A Pius Közösségben tapasztalható tanbeli, lelki, erkölcsi, fegyelmi összeomlás láttán egyre több hívő teszi fel a kérdést, hogy szabad-e még az FSSPX-hez misére járni? Legelőször is azt kell leszögezni, hogy azoknak a papoknak, akik az Egyház mai válságának korában a lelkek segítségére sietnek, nem áll módjában a híveknek bármit is megengedni vagy megtiltani. Nekik erre nincsen semmilyen jogi felhatalmazásuk. A hierarchia, melynek ehhez joga lenne, és melynek ez a feladatához tartozna, ma sajnos kiesik; hiszen éppen ebben áll a katolikusok szükségállapota. Ezért nem marad számukra más lehetőség, hogy a hűnek maradt papokhoz fordulnak, akik ugyan szívesen segítenek, de nem parancsokkal, vagy tiltásokkal, hanem azzal, hogy elmondják, hasonló szituációkban mit tanított eddig erről az Egyház. Az Egyház idevonatkozó alapelvei, és ezeknek a mai helyzetre való alkalmazása Az Egyház elvből tiltja a nem-katolikusok vallásos rendezvényein való aktív részvételt (can. 1258 §1.: „Haud licitum est fidelibus quovis modo active assistere seu partem habere in sacris acatholicorum”) – A tekintélyes erkölcs-teológus, Jone, ezt fűzi ehhez: „Ha olyan vallásos rendezvényeken való részvételről van szó, melyek önmagukban eretnekek, akkor az ezeken való részvétel már a természettörvény miatt tilosak. Azokon a vallásos rendezvényeken, melyek az eretnekeknél a mienkével azonosak, a részvétel, mégha ebből nem is származik közbotrány, legalább az egyházi törvény szerint tilosak.” Csupán halálveszélyben „megengedett a szentségek fogadása egy nem-katolikustól, ha nincs olyan katolikus, aki ezt kioszthatná, és ha ebből nem keletkezik közbotrány”. „Aki a can. 1258 utasításait megszegve eretnekek vallásos rendezvényein vesz részt, az maga is az eretnekség gyanújába esik.” (can. 2316) Minden katolikus számára, aki behatóbban foglalkozott a vallásával, világosnak kellene lennie, hogy a „zsinati egyháznál” valójában nem a katolikus Egyházról van szó. A zsinati egyházban Isten helyére az embert helyezték, és ezáltal egy eretnek és szakadár szektát hoztak létre, mely nem Urunk Jézus Krisztus Egyháza. Ennek az „egyháznak” megvan a saját tana és teológiája, nevezetesen a II. Vatikáni Zsinat tanításai, és a hamis vallásszabadsága és a veszedelmes ökumenizmusa, valamint a modernista új teológiája, megvan a saját liturgiája, nevezetesen az új mise és az összes „megújított” szentsége, saját fegyelmi rendje, nevezetesen az új egyházjog (CIC 1983-ból). [Ezzel kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?]      Ezzel világossá válik, hogy egy katolikus a „zsinati egyház” vallásos cselekményein nem vehet részt. Ez elvből érvényes az olyan papok, csoportok vagy közösségek által bemutatott miséken és kiszolgáltatott szentségeken való részvételre, akik ugyan a „régi liturgiát” ünneplik, de mégis a „zsinati egyházhoz” tartoznak, mint például az Ecclesia Dei közösségek. De vajon érvényes-e ez a tiltás a Pius Közösségre is, mely nem tartozik a „zsinati egyházhoz”? Bár igaz, hogy a Pius Közösség (még) nem tartozik hivatalosan a „zsinati egyházhoz”, mégis, a Pius Közösség vezetői a „zsinati egyházat” nem létezőnek tartják, illetve a katolikus Egyházzal azonosítják. A közösség rendfőnöke 2012, szeptember 2-án, Flavigny-ben tartott prédikációjában a „zsinati egyházat” kifejezetten az „igaz” egyháznak, sőt az „egy, szent, katolikus és apostoli egyháznak” nevezte. Ő és követői újra és újra arról beszélnek, hogy ők újra vissza akarják vinni az „egyháznak a tradícióját”. A közösség német kerületének volt főnöke [augusztus 15-től a Zaitzkofen-i papszeminárium régense] a 2013. júniusi Mitteilungsblatt-ban határozottan tagadta egy „zsinati egyház” meglétét, és azt csupán a katolikus egyházon belüli gondolkodásmódnak nevezte, egy betegségnek, melyben a katolikus egyház szenved. Mindebből az következik, hogy a Pius Közösség vezetői a „zsinati egyházhoz” egyértelműen mint saját egyházukhoz tartozónak vallják magukat.      Ebből következik az a másfél évtizede kitartóan követett igyekezetük, hogy ez az „egyház” „teljesen és egészen katolikusnak ismerje el”, és ezzel a „teljes közösségébe” visszavegye őket. E cél érdekében már most több-kevesebb engedményt tettek. [P. Zaby a továbbiakban még egyszer felsorolja az előbbi két cikkében leírt érveit, ezeket itt most nem ismétlem el mind, ezeknek ott utána lehet nézni: Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?, illetve Pásztorok a nehéz időkben] De még ennél is több: A közösség alapjában már átvette a zsinati egyház elveit, azaz a II. Vatikáni Zsinat elvárásait és az új misét, valamint az új egyházjogot. A rendfőnök már 2002-ben arról beszélt, hogy a közösség kész a zsinat 95 százalékát elfogadni. Hírhedtté vált 2012. április 15-i „tanbeli nyilatkozatában” még ennél is tovább ment, és a II. Vatikáni Zsinatot mint alapvetően a hagyományban állónak és a tradíció fényében értelmezhetőnek ismerte el: „A katolikus hit egész tradíciójának kell a kritériumnak és kalauznak lennie a II. Vatikáni Zsinat utasításainak a megértéséhez, mely a maga részéről az egyház életének és tanításának bizonyos aspektusait megvilágítja – vagyis utólagosan elmélyíti és magyarázza –, melyek implicit benne vannak vagy még nem lettek érthetően megfogalmazva.”      Elismeri a Novus Ordot és minden új szentséget, mint „a VI. Pál és II. János Pál pápák által legitim promulgáltakat” (P. Zaby megjegyzése: a „legitim” szócska szerepel a francia eredeti szövegben, a hivatalos német verzióból viszont kihagyták, vajon miért?)      Ezen kívül megígéri „az egyház általános fegyelmi rendjének és az egyházi törvényeknek a betartását, különösen azokat, melyeket a II. János Pál pápa által promulgált Codex Canonici (1983) és a szintén ettől a pápától 1990-ben promulgált Codex canonum ecclesiarum orientalium tartalmaznak”.      [Fellay püspök hírhedt „Doktrinális Preambulumának hivatalos német szövegét itt lehet elolvasni – németül. Ha valaki lefordítja, megköszönöm.]      Mindebből világosan kiderül, hogy a Pius Közösség a zsinati egyházat saját egyházának ismeri el, elismeri annak elveit, alapelveit, és ebbe teljesen és egészen, egyházjogilag és hivatalosan tartozni akar. Hogyan lehetne ehhez a zsinati egyházhoz való tényleges tartozását ennél világosabban kifejezésre juttatni?      És ezzel a Pius Közösségre is érvényessé válik az, ami a nem-katolikusok vallásos cselekményein való részvétel tiltásáról fentebb elhangzott. Néhány ellenvetés és az azokra adott válasz Ellenvetés 1.: De hát a mise rendben van, és én csak a mise miatt megyek oda. Válasz: Ahogy fent láttuk, az Egyház a nem-katolikusoknak azokon a vallásos cselekményein való részvételt is tiltja, melyek azonosak a mienkével. Ők ezeket a vallási cselekményeket mint az illető közösség aktusát mutatják be. Ezzel legalább a közbotrány vétsége bekövetkezik, mert az ilyen közösségek miséin való részvétel úgy tűnik kívülről nézve, mintha azok elveit is elfogadnánk, akkor is, ha ezt belülről nem tesszük.      Egy megtörtént eset: Egy tradicionalista pap, aki az FSSPX-nek egy búcsújáróhelyen található misecentrumában szolgált, olykor passzívan részt vett a zsinati egyház által a Szűzanya tiszteletére szervezett körmeneten. Ez egy Piuszos hívőnek elég igazolásként szolgált arra, hogy a maga részéről részt vegyen a NOM-n is. [Miután P. Zaby évekig Altöttingben szolgált, úgy gondolom, ez az eset vele történhetett meg.]      Azon kívül a mise nincs izolálva. Van ott még prédikáció, atmoszféra, beszélgetések, kapcsolatok, füzetek, írások stb. Kikerülhetetlenül olyan körbe kerül a miselátogató, mely nem-katolikus és a hittől eltávolít. Ellenvetés 2.: De én tényleg csak a misére megyek, többnyire csak hétköznap, amikor nincs prédikáció. Különben semmilyen kapcsolatom nincs ezekhez az emberekhez, más rendezvényeiken nem veszek részt. Válasz: Legalább a közbotrány akkor is marad. Ezen kívül gyakran tévedünk, mert többet viszünk magunkkal, mint gondoljuk. A dolgokat nem olyan könnyű egymástól elválasztani. Ott van a misét bemutató pap, akit feltétlenül érzékelünk, ájtatosságában megcsodáljuk, papságában és lelkiségében értékelünk. És ez a benyomás máris átragad arra a közösségre, melyhez ez a pap tartozik, legyen ez akár egy nem-katolikus közösség. És a tapasztalat sajnos azt bizonyítja, hogy azon katolikusok közül, akik még mindig úgy gondolják, hogy szabad a Pius Közösséghez misére járniuk, lassan és szinte anélkül, hogy észrevennék, milyen sokan lesznek a hitben gyengék és bizonytalanok. Ellenvetés 3.: De akkor egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán mehetnék szentmisére és fogadhatnám a szentségeket. De nekem ezekre szükségem van. Válasz: Az Üdvözítő tudja, hogy szükségünk van a szentmisére és a szentségekre, hiszen ezért alapította őket. Az Egyház is tudja ezt, azért adja parancsba, hogy legalább minden vasárnap „a szentmisét áhítattal hallgassuk”, és egy évben legalább egyszer vegyük magunkhoz a szentségeket. Ugyanakkor az Egyház azt is tudja, hogy vannak olyan esetek, amikor ez nem lehetséges, és az Üdvözítő ugyanígy tudja, és helyettesíteni tudja a kegyelmeket, sőt talán még meg is jutalmazza a lemondást. Ilyesmi minden időben előfordult. Mi volt és mi van azokkal a missziós területekkel, melyeken csupán néhány pap óriási vidékeket lát el, és ezért nincs rá lehetőség, hogy minden vasárnap mindenütt legyen szentmise? Vagy a diaszpórákban, ahol szintén csak alkalomszerűen lehet a katolikusakat gondozni? És mi volt az üldözések idejében? Hogy volt például a francia forradalom idején, amikor az „eskü-megtagadókat”, az igazi katolikus papokat üldözték, és ezért ezeknek el kellett rejtőzniük? Milyen egyszerű és milyen csábító lett volna a katolikus hívek számára, hogy egyszerűen a felesküdött papoknál látogassák a misét? És mégis, különösen a vidéki lakosság keresett a kereszteléshez és a szentmiséhez eskü-megtagadó papokat, akkor is, ha ezáltal nem vehettek minden vasárnap szentmisén részt. Csak olykor, ha egy igazi pap éppen a vidékükön bujkált vagy menekült tovább, tudtak a legnagyobb titokban és életveszély mellett igazi katolikus szentmisén részt venni.      Mindig az igaz katolikusok ismertetőjegyéhez tartozott, hogy inkább lemondtak a szentmiséről és a szentségekről, minthogy a hitben kompromisszumot kössenek. Már a régi római keresztényeknél így volt ez, és így maradt a kommunisták és mások által elkövetett modern keresztényüldözés alatt is. A hithűség még magánál a szentmisénél és a szentségeknél is fontosabb. És talán ma a körülöttünk egyre terjedő újpogányság láttán, nem úgy élünk megint, mint a missziós területeken? Vagy nem diaszpórában élünk, hiszen még azok közül is sokan, akik magukat katolikusnak vallják, időközben egy nem-katolikus szektához csatlakoztak? És nem egyre inkább egy újabb üldözés korában élünk, hiszen mindent, amit kereszténynek hívnak, vagy amin a kereszténységnek pusztán a szaga érződik, elnyomják és üldözik, amikor az „ellenség mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek”? (2 Tesz 2,4)      Nem apokaliptikus időkben élünk, nem egyre közelebb és közelebb az Antikrisztushoz, és ezzel ahhoz az időhöz, melyben sok próféta jövendölése szerint az Egyház és minden istentisztelet úgy tűnik, mintha eltűnt volna a földről? Nem kell felkészülnünk, mint Japán első keresztényei, hogy hosszú időn keresztül talán teljesen pap, mise, szentségek nélkül kell maradnunk? Japánban ez a helyzet 250 évig tartott? És mi nem akarjuk még pár napig, hétig, vagy hónapig kibírni?      Mi nem élünk abban a normális, boldog és keresztény időkben, amikor minden faluban volt egy katolikus templom és plébános, és minden katolikus naponta mehetett szentmisére és mindennemű nehézség nélkül naponta fogadhatta a szentségeket. Olyan korban élünk, mely tőlünk azon keresztények hősiességét követeli, akik a legnagyobbat is feláldozták a hitükért: nevezetesen a szentmisét és a szentségeket. Szent Hermenegild, akinek április 13-án van az ünnepe, egy évet töltött börtönben, ahol le kellett mondani a szentmiséről. Mily nagyon vágyakozhatott utána? S akkor felajánlották neki, hogy húsvétkor egy ariánus püspök kezéből magához veheti az ostyát, ami egyúttal a kiszabadulását is jelentette volna. Ő azonban ellenállt, inkább lemondott a szentáldozásról és kiszabadulásáról, semmint elárulja a vallását. Ezért saját apja kivégeztette, és szentségek nélkül kellett meghalnia, de helyette mint a hit szent mártírja direkt a mennyországba mehetett. És mi inkább hamis kompromisszumokat akarunk kötni, minthogy inkább rövid időre lemondjuk a megszokott szentmisénkről? Végső megjegyzés: Ahogy már a bevezetőben mondtam, senkinek nem akarunk utasításokat adni. Mindenkinek magának kell legjobb tudása és lelkiismerete szerint döntenie, mert saját lelkiismeretünk szerint fognak egykor megítélni bennünket. Őszintén gondolja át szívében Isten előtt ezért mindenki az itt felsorolt érveket, és utána úgy cselekedjen, ahogy lelkiismerete diktálja. A cikkek kapcsolatos kommentár itt olvashatü Feltéve: 2013. szeptember 2.