Kommentár Pater Bernhard Zaby „Szabad-e még a Pius Közösséghez misére járni?” című cikkéhez A tradícióhoz való csatlakozásom után még több mint fél évig eljártam NOM-os misékre is, ha Magyarországon nem volt tridenti szentmise. Maeßen atya kezdetektől nem csak magyarázott, nem csak válaszolt az éppen felmerülő kérdéseimre, hanem rengeteg olvasnivalóval is ellátott, többek között saját tanulmányával, „AZ ÚJ MISERÍTUS, és az Egyház szétzúzása” című kis könyvével. Minél többet olvastam a katolikus tanításról, a katolikus miséről, annál jobban láttam, hogy a templomokban nem az történik, amiről a régi könyvekben szó van. Hat és fél hónappal első felnőttkori tridenti miselátogatásom után a Pasaréti téri templomban vettem részt utoljára NOM-on – a mise közepén távoztam, a végsőkig felháborodva azon, ahogy a „mise” alatt is az ember személyét helyezték Isten helyébe. Maeßen atya mindig azt kérdezte tőlem, hogy szebbnek találom-e a régi misét, mint az újat (hiszen ő utoljára 10 éves korában, és akkor is mindössze egy-két alkalommal volt NOM-os misén), de én nem értettem a kérdését, hiszen nem esztétikai szempont alapján jártam tridenti misére, hanem kizárólag az új liturgiában világosan tetten érhető tanbeli visszaélések, csúsztatások miatt.      A Pasaréti templomból 1995. szeptember közepén távoztam, innentől kezdve a mai napig egyetlen egyszer voltam új misén, férjem halálának második évfordulóján. Ezen a napon, 2006. december 27-én a kecskeméti piarista templom sekrestyéjében részt vettem (miseintenciót fizettem) a férjem lelki üdvéért bemutatott szentmisén. Nagyon megbántam, hogy hagytam magam rábeszélni erre, mert amit ott szentmise cím alatt egy fiatal pap bemutatott, az a szentségtörés határát súrolta. Akkor megfogadtam, hogy soha többé, semmilyen jó kifogással nem megyek többé új misére, mint ahogy például nem veszek részt protestáns istentiszteleten, vagy fekete misén sem, holott utóbbi akár még érvényes is lehet. Részlet Maeßen atya könyvéből: »Lefebvre érsek 1979. november 8-án a következőket mondotta: „Haladéktalanul hagyjunk fel azzal a képtelen nézettel, miszerint, ha az új mise érvényes, akkor részt lehet venni rajta. Nyilvánvaló, hogy szentségtörő miséken nem szabad részt venni, de olyan miséken sem, melyek hitünket veszélyeztetik. Nos, azt könnyű bebizonyítani, hogy az új mise, miként azt a liturgia-bizottság megfogalmazta, mind a zsinat által hivatalosan adott felhatalmazásokkal, mind Pater Bugnini összes magyarázatával, hallatlan közeledést mutat a protestáns teológiához és a protestáns kultuszhoz. Ezek az új misék nem csak, hogy nem lehetnek tárgyai egy kötelességnek, azaz a vasárnapi kötelező misehallgatásnak, hanem e misékre sokkal inkább a kanonikus jogot kell alkalmazni, melyet az Egyház a „communicatio in sacris” (istentiszteleten való részvétel) kérdésében a szakadár ortodox és protestáns istentiszteleti alkalmakra előír.«      Lefebvre érsek azt tanította, hogy jobb ritkán, sőt még ritkábban eljárni igazi szentmisére, mint olyan misén részt venni, mely veszélyezteti a hitünket, hiszen az igaz hit még a szentmisénél is előrébbvaló.      Ez nem más, mint pontosan az, amit a katekizmus tanít: súlyos bűnt követ el az, aki tudatosan hitellenes könyveket olvas, hitellenes filmeket néz meg. Mivel a NOM szintén hitellenes, ezeknek látogatása ugyanúgy bűn.      Következésképpen az nem kérdés (ahogy Zaby atya is írta), hogy a katolikus hittel ellentétes kultikus rendezvényen, mint például a NOM, egy hithű katolikusnak nem szabad aktívan részt vennie, és passzívan is csak kivételes alkalmakkor. Ezek után visszatérve Zaby atya cikkéhez, és a mára aktuálissá váló kérdéshez, a választ már csak a következő felvetésre kell megadni: Mennyire veszélyeztetik a hitet a Pius Közösségnél mondott misék? Mielőtt saját véleményemet megfogalmaznám e kérdésben, idézek egy kérésből és egy pár napja kapott olvasói levélből. A kérést egy olyan fiatal pap intézte hozzám, aki most ismerkedik a régi misével. Azt kéri, hogy a honlap foglalkozzon többet a régi liturgia bemutatása és a tradícióhoz való tartozás által nyújtott és szerzett örömökkel. Ehhez a kérést közvetítő pap még azt is hozzátette, hogy döntsem el, kinek készítem a honlapot, és aszerint tegyem, vagy ne tegyem fel Zaby atya cikkét, ami szerinte sok kezdő tradicionalistát elkedvetlenít, sőt elriaszt.      Nos, az első kérésre az a válaszom, hogy a honlap KÖNYVTÁR oldalán számtalan „örömteli” cikk található a tradícióról. Hogy csak egy-kettőt említsek: fent van például Alan Rolph fráter cikke „Visszatérésem a tradícióhoz” címmel, vagy nemrégen kerültek fel a Boldog XI. Ince és a Szent Péter bazilikában bemutatott régi miséről szóló cikkek, vagy olvassa a LELKISÉGI ÍRÁSOK, a SZENTEK ÉLETE ÉS MŰVEI, a KATOLIKUS ÍRÓK MŰVEI fiókok cikkeit.      De még sokkal jobb, ha minden nap, napi 24 órában térden állva ad Istennek hálát, hogy a mai szellemi zűrzavarban megadta neki azt az ajándékot, azt a kegyelmet, hogy megismerkedhetett a tradícióval. E tény önmagában kimeríthetetlenül sok örömet rejt magában. Ami a közvetítő pap kérdését illeti, hogy kiknek készítem a honlapot, nos, erre az a válaszom, hogy nem kiknek készítem, hanem mit készítek: Közlöm az igazságot, azaz azoknak dolgozom, akiket az igazság érdekel. „Az igazság szabaddá tesz” (Jn 8,32). Jézusnak ez a rendkívül fontos mondata erre a helyzetre is érvényes: Ha valakiknek dolgoznék, akkor tekintettel kellene lennem ezekre a valakikre, és már nem lennék szabad, következésképpen már nem szolgálhatnám a kompromisszumok nélküli igazságot. Ahogy Maeßen atyának sem értettem a kérdését, hogy szebbnek találom-e a régi misét, ugyanúgy nem foglalkoztat az a probléma, hogy a régi mise örömtelibb-e vagy sem. Csak azt tartom döntő érvnek, hogy melyik mise Krisztus Egyházának az igaz miséje, melyik fejezi ki maradéktalanul az Egyház, azaz rajta keresztül Urunk tanítását. Melyik teljesíti a szentmiseáldozat lényegét, az Istennek való hódolatot, Isten imádását, az Istennek való hálaadást, az Istennel szemben elkövetett bűnökért való vezeklést és az Istenhez szóló könyörgést.      Mindaz, ami ezen kívül a NOM-ban elviselhetetlen: a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel való tiszteletlen viselkedés, a tabernákulum eldugása, a szembemisézés, a lányok ministrálása, az állva és a kézbe áldozás stb. stb., de legelsősorban az, hogy a pap nem az átváltoztatás után, hanem csak a szentostya, illetve a kehely felmutatása után hajt térdet, valójában mind a téves tanítás megnyilvánulása, és mint ilyent, nem pedig mint csúnyát, vagy kellemetlent kell elutasítani. Maeßen atyának volt egy nagyon fontos, mondhatni, mindent eldöntő kérdése, amikor egy pap azt kérdezte tőle, hogy olvashatja-e az új misét vagy sem. Maeßen atya ugyanis visszakérdezett: „A kérdést nem úgy kell feltenni, hogy mit szabad vagy mit nem, hanem hogy nem akarja vagy nem tudja az új misét mondani?” Nos, ezt a kérdést mindenkinek fel kell tennie, aki elkezd kokettálni a tradícióval, és csak akkor érdemes a tradíció mellett döntenie, ha erre a válaszra így felel: Nem „nem akar”, hanem „nem tud” NOM-ra járni, nem tudja az újegyház tanítását, lelkületét, liturgiáját elfogadni, és elsősorban nem örömet, nem megnyugvást keres a vallásában és a tridenti szentmisén való részvétellel, hanem nem tud semmi olyasmiben részt venni, ami nem Krisztus igaz Egyházának a megcsonkítatlan tanítását tükrözi. Rátérve a kapott levélre, annak írója ugyan a NOM-mal kapcsolatban tette fel ugyanazt a kérdést, mint Zaby atya az FSSPX-szel kapcsolatban, de azért érdemes idézni a leveléből, mert a probléma és az érvelés pontosan ugyanaz itt is, mint ott: vagyis: Szabad-e olyan szentmisén részt venni, mely sok veszélyt rejt magában a hitünkre nézve?      „Elszomorít a vízió, hogy amennyiben a tradíciónak igaza van, olyan sok jó szándékú, de naiv lélek tévelyeg fontos kérdésekben, minden bizonnyal csak fokozva bűneit, figyelmeztetés híján. – Hiszen ezek a tévelygő beszédek [a NOM-ban elhangzó prédikációk] káros hatással vannak mindenkire, aki csak hallja, nem nyíltan, hanem csúsztatások, akaratlan félreértések révén, – Ugyanakkor távol maradni a misékről, esetleg elbizakodottságból, gőgből, híve a magam igazságában, talán még nagyobb bűn. – És mit tehetek, mit kellene tennem a félrevezetett hívőkkel? Felrója-e Isten bűnünkül, ha nem szólunk hozzájuk, nem figyelmeztetünk? És egyáltalán: biztos-e hogy helyes úton járunk, vagy saját fontosságunkba vetett hitünk, gőgünk nem visz mégis tévútra? – Mi könnyíti meg e kockázat vállalását? Hiszen "extra ecclesiam nulla salus". És az egyház az Egyház, akkor is, ha tévúton jár? Vagy nem az?” Arra a kérdésre, hogy a NOM-ra szabad-e járni vagy sem, fent, Lefebvre érseket idézve már megvan a biztos válasz: Nem, nem szabad. A NOM olyan mértékben káros a hitre nézve, hogy azon akármilyen lelkülettel, szándékkal, eltökéltséggel vesz részt valaki, csak a hitét veszélyezteti. A levélíró utolsó kérdésére pedig Zaby atya korábbi cikkeiben már megadta a világos választ: Nem, ez az egyház nem az az Egyház, ami kétezer évig létezett, tanított, őrizte és adta tovább hűségesen, csonkítatlanul azt, amit elődeitől kapott.      A probléma többi része azonban ugyanaz, mint Zaby atya kérdésénél, és erre a két esetnél azonos a válasz, és ez úgy hangzik, ahogy Zaby atya cikkét befejezte: „Őszintén gondolja át szívében Isten előtt ezért mindenki az itt felsorolt érveket, és utána úgy cselekedjen, ahogy lelkiismerete diktálja.” Mivel az ember gyarló, és a misére „nem menés” valójában ma már szinte mindenki számára könnyebbséget jelent – hiszen nem kell a város másik végéből, vagy pláne vidékről sok-sok kilométert utaznia, nem kell életét a miserend szerint beosztania –, nagyonis fennáll annak veszélye, hogy a misére „nem járás” melletti döntésben ezek a szempontok is szerepet játszanak. Ezért – szerintem – csak az dönthet elvből a misére „nem járás” mellett, aki ezt a veszélyt tudatosan elkerüli. Vagyis vasárnaponként és az elsőosztályú ünnepeken a mise helyett pontosan annyi ideig, és annyi megerőltetést kívánó áhítatot tart, mint amennyit a misére való utazás jelentene a számára. És ezt állandóan ellenőrzi magánál, és a legeslegkisebb lazítás esetén önkéntes jóvátétellel bünteti. Zaby atya példái a mai állapotokra elsősorban azért nem érvényesek, mert minden korábbi hasonló helyzetben a katolikusok nem magányosan, hanem csoportokban, de legalább családtagjaikkal együtt maradtak pap, illetve szentmise nélkül. A japánok nem egyesével bújtak el az őserdőben és tartottak ki hitükben 241 évig, hanem többezren együtt. Mikor 241 év után, 1865-ban először mentek el a „szűzen élő pap” – akiről őseik beszéltek nekik – szentmiséjére, legalább ezerötszázan voltak, egyedül Nagasaki közvetlen közelében mintegy kétezerötszáz hívet számláltak csaknem 250 év után is! A francia forradalom idején a hívek szintén nagycsaládokban, sőt, még nagyobb, többnyire falusi közösségekben éltek.      Ma viszont a katolikus miséken a családos hívek a kivételek. Rengeteg az egyedülálló, vagy az olyan hívő, akinek családtagjai nem katolikusok, illetve ha azok, akkor nem tradicionalisták. Egyedül pedig összehasonlíthatatlanul nehezebb kitartani, mint közösségben vagy még a szűkebb családban is. Ezért óriási a veszély, hogy az, aki úgy dönt, hogy elvi meggyőződésből nem megy „nem-katolikus” misére, ellanyhul vallási gyakorlatában. Ugyanakkor azok a veszélyek, melyekről Zaby atya beszélt, és amelyeket a levélíró is említett, valóban léteznek. Magam is hallottam olyan prédikációt Piuszos – ráadásul a kiegyezést elvileg ellenző – paptól, melyet, ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszek el. És a saját tapasztalatommal is alátámaszthatom Zaby atyának azt a kijelentését, hogy sok hívő hite, aki úgy hiszi, minden további nélkül járhat a Piuszos misére, már az elmúlt, viszonylag rövid idő alatt is észrevehetően meggyengült.      Konkrétan tudom például, hogy még NOM-os papoknak is gondot okoz, hogy a kánonban megemlítsék Ferenc nevét. Egyetlen katolikus internetes lapban nem olvastam másképp a nevét, mint Ferenc pápa. Egyedül az FSSPX honlapja nevezi következetesen Szentatyának, sőt, augusztus 23-án, a „Mexikanischer Bischof bezeichnet Katholiken als geisteskrank” című cikkükben, már „hl. Vater Franziskus”-nak. (Ahogy a magyar nyelv a Szentatyát egybe írja, ha nem egy szentté avatott egyházatyáról, hanem a pápáról ír – és nem azt írja, hogy Szentatya Pius –, ugyanígy a német nyelvben a pápa elnevezése lehet „Heiliger Vater”, de név nélkül – ők a nyelvi szabályok miatt a két szót nem írhatják egybe –, de ilyet soha nem lehet olvasni, hogy hl. Vater X. Pius, illetve hl. Vater Franziskus. A szenteket jelölik így, például hl. Pius X., vagy hl. Petrus, de élő pápákat soha.) – Ha nem írnának olyan sokat Bergoglio viselt dolgairól pozitív értelemben, és más cikkben nem neveznék következetesen „Szentatyának”, akkor azt lehetne mondani, hogy ez elírás volt, de így csak az jut az ember eszébe, hogy ennyire törleszkednek, bizonygatják „fiúi” odaadásukat.      2011. szeptembere óta, amikor Levada bíboros átadta Fellay püspöknek a tanbeli preambulumot, a Piuszos papoknak, honlapoknak tilos bármiféle bírálatot mondani a mai egyházról, de főleg annak vezetőjéről. Benedek lemondása, és Bergoglio megválasztása és az azóta eltelt események azonban jobban, mint valaha megkövetelnék, hogy a tradíció világosan állást foglaljon, és elítélje, illetve értékelje, amik történnek. Ez elemi vallási kötelességük lenne!      Az elmúlt hónapok történései miatt elég sok új ember fordul meg a Piuszos kápolnákban. Nekik honnan kellene tudniuk, hogy Krisztus igaz Egyházának tanítása mit tart ezekről az eseményekről? Hogy mi a helyes katolikus út? Ha nem kapnak semmilyen felvilágosítást, hiszen ez a papoknak tilos – és akiket én ismerek, azok ezt akkor is betartják, ha nem értenek egyet vele –, akkor honnan tudják, hogy mi a jó, mi a katolikus viselkedés? Abszolút logikus és törvényszerű, hogyha valakit nem figyelmeztetnek az állandóan jelenlevő veszélyre, csábításra, akkor az nem fogja tudni kikerülni ezt a veszélyt, ez a csábítást. Ha az FSSPX egyetlen szót sem szól a történésekről a híveinek, akkor ennek logikusan egyetlen oka lehet csak: Jónak tartja őket, nem tartja őket a hitre veszélyesnek, következésképpen súlyosan félrevezeti az embereket, és ezzel lelkük üdvét veszélyezteti! Ráadásul, a tapasztalat azt mutatja, hogy az állandó hallgatás egyre megalkuvóbbá, egyre gyengébbé, sőt gyávábba teszi az embert. Ezzel pedig egyre fogékonyabbá magára a belső, az elvi megalkuvásra is. A kiegyezéssel elvileg egyet nem értő, de hallgató és az FSSPX-ben maradó papok pontosan ilyen sorsra jutnak, aminek az lesz a következménye, hogy idővel elvileg is el fogják fogadni a közösség vezetőinek álláspontját. Mi akkor a megoldás? Úgy gondolom, hogy Zaby atya túl szigorúnak tűnő álláspontja nálunk, Magyarországon nem lehet annyira elfogadott, mint Nyugaton, ahol egyre több az FSSPX-ből kilépett pap. Szerintem a hívek számára nem is annyira az dönti el a kérdést, hogy a celebráló pap gyakorlatilag melyik csoporthoz tartozik, hanem az, hogy lelkileg milyen beállítottságú. Ilyen értelemben szívesebben megyek Maeßen, Wildfeuer, G. atyák miséire, akik mind a hivatalos egyházhoz tartoznak, mégis köztudott róluk, hogy mi a véleményük a ma zajló egyházi eseményekről, mint egy Piuszos paphoz, aki egyetért Fellay püspöknek a Bergoglio vezette újegyházat érintő nézeteivel és törekvéseivel. Mivel az említett papok nem rejtik véka alá véleményüket – szemben azon Piuszos papokkal, akik nem értenek ugyan egyet vezetőikkel, de nem mernek megszólalni –, az ő miséiken való részvétel nem lehet közbotrány tárgya sem.      Ha nincs lehetőség ilyen kipróbált, valóban tradicionalista pap tridenti miséjére eljutni, akkor marad a Piuszos mise, legalábbis addig, amíg olyan pap tartja, akiről – ha nem is a prédikációiból, de legalább a magánbeszélgetésekből – egyértelműen tudható, menyire hatotta, vagy nem hatotta át hitét, szellemét az FSSPX új irányvonala.      Ami Zaby atya további felvetéseit illeti, miszerint a Piuszos kápolnákban a mise nem izolált, hiszen nem templomban, hanem szükség-helységekben tartják: nos, véleményem szerint a leghelyesebb Maeßen atya tanácsát követni, aki szó szerint ezt javasolta nekem, mikor feltettem neki az ominózus kérdést: Járhatok-e Piuszos misére: „Legkorábban a lépcsőima kezdetekor érkezni, és az Utolsó Evangélium befejeztével azonnal távozni.”      Végül, ami a Zaby atya által említett közbotrányt illeti: Ennek elkerüléséhez szerintem jó megoldás, ha nemcsak a papról tudjuk, hogy szellemileg, lelkileg hova tartozik, hanem valamilyen módon magunk is kinyilvánítjuk saját hovatartozásukat a többiek előtt, nemcsak viselkedésünkkel, hanem ahányszor erre szükség van szóban is (többnyire elég a kezdetekkor, vagyis egyetlen egyszer). Robert Mäder atya „Egy reakciós gondolatai” című kis könyvében írja: »Hogy a katolikus mozgalomba egységet és erőt öntsünk, ehhez Ketteler püspök szerint semmi nem annyira fontos, mint a bizonyosság, az érthetőség, az átlátszóság [németül „Klarheit”]; helyzetünk és a minket fenyegető veszélyek pontos ismerete. Bizonyosság arról, ami igaz, és ami nem igaz, ami jogszerű és ami jogtalan.«      Az egyházban és a világban – a diabolos, a Sátán működésének kézjegyeként – már sok-sok évtizede évről évre nő a szellemi zűrzavar. Most, amikor ez a szellemi zűrzavar a tradíciót is elérte, Ketteler püspök szavai jobban, mint valaha, ránk is érvényesek, mégha nem is egy mozgalmat, hanem csak a zűrzavarral való szembenállásunkat, saját szellemi józanságunkat, hithűségünket akarjuk megőrizni és megerősíteni: Nekünk is világosságot kell teremtenünk magunkban és magunk körül, hovatartozásunk, vallásunk, hitünk kérdéseiben. Zaby atya írásában a legfontosabb mondat – amit egyfelől mi a leggyakrabban felejtünk el és hagyunk ki a „számításból”, másfelől, ami a legtöbb reményt és örömet és bizonyságot adja számunkra ez: Az Üdvözítő tudja, hogy szükségünk van a szentmisére és a szentségekre, hiszen ezért alapította őket.      Ahogy az utcán orrunk elé kell néznünk, hogy ne lépjünk bele valamilyen piszokba, úgy kell tisztában lennünk az egyházban, a világban zajló eseményekkel. De ahogy a piszok kikerülése után nem állunk le azt megbámulni és arról társalogni, úgy nem szabad a bajokkal a kelleténél többet foglalkoznunk. Nem a bajokkal való foglalkozás óv meg bennünket, hanem az Urunk Jézus Krisztusba vetett rendíthetetlen bizalmunk: Ő tudja, mi miért történik, és hogy nekünk és az övéinek mi szolgál a javukra. Feltéve: 2013. szeptember 2.