Előzmény: Donald Sanborn amerikai püspök 2014. szeptember 6-án előadást tartott Budapesten. Az előadásról elsőnek egy teológiailag képzett laikus írását közlöm, majd ezt követően a saját véleményemet a) az ő írásáról, b) magáról a szóban forgó eseményről. A PÜSPÖKI LÁTOGATÁS KAPCSÁN Kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy leírom a véleményemet egy olyan eseménnyel (rendezvénnyel) kapcsolatban, amelyért meg nem dolgoztam, amelynek szervezéséből semmilyen részt ki nem vettem, s amelynek tulajdonképpen csak a vendége voltam. Nem is szólnék semmit, s főleg kritikát nem fogalmaznék meg, ha nem kértek volna meg, hogy mondjam el, milyen benyomásom támadt e rendezvény után. A véleményem két részből áll: van egy személyes és egy teológiai része. Az első nagyon rövid lesz és csupa méltatás, igazi captatio bene-volantiae: A szervezés (és itt mindenre gondolok a helyszínválasztástól kezdve a napirenden át egészen az asszisztenciáig) – amennyire meg tudom ítélni – nagyon jó volt. Annak is örültem, hogy a barátaimmal is megismertethettem a (nevezzük így, bár nem szeretem) tradicionalista álláspontot, és itt épp az volt lényeg, hogy végre egy püspök, egy kortanú beszélt, nem pedig az ő barátjuk (azaz én) „hőzöngött”. Ami a teológiai részét illeti, a véleményem már árnyaltabb. Ha keresem a megfelelő szavakat érzéseim kifejezésére, nem találok alkalmasabbat, mint a kielégületlenséget, a spirituális kielégületlenséget. Mert lehet, hogy túl praktikus beállítottságú vagyok, de engem a megoldások egy bizonyos ponton túl jobban érdekelnek, mint a már-már öncélúnak tűnő puszta helyzet-elemzések. De azt hiszem egy tengeren hánykódó és fuldokló hajótörötten nem lehet számon kérni, ha a megoldásokat keresi, és a megmenekülés lehetőségeit latolgatja, és kisebb érdeklődést mutat a hajó elsüllyedésének rejtett mozzanatai iránt. Valahogy úgy érzem, és magam is tudom, hogy bántó lesz amit mondok, de a bérmálást leszámítva, ezért kár volt átrepülni a tengeren. Mert – és kérem, ne botránkozzanak – mi értelme elvenni az emberek illúzióit, ha helyette nem adunk semmit, csak információkat? Erre az lehet a felelet, hogy épp azért, hogy ne éljünk illúziókban. A vallás területén azonban az illúzióknak is fontos, lélekmentő szerepük lehet. Például, ha valaki egy laikusnál gyón, azzal a teljes meggyőződéssel, hogy egy felszentelt papnak vallja meg a bűneit, ez a gyónás számára érvényes lesz, helyesebben Isten megbocsátja bűneit, akkor is, ha az imposztor „gyóntató” a szentségtörés bűnével vétkezik. Mi értelme az embereket meggyőzni arról, hogy papjaik érvénytelenül szentelt papok, tehát tulajdonképpen nem is papok, vagy ha papok, akkor is eretnekek, de legalábbis szakadárok, akiknél gyónni nem szabad, ha igazi papokat nem tudok biztosítani számukra vagy felmutatni nekik? Eladdig tudtak gyónni, hiszen jóhiszemű tévedésben voltak, utóbb pedig csak azt a választ kapják megoldásképpen (és itt már a püspök urat idézem): „Igyekezzenek helyesen élni, a kegyelem állapotában maradni, és keresni egy alkalmas (tehát szedevakantista) papot.” Ennek a mondatnak mindkét fele lehetetlen, hiszen dogma, hogy az ember az isteni kegyelem híján, saját megromlott természetére és jószándékára építve sem a bocsánatos, sem a halálos bűnöktől nem képes tartósan távol tartani magát. A kegyelmek rendes útja pedig a szentségeken keresztül nyílik számunkra (és a rendkívülire – ami ugyan létezik – várni, illetve arra építeni, soha nem szabad.) Szedevakantista papot pedig, ha akad is, az átlag, már csak nyelvi nehézségek miatt is, nem érhet el. Ha el is ér, nem tud nála gyónni, és ezzel igazából lezárult számára a szentségekhez vezető út. Egyrészt mert tömegek nem beszélnek olyan szinten idegen nyelvet, hogy ez a nehézség kiküszöbölhető legyen, másfelől, ha már az írástudatlanság sem akadálya az üdvösségnek, sőt az életszentségnek, akkor nem szabad még a gyakorlatban sem a nyelvtudást az üdvösség feltételévé tenni, és itt nem csak a gyerekekre, az idősekre és a nyelvérzék hiányában szenvedőkre gondolok, hanem általában tartom elfogadhatatlan megoldásnak. A misszionáriusok tanulták meg az indiánok nyelvét, és nem fordítva. Ezt egy amerikai ember nyilván nem tudja olyan mértékben átérezni, mint aki a nyelvileg megosztott Európában él. Az egyik problémám tehát a papi utánpótlás kérdésével kapcsolatos, a másik pedig a pápa pótlásával, vagyis a konklavizmussal, és a végén a kettő össze is kapcsolódik, mert mindkét esetben az a benyomásom, hogy a püspök úr egy olyan, akár kényelmesnek is mondható véleményt képvisel, melynek nyomán úgy akar gondolkodni és főleg élni, mintha még mindig a boldog békeidőkben élnénk. „Szeget szeggel”, azaz a rendkívüli helyzetek rendkívüli megoldásokat igényelnek, amelyeknek épp az a jellegzetességük, hogy a renden kívül állnak, és erre a kívülállásra a vis maior jogosít fel. Ha egy egyházjogi kánon nyilvánvalóan végrehajthatatlan, akkor nem kötelez többé, ezt minden régi kánonjogász tudta. (És ez nem csak akkor igaz, amikor pápa híján vagy a pápa ellenében, de végső soron pápai engedély nélkül szentelnek fel egy püspököt.) Ezért nem lehet mindenben hivatkozni a kánonjogra, mert annak az a feladata, hogy jogi csatornákba öntve az evangéliumot, segítse az Egyházat, nem pedig, hogy egyfajta alsóbbrendű kinyilatkozatásként gúzsba kösse. A püspök úr magatartása engem arra a pompeji katonára emlékeztet, aki vigyázban állva maradt a helyén, és úgy szenesedett meg, hogy nem mozdult el a helyéről: „Neki azt mondták, ott kell állnia.” Van ebben valami heroikus, de az Egyházat ez a fajta mozdulatlanság sosem jellemezte. Sőt jobb időkben teológiai érv volt az Egyház isteni eredetére az Egyház bámulatos növekedése és az üldözések ellenére tanúsított csodálatos életereje. A kompromisszum és a rugalmasság ugyanis nem szinonimák, mert az egyik inkább a jellemgyengeség, a másik a jó helyzetfelismerő-képesség gyümölcse: a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat követel. Egyik saját rendkívüli megoldásom, hogy én mindenképpen gyónni fogok olyan idős vagy görög katolikus papoknál, akiknek érvényesen szentelése bizonyos, akkor is, ha a liturgiában megemlítik Ferencet. Ui. ha emiatt el is veszítik a gyóntatási joghatóságukat, a helyzet, amit a püspök úr is tételez, visszaadja nekik. Egyrészt mert rájuk is igaz, amit a püspök úr a zsinati pápákról és püspökökről mond, hogy ti. senki sem ítélte el őket, másrészt maga a kánonjog is előírta a kiközösített papoknak, hogy halálveszélyben meg kell gyóntatniuk a veszélyeztetett hívőt. Tehát maga a jog tanítja, hogy vannak esetek, amikor a papok még a definiált kiközösítésük ellenére is megengedetten hallgatják meg a bűnvallomásokat, és érvényesen adnak feloldozást. Ha a mostani nem ilyen rendkívüli helyzet, akkor melyik az? Ami a konklávizmust illeti: A püspök úr szerint, mivel „a zsinat utáni pápákat és püspököket soha nem ítélték el, ezért lényegében érvényes pápa- illetve püspökjelöltek, és mint ilyenek fenntartják Krisztus Egyházának jogi struktúráját.” Ez tulajdonképpen a szedeprivácionizmus populáris megfogalmazása volt, mely szerint a zsinat utáni pápák materialiter pápák, de formaliter nem. Kérdés, hogy vajon mindenre rá lehet-e húzni, az anyag-forma párhuzam filozófiai kliséjét? (Válaszként próbáljuk meg a gyermek foganásával kapcsolatban e tételt alkalmazni: Vajon lehet-e egy nő materialiter várandós, s ugyanakkor formaliter szűz. Ha erre az a felelet, hogy minden érett nő materialiter várandós, akkor összekeverjük a materialiter kifejezést a potencialiterrel, s ebben az esetben nekem az a válaszom, hogy ilyen feltételek mellett minden katolikus férfi materialiter a római pápa.) Sokan képviselik egyébként ezt a szerintem kényelmes és tétlenségre kötelező nézetet, ám többnyire tekintélyi alapon. Mindenestre azért furcsállottam főleg a püspök úr ilyetén véleményét, mert egy korábbi kérdésre, amely azt firtatta, hogy vajon a „Ferenc pápát” liturgikusan kommemoráló, de érvényesen szentelt konzervatívabb szemléletű római vagy görög katolikus papoknál el lehet-e végezni a szentgyónást, a válasza kategorikus „nem” volt. Az indoklása pedig az volt, hogy az Egyházon kívül nem lehet szabályosan felvenni a szentségeket. De ha a kérdésben említett papok érvényesen vannak felszentelve, a szentség-kiszolgáltatási intenciójuk az Egyház szándékával megegyező, és ráadásul (és főleg) a püspök úr szerint is az érvényes és meglévő jogi struktúrába illeszkednek, akkor mi a probléma? Nem jelent-e nagyobb problémát az, hogy épp ő, aki elismeri a struktúrát, mégsem illeszkedik bele?      Azt sem értem, miféle elítélést szeretne látni a püspök úr. A pápa felett senki sem ítélhet. A magától beálló kiközösítésnek (amellyel a nyilvános eretnekség együtt jár) épp az a sajátossága, hogy minden jogi lépés, eljárás, elítélés vagy cenzúra nélkül bekövetkezik. De ha el is fogadjuk, hogy van egy érvényes „pápajelölt”, és türelmesen várunk a megtérésére, amíg valódi joghatóságot nyer az Egyház kormányzására, akkor is kérdés, mitől érvényes püspök- vagy bíboros-jelöltek azok, akiket egy olyan, a pápaság előszobájában tartózkodó férfi nevezett ki püspöknek, vagy kreált bíborossá, akinek az Egyházban semmiféle joghatósága nincs. Másképpen feltéve a kérdést, miképp feje az Egyháznak az, aki annak nem tagja? Summa summarum: Ezt a véleményt csak azért, mert komoly tekintélyek is, sőt még a Lateráni Egyetem professzora is [= Mgr. Guérard des Lauriers, lásd a honlap ezzel foglalkozó cikkét] vallották, éppúgy nem tudom elfogadni, mint ahogy a többi professzorét, akik kitartottak VI. Pál mellett. (És kétség kívül ők voltak elsöprő többségben.) Ez a tekintélyi érvelés semmiben nem különbözik attól, amikor a piuszosok Lefebvre érsek úrra, vagy épp a modernisták Rahnerre vagy Küngre hivatkoznak. A nagy név és a magas műveltség önmagában nem alkalmas egy elmélet igazolására, legfeljebb csak, mint argumentum ad hominem. És itt kapcsolódjunk vissza az egyházjogra. Attól, hogy az érvényes jogrend a bíborosoknak tartja fenn a pápaválasztás jogát, még nem következik az, hogy bíborosok hiányában az Egyház ezen a ponton tehetetlenné válik. Hiszen minden művelt katolikus tudja: elvileg bármelyik katolikus férfi pápává választható. Hiszen akkor is egymást követték a pápák, amikor még nem is létezett a bíborosi intézmény. Ha pedig a szedevakantista püspökök túl tudtak lépni a kánoni aggályaikon, amikor püspökké szentelődtek, nem látom be, miért kell ilyen „következetesnek” lenni, amikor a pápaválasztásról van szó. Itt ugyanazt a kérdést szegezem nekik, mint ők a piuszos püspököknek: Vajon nem rendezkedtek-e be túlságosan is ebbe a kényszerből vállalt, de időközben kissé kényelmessé is vált ex-lex életbe? Különböző szedevakantista oldalakon rengeteget olvasni arról, hogy milyen negatív hatású a hívek hitéletére nézve az ún. tradicionalista vagy lefebvreista felfogás, amely végső soron szétroncsolja bennük a pápaság és a tanítóhivatal fogalmát. És ez igaz is. De éppilyen roncsoló az a hozzáállás is, amelyet a tartósan pápa nélküli Egyház képe alakít ki. Roncsolja az egyházképet, amely lám végső soron működik vagy inkább vegetál pápa nélkül is, és roncsolja az istenképet, mert olyan Istent feltételez, amely a történelem legzavarosabb idejében hagyja vezető, tanító, főpap és pásztor nélkül azt a nyájat, melynek a világ végéig való vezetésére, sőt a személyes jelenlétére ő maga adott írásos garanciát. Megítélésem szerint tehát csak egy (nem ellen-, hanem igazi) pápa választása a kivezető út (hiszen ellenpápa csak igazi pápa mellett lenne lehetséges). Minél előbb, annál jobb. A károk már így óriásiak, emberi nézőpontból helyrehozhatatlanok, melyek a tradíció oldalán a sok eltérő hangsúly és a mindenki által tekintélyként elismert vezér hiányából fakadnak. Ami a papi utánpótlást illeti: Kérem, aki idáig követett, olvassa figyelmesen a gondolataimat, nehogy azt higgye, hogy a modernek álláspontját akarom kegyes szavakba öltöztetve a hagyomány oldalára csempészni. Előre leszögezem, hogy maximálisan cölibátus párti vagyok, és ezt az elkötelezettségem éppúgy Szent Pál apostol leveleire vezethető vissza, mint az e kérdésben a tradicionalista körökben ritkának mondható hajlékonyságom. A probléma egyik gyökerét abban látom, hogy mivel a zsinati egyházban közhangulat-jellegű a cölibátus eltörlése (eufeminisztikusan a „fakultatívvá” tétele) iránti igény, a konzervatív oldalon ennek ösztönszerűen az ellenkezőjét képviselik. Ami engem illet, én azt állítom, hogy ami az Egyházban egyszer törvényes gyakorlat volt, ahhoz szükség esetén bármikor vissza lehet térni. És ha idős, egyszer nősült, házas férfiakat, akik (ez a lényeges elem) vállalják feleségükkel együtt, hogy tartózkodnak a házasélettől (ahogyan ez Szent VII. Gergely pápa előtt is a kezdetektől egyetemesen kötelező volt), az nem azonos azzal, mintha a paphiányra hivatkozva engedményeket tennénk a hagyomány és a papi lelkiség rovására. Ha Szent Pál ilyen jellegű tűrést gyakorolhatott; ha a görög katolikusoknak még nagyobb engedményeket is adott hajdan Róma, akkor mi miért ne élhetnénk e lehetőséggel saját túlélésünket biztosítandó. A legfontosabb kánonjogi tétel itt is igaz: „A legfőbb törvény a lelkek üdve.” És hogy a japán katolikusok 200 éven keresztül pap nélkül voltak kényszerűek létezni, itt nem érv, ui. oda nem mehettek el a papok, és így nyilván számíthattak a rendkívüli, szentségeket megkerülő kegyelmi segítségre, ugyanakkor ott volt számukra az a tudat, hogy valahol messze él a nagy fehér atya, aki mögöttük áll. Itt viszont a püspökök döntenek úgy, hogy az egyházi törvénykönyvre vagy a normál idők helyes és Krisztus szándékával egybehangzó, kegyes, de nem szenthagyomány jellegű hagyományára való hivatkozással nem egyszerűen nehézségek elé állítják a híveket, hanem gyakorlatilag elzárják őket a szentségektől. Ha minden mai kánonilag alkalmas magyar szedevakantista férfi pappá is szentelődne, még akkor is igen kevesen lennének, a missziós célokat nem is tekintve, mely az Egyháznak mindenkor Krisztustól rendelt kötelessége, anélkül, hogy mérlegelnie kellene a siker realitásait. A modernisták cölibátussal szembeni ellenérzése – legyünk őszintén – a szexualitással szembeni minősített rokonszenvben gyökerezik, és állítom, hogy a hagyományt semmibe vevő követelőzésük mögött a paphiány csak a látszatmotívum, az igazi mozgatórugó a nemi vágy, pusztán a szennyes testiség; annak ki nem mondott vagy csak ritkán kimondott állítása, hogy a testi öröm olyan fontos, hogy nem lehetséges lemondani róla. Ezért is nincsenek papok, mondják, vagy ha vannak, akkor azok vagy nem is férfiak (a szó köznapi értelmében), vagy homokosok, vagy ha egyik sem, akkor feltétlenül elferdülnek az éveken át tartó elfojtások és az abban való törvényszerű kudarcok folyamán. Tömegek hiszik ezt, és Bergoglio éppen nem az ellenkező alapállást erősíti bennük nyilatkozataival. Ha tehát kellőképpen idős (+60) férfiakat, megfelelő feltételekkel (akadémiai végzettség, rendezett házasság, minimális hallás és énekhang stb.) az áldozópapságig engednének azzal a megkötéssel, hogy feleségükkel csak testvérként élhetnek, és nem csupán a szándékuk lenne ez, hanem a koruk alapján el is lehetne ezt hinni nekik; ezen túlmenően összeállítanának a teológusok egy olyan szükséges minimum teológiai csomagot (latin, filozófia, apologetika, dogmatika, erkölcstan, szertartástan + kánonjog lebontásban), akkor az így ó- és középkori mintára ellátott helyi egyházakkal szemben már lehetne az a feltétel, hogy a püspökeik csak magasan képzett és nőtlen vagy özvegy férfiak lehetnek. Velük szemben már lehet elvárás a komoly teológiai képzés, a szemináriumi bentlakás stb. stb., mert a tűz már el van oltva. (természetesen le kellene szögezni, hogy mindez csak provizórium.) Vajon mi lett volna az Egyházból, ha az apostolok elvárták volna, hogy minden leendő helyi püspök vagy presbiter menjen el Jeruzsálembe vagy később Rómába, és ott éveket eltöltve tegyék magukévá a tananyagot? Nem, mivel abban a korban egyszerűen nem, vagy alig volt megfelelő életkorú, nőtlen férfi, ebben a kérdésben a helyzethez alkalmazkodtak, és megfelelő korú (presbiter = vén) férfiakat válogattak a szolgálatra. Mivel a Római Egyházban ez közel 1000 éves gyakorlat volt, ehhez szerintem, és nem a gyermeknemző papokhoz, vissza lehetne, és megítélésem szerint sürgősen vissza is kellene térni. Ez nem meghátrálás, mert a mi paphiányunkat nem magunknak generáltuk, mint a zsinati egyház, hanem belecsöppentünk e szituációba, akárcsak a korai egyház, mely Szent Pállal az élen ugyanígy döntött. Sokan komoly ellenérveket vetnek ez ellen, melyeket szeretnék megválaszolni:      Inkább kevesebb pap legyen, de azok jók legyenek. A szükségből hadba állított papok nem feltétlenül rosszak. Itt a minimumképzés jellegén és a szelekció komolyságán fordulna a dolog. Másrészt a kevés nem azonos jelentésű a semmivel. Ahol egyáltalán nincs gyóntatni kielégítően képes pap, ott nem szabad azt mondani, hogy kevés a pap, mert ez minimum csúsztatás. Én ezt megfordítom: inkább gyengébb (nem rosszabb) papok, mint semmilyenek. Mert igaz, inkább kevesebbet együnk, de az jó minőségű legyen. Viszont inkább rossz minőségű ételt eszek, semhogy éhen halljak. Ha pedig azt állítjuk, hogy még nem akkora a vész, hogy ilyen megoldásra fanyalodjunk, akkor nem értem mekkorának kellene még lennie?      Nem lehet alább engedni a teológiai képzésből. Szent X. Pius pápa is így tanított. Ez igaz. De egyrészt ez tényleg az a kijelentés, amelyet békeidőkre alkalmaztak, másfelől, attól, hogy valaki egy egyszerűbb, de mégis alapos teológiai képzést kapott, még nem kell feltétlenül műveletlennek lennie. Sőt, ha belegondolok Péter apostol műveltségébe, még ezt sem érzem olyan körülménynek, amelyhez minden körülmények között feltétlenül ragaszkodni kell. Sokkal szívesebben választanám őt lelki atyámul, mint a tübingeni professzorokat.      Otthon nem lehet megfelelően elsajátítani a teológiát. Kétségtelen. Központilag kiadott anyagot, központi számonkéréssel kellene kísérni, beleértve a folyamatos továbbképzést is. Ez nem lehetetlen, aki ilyet állít, azt látens kényelemszeretettel vádolom, melynek jámbor ideológiai alapot keres és talál.      A nős papság még ilyen feltételek mellett is meghátrálás. Lehet, de akkor ez már a görög katolikus unió idején megtörtént, mégpedig fokozott mértékben, hiszen ott nincs és a meghátrálásról tulajdonképpen már lekéstünk. Emellett nem is hiszem, hogy meghátrálnánk, hisz épp azon a ponton nem engednénk, ahol legnagyobb a nyomás, a szexualitás területén. Az, hogy mi minek tűnik a külső szemlélőnek, szerintem másodlagos: a fuldokló sem mérlegeli, hogy a parton milyen fintorogva nézik mozgását a műértők. Ez már nem hithűség, hanem inkább hiúság. Sejtem, hogy a többség nem ért egyet velem, de ez engem nem sért, hiszen nem birtokolom a tévedhetetlenség karizmáját. Egyszerűen csak ezek a gondolatok jutottak eszembe a püspök úr látogatása kapcsán, és mivel megkérdeztek, leírtam őket. Remélem senkit nem bántottam meg. Füzesi Zsolt 2/a. Válaszom az előző írás néhány felvetésére Mivel Füzesi Zsoltot – akinek már több írása megjelent ezen a honlapon – én kértem meg, hogy írja le véleményét a szeptember 6-i előadásról, a tisztesség úgy kívánja, hogy tanulmányát teljes terjedelmében közöljem, még akkor is, ha nem mindennel értek egyet, vagyis véleménye nem mindenben tükrözi e honlap nézeteit. 1) A szerző maga mondja, hogy rendkívüli időket élünk, amikor rendkívüli megoldásokra van szükség, és ezért Isten rendkívüli segítségeket küld. Nos, engem a mai másik cikkben említett Dr. phil. E. Heller írásaiból ez a mondat rázott meg a legjobban: Ahelyett, hogy az Egyház [itt a valóban katolikusnak megmaradt igaz Egyházról van szó] arra törekedne, hogy betöltse üdv-intézményi feladatát, szentség-kiosztó gyárrá válik.      Régi egyházi emberek, köztük elsősorban Billot bíboros (neki két könyvét: Tradíció és modernizmus – amit idén adott ki német nyelven a Carthusianus kiadó –, illetve a Paruzia, ami német nyelven olvasható az interneten, az Einsicht 1987. novemberi, azaz a 17. évfolyam különkiadásában) írásait olvasva, és az elmúlt 19 év eseményeit megtapasztalva, teljes szörnyűségében érzem át ennek a mondatnak a jelentőségét és igazát.      Meggyőződésem, hogy Isten inkább azt várja tőlünk, hogy százszázalékig ragaszkodjunk az igazsághoz, és ezért esetleg ritkábban járuljunk a szentségekhez, ha másképp nem megy, akkor félévente, vagy akár csak évente, mint azt, hogy megalkudjunk az igazságot illetően. Aki olvasta az Egyház történelmét, a missziók történelmét, az tudhatja, hogy mindig is voltak olyan időszakok, olyan helyek, ahova nem jutott el gyakrabban pap. És Isten az ilyen sorsú híveket sem hagyta magára. Ezen kívül én biztos vagyok benne, hogy a vágy-áldozás és a tökéletes bűnbánat által ma egy otthon imádkozó is megkapja azt a kegyelmet, amit Isten különben normális viszonyok között a szentségek fogadásához köt. Sőt! Még abban is biztos vagyok, hogy aki otthon buzgón, az igazsághoz, azaz Jézushoz rendíthetetlen hűséggel imádkozik, rendszeresen mondja a rózsafüzért és a többi napi imádságot, az hamarabb részesül Isten szent kegyelmében, mint az, aki – tudottan – olyan emberhez megy el a szentségekért, aki nem érvényes pap, vagy olyan „misékre” jár, melyek Istennek nem tetszők. Füzesi Zsolt a hajótöröttekkel kapcsolatos nagyon találó példáját felhasználva, meggyőzősédem, hogy egy lélekvesztőben hánykolódó embernek nagyobb szüksége van arra, hogy pontosan felismerje a körülötte levő veszedelmeket, mint egy luxushajó utasának; azaz Isten ma jobban, mint valaha megkívánja, hogy minden katolikus tájékozódjon, képessé váljon arra, hogy az igazat a hamistól meg tudja különböztetni. Tehát nem lehet tudatlanul bárkihez eljárni gyónni, áldozni, nem lehet bármilyen „misére” elmenni. Isten talán éppen azért engedte meg az internet, egyébként az ördögtől eredő létezését, hogy senki ne mondhassa vallásával kapcsolatban: „nem tudtam”. 2) Ami az általa javasolt megoldást illeti, ezt teljes egészében helytelennek tartom. Nem teológiai okokból, ehhez én kevesebbet értek, mint ő, hanem emberismereti, gyakorlati okokból. Ma nem hogy a 60 éves nős férfiak között nincs olyan, aki alkalmas lenne papnak (és egyáltalán hányan vannak, ha vannak egyáltalán, akik papok akarnának lenni), de még a már papok között is alig akad olyan [én egyetlen egyet sem ismerek, vagy emberi, vagy teológiai okokból], akire azt lehet mondani, hogy megfelel annak a lelkipásztori elvárásnak, amire a híveknek feltétlenül szükségük lenne, egyáltalán, akire illik a papi, lelkipásztori cím. Pont Mgr. G. des-Laurier mondta még az 1980-as évek elején, hogy az akkori olasz püspökök mind az ő tanítványai voltak, és ezért tudja, hogy ezek olyan buták, hogy még azt sem tudják, hogy mi az az eretnekség. Azóta csak romlott ez az állapot, a mai emberek még ennél egyszerűbb dolgokat sem tudnak. Ha nem szentség-kiosztó gyárosnak tekintjük a papot, hanem az Egyház üdv-intézményének tagjaként, akkor egy rossz pap ma nagyobb kárt tud okozni az emberek üdvét illetően, mint eddig bármikor az Egyház történetében.      Általános vélemény, hogy az Egyház mostani iszonyatos válsága elsősorban a papok bűnei miatti büntetés – ezt mondta a La Salette-i Boldogasszony is. Nos, a helyzet e téren nem javult, hanem csak romlott, mégpedig mind a hivatalos egyházban, mind az ú. n. tradicionalista körökben.      [A napokban két pap mondott véleményt a honlap legújabb írásaival kapcsolatban: Az egyik azt mondta, hogy fölöslegesek, a másik, hogy negatívok. Nem csoda, hogy ez a véleményük, amikor azt olvassák, hogy a honlap szerint nem igazi papok.]      Mgr. G. des-Laurier teóriája ellenére meg volt róla győződve, hogy egyedül Isten tudja megoldani a válságot, de mai hívei ebben nem követik mesterüket, hanem úgy vélik, hogy a megoldás az lesz, ha az egyik pápajelölt megtér, és nekünk erre kell várnunk, és ezért kell imádkoznunk. Nos, erre a logikátlan vágyálomra Füzesi Zsolt már adott választ, én ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy az ő megoldása is emberi, ráadásul ugyanannyira reménytelen, mint a püspök úré. Emberi szemmel nézve a helyzet kilátástalan és megoldhatatlan, egyedül Isten tudja megoldani, akkor és úgy, ahogy Ő jónak látja. 2/b. Saját meglátásaim a püspöki előadással kapcsolatban Lásd az Istennel csak örök szövetséget lehet kötni című írást Feltéve: 2014. szeptember 30.