Előzmény: Donald Sanborn amerikai püspök 2014. szeptember 6-án előadást tartott Budapesten. – Ez a cikk A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat követel – A PÜSPÖKI LÁTOGATÁS KAPCSÁN című cikk folytatása (2/b. Saját meglátásaim a püspöki előadással kapcsolatban) Mielőtt belekezdenék a szeptember 6-i előadásról alkotott véleményem – és az ezzel kapcsolatos gondolataim – leírásához, előre kell bocsátanom, hogy én eleve nem tartom szerencsésnek egy olyan előadás megtartását, melyre bármilyen beállítottságú, bármilyen előképzettséggel rendelkező ember eljöhet. Egyszerűen azért, mert a téma túlságosan sokrétű és a mai egyházi helyzet annyira zűrzavaros, hogy az ezeket taglaló kérdésekről nem lehet egy másfél órás előadás keretében minden fontosat elmondani. Ha az előadó mindenkihez akar szólni, akkor végül senkinek nem tud megfelelni, mert vagy túl sokat, vagy túl keveset mond, vagy túl komplikált témákat taglal, vagy túl egyszerűeket, vagy mindent túl felületesen tud csak érinteni – (szeptember 6-án ez utóbbi történt).      Ráadásul az amerikai átlag hívő tudása sokkal alacsonyabb, mint az európaiaké (mint ahogy az amerikai diákoké is sokkal alacsonyabb, mint az európaiaké). (Lásd ezen állítással kapcsolatban például Thomas E. Woods amerikai professzor „Sternstunden, statt dunkles Mittelalter” = kb. fordításban: „Felívelés, nem pedig sötét középkor” című művében írottakat, vagy Fekete Antal professzor „Torkig vagyok a hazugságözönnel” című cikkét, melyben többek között ezt írja: „Hatalmas kihívás számomra az értelmes, gondolkozni, kérdezni és tanulni képes erdélyi fiatalság, amely alapvetően jobb, hálásabb tanítványi anyag, mint Észak-Amerika túlspecializált diákjai, akiknek az önzésen és a fogyasztáson kívül nincsen világképük. A kanadai egyetemista a karrierjét érintő döntésekben nagyon dinamikus, de elméleti szinten soha nem kérdez, soha nem kritizál, eszébe sem jut, hogy ezt megtehetné”, vagy saját egyetemi tapasztalataimat, amikor az amerikai tanítási módszereken felnőtt egyik német professzor azt mondta nekem, hogy onnan látszik, hogy nem tudok semmit, hogy sokat kérdezek.)      Ezért nem tartom szerencsésnek, ha egy amerikai magyarázza meg nekünk, magyaroknak a mostani problémákat, nem pedig egy európai. Pláne, ha ezt az amerikait teljesen nyilvánvalóan nem érdekli közönségének felkészültsége, elvárása, kérdései. Egy előadó háromféleképpen közölheti mondandóját: 1) az elejétől a végéig felolvassa; 2) ugyan papírt tart a kezében, de az előzetesen leírtakat csak segédeszközként használja, és beszéd közben állandóan fel-felpillant, 3) szabadon beszél. – A püspök úr az 1) megoldást választotta.      Ennek az előadásformának nagy hátránya a közönséggel való szemkontaktus teljes hiánya, így a hallgatók reakcióinak teljes figyelmen kívül hagyása. Ezt persze a közönség maga is észleli, akár tudatosan, akár csak tudat alatt, de annyira igen, hogy ne érezze az előadó érdeklődését, ne érezze úgy, hogy a beszélő maga is örül a hallgatókkal való találkozásnak, fontosnak tartja a hallgatók tájékoztatását és meggyőzését, és mind a téma, mind a maga személye iránti őszinte érdeklődésnek tekinti a kérdéseket. Ráadásul ez a módszer lehetetlenné teszi, hogy az előadó személyisége, „varázsa” hasson a közönségre, ne csak száraz adatokkal, de lényével, beszédmodorával is meggyőzően aláhúzza mondanivalóját. Ami magának az előadásnak a tartalmát illeti, azzal kapcsolatban egy hozzám érkezett levélből idézek: „Az előadást nem kellett volna olyan messziről kezdeni, nem kellett volna annyit mesélni a filozófiai előzményekről, mert így a lényeges, a II. Vatikáni »zsinat« kapcsán történtekre kevesebb időt jutott. Ráadásul, mivel tudta, hogy sok NOM-os is lesz, arra kellett volna felhívni a figyelmet, hogy a zsinati iratokban mi a négy legnagyobb eretnekség, ahol nyilvánvaló az eltérés az igazi katolikus tanítástól.” – Mivel ezzel a véleménnyel teljesen egyet értek, most nem is magára az előadásra koncentrálok, hanem az utána feltett kérdésekre adott válaszok felől fogalmazom meg a saját benyomásaimat. 1. kérdés: Az én katolikus felfogásom szerint, egy ember hite és tudása között szoros összefüggés áll fenn. Az én Isten-képembe, az irgalmas, igazságos Isten képébe nem fér bele, hogy egy püspök, egy egyházi vezető, akire hívek üdvének sorsa van bízva, egyszerre lehet mélyen, alázatosan hívő ember, ugyanakkor tévedéseket tanító, terjesztő, sőt azokat a rá bízottaktól szigorúan elfogadottnak megkövetelő vezető. Ahogy Urunk Jézus Krisztus a tévedhetetlenség karizmáját adta Egyházának, hogy a rá bízott juhokat ne vezethesse félre tanítás dolgában, úgy gondoskodik arról is, hogy az Őt őszintén szerető, az Ő vallási előírásait betartó klerikus, akit Ő vezetői pozícióba engedett, ne vezethesse félre az őt követőket. (Lásd a minap feltett „A katolikus Egyház tévedhetetlensége” című tanulmányt.)      Ez nem csak a zsinati „egyház” tagjaira, de az elmúlt 50 év ú. n. „tradicionalista” vezetőire is vonatkozik, akik közé a püspök úr is tartozik. Hogy ő a „Papa materialiter, non formaliter” teóriát vallja (amivel kapcsolatban nem említette, hogy ez nem az ő „kitalálása”, hanem egykori tanárának, Guérard des Lauriers püspöknek a tézise), és ez meghatározó tétel a számára, azt nem csak az előadáson elhangzottak, hanem az egy nappal korábbi személyes bemutatkozása és a privát beszélgetések is igazolják. Arra a kérdésre, hogy ez a teória teológiailag miért helytelen, Füzesi Zsolt és Zaby atya mostanában feltett cikkei (és a Konzekvenciák cikkben említett tanulmányok) adják meg a választ. Én itt most csak azt szeretném megmutatni, hogy e teória tarthatatlanságát, logikátlanságát a püspök úr előadáson adott válaszai is bizonyították, és azt, hogy e helytelen teória láthatóan a lelkületre, a katolikus gondolkodásmódra is komoly hatást gyakorol. Miután az előadásban a püspök úr megemlítette az ú. n. II. Vatikáni Zsinat eretnek tanításait, aztán kifejtette a „Papa materialiter, non formaliter” teóriát, majd szót ejtett a megreformált szentelési rítusokról is, az egyik első kérdés így hangzott: „Érvényesek-e a VI. Pál 1968-as rítusa alapján végzett püspökszentelések?” A püspök úr válasza teljesen egyértelmű volt és egyetlen szóból állt: „Nem.” (Hogy ezt ilyen egyértelműen kimondta, és nem ilyeneket mondott, hogy „talán”, „valószínűleg” stb., annak én személy szerint nagyon örültem.)      Ezután az a kérdés következett, hogy akkor honnan jöhet majd egy katolikus pápa? Mire a püspök úr a következő választ adta: Mivel a „Papa materialiter, non formaliter” teória szerint az egyház a maga intézményeiben, struktúrájában, hivatalaiban fenn áll, tehát van materialiter pápa, és vannak pápajelöltek és bíboros-jelöltek is, valaki ezek közül meg fog térni, és akkor a materialiter egybe fog esni a formaliter pápával.      Nos, ez a válasz több okból nem logikus: 1) Az ugyan igaz, hogy egy konklávén a bíborosok egy laikust is pápává választhatnak, de az már nem, hogy laikusok (vagy egyszerű papok) választhassanak egy laikus pápát. Tudniillik, ha a püspök-szentelések 1968 óta nem érvényesek, akkor ma már egyetlen bíboros nincs, aki érvényes püspök lenne (pláne a konklávén résztvevők, tehát a 80 éves alattiak között nem), sőt, talán még érvényes pap is kevés van közöttük. 2) Az ugyan igaz, hogy egy laikust is pápává lehet választani, de az már nem, hogy egy eretneket pápává válasszanak. 3) Mint ahogy az sem lehet, hogy egy eretnek a katolikus Egyház papja, püspöke, bíborosa legyen, hiszen egy eretnek nem tagja az Egyháznak, következésképpen egy konklávénak sem lehet a tagja.      De egy másik probléma is felmerül: 4) Mivel a püspök úr szavai szerint a 68 utáni püspökszentelések biztosan nem érvényesek, ki lehet a jövőben az a valóban katolikus püspök, aki egy pápajelölt papot, vagy pápajelölt laikust (püspök az előbb említett okokból semmiképpen nem lehet) – miután az megtért – pappá, és/illetve püspökké tudna szentelni? Ezt egy igazhitű ú. n. szedesvakantista püspök sem teheti meg, mert neki nincs semmilyen jurisdikciója. 5) És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a püspök úr e válaszával teljesen figyelmen kívül hagyja IV. Pál CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO kezdetű bulláját (amit egyetlen pápa sem vont vissza eddig, tehát ma is érvényben van), ami mint a tévedhetetlen Tanítóhivatal dokumentuma kimondja, hogy egy eretnek megtérése esetén sem lehet pápa, sem püspök, sem bíboros. („Mindenben és minden szempontból eretneknek és hitehagyottnak számítanak, akkor is, ha korábban egy ilyenfajta eretnekséget bíróság előtt esküvel megtagadtak. Soha többet nem lehet őket korábbi hivatalukba visszahelyezni, korábbi rangjukat, méltóságukat visszaadni, korábbi székhelyükre visszahelyezni, vagy másmilyen tiszteletbeli címet nekik adományozni. Se aktív, se passzív választójogukat nem kaphatják vissza.”)      Az is a „Papa materialiter, non formaliter” teória Isten-képének és Egyház-képének eltorzulását mutatja, hogy e teória vallója feltételezi, hogy szeplőtelen menyasszonya, azaz Egyháza számára Isten egy eretneket pápa- és bíboros-jelöltnek tehet. A zsinati „egyház” pápái nem érvényes pápaként lettek eretnekek – a katolikus tanítás szerint ugyanis egy pápa „univerzális tanítóként” tévedhetetlen –, hanem már korábban „magánemberként”, illetve „magán tanítóként” azok voltak, következésképpen megválasztásuk sem volt érvényes, tehát nem Isten választotta ki őket. Mindezen tények ellenére a püspök úr az Egyház jövőjére nézve e nagyon fontos, és nyilvánvalóan minden gondolkodó hívőt felettébb érdeklő kérdésre átgondolatlan, logikátlan választ adott, ami ráadásul nem is egyezik meg e teória kitalálójának, Guérard des Lauriers püspöknek a véleményével. Ő ugyanis e probléma megoldását kizárólag Isten közbelépésében látta, és aki teóriáját Dr. phil. E. Heller, az Einsicht szerkesztője tanúsága szerint halála előtt a szedesvakantista SAKA-Információk című lap 1988-májusában megjelent egyik írásában „többé-kevésbé revideálta”.      Ily módon kiderül, hogy bizonyos fokig Mgr. Guérard des Lauriers maga kevésbé ragaszkodott saját elméletéhez, mint követői, például McKenna vagy Sanborn vagy Stuyver püspökök. Ez már csak azért is furcsa, mert Guérard des Lauriers OP, aki még püspökké szentelése előtt alkotta meg ezen elméletét, nem ismerte Bergogliot, nem élte át Ratzinger lemondását, egyszóval, mint igazi római egyházi ember, valamelyest érthetően hihette azt (vagy szerette volna hinni), hogy ez az egész rémálom csak átmeneti állapot, és Montini, illetve Wojtyla után mégis csak egy valódi katolikus pápa kerül Szent Péter trónjára. Mostanra azonban már kiderült, hogy ez a helyzet nem átmeneti, és hogy isteni beavatkozás nélkül márcsak fizikailag sincs semmilyen előfeltétele, hogy a zsinati „egyházban” valaha is katolikus pápát választhassanak (lásd a fentebb felsorolt okokat).      A fentebb már idézett levélírónak volt egy nagyon szép érve e teória tarthatatlanságára, amit azért – is – érdemes idézni, mert pont beleillik mondandómba, miszerint katolikus elméletek katolikus lelkületet és gondolkozásmódot, míg téves elméletek téves, nem igazán katolikus lelkületű következtetéseket vonnak maguk után: „Nem teológiai, hanem csak életszerűségi érvelés, de tegyük fel: ha Bergoglio megtérne, akkor elképzelhetetlennek tartom, hogy ő pápa lehessen. Egy ilyen embernek, ha őszinte lenne a megtérése, az egész hátralévő életét önmagára kirótt súlyos vezeklésben kellene töltenie, egy igazi bűnbánó vissza se merne ülni a pápai trónra, amellett az emberek se fogadnák őt el.” 2. kérdés: Az újkori Mária-jelenésekkel kapcsolatos kérdésben a kérdező hölgy a Szűzanyának Fatimában, La Salette-ben, Garabandálban (!) és Lourdes-ban való megjelenéseit sorolta fel. A püspök úr válaszában – azt hiszem, mindenkit meglepő módon – kifejezetten becsmérlően beszélt a Mária-jelenésekről, és egy kalap alá vette e négy helyszínt, azaz az Egyház által elismert és nem elismert jelenéseket. Egy szóval nem tért ki rá, hogy Garabandált az Egyház nem ismerte el (és, hogy ez a „jelenés” egyértelműen nem katolikus).      A püspök úr mindössze annyit tudott e három nagyon fontos Mária-jelenéssel kapcsolatban mondani, hogy attól, hogy az Egyház elismeri, hogy Mária jelent meg valahol, még nem ismeri el, hogy a látnokok által megadott üzenetek igazak. XI. Piusra hivatkozott, aki szerinte elítélte a La Salette-i jelenés azon mondatát, hogy „Róma el fogja veszíteni a hitet”.      Ez a hivatkozás még a zsinati „egyház” tagjaitól is furcsa lenne, hát még egy olyan püspöktől, aki azt állítja, hogy formaliter évtizedek óta nincs pápája az egyháznak! Mégha ő biztos is benne, hogy XI. Pius még valódi pápa volt, azért azt nem lehet tagadni, hogy e pápa tettei: a Fatimai Boldogasszony kérésének figyelmen kívül hagyása, a mexikói Cristerosok elárulása, a francia monarchisták elítélése – ami miatt Billot bíboros, az antimodernista eskü szerzője, a modernizmus elleni küzdelem legfőbb harcosa, az Egyház újabbkori történetében egyetlenként lemondott bíborosi rangjáról és visszavonult –, a Mortalium animos kétértelműsége, nem teszi őt alkalmas tekintéllyé e témában, pont a La Salette-i jövendöléssel kapcsolatban! Egy olyan jövendöléssel kapcsolatban, ami napjainkban tűnik szóról szóra beigazolódni! Ha már Mária e jelenésekkor mondott szavaiban, az Egyház ide vonatkozó ítéleteiben sem bízhatunk, akkor a püspök úr számára Guérard des Lauriers OP püspökön kívül – aki szerinte egy „szent” – ki vagy mi még tekintély?      Úgy tűnik az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala nem, hiszen az kimondja, hogy „az istenies hit közvetlen indítéka ugyanis Isten tekintélye; már pedig Isten tekintélye födöz minden kinyilatkoztatást, akár kifejezett az, akár burkolt. Ebből következik, hogy a magán-kinyilatkoztatások, amennyiben azok isteni eredete biztos, szintén az istenies hit tárgykörébe tartoznak, természetesen csak azok számára, akiknek szánva vannak; mások nem kötelesek elfogadni, de nincs is joguk elutasítani.” – Ez áll ugyanis Schütz Antal Dogmatika tankönyvében – lásd a minap feltett részlet „3. A hit tárgya” című fejezetét.      És úgy látszik Isten sem, hiszen azt feltételezni, hogy Isten csodával erősít meg egy olyan jelenést, amiben ugyan valóban Isten Anyja jelent meg, de szavait a látnokok félremagyarázták, szintén az isteni működés tagadása. A Fatimai Napcsoda, a Lourdes-i csodás gyógyulások, a „két Lucia” furcsa története és Bernadette élete, épen maradt teste, mind-mind olyasvalami, amiben a püspök úr szerint szintén nem szabad bíznunk? Akkor mi táplálja hitünket, mi tart meg bennünket a mai katasztrofális helyzetben, hogyan szólíthat meg bennünket irgalmasan Isten, és egyáltalán akkor miért engedi meg ezeket a jelenéseket, mi a célja velük? Én e három Mária-jelenésről így nyilatkozni, ahogy ezt a püspök úr tette, még nem hallottam, nem olvastam. És nem hiszem, hogy a Szűzanya örömét leli az ilyesmiben. 3. kérdés: Ezután egy olyan kérdés következett, melyben a kérdező szó szerint idézett az Ószövetségből, anélkül azonban, hogy a helyet megadta volna. A püspök úr véleményét kérte a következő szentírási versre (a zárójelben levő részt kihagyta): „Attól az időtől kezdve, amint megszűnik a mindennapi áldozat, (és felállítják a vészt hozó undokságot) ezerkétszáz-kilencven nap lesz.”      A püspök úr válasza mindössze abból állt, hogy kioktatta a kérdezőt, hogy ne hivatkozzon a Jelenések Könyvére (!), mert azt ahány teológus van/volt a világon, annyi féleképpen magyarázták.      Nos, elég furcsa, ha egy katolikus ezt a mondatot nem ismeri rögtön fel, nem ismeri fel, hogy nem az újszövetségi Jelenések Könyvében, hanem az ószövetségi Dániel Könyvében (Dán 12,11) áll. Dániel jövendölései a leghíresebbek az Ószövetségben, még Jézus Urunk is őrá hivatkozik, amikor Jeruzsálem pusztulásáról (mint a világ pusztulásának előképéről) beszél: „Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt – aki olvassa, értse meg! – akkor, aki Judeában van, meneküljön a hegyekbe.” (Mt 24,15) És az az általános nézet, hogy az Antikrisztus három és fél évig fog uralkodni, szintén e jövendölésből ered – ezerkétszáz-kilencven nap kb. három és fél év.      Dániel könyvének 10., 11. és 12. fejezete DÁNIEL NAGY LÁTOMÁSA címet viseli a Bibliában. Ez az a szentírási rész, amire a végső időkkel, Jézus újra-eljövetelével kapcsolatos tanulmányokban Urunk saját szavai mellett a legtöbbször hivatkoznak. Billot bíboros Paruzia című művében is így tesz, ezeket a részeket hasonlítja össze és értelmezi. (E mű német nyelven a www.einsicht-online.org honlapon a letölthető anyagok között a „17. Jahrgang, Heft S2 (Sondernummer Billot / Parusie November 1987” címszó alatt található meg.) 4. kérdés: A fentieken kívül még egy kérdést, illetve választ említek meg. A kérdés így hangzott: Az a tény, hogy a zsinatot nem elfogadók között nagyon sok irányzat létezik, nem teszi-e e mozgalmat hasonlóvá a protestantizmushoz? A püspök úr válaszában nem tagadta, hogy a mozgalom szétforgácsolódott, de azt mondta, hogy abban különbözik a protestantizmustól, hogy közülük mindenki elfogadja a katolikus tanítást, és csak részkérdésekben, a kötelező érvényű tanításhoz nem tartozó kérdésekben térnek el az álláspontjaik. Azonkívül megállapította, hogy pont ez a szétforgácsolódás bizonyítja az egyházi Tanítóhivatal nem-létét, hiszen olyan kérdésekről van szó, melyekben az Egyház eddig még nem döntött, és a Tanítóhivatalnak most kellene érvényes választ adni ezekre, de mivel nincs Tanítóhivatal, ezért nincs olyan tekintély, ami mindenkire nézve kötelező érvénnyel dönteni tudna. Számomra pont a püspök úr látogatása volt az egyik ok, amiért még az előző hónapokban megszokottnál is tüzetesebben kezdtem el az ú. n. katolikus tradicionális mozgalom elmúlt 50 évével foglalkozni. Így bukkantam rá az Einsicht című újságra, ami 1966-tól a napjainkig tájékoztat kimerítően a zsinatot el nem fogadó tábor mindennapjairól, céljairól, munkásságáról, vitáiról. Elképesztő és végtelenül elszomorító, ugyanakkor nagyon sok kérdésre választ adó anyagra bukkantam, melyekből a következő kép állt össze bennem:      Jézus Krisztus Egyházát Péter vallomására építette: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Vagyis arra az emberre, arra a sziklára, aki megvallja, hogy Jézus Isten, tehát Egyháza természetfeletti alapokon nyugszik, természetfeletti erőre támaszkodik, természetfeletti kegyelmeket birtokol és oszt szét. Arra a vallomásra, hogy Krisztus tanítása és Egyháza nem e világból való, sőt, szemben áll e világgal, a világ értékeit nem fogadja el mértékadónak a maga számára, a világot nem követi, hanem a lelkek üdve érdekében vezeti.      Az Egyház ezt a természetfeletti küldetését hivatalosan először XIII. Leó alatt tagadta meg, amikor az államok részére elfogadta a köztársasági berendezkedési formát, azaz az Isten által megszabott hierarchikus rend eltörlését a társadalmi rendben. Ezután következett a modernizmus – ami nem más, mint a katolikus vallás természetfelettiségének tagadása – elfogadása, ami azzal kezdődött, hogy XIII. Leó alatt legalább 10 évig nem ítélték el e tant, ami nagy mértékben lehetővé, sőt a köztudatból örökre kitörölhetetlenné tette ennek elterjedését. Majd kis szünet, Szent X. Pius modernizmus elleni harca után a teljes tétlenség e tan terjedésével és hódításával szemben, végül az ú. n. II. Vatikáni Zsinat alatt ezen eretnekségnek hivatalos tan rangjára való emelése.      E mintegy 120 év alatt Isten több „kérdést”, válaszutat helyezett a katolikusok elé: Ilyen volt a Fatimai üzenet, amit XI. Pius pápa és minden utóda emberi meggondolásból elvetett, ilyen volt a Bugnini-féle liturgikus reform, ilyen volt az ú. n. II. Vatikáni Zsinat, ilyen volt az 1986-os Assisi-i találkozó, ilyen volt Ratzinger lemondása, ilyen volt Bergoglio megválasztása – ezek mind Péter vallomásának nyílt tagadásai –, hogy csak a legeslegfontosabbakat említsem. És most ilyen a tegnap kezdődött „szinódus”, melynek Bergoglio által nem titkolt célja egy eretnek gyakorlat hivatalos bevezetése. (Lásd ezzel kapcsolatban Dr. theol. Klaus Obenauer Evangélium-hű vagy ‘papa haereticus’ cikkét.) Az Egyház, a katolicizmus válsága, majd bukása azért következett be, mert a katolikusok fokozatosan elhagyták hitüket, megtagadták vagy már nem is ismerték Jézus tanítását. Emiatt kihűlt a szeretet közöttük. Hiszen Jézus tanítása, az Igazság volt az, ami összetartotta őket, ami egységgé kovácsolta őket, ami lehetővé tette számukra, hogy egymást felebarátjukként szeressék. Ha egy iskolaosztályban a gyerekek tisztelik a tanítót, igazságként elfogadják, megtanulják és követik, amit mond nekik, akkor megvan az összekötő kapocs közöttük. Ilyen esetben, ha a tanító kilép az osztályból, nem vesznek egymással össze. Ha nem tisztelik a tanítót, nincs mit tanulniuk tőle, és csak kényszer alatt és csak ideig-óráig engedelmeskednek neki, akkor abban a pillanatban, ha ő kilép, egymás torkának esnek. Ha nincs igaz tanítás, ha nincsenek elvek, akkor mi tarthatná őket össze, mi győzhetné meg őket arról, hogy egymáshoz tartoznak? Ma így viselkedik mind a zsinati „egyház”, mind a vele szemben állók egész gyülekezete. Billot bíboros Paruzia című művében azt írja meg, hogy Jeruzsálem pusztulása a világ pusztulásának előképe, és azért következett be, mert a zsidók nem fogadták el a Messiást. Idézi Titus római hadvezért, aki több kísérletet is tett arra, hogy a zsidókat rávegye a megadásra. Ezt a körbezárt zsidók azért nem fogadták el, mert hamis prófétáik a legeslegutolsó pillanatig azt hitették el velük, hogy Isten az utolsó pillanatban megmenti őket. Mikor a pogány Titus bevette a várost, és látta az ottani iszonyatos pusztulást, azt Isten haragja látható jelének ismerte fel, és azt mondta, hogy „nem ő a győztes, hanem ő csak Isten bosszújának gyenge eszköze” volt.      Billot bíboros ezután azt is kifejti, hogy ha a zsidókat – akik nem megtagadták, csak nem fogadták el Jézust – ilyen szörnyű módon büntette meg Isten, akkor mi várhat a katolikusokra, akik elfogadták, majd elárulták Isten Fiát! (Lásd A kinyilatkoztatás befogadása című cikk utolsó bekezdéséből ezen megállapítást: „Istennel csak örök szövetséget lehet kötni.”) Jézus szavaira emlékezve, és azokat követve Jeruzsálem pusztulásakor a keresztények megmenekültek, mert látva a jeleket, melyeket Jézus előre felsorolt, időben elhagyták a várost. A világ végső pusztulására azonban Jézus nem adott ilyen ismertetőjegyeket, abból nem szabadul meg senki, írja a bíboros. Az elmúlt 50 év eseményeit olvasva, a mostani helyzetet látva, egyre inkább úgy tűnik, hogy Isten már nem ad megoldást, már csak büntet, és e büntetés már nem valami megoldás felé vezet, hanem csakis arra szolgál, hogy a szellemek szétváljanak. Kézzel fogható, szemmel látható az a folyamat, ami tönkretesz minden lehetőséget egy közösség létrejöttére, felépítésére, megtartására. Az elmúlt 50 évben nem jött létre semmi olyan vallási kezdeményezés, amit a körülmények vagy pár ember vagy egy másik csoport ne rombolt volna rövid időn belül szét. És e szinte törvényszerűség alól napjaink egyáltalán nem kivételek, sőt! Nem lehet véletlen, hogy Isten ezt megengedi, és ez csak azt mutathatja, hogy Isten már nem „gondolkodik” közösségekben, hanem csakis egyénekben, köztük van az a „szent maradék”, de magányos hívőkként, akikre érvényesek Jézus szavai, hogy velük lesz a világ végezetéig, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajtuk. Számomra a végidő egyik jele, hogy az emberek tökéletesen következetlenül viselkednek. Még rosszabbak, mint azok a rómaiak, akik a vandálok elől Afrika partjaira érve, a partra szállva elsőnek azt kérdezték meg, hogy mikor kezdődnek a cirkuszi játékok. Azért rosszabbak, mert nem csak fizikai létüket teszik ki állandó veszedelemnek, de lelki üdvüket is, sőt azt még jobban! Minél világosabbak Isten figyelmeztetései – Bergoglio, a mostani szinódus, a maradék katolikusok tehetetlensége és lanyhasága stb. – annál süketebbé válnak. Fülüket bezárják az igazság elől, hogy megvalósuljon rajtuk Izajás jövendölése, amit Jézus is idézett: „Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket.” (Mt 13,15) Feltéve: 2014. október 6.