Weinzierl atya tanulmánya után az 1969 utáni pap- és püspökszentelések érvénytelenségéről általam ismert több mint egy tucat további munkából magyarra csak azokat a cikkeket, vagy cikk-részleteket fordítom le, melyek az előbbiből hiányoznak, vagy valami fontosat tesznek hozzá az eddig közöltekhez. Ezen felül felteszek több tanulmányt eredeti nyelvén. A cikkekben oly sokszor említett Hippolytus papról a következő címen olvashatók adatok: Hippolytus, az Egyház első ellenpápája. Itt most két cikket közlök: Az első egy olyan könyv összefoglalása, amit Weinzierl atya is ajánlott, és amit német nyelven az Anton Schmid kiadónál meg lehet rendelni. A második egy francia pap, Abbé Henri Mouraux 1992-ben megjelent tanulmányának a fordítása. Ugyanettől a paptól franciául is felteszek két további írást, egyiket a pap-, másikat a püspökszentelés érvénytelenségéről, amit a „Bonum Certamen” lapban már 1981-ben (!) közzétett. Az új püspökszentelés háromszoros érvénytelensége Írta: Johannes Rothkranz Megjelent: Anton A. Schmid Verlag (forrás: http://www.verlag-anton-schmid.de/d_361_Die_dreifache_Ungultigkeit_der_neuen_Bischofsweihe.php) 1969 Húsvétvasárnap óta az ú. n. II. Vatikáni Zsinat új „egyháza” a püspökszenteléskor már csak a VI. Pál-féle radikálisan „reformált” rítust használja. Csakhogy ezt a rítust a reformerek tudatosan úgy alkották meg, hogy a szentséget többé ne hagyják létrejönni! A szent szentségek érvényességének pontos kritériumai vannak. Ezekhez a katolikus Egyház tanítása szerint elsősorban a következők tartoznak.      1.) A szentségi rítusnak a szentségi kegyelmet, amit eszközöl, jelölnie kell, vagyis azt megfelelő szavakkal és az ehhez tartozó cselekedet(ek) által világosan ki kell fejeznie.      2.) A döntő szavaknak (a formának) és a döntő cselekedetnek (az anyagnak) időben legalább részben egybe kell esniük.      3.) A rítus imáit, különösen a forma szavait a Szentháromsághoz kell intézni. E három kritériumnak mind együttesen teljesülnie kell egy szentség érvényességéhez. Az alapos vizsgálat arra az eredményre jut, hogy az új püspökszentelési rítus e kritériumok közül egyetlen egyet sem teljesít.      1.) A szentség formája nem nevezi meg a püspöki kegyelmeket, illetve hatalmakat.      2.) A döntő cselekedet, azaz az anyag, vagyis a konszekráló püspök kézföltétele a szentség fölvevőjének fejére a formától időben teljesen el van különítve, mivel az Evangéliumos könyvnek a felszentelendő nyakára való helyezésének mellékes ceremóniáját zavaró módon e kettő közé ékelték.      3.) A forma szavai nem tükrözik a Szentháromságról szóló katolikus tanítást, és ezért olyan valakihez fordulnak, akiről nem lehet tudni, hogy kicsoda. Mindez azt jelenti, hogy a zsinati egyházban 1969 óta csak látszólag szenteltek „püspököket”! És mindezek a nem-püspökök csak látszólag „szenteltek” papokat! És mind ezek a nem-papok és nem-püspökök napról napra csak látszólag mutatják be a szentmisét, és csak látszólag osztják ki a többi szentséget. Vagyis a hívek ezektől az egyháziaktól semmilyen érvényes szentséget nem kapnak! E lelki katasztrófa egész méretét még azok sem képesek felmérni, akik ismerik e tényeket! „A mennyek országa erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg” (Mt 11,12) – ezek Jézus Krisztus saját szavai [„erőszak: az üdvösség akadályainak küzdelmes elhárítása” – írja a szentírási magyarázat]. E szavak szerint az, aki nem akarja magát megerőszakolni [nem vállalja a küzdelmet], nem fogja restsége és gyávasága miatt a szörnyű örök büntetést elkerülni! A VI. Pál-féle püspökszentelési rítus érvénytelen Írta: Abbé Henri Mouraux (forrás: „Bonum Certamen” 1992/119, illetve EINSICHT 1994/2.) A Trienti Zsinat azt tanítja, hogy a papszentelés olyan szentség, amit csak egyszer lehet kapni, és olyan, ami két formában létezik: a püspökszentelés kiterjedt formájában és a papszentelés korlátozott formájában. E tanulmány első részében világossá vált, hogy a katolikus tanítás szerint, ahogy ezt XIII. Leó egyértelműen kifejezésre juttatta, a VI. Pál-féle szentelési rítussal „felszentelt” pap felszentelése érvénytelen. De hogy áll a helyzet a püspökszenteléssel? Az Egyháznak megvan a joga, hogy azokat a szavakat, melyek a szentség formáját alkotják, megváltoztassa, és ez a püspökszentelés formájának szavaira is áll. De egy ilyen változtatást csak nagyon fontos okokból szabad elvégezni. Ezen okok az Egyház javát kell szolgálják. Ha korábban egy szentség formáját megváltoztatták, akkor annak mindig megadták az okát. Ezzel szemben VI. Pál úgy adott a püspökszentelésnek új formát, hogy ahhoz semmilyen magyarázatot nem fűzött, és a korábbi formából csak az „és” kötőszót hagyta meg. A régi, azaz a VI. Pál által eltörölt forma így hangzik: „Comple in sacerdote tuo ministerii tui summam, et ornamentis totius glorificationis instructum, coelestis unguenti rore sanctifica” – „Végezd be papodban szolgálatod teljességét, és szenteld meg a teljes dicsőítés értékeivel felruházottat a mennyei olaj harmatával” (DH 3860). E forma érvényességéhez kétség sem fér. Először is kifejezésre juttatja, hogy a püspökszentelés jelöltje pap. Továbbá megerősíti, hogy ez a pap, azaz a jelölt a papi méltóság teljességét fogja megkapni („ministerii tui summam”), és végül a kegyelem teljességét is („coelestis unguenti rore”). Ezt a tökéletesen katolikus szöveget VI. Pál egy olyan formával helyettesítette, amitől, hasonlóan az anglikán szentelési formához, teljesen idegen a papi méltóság teljessége. A latin szöveg – „Et nunc effunde super hos Electos eam virtutem, quae a te est, Spiritum principalem, quem dedisti dilecto Filio tuo Iesu Christo, quem ipse donavit sanctis Apostolis, qui constituerunt Ecclesiam per singula loca, ut sanctuarium tuum, in gloriam et laudem indeficientem nominis tui” – szó szerinti fordítása: És most öntsd e kiválasztottakra azt az erőt, amely tőled van: a lelket, mely a vezető személyiségek sajátja [ez a Spiritum principalem egyik lehetséges fordítása], akit te szeretett Fiadnak, Jézus Krisztusnak adtál, ő pedig szent apostolainak ajándékozta, akik egyes helyeken egyházakat, mint a te szentélyeidet alapítottak a te neved örök dicsőítésére és dicséretére.”      Az olvasni tudó ember számára ez a szöveg egy kiválasztottra vonatkozik, tehát nem kifejezetten papra, akinek a szentelési rítus nem a papi méltóság teljességét kölcsönzi, hanem egy vezető lelket, akit „azok birtokolnak, akik vezetnek”. Következésképpen ez alatt lehetetlen a Szentlelket érteni. A bizonyíték erre, hogy VI. Pál a „spiritum principalem” (vezető lélek) kifejezést a római hadsereg szókincséből vette. Ezzel a „lélekkel” kellett rendelkeznie egy harcvonal legmagasabb rangú vezetőjének.      [A Györkösy Alajos szerkesztette, 1994-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent Latin-magyar szótár szerint a principalis jelentése: „első, eredeti; a tábor főteréhez tartozó, fő-; fejedelmi, császári.” A Révai Lexikon szerint a principalis jelentése: „fő, első; leginkább összetételekben használatos; továbbá a. m. főnök valamely üzletben.”] De mit keres ez a betoldás egy szentségben?      Erre azt szokás felhozni, hogy a „spiritus principalis” az 50. zsoltár 14. versében szerepel. A Miserere zsoltárban Dávid az elkövetett gyilkosság miatt érzett fájdalmát kiáltja ki, hogy házasságtörő szenvedélyét csillapítsa. Ezért fordítják a Biblia-kommentálók itt a „spiritus principalis”-t „a fejedelem nemes lelkével, aki a bűnbeesését megakadályozza” szavakkal.      Némely héber szövegben ez a kifejezés „önuralmat”, másokban „vezető lelket” jelent. Ezek szerint VI. Pál a jövőbeli „kiválasztottak” számára a szenvedélyeik feletti önuralmat követeli. Ez nagyon dicséretes. Ennek a kérésnek azonban minden egyes megkeresztelt kérésének kell lennie, és semmiképpen nem fejezi ki a püspöki méltóság kegyelmét.      Ugyanakkor etimológiai és történelmi értelmében a „spiritus principalis” kifejezés kiválóan passzol az anglikán püspökökhöz, akik elsősorban a király által kinevezett hivatalnokok, akiket megint csak a király válthat le. Nem egyháziaknak számítanak, akiknek hatalma az egyszerű pap hatalmát felülmúlja. Nem, ők élő módon azok, ami egy páncélos tankon a „látórés”, ami a szó eredetéből és történetéből annyit jelent, mint „felvigyázó”, mégpedig a politikai hatalom kontrollja alatt.      Ily módon VI. Pál a katolikus püspököt az érvénytelenül szentelt anglikán „püspökkel” egy szintre helyezte. A modernisták ezt annyira jól csinálták, hogy az új szentelési rítus kidolgozását vezető és érte felelős személy, Pater Botte, még egy olyan szöveget is megfogalmazott, ami tisztességtelen módon megpróbálja a „spiritum principalem” kifejezést, mint a Szentlélektől sugalmazott nevet beállítani. Eközben egy kétes eredetű szövegre hivatkozik, amit Hippolyt pap írt, aki, becsvágyó és csalódott lévén, Callixtus pápa uralkodása alatt egy szakadár szektát alapított, melynek „pápájává” tette magát [ő lett a történelem első ellenpápája: személyéről lásd a következő cikket: Hippolytus, az Egyház első ellenpápája].      Hippolytus követői számára kidolgozott egy „pápai” szentelési rítust, amiből Pater Botte a „spiritus sanctus” kifejezéshez nyúl vissza, hogy a semmivel nem igazolható „spiritus principalis” kifejezést megindokolja.      Ehelyütt nem tudjuk Botte magyarázkodásának cáfolatát megadni, mert ezt egy amerikai szerző, Burton Scott Easton, mesteri módon elvégezte már „The Apostolic Tradition of Hippolytus” című művében. Itt csak azt akarjuk megemlíteni, hogy a VI. Pál-féle szentelési rítus védelmezői olyan kevés érvvel rendelkeznek, hogy abbeli igyekezetükben, hogy a „spiritus principalis”-t a Szentlélekkel azonosítsák egy olyan szöveghez kellett visszanyúlniuk, amit egy 1700 évvel ezelőtt élt szakadár írt, de ma ismert szövege igencsak kétséges! Pater Botte eközben olyan tudományos vizsgálatokba bocsátkozik, melyek kártyatrükkre emlékeztetnek. Holott semmilyen vizsgálatnak sincs semmi értelme, hiszen XIII. Leó az anglikán szentelések elítélésekor apostoli tekintéllyel kijelentette már, hogy ilyen szavak, mint „Fogadd a Szentlelket” távol vannak attól, hogy a papi méltóságot, mint megbízást és kegyelmet, amit eszközöl, kifejezzenek, ha erre a papi méltóságra és kegyelemre, egyidőben és kifejezetten nem történik utalás. Egy forma, amiből szándékosan mindent kivettek, ami a katolikus szentelési rítusban a papi hivatal méltóságát és kötelességeit érthetően kifejezi, a papi hivatal számára nem lehet megfelelő és elégséges forma – állapítja meg XIII. Leó.      Ha a problémát egy másik oldalról vizsgáljuk, fel kell tenni a kérdést, hogy vajon azok a lényeges szavak, melyek az Egyház különböző korszakainak folyamán a püspökszentelés minden érvényes formájában használatosak voltak, megvannak-e a VI. Pál-féle szentelési rítusban. A legjellemzőbb ilyen szavak a következők: „summus Sacerdos” (legfőbb pap); „dignitas pontificalis” (püspöki méltóság); „episcopus” (püspök); „sacerdos plenus” (tökéletes papi méltóság). – A VI. Pál-féle szentelési rítus egyet sem tartalmaz ezen kifejezésekből! Voltaire, a család nagymestere, módszerét a következőképpen fogalmazta meg: „Hazudjon! Hazudjon! Valami mindig megragad belőle.” Nem tudom, hogy VI. Pál olvasta-e Voltaire-t. Azt viszont kijelentem, hogy könnyen vette az igazmondást, amikor azt merte írni a „Pontificalis Romani recognitio” „apostoli” konstitúciójában (mellyel az új szentelési rítusokat promulgálta), hogy azért dolgozta át a szentelési rítust, „hogy azt a püspökök apostoli utódlásáról és feladatairól és kötelességeiről szóló több jelentős tanítóhivatali kijelentéssel kiegészítse. Ezek a feladatok ugyan benne vannak a püspökszentelés eddig érvényes szövegeiben, de jobban és pontosabban ki kell őket fejezni. A rítus átdolgozásánál egynémely dolgot hozzá kellett toldani, ki kellett hagyni vagy meg kellett változtatni, hogy a szöveget a régi mintákhoz híven helyreállítsuk.”      Mindenki számára, aki a katolikus szentelési rítust összehasonlítja a VI. Pál-féle rítussal, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az állítások hazugságok. A Napóleonnal a konkordátum végleges szövegéről folytatott végnélküli viták során Consalvi bíboros egy nap a következő büszke választ adta: „Felség, az államfők udvaraiban szabad hazudni, de a Szentatya legfőbb hivatalának gyakorlásában a legkisebb hazugság esetén egész tekintélyét elvesztené.” – A „zsinati egyház” azonban a papi hivatallal kapcsolatban a szentségeket is beleértve kétértelműségekben és hazugságokban tetszeleg. Wojtyla, alias II. János Pált nem kell XIII. Leó pápának az anglikán szentelésekkel kapcsolatos tévedhetetlen döntésére emlékeztetni, hiszen ahogy már Montini/VI. Pál, ő sem fogadja el ezt a döntést. Ennek legújabb bizonyítékát nemrég adta, amikor Ratzinger bíboroson keresztül arra a beszámolóra, amit az anglikán High-Church lelkészei 1982-ben terjesztettek elő, választ adott. Ebben a római szövegben „papokról” és „püspökökről” beszélt, akiknek mindössze annyit rótt fel, hogy elutasítják a pápa tévedhetetlenségét, nőket szentelnek pappá és: „Krisztus jelenlétét a kenyér és bor színe alatt nem ismerik el világosan”. Abbé Henri Mouraux már 1981-ben megfogalmazta kételyeit a VI. Pál-féle szentelési rítusokkal kapcsolatban, ezeket a „Bonum Certamen” lapban közzé is tette. Francia nyelven a két cikk a következő:      A papszentelési rítus érvénytelenségéről      A püspökszentelési rítus érvénytelenségéről Feltéve: 2015. március 5.