Jó Pásztor vasárnapja különlegesen katolikus vasárnap, hiszen egy tökéletesen katolikus igazságot fejez ki: egy egyedül a katolikus Egyházban megvalósult igazságot – hiszen melyik más vallásközösség képez egy aklot és egy nyájat azáltal, hogy a Jó Pásztor minden időn át biztosan vezeti.
Ezen kívül olyan igazságról szól, mely ma teljesen feledésbe merült – ez talán az egyik legmegfelelőbb leírása azoknak a történéseknek, melyeket évtizedek óta megfigyelhetünk. Úgy is mondhatjuk, hogy az ú. n. egyházharcban elveszett a katolikus igazságunk, és most már nem tudjuk pontosan, hogy hol van, és ezért nehéz, nagyon nehéz újra megtalálni. De melyik igazságról van is szó?
A válaszért vessünk egy pillantást isteni Tanítónk példázatára, amit Jó Pásztor vasárnapjának Evangéliumában olvashatunk: Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember, az Anyaszentegyház Feje mondja nekünk: ÉN vagyok a Jó Pásztor. Ez a kép közvetlenül teszi világossá, hogy Ő, a Mester és az isteni igazság tanítója, bírja Egyházának legfőbb pásztori hatalmát, és hogy ezt egyedül csak Ő bírhatja. Mert a pásztor feladata az, hogy a juhokat biztonságban legeltesse, és őket a szent szentségek segítségével kegyelemre és az örök életre vezesse. Ki tudná ezt megtenni, ha nem Ő, az örök Atya valóságos Fia?
De hogy ez sikerüljön, ahhoz a híveknek is fel kell ismerniük a Jó Pásztort, mint ilyet. Világosan be kell látniuk: BENNE tökéletesen megbízhatok, mert Ő Isten és igazság. Ezt a felismerést egyedül a szent hit szerzi meg számunkra. Egyedül szent hitünkben ismerhetjük fel Urunk Jézus Krisztust a Jó Pásztornak. Egyedül Ő tárja fel az isteni lét titkait, miközben kinyilatkoztatja számunkra az Atyát, és egyedül Ő ajándékozza nekünk a kegyelem természetfeletti, isteni életét, amit megváltói művével Ő érdemelt ki a számunkra. Csak az Ő igazságában, egyedül csak Általa és Vele és Benne szerezhetjük és őrizhetjük meg az isteni kegyelem-létet.
Ezért egyedül ez a pásztor érdemli ki abszolút bizalmunkat. Egyetlen ember sem igényelhet a maga számára ekkora bizalmat, mert abszolút bizalom kizárólag Istennel szemben létezhet, egyedül neki jár. Ezzel szemben minden ember tévedhet és bűnre hajló, amiért mindig csak viszonylagos bizalmat érdemel. A Jó Pásztor nem csak legelteti juhait és gondoskodik róluk a lehető legjobban, de kész arra is, hogy életét adja értük. …
A Jó Pásztor szereti a juhait. Annyira szereti őket, hogy saját életét odaadja juhai életéért. Számunkra, katolikusok számára ez nem a múlt igazsága, hiszen napról napra a szentmiseáldozatban oltárainkon élő bizonyságot nyerünk erről. A Jó Pásztor még mindig feláldozza életét érettünk, hogy eltölthessen bennünket a kegyelemmel: „Miközben testét és vérét titokzatosan átváltoztatta, és a juhokat, akiket megváltott, húsának eledelével jóllakatta” (Aquinói Szent Tamás). Ezért adták oda ÉRTE a mártírok is a vérüket – ők ugyanis felismerték Krisztus szeretetét és ezért készek voltak arra, hogy életet életért, vért vérért adjanak cserébe, hogy az örök életet örököljék, hogy örök időkre Krisztussal együtt lehessenek.
A béres egészen más, mint a Jó Pásztor. Aquinói Szent Tamás az egyházatyákra hivatkozva ezt írta a béresről: „Azt az embert hívják béresnek, aki nem őszinte szeretetből, hanem csupán evilági szerzésvágyból legelteti a juhokat. Mert egy béres az, aki elfoglalja a pásztor helyét, de nem keresi a lelkek hasznát, evilági nyereségére gondol csupán, és az elsőbbségért járó megbecsülésnek örvend. – A béres tehát az Egyházban nem Istent, hanem valami mást keres. Ha Istent keresné, akkor önmegtartóztató lenne, mert a léleknek Isten a jogszerinti vőlegénye. Aki Istennél valami Istenen kívülit keres, az nem keresi tisztán Istent.”
A béres csak bérmunkás, aki bére kedvéért teljesít szolgálatot. Ha nem kapna bért, nem szolgálna. Mivel először és mindenekelőtt nem Isten érdekli, ezért juhainak az örök java is hidegen hagyja. Szent Tamás így folytatja: „De hogy valaki pásztor vagy béres, nem igazán lehet felismerni addig, amíg a szükség nem ad erre lehetőséget. Mert a nyugalom idejében a béres is ugyanúgy őrködik a nyáj felett, mint a pásztor.”
Nyugodt időkben a béres is elláthatja szolgálatát – és ilyenkor nem is különbözik a pásztortól. Ez azonban azonnal megváltozik, ha a farkas eljön: „Az érkező farkas azonban megmutatja, hogy milyen érzülettel őrizte a nyájat”. Amint a farkas felbukkan, a helyzet komolyra fordul. A pásztornak szembe kell szállnia a farkassal, hogy a juhokat megvédje. De hajlandó ezt megtenni, ha csak béres? „A farkas azonban az ördög, és akik őt követik. Mert ők kívülről báránybőrbe bújnak, de belülről ragadozó farkasok. Nézd, a farkas torkon ragadja a juhot, az ördög rábeszélte a híveket a házasságtörésre. Ki kell ezért zárni; de amint kizárva találja magát, ellenséggé válik, üldözni fog, kárt fog okozni, amennyit csak tud. Ezért hallgatsz, és nem szidod össze. Láttad a farkast jönni és elmenekültél, testeddel ugyan ott maradtál állva, de lelked már elfutott. Mert indulataink lelkünk mozdulásai; az öröm a kiömlése, a szomorúság pedig az összehúzódása a léleknek. A mohóság az eltávozása, a félelem a menekülése a léleknek.”
A béres már a megerőltetést is kerüli, ahol csak tudja, ezért természetesen minden harctól vonakodik. Amint a farkas jön – és a farkas az ördög – elnémul, hallgat, és amint teheti, elfut. Nem védi meg juhait, hiszen számára közömbösek a juhok, csak a bére érdekli. Ezért semmit nem fog kockáztatni a juhok miatt. A béres végülis mindig fel fogja adni a harcot, és együtt fog futni a tömeggel. Soha nem fog szembeszállni – ahogy az elég nagy körben elterjedt – a tévedéssel, ehelyett mindig diplomatikusan fog viselkedni. Csak nem feltűnni, nem kelteni visszatetszést, nem esni túlzásokba, nem beszélni élesen – és mindenekelőtt nem számítani keményvonalasnak: ez viselkedésének mozgatórugója.
És hogyan néz ki a valóság ma? Valóban béres-egyházunk van, miként ezt az ú. n. tradicionalisták túlnyomó többsége állítja? Vagy hogyan kell a mostani helyzetet megítélni?
Miként hallottuk, a Jó Pásztornak az isteni igazságot kell prédikálnia, és ezt minden tévedés ellen meg kell védenie, és a kegyelem természetfeletti életét meg kell őriznie: ez első, tulajdonképpeni feladata, ha Jézus Krisztus helytartója akar lenni. De meg tudja-e ezt tenni egy ember, egy pap vagy akár egy püspök önmaga? Az isteni hit isteni tanúságtételt feltételez és egy Isten által hitelesített tanút, mert a hit hallásból jön. Egy ember azonban a maga számára mindig csak emberi hitre tarthat igényt, mert minden ember tévedhet és ily módon másokat is tévútra vezethet. Az Anyaszentegyház akkor hogyan szavatolja az isteni hitet? Valójában mi a lényeg?
A legtöbb tradicionalista azt képzeli magáról, hogy katolikus, holott fogalma sincs már, mi teszi szent hitünket katolikussá, vagyis isteni hitté. Hogyan jut a hívő a természetfeletti hit-bizonyossághoz? A legtöbb tradicionalista azt válaszolja erre, hogy azáltal, hogy arra figyel, amit az Egyház mindig és mindenütt tanított [lásd Burke legújabb állásfoglalását]. Ez a válasz azt feltételezi, hogy minden katolikus minden időben biztosan meg tudja ítélni, hogy az Egyház mit tanított mindig és mindenhol.
A Wetzer és Welte Egyházi Lexikon azonban kioktat bennünket: „Könyvek és műemlékek bármilyen szívhez szólóan szólnak is hozzánk: tanúságtételük halott, legfeljebb arra alkalmas, hogy bennünk egy tisztán emberi, történelmi vagy filozófiai bizonyosságot hozzanak létre. Az emberi bizonyosság azonban még nem hit-bizonyosság. Ahol természetfeletti titkokról van szó (például Szentháromság, unio hypostatica, Eucharisztia), melyek a természetes értelmet tökéletesen felülmúlják, ott pláne szükség van egy magasabb, Isten által hitelesített tekintélyre, aki maga Isten nevében viva voce (élő hanggal) szól hozzánk, és ezzel teszi számunkra lehetővé a természetfeletti hitaktust. Következésképpen a Szentírás és a tradíció együtt sem képez elegendő hitszabályt; egyáltalán nem alkalmasak minden funkció és szolgálat elvégzésére, melyek a hit hatékony, általános és egységes normalizálására szükségesek, és ezért nem lehetnek közvetlen hitszabályok, hanem csak közvetettek, melyek még közvetítésre szorulnak.” [Hittétel: Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály.]
Következésképpen, ha egy katolikus vagy egy magát katolikusnak tartó közösség egyedül az ú. n. tradícióra hivatkozik, akkor annak csak „tisztán emberi történelmi vagy filozófiai bizonyossága” van.
De hogyan jut el akkor egy katolikus a természetfeletti, isteni hitre? Az Egyház tévedhetetlen tanítása így válaszol erre a kérdésre: „ Tétel. Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály. Hittétel.
Magyarázat. A hitszabály kötelező erővel megszabja, mit és hogyan kell hinni. A Szentírás és szenthagyomány is kötelező előírást ad ugyan arra nézve, mit és miképp kell hinni, de irányító tevékenységük hatékony kifejtése végett mindkettő közvetítőre szorul. Ez a közvetítő az Egyház, melyre Jézus Krisztus úgy bízta a kinyilatkoztatást, hogy azt kötelezően és tévedhetetlenül hirdesse az embereknek. Az Egyház tehát közvetlen [németül: legközelebbi], a Szentírás és szenthagyomány [azaz a tradíció] pedig közvetett [németül: távolabbi] hitszabály. ... Most azt kell bizonyítanunk, hogy a Szentírás (sem magában, sem a hagyománnyal együtt) nem közvetlen hitszabály. Tételünket utoljára a vatikáni zsinat [természetesen az egyetlen, azaz az 1870-es] mondotta ki ünnepélyesen. (Vat. 3 cp 2 3 4 Denz 1792 1798 1800.)
Bizonyítás. a) Az Egyházról tárgyaló értekezés kimutatja, hogy az Üdvözítő a kinyilatkoztatásnak fönntartására és terjesztésére hiteles, hivatalos és tekintély jellegű tanítótestületet alapított [rendes Tanítóhivatal], melynek tanítása kötelező erejű és az üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges. Kifejezetten parancsot adott ugyanis az apostoloknak az ige hirdetésére (lásd főként Mt 28,19-20 és Mk 16,15), és a népeknek kötelességévé tette, hogy az üdvözítő hitet ebből az igehirdetésből merítsék. Ellenben sem írásra, sem olvasásra (Jn 5,39 a zsidó hallgatóknak szólt) nem adott egyenes parancsot. Amiért is az apostolok megföllebbezhetetlen tekintélyként léptek föl a tanítás terén, és föltétlen hitet követeltek tanításuk számára (Cf. egyebek közt Rom 1,50; 10,13; 16,16; Gal, 1,8; 1 Tim 1,19).
b) A szentatyák már az apostoli atyák kora óta követelték, hogy a hivők hite a püspökök hithirdetéséhez igazodjék, és vele azonosítsa magát, kivált eretnek tanítókkal szemben.
A teológiai megfontolás megállapítja, hogy
a) Az Írás is, a hagyomány is viszonylag elégséges ugyan tartalom, világosság és hatékonyság tekintetében, de nem biztosítják a kinyilatkoztatás rendeltetését; nem tudnak természetfölötti életet teremteni, és nevezetesen szilárd természetfölötti hitet biztosítani. Mert csak egy élő testület, a maga eleven plaszticitásával képes megfelelni a nem, kor, rang, tehetség szerint szétágazó sokféle igénynek, fogékonyságnak (írástudatlan ember számára az élő tanítás az okulásnak éppenséggel egyetlen útja) és az ezekkel adódó folyton változó helyzeteknek, pedagógiai meg didaktikai föladatoknak. És csak egy hiteles és tekintély jellegű élő testület tudja kiváltani azt a természetfölötti hódolatot, mely nélkül nincs hit (lásd 18. § 1).
b) A Szentírás és a szenthagyomány tévedhetetlenül tartalmazza ugyan a kinyilatkoztatást, de sem az egyik sem a másik nem tudja tévedhetetlenül előadni. A protestantizmus alig szakított a katolikus hitszabállyal, máris benne találta magát a vallási nézetek és irányok bábeli zűrzavarában, mellyel csak úgy tudott megküzdeni, hogy ismét a katolikus elvhez folyamodott: hitvallásokat szerkesztett és azokra kötelezte híveit.”
Más szóval: Nekünk a katolikus Egyházban egy Isten által hitelesített Jó Pásztorunk van, a tévedhetetlen pápa. A Szentlélek vezeti a pápát pásztori- és tanítóhivatalában, és megőrzi attól, hogy a szent Egyházat hit és erkölcsi kérdésekben, és a fegyelem és a kultusz kérdéseiben tévútra vezesse. Csak ha ez így van, akkor ő Jézus Krisztus igazi helyettese, vagyis a Jó Pásztor itt a földön. Egész hitbizonyságunk a tévedhetetlen pápán nyugszik, mint a Jó Pásztoron, aki bennünket isteni tekintéllyel vezet. Az Egyház összes többi pásztora a maga részéről a tévedhetetlen pápától, az Egyház Tanítóhivatalától függ, aki egyedül, a Szentlélektől megvilágosítva mindig az isteni igazságot hirdeti és védelmezi. Az összes többi pásztor csak ezzel a tanítóhivatallal való egyetértésben lesz szintén jó pásztor. Vagyis nem létezik katolikus hit az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala nélkül vagy ellen, egy legitim pápa nélkül vagy ellen. „A keresztény hit az Isten kegyelméből megszerzett szilárd meggyőződés, hogy mindaz igaz, amit Jézus tanított, és amit az Ő megbízásából a katolikus Egyház tanít.”
Ezen alapvető megfontolások után térjünk vissza kérdésünkhöz: Béres-egyházunk van jelenleg, vagy sem? A mostani római zsinati egyház pápája, bíborosai és püspökei csupán béresek?
A válasz egyértelmű NEM! Roncalli, alias XXIII. János óta ugyanis a helyzet tökéletesen rendkívüli (még soha nem volt, következésképpen korábban még soha senki által nem tárgyalt helyzet). A béresek ugyanis nem csak egyszerűen elfutottak a farkas elől (ahogy őket Szent Tamás jellemezte), hanem sokkal inkább csatlakoztak hozzá, és maguk is farkasokká váltak. A Rómában székelő „egyház” csak látszat-egyház, melyben a farkasok uralkodnak és e látszat-egyház pásztorai pásztorbottal felszerelt farkasok! A béres-egyház [legkésőbb] XII. Pius-ig létezett. Az ő halála óta a farkasok betörtek és feldúlták a juhakolt – ahogy az Ószövetségben Isten az elpusztított szőlőhegyről beszél.
Sátán mesterműve az volt, és az maradt, hogy a legtöbb katolikus nem is vette/veszi észre, hogy már farkasok a pásztoraik. Ez csak azért sikerülhetett, mert Péter székét is el tudták foglalni [ahogy ezt a szabadkőművesek évtizedekkel korábban eltervezték], miként ezt XIII. Leó olyan világosan megfogalmazta: „A rendkívül agyafúrt ellenség eltölti az Egyházat, a Szeplőtelen Bárány jegyesét keserűséggel és vermuttal elkábítja. Mindennemű istentelenséghez készségesen rendelkezésre állnak. Ott, ahol Szent Péter és az igazság tanítóhivatalának székhelye a népek felvilágosítására felállíttatott, oda helyezik förtelmes istentelenségük trónját, hogy miután a pásztort leverték, a nyájat is szét tudják kergetni. (lásd Zak 13,7: »Lesújtok a pásztorra, és szétszélednek a juhok«).”
Aki ezt nem akarja tudomásul venni, az arra kényszerül, hogy a farkast tartsa a jó pásztornak. Bellarmin Szent Róbert ezt írta erről: „Egy nyilvánvalóan eretnek pápa magától megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, pontosan úgy, ahogy megszűnik keresztény és az Egyház tagja lenni. .. Tegyük ehhez még hozzá, hogy az Egyház helyzete nagyon szerencsétlen lenne, ha arra kényszerülne, hogy egy farkast ismerjen el pásztornak, aki nyíltan ellene fordult” (De Romano Pontifice, Kap. XXX). – És Szent Tamás szerint, aki a farkast – „a farkas azonban az ördög, és akik őt követik” – a jó pásztornak tartja, az biztosan közvetlenül az ördög kohójába kerül, és könnyen el lehet képzelni, hogy mi történik ott vele…
Az ú. n. tradicionalisták körében, akik már túl soká tartják magukat saját pápájuknak, és ebben a helyzetben valójában nagyon kényelmesen érzik magukat, az a vélemény tartja magát, hogy amíg a pápát egy egyházi tekintély hivatalos aktussal nem jelenti ki letettnek, addig akkor is pápának kell tartani a Rómában éppen „uralkodó” fehér ruhást embert, ha ő maga az Antikrisztus. [1) Thuc érsek már 25 évvel ezelőtt kiadott egy ilyen deklarációt; 2) egy eretnek pápát nem kell letenni, hiszen egy pápa felett nem ítélkezhet senki, ő tettéből, azaz eretnekségéből következően szűnik meg pápa lenni.]
Napjainkban ez a vélemény egészen különös jelleget kapott, hiszen Jorge Mario Bergoglio alias Ferenc már igazán túlságosan sok hasonlóságot mutat az Antikrisztussal, ami a legtöbb tradicionalistát természetesen még mindig nem akadályozza meg abban, hogy legitim pápának tartsa, hiszen e mottó szerint élnek már régóta: „A pápa tehet, amit akar, én katolikus maradok.”
Pár nappal ezelőtt tette közzé Bergoglio újabb üres-iratát (a „Leer” nem elírás) [németül Leerschreiben áll itt, ami írva alig különbözik a Lehrschreiben, azaz tanító irattól], az „Amoris Laetitia”-t (amit legtalálóbban „Élvezet a szerelemben” vagy inkább „Élvezet a szeretkezésben”, vagy tipikusan bajor szóval: „szerelem-hecc”, vagy inkább „szeretkezés-hecc” = Liebesgaudi lehet lefordítani) „a családban uralkodó szeretetről”.
Feltéve: 2016. április 17.
Következzen néhány reakció Bergoglio „buzdító” iratára:
„A német püspöki konferencia véleménye szerint az iratból széleskörű konzekvenciák származnak: a lelkipásztoroknak minden egyes esetben meg kell vizsgálniuk az újraházasodott elvált különös élethelyzetét, és utána kell dönteniük az illető áldoztatásáról.”
Ez nem más, mint a modernizmus etikai játékstílusa: más szóval szituáció-etika, ami kimondja, hogy nincsenek többé szilárd, megváltoztathatatlan parancsok, hanem minden a szituációtól függ, és ezért minden alkalmat külön kell mérlegelni.
Wolfgang Beinert teológus-professzor így fogalmazott: Az irat „semmit nem változtat meg, és mégis mindent másképp csinál. Az irány abból áll, hogy a pápa belülről az egészet kivájja, és ezzel valójában az egyházjog homlokzatának megőrzése mellett (az egészet) ledönti.” Ennél rövidebben és tömörebben nem lehet ezt az üres-iratot jellemezni. Az egyházjog homlokzata marad, az isteni parancs de facto meg van szüntetve.
Schönborn „bíboros” bevallja: „Azért örülök nagyon ennek a dokumentumnak, mert konzekvensen áthidalja a mesterséges, külsődleges, finoman tiszta elválasztást a reguláris és irreguláris között, és mindent az evangélium közös igénye alá helyez, Szent Pál szavai szerint: »Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.«” E szavakból a „mindenki meg van váltva” Karl Rahner-i tan csendül ki, mely tan adja a tanbeli háttért az utolsó évtizedek modern fajtájú irgalmasságának. De akkor miért kellene e „mindenkin könyörülni kell” tanból az ördögöt és követőit kizárni?
Magnus Striet freiburgi teológus szerint Bergoglio irata a hívek szabad lelkiismereti döntéséért mondott védőbeszéd: „A következmény az Egyház új értelmezése. Bár megmarad az életen át tartó házasság ideálja, de az ambivalenciákat és szakításokat nem ítélik már el.”
Végül miként várható volt, János Evangéliuma sem maradhatott ki Bergoglio összehordott, szövegkörnyezetükből kiragadott, csupán a mondanivaló felét tartalmazó idézeteiből: Schönborn a sajtókonferencián ezt mondta: „Ferenc irata a következő vezérelv alatt áll: »Arról van szó, hogy mindenkit integrálni kell.« (AL 297) Mert az evangélium egyik alaptételéről van szó: Mindannyiunknak szüksége van az irgalmasságra! »Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!« (Jn 8,7) Mindannyian, bármilyen házassági- vagy családi helyzetben vagyunk, úton vagyunk. Az a házasság is, aminél minden stimmel, úton van. Neki is növekednie kell, tanulnia kell, új szakaszokat kell teljesítenie. Ismer bűnt és kudarcot, szüksége van kibékülésre és újrakezdésre, és ezt egészen az idős korig. (AL 134)”
Mindenki tudja, hogy János evangéliumában ezzel nem ér véget a történet: „Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: »Asszony, hová lettek? Senki sem ítélt el?« »Senki, Uram« – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!« (Jn 8,8-11). – A mindent eldöntő mondat az utolsó: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Ebből világosan kitűnik, hogy az igazi isteni irgalmasság megbánást, megtérést és a bűnös azon határozott szándékát előfeltételezi, hogy többé nem akar vétkezni. A házasságtörőnek tehát vagy el kell hagynia új partnerét és vissza kell mennie a házastársához, vagy egyedül kell élnie, amíg a halál el nem választja őket. Vajon tényleg irgalmasság az, ha egy bűnösnek azt mondják, hogy nyugodtan tovább vétkezhet, mert az ő helyzete annyira nehéz, hogy megértést kell vele szemben tanúsítani. – Nem, ez nem irgalmasság, hanem a legsúlyosabb kegyetlenség, mert elzárja a bűnös előtt az utat a megbánáshoz és megtéréshez, és ezáltal elzárja a valódi irgalmasságtól, sőt, végül a tökéletes bűnbánat nélküliséghez vezet, ami az összes bűn között a legrosszabb, mert megakadályozza az Istenhez való valódi visszatalálást.
Amit Bergoglio itt – is – tanít, az nem Isten irgalmassága, hanem a Szentlélek ellen elkövetett bűn! Bergoglio kijelentései a bűnösök örök üdvösségét kockáztatja, akik tényleg elmondhatják magukról: „Mi szövetséget kötöttünk a halállal, és szerződésre léptünk az alvilággal.” (Iz 28,15) Az a pásztor azonban, aki a Jézus Krisztustól rá bízott juhokat a pokol örök kárhozatába vezeti, egészen biztosan nem a Jó Pásztor, hanem a farkas – „A farkas azonban az ördög, és akik őt követik”.
Összegyűjtve Bergoglio-nak összes szavát, tettét és videóját, attól a pillanattól kezdve, hogy beköltözött a Vatikán vendégházába, melyekért neki kell vállalnia a felelősséget, csak erre a következtetésre lehet jutni: Aki Bergogliot még mindig a római katolikus Egyház pápájának tartja, az nem csak a katolikus hitét vesztette el, ami evidens, hanem a józan eszét is. Értelmünk, az emberi gondolkodás lényeges teljesítménye ugyanis a megkülönböztetés képessége. Aki nem képes különbséget tenni, az nem képes a gondolkodásra. Aki a farkast a Jó Pásztornak tartja, aki az ördögöt Jézus Krisztusnak tartja, az egészen biztosan nem képes többé a megkülönböztetésére.
H. E. Manning bíboros „Antikrisztus” című írásában [lásd még A pápa és az Antikrisztus] 1861-ben ezt írta: „Sötétség telepszik az emberekre, és panasz panasz hátán és fájdalom fájdalom után következik. Akkor az Egyház szétszóródik, a pusztába űzik, és egy ideig, mint a kezdetekkor, láthatatlanná válik, elrejtőzve a katakombákban, a barlangokban, a hegyekben, rejtett helyeken. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Ez az első évszázadok atyáinak általános tanúságtétele.” – Isten megengedte, hogy az Egyház elsötétedjék, miként előre megmondták. A pásztort megverték – és a nyáj szétszéledt. Manning bíboros 1861-ben írt szavainak mai aktualitása egészen megdöbbentő:
„Történt valaha valami, ami egy ilyen esemény előfutárának nevezhető? Tekintsetek Keletre: Mohamed babonája, ami Arábiában keletkezett, végigvonult Palesztinán és Kis-Ázsián, a hét templom országán, majd Egyiptomon és Észak-Afrikán, Szent Ágoston és Szent Ciprián és Szent Optatus hazáján, végül betört Konstantinápolyba, mindenütt üldözte és elnyomta Jézus Krisztus kultuszát. Mohamed babonája jelenleg egy sor keresztény templomból mecsetet csinált, melyekből kiűzték a mindennapi áldozatot, és az oltárokat teljesen lerombolták. Ezzel minden bizonnyal e próféciának legalább egy része teljesült, úgy hogy sok értelmező azt állítja, hogy Mohamed az Antikrisztus, és nem jön már másik. A kétségtelen, hogy ő egyike volt az Antikrisztus számos előfutárának és előképének.
És hogy néz ez ki Nyugaton, itt nem űzte-e ki oly sok templomból és vidékről a protestantizmus a szentmiseáldozatot, például a protestáns Németország minden olyan templomából, melyek eredetileg katolikusak voltak, melyekben a szentmiseáldozatot naponta bemutatták? Egész Norvégiában és Svédországban és Dániában és Svájc felében, ahol egy csomó régi katolikus templom állt? Vagy egész Angliában, ezen ország katedrálisaiban és plébániatemplomaiban, melyeket a szent áldozat bemutatására építettek? Mi a reformáció tipikus jellegzetessége, ha nem a szentmiseáldozat és mindannak az elvetése, ami hozzá tartozik, miután az angol egyház harminckilenc cikkelyében istengyalázásnak és veszélyes csalásnak jelentette ki ezeket? A protestáns reform jellegzetessége mindenekelőtt a mindennapi áldozat elnyomása. Mi úgy találjuk tehát, hogy ez a prófécia mind a keleti, mind a nyugati országokban megvalósult már, mint két szárnyban, miközben a kereszténység szívében még bemutatják a szentáldozatot.” [Nem kell ezen a ponton a mai olvasónak felordítani, és kikiabálni, hogy mára már ez utóbbiban is megszűnt, nyom nélkül eltűnt a szentmiseáldozat? Ha 150 évvel ezelőtt, a mainál sokkal „jobb” helyzetben a tisztánlátó hithű katolikus főpapok, mint például Manning, Pie, Newman bíborosok számoltak azzal, hogy az Egyház maroknyi kis csoportra, sőt, egy-egy magányos, rózsafüzérét morzsolgató öregasszonyra zsugorodik össze, akkor miért hivatkoznak ma az ú. n. tradicionalista „papok” unos-untalan arra, hogy az Egyház – látszólag – nem tűnhet el, mert Jézus ennek az ellenkezőjét ígérte meg?]
„Mi a hitetlenség, a forradalom és az anarchia óriásfolyama, ami ma a keresztény társadalom alapjait rágja szét, nem csak Franciaországban, hanem Olaszországban, és ami most Rómában, a katolikus Egyház középpontját és szentélyét körbefogja – mi ez, ha nem annak az iszonyatnak undoksága, ami a szentélyt feldúlja és a mindennapi áldozatot megszünteti (amiről Dániel próféta látomása beszél)? A titkos társaságok már régóta aláaknázták Európa keresztény társadalmait, és most Rómába igyekeznek, a világ összes keresztény rendjének középpontjába. Már csak a prófécia beteljesedésének kell eljönnie, és akkor azt, amit a két szárnyban már láttunk, a középpontban is látni fogjuk, és Isten Egyházának nagy csapata egy időre szét lesz szórva. [Ez az, amit Manning előre látott, de mára tökéletesen bekövetkezett.] Egy ideig úgy fog tűnni, mintha mindent elpusztítottak volna, és a hit ellenségeinek hatalma egy időre túlerőre jut. A mindennapi áldozatot felszámolják és a szentélyt meggyalázzák. Mi jelentheti szó szerint jobban a »vészt hozó undokságot«, mint az eretnekség, ami az élő Isten jelenlétét eltávolította az oltárokról? Ha ti e pusztulásról szóló jóslatot meg akarjátok érteni, akkor menjetek el egy olyan templomba, ami egykor katolikus volt, ahol most az életnek semmilyen jele sincs már; üresen, kopáran, oltár nélkül, tabernákulum nélkül, az Üdvözítő jelenléte nélkül áll. És az, ami már megtörtént Kelet és Nyugat országaiban, most a katolikus egység középpontja felé terjeszkedik tovább [ez volt a helyzet 1861-ben, mára már nem csak bekebelezte, de a legharsányabb híve és terjesztője lett].
Anglia protestáns szelleme és azon országok szakadár szelleme, melyek nevük alapján még katolikusak, szorgalmazza és vezeti jelenleg Olaszország nagy katolikus-ellenes mozgalmait. A Szentszék iránti gyűlölet az igazi és elsődleges indíték. És ezzel elérkeztünk a harmadik jelhez, az „égi seregek« levetéséig, vagyis az egyházi autoritás, nevezetesen annak a megdöntéséig, akinek személyében ez megtestesül, Krisztus földi Helytartójának, a pápának a letaszításáig. Isten felruházta őt az uralkodói méltósággal, és hazát és örökséget adott neki itt a földön. A világ fegyverben áll, hogy letegye őt, és ne hagyjon neki annyi helyet, ahová fejét lehajthassa. Róma és a római államok Isten megtestesülésének örökösei. De a világ eldöntötte, hogy a megtestesülést kiirtja a földről. A világ nem tűri, hogy akár csak annyi földet birtokoljon, ahova a lábát leteheti. Ez az igazi magyarázata az anti-katolikus mozgalmaknak Olaszországban és Angliában. »Tolle hunc de terra« (Vedd ezt el a földről). Krisztus Helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház hierarchiájának a letaszítása a trónról, és Jézus Krisztus jelenlétének és uralmának a nyilvános visszautasítása.”
Vajon mit mondana ma Manning bíboros az ember-csinálta-egyház és a Péter trónján ülő eretnekek, sőt aposztaták láttán? Mit az ú. n. új mise, a bugnini-féle Káin-áldozat láttán, ami az egész világon kiszorította az Istennek tetsző katolikus rítust? Mit az elpusztított templomok és oltárok láttán? Nem lenne meglepve, még azután is, hogy ő maga már 150 évvel ezelőtt felismerte: „Egy ideig úgy fog tűnni, mintha mindent (Isten Egyházának hadseregét, mialatt hadsereg alatt a lelki hadsereg értendő) elpusztítottak volna, és a hit ellenségeinek hatalma egy időre túlerőre jut. A mindennapi áldozatot felszámolják és a szentélyt meggyalázzák. Mi jelentheti szó szerint jobban a »vészt hozó undokságot«, mint az eretnekség, ami az élő Isten jelenlétét eltávolította az oltárokról?”
A bíboros felismerte: „Krisztus Helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház hierarchiájának a letaszítása a trónról, és Jézus Krisztus jelenlétének és uralmának a nyilvános visszautasítása.” Sátán mesterműve volt, hogy Krisztus helytartóját nem egyszerűen taszította le a trónról, ez túlságosan feltűnő lett volna, és sok ellenállás váltott volna ki, hanem „ott, ahol Szent Péter és az igazság tanítóhivatalának székhelye a népek felvilágosítására felállíttatott, oda helyezik förtelmes istentelenségük trónját, hogy miután a pásztort leverték, a nyájat is szét tudják kergetni.”
Csak a Péter-trónus funkciójának „az undok istentelenség trónjává” való átváltoztatása tett minden más forradalmi változást lehetővé. Csak a „tiarában és cappában végrehajtott forradalom”, ahogy ezt a szabadkőművesek már a 19. század elején megtervezték és megálmodták, tört meg az engedelmesség nevében játszva minden ellenállást, és segítette világszerte győzelemre a forradalmat.
Nem tudjuk, hogy milyen sokáig fog tartani Isten e büntetése. Csak kérni tudjuk, hogy Isten rövidítse le ezt az időt. Ma minden katolikus legsürgősebb könyörgése az kell legyen, hogy Isten lehetőleg gyorsan véget vessen ennek a pápa-nélküli időnek, és újból Jó Pásztort adjon nekünk.
A pápaválasztás votívmiséjében így szól az introitus és az oratio:
Introitus: Suscitabo mihi sacerdotem fidelem,qui juxta cor meum et animam meam faciet: et aedificabo ei domum fidelem, et ambulabit coram Christo meo cunctis diebus. Ps. Memento, Domine, David: Et omnis mansuetudinis ejus.
(Hűséges papot ébresztek magamnak: aki szívem és érzésem szerint fog cselekedni. Szilárd házat akarok neki építeni, és minden nap az én Felkentem előtt fog járni.)
Oratio: Supplici, Domine, humilitate deposcimus: ut sacrosanctae Romanae Ecclesiae concedat Pontificem illum tua immensa pietas; qui et pio in nos studio semper tibi placitus, et tuo populo pro salubri regimine sit assidue ad gloriam tui nominis reverendus. Per Dominum nostrum.
(Uram, alázatosan könyörgünk és kérünk, hogy mérhetetlen jóságodban ajándékozz a szent római Egyháznak egy pápát, aki az atyai buzgóságával a mi javunkért Neked minden időben tessen, és akinek kormányzása üdvszerző legyen, és akinek ezért a Te néped a Te neved dicsőségére folyvást tiszteletet tanúsítson.)
Vége
[A fordító megjegyzése ITT olvasható]
Feltéve: 2016. április 19.
|