Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – III./1. rész

Az elmúlt napokban tettem fel a honlapra a zelozelavi.wordpress.com weboldalról a „Krisztus Egyháza és Assisi egyháza” című többrészes tanulmány első részét, ami Krisztus Egyházának legfőbb jegyeit sorolta fel. Időközben az Assisi egyházát bemutató második rész is megjelent már németül, sőt a harmadik rész első fele is, mely e kettő összehasonlításával foglalkozik. Most rendbontó módon nem a sorrendben következő, azaz az Assisi egyházát bemutató részt kezdem el fordítani, hanem az utóbbit; egyfelől, mert a zsinati egyházról már sok anyag található a honlapon, másfelől, mert a harmadik rész nem csak felvilágosít, hanem válaszokat is ad kérdéseinkre.
     A zelozelavi.wordpress.com-n március 10-én megjelent harmadik rész eleje egy FSSPX-es „ügynök” írásával foglalkozik: ezt itt kihagyva – így folytatódik a cikk (az eredeti számozással):


Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – III./1. rész
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2016. március 10.)

A nem Krisztus-hívő „katolikusok” számára nem az igazság, nem a valóság és ezért nem Krisztus, aki „az út, az igazság és az élet”, a fontos, hanem az ideák. És az ideológusok gondolkodásmódját az jellemzi, hogy nem tudják elképzelni, hogy valaki egyedül az igazságért választ egy bizonyos utat, és azért lesz szedesvakantista, mert egészen egyszerűen felismerte, hogy ez az igazság, hanem szerintük ilyesmit csak valamilyen befolyásolás, valamilyen ideológia hatására lehet megtenni. Az ideológusok számára az igazság követése nem lehet más, mint valami vagy valaki általi „elcsábítás”.

A zsinati egyház tagjai többek között azért vetik el a szedesvakantizmust, mert az szerintük ilyen kérdéseket hagy megválaszolatlanul: „Ki fogja az igaz egyházat újra helyreállítani? Valójában ki vezeti ma az igaz egyházat? A bíborosi kollégium, bár modernisták által elfoglalva, része-e az igaz egyháznak? Vagy ha nem, választhat-e pápát?”

4. Elsőnek azt kell leszögezni, hogy a katolikus Egyház és a zsinati egyház, mint szellemi valóságok, két egymással kibékíthetetlen, egymásnak ellentmondó ellentétek. A katolikus Egyház, Krisztus Egyháza – miként ezt e tanulmány első részében láttuk –, teljesen természetfeletti. Következésképpen egészen az ember és az emberiség természetfeletti üdvét tartja szem előtt. Ezzel szemben a zsinati egyház, más néven Assisi-egyháza, minden embert természeténél fogva megváltottnak tekint, ily módon az egész emberiség már maga az egyház, minden ember természetes születése által automatikusan tagja az egyháznak, keresztség és hit nélkül, akkor is, ha ezt nem tudja. [lásd Bergoglio beszédeit, videóüzeneteit, a zsinati egyház vezető teológusának, Karl Rahnernek anonim kereszténység néven elhíresült tanítását stb.] Ezért minden vallás az isteni kinyilatkoztatás kiömlése és az „üdv útjai” [lásd Wojtyla és Ratzinger Assisi-találkozóit, vagy a zsidókról kiadott legújabb tanulmányt].
     A zsinati egyház pusztán azt tartja feladatának, hogy minden embert felvilágosítson megváltottságról, és az emberi nemnek békében és igazságosságban megvalósított egységét, lehetőleg egy politikai világkormány vezetése alatt, létrehozni segítsen. Célja tehát tisztán evilági, és nem különbözik a szabadkőművesek céljától [lásd Bergoglio márciusi videóüzenetét, ahol megint kizárólag, egyes-egyedül az emberek evilági jólétéről van szó].

A kérdés tehát így hangzik: E kettő közül melyikkel van dolgunk Bergoglio úr konkrét, reálisan létező „egyházánál”? Annak megállapításához, hogy egy állam katolikus vagy liberális, elsőnek az alkotmányát és kormányzatát kell megvizsgálnunk. Bergoglio úr „egyházát” mind alkotmányából, mely nem más, mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat tanai, melyek tanításának, erkölcsének és fegyelmének alapjait képezik, mind kormányzatából egyértelműen be tudjuk azonosítani. Csak meg kell nézni Bergoglio januári videóüzenetét, ami tisztán és mintaszerűen tárja szemünk elé Assisi-üzenetét, azaz az Assisi-egyház tanítását. Bergoglio „egyháza” tehát kétségen kívül azonos a zsinati egyházzal, Assisi-egyházával, és ily módon semmi esetre sem lehet a katolikus Egyház, azaz Krisztus Egyháza.
     A zsinati egyház tehát nem csak néhány progresszista laikus és klerikus agyában létezik, mint a progresszista mozgalom ideológiája, ami „az Anyaszentegyház vezető pozícióiba beszivárgott” – ahogy Lefebvre érsek és mozgalma tanítja –, hanem az „új pünkösd” és az „új advent egyházának” – ahogy Wojtyla nevezte – konkrét megvalósulása, ami előtt mindazoknak, akik hozzátartoznak vagy hozzá akarnak tartozni, meg kell hajolnia. Aki a zsinati egyházhoz akar tartozni vagy azt akarja, hogy az elismerje és elfogadja, annak le kell mondania a Krisztus Egyházához való tartozásról; szóban és/vagy tettben legalább Krisztus Egyházának abszolút igényét fel kell adnia (ami egyébként hallgatólagosan már azzal megtörténik, hogy magát a zsinati egyházhoz tartozónak ismerteti el).

De hogyan viszonyul e két „egyház” egymáshoz? A „régi” Egyházat leváltotta az új egyház vagy a „régi” nem létezik többé? Vagy a „régi” az új mellett, vagy netalán magában az újban létezik tovább?

Az Egyház, miként ezt az első részben láttuk, Krisztus misztikus Teste, egy lényegét tekintve természetfeletti valóság, elévülhetetlen, változtathatatlan és elpusztíthatatlan. Az Egyházat nem lehet megváltoztatni, transzformálni és egy „újat” a „régi” helyére helyezni. Legfeljebb úgy lehet tenni, mint ha…. Valójában azonban Krisztus Egyháza megmarad, akkor is, ha ellenségei ügyeskedése által sötétségbe és lesállásba szorítottá, akkor is, ha „elsötétültté” vált.
     És katolikus csak az lehet, aki az igaz hitet vallja. Egy eretnek nem maradhat meg katolikusnak. Egy evilági állam feje megmaradhat elnöknek akkor is, ha liberális, szabadkőműves és egyházellenes lelkületű, de valaki, aki eretnek, nem lehet Krisztus Egyházának pápája.

5. Munkánk első részében megkülönböztettük egymástól az egyházi tagság különböző fajtáit. A keresztséggel történik az Egyházba való betagozódás, a keresztség szerzi meg a konstitucionális tagságot, amit nem lehet elveszíteni. Egyúttal azonban megadja a tevékeny tagságot is, ami a maga részéről aktív és passzív lehet, vagyis kötelességekből és jogokból álló. Mármost az utóbbi, az aktív tevékeny tagság, korlátozott vagy egészen megszűntté válhat, mégpedig vagy kizárás, vagy büntetés által. Különösen az igaz hit megvallása elengedhetetlen az aktív tagsághoz, hiszen „aki az igaz hitet nem vallja meg, csak passzív tagja az Egyháznak”. Ezen kívül még azt is meg kell különböztetni, hogy valaki a külső vagy a belső területen van kizárva az aktív tagságból. Az üdv szempontjából a belső terület a döntő.
     Az Üdvözítő ezt az igazságot a szőlőtő és a szőlővesszőkről szóló hasonlatában tárja fel. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,5-6) Vagyis Jézus maga mondja, hogy azt a megkereszteltet, aki az igaz hit és a belső tevékeny tagság révén nem marad meg a Vele való szeretet- és életközösségben, „kivetik és elszárad”, és ha nem tér meg, a végén a „tűzre vetik”, ahol örökké „ég”.

Egy egyházi hivatal átvétele és gyakorlása kétségtelenül a tevékeny aktív külső tagság jogaihoz tartozik. De az, aki „az igaz hitet nem vallja”, mindenképpen „csak passzív tagja” az Egyháznak, így semmilyen egyházi hivatalt nem vehet át és nem gyakorolhat. Roncalli, mint „XXIII. János” ellenpápa az első zsinati pápa, 1963. április 11-én megjelent „Pacem in terris” kezdetű az „emberi jogokról” szóló „enciklikájában”, ezt írta: „Ha azonban az emberi személy méltóságát az Istentől kinyilatkoztatott igazságok alapján vizsgáljuk meg, akkor nem kerülhetjük el, hogy ezt ne értékeljük még magasabbra; hiszen az emberek Jézus Krisztus vére által meg vannak váltva, a fentről jövő kegyelem által Isten fiai és barátai lettek, és az örök dicsőség örököseivé tétettek.” (DH 3957) – E mondat szerint a megváltás korlátlanul érvényes „az emberekre”. Az egész emberiség objektív és szubjektív meg van váltva, minden ember „a fentről jövő kegyelem által Isten fia és barátja lett, és „az örök dicsőség örökösévé tétetett”. Vagyis az egész emberiség az egyház. Ez nem más, mint a zsinat tanítása, ahogy azt Wojtyla elénk tárta és a gyakorlatba átültette [és ahogy Bergoglio a januári videóüzenetében megerősítette].
     E tan alapján a természet és a kegyelem egybeesik. „Alapvető identitás” áll fenn az emberiség és Isten népe, a világ történelme és az üdv történelme, a természet és a kegyelem között. Ily módon a természetfeletti természetté válik. Ez nem más, mint a naturalizmus tanítása, ami a szabadkőművesek tanítása, és amit az Egyház mindig elítélt. „Mivel a naturalizmus az emberi lét alapelveinek tekintetében téved – hiszen valójában csak egy természetfeletti rend létezik, amibe a természetes rend beilleszkedik – a vallási és erkölcsi, a privát és a közélet minden területén hamis következtetésekre jut.” (Egyházi Lexikon)
     Roncalli fent idézett enciklikájában kifejtett „mindenki meg van váltva” című tanításában, ami egyúttal a zsinat tana és Wojtyla tana és ily módon Assisi tana, legalább három dogmát tagad: Az Egyház, a hit és a keresztség üdvszükségességét. Idézzük fel a dogmaként, azaz a „de fide” definiált érintett mondatokat: „Az Egyházhoz való tartozás minden ember számára elengedhetetlenül szükséges az üdvösséghez. – Az új szövetség szentségei minden ember számára elengedhetetlenül szükségesek az üdvösséghez. – A vízkeresztség (baptismus fluminis) az Evangélium promulgációja óta kivétel nélkül minden ember számára elengedhetetlenül szükséges az üdvösséghez.” Mindezen dogmák Urunk Jézus Krisztus isteni szájából elhangzott mondatokon alapulnak: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)
     Egyébként ezen zsinati tanítások vetették meg az alapot a „vallási és erkölcsi, a privát és a közélet minden területén” hirdetett tévedésekhez, melyek már az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton megmutatkoztak, és ezt követően a zsinati egyházban egyre tovább növekedtek és terjedtek. E háttér ismeretében különösen megható látni, ahogy a „konzervatívok” felháborodnak, mert ezek a tévtanok most éppen a házasság területére terjednek át.

6. Roncalli volt tehát az első „pápa”, aki kvázi hivatalosan tévtanokat és eretnekségeket tanított. Mint tévtanító, aki „az igaz hitet nem vallja”, pusztán passzív tagja volt az Egyháznak, és ezért nem lehetett ennek pápája. De nem túl kemény ez az ítélet? Ezen és talán még pár tévedés mellett, amik hasonló módon mintegy „kicsúsztak” a szájából, nem mondott és tanított sok szépet, igazat, katolikust is? Nem volt akkor talán mégis sok mindenben katolikus? – Ehhez elsőként azt kell megjegyezni, hogy nincs, nem volt soha olyan tévtanító, aki kizárólag csak tévtanokat hirdetett. Albert Maria Weiß írja Luther-pszichológia című könyvében: „Puszta rombolás ugyanolyan kevéssé létezik, mint puszta tévedés vagy valami abszolút hamis vagy abszolút gonosz. Minden gonosz valami jón alapszik, minden hamis valami igazon. Ha ez nem így lenne, akkor a gonoszat az erkölcsi rendben levő vákuumnak, a tévedést a logikus és ontológiai élet érvénytelenítésének kellene tekintenünk. A tévedés csak azáltal létezhet, hogy az igazságon függ és eltorzítja azt. Pont ebben rejlik megtévesztő ereje és elpusztíthatatlan tartóssága.” – A tévtan olyan, mint a lyuk, ami önmagában szintén nem létezhet, hanem mindig csak valamin vagy valamiben: a zokniban, a sajtban, a falban, az utcán.
     Nagyon jó lenne, ha a katolikusok ezt végre jobban átgondolnánk. Akkor nem jönnének annyira zavarba a zsinati egyház miatt, ami természetesen még megőrzött néhány katolikus maradékot és törmeléket, hiszen „puszta rombolás” önmagában egyáltalán nem létezhet. [Például a bombázás utáni képek azért olyan borzalmasak, mert a pusztítás nyomai látszódnak, azaz a házak, az utak, az otthonok maradványai még láthatók, így az is látszik, mit romboltak szét. Persze a háború után jön a nagytakarítás, és ha már minden romot eltakarítottak, akkor már nem emlékeztet semmi arra, ami egykor ott állott. A zsinati egyház évtizedek óta rombol – meglehet, hogy éppen Bergoglio az, akire már a nagytakarítást bízták, azaz a romok végleges eltüntetését: Ami megmagyarázná azt is, miért éppen alatta ébredtek fel végre az ú. n. konzervatívok: amíg a romok között összetákolhatták a maguk kis játszótereit, nyugodtak voltak, volt mivel játszadozniuk, most hogy megérkezett a buldózer, ami könyörtelenül eltüntet mindent, és csak egy felbetonozott semmit hagy maga után, egyszerre felriadtak, és sírva kérik vissza a tömböket, amiken kényelmesen berendezték saját kis „katolikus” életüket.]

Ezzel szemben áll a tévedhetetlen katolikus tanítás, ami „magában zárt, élő egész, amit belülről, egy belső életelv, az isteni Kinyilatkoztatás éltet. A kereszténység nem azért igaz, mert egyes tanai igazak, hanem minden egyes tana igaznak bizonyul, amint bebizonyosodik, hogy a kereszténység isteni Kinyilatkoztatás. Emberi részekből az anatómiában össze lehet állítani egy teljes testet, de egy élő embert nem. Először van az élő ember, és csak utána a részei, nem pedig fordítva. Ez az egyetlen helyes felfogás a keresztény igazságról”, írja Albert Maria Weiß. Ebből látszik a konzervatívok e kedvelt jeligéjének abszurditása: „The more catholic, the better.” – Minél katolikusabb, annál jobb. Bármilyen sok emberi rész sem tesz ki együtt egy élő embert. Bármilyen sok „katolikus igazság” együtt sem teszi ki a katolikus igazságot.
     Albert Maria Weiß tovább: „Ebből következik, hogy a keresztények hitét nem lehet felosztani. Az egyes tételekből, melyeket a keresztény hisz (objecta fidei), nem lehet egyeseket kivágni, másokat meghagyni. Miközben az egyiket elvetik, maga a hit is elvész, ahogy a lélek is elszáll, ha a testet feldarabolják, és utána tetszés szerint kiválasztanak belőle részeket. A hitnek ezt vagy azt a tanát meg lehet tartani, de ez már nem maga a katolikus hittan. Egyes részekhez ilyen vagy olyan okból lehet ragaszkodni, de ez már csak egy filozófiai, egy történelmi, egyszóval emberi hit, nem pedig a hit isteni erénye. Aki mindazt, ami a hithez tartozik nem egy részben vallja, az elhagyta a hitet, és amit még hisz belőle, azt nem a hit isteni erénye folytán hiszi, hanem saját tekintélye alapján.”

Ilyen fajta hit volt Roncalli és utódainak a hite, és ilyen a zsinati egyház és követőinek hite. Ez naturalista hit és nem természetfeletti. Ezt is elfelejti sok katolikus, amikor hallja, hogy egy zsinati „pápa” vagy „püspök” katolikusan hangzó dolgokat ad ki magából. – Mivel különösen Roncalli még sok katolikus maradékot őrzött magában, bizonyára jóval többet, mint amennyit ma egy konzervatív zsinati „katolikus” őriz, és azonkívül az ő idejében még elenyészően kevesen tudták elképzelni, hogy egy pápa eretnek tanokat hirdethet, a tény messzemenően rejtve maradt, hogy személyében már nem egy katolikusról van szó, és ezért nem is pápáról, hanem egy ál- vagy ellenpápáról. Ez tette egyáltalán lehetővé, hogy a zsinati egyház elkezdhesse működését. Ha az eretnek Roncallit időben felfedték volna, akkor az Egyház ellenségeinek játéka hamar kudarcba fulladt volna. Ehelyett az eretnek Roncalli rögtön megválasztása után sietett bejelenteni a zsinat összehívását. Ez lett aztán az „új advent egyháza” születésének órája, azon „új pünkösdé”, amiről Wojtyla áradozott.

7. Amint Roncalli segítségével sikerült a világ összes katolikus püspökét egybegyűjteni, és velük a zsinat tanítását az Egyház tanításaként elfogadtatni, gyakorlatilag az Egyház összes püspökét egy csapással rábírták, hogy Krisztus Egyházától való elszakadásukat és az új zsinati egyházhoz való csatlakozásukat kinyilvánítsák. Ehhez nem kellett mást tenniük, mint a zsinat össze dokumentumát aláírniuk, vagy legalábbis hallgatólagosan elfogadniuk, azáltal, hogy nyilvánosan nem tiltakoztak, vagy határozottan nem tartották távol magukat tőle.
     Montini aztán befejezte a művet, amikor megalkotta az „új misét” mint „vacsorát” és eszközt ezen új egyház beteljesedéséhez. Ezzel egy csapásra az egész egyházi hierarchia tagjai elszakították magukat Krisztustól és megszűntek a kegyelem csatornái lenni. Ezzel egyidejűleg az „új advent egyháza” funkcionáriusai lettek. És a legtöbben még csak nem is vették ezt észre. A főpásztorokat követte a többi pásztor és juh is. Megszületett a zsinati egyház, és a katolikus Egyház helyére telepedett, aminek legitim örökségét a régi új fejlődési fokaként vagy új tudatléteként magának követelte.

De valóban „megváltozott” vagy megszűnt ezzel Krisztus Egyháza létezni?

Még egyszer: Krisztus Egyháza Krisztus misztikus Teste, a továbbélő Krisztus maga. „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4), kérdezte Krisztus a népek jövendő apostolától, amikor ez még az Egyház üldözője volt. Az Egyház Krisztus. Ezért ugyanannyira nem változtatható meg vagy pusztítható el, mint maga az Istenember. Mi történt akkor vele? Eltűnt? Tanulmányunk első részében idéztük Wetzer és Welte egyházlexikonjából az Egyház definícióját: „Az Egyház a hívek Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított látható közössége, mely a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje.”
     Eszerint ameddig élnek még katolikus hívek, akik meg vannak [érvényesen] keresztelve, az igaz hitet vallják, a keresztény erkölcshöz, a katolikus szentségekhez és az apostolok igazi utódaihoz ezek szent tanító- és pásztorhivatalával ragaszkodnak, és ezért a zsinati egyházat összes hamis tanításával, pásztorával és prófétájával visszautasítják, addig az Egyház is létezik. Az Üdvözítő egyszer azt mondta Emmerich Katalinnak, hogy az Egyház akkor sem pusztulna el, ha csak egyetlen egy katolikus maradna az egész világon.

De mi van ezen Egyház láthatóságával? Az első részben idéztük Algermissen-t, aki azt írta, hogy az Egyház „látható emberi eleme a háromszoros hivatal hordozói, valamint ezek szolgálata és a hívek az ő földi életükben és működésükben”. Ebben rejlik a rettenetes titok, ami az Egyház helyzetét ma annyira hallatlanná teszi, és olyan sok ember számára elképzelhetetlenné és felfoghatatlanná, nevezetesen hogy „a háromszoros hivatal hordozói” messzemenőig kiestek. Ez nyilvánvalóan a kereszténység nagy hitehagyásáért, az emberiségnek Isten és Felkentje elleni lázadásáért kapott büntetés. Az emberek visszautasították Istent és tekintélyét, és ezért Isten megvonja tőlük azt a jótéteményét, hogy helyettest és pásztorokat adjon számukra.
     De elrabolja ez az Egyháztól a láthatóságot? Nyilvánvalóan nem, vagy legalábbis csak részben. Hiszen mégiscsak vannak még „hívek az ő földi életükben és működésükben”, és még van néhány felszentelt személy is, legalább az Egyház papi hivatalának hordozójaként – Istennek legyen hála! Természetesen be kell vallani, hogy az Egyház határozottan sokat vesztett láthatóságából, mindazonáltal teljesen nem vesztette el. „Elsötétült”, de nem tűnt el, ahogy a Szűzanya La Salette-ben olyan találóan kifejezte, és ez is éppen elég szörnyű.

De ne felejtsük, hogy maga az Üdvözítő is beszél erről titokzatosan apokaliptikus beszédében, amikor azt mondja, hogy „a Nap elhomályosul és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”. (Mt 24,29) Szent Ágoston ezeket a mondatokat az Egyházra vonatkoztatja, ami az antikrisztus idejében nem ad többé fényt, tehát nem mutatkozik többé, és a lehulló csillagok azokat jelentik, akik elhagyják hitüket, különösen az Egyház hierarchiájának tagjai (vö. Catena Aurea). Szent János Jelenések könyve szerint a sárkány farkával az ég csillagainak harmadrészét lesöpörte (Jel 12,4).

Feltéve: 2016. március 15.


Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – III./2. rész
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2016. március 17.)

8. Ehelyütt egy nagy misztérium előtt állunk, hiszen kétségtelen, hogy az Egyház láthatóságának jelentős részét elvesztette. Ugyanakkor egyfelől nem lett teljesen láthatatlan, másfelől elvileg sem vesztette el láthatóságát. Hiszen a hierarchia feléleszthető és fel is fog éledni, és akkor az Egyház láthatóságának és kisugárzásának teljes ragyogásában újra helyreáll. Ezzel azonban máris azt a második súlyos nehézséget érintjük, amit az Egyház mai helyzete állít elénk: nevezetesen az apostoliság, azaz az apostoli szukcesszió kérdését.

Tanulmányunk első részében idéztük Algermissent, aki erről így írt: „Hogy Krisztus Egyháza apostoli, az ezt jelenti: a Krisztus alapította Egyház lényéhez hozzátartozik az apostolokkal való élő kapcsolat. Ez az élő kapcsolat … háromszoros: az eredethez való kapcsolat, a tanhoz való kapcsolat, az utódláshoz való kapcsolat. Más szóval: Krisztus Egyháza apostoli ratione originis, vagyis eredetét tekintve, ratione doctrinae, azaz tanítását tekintve, ratione successionis, azaz elöljárói utódlását tekintve.” – Nos, azt nem különösen nehéz megállapítani, hogy a zsinati egyház se eredetét, se tanát tekintve nem apostoli. Mint tudjuk az ú. n. II. Vatikáni Zsinat „új pünkösd” volt, és ezzel egy új egyház kezdete. Wojtyla szerint ezen a zsinaton a „Szentlélek személyesen szólt a zsinati atyákhoz, és új kinyilatkoztatást adott számukra”.
     [Wojtyla tanainak bővebb kifejtése a tanulmány második, ezidáig még le nem fordított részében olvasható. Wojtyla még Krakkói „érsek” korában, 1972-ben könyvet írt a zsinatról „A megújulás forrásai – Tanulmány a II. Vatikáni Zsinat megvalósításához” címmel. Johannes Dörmann 1990 és 1998 között többkötetes munkát adott ki „II. János Pálnak a vallások Assisi-i világ-imanapjához vezető teológiai útja” címmel. Ebben az alapos tanulmányban Dörmann sokat idéz Wojtyla könyvéből, melyben szerinte az érsek „a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból pontról pontra kidolgozta »a zsinat tanítását« és azt, mint »egy magában zárt, nagy teológiai koncepció-egységet« mutatott be. Az itt közölt idézetek Wojtyla Dörmann munkájában forrásként használt könyvéből származnak.]
     Wojtyla szerint: „Ebben az értelemben a II. Vatikáni Zsinat egy »második pünkösd«, egy második apostoli coenaculum [úrvacsora-terem] volt. Miként az első Pünkösdkor az Utolsó Vacsora termében a Szentlélek leszállt Máriára és az apostolokra, úgy szállt le e második pünkösdkor a zsinati atyákra, hogy a püspökök koncíliumát a Krisztustól megígért »teljes« vagy »egész igazságba« bevezesse.” – Ezzel a zsinati egyház beismeri, hogy nem a szent apostolok coenaculumján alapszik, hanem az atyáknak az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton összejött gyűlésén, akik ily módon mintegy „új apostolokká” váltak. Wojtyla új „kinyilatkoztatása”, amit Wojtyla „hit-gazdagodásnak” nevez, ezek szerint nem az apostolok tanítása, hiszen ezek ezt még nem is ismerhették, és nem is kapták meg. – Mellékesen mondva, Wojtyla „hit-gazdagodása” valójában nem más, mint az igaz hit elpusztítása, lerombolása.
     A zsinati egyház, „az új advent egyháza” vagy „Assisi egyháza” tehát se ratione originis, se ratione doctrinae nem apostoli. Ez az egyház tehát „új-apostoli”, „adventista”, „pünkösdi”.

De hogy néz ki „elöljárói utódlását tekintve”? „Az Egyház elöljárói nem csak az apostolok helyettesei, hanem valódi hivatali utódai”, írja Algermissen. Ezért „nem csak egy megszakítatlan sorban kell az apostolokkal összekapcsolódniuk, hanem a lelki hatalmakat és az isteni küldetést, amit az apostolok az Egyház vezetésére Krisztustól megkaptak, úgy kell birtokolják, ahogy ezeket az apostolok egyik igazi utódától megkapták, aki ezt maga is birtokolta, és akinek megvolt a hatalma ezt továbbadni, és valóban érvényes, vagyis a Krisztus által előírt és az apostoloktól begyakorolt módon adta tovább. Más szóval: Csak az az egyház Krisztus igazi Egyháza, melynek elöljárói lelki hatalmukat érvényes szentelés és küldetés által birtokolják.”

Ehelyütt két kérdésre kell választ adnunk: Nem voltak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat atyái az apostolok igazi utódai, és nem birtokolták ily módon az apostoli szukcessziót? És tovább: Hol van vagy lenne ma ez az apostoli szukcesszió, ha a katolikus hierarchia de facto eltűnne, és hogyan lehetne ezt valaha is újra feléleszteni?
     E. Sylvester Berry „The Church of Christ” című 1927-ben megjelent könyvében a szakadár ortodox püspökök problémájával kapcsolatban ezt írja: „A szukcesszió egy személy utódlása elődjére egy hivatalos feladatban – ez lehet legitim vagy illegitim. A teológusok az elsőt, azaz a legitimet formális szukcessziónak, és másodikat, azaz az illegitimet materiális szukcessziónak nevezik. Materiális utód az a személy, aki a szabályok vagy a társadalom alkotmánya ellenére egy másik ember hivatalos helyét materiálisan, azaz fizikailag elfoglalja, ezért nincs valódi autoritása, és hivatali aktusainak nincs hivatalos értéke, még abban az esetben sem, ha maga nem tudja, hogy feladatát, hivatalát törvénytelenül birtokolja. A formális vagyis legitim utód nem csak elődje hivatalába lép, hanem azt az autoritást is elnyeri, ami ahhoz szükséges, hogy feladatának funkcióit a társadalomban kényszerítő hatalommal gyakorolja. Nyilvánvaló, hogy az autoritást csak legitim szukcesszióval lehet továbbadni; az Egyháznak ezért kell a pásztorok legitim vagy formális szukcessziójával bírnia, hogy az apostoli tekintélyt évszázadokon keresztül tovább adhassa. Aki szolgálati hivatalba az Egyház törvényeivel szembeszállva hatol be, nem nyeri el az autoritást, és ezért utódainak sem tud ilyet továbbadni.”
     „Bizonyos esetekben az ortodox keleti egyházaknak meglehet a püspökök apostolok idejére visszanyúló materiális szukcessziója, de ez hiábavaló a miatt, mert az igaz Egyház két alapvető ismertető jegyét, az egységet és a katolikusságot nem bírják. Ily módon semmilyen esetben nincs legitim szukcessziójuk.”

Mivel a katolikus püspökök az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton egységesen az „új advent egyházához” csatlakoztak, ugyanúgy szkizmába estek, mint az ortodox keleti egyházak. Ennek következtében elvesztették legitim szukcessziójukat, és csupán a materiális szukcessziójuk maradt meg, ami illegitim és semmilyen autoritást nem kölcsönöz nekik. Ugyanez érvényes a zsinati „pápákra” is Roncallitól kezdődően. A zsinati egyház elöljáróinak csupán materiális szukcessziója van, ezért nem legitim utódai Krisztus apostolainak.
     De akkor hol találhatók az apostolok legitim utódai, akik által az apostoli szukcesszió továbbvezetődik, ami az Egyház fennmaradása számára elengedhetetlennek tűnik?

9. Pont ez az a pont, melyen a szellemek évtizedek óta szétválnak. Az egyik oldal azt mondja, hogy ezen bukik meg a szedesvakantisták teóriája, hiszen, ha igazuk lenne, odalenne az apostoli szukcesszió. Ez az egyházat – Lefebvre érsek szerint – „kibogozhatatlan helyzetbe” hozná. „Ki mondaná meg nekünk, hogy hol a következő pápa? Hogyan lehetne megválasztani, ha bíborosok sem lennének többé? – A láthatóság túl szükséges az Egyház fennmaradására, semhogy Isten megengedhetné, hogy évtizedekig kiessen” – jelentette ki az a prelátus, aki eszerint pontosan tudta, hogy Isten mit engedhet meg és mit nem. Ezért, hangzik Lefebvre érsek végkövetkeztetése, a zsinati egyház elöljárói kétségen kívül az egyházi hierarchia tagjai, az apostolok és névszerint Szent Péter legitim és formális utódai. Mivel Lefevbre szerint Isten ugyan azt nem engedheti meg, hogy az Egyház láthatósága „évtizedekig kiessen”, de azt igen, hogy farkasok (és még csak nem is báránybőrben!) évtizedekig, mint legitim (!) pásztorok, sőt főpásztorok az Ő juhait megrontsák, ad hoc szükség lett egy különc „egyházi” tanra, nevezetesen arra, ami megengedi az Egyház legitim pásztoraival, sőt Krisztus földi helytartójával, a Szentatyával szembeni engedetlenséget minden olyan kérdésben, „ami a hitet érinti” – és azt, hogy mi „érinti a hitet”, praktikus módon mindenki maga dönti el.
     Csakhogy a katolikus hit pont azt tanítja nekünk, hogy az apostoli főpásztoroknak ÉPPEN AKKOR KELL FELTÉTLENÜL ENGEDELMESKEDNÜNK, ha a hitről van szó. Így alakult ki abból az igyekezetből, hogy a farkasokat legitim pásztoroknak tekintsék, akiknek útjából azonban ki kell térni, az eretnek és szakadár kicsiny lefebvrista egyház – ami egyébként most megint egyszer éppen azon ügyködik, hogy a nagy farkasok végre hivatalosan is befogadják maguk közé.

Felismerve ennek a tannak a tarthatatlanságát, mások rafináltabb új tant találtak ki maguknak. Bár az Egyház láthatósága szerintük is évtizedekre elveszett a hierarchia totális kiesése következtében és ezzel az apostoli szukcesszió, de azért ők olyan messzire mégsem akarnak menni, hogy a farkasokat legitim pásztoroknak ismerjék el. Ezért ők azt mondják, hogy a zsinati egyház elöljárói bár formálisan nem, de materiálisan utódai az apostoloknak – itt azonban egy új köztes dolgot vezetnek be, hogy az apostoli szukcessziót és az Egyház láthatóságát megmentsék: Ezért egészen szubtilis módon különbséget tesznek „legitim materiális” és „illegitim materiális” szukcesszió között. E szerint a zsinati egyház elöljárói „legitim materiális” utódai az apostoloknak, tehát mégiscsak „legitimek”, aminek az az előnye, hogy belőlük viszonylag könnyen, nevezetesen szimpla megtérés által az apostolok legitim formális utódai lehetnek. Ha az „obex” [akadály], azaz itt az eretnekség megszűnik, akkor a hivatal autoritása „feléled”. [Ez az ú. n. Cassiciacum tézis, aminek többek között Sanborn püspök és követői az elszánt hívei és terjesztői. Ez az a különc tan, amiről a honlap számos cikke szól, például ezek: A Cassiciacum-tézis analízise vagy A PÜSPÖKI LÁTOGATÁS KAPCSÁN]
     Ez persze ugyancsak újdonság és különc tan, hiszen mindeddig nem létezett olyasmi, mint „legitim materiális” szukcesszió. Ahogy fentebb Berry-nél láttuk, a legitim ugyanaz, mint a formális és az illegitim ugyanaz, mint a materiális. Ezek alapján a „legitim materiális” szukcesszió önellentmondás, és annyit jelent, mint „formális materiális” vagy „legitim illegitim”. Úgy hogy ez a fura tan sem vezet sehová, sőt csak még nagyobb zavart és hitehagyást okoz.

Vagyis megállapíthatjuk: Az apostolok utódai vagy legitimek, azaz formálisak, és akkor Péter és az apostolok igazi utódaival van dolgunk, akik autoritásuk korlátlan birtokában vannak, és akikkel szemben a hit dolgaiban semmilyen jogunk nincs az engedetlenségre, vagy illegitimek, azaz materiálisak, és akkor csak látszat-utódok, akiknek semmilyen autoritásuk nincs.

10. Ezzel megint visszajutottunk problémánkhoz, amire a szedesvakantisták, és közöttük is elsősorban a „totalisták” [mint például e honlap] állítólag nem tudnak megoldást adni: Hogyan juthat az Egyház a legitim hierarchia évtizedes kiesése után megint egy ilyenhez, és hogyan lehet ilyen körülmények között még apostoli szukcesszióról beszélni? Algermissen írja: „Krisztus Egyházát Péterre mint ennek fundamentumára alapította. Mivel az Egyháznak az idők végezetéig fenn kell állnia, a fundamentumnak is ugyanilyen sokáig kell léteznie. Mint fizikai személy Péter apostol meghalt, mint erkölcsi személy azonban utódaiban tovább él hivatalában és primátusi teljhatalmában.”
     A kérdés tehát az, hogy miként megy át Péter primátusa hatalmával együtt az utódaira? Az egyik pápa adja át a következő pápának? Nyilvánvalóan nem, hiszen az előd – többnyire – már halott, amikor az utódot választják. Kettőjük között helyezkedik el az a lyuk, amit szedesvakanciának nevezünk. A primátus ezek szerint nem közvetlenül megy át egyik pápáról a másikra.
     Algermissen megmagyarázza: „Krisztus Egyházában a primátus jelentősége abból a tényből fakad, hogy Isten országának megalapítása a primátus kinevezésével ment végbe. »A primátus isteni joga bibliai igazságával már azáltal világosan megjelenik, hogy az Egyház megalapítása nem bizonyítható másképpen, mint Péter primátusától való függőségében és kapcsolatában.« Péter ezen primátusa jelenti az egyházi kormányzói hatalmat egész teljességében és tökéletes függetlenségében. Miként Péter, úgy összes utóda is KÖZVETLENÜL KRISZTUSTÓL KAPJA MEG a teljhatalmat, még akkor is, ha emberi választás és rendelkezés által határoztatik meg az utód személye.”
     Következésképpen Péter minden utóda nem elődjétől vagy elődeitől, hanem „közvetlenül Krisztustól” kapja meg küldetését és ezzel az apostoli szukcessziót. „Emberi választás és rendelkezés által” csupán az „utód személye” lesz kijelölve. Ezek alapján tökéletesen elegendő lenne egy személyt Péter legitim utódának kijelölni, aki ezáltal „közvetlenül Krisztustól” megkapná a primátust és ennek hatalmát, és így, függetlenül attól, hogy milyen sokáig tartott a szedesvakancia, belépne a formális apostoli szukcesszióba. Ez a pápa a maga részéről kinevezhetne püspököket, akik ily módon szintén a legitim apostoli szukcesszióba kerülnének. Algermissen: „Krisztus Egyházának hierarchiájában nincsen alulról jövő felépítés, csak a hatalmak felülről alulra történő kisugárzása. Az apostolok is közvetlenül Krisztustól kapták meg tényleges és valódi kormányzói hatalmukat, de csak a Péterrel való összeköttetésben.” – Ily módon az Egyház hierarchiája és teljes aktuális láthatósága megint helyre lenne állítva.

A kérdés persze az, miként lehet „emberi választás és rendelkezés” által egy legitim személyt Péter utódának kijelölni, mikor az erre illetékes bíborosi kollégium nem létezik. E kérdés megválaszolásához segít az egyháztörténelem. [Ehelyütt a szerző két német teológiai és egyházi lexikonból idéz, én inkább a magyar 1932-es Katolikus Lexikon idevonatkozó adatait közlöm.]
     „Pápaválasztás: A pápai szék betöltésének módja a legősibb időktől fogva lényegében a választás volt. Kezdetben a római klérus, a nép és szomszéd püspökök választottak. Később a klérus és a nép előkelőbbjei a nép utólagos hozzájárulásával. A kereszténnyé lett római császárok, azután az Itáliát leigázó barbár fejedelmek, majd a bizánci császárok igyekeztek a pápaválasztásra befolyást szerezni. A középkor elején a hatalomért versengő római és itáliai nemzeti pártok, majd a IX. századtól az egyre növekvő nyugati császári hatalom veszélyeztette a pápaválasztás szabadságát. 824-ben a rómaiak esküvel ígérték meg Lothárnak, Jámbor Lajos fiának, hogy a megválasztottat csak a császár megerősítése és a hűségeskü letétele után fogják konszekrálni. Az Ottók és III. Henrik nem egyszer kinevezték a pápát. Az Egyház szabadságáért küzdő reformpárt a pápaválasztás szabadságát is szorgalmazta, s így született meg II. Miklós pápaválasztási törvénye 1059-ben, mely a legfőbb szerepet a választásnál a bíborosokra ruházza, a klérusnak és a népnek utólagos hozzájárulási jogot, Henrik császárnak és utódainak a Szentszéktől személyükre szóló, külön kieszközölendő megerősítési jogot ád. III. Sándor 1179-ben kizárólag a bíborosoknak biztosítja a választási jogot és kétharmad többséget ír elő. A császári megerősítés már régebben elmaradt. Boldog X. Gergely 1274-ben hozta a konklávé-törvényt. XV. Gergely 1621-ben részletesen szabályozta a pápaválasztás módját. X. Pius pedig a Vacante Sede Apostolica konstitúcióban összefoglalta a pápaválasztás egész jogát, minden idevágó korábbi törvény hatályon kívüli helyezésével. Ma is [1932] ez van érvényben, X. Piusnak a vétójogot eltörlő és XIII. Leónak a rendkívüli időkben tartandó pápaválasztást szabályozó konstitúciójával együtt. E szerint ma a konzisztóriumban kinevezett, a konklávéban jelenlevő, legalább szerpapi renddel bíró bíborosok a választók, amennyiben nem mondtak le vagy nem tétettek le. Cenzúra nem zár ki a választói jogból. Választható az Egyháznak minden eszével élő férfi tagja. 1389 óta csak bíborost, 1523 óta csak olaszt [1932-es adat] választottak, aminek közelfekvő magyarázata, hogy az olasz pápa érintkezik legkönnyebben a Rómában székelő egyházi főhivatalok fejeivel, s legjobban tud megfelelni római püspöki feladatának. Az előző pápa halála után legkorábban 16., legkésőbb a 19. napon bevonulnak a bíborosok (legfeljebb két tagból álló kísérettel) a konklávéba, melyet a választás idejére kívül és belül bezárnak és a külvilággal szemben szigorúan őriznek. A konklávén kívüli választás azonban ma már nem tekinthető érvénytelennek. Maga a választás közfelkiáltással (quasi inspiratio, acclamatio), kompromisszum vagy titkos szavazás (scrutinium) útján történik. A kompromisszumos választás csak úgy lehetséges, ha a szavazók egyhangúlag hozzájárulnak; ez esetben 3, 5 vagy 7 bíborosra bízható a választás. A titkos szavazás részletesen van szabályozva. Kétharmad többség szükséges. Senki önmagára nem szavazhat. Ha a szavazás eredménytelen, rögtön utána még egy szavazás tartandó, tehát délelőtt is, délután is 2, míg csak a kellő szótöbbség együtt nincs. Ha a megválasztott a bíboros-dékán kérdésére a választást elfogadja, rögtön bírja a legfőbb hatalmat; ugyanakkor megváltoztatja nevét (XII. János [955-964] vagy IV. Sergius [1009-1012] óta), felölti a pápai ruhát, fogadja a bíborosok hódolatát, a rangidősb szerpap-bíboros pedig kihirdeti népnek a választás eredményét (Habemus papam). Ha az új pápa még nem püspök, a dékán-bíboros felszenteli s a következő vasár- vagy ünnepnapon megkoronázza. A koronázás előtt a Szent Péter templomban való bevonuláskor a szertartásmester csepűcsomókat éget a pápa előtt e szavakkal: »Szentséges Atya, így múlik el a világ dicsősége.« A pápa azután Szent Péter sírjánál misét celebrál; utána a trónhoz vonul s ott a bíborosi kar dékánja a fejére teszi a hármas koronát (tiarát) [amit Montini elajándékozott a világnak].”
     Kiegészítések a német lexikon szövegéből: „III. Félix (526-530) maga nevezte ki utódját, II. Bonifáciust (526-530), de ez kivételes eset volt. – A 769-es Lateráni szinódus egyedül klerikusokra korlátozta a választói jogot (eleinte eredménytelenül), és megtiltotta laikusok megválasztását.”

Legkésőbb tehát a középkortól csak bíborosoknak volt joguk pápát választani – De ki, illetve mi egy bíboros valójában? A Katolikus Lexikon írja:
     „Bíboros (bíbornok, cardinalis; cardo a. m. ajtósarok): hajdan a templomok, főleg főbb templomok mellett állandóan alkalmazott (inkardinált) klerikusok neve volt; így a római 25 főbb templom (címtemplomok, titulusok) papjaié, később már csak minden címtemplom papjai közül az elsőé, a VI. századtól a 7 regionárius [a latin Egyház Róma körüli legrégebbi egyházmegyéi] diákoné, kiknek száma később öttel emelkedett s hozzájuk járult 6 palatinus diákon. Ezek voltak, mint a régi presbitérium utódai, a pápa tanácsa. A II. Miklós-féle pápaválasztási törvény hatása alatt a római bíborosok tekintélye egyre nőtt. .. Azelőtt világiak is lehettek bíborosok, ma [1932] legalább felszentelt papoknak kell lenniük. A bíborosok számát V. Sixtus 70-ben állapította meg, és 3 rendbe sorolta: 6 püspök-, 50 presbiter- és 14 diákon-bíboros. E beosztás nem a felvett egyházi rend, hanem azon templomok alapján történik, melyeknek címét kapják. Minden bíborossá kreált Rómán kívüli megyéspüspök kap egy szuburbikárius titulus-püspökséget vagy egy római titulus-plébániát vagy titulus-diakoniát.”

Az egyháztörténelemből tehát kiderül, hogy a kezdetekkor a római klérus és a szomszédos püspökök választották meg a pápát. Még ha az évszázadok során ideiglenesen többé-kevésbé komoly eltérések és visszaélések is történtek, az Egyház legkésőbb akkor, amikor rögzítette a választói jogot, megmutatta, hogy Krisztus akarata szerint ez az ő akarata is. Ha tehát a bíborosi kollégium kiesik, a római klérusnak van meg a joga, hogy pápát válasszon.
     Persze, hogy miként történhetne meg, hogy nekünk megint egy vitathatatlan, minden katolikus által katolikusnak elismert római klérusunk legyen, egyedül Isten tudja. De hogy ilyesmi előforduljon, az elvileg nem lehetetlen, de ha emberileg mégis lehetetlen lenne, Istennél akkor is lehetséges.

De egy jövőbeli pápa megválasztása más módon is elgondolható. Miként a pápaválasztás története mutatja, olyan pápákat is törvényesnek ismertek el, akiket nem a szabályos úton választottak meg. Annak kérdése, hogy kinek van joga pápát választani – akkor is, ha véleményünk szerint ez isteni jog – pozitív jogi meghatározás, és ezért – miként a történelem is mutatja – megengedi a kivételeket. Szemben azzal, hogy egy eretnek pápa lehet-e; ez ugyanis az isteni törvény alapján a pápai hivatal természetéből adódóan ki van zárva, és ezért nem pozitív szabályozás, amit meg lehet változtatni, vagy ami alól kivételek is előfordulhatnak. Akárhogyan is történne maga a választás, a döntő az lenne, hogy a katolikus klérus és hívek a megválasztottat vagy kiszemeltet egyhangúlag elismerjék az Egyház pápájának. Ebben a pillanatban ennek a lehetősége sem áll fenn, de ami lehetetlen az embernél, lehetséges Istennél.

Mi mindenesetre úgy gondoljuk, hogy feladatunkat elvégeztük azzal, hogy felmutattuk, hogyan gondolható el vagy hogyan lehetséges, hogy az egyházi hierarchia évtizedes kiesése után az Egyház teljes láthatóságában és legitim apostoli szukcessziójában fennmaradjon. Nyilvánvaló, hogy Isten különös beavatkozása nélkül ez nem történhet meg, és aki ezt másképp gondolja, annak komoly téveszméi vannak a mostani tényleges helyzetről. Az Egyház mostani helyzete mélységesen drámai, ráadásul olyan módon, ami korábban még soha nem fordult elő. Ezt nem lehet szépíteni. Ezt a helyzetet leginkább Krisztus halálával a kereszten lehet összehasonlítani. Azon sem lehetett semmit szépíteni. Krisztus meghalt és eltemették. A harmadik napon mégis újra feltámadt! Ugyanígy fog történni az Egyházzal is, és ez ugyanúgy csakis az isteni erő és csoda által lesz lehetséges.

10. Már csak a Krisztus Egyháza és Assisi egyháza közötti speciális viszony vizsgálata maradt hátra. Assisi egyháza, más néven a zsinati egyház, Krisztus Egyházának helyére telepedett és azt állítja, hogy ő Krisztus Egyháza – és éppen ez adja meg neki specifikus antikrisztusi jellegét. A zsinati egyház nemcsak nem az Egyház folytatása, hanem kifejezetten anti-egyház.

Van mégis két körülmény, ami sokak számára megnehezíti, hogy ezt felismerjék vagy elismerjék. Egyfelől itt van a materiális kontinuitás, ami ugyan tisztán külsődleges és csak látszólagos, de ahogy a közmondásban áll: „A látszat sokszor csal.” Azáltal, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal sikerült gyakorlatilag a katolikus Egyház összes püspökét egységesen az „új advent egyházába” átvezetni, az a látszat alakult ki, hogy e „zsinatból” kialakult új egyház nem más, mint a régi. Megtartotta személyzetét, püspökeit, plébánosait, káplánjait stb., intézményeit, egyházmegyéit, plébániáit, szerzetesrendjeit stb., épületeit, templomait, kolostorait, iskoláit stb. Ily módon az átlag-katolikus vasárnaponként továbbra is elment a plébániatemplomába „misére”, és nem is vette észre, hogy ezzel katolikusból „új adventista” lett. Már egyszer használtuk azt a hasonlatot, melyben egy céget átvesz egy másik cég. Akkor is, ha az új vezetés megtartja a régi cég munkatársait, épületeit, berendezési tárgyait, új cég lett a régiből, új vezetőkkel, új szellemiséggel, új „filozófiával”. A zsinat egyháza ugyanígy nem Krisztus Egyháza többé. Ő is új vezetést kapott, és nem Krisztus és a Szentlélek, hanem a zsinat a szelleme, melyet nem nehéz az antikrisztusok szellemeként felismerni. E zsinati egyház szellemi irányzata és filozófiája a naturalizmus és a szabadkőművesség irányzata és filozófiája.

A második körülmény az, amire fentebb már utaltunk: a zsinati egyház nem a keresztény igazságon, hanem tévedésen, a „mindenki meg van váltva” és a naturalizmus tévtanán nyugszik. Az igazság mindig megfogható, felismerhető, definiálható, de a tévedés nem. A tévedésnek nincs saját léte, a tévedés mindig csak az igazságon élősködő defektusként létezhet. Ebből következik, hogy mindig van benne valami megfoghatatlan, határozatlan, többszínűség. És ezért tudja a tévedés a kevésbé kritikus vagy kevéssé képzett embereket olyan könnyen megtéveszteni. Az igazság álcája alatt rejtőzik és mindig kicsinosítja magát az igazság néhány szeletével. És mégis lényegében különbözik az igazságtól, hiszen pont annak negációja. Ugyanis az igazságra mindenekelőtt éppen az jellemző, hogy nincs benne semmiféle defektus, hogy semmi nem hiányzik belőle, aminek hozzá kell tartoznia. Még egyszer a falban levő lyukkal összehasonlítva: Az igazság a lyuk nélküli fal, és pont az teszi ki az igazságot, hogy nincs lyuka; a tévedés a lyuk a falban és ezért keletkezik a lyukas fal, és az teszi hamissá, hogy lyuk van benne. A lyukat mint ilyet egymagában se nem lehet látni, se nem lehet leírni, csakis a körülötte levő fallal együtt. És a lyuk integritásában mégis az egész falat tagadja, azáltal, hogy megsérti.
     Így tévesztik meg magukat szívesen a hívek, amikor a zsinati egyházban még a katolikus igazság maradványait fellelik, amikor egy zsinati „pápa” vagy „püspök” katolikusnak tűnő mondatait hallják. Katolikusan ható maradványok és katolikusnak hangzó mondatok azonban nem adják ki a katolikus igazságot és a katolikus Egyházat. Ezek még csak nem is „fél-katolikusok”, hiszen az igazság ugyanannyira egész és oszthatatlan, mint az Egyház, és mindkettő maga Krisztus. Ő az Egyház, mert az Egyház az Ő misztikus Teste, és mert Ő az igazság. Egészen vagy egyáltalán nem. Mondjon egy zsinati „pápa” vagy „püspök” száz, egy katolikus fülei számára helyesnek és ájtatosnak hangzó mondatot és ehhez egyetlen téveset, egyetlen eretnekséget, úgy ő nincs az igazságban, nincs Krisztusban, és ezért nem lehet a katolikus pápa, illetve püspök.

Feltéve: 2016. március 24.

Egyedül ez a két körülmény elegendő lenne arra, hogy a katolikusok nagy számát tévedésbe ejtsék. De ezekhez még hozzájön az a „korszellem”, az az évszázadok óta elszórt és egyre jobban elterjedő méreg, ami az emberek szellemét egyre nagyobb mértékben meggyengítette, és a naturalizmus, a racionalizmus és a liberalizmus tévedéseivel megfertőzte és megrontotta, és ami természetesen a katolikusok agyába is behatolt, és már a 19. században járványszerűen olyan széles körben elterjedt, hogy a pápák ellenük vezetett harcai egyre kilátástalanabbak lettek, és mindössze bizonyos korlátokat voltak képesek ideig-óráig felállítani, melyeket azonban a 20. század első felében már mind elsodort az egyre terjedő és erősödő hitehagyás. Mi tűnhetett a liberális ideáktól átitatott és liberális környezetben élő katolikusok számára természetesebbnek, mint hogy végül az ő egyházuk is követte ezt a korszellemet? Így történt aztán, hogy a nagy tömegek gondolkodás és akarat nélkül egyszerűen követték vezetőiket.
     Világi oldalról még kevésbé volt bármi jó is várható. Ha korábbi időkben egy keresztény császár még energikusan közbeléphetett volna, most a liberális államok tökéletesen közömbösen, sőt helyeselve álltak szemben a történésekkel. Számukra a zsinati egyház nem volt más, mint a katolikus, ami talán belsőleg „megújult”, de jog tekintetében ugyanaz maradt.
     Ily módon csak nagyon kevés „ellenálló” akadt, aki felemelte szavát a zsinati egyház ellen, és ezek ellenállásának konkrét tárgya is általában csak az új mise volt, az új advent egyházának fő ismertetőjegye. De ezen új egyház karakterének megítélésében már e csekély számú ellenálló véleménye is nagyon megoszlott. Ráadásul amikor Lefebvre érsek és papi közössége – kissé megkésve – megjelent a színen és magához ragadta az „ellenállás” vezetését, a tisztánlátók még inkább ki lettek szorítva és szedesvakantistákként ki lettek közösítve. Ez további, nem alábecsülendő pszichológiai momentum lett, ami sokakat visszatart attól, hogy eljussanak az igazsághoz. Attól félnek, hogy ha következetesen végiggondolják az igazságot, szedesvakantistának bélyegzik és szektánsként számkivetik őket.

11. Mindezek után erre a kérdésre is választ kell adnunk: Hogyan viszonyuljunk mi azokhoz, akik a zsinati egyházhoz tartoznak? Közülük senki nem katolikus többé? És ki tartozik voltaképpen a zsinati egyházhoz? Ez utóbbira válaszolunk elsőnek, mert erre a legkönnyebb megfelelni, és ez adja meg az alapját a további kérdéseknek. – Az tartozik a zsinati egyházhoz, aki magát katolikusnak nevezi, de egyúttal a zsinati egyház elöljáróját, nevezetesen annak „pápáját” a katolikus Egyház egyházi tekintélyének ismeri el. Ebben nem játszik semmilyen szerepet, hogy ez az elismerés tisztán külsőséges marad-e vagy a gyakorlatban is kifejeződik. Az illető személy ezzel elismeri, hogy számára a zsinati egyház az a katolikus egyház, amihez, mindegy milyen módon, ő is tartozik. Természetesen előfordulhat, hogy bűntelenül téved, és ez az általunk felsorolt okokból nyilván elég sokszor így is van, ennek ellenére objektíven az ilyen személyt a zsinati egyházhoz tartozónak kell tekinteni. A spektrum természetesen nagyon tág, hiszen a zsinati egyház fedele alá majdnem minden, a közömböstől az elkötelezettig, a „baltól” a „jobbig”, belefér. Csak egy nem illik semmiképpen bele: a katolikus.

A második kérdés így hangzik: Ezek a személyek, akiket most éppen a zsinati egyházhoz tartozónak soroltunk be, katolikusok-e vagy sem, Krisztus Egyházához tartoznak még vagy sem? A konstitucionális tagságuk, amennyiben érvényesen vannak megkeresztelve – ami a zsinati egyházban egyáltalán nem magától értetődő már [lásd a honlap következő cikkét: Az új keresztelési rítus teológiája] – vitán felül áll [csakúgy, mint egy megkeresztelt, de hitehagyott személynél].
     De hogy áll a tevékeny tagságuk, különösen az aktív belső tagságuk? Mivel senki nem tartozhat egyszerre Krisztus Egyházához és ennek negációjához is, az, aki a zsinati egyházhoz tartozik – megint tisztán objektíven nézve – elhagyja a tevékeny egyházi közösséget, és ezért elveszti – objektíven nézve! – Krisztus Egyházában a külső aktív tagságát, akkor is, ha bona fide (jóhiszeműen) cselekszik. Ez nem akadályozza meg, hogy amennyiben jóhiszemű tudatlanságból cselekedett, belsőleg Krisztussal és az Ő misztikus Testével egyesülve maradjon.

A valóságban azonban nem nehéz megállapítani, hogy a zsinati egyház legtöbb tagja semmilyen módon nem katolikus már. Akik közülük vasárnaponként nem járnak templomba, már eleve kiesnek a katolikusok közül. Többségük se az egyházi törvényeket, se Isten tízparancsolatát és ezzel az egész egyházi erkölcsi tanítást nem tisztelik. Elég az ú. n. világifjúsági találkozók résztvevőire tekinteni, hogy lássuk, hogyan értelmezik ezek az emberek a katolikusságot. A zsinati egyház „katolikusai” hitüket még annyira sem becsülik, mint az egyházi törvényeket. Legtöbbjük maga tákolja össze „hitét”, és ha egyáltalán gyakorolja, az puszta érzelmi lelkület karizmatikus és ezoterikus elemekkel – ez utóbbiakkal az ú. n. „konzervatív” vagy „tradicionalista” „katolikusoknál” is sűrűn lehet találkozni. Katolikusok még az ilyenek? Még a leg-„konzervatívabbaknál” is megszokott dolog bizonyos hagyományos tanokat kritikával fogadni, a vallásszabadságban hinni, a protestáns úrvacsorának bizonyos üdvértéket tulajdonítani, és a liberális „emberi jogokat” a természetjoggal és a liberális „emberi méltóságot” Isten gyermekei méltóságával összetéveszteni. Pont ebből látszik, hogy ők valójában az Assisi-egyház hűséges tanítványai, mégha egy részük ezt tagadja is.
     A mai átlag-„katolikusok”, köztük a „konzervatívok” és „gyakorlók” is, meg vannak győződve, hogy sokkal fontosabb és végülis egyedül döntő, hogy valaki „jó ember” legyen, mint az, hogy milyen vallású. Pont ez azonban a zsinat tanítása. Az ilyen ember, anélkül, hogy tudná vagy észrevenné, a természetfeletti katolikus hitet már felcserélte a természetessel, pont úgy, ahogy a protestánsok. Csak sajnos a „tradicionalisták” oldalán sem sokkal jobb a helyzet. Amennyiben már/még „teljes közösségben” vannak a „zsinati tekintélyekkel”, azzal már hivatalosan elismerik a zsinat tanítását, és ezzel elhagyták a katolikus Egyházat.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy nem bírjuk a szívekbe/lelkekbe-látás tudományát és nem akarjuk és nem tudjuk a forum internum-t megítélni. És objektív ítéletünknél nem tudunk minden egyes ember szubjektív helyzetére tekintettel lenni. Pont a mai helyzetben a tekintélyek és ezzel az objektív iránymutatás kiesése miatt a személyes és szubjektív elemek nagyobb súllyal esnek latba, mint normális időkben. A zavaros helyzet miatt a jóhiszeműséget is sokkal gyakrabban kell feltételezni, mint normális körülmények között. Egy protestáns tudja, hogy ő nem katolikus, a zsinati katolikus ezt többnyire nem tudja. Objektív és kívülről nézve azonban mind ezek a személyek a zsinati egyházban vannak, és ezért elhagyták Krisztus Egyházát.

12. De akkor hol vannak ma még katolikusok? Még egyszer a lexikon definíciója: „Az Egyház a hívek Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított látható közössége, mely a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje.”

Tehát a katolikusok ott találhatók, ahol a „Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított” Egyházhoz ragaszkodnak, és ezért az új egyházat, az új advent egyházát, Assisi-egyházát, a zsinati egyházat visszautasítják egész tanával és minden intézményével; ahol tehát a hívek, az összes kellemetlenség ellenére, kitartanak a Krisztus által lefektetett fundamentumon, „a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje”. – Ez volt, van és marad Krisztus Egyháza, akkor is, ha ma Krisztus Egyháza „diaszpórában levő egyház”.


[Megjegyzés:
Tegnap levelet kaptam e tanulmánnyal kapcsolatban. A levél küldője felhívta a figyelmet ezen írás és Malachi Martin atya interjúja közötti megegyezésre. Ez utóbbiból különösen ezt a részt ragadta ki:
     „De maga tudja, Bernard, hogy Ő nem tett semmit. Feltartóztathatatlanul végigment mindenen egészen a sírba tételig. Krisztusnak meg kellett halnia, mielőtt feltámadt a sírból. Éppúgy, mint ahogy mivelünk is történik. Isten nem készül tenni semmit. Isten nem avatkozik be. Nem fog történni hirtelen változás, amelynek következtében minden újból rendben lesz, és olyan katolikus lesz, mint volt azelőtt. Bernard, soha többé nem lesz olyan, mint volt! Az Egyház soha többé nem áll vissza olyanná, mint amilyen volt! Az meghalt és elmúlt. Mi a sírba megyünk, mielőtt feltámadunk. … Kell annyi hitünk legyen, mint Máriának, amikor azt mondta: »Igen, ez az én Jézusom.« És felment a Kálváriára, hogy lássa Őt meghalni. Az még előttünk van, hogy lássuk ezt a dolgot egészen meghalni. Sírba tenni! Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár. És ezt Jézus szemmel láthatóan akarja és megengedi. Temetkezés vár ránk, a katolikus eszmények fokozatos elhantolása mindenütt, mind a nyilvános, mind pedig a magánéletben.”
     Maga a levélíró így foglalta össze véleményét: „Talán annyit lehet hozzátenni, hogy természetesen ezek a dolgok most mennek végbe a szemünk előtt. Mi vagyunk az a nemzedék, aki látja mindennek a sírba tételét.”

Én pedig ezt teszem hozzá, különösen ehhez a mondathoz: „Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár”, aki mindazok után, amit az elmúlt években, hónapokban, hetekben, napokban történtek – és például az interneten keresztül megtudott – még mindig azt hiszi, hogy a Rómában pogányok, eretnekek előtt csúszó-mászó fehér és fekete ruhás alakok Krisztushoz tartoznak, nos, azoknál igencsak kétséges „jóhiszeműségre” hivatkozni. A „minden, ami katolikus kigúnyolásához” adalékként szolgáljon egy mai hír, ami ITT olvasható.

Vége a III./2. résznek


Feltéve: 2016. március 26.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA