Az egyházban a Bergoglio és co. által tervezett újításokról szóló minap feltett cikk kapcsán egy olvasó nem értette, hogy mi kifogásolni való van Bergoglio mondataiban, mikor ezek annyira szépek és nemesek: „A keresztény erkölcs központja a szeretet … A felebaráti szeretet a "lélek" belső kegyelmének legtökéletesebb kifejeződése. A végén csak a szeretet számít. … Az emberi méltóság javára történő változásokról van szó.” Nos, a mai ember, jobban mondva, a humanizmus óta egyre többen és többen – mára pedig már szinte mindenki – azt hiszi, hogy a vallás azért van, hogy az ember lelki, érzelmi szükségleteit, a szeretet, a gondoskodás és ráadásul még a fizikai jólét iránti vágyát kielégítse. Csakhogy ez óriási és alapvető tévedés: A vallás nem az emberek vágyairól szól, hanem az embernek Istenhez, a természetfelettihez való viszonyáról.      „A vallás az ember Istenhez való viszonyának kifejezése és gyakorlása. A vallás – tárgyilag tekintve – ezen kívül magában foglalja az Istenben való hit tartalmát, s a hit és az istentisztelet gyakorlására vonatkozó szabályok rendszerét. Alanyilag tekintve a vallás e hit- és szabályrendszernek az elfogadása és követése. … Mivel Isten a legfőbb törvényhozónk, a vallás legszentebb és legsürgetőbb kötelességünk. A vallás adja meg az élet végső értelmét s jelöli meg rendeltetését; ez emel fel alacsonyságunkból; ez ad értelmet a szenvedésnek, megpróbáltatásnak, testi elmúlásnak; ez az alapja, legfőbb indító oka s leghathatósabb támasza minden erkölcsnek, rendnek, emberi testvériségnek, társadalmi igazságosságnak, békének és szeretetnek.” (Katolikus Lexikon, 1933)      A katolikus vallás híveinek legfőbb feladata Isten szeretete, dicsőítése és parancsainak a teljesítése. Ez minden ember Teremtőjétől elrendelt kötelessége. Hogy az ember eszerint él, vagy sem, az ugyan szabad akaratától függ, de nem jelent számára felmentést e törvény alól. Vagyis csak azért, mert Isten szabad akaratot adott az embernek, és ezt tiszteletben tartva nem alkalmaz erőszakot rajta, még nem jelenti azt, hogy az ember szabadon eldöntheti, hogy engedelmeskedik-e Istennek vagy sem.      Urunk Jézus Krisztus mondta, hogy az szereti őt, aki megtartja parancsait, és aki őt szereti, az az Atyát is szereti. („Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja.” (Jn 14,21)) – És korábban még ezt is mondta: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában.” (Mt 5,18-19) – Mindebből világosan következik, hogy az embernek meg kell tartania az isteni parancsokat, és e parancsok szerint kell élnie, akár tetszik ez neki, akár nem, akár nehezére esik ez, akár nem. És az is, hogy aki e parancsokat nem tartja be, pláne nem is akarja betartani, az nem lehet Krisztus követője. A Szentírásból pontosan ismerjük Jézus parancsait: a) Mózes törvényeit, melyekből, mint Ő maga mondta, egyetlen i betű sem vált érvénytelenné, és b) az Újszövetség új parancsait, melyeket Ő maga közölt tanítványaival. Ezek a parancsok koroktól függetlenül az Egyház tanításának állandó, változhatatlan részét képezik. „Dogma: a. m. hittétel, vagyis Istentől kinyilatkoztatott és az Egyháztól ilyennek nyilvánított vallási igazság, tan, vagy ezeknek a tanoknak összessége. A Vatikáni Zsinat (1870) kihirdette, hogy a katolikus hitnek és a dogmáknak tárgyához nem csak az tartozik, amit az Egyház ünnepélyesen hittételnek nyilvánított ki, s aminek ellenkezőjét eretnekségnek minősítette, hanem az is, amit az Egyház rendes tanítói hivatalának gyakorlásában, mint a hit tárgyát állít a hívek elé. Ezen az alapon megkülönböztetünk ünnepélyesen kihirdetett (definiált, deklarált) s ünnepélyesen ki nem hirdetett dogmákat (dogmata definita és non defintita). … Legalapvetőbb dogmák az úgynevezett főigazságok, melyeket minden felnőtt katolikus hívőnek ismernie kell. A többire nézve elegendő hinni általánosságban mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, s az Egyház tanít. E megkülönböztetés azonban nem jelentheti, hogy szabad volna különbséget tenni «alapvető» és «nem alapvető» dogmák közt oly értelemben, hogy utóbbiakat esetleg nem is kell okvetlenül hinni. Ilyen értelemben különbséget tenni dogma és dogma között nem lehet, mert minden dogma Isten csalhatatlan kinyilatkoztatása és az Egyház tévedésmentes tanítótekintélye alapján egyformán igaz és bizonyos. Bár a dogma materiális tárgya lehet alsóbbrendű, de formális tárgya, azaz Isten igazmondása mindig ugyanaz. Azért jellemző minden tulajdonsága minden dogmának a változatlanság is. A dogma csak annyiban van fejlődésnek alávetve, amennyiben oly igazság, melyet addig más igazságokkal együtt s azokban bennfoglalva (implicite) hittek, idők múltán kifejezetten (explicite) tárgya lesz az Egyház hitének s esetleg definícióban is részesül (pl. a szeplőtelen fogantatás dogmája).” (Katolikus Lexikon, 1931) Az Egyház tehát teljesen egyértelműen leszögezte, hogy „mivel Isten a legfőbb törvényhozónk, a (katolikus) vallás legszentebb és legsürgetőbb kötelességünk”, és azt is világosan megmondta, hogy egy katolikusnak mit kell hinnie, és mit nem szabad cselekednie. Ezen igazságokon senki semmikor nem változtathat, hiszen mindezen hittétel „Isten csalhatatlan kinyilatkoztatása és az Egyház tévedésmentes tanítótekintélye alapján egyformán igaz és bizonyos”.      Magyarul: Az ember, mint Isten teremtménye valójában nem választhatja meg szabadon vallását; és nem döntheti el maga, hogy mi a jó és mi a rossz, azaz mit tehet és mit nem tehet. Ha mégsem azt hiszi és nem azt teszi, amit Isten megszabott a számára, akkor ellenszegül Isten parancsainak, s ezért nem üdvözülhet, hanem oda kerül, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz". (Mt 8,12) A fentebb említett olvasó felvetésére tehát a válasz az, hogy a katolikusnak nem saját méltósága vagy saját vágya, elképzelése, jóléte a legfontosabb, hanem az, hogy engedelmeskedjen Istennek. Akik nem így tesznek, illetve nem igyekeznek őszintén így tenni, azok nem lehetnek a katolikus Egyház tagjai. Mivel az ördög és szolgái, köztük az eretnekek szólamai csábítóak, és körmönfontan mindig a jóságra, a türelemre, a szelídségre, az irgalmasságra hivatkoznak, ezeket az igazságokat mindig észben kell tartani, vagyis nem elég csak egyszer megtanulni, különben még a jószándékú ember is könnyen megtéved. Különösen akkor, ha körülötte mindenki a "jósággal" és az "irgalmassággal" érvel. A Szentírásban egyértelműen olvasható, hogy Jézus ezt parancsolta tanítványainak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! … és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,19-20) – Jézus eme szavaiból az következik, hogy az Egyháznak minden korban az a feladata, hogy az Úr parancsait, „mint a hit tárgyát állítsa a hívek elé”. – De Bergoglio és csapatának eddig végrehajtott, és most bevezetésre kerülő reformjai szöges ellentétben állnak Isten parancsaival, a Szentírás szavaival. Ezt ma már senki nem tagadhatja, hiszen annyira nyilvánvalóak. 2023. augusztus 17-én került fel a honlapra Szembe úszni az árral címmel Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanúságáról szóló cikk. Ebben olvashatóak a következő mondatok: „A keresztény élet más volt, mint amihez a pogányok évezredek óta hozzá voltak szokva. A keresztények nem tették ki újszülött gyermekeiket, másképp viszonyultak az idősekhez és a betegekhez; egyszóval, erkölcsileg egészen másképp viselkedtek, mint kortársaik. Nem vettek részt a társadalmi, közösségi rendezvényeken (pl. cirkuszi játékok). És mindazt visszautasították, ami a túlzott fogyasztással függött össze. A keresztények másféle életformájuk, szokásaik miatt kezdetektől fogva gyanúsak voltak a többiek számára, különösen azért, mert mielőtt keresztények lettek, ők is ugyanúgy viselkedtek, mint a többiek. De attól kezdve, hogy hívők lettek, mindattól elfordultak, amit mások csináltak, és ahogy mások éltek. .. A keresztény élet kritériuma a keresztény etika és erkölcs. Hogy a nő-férfi viszonyuk más volt; hogy egy férfinak egy felesége volt, akit nem hagyott el, és aki mellett nem tartott szeretőket, szemrehányást jelentett azok számára, akik nem így éltek. … A keresztény férfiak nem tartottak fenn szexuális kapcsolatot más férfiakkal – mindezek olyan magatartásformák voltak, melyek eltértek az akkori erkölcsi szokásoktól, és ez már önmagában szemrehányásként, erkölcsi támadásként, veszélyként jelent meg az akkori emberek előtt.” A vértanúk aktáiban és az Egyház történetében rengeteg adat található arról, hogy a keresztények imént említett viselkedése milyen nagy mértékben hozzájárult a kereszténység terjedéséhez. Hiszen a pogányok közül a jobb lelkűeket, a nemesebb gondolkodásúakat vonzotta a keresztények bátorsága, hithűsége, és mindig akadtak közöttük olyanok is, akik vértanúságuk alatt mutatott bátor viselkedésük láttán tértek meg.      Nos, Bergoglio azzal, hogy fut a világ – nem után, hanem – előtt, és elsőnek hajtatja végre a legerkölcstelenebb, legpogányabb intézkedéseket (valószínűleg nem csak azért, mert az új világot szolgálja ki, hanem mert ő akar a szép új világ tiszteletbeli elnöke lenni), a hittérítésnek ezt a legfontosabb eszközét: a jó, nemes példa mutatását is lehetetlenné teszi, amivel alapjaiban szünteti meg a missziót. Ez is mutatja, hogy Bergoglio bűnei nem csak önmagukban léteznek, önmagukban károsak, hanem mind rövid, mind hosszú távon iszonyatos következményekkel járnak. Az egész világot, benne majdnem minden embert oda vezetnek, ahol „sírás és fogcsikorgatás lesz". Feltéve: 2023. október 27.