(szerk. megj.: a ma 20 éves cikkíró katolikusként született és katolikus iskolában nevelkedett. Gondolatait ennek ismeretében kell értékelni. Például azt, hogy a tradicionális katolikus internetes lapok megismerése előtt senki nem beszélt neki a gyónás szükségességéről.) 1. Beszéljünk állandóan a bűnbánatról, meg a gyónásról A legfontosabbnak tartom, hogy állandóan a bűnbánatról, meg a gyónásról beszéljünk és írjunk. A Szentírásban az áll, hogy a bűn megvakítja az embert, és hogy a bűnbánat pedig megszünteti a vakságot. Nos, én csak több mint egy éve gyónok, azért, mert előtte nem tudtam, hogy egy keresztény ember számára fontos a bűnbánat, mert SOSEM HALLOTTAM RÓLA. Azt hittem, hogy a Krisztusban való hit és a vele való személyes kapcsolat bőven elég az üdvösséghez.      Úgyhogy, szerintem, megér egy próbát, hogy a templomba járó embereknek nyomtatott formában a kezébe adjunk olyan írást, melyből ők is megtudják ezt – hátha lesz közöttük néhány, aki megtér. Szerintem, azért van annyi hitetlen, mert nincs, aki bűnbánatra vezesse őket, így a gőg megvakítja őket. És én miután „megtértem”, azért nem tudtam, hogy kell gyónni, mert nem volt, aki olyan szavakkal buzdítson bűnbánatra, mint Keresztelő Szent János, vagy a régi jó papok. Bűnbánatra nem lehet „kedvesen” és „szeretettel” inteni, hanem üvölteni kell, hogy elkárhoztok. De engem még „szeretettel” sem intett senki bűnbánatra. És arról is jó lenne buzdítani az embereket, hogy olvassák a Szentírást. Ez nálam nagyon fontos téma, mert én a Szentírás hatására tértem meg, és tudom, hogy a hívek jelentős része nem olvassa a Szentírást. Pedig már az ókeresztények megmondták azt az alapigazságot, hogy „aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust”. Krisztus ismerése nélkül pedig nem lehet eljutni az üdvösségre. Az a véleményem, hogy a pokollal is fenyegetni kell a híveket, mert tudom, hogy „szép” szavakkal nem lehet őket a Szentírás olvasására buzdítani. Ami a mai időket illeti, Dániel könyvének bizonyos részei, mintha korunk szemtanúi által íródtak volna, például a 11. fejezet 31. versétől kezdve, amikor is az Antikrisztus előképéről ír. A „szentséges vár” jelentheti az Egyházat:      „Megjelennek hadai: meggyalázzák a szentséges várat, megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felállítják a vészt hozó undokságot. Azokat, akik nem becsülik a szövetséget, hízelgéssel hitszegésre bírja. De a nép, amely ismeri Istenét, állhatatos marad. A nép közül az értelmesek sokakat belátásra bírnak, de aztán – legalábbis egy időre – eltántorítják őket, karddal és tűzzel, fogság és kifosztás útján. A megpróbáltatás idején a népnek egy kis része segítségükre van, de sokan csak álnok szándékkal csatlakoznak hozzájuk. Az értelmesek közül is többen eltántorodnak. Őket is próbára kell tenni, meg kell válogatni és tisztítani a végső időkre. Mert még hátra van bizonyos idő.” (Dán 11,31-35)      Mégha nem is konkrétan a mai időkről szól ez a jövendölés, nem nehéz megállapítani, hogy Isten népének megsemmisítését mindig az áldozat eltörlésével próbálják megoldani. Walter Nigg „A szerzetesek titkai” című könyvében van egy rész, mely azt a nézetet támasztja alá, hogy eljutottunk azokba az időkbe, amikor a „hegyekbe” és a „pusztába” kell menekülni:      „A remetemozgalom menekülés jellege azonban gondolkodásra késztet. Már maga a menekülés szó is rosszul hangzik. Aki menekül, az kitér a nehézségek elől, ahelyett, hogy helyt állna. Ennek az ellenvetésnek meg is van a maga létjogosultsága, mert ha a remeteség csak menekülő mozgalom lenne, nem lenne nagyon példás. Menekülési célkitűzései viszont nemcsak negatív értelemben értékelhetők. Vannak olyan helyzetek, amelyekben a »menekülés az időből«, amint Hugo Ball mondta, az egyedül helyes út. Ha a romlottság egészen elharapózik, a keresztény csak radikális elfordulással válaszolhat. Szodoma pusztulásakor Lót azt az isteni parancsot kapta, hogy »mentsd meg lelkedet«. Anélkül, hogy körülnézett volna, hátat kellett fordítania a romlott városnak. Jézus is figyelmeztet, hogy »a hegyek közé kell menekülni« (Mt 24,16), hogy a végidők szorongattatását ki lehessen bírni. Mindennek megvan a maga ideje, a menekülésnek éppúgy, mint az ellenállásnak. A konstantini időkben a remeteség menekülése visszavonulás volt a külsőségektől a belső életbe. A vallási magatartás megmentése volt az a minden téren bekövetkező kiüresedéstől, visszafordulás az értéktelenségből a középpont felé. A remetemozgalomnak nem kell szégyenkeznie menekülése miatt, abban a helyzetben magatartása megfelelt a pillanat parancsának.” Napjaink egyik jellegzetessége, hogy a köztereket teljesen behálózzák a szektások. Mindenütt megjelentek az utcai hittérítők, még a zöldségesnél is őrtorony kiadványok vannak, melyeket a boltos nagyon kedvesen kínálgat elvitelre. Ezek a szektások mind nagyon kedves emberek. Úgy látszik, hogy minden szekta tud és akar tenni a maga vallásáért. Ez a kedves viselkedés és kínálgatás nagyon megtévesztő. Azt sugallja, hogy a katolikusnak is ezt és így kellene tennie.      Pedig a szektások viselkedése nem felel meg a keresztényinek. A kedves, utcai térítgetés nem keresztényi. Ez a fanatikusokra jellemző. A katolikust az imádság, a vezeklés, az engesztelés, a másik megtéréséért való áldozatvállalás, az Isten kegyelmében való bizalom és hit jellemzi. A szektások, az eretnekek az emberi tevékenységben, aktivitásban bíznak, a katolikus viszont Istenben, az Ő kegyelmében, hatásában és működésében. Egy katolikus „hittérítő” szeme előtt Szent Benedek példája kell álljon. Ő ült egy hegy tetején, és senkihez nem ment oda. Megvárta, amíg jöttek hozzá. Mert csak annak érdemes bármit is mondani, aki ÖNKÉNT JÖN. Aki kérdez! Aki előtte már Istenhez fordult, és őszintén elkezdte rendbetenni Istenhez fűződő viszonyát. A többi fanatizmus. Ahogy a reverendát hordó papnak könnyebb védekeznie a világ ellen, hiszen papi viselete azonnal, mindenki számára elárulja hovatartozását, a mai világban a katolikus híveknek is talán könnyebb lenne megvallani hitüket, ha valami „külső jelet” hordanának. Szűz Máriának kellene rajta lennie, ez ugyanis egyértelmű. A Boldogságos Szűz annyira katolikus, hogy minden más felekezetnél és vallásnál inkább botrányt idéz elő, mint megértést. 2. A mai pogányok – ellentétben a régiekkel – semmilyen természetfelettiben nem hisznek Az én gyóntatóm mindig szentírásolvasást ad fel elégtételnek. Ez, akárhogy is nézzük, nagyon hasznos dolog, hiszen miután a bűnbánatban megtisztul az ember értelme és elmúlik a „vaksága”, sokkal könnyebben befogadja Isten szavát. Persze jobb lenne, ha a gyóntatók szentírásolvasást is és imádságot is feladnának, mert sokkal többet használ az embernek, ha Isten is szól hozzá, meg ő is szól Istenhez. Egyébként mindezt akkor is meg kellene tenniük a keresztényeknek, ha nem kötelezik őket a gyóntatók, de azért bűnbánat után minden ájtatossági gyakorlat többet és jobban használ. Erről jutott eszembe, hogy Keresztelő János, Jézus és az apostolok miért kötelezték a hallgatóikat mindig először bűnbánatra, és miért csak utána kezdték hirdetni nekik az igaz vallást.      Ma viszont sokan azt állítják, hogy az embereket nem kell egyből bűnbánatra vezetni, először Krisztusról és a vallási igazságokról kell beszélni nekik. Azonban egyedül a bűnbánat képes arra, hogy az emberek szemét felnyissa és megértesse velük a hit igazságait. Bűnbánat nélkül az ember nem bírja Isten kegyelmét, így a hit isteni erényét sem, hiszen az feltételezi a megszentelő kegyelem állapotát.      Ezért van korunkban annyi ateista, mert aki bűnt bűnre halmoz, az előbb-utóbb a tökéletes vakság állapotába jut. Egy missziós pap mondta a következőket: „Akik nem hisznek Istenben, azok olyanok, mint az állatok, mert a hit az, ami valóban megkülönbözteti az embereket az állatvilágtól. Akiknek nincs hitük, azok csak a test létezésében hisznek, és annak élvezetében.” Ezért indította Jézus is mindenekelőtt bűnbánatra a hallgatóságát. Igen ám, csakhogy a zsidók könnyebben bűnbánatra indultak, hiszen hittek Istenben és igyekeztek megtenni, amire elöljáróik intették őket. De hogyan sikerült a pogányok lelkét bűnbánatra indítani az apostoloknak? Úgy, hogy az akkori pogányok is félték, tisztelték „isteneiket”, és isteneik előtt való „hasoncsúszásuk” akadályozta meg, hogy nehogy gőgössé váljanak, és állati szintre alacsonyodjanak le. A mai helyzet abban különbözik a régi időktől, hogy az emberek többsége semmilyen istenben, természetfelettiben nem hisz; számára nem létezik a szellemi, csak az anyagi világ. Ilyen körülmények között lehetetlen őket bűnbánatra indítani.      De azzal sem lehet próbálkozni, hogy először a vallás igazságairól vagy Istenről beszéljünk nekik, hiszen annyira elborult az elméjük, hogy ezeken csak nevetnek, gúnyolódnak. Úgyhogy a mai helyzet az emberek megtérítése érdekében teljesen reménytelen – legalábbis emberi szempontból. Ahogyan mindenki menekül, amikor egy utcai árus megszólítja az embereket, amikor zoknit meg egyéb portékát akar rájuk sózni, ugyanúgy irtóznak az emberek attól is, aki lelkiismereti dolgokat akar rájuk erőltetni, ráadásul, ha az ilyen „erőltetők” házhoz is mennek. Amikor Jézus az apostolokat küldte, akkor azt is megmondta, hogy „ne járjatok házról házra”. Jézus nem véletlenül mondta az utolsó időkről szóló beszédeiben, majd La Salette-ben és Fatimában Szűz Mária által, hogy hamarosan világméretű éhség következik be. Lehetetlen ugyanis, hogy éhes ember gőgös legyen. De a bűnbánatra való felszólítás után az embereknek azonnal beszélni kell Istenről, hogy megismerjék Őt, hiszen az ember csak azt tudja szeretni, amit vagy akit ismer.      Az emberek csak ezután tudnak eleget tenni Jézus felszólításának, hogy „legyenek szentek”. Szentté válni viszont csak a katolikusok tudnak, hiszen ehhez szentségek (a kegyelem közvetítők) kellenek. Ha azok nélkül is el lehet jutni az életszentségre, akkor Jézus sem alapította volna őket. A cikkel kapcsolatban lásd:          Nem éri meg úgy ugrálni, ahogy ez a házasságtörő nemzedék fütyül          Egy mai magyar 19 éves fiatalember megtérésének igaz – és rövid – története          Életem első tridenti miséjén