A népszabadság.online internetes honlapon Martini bíboros „végrendeletét” bemutató cikkel kapcsolatban megjelent néhány kommentár, ezekből valók a következő idézetek:      „A katolikusok (is) hangoskodni szoktak a demokráciáért, ami azért röhejes, mert még a legutolsó sekrestyést sem szabad és titkos választásokon választják. Majd ha az Istent is demokratikusan 4 évenként választják, akkor elhiszem, hogy demokraták.”      „Liberális bíboros. Kicsit paradoxon: Nem lehetünk 2 lovon egyszerre.”      „Egy bíboros legyen bíboros, és ne liberális!” E mondatokból megint egyszer kiderült, hogy az Egyházon kívüliek többet tudnak a kereszténységről, a katolikus Egyházról, mint a zsinat után keletkezett új-egyház tagjai. Hiszen azok közül a legfőbb képviselője – ellentétben a népszabadság kommentátoraival, illetve azok józan ítélőképességével – így nyilatkozott Martiniről:      Martini bíboros „az Egyház nemes szívű és hű pásztora” volt;      „Isten férfija volt, aki a Szentírást nem csak tanulmányozta, hanem őszintén élte.”      „Az Írást életének világosságává tette.” XVI. Benedek pápa köszöntőjében idézte Martini egyik imáját, mely az ember-vallás hivatalos credoja is lehetne. Az sem tételezhető fel, hogy a pápa ne ismerné Martini nézeteit, különösképpen egyik utolsó művét, a 2008-ban megjelent interjúkötetét, melyet ugyanazzal a jezsuitával készített, aki a mostani utolsó interjúját lejegyezte. E kötet még az új-egyház tagjainak körében is nagy felháborodást váltott ki, melyről e honlap is megemlékezett. Az akkor közzétett írásokból valók ezek az idézetek: „Jól emlékszem, hogy abban az időben, amikor még Rómában tanultam, és Martini a Gregoriana főkancellárja volt, mennyit szenvedtem a többség irányában tanúsított mértéken felüli rajongásától. Mint a Bibliának az evangéliumok területén legkiválóbb ismerője, olyan roppant elismerésnek örvendett, hogy tekintélyét senki nem vonhatta kétségbe. Martini rendkívüli önfegyelme és méltóságteljes viselkedése olyan mértékben tették immunná mindenfajta ellenállással szemben, mely alig található meg más elöljárónál. Ez a bámulatra méltó önfegyelmet most, úgy tűnik, feladta. Nem sokkal ezelőtt George Sporschill jezsuita atyával »Éjszakai beszélgetések Jeruzsálemben« címmel könyvet írt, melyben arra szólította fel az Egyházat, hogy gondolja át a házas férfiak és a nők pappá szentelésének ügyét.” „1994-ben II. János Pál az Ordinatio Sacerdotalis-ban ezt írja: »Kijelentem, hogy az Egyháznak nincs hatalma nőket pappá szentelni, és hogy ezt a határozatot az Egyház minden tagjának szigorúan be kell tartania.« Az ezt követő évben a Hittani Kongregáció egy „Responsum ad Dubium”-t bocsátott ki: Dubium: »Azt a kijelentést, miszerint az Egyháznak nincs hatalma nőket pappá szentelni, ahogy ez az apostoli körlevélben mint végleges döntés szerepel, a depositum fidei, a hittételek összeségének részeként kell-e értelmezni?« Responsum: »Igen, így van.«” „Ami engem Martininak az Egyház tanításával most nyilvánossá vált szembenállása mellett még jobban irritál, az a virágos kifejezésmódjának támadó részei: hogy azt a tényt, hogy a pápa az Egyház csalatkozhatatlan tanítását képviseli, a »szellemi nagyság« hiányára vezeti vissza.” „La Plata érseke mindenekelőtt a következő pontokat nevezte meg konkrétan [kifogásolva Martini állításait]: a papok cölibátusa, csak a férfiak pappá szentelése, a gyakorlott homoszexualitás megítélése, valamint Martini bíborosnak VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikáját ért kritikája. Ugyanis, mint ismeretes Martini könyvében azt írta, hogy ez az enciklika »komoly károkat okozott a mesterséges fogamzásgátlás megtiltásával«, és hogy ez okozta azt, hogy sok ember elhagyta az Egyházat és az Egyház sok embert elhagy.”      „Az argentin érsek sajnálkozását fejezte ki, hogy »egy ilyen fontos, intelligens és kiváló bíboros olyan kritikákat ismétel és ismer el sajátjának, melyeket a szekularizált társadalom és azok az egyházi körök, melyek a Tanítóhivatallal szembekerültek, évtizedek óta az Egyház szemére vetnek«.” Mindaz, amit Martini követel, szóról szóra ellenkezik Urunk Jézus Krisztus tanításával, mely a Szentírásban világosan elolvasható. Még ha a pápa úgy is gondolja, hogy „egy halottról vagy jót, vagy semmit”, akkor sem érthető, miért kell éppen egy olyan embert, aki nyíltan és következetesen megy szembe a Szentírással, a pápa tanbeli kinyilatkoztatásával, az Evangélium és az Egyház hű fiának nevezni? Amit Martini tanított, hirdetett, az az ember-vallás színtiszta megvallása, következésképpen az Isten-vallás színtiszta megtagadása – ezt ennél tökéletesebben szinte nem is lehet megfogalmazni. Látva a mai világot, az elmúlt hetek híreit, és például a legújabbat, Erdő Péter fokoláré-„miséjét” (lásd a honlap írását), logikus a kérdés, hogy miért tesznek ilyet az egyház papjai? A válaszadáshoz csak elő kell venni a történelemkönyveket, bennük is elsősorban a francia forradalom eseményeit. Szerintem az egyháziak hittagadásának több oka van, következésképpen a hittagadók több csoportba oszthatók. Az első csoportba azok tartoznak, akiknek agyát Isten valamilyen okból, mondjuk ki nyíltan, bűneik miatt elhomályosította, de ezen a fokon legalább megálltak. Ezek az emberek egyszerűen ostobák lettek, akik minden kritika nélkül fogadják be a hazugságokat és sodrodnak az árral.      A második csoportba azok tartoznak, akik, mint 1789-ben Talleyrand, minden korban érvényesülni akarnak, és ezt nem is rejtik véka alá, nem szépítik – e típus mai megtestesítője például Hans Küng.      A harmadik csoportba a sátánisták tartoznak, akikről Malachi Martin ír a könyvében, akik paktumot kötöttek a Sátánnal, hogy tőle hatalmat, sikert kapjanak, és akik tudatosan dolgoznak Isten Egyháza ellen.      A negyedik csoport tagjait akkor ismerjük fel a legkönnyebben, ha Gobel párizsi érsekre gondolunk, aki a francia forradalomban szolgamódon teljesítette a forradalmárok minden követelését hálául azért, hogy a forradalmárok érsekké választották. Gobel mindent megtett azért, hogy a világi hatalom kedvében járjon, hogy ezzel egyfelől megszerezze a magas méltóságot, másfelől megtarthassa.      Csakhogy az Egyház ellenségei nem felejtenek. Hiába tagadja meg az újegyház mindazt, ami Krisztus Egyházának a lényege, az istentagadók nagyon jól emlékeznek arra, jobban, mint ahogy a katolikusok gondolnák, hogy Krisztus, az Egyház tanítása eredetileg hogyan szól. Maeßen atya mondta, hogy a zsidók pontosan emlékeztek arra, hogy Jézus megmondta, három nap múlva feltámad, a tanítványai viszont elfelejtették, vagy nem hittek benne. Jézus megmondta, hogy követőit ugyanúgy gyűlölni fogja a világ, ahogy őt gyűlölte. Az Egyház tagjainak jó része a világban többszáz évig betöltött nagyhatalmi szerep után képtelen elviselni talán nem is annyira a hatalomvesztést, mint inkább a mellőzöttséget. Az érdektelenségbe való süllyedést, a fontosságuk elvesztését, a VIP-helyzetük megszűntét. Azt, hogy avíttnak, ósdinak, érdektelennek tartsák őket. Ezért gondolják úgy, hogy át kell szervezzék az Egyházat, meg kell változtassák céljait, a társadalomra nézve ma is „fontos szerepet” játszó társasággá kell alakítsák, hogy továbbra is a „bennfentesek”, a hangadók közé tartozhassanak.      Az ezért ügyködő klerikusoknak nem érdekük, hogy kilépjenek az Egyházból, hiszen akkor már esélyük sem marad a „tortából szeletet” kapni. Nekik egyetlen lehetőségük van: bent maradni, és az átalakításon, az ember-egyház, ember-vallás megvalósításán ügyködni. Úgy tűnik, hogy ezt a célt kétféleképpen próbálják e csoport tagjai elérni. Az egyik felük – főleg azok, akik még, vagy már nem töltenek be magas egyházi hivatalt – nyíltan, a világnak udvarolva, gyors változtatásokat sürgetve – ilyen volt Martini. A másik felük óvatosabban, taktikázva, gondolva a hívek reakcióira és tartva ettől egy kicsit, és egy kissé nosztalgiázva – ide tartozik a mostani pápa. A cél azonban mindkét típusnál ugyanaz, csak az eszközök és a kivitel sebessége más. Nehezen érthető, miért nem tanulnak a hatalmon levők a történelemből. Ugyanis, ha kicsit is foglalkoznának vele, tudhatnák, hogy a forradalom elsőnek a saját gyermekeit falja fel: Ahogy fentebb szó volt róla, a forradalom csak addig kíméli, amíg hasznuk van belőlük, aztán eldobja őket. Ezért jön majd a második Sacco di Roma, ahogy Maeßen atya látnokokra hivatkozva mondta.      A gyűlölet az újegyház ellen sem fog csitulni, ezt mutatja a népszabadság.online többi kommentárja is, például ez: „Eszerint a Vatikánban is volt néhány értelmes, egészséges gondolkodású ember. Persze nincsenek illúzióim, az a degenerált, pedofil, önmérsékletből és önkritikából igencsak szűkösen felszerelt beteg fattyak birodalma.”      A világ gyűlölete a katolikus Egyház ellen szinte kézzel fogható, sokakból azonnal kibuggyan, mégha nem is a vallás a téma. „Ok nélkül gyűlöltek engem”, Jézus e mondata soha nem volt annyira időszerű, mint napjainkban. És ez a gyűlölet az újegyház tagjait is – ha nem is azonnal, de idővel el fogja érni. De van valami, ami Martini bíboros példájából úgy tűnik, másként alakul majd, mint a francia forradalomkor és a korábbi évszázadokban. Gobel érsek (és őt megelőzően számos híres hittagadó, például II. Frigyes, Voltaire, Talleyrand stb.) a halála előtt megtért, bűnbánatot tartott. Martini bíboros végrendelete azt sejteti, hogy az újegyház hívei még erre sem lesznek képesek – talán azért, mert nagyobbat vétkeztek, mint elődeik, olyan gonoszat tettek, ahonnan már nincs visszaút: például embermilliók lelki üdvét sodorták/sodorják veszélybe. Martini bíborossal kapcsolatban lásd a honlap következő cikkeit:      Meghalt Martini bíboros      Martini bíboros végrendelete      XVI. Benedek pápa elbúcsúzott Martini bíborostól      Egy disszidens bíborban      Fejmosás Martini bíboros számára      A volt milánói érsek, Martini bíboros, elhatárolódott a Humanae Vitae enciklikától Feltéve: 2012. szeptember 6.