Édesapám minden napját azzal kezdte, hogy hivatalba menése előtt a Rókus kápolnában részt vett a szentmisén. A II. Vatikáni Zsinat és az abból eredő újítások, elsősorban az igazi szentmise eltörlése mélyen elkeserítették. Bár ezután is élete végéig minden vasárnap elment a templomba, soha nem békélt meg az ottani történésekkel, soha nem fogadta el helyesnek az újításokat, ezt mindig hangoztatta is, és a NOM-os pap és a hívek unszolása ellenére sem volt hajlandó szentáldozáshoz járulni (mert hogy újraházasodott elvált volt, mégha akarata ellenére is).      Hiszek abban, hogy az Úristen e következetes elvi hithűsége miatt adta meg neki azt az óriási kegyelmet (azon felül, hogy megélte, hogy egyik lánya katolizált, és csatlakozott a tradícióhoz), hogy halála előtt pár héttel – 25 év után – újra tridenti misén vehetett részt és áldozhatott. E mise után nyolc héttel halt meg, azután, hogy egy régi rítusú paptól megkapta a haldoklók szentségét. Temetése is régi rítusban – és hazájában – zajlott, úgy hogy annak ellenére, hogy ekkor már 39 éve a tengerentúlon élt, hazai földben nyugodhat.      A kutatások és a tapasztalatok azt mutatják, hogy egy elnyomást, legyen az börtön, száműzetés vagy bármi más, azok vészelik át szellemileg, lelkileg a legkisebb kárral, akik belsejükben ellenállnak, szilárdan őrzik a meggyőződésüket, azt a szellemiséget, amit tanítóiktól kaptak, és amiért üldözést szenvednek. Lefebvre érsek azoknak, akik a 70-es évek elején azt hitték, hogy a rombolás nem tarthat sokáig, hiszen a pusztulás annyira nyilvánvaló, hogy nem csak az igaz hitnek, de a józan észnek is hamarosan be kell látnia, hogy ez a szellemi irányzat nem folytatható tovább, azt mondta, hogy a válság minimum 40 évig el fog tartani, de tovább nem, mert egy generáció kiesése lehetetlenné teszi a hit sérülésmentes átadását. Nos, az érsek jövendölését mindenki úgy értelmezte, hogy kb. 40 év után Róma megtér. Senki nem számolt azzal, hogy a jövendölés igaz, de másképp fog megvalósulni – a tradíció megy tönkre. Pedig akármilyen szomorú, ez volt a törvényszerű. Williamson püspök úr számtalanszor megírta már, hogy oktalanság volt feltétezni, hogy ha a „nagy” egyház is csak mintegy 1900 évig bírta a gonosszal való szembenállást, akkor a „pirinyó” FSSPX 40 évnél tovább fog tudni ugyanebben a harcban kitartani.      De nem csak a bukás ténye, hanem lefolyása is kísértetiesen megegyezik: hiszen a szemünk előtt pontosan ugyanúgy, ugyanazokkal a módszerekkel zajlik most a tradíció házatáján, mint folyt 40-50 évvel ezelőtt a „nagy” egyházban. Zaby atya világosan megírta cikkében, hogy a tradíció híveinek ismerniük kell azt a helyzetet, és azokat a veszélyeket, melyekbe az FSSPX vezetőségének új szellemisége sodorta, illetve sodorhatja őket, és csak ezek ismeretében dönthetnek. Williamson püspök úr, az „ellenálló” papok, köztük Trauner és Zaby atya (és én is) éppen azért beszél, ír (fordít) ezekről a dolgokról, hogy a tradíció híveivel ne történhessenek meg azok a dolgok, amik a katolikus hívekkel a zsinat után megtörténtek. (Ha valaki cápáktól hemzsegő vízben úszkál, akkor azt állandóan figyelmeztetni kell a veszélyre, akkor még inkább, ha a cápák eleinte békésnek mutatkoznak, és nem tesznek kárt benne.) Zaby atya cikke és ennek kommentálása sokakból felháborodást váltott ki, különösen olyanokból, akik szándékosan pontatlanul olvasnak annak érdekében, hogy saját, már korábban elhatározott lépésükhöz mentségeket találjanak. „A legfontosabb az egyértelműség” című írásomban nem azt tanácsoltam, hogy ne járjunk az FSSPX-hez misére, hanem azt, hogy „tudjuk, hogy hova megyünk”, azaz ismerjük az FSSPX megváltozott szellemiségét, és azt szem előtt tartva viselkedjünk.      És azt is írtam, hogy saját tapasztalatalomból látom, hogy Zaby atya minden felvetése tökéletesen igaz. Hogy mennyire, azt szinte minden vasárnapi mise újra és újra igazolja, sőt még erősíti is. Mert az „árulás”, egy pap bizalmával való tudatos visszaélés, ha a nyilvánosság előtt történik, már a közbotrány kategóriájába tartozik.      Ugyanis mint közbotrány okozók, idegen bűnökben részesek azok, akik aktív vezető szereplést vállalnak a Pius kápolnában, miközben, ha éppen nem ott szerepelnek, egy olyan csoportnál végeznek vagy végeztek nyilvános közreműködést, akikről Trutt atya – aki 2006-tól ez év augusztus 15-ig az illetékes disztriktfőnök volt – Magyarországon való első fellépésükkor hivatalosan ezt nyilatkozta:      „Ennek a szép szentmisének nem szabad elhomályosítania a látásunkat, úgy, hogy ne lássuk azokat a fontos különbségeket, melyek nálunk, illetve az említett közösségben a hitben és az egyház jelenlegi válságának okainak a megítélésében fennállnak. Mivel mi nem akarjuk, hogy Önök e szép miséken a prédikációk és oktatás során bizonyos modernista pirulákat nyeljenek, melyek napjaink rettenetes hitvesztésének okai, a Szent X. Pius Papi Közösség nem tudja Önöknek e szentmisék látogatását ajánlani.” De az FSSPX új szellemiségét sok minden más is mutatja (például a ma feltett kommentár Ferenc leveléhez), ahogy a következő jelenség is, amiről most lesz szó. A következő szószerinti idézetek egy 2009. március 14-i, a www.pius.info-n két nappal később leközölt levélből valók, melyet az osztrák disztrikt – ahova Ausztrián, és Dél-Tirolon kívül Magyarország és Csehország is tartozik – ez év augusztus 15-én hivatalba lépett vezetője írt, amikor még a Zaitzkofeni papszeminárium régense volt.      [Az egész levél a elolvasható a honlapon: A modernizmus erkölcsi okai a gőg és az újítási mánia címen a KÖNYVTÁR – LELKISÉGI ÍRÁSOK oldalon] »Kedves Hívek! Több mint egy hónapja süvít a médiahajsza tornádószerű vihara Papi Közösségünk és a pápa feje felett. Mégha időközben látszatra le is csillapodott, tényleges befejeződése továbbra sem látható még.      Időközben azonban világossá vált, hogy semmi esetre sem Williamson püspök lehetetlen kijelentései vagy a Vatikán „hibái” képezik a „felháborodás-fesztivál” valódi okait. Valójában a liberális világ összes támadása sokkal inkább azon rettegett lehetőség ellen irányul, hogy a katolikus hit tradíciója a hivatalos Egyházban ismét visszakaphatja jogait. … A Szent X. Pius Papi Közösség Lefebvre érsek hű követésében viszont éppen azért harcol, hogy a kétezer éves tradíció visszatérhessen az Egyház modernizmustól megszállott belsejébe. Szent X. Pius pápa a modernizmust és az ennek alapját képező liberalizmust minden tévtan gyűjtőmedencéjének nevezte, mely a hitet gyökereiben semmisíti meg, és ezért mint egy rákos daganat elkerülhetetlenül az Egyház szétzúzásán dolgozik. … A szellemek harca tehát megkezdődött. Legyünk tehát mi is bátrak és határozottak! Támogassuk a pápát imáinkkal! … Szent X. Pius pápa a modernizmus erkölcsi okaiként a gőgöt és az újítási mániát nevezte meg. Ha segíteni akarunk a modernizmus legyőzésében, annak okai ellen kell először harcba szállnunk.« Nos, az „újítási vágy” [Neuerungssucht], azaz minden régi ösztönös elutasítása, vagy pláne gyűlölete minden katolikus gondolkodó, például Szent X. Pius pápától Robert Mäder prelátusig, Molnár Tamástól Maeßen atyáig, a liberálisok, sőt az eretnekek egyik legfőbb jellegzetessége. Nemhiába éneklik a kommunisták, és a mindenkori forradalmárok s egyben utópisták, hogy „a múltat végképp eltörölni…”      Katolikus értelemben egy szükséges változás csak belülről történhet, úgy, hogy a fölösleget vagy hibásat lenyesegetik, és helyessel pótolják. A gyökeresen, de kiváltképpen fölöslegesen mást, és a lehető legmodernebbet akarók igyekezetéből a forradalmárokra jellemző, „az időszámítás velünk kezdődött” szellem bújik ki. A megrögzött újítók nem akkor változtatnak, amikor arra valamilyen alapos indokból szükség van, amikor valamiről kiderül, hogy nem használható vagy helytelen, hanem abban a pillanatban, ahogy hatalomra kerülnek azaz azonnal, ahogy erre alkalmuk nyílik. Az itt következő képeken az osztrák disztrikt havi újságának, a több mint 24 év óta változatlan régi Urspung und Ziel és a most első ízben megjelent új lapnak az oldalait lehet egymás mellé állítva tanulmányozni.      Anélkül, hogy bárkit az ízlésemmel, a konzervatív beállítottságommal befolyásolni akarnék, szeretném a következőkre felhívni a figyelmet: Az új lap lényegesen kisebb betűket használ mind a címekben, mind a tartalomjegyzékben, mind a szövegben, mint a régi, következésképpen nehezebben olvasható, különösen, ha belegondolunk, hogy az FSSPX-nél a hívek – és az adakozók – nagyobb része még ma is idős ember. Leginkább az oldalszámozás, de minden más is, nemcsak más, mint az előző, de a lehető legmodernebb, kifejezetten az utolsó idők, az informatikára épülő világszemléletet tükrözi. Ez pedig gyökeresen más, mint a katolikus, pláne tradicionalista lelkület. Az új külső megalkotója külön cikkben magyarázza el az újítás okait. Ezeket írja: „Az Ursprung und Ziel a szeptemberi számmal új köntösben kerül Önökhöz. A színes és lazább kialakításnak a jobb olvashatóságot kell szolgálnia, és az FSSPX misszionáriusi szellemének megfelelően az „újaknál” könnyebben kell érdeklődésre és kíváncsiságra találnia. Mint publikációs szerv, az Ursprung und Ziel-t természetesen első sorban híveinknek, barátainknak és jótevőinknek szánjuk. De talán sikerül ezt a keretet egyre jobban kiszélesíteni és az eddig el nem ért körökkel jót tenni. Természetesen az ízlésről lehet vitatkozni. Ha valaki a tisztelt olvasók közül az eddigi kialakítást jobban szerette, azoktól barátságosan elnézést kérünk.      A nyomtatási költségekkel kapcsolatban meg kell említeni, hogy manapság a többszínű nyomtatás igen kedvező lett. Ezen kívül új nyomdánk rendkívül csábító ajánlatot tett. A példány, amit a kezükben tartanak, 43,5 centbe került, miközben az eddigi nyomda az egyszerű fekete-fehér füzet darabjáért 46 centet kért.” Elsőnek nézzük a cikk tárgyi adatait: Aki valaha is nyomtatott már valamit, az tudja, hogy egy példány ára elsősorban a nyomtatandó példányok számától függ, vagyis annál olcsóbb egy példány, minél több darabot rendelnek. És azt is tudja, hogy a színesben való nyomatatás ára ma is a sokszorosa a fekete-fehérben való nyomtatásénak. Ráadásul a cikkben arról van szó, hogy „újakat” akarnak elérni, következésképpen nyilván több példányt nyomtatnak, mint eddig. Vagyis egy olyan adat, ami egy példány árát adja csak meg, egyszerűen szemfényvesztő, becsapó, és ezért tisztességtelen. Ha eddig, mondjuk, 1000 darabot nyomtattak, és egy példány 46 centbe került, akkor az 460 euró. Ha most egy példány ára 43,5 cent és 2000 példányt nyomtatnak, akkor az 870 euró, tehát csaknem a duplája. Ráadásul sok hívőnek postán küldik ki a lapot, és a mostani példány többet nyom, mint az előzőek, tehát a postaköltség is több lehet. De akármennyire helyes a következtetésem vagy sem, a megadott adat semmit nem mond arról, hogy valójában mennyibe került ez az egész változtatás, vagyis ködösít, pont azt teszi, amivel az FSSPX eddig a zsinati egyházat vádolta. De ennél sokkal fontosabb a cikk tartalma, a szerző mondanivalója. 1. Az a szándék, hogy 24 éves ausztriai működés után „újakat” akarnak elérni (miközben a régiek sorban hagyják ott őket, és inkább azokért kellene harcolni), ráadásul ilyen világi eszközökkel, egy ultramodern kinézettel, kísértetiesen hasonlít XXIII. János jelszavára: „Aggiornamento” – igazodás a megváltozott korviszonyokhoz. Maeáen atya mesélte nekem, hogy egykori priorja, Pfluger atya minden luzerni háztartásba eljuttatott egy körlevelet az FSSPX-ről. Mégis, a következő vasárnapon, és az azokat követőeken is számra pontosan annyian voltak, mint ezen akció előtt. Salzburgban nemrég tartottak egy ilyen „újakat” hívogató estet: Az eredmény egyetlen család lett, akik egyszer jöttek el misére, aztán soha többet.      Persze az újítók mindig meg vannak győződve róla, hogy az előttük járók ostobák voltak és semmihez nem értettek, majd ők megmutatják, hogy mi mindent el lehet érni. Igaz, hogy ezt a hiedelmüket a történelem kicsiben-nagyban állandóan újra és újra megcáfolja, de az ő jellemükhöz az is hozzátartozik, hogy magukon kívül senkinek és semminek, különösen a múlt tapasztalatainak nem hisznek. 2. És nem csak nem hisznek, de rossznak, hibásnak, ügyetlennek is tartják, hiszen az a tény, hogy az új disztriktfőnök, aki soha nem dolgozott Ausztriában, nemzetiségére nézve nem osztrák, ezt az új köntöst tartotta hivatala legfontosabb teendőjének, azt mutatja, hogy rossznak, de legalábbis gyengének tartja elődei (öten voltak) teljesítményét. 3. Az FSSPX őszi zarándoklatára való felhívást a pap a következő mondattal zárta: „Hozzanak másokat is magukkal.” [Azt persze nem tudom, hogy az ilyen „újak” mennyiben járulhatnak lelkileg, a hit terén hozzá egy zarándoklat sikeréhez.] Tehát ő is úgy gondolja, mint újdonsült főnöke, hogy a tradíciót valóban minőségileg gazdagíthatja, ha „újakkal”, akiket valami világi dologgal csábítanak a tradíció környékére, növelik meg a létszámot. Ez már-már csak mennyiségileg és nem minőségileg különbözik a város-misszióktól, és végülis Assisi szellemétől! 4. Azt végképp nem tudom, hogy az új lapot hol akarják közszemlére tenni, hogy az „újak” érdeklődését és kíváncsiságát felkeltsék. És azt végképp nem értem, hogy egy tiszta, átlátható, jámbor katolikus külsőnél miért vonzana egy ultramodern, hideg, olvashatatlan külső több hithű katolikust az igazság megismeréséhez? Arra a felvetésre, hogy idős korom miatt nem szeretem a modern külsőt, azt kell válaszolnom, hogy én már hat évesen konzervatív voltam, és szívből utaltam a fölösleges változtatásokat az élet minden területén, legyen az az uszoda, az iskola udvara vagy bármi más. Vagyis a jó, bevált, szerény, egyszerű, hasznos dolgokhoz való ragaszkodás nem életkor, hanem szellemi beállítottság kérdése, és a hagyomány, a múlt megbecsülésének, értékelésének ismérve. Az első négy képen a lapok cím- és hátoldala, a disztriktfőnök előszava és az elhúnyt jótevők névsora látszódik, balra mindig a régi, jobbra az új „köntösben”. Az ötödik képen a régi címoldal belseje és első oldala, a hatodik ugyanezek az új „köntösben” láthatók. Direkt azért ilyen nagyok a képek, hogy látható legyen, hogy a régi még így kicsinyítve is olvasható, míg az új nem.

Feltéve: 2013. szeptember 16. Kiegészítés 2013. november 10-én: Egy olvasó még egy minőségi „újításra” hívta fel a figyelmemet. A disztriktfőnökök eddig mindig ezzel a megszólítással kezdték havi előszavukat: „Kedves Hívek, kedves Barátok és Jótevők!” Az új megszólítás, tükrözve az új főnök legfontosabb szándékát, hogy „újakat” szólítson meg, viszont már így hangzik: „Kedves Barátok, Jótevők és kedves Hívek!” A régi katolikusok tehát az utolsó helyre szorultak. Ha jól emlékszem, ez a sorrend az újegyház főnökénél is.