„Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek”
Az új, Montini-féle rítusok érvénytelenségéről

„Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak. .. Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, többé nem szomjazik. … Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. … Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,32-33/35/53-56)

Isten nem csak megteremtette a világot, hanem Ő az, aki fenntartja. Nem leli örömét abban, ha teremtményeinek rosszul megy a sora, és kiváltképpen abban nem, ha Egyháza nem végzi el azt a feladatát – a lelkek üdvösségre vezetését –, amivel Ő bízta meg. Szent Tamás szerint, ha a kereszténység elterjedése nem Isten csodája, hanem csoda nélkül ment végbe, akkor az még nagyobb csoda lenne, mint az előbbi.
     A mai istentelen, sőt, szentségtörő állapotok, az Egyház és a világ szörnyűséges állapota igen nehezen magyarázható meg annak ismeretében, hogy akármennyire is terjed az újpogányság, még a volt keresztény országokban is, de a harmadik világban még inkább (lásd a zsinati pápák milliós rajongóit) naponta mutatnak be „szentmiséket”, rengeteg imaközösség ostromolja az eget békéért, az „egyház” és a hívek javáért. Hogyan képzelhető-e el ezek után, hogy Isten, aki maga a Jóság, az Irgalom, a Könyörület, ennyi imát, ennyi „misét” figyelmen kívül hagy, nem hallgat meg?
     Ahogy meghallgatta az első századok szentmiséit és imáit, ugyanúgy most is meg kellene hallgatnia egyre nagyobb bajban levő gyermekeinek a könyörgését. És mégsem teszi. sőt, naponta egyre inkább kiszolgáltatja őket rosszra való hajlamaiknak és az ellenség cselvetéseinek. Ezért a lehető leglogikusabb, hogy ennek okát megkeressük.

Milyen okok jöhetnek szóba? 1) Nincs áldozat; 2) Nincs, aki áldozzon; 3) Ha van áldozat és áldozó is, Isten akkor sem fogadja el a bemutatott áldozatot, mert az nem jóillatú a számára. E háromnak sorrendben a következő magyarázatok felelnek meg: 1) Az utóbbi időkben bemutatott szentmisék nem érvényesek; 2) Nincsenek többé érvényes papok; 3) Ha van is érvényes mise és érvényes miséző, Isten számára valami miatt akkor sem jóillatú ezek áldozata. A lényeg mindenképpen ugyanaz: A zsinati szekta új rítusai nem érvényesek, ezért nincsenek érvényes, de legalábbis Istennek tetsző szentmisék. A kegyelem forrása tehát elapadt.


P. Weinzierl a 2013. szeptember 1-én az antimodernist honlapra feltett „Monster Church” (Szörnyszülött egyház) című kétrészes cikkét Anna Katharina Emmerich egyik látomásával fejezte be. Ezeket írta:
     Hagyjuk magunkat a nagy német látnoknő, Anna Katharina Emmerich által a kendőzetlen valósághoz visszavezetni. Mint már többször megállapítottuk, helyzetünknek az általa csaknem 200 évvel ezelőtt történt leírása most is sokkal találóbb, világosabb és megrázóbb, mint a legtöbb mai egyházi úr aktuális helyzetjelentése. Katharina lelki szemeivel látta:
     „hogy a vallást olyan ügyesen ássák alá és fojtják meg, hogy alig több mint száz pap marad, aki ellen tud állni ennek a kísértésnek. Nem tudom megmondani, hogy ez hogyan történik, de azt látom, ahogy a köd és a sötétség egyre jobban terjed. Mindenki a rombolás irányában munkálkodik, maguk a papok is. Nagy pusztulás várható.”
     „Amikor a Szent Péter bazilikát lerombolt állapotában megláttam, és hogy milyen sok pap dolgozott az elpusztításán, anélkül, hogy egy is a többi előtt nyilvánosan ezt akarta volna tenni, akkor olyan szomorúság fogott el, hogy hangosan Jézushoz kiáltottam, hogy könyörüljön. És magam előtt láttam Mennyei Vőlegényemet, mint egy ifjút, és sokáig beszélt hozzám. Azt is mondta, hogy a templom ezen elvitele azt jelenti, hogy látszólag egészen el fog süllyedni; de hogy ezeken a hordozókon nyugszik és ezekből újra elő fog jönni; Ha csak egy katolikus keresztény megmarad, abból az Egyház újra győzedelmeskedni tud, mert az Egyház nem az emberek értelmére és tanácsára lett megalapítva. Azt is megmutatta nekem, hogy az Egyház soha nem maradt imádkozók és szenvedők nélkül. … Ez egy mérhetetlenül hatalmas, szomorú kép volt, amit nem lehet elmondani. Megmutatták nekem, hogy majdhogynem egyetlen régi értelemben vett keresztény sem marad.”

Mintegy három hónappal később, 2013. december 11-én a „Reform ohne Ende” (Végnélküli reform) című cikkét Weinzierl atya megint csak egy Anna Katharina Emmerich látomással fejezte be, amit Pater K. E. Schmöger: Anna Katharina Emmerich című 1870-ben megjelent művének első kötetéből idézett:
     1820. szeptember 12-én: „Egy furcsa, torz templomot láttam épülni. A kóruson három szakasz volt, mindegyik egy fokkal magasabb, mint a másik. Alattuk egy sötét boltozat tele köddel. Láttam, ahogy az első szakaszba egy széket vonszoltak, a másodikba egy vízmedencét, a legfelsőn egy asztal állt. Angyalokat nem láttam az építkezésnél; de a bolygókról különféle szellemek legindulatosabb fajtái mindenfélét a boltozatba cipeltek, és onnan egyházi köpenyecskékbe öltözött emberek mindent felhordtak. Felülről semmi nem jött ebbe a templomba. Minden a földről jött és a sötétből és a bolygók szellemei beültették ezeket. Csak a víz tűnt megszenteltnek. Legfőképp különböző fajtájú műszerek óriási számát láttam, amivel valamit csináltak és előállítottak; De minden sötét volt, torz és élettelen, és csupasz bomlás és szétesés. A közelben egy másik templomot láttam, világosat és tele fentről jövő minden kegyelemmel, láttam az angyalokat alá és felszállani, életet és növekedést láttam benne, de langyosságot és pocsékolást; és mégis olyan volt, mint egy nedvvel teli fa a másikkal szemben, ami olyan volt, mint egy halott lényekkel teli doboz. Amaz olyan volt, mint egy madár, ami lebeg, ez, mint egy papírsárkány tele zsinórokkal és cédulákkal a farkán, ami egy tarló fölött vonszolja magát, holott repülnie kellene. Az új templomban sok műszert láttam oda gyűjtve, az élő templom elleni használatra csak, például nyilakat. Mindenki valami mást hurcolt be, botokat, korbácsokat, csákánykalapácsot, dorongot, buzogányt. Volt trombitájuk, kürtjük, fújtatójuk és minden formájú és alakú mindenféle szerszámuk. Lent a boltozatban (a sekrestyében) kenyeret dagasztottak, de semmi nem lett belőle, keletlen maradt. Láttam a köpenyecskékben levő férfiakat fát hozni a lépcsők elé, ahol a szószék állt, és tüzet csiholni és fújni és agyondolgozni magukat, de csak szörnyű füst lett, ami nem akart felszállni és minden komor és fullasztó volt. Mások a kürtökön fújtak és hangoskodtak, hogy a szemük kidülledt, de minden a földön maradt és a földbe ment és minden halott volt és csinált és emberalkotás. Ez valóban egy egészen újdivatú ember-csinálta-egyház, mint az új nem-katolikus Rómában, ami szintén ez a fajta.”

[A két említett cikk ITT olvasható német nyelven.]


Eugene A. W. Howson -nak két tanulmánya is megjelent az EINSICHT-ben az új szentelési rítusokról; az első 1981-ben „Sind die neuen Weiheriten nach Vatikanum II. gültig?” (Érvényesek-e a II. Vatikáni Zsinat utáni új szentelési rítusok?) címmel (ez angolul és franciául is olvasható), majd pár évvel később, 1986-ban a második, „Die Krise der Apostolischen Sukzession und das Sakrament der Weihe in ihrem Bezug zur Apostasie der röm.-kath. Kirche im 20. Jahrhundert” (Az apostoli utódlás és a szentelések szentségének válsága a római katolikus Egyház 20. századi hitehagyásához való viszonyában) címmel. Ez utóbbiból való a következő részlet:

Anélkül, hogy kétségbe vonnám az Egyháznak azon jogát, hogy intézkedéseit megváltoztathatja, egy ilyen változtatás normális esetben megkívánja a megokolást, amit XII. Pius a rítusok megváltoztatásakor nem adott meg, akkor, amikor a papszentelés rítusában a szentség anyagát a kehely és a paténa átadásáról a kézföltételre változtatta. [Ez így nem igaz, hiszen 1947 előtt nem volt egyértelműen meghatározva, hogy mi a szentségek anyaga és formája, hacsak IV. Jenő pápa 1437-es dekrétumát nem tekintik annak – lásd lentebb.]
     Ugyanakkor XII. Pius ugyanebben a dokumentumban (az 1947. november 30-i „Sacramentum ordinis” konstitúcióban) azt is kimondta, hogy a szentség anyagának és formájának a közlendő hatalmat és a kegyelmet kielégítően jelezni kell. Anyag: a kézföltétel, forma: az eközben kimondott szavak, amik XII. Pius 1947-es új rendelkezése szerint a következők: „Add meg, ó kérünk téged, mindenható Atya, ennek a te szolgádnak a papi hivatal méltóságát; újítsd meg szívében a szentség Lelkét, hogy a tőled, Istentől kapott második fokozatú hivatalt megtartsa, és élete az erények példája legyen.”
     Ez a forma (és anyag) nyilvánvalóan nem tartalmazza annyira világosan a papi hivatás lényegét, mint a kehelynek a borral és a paténának az ostyával való átadása ezekkel a kísérő szavakkal: „Vedd a hatalmat Istennek áldozatot bemutatni, és misét mondani mind az élőkért, mind a holtakért az Úr nevében.”
     XII. Pius formája megközelítően sem annyira lényegi, mint ez utóbbi, ráadásul hiányzik belőle, hogy mit kell a „papi méltóság” hatalma alatt érteni.
     Mindenesetre XII. Pius e szavakkal végzi mondandóját: „Nem engedhető meg, hogy azt, amit itt kifejtettünk, úgy értelmezzék, mintha a Pontificie Romanum-ban a többi rítusok akár csak a legkisebb részleteikben elhanyagolhatóak vagy kihagyhatóak lehetnének. Ellenkezőleg, elrendeljük, hogy a római szertartáskönyvben előírt összes részletet [azaz az egész szertartás összes részletét] a legpontosabban meg kell őrizni és figyelembe kell venni.”

Az egyetlen, számunkra felismerhető oka ennek rendelkezésnek az, hogy a kézföltétel és az ezt kísérő forma ne elég világosan és bizonyosan fejezze ki a közlendő kegyelmet és hatalmat, nevezetesen hogy a kenyeret és bort Krisztus Testévé és Vérévé változtassák, és Őt a szentmise áldozatában bemutassák. Az egyházi szerek átadása és ennek kísérő szavai azonban megtették ezt, világosan rámutattak a papság lényegére. Talán ez az 1947-es dekrétum volt az első lépés a papság lerombolásához? – Mindenesetre a II. Vatikáni Zsinat reformerei, mint saját előharcukként éltek vele, hogy új szentelési rítusuk érvényességét bizonyítsák. „Ami egyedül szükséges az érvényességhez, az a tulajdonképpeni anyag és forma.” Az egyházi szerek átadását más egyéb dolog mellett elhagyták. Az anyag és a formáról szóló tanítást azóta is mágikus formulaként kezelik, érzéketlenül aziránt, hogy ezek jelentenek-e valamit vagy sem.
     [A mai egyházi emberek ezzel úgy viselkednek, mint Jézus Krisztus földi életében az írástudók, vagy mint a szadduceus főpapok, azaz szőrszálhasogatóként és/vagy eretnekként. Jézus mind e kettőt elítélte, és egyszerű halászembereket tett meg tanítványainak, azaz apostolainak. Úgy tűnik, hogy vannak korok, amikor a laikusok jobban megértik az Úr Jézus szavait, szavainak értelmét, szellemét, mint az írásmagyarázók.]
     Mi azonban úgy véljük, hogy minden szertartás és minden ima jelentése abszolút lényeges, úgy, ahogy ezt XIII. Leó tette, amikor az anglikán szenteléseket elítélte. Az egyházi szerek átadásának elhagyásával eltűnt a papságról alkotott katolikus felfogás.
     Tervükre, hogy a katolikus papságot, vagyis a szentmiseáldozat bemutatását eltöröljék, kétségen kívül fény derült, amikor Montini a papszentelés mintabeszédében definiálta, amit ő és a többi aposztata „mise” és „pap” alatt értett: „Az úrvacsora Isten népének szent gyülekezete, ami a pap vezetése alatt az Úr emlékét ünnepli.” – Hasonlítsuk ezt össze a katolikus katekizmus definíciójával: „A szentmise Jézus Krisztus Testének és Vérének az áldozata, Aki a kenyér és bor színe alatt valóságosan jelen van az oltáron, és Aki Istennek az élőkért és a holtakért lesz feláldozva.”
     „A reformerek ugyanazt az anyagot, vagyis a kézföltételt, és ugyanazt a formát, illetve szavakat használják, amit XII. Pius elégségesnek tartott, hogy az átadott hatalmat és kegyelmet jelöljék”, így érvelnek. A papságról alkotott felfogás az, ami a „kifelé is megnyilvánuló” intenciót – ahogy ezt XIII. Leó nevezte – felfedi, nevezetesen, hogy egy másik, nem-katolikus rítust csempésszenek ide. Ez a fő oka annak, amiért ezt a VI. Pál-féle rítust érvénytelennek kell nyilvánítani.


Még egy részlet H. H. Dr. thel. Otto Katzer „Was bezweckt die neue Priesterweihe?” (Mi az új papszentelés célja?) című írásából:
     Miként egykor a monotheletizmus ügyében Honorius pápát (635-638) szorongatták, úgy történt ez most XII. Pius-szal a liturgia területén, ami az előzőnél nem kevésbé bizonyult végzetesnek. Hogy végre a szentelések anyagának és formájának kérdésében nyugalom legyen, engedett, és 1947. november 30-án nyilvánosságra hozta „Sacramentum ordinis” konstitúcióját. Ahogy Honorius engedékenysége súlyos következményekkel járt, úgy az övé is. Bár dogmatikus területen nem vétett hibát, de lemondott IV. Jenő pápa (1431-1447) dogmatikusan pontos döntéséről a papszentelés anyagának és formájának kérdésében, miszerint ez az egyházi szerek – a paténa ostyával, a kehely borral – átadásából áll, valamint az ekkor elhangzó szavakból. [IV. Jenő pápa a Firenzei Zsinat dekrétumában (1437) a papszentelés lényeges, ha nem egyedül lényeges anyagának az egyházi szerek átadását jelentette ki.]


Az www.antimodernist.org/am honlapon 2015. március 6-án megjelent „Katholiken im Widerstand?” (Katolikusok ellenállásban) című cikkben a szerző Burke bíboros legújabb interjújával foglalkozik, amiben az áll, hogyha Bergoglio az újraházasodott elváltakat áldozni engedni, azaz semmibe veszi az Egyház tévedhetetlen tanítását e téren – is –, akkor a bíboros „ellen fog neki állni”, „mindig tiszteletteljesen és méltóságteljesen”, de „az utolsó vérig”; az antimodernist honlap cikke azt mutatja meg, hogy ez a hozzáállás mennyire abszurd és nem-katolikus. Ehelyütt az írás vége, azaz a lényeg következik:
     XIII. Leó pápa „Satis cognitum” kezdetű enciklikájában leszögezte: „Azért (vagyis a hitben való egység célja végett) Jézus Krisztus az Egyházban élő, autentikus és ugyancsak örökké tartó Tanítóhivatalt alapított, amit saját teljhatalmával gazdagított, az igazság lelkével ruházott fel és csodákkal igazolt, és azt akarta és nyomatékosan megparancsolta, hogy ennek tanítói előírásait ugyanúgy elismerjék, mint az övéit. Ahányszor tehát e Tanítóhivatal valamit kihirdet, hogy ez vagy az a tanítás az Istentől kinyilvánított tanításhoz tartozik, mindenkinek bizonyossággal hinnie kell, hogy ez igaz: ha ez bármilyen módon hamis lehetne, abból az következne – ami nyilvánvaló képtelenség –, hogy maga Isten a tévedés szerzője” …

Remélhetően már mindenki számára eléggé érthetővé vált, hogy egy legitim pápa ellen soha nem lehet „az utolsó vérig” ellenállni. Mert, amíg legitim főpásztorként az egész Egyház számára cselekszik és beszél, Isten szavatol kijelentéseinek az igazságáért és utasításainak a helyességéért. És Istennek ez a természetfeletti befolyása Egyházára nem csak átmeneti, hanem állandó, mivel Jézus Krisztus Egyházában egy élő, autentikus és örök Tanítóhivatalt hozott létre. Egyedül ez a természetfeletti Tanítóhivatal tud nekünk, katolikusoknak bizonyosságot adni, hogy az isteni hit talaján álljunk. Csak az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala az egyházi tradíció autentikus interpretálója. Ahogy én az Egyház e tévedhetetlen Tanítóhivatalával szemben ellenállásba helyezkedek, összekeverem a távolabbi hitnormát (az általam interpretált tradíciót) a közelebbi hitnormával (a tévedhetetlen pápával, mint az Egyház legfőbb tanítójával és bírájával). Vagyis saját véleményemet az Egyház egyedül autentikus interpretációja felé helyezem.

Mivel a pápa helyzete Isten Egyházában ennyire kivételes, és valóban minden tőle függ, a teológusok minden időben elgondolkoztak azon, mi történne, ha egy pápa személyében eretnekké válna. Milyen következményekkel járna ez rá és az Egyházra nézve. Dr. Rolf Decot professzor „Die Kirche im Spätmittelalter” (Az Egyház a késő középkorban) című művében ezt írja: „Egyházalkotmány és eretnek pápa. A törvény alapelve: ‘prima sedes a nemine iudicatur’ az 5. század óta kimutatható. Ezen elv [senki nem ítélkezhet a pápa felett] alóli kivétel egy pápa eretneksége esetén áll csak fenn. Ezért ez az elv később így módosult: ‘Papa a nemine iudicatur, nisi deprehendatur a fide devius’ (A pápa fölött senki nem ítélkezhet, ha nem tér el az igaz hittől). Ezt az alapelvet már II. Adrián pápa (867-872) elismerte, és Humbert bíboros (†1061) véglegesen promulgálta. Deusdedit bíboros, Ivo von Chartres és Gratian által ez a törvény az egyházi joggyűjteménybe is bekerült, amit a dekretisták mindig buzgón kommentáltak. Bemutatása a híres Si papa kánonban található.”
     J. B. Heinrich Dogmatika könyvének második kötetében hivatkozik erre a kánonra, és kijelenti: „Itt végre figyelembe veszik azt az általánosan elismert, a Corpus juris canonici-ba – Can. Si Papa dist. 4.c.6. – felvett alapelvet, miszerint a pápa, ha személyesen eretnekségbe esik, eo ipso elveszti hivatalát és az Egyház ítéletet mondhat felette.” Heinrich tehát itt egy általánosan elismert törvényi alapelvről beszél, ami évszázadokon keresztül az egyházjogban volt rögzítve!

Térjünk vissza még egyszer a Bergoglio elleni ellenállás kérdésére. Burke bíboros feladata szerintünk nem az lenne, hogy „Ferencnek, aki magát Krisztus riválisának vagy ellenfelének teszi, ahelyett, hogy a helytartója lenne, a halálig ellenálljon” [idézet az interjúból], hanem hogy ennek konokul nyilvánosan képviselt hitet-romboló tanítása miatt, mint minden hivatalát vesztettnek deklarálja. Ezen felül ki kellene jelentenie, hogy legkésőbb a II. Vatikáni Zsinat óta minden pápa ugyanígy eo ipso az ezen a gyűlésen nyilvánosan képviselt tévtanok miatt elvesztette hivatalát. Amíg erre nem hajlandó, addig Burke bíboros nem ellenállásban van, hanem a hitigazsággal való ellentmondásban.
     Hogyan lehetséges, hogy az Egyház tanítását az Egyház belsejéből, tehát egy legitimnek tartott pápa támadja meg, anélkül, hogy ezzel egyúttal az Egyház magát lerombolná? Hogyan lehetséges egy ilyen támadás, anélkül, hogy egyúttal nem tagadják a Tanítóhivatal tévedhetetlenségét és a Szentlélek állandó támogatását az Egyháza számára?

Alaposabb odafigyelésnél kiderül, hogy a tényleges, alapvető belátás, ami ma számunkra, katolikusok számára elkerülhetetlen, ez: Pápanélküli korban élünk! Csak ez a belátás tesz bennünket, katolikusokat képessé arra, hogy az Egyház valódi helyzetéről helyes képet alkossunk, és Jézus Krisztus valódi Egyházát az anti-keresztény ember-csinálta-egyháztól megkülönböztessük. Amíg ezt a megkülönböztetést nem tesszük meg, addig soha nem lesz teológiailag biztos talaj a lábunk alatt, hanem vélt jogos ellenállásban a hitalapokat annál alaposabban leromboljuk, minél inkább úgy gondoljuk, hogy egy legitimnek elismert pápa ellen a tradícióra támaszkodhatunk.
     Ezen álokoskodás által csak úgy mellékesen és észrevétlenül az Istentől alapított és vezetett Jézus Krisztus természetfeletti Egyházából egy pusztán természetes közösséget csinálunk, ami tele van hibákkal, tévedésekkel, igazságtalan törvényekkel, és ami ráadásul olyan liturgiát ünnepel, amin vonakodunk részt venni. Egy katolikus számára ezek olyan dolgok, melyek egyszerűen lehetetlenek, mert az Egyház természetfeletti lényének tökéletesen ellent mondanak. E természetfeletti lényegnek megfelelően kell ebben a pápanélküli időben saját tudásunkat az Anyaszentegyházról megőrizni.


E helyzetelemzésekből kitűnik, hogy korunk kulcsproblémája a szentségek érvénytelenségének kérdése, a papság, az érvényes és Istennek tetsző szentmiseáldozat hiánya, illetve egyre csökkenő száma. Emiatt köztünk és a természetfeletti közötti kapcsolat egyre hiányosabbá válik, és azzal fenyeget, hogyha Isten nem avatkozik időben közbe, hamarosan teljesen megszakad. Az pedig egyenlő az Isten nélküli világgal, azaz a pokollal, ami akkor a mainál is jobban, már itt a földön megvalósul.

Ezért olyan fontos a papszentelések kérdésével foglalkozni, azt megismerni és megérteni.

A VI. Pál-féle pap- és püspökszentelések (meg a keresztelés és a bérmálás új rítusa) – több mint valószínű – érvénytelenségéről szóló tanulmányoknak csak kis részét sikerül(t) lefordítani magyarra. A téma fontossága miatt, azzal a céllal, hogy minél többen megismerkedhessenek legalább magával a problémával, eredeti nyelvükön felteszem azokat az írásokat, melyek magyarul (még) nem olvashatók.
     A dokumentumok sorrendjét megjelenések dátuma adja.

Francia nyelven:
     LES HOMMES ORDONNES, EN FRANCE, DEPUIS 1968, SONT-ILS PRETRES ? ... – Írta: Abbé Henri Mouraux
     AURONS-NOUS ENCORE LONGTEMPS DES ÉVEQUES VALIDEMENT SACRES? – Írta: Abbé Henri Mouraux
     Les nouveaux rites d'ordination d'apres Vatican II sont-ils valides? – Írta: Eugene A. W. Howson
     Forme invalide du nouvel ordinal épiscopal – Írta: Abbé V. M. Zins

Angol nyelven:
     VATICANUM 2 NEW RITES - ARE THEY VALID? – Írta: Eugene A. W. Howson
     A RESPONSE TO THE ARTICLE … ON THE VALIDITY OF POSTCONCILIAR ORDINATIONS – Írta: Dr. Rama P. Coomaraswamy, MD
     Absolutely Null and Utterly Void – Írta: Rev. Anthony Cekada
     Still Null and Still Void – Írta: Rev. Anthony Cekada

Német nyelven:
     Was bezweckt die neue Priesterweihe? – Írta: Dr. theol. Katzer
     THEOLOGISCHE ERWÄGUNGEN ZUM NEUEN RITUS DER BISCHOFSWEIHE – Írta: P. Athanasius Kröger OSB
     Die neue Priesterweihe ist kein katholischer Ritus mehr – Írta: H.H.P. Werner Graus
     SIND DIE NEUEN WEIHERITEN NACH VATIKANUM II. GÜLTIG? – Írta: Eugene Howson
     Die Krise der Apostolischen Sukzession... – Írta: Eugene Howson
     Das anglikanische Drama oder: Anmerkungen zu den neuen Weiheriten – Írta: Dr. Rama P. Coomaraswamy
     Sind die post-konziliaren Weiheriten gültig? – Írta: Tomas Tello Corraliza
     Die Frage nach der Gültigkeit... – Írta: Thilo Stopka, P. Seudónimo-Maria T. Guzmán [valószínűleg P. Weinzierl
     Die Frage der Gültigkeit der Priester- und Bischofsweihen... – Írta: Thilo Stopka, P. Seudónimo-Maria T. Guzmán [valószínűleg P. Weinzierl
     NULL UND NICHTIG – DER RITUS DER BISCHOFSWEIHE VON 1968 – Írta: Rev. Anthony Cekada

Magyar nyelven:
     A VI. Pál-féle püspökszentelési rítus érvénytelen – Írta: Johannes Rothkranz és Abbé Henri Mouraux
     Az új pap- és püspökszentelések érvényességének kérdése – Írta: P. Hermann Weinzierl
     Elgondolkodtató különbségek a papszentelési rítus régi és új formájában – Írta: Prof. Georg May
     AZ EMBEREK MEGSZENTELÉSE – A fölszentelésre vonatkozó törvények – Írta: Dr. Mihályfi Ákos OCist


Feltéve: 2015. március 9.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA