P. Hans Buob tavaly novemberi prédikációjából (lásd: Isten az idők jelei által szól az emberekhez) valók a következő mondatok: Semmi nem kerüli el Isten gondviselését. Aki ezt komolyan veszi, aki ezt valóban komolyan magáévá teszi, az végre elnyeri Isten gyermekének a szabadságát, aki nem retteg állandóan. Aki ezt mindig tudatosítja magában, annak szilárd alapja és világos célja van ebben a világban. Ha Isten az ő alapja, akkor ezt senki nem tudja tőle elszakítani. Ha a menny a célja, akkor ezt senki nem tudja tőle elvenni. – Ugyanakkor elsősorban nem a történések okai fontosak számunkra, mint például, hogy hogyan lehet katasztrófákat megelőzni. Bár megengedett, hogy ezeket a kérdéseket is feltegyük és kivizsgáljuk.      De ennél fontosabb, hogy ki-ki a maga számára is megkeresse a választ erre a kérdésre: Isten vajon mit akar nekem e jelekkel mondani? – E kérdés feltevése az előfeltétele annak, hogy a történést jelként ismerhessük fel, mellyel Isten mondani akar nekünk valamit. P. Hans Buob e szavait a kath.net blog a napokban egy új cikk keretében ismét feltette honlapjára. Az első megjelenéstől pontosan két hónap telt el, és bár e viszonylag rövid idő alatt is rengeteg új borzalom történt, a döntő kérdésre: NEKEM mit akar Isten e jelekkel mondani, még mindig nem tudok pontos választ adni. De azért akad egy s más, ami változott – és feltehetőleg nem csak nálam, hanem másoknál is, akik olvasták P. Buob szavait: A figyelmes olvasó számára korunk borzalmainak hatására az idei nagyböjt alatt a miseszövegeknek, benne különösen a Szentírásból vett idézeteknek szinte teljesen új jelentése tárult/tárulhatott fel. Azon katolikus hívő előtt, aki átérzi a világ mostani helyzetének egész tragédiáját és istentelenségét, hirtelen új kép sejlett fel. Például a keresztút végzése alatt: Számomra és talán mások számára is most először jelentett a Krisztus-követés valami mást, valami sokkal komolyabbat, mint eddig; most először érezhettünk meg valamit Urunk követésnek valódi súlyából, követelményeiből, esetleg veszélyességéből.      Aki a hazug és értelmetlen maszkhordást terrorként, sőt lelki és testi kínzásként éli meg, abba minden maszkos ember – különösen a temetőben, a templomokban, a zöldben – látványa éles késként hatol; és ez előidézheti benne annak megsejtését, mit érezhet Urunk minden egyes bűn elkövetésekor. Ilyen és ehhez hasonló apró, és persze nagyon is emberi képzetek, gondolatok, melyeket a mostani kilátástalan, embertelen helyzet hoz felszínre, gyermetegségük dacára is közelebb vihetnek a jó és a rossz valódi megértéséhez, e kettő súlyának valódi méretéhez: Isten az abszolút Jó, és a Sátán az abszolút gonosz közötti áthidalhatatlan szakadék érzékeléséhez. Sőt: Hozzásegíthet annak a régóta ismert, de teljes jelentőségében soha eddig fel nem fogott tény megértéséhez, hogy az első bűnnel Ádám és Éva, és utánuk minden egyes ember valóban, igazán a Sátán rabszolgája lett; Sátán birodalmának tagja. Mégpedig a tévedhetetlen isteni jog alapján, ami a logika követelményének teljesen megfelel. Aki nincs megkeresztelve, vagy aki keresztsége után halálos bűnt követ el, az jogszerűen jut Sátán fennhatósága alá. A Szentírás világosan kimondja: vagy Isten, vagy a Sátán, vagy az Igazság és az Élet, vagy a hazugság és a halál. Harmadik lehetőség nincs. Szent János apostol Jelenések Könyvében világosan olvasható: „Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. … Ekkor harsány hangot hallottam az égben: "Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt.” (Jel 12,9-10)      Vagyis Sátán ismeri minden ember bűnét, ezért vádlóként áll mögöttünk, amíg ki nem szabadulunk a karjaiból. Sátán számon tartja minden egyes áldozatát, és maga őrködik afelett, hogy e szerzett joga ne sérüljön meg. Egyedül Isten végtelen irgalma és Urunk Jézus Krisztus végtelen szeretete, ami ebből a rabszolgaságból az egyes embert kimentheti – de csak akkor, ha maga az ember is akarja. Urunk fizette meg a váltságdíjat minden egyes emberért, és minden egyes ember csak akkor hagyhatja el Sátán birodalmát, ha ezt a váltságdíjat önként elfogadja, és Sátán helyett Urunk Jézus Krisztust ismeri el vezérének, vagyis, aki aláveti magát Urunk parancsainak. Amióta Isten megteremtette a világot, az eddig mindig »szürke« volt, azaz keveredett benne, mégha korszakonként eltérő arányban is, a jó és a rossz. A mostani idő már a földi pokol része (lásd Msgr. Vigano elmélkedését: „a Covid-őrület csak a kezdete a földi pokolnak”), azaz szinte – igen-igen kicsi hányad kivételével – teljesen fekete, gonosz, elsősorban azért, mert szándékosan Isten ellen, direkt az isteni rend, egyáltalán minden isteni ellen irányul.      Ilyen gigantikus méretű gonoszság látványa sokkal többet hoz/hozhat ki a figyelmes, jószándékú emberből, mint a már évtizedek óta tartó, alapjaiban ugyan istentelen, de mégiscsak kényelmes életünk. Persze csak azokból az emberekből, akikben a jónak valami maradványa még megvan, azaz, akik érzékelik még a jó és rossz közötti különbséget, akiket a modern "jóemberség" még nem vezetett félre. Csak azok tartozhatnak ide, akik tudják, hogy van rossz, és hogy ezt a rosszat ki kell irtani, mert fertőz, mert megöli a lelket és a hitet, elválaszt Istentől, és így a kárhozatba vezet. Jakob Tscharntke lelkész (akinek előadásaira ebben az írásban már felhívtam a figyelmet) mondta, hogy mindazon borzalmak ellenére, amik eddig az emberiség történetében végbementek, ő még sem volt képes olyan gonoszságokat elképzelni, mint amit a mostani kormányok saját országuk polgárai ellen elkövetnek. Majd gyorsan hozzátette: „még az antikrisztusi időkre sem várt ilyen nagyfokú gonoszságot”. Mik lehetnek tehát a jelek, amiket az egyes ember napjainkban Istentől kap?      Például felszólítás arra, hogy tanuljunk meg a régi zsidók áhítatával és bűnbánatával imádkozni – még akkor is, amikor valami baj bekövetkezésében nem érezzük magunkat felelősnek. Az ószövetségi próféták – elsősorban Izajás, Jeremiás és Dániel, akiknek verseit az Egyház a nagyböjti misék szentleckéiben gyakran felolvastat – és a zsoltárok szerzői megtanítanak az igaz imádságra, rávezetnek bennünket, hogy minden könyörgést először bűneink megvallásával és megbánásával kell kezdenünk. Boldog Avianoi Márk barát imája kitűnő példát ad az ilyen valódi imához.      Ez az idő, a vezetők kegyetlensége, embertelensége abban is segít, hogy a gonosz természetét, mibenlétét jobban meglássuk. Látva, megélve a mostani kegyetlenségeket, főleg a legelesettebbek, a gyermekek és az idősekkel szemben, a pokolról is jobb fogalmat alkothatunk. A kárhozat helyéről, ahol a színtiszta, puszta gonosz létezik csak. És ez a kép annyira riasztó, és mostantól már fel is idézhető, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb erőt adhat ahhoz, hogy mindenáron elkerüljük.      De mindenekelőtt ez az idő arra alkalmas, hogy a magunk elesett módján hasonlóbbá váljunk szenvedő Urunkhoz: Aki ezekben az időkben a keresztutat imádkozza, az könnyen felfedezheti, hogy a szenvedő Jézus alakja már nem annyira távoli, hanem nagyonis reális, mostani, átérezhető valóság a számára, és hogy ha azt imádkozzuk, hogy Urunkat követjük, akkor az nem valami képletes, üres, ájtatos szólás, hanem egyre inkább valósággá válik/válhat. Kimondott imáink szavainak egyszerűen megnőtt a valóság tartalma, a súlya. Feltéve: 2021. március 30.