I. rész „Segíteni semmit nem fog, de mégis meg kell tennetek” (Konnersreuthi Neumann Therese) Részlet P. Ulrich Veh „Die Resl” című művéből: Az 1930-as évek elején a Konnersreuthi Neumann Therese (1898-1962) körül hitvallókból és a nemzetiszocializmussal szembenállókból megalakult csoport elhatározta, hogy egy igazi katolikus lelkületű újságot alapít, amivel nem a korszellemet szolgálják ki, hanem annak ellenszegülnek, azt ostorozzák. Az újság főszerkesztői Dr. Fritz Gerlich történész és újságíró, és P. Ingbert Naab kapucinus apát lettek. Resl – ahogy barátai, ismerősei Terézt szólították –, a csoport lelki központja (Gerlich az ő hatására tért meg), ezzel a mondattal indította el őket munkájukban: „Segíteni semmit nem fog, de mégis meg kell tennetek.” – Egy ilyen keserű útravalóval belekezdeni az életveszélyes munkába, nem más, mint a próféták sorsát felvállalni. A világ felől nézve mindketten elbuktak, de felülről nézve Krisztus tanúi lettek, Gerlich mint vértanú, P. Ingbert, mint hitvalló. – Miután az újság szerkesztőségét a Gestapo 1933 márciusában lerohanta, Dr. Gerlich-t elfogták, és egy évvel később a dachaui koncentrációs táborban agyonverték. P. Naab Neumann Therese tanácsára és felszólítására még időben külföldre tudott menekülni, ahol 1935-ben elhunyt. Neumann Therese e mélyen igaz mondása szinte minden olyan munkára, igyekezetre érvényes, amelynek célja nem a fülek csiklandoztatása – talán korunkban még sokkal inkább, mint bármikor eddig a történelemben. Ez az írás is azért viseli ezt az alcímet, mert semmilyen reményt nem fűz ahhoz, hogy bárkit meg tud győzni. Wolfram Schrems hitoktató a katholisches.info blogon 2021. április 21-én megjelent írásában így jellemzi a keresők tanácstalan helyzetét: „A II. Vatikáni Zsinat után a vallási kérdésekben sok katolikus számára eltűntek a tájékozódást nyújtó segítségek. Ez különösen azokat érintette, akik – saját maguk számára is meglepetésként – a 80-as években kezdtek el mélyebben érdeklődni a vallás iránt. Egyesek önállóan kezdtek el keresgélni, és a válaszokat a Szentírással való intenzívebb foglalkozásból remélték megkapni. E csoport tagjai közül némelyek a protestáns írások felé fordultak. Mások ú. n. evangéliumi prédikátorokkal találkoztak, akiknek buzgalma és beszédkészsége (vagy szuggesztív ereje) mély benyomást tett rájuk. És mivel a katolikusok között, valamint az egyházközségekben és szerzetesrendekben a hitbuzgalom és a hitbeli tudás amúgyis nyomorúságos állapotban volt, e prédikátorok szavai nem múltak el hatás nélkül a komoly keresőkre.”      A mostani idők emlékeztetnek a Wolfram Schrems által említett 80-as évekre: Bergoglio – már csaknem mindenki számára felismerhetően – nyílt anti-katolikus működése és a Vatikánnak az ú. n. korona-ügyben mutatott viselkedése miatt ma is nő azok száma, akik érdeklődni kezdenek az "igazi" keresztény vallás iránt. És mivel a zsinati egyház részéről nem kapnak megnyugtató válaszokat, sokan fordulnak az ú. n. protestáns szabad-egyházak prédikátorai felé – mint például ez a honlap a korona-ügy kapcsán. Való igaz, hogy némely prédikátor buzgósága, Jézus iránti rajongó szeretete pillanatnyi "felüdülést", vigaszt tud adni kétségbeejtő, pásztor-nélküli életünkben. Mindazonáltal e prédikátorok értékítélete csak a világot érintő kérdésekben (és a Tízparancsolattal kapcsolatban) működik helyesen. Amint a vallás talajára érnek, eretnekségük, a katolikus Egyházzal szembeni gyűlöletük, Szűz Máriával és a szentekkel szembeni tiszteletlenségük azonnal napvilágra kerül, ami lehetetlenné teszi, hogy egy katolikus tartósan náluk keressen lelki vigaszt. A napokban egy levélíró olyan kérdéssel keresett meg, melyhez hasonlót képzeletben már én is sokszor feltettem magamnak, és amire ugyanilyen sokszor azt a választ adtam, hogy „ilyen kérdésre ma lehetetlen válaszolni”.      A kérdés, amit kaptam, így szól: „Nehéz tájékozódni egy katekumennek, tudna-e segíteni, hogy a szűk kaput és a keskeny utat megtalálja, és hogy hiteles forrásokból tudjon meríteni?” Az ehhez hasonló kérdés, amit magamban már sokszor feltettem, pedig így: „Mit lehetne egy olyan embernek MA tanácsolni, akinek semmilyen előképzése, semmilyen vallási ismerete nincs, de katolikus szeretne lenni?” E képzeletbeli kérdésre ma sem tudok semmilyen választ adni. Ha olyan valaki akar katolikus lenni, akinek semmilyen előtanulmánya, ismerete nincs a kereszténységről, és benne a katolikus Egyházról, annak, szerintem, ma, ebben a tökéletes szellemi káoszban már lehetetlen követhető útmutatást adni.      Ugyanakkor az elsőre, egy 40-es éveiben járó és már némi ismerettel rendelkező férfinek a valóságos kérdésére már találtam elfogadható, sőt követhető választ. Mindazonáltal ez a válasz nem tanács, mert tanácsot adni nem vagyok illetékes. Hanem csak vélemény, az én véleményem arról, hogyan válhat/válhatna ma olyan valaki valóban katolikussá, akinek már van némi ismerete és tapasztalata a mostani zűrzavaros – világi és egyházi – helyzetről. Urunk Jézus Krisztus példabeszédei – többek között – azért is csodálatosak, mert minden korban érvényesek; minden kor megtalálhatja bennük a maga számára legfontosabb útmutatást. A 10 mináról, és az 5 talentumról szóló példabeszéd (Mt 25,15-29; és Lk 19,12-26) azt mutatja meg, hogy mi történik azzal a szolgával, aki a kapott értéket (kegyelmet), jelen esetben az egy talentumot, illetve az egy minát nem használja fel, hanem eldugja. Ugyanis az a tény, hogy a levélbeli kérdező már elindult, már eldöntötte, hogy a katolikus Egyház tagja akar lenni, és a mostani zűrzavarról is van már némi fogalma, hiszen ezért kér segítséget, azt bizonyítja, hogy Istennek – legalább egy – mináját már megkapta: Ez a mina már a kezében van, és ezzel már gazdálkodhat, úgy, ahogy a példázatbeli úr a szolgájától elvárta! Sőt, ha nem ezt teszi, akkor súlyos büntetést kap, rossz esetben olyan súlyosat, mint amilyet Jézus példázatában a „gonosz és rest” szolga (Mt 25,26, illetve Lk 19,22 (Káldi-féle Biblia)) kapott. Aquinói Szent Tamás azon a véleményen volt, hogy az ember az eszével nem csak Isten létét képes felismerni, de a Hozzá vezető helyes utat is. Ugyanakkor leszögezte, hogy ezt a legtöbben csak nagyon sok kitérővel, rengeteg zsákutcával tudnák elvégezni, amihez se idejük, se lehetőségük egész életük alatt nem adódik. Ezért Isten nem úgy rendezte el a világot, hogy mindenkinek magának kelljen e tekervényes, sok tévedéssel járó utat végigjárnia, hanem tanítókat adott, akik a többiek helyett ezt már megtették/megteszik, és akiknek a hitelességét az Egyház szavatolja. Ily módon az emberek túlnyomó többségének csak ezeket a "beavatott", Isten és az Egyház által rendelt tanítókat kell követnie, hogy biztosan Istenhez jusson.      De hol lehet ezeket a "beavatottakat" ma megtalálni? Az emberek évszázadokig úgy éltek, hogy csak a szüleikre és papjukra kellett hallgatniuk, és a sarki templomba kellett elmenniük, hogy az igazságot hallhassák, és a helyes úton járhassanak. Csakhogy ez ma már lehetetlen, mert mindaz, ami ma hivatalosan katolikusnak nevezi magát, olyannyira meg van fertőzve a modernizmussal, hogy nem Istenhez, nem a katolikus hithez, hanem – mindezek ellenkezőjéhez vezet.      Ráadásul egy mai kenyérkereső és családfenntartó olyan megterheléseknek és benyomásoknak van kitéve, és olyan körülmények között él, melyek lehetetlenné teszik számára a kereséshez feltétlenül szükséges időt és nyugalmat.      Marad tehát egyedüliként – Szent Tamás tanácsát követve, és a mai helyzetre alkalmazva – ez a megoldás: Azokra hallgatni, akik ezt a nehéz utat már végigjárták, elsősorban természetesen az egyháztanítókra, a szentekre, a katolikus gondolkodókra, közülük is leginkább azokra, akik jóval előttünk éltek. Az ő könyveiknek és életüknek a tanulmányozása nagyon sokat segít a helyes út megtalálásában, csakhogy a mai keresők túlnyomó többségének, mint például a fenti levél írójának, erre nagyon kevés lehetősége és ideje jut. Így hát nekik arra kell hagyatkozniuk, hogy találnak olyan valakit, aki már áttanulmányozta – előttük és helyettük – e hiteles tanítók útmutatásait, és azt csorbítatlanul képesek átadni nekik.      Itt persze megint egy újabb nehézség lép fel: Nevezetesen, hogyan lehet a mai káoszban valakiről megállapítani, hogy az igaz tudást adja tovább? De mielőtt erre a kérdésre megkeresnénk a választ, azokat a feladatokat kell sorba venni, melyeket a keresőnek magának kell előbb elvégeznie: Mert, ha valaki vezetőt akar keresni magának, előtte saját magával, a saját maga céljaival kell tisztába jönnie. Elsőnek azt kell eldöntenie, hogy mit is keres tulajdonképpen: Közösséget? Szép szokásokra, erkölcsös életre vágyókat? Szellemi táplálékot? Lelki vezetőt? Lelki társakat? Vallásos csoportokat? Mindezen célok nagyjából ugyanazt a csoportot alkotják, és ugyanazt is jelentik: Önmagunk keresését. Ugyanakkor a másik csoportba mindössze egy valami tartozik: Kerül, amibe kerül: az igazság, azaz Isten keresése.      E kérdés eldöntésére, az e két cél közötti megbízható választásra azonban elengedhetetlen az önismeret és az őszinteség önmagunkkal szemben. Szuszai Antal „Kalauz a krisztusi életre” című könyvének 1. részét e mondatokkal kezdi: »Az erkölcs cselekvés vagy működés, a működés pedig a működő természetéhez igazodik; azért önmagunk ismerete a kapu, melyen át a bölcsesség országába jutunk. Más szóval, aki önmagát nem ismeri, nem tudhatja a helyes élet módját. Az emberi természetnek helyes ismerete híjával Istent sem ismerhetjük, mivel Isten megismerése földi képmásának, az embernek ismeretéből indul ki. A szentek mind nagy Isten- és ember-ismerők voltak.« Ezt követően, amennyiben a kereső már biztos benne, hogy ő valóban a teljes igazságot keresi, és képes is az oda vezető utat végigjárni, azt kell megvizsgálnia, hogy e cél érdekében képes lesz-e életét úgy alakítani, hogy erre elegendő időt, nyugalmat biztosítson? Hajlandó lesz-e üdvössége érdekében olyan dolgokról lemondani, melyek lelki életét, haladását gátolják? Hajlandó lesz-e átszervezni az életét úgy, hogy állapotbeli kötelességei teljesítése után elég időt tudjon szakítani a legfontosabbra: Isten és vallása alapos megismerésére.      2019. június 6-án az antimodernist.org blogon a lelki élet kategória alatt megjelent cikkből való a következő idézet: »A szentek számára elsősorban az volt a fontos, hogy „Isten akaratát keressék és megtalálják életük rendjében”. Ami azt az alapvető igazságot fejezi ki, hogy csakis egy rendezett életben lehet megtalálni Istent, a káoszban nem.«      Ezért következő lépésként a keresőnek rendszert kell felépíteni mindabban, amit tesz: A munkájában, evilági kötelességeiben csakúgy, mint lelki életében. Ez utóbbiban rendszereznie kell azt, amit gondol, amit olvas, amit hall, és amit elérni igyekszik. – A tapasztalat azt mutatja, hogy a mai keresőknél – az elegendő idő után – az ismeretek rendszerezése hiányzik a legjobban. Ebbe-abba a forrásba is belekapnak, innen és onnan is begyűjtenek információkat, amik aztán a logika szerint teljes bizonyossággal nagy zűrzavarba torkolnak. Az én levélíróm így vallott erről a kérdésről: „Hónapok óta vissza-visszajárok és szemezgetek a honlapról. Többnyire telefonról olvasom a cikkeket.” – Bár a levélíró jóval fiatalabb, mint én, mégis úgy gondolom, hogy a telefonon való olvasás még a fiatal generációk számára sem képes megadni azt a koncentrációt, elmélyültséget, a szöveg "átlátását", ami az ilyen típusú írások tanulmányozásához elengedhetetlenül szükséges. Különösen azért, mert a telefonon való olvasás nagy valószínűséggel egyben azt is jelenti, hogy az olvasó nem otthon, nyugalomban olvas, amikor figyelni tud, hanem valahol idegenben, vagy úton, vagy munkaközben (ez a fajta "művelődés" ugyan érthető, és van idő és téma, amikor megfelel a hasznos időtöltésnek, de a kezdetekben, a komoly kérdések közötti eligazodás ideje alatt, biztosan nem vezet megfelelő eredményre). Konnersreuthi Neumann Therese mondta, hogy Urunk Jézus Krisztus azért haragszik a legjobban, ha nem bíznak benne eléggé. És valóban, az Istenben való bizalom a hit egyik sarkalatos kérdése: Vannak, akik bűnös fokig biztosak abban, hogy Isten megmenti őket; ez akár elmehet „az Isten irgalmasságában való vakmerő bizakodás” Szentlélek ellen elkövetett bűnéig. És vannak, akik képtelenek gyermeki módon bízni Isten segítő jelenlétében. Nem véletlenül figyelmeztet Urunk arra, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki megalázza magát, mint egy kisded (lásd Mt 18,3-4: „Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisded, az nagyobb a mennyek országában.”): És itt nem csak az alázatosságról van szó, hanem arról a feltétlen bizalomról is, amit egy kisgyermek érez édesapja iránt.      Az „Óda a szellemhez” című könyvemben írtam le azt a prédikációt, amit nem sokkal megtérésem után hallottam, és ami akkor számomra a lehető legvilágosabban magyarázta meg a hit mibenlétét: „Kötéltáncos érkezik egy városba. A főtéren több emelet magasságban kihúzza a kötelét, majd a bámészkodók feje felett átmegy rajta a túloldalra. Nagy taps, majd következik a második mutatvány: egy kocsit tol át egyik oldalról a másikra a szédítő magasságban az egy szál kötélen. Óriási taps, elismerő üdvrivalgás köszönti a merész produkciót. Az artista ezután lekiált a tömegbe: Ki jön fel, és ül be a kocsiba, hogy azt vele együtt áttolja a túloldalra? Döbbent csend fogadja ajánlatát. És ekkor egy kisfiú kinyújtja kezét, és boldogan jelentkezik a kétes kimenetelű kísérletre. A mellette állók döbbenten kérdezik: Hogyan mersz jelentkezni, hogyan bízhatod életedet erre az artistára? Hogyne merném, hiszen az édesapám, válaszolja büszkén a kisgyerek.”      Isten mindig a szándékra tekint, és ezért Isten mindig meghallgatja és megsegíti az őszintén Hozzá fohászkodókat. Hát még napjainkban, amikor Ő tudja a legjobban, hogy milyen nagy bajban vagyunk. A szentmisére való előkészület során a pap többek között a 83. (Quam dilecta) zsoltárt is elimádkozza. Ebben található ez a vers: „Boldog az az ember, akit te megsegítesz, mikor szívében elhatározza, hogy felmegy a Könnyek völgyén át a kitűzött helyre! Mert megáldja a törvény szerzője, erőt erővel tetézve haladnak az úton, és meglátják az istenek Istenét a Sionon.” (Zsolt 83,6-8)      Tehát a Biblia, Isten maga biztosít minket arról, hogy akinek a szándéka jó, aki „szívében elhatározza, hogy felmegy a Könnyek völgyén át a kitűzött helyre”, azt Isten „megáldja”, és vele együtt halad azon az úton, ami Hozzá vezet! Ennél nagyobb biztosíték arra, hogy az őszinte keresőt Isten nem hagyja eltévedni, nem lehetséges! Ami azt jelenti, hogyha valaki a fenti kérdéseket tisztázta magában, és szilárd maradt az az elhatározása, hogy kerül, amibe kerül, de az igazságot, csakis az igazságot akarja megismerni és követni, akkor Isten mindig mellette lesz, és megsegíti e vállalkozásában. „Ego sum via et veritas et vita = Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6) – Urunk Jézus Krisztus eme szavai adják ehhez az isteni biztosítékot. A mai keresők ezek után útjuk egyik legnehezebb állomásához érnek. A fenti levélíró ezt így fogalmazta meg: „Az én gondom, az egész világ gondja is egyben. Hol a tiszta forrás? Mert azt még én is látom, hogy a Vatikán felé nem kereshetem egy ideje ezt a forrást. Márpedig a katolikusoknál az, hogy mi igaz és mi nem, nem szavazat vagy rokonszenv kérdése. Amit az Ön honlapján olvasok, arról más tradicionális katolikusok azt mondják, hogy nem így van. Szóval az én kérdésem, költői persze, ki az a Dr. Élthes Eszter, ki az a Dr. Taylor Marshall, ki az a Vigano érsek, ki az a Bergolio? Kinek higgyek? Kinél van az autoritás az igazság tanítására? Engem az hajt, hogy AZ igazságot találjam meg, és ne valakinek az igazságocskáját.”      Ugyanezt a kérdést én 26 évvel ezelőtt ebben a formában tettem fel Maeßen atyának: „Én elhiszem, hogy amit Ön mond, az az igazság, de honnan veszi, vesszük mi azt a gőgöt, hogy azt állítsuk, hogy nekünk van igazunk?” Az atya válasza: „Nem arról van szó, hogy nekem, vagy másnak van-e igaza, hanem arról, hogy aki azt mondja, amit a katolikus Egyház két évezrede tanít, annak igaza van, aki pedig nem azt mondja, annak nincs igaza.” Persze még ezután sem olyan egyszerű a jó vezetőt megtalálni, hiszen ahhoz az elmondottak alapján a keresőnek ismernie kellene a kétezer éves katolikus Egyház tanítását, amire ő, ha maga kezd bele ennek felderítésébe, soha nem jut a végére. De hát erre nincs is szükség, hiszen elegendő a legaktuálisabb kérdésekben elvégezni egy próbát, és máris kiderül, hogy e kritérium alapján kinek a véleménye, útmutatása egyezik meg MINDENBEN a kétezer éves katolikus Egyház tanításával? Feltéve: 2021. október 28. II. rész Litánia Jézus legszentebb nevéről – Könyörgés: „Urunk Jézus Krisztus, te azt mondottad: kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek; kérünk, add meg nekünk isteni szeretetednek érzelmét, hogy téged teljes szívből, szóval és tettek szeressünk, és dicsérni soha meg ne szűnjünk. Adj nekünk, Urunk, szent neved iránt egyaránt félelmet és örök szeretetet, mert gondviselésedtől soha meg nem fosztod azokat, akiket szereteted állhatatosságára tanítasz. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.” 1. „Ha szeret és megbocsát, ha alázatos, ha imádkozza a rózsafüzért, ha hiszi a Hiszekegy minden sorát, akkor is lehetetlen a helyes utat megtalálni? Ha az embernek fél órája van, mi a fontosabb, elmélyülten imádkozni a rózsafüzért, vagy olvasni a szentek életét?” – hangzik a levélíró következő kérdése. A kérdés második részére nagyon könnyű a válasz: Ahhoz, hogy az imának értelme legyen, az imádkozónak előbb azt kell pontosan tudnia, hogy miért imádkozik, hogy ki az, akihez imádkozik, hogy ez a valaki mit vár el tőle, mikor, milyen feltételekkel hallgatja meg az imáit; Hogy ez a valaki, mit akar, hogyan imádkozzon, mikor imádkozzon?      Következésképpen előbb mindezekre a kérdésekre tanulással, képzéssel, például a szentek életének olvasásával, meg kell keresni a helyes választ. Amíg ezeket nem tudja a kereső, addig imáiban (mert az természetesen nagyon fontos, hogy már a kezdetektől imádkozzon) – az ismert katolikus imákon kívül, mint például a Miatyánk, az Úr angyala stb. – elsősorban azt célszerű kérnie, hogy Isten adja meg neki a kegyelmet, hogy minél jobban megismerhesse Őt és parancsait.      Ismerek valakit, aki rendszeresen és sokat imádkozik – egy általa elképzelt istenhez. Abszolút nem érdekli egyetlen vallás sem, sőt, minden felvilágosító segítséget mereven visszautasít, nem kíváncsi se Istenre, se másra, de azért nem mond le arról az igényéről, hogy naponta hosszasan imádkozzon. Nem beszélget, nem elmélkedik, hanem valóban imákat mond egy általa kitalált valamihez/valakihez.      A médiában szereplők közül is sokan vannak olyanok, akik büszkén vallják magukról, hogy ők hisznek ugyan, de nem „vallásosak”, és még azt is hozzáteszik, hogy az élet értelme, hogy szeressék egymást az emberek, és ők ezen elv szerint élnek. Ezeknek az embereknek egyfelől fogalmuk sincs arról, hogy mit beszélnek, hogy valójában mit jelent a szeretet, mit jelent a hit és kicsoda Isten, másfelől fel sem merül bennük, hogy valaminek híján vannak, hogy a legfontosabb hiányzik az életükből. És mivel ezt nem tudják, nem is tesznek ellene semmit; eszükbe sem jut, hogy saját jövőbeni sorsuk érdekében rászorulnak Isten segítségére, kegyelmére, és ezért nem is kérik ezt Tőle.      De ismerek olyan valakit is, aki évek óta minden vasárnap korán felkel és elmegy a templomba "misére" – mert abban reménykedik, hogy ez majd hozzásegíti, hogy halála előtt megtérjen. Mert addig esze ágában sincs vallástalan életmódját feladni. Bár hiszi, hogy van Isten, van túlvilág, van ítélet, a rendszeres misére járáson kívül semmilyen más fizikai, szellemi megerőltetésre nem hajlandó, amivel megváltoztathatná életét. Amennyire kívülről látható, ez a fajta viselkedése egyre távolabb viszi annak valószínűségétől, hogy halála előtt képes legyen megtérni. Isten ugyan végtelenül irgalmas, de csak azokkal szemben, akik nem élnek irgalmával újra és újra vissza. Azt persze nem gondolom, hogy a keresők, vagy az alaposabb vallási ismeretekkel nem rendelkező, ú. n. egyszerű hívek imája is olyan, mint az imént említett személyeké. De a katolikussághoz szellemi/lelki téren eleve hozzátartozik az egész életen át tartó fejlődés. Egy katolikus számára a vallásgyakorlás ott kezdődik, hogy megtanulja a katekizmust, legalább vázlatosan az egyháztörténetet, és megismeri a szenteket. De ez csak a kezdet: katolikussá válása, képzése ezzel korántsem ér véget, hanem haláláig szünet nélkül folytatódik. – A protestánsok azt tanítják, hogy elég, ha valaki "elfogadja Jézust", és innentől kezdve biztosítva van az illető üdvössége. A Tízparancsolat betartása és betartatása nagyon sok protestáns közösség számára már semmilyen szerepet nem játszik. Náluk nincs gyónás, nem követelik a bűnbánatot, a vezeklést, egyáltalán semmi "megerőltetőt" nem várnak el híveiktől. Csak az Isten irgalmában való feltétlen hitet hirdetik és követelik meg, amivel valójában a Szentlélek ellen vétkeznek. Aki felnőtt korában akar katolikus lenni, annak előbb életgyónást kell végeznie, életét minden téren összhangba kell hoznia a Tízparancsolat elvárásaival, mielőtt a katolikus Egyházba beléphet.      Egy kezdő katolikusnak például azt is tanácsos minél előbb megtanulnia, hogy még az Urunk Jézus Krisztushoz vezető út is legkönnyebben Szűz Márián és a szenteken keresztül vezet. Mert Isten Anyjának, Édesanyánknak és a szenteknek a tisztelete hozzájárul a katolikus hit és bizalom emberi, gyengéd vonásainak a kidomborítására, és kiválóan kihangsúlyozza a katolikus és protestáns lelkiség közötti kiáltó különbségeket, például ez utóbbi rideg, földhözragadt jellegét. [lásd ezzel kapcsolatban Josef Dillersberger írását: Az Angyali Üdvözlet] Egy katolikus számára azért elengedhetetlen a tanulás, a vallási ismeretekben való előrehaladás, mert e nélkül a cél, amit Urunk adott meg számunkra, elérhetetlen: „Legyetek tehát tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) – Nyilvánvaló, hogy ezt a célt nagyon kevesen érik el, de ez magát a parancsot semmi esetre sem teszi érvénytelenné!      C. S Lewis „Keresztény vagyok” című világhíres könyvében írta: »Amikor egyszer előadást tartottam a légierőnél, egy idős, keményfejű katonatiszt felállt és így szólt: „nekem semmi szükségem erre a szövegre. De ide figyeljen, azért én is vallásos ember vagyok. Tudom, hogy van Isten. Éreztem Őt, a hallatlan misztériumot kint a sivatagban, éjjel, egyedül. S ezért nem hiszem az ön csinos kis dogmáit és képleteit Istenről. Aki már találkozott az igazi istenélménnyel, annak ezek kicsinyesnek, tudálékosnak és valószerűtlennek látszanak!” Bizonyos értelemben teljesen egyetértek ezzel az emberrel. Azt hiszem, tényleg lehetett egy igazi élménye Istenről a sivatagban. S amikor erről az élményről átváltott a keresztény hitelvekre, akkor, azt hiszem, valami valóságostól a kevésbé valóságos felé fordult. Ugyanúgy, ha valaki egyszer kitekintett a tengerpartról az Atlanti-óceánra, majd utána annak térképét veszi szemügyre, akkor szintén a kevésbé valóságos felé fordul a valóságostól: az igazi hullámokról egy darab színes papír felé. De éppen itt jön a lényeg. A térkép ugyan csak színes papír, de két dolgot kell figyelembe vennünk vele kapcsolatban. Először is azon alapszik, amit százak és ezrek tapasztaltak az igazi Atlanti-óceánon hajózva. Ebből a szempontból éppolyan valós tapasztalatok tömege húzódik meg mögötte, mint amilyen valós élményt szerezhettünk a tengerpartról; csak amíg a mi véleményünk egyetlen, futó pillantáson alapszik, a térkép egybefoglalja az összes különböző tapasztalatot. Másodszor, ha bárhová akarunk is menni,a térképre feltétlen szükség van. Amíg megelégszünk azzal, hogy a parton sétálunk, saját szemlélődésünk sokkal több örömet nyújt, mintha a térképet tanulmányoznánk. De a térképnek sokkal több haszna van, mint a parti sétának, ha Amerikába akarunk jutni. Nos, a teológia olyan, mint a térkép. Ha csupán megtanuljuk a keresztény tanítást, és elgondolkodunk róla, s aztán ott meg is állunk, az sokkal kevésbé lesz valós és izgalmas élmény, mint aminek a barátunknak volt része a sivatagban. A tanítás nem Isten, csak egyfajta térkép. De ez a térkép sok száz olyan embernek a tapasztalatán nyugszik, aki valóban kapcsolatban volt Istennel, s tapasztalatukhoz képest mindaz a felindulás vagy kegyes érzés, amit önök vagy én valószínűleg érezhetünk, igen kezdetlegesek és igen zavarosak. Egyébként pedig, ha tovább akarunk jutni, használnunk kell a térképet. Hiszen látják, ami azzal az emberrel a sivatagban történt, lehetett valóságos élmény, és biztosan nagyon megindító volt, de nem lett folytatása. Sehova se vezetett. Nincs mit kezdeni vele. Tulajdonképpen ezért olyan vonzó a bizonytalan vallás, Isten megérzése a természetben, és a többi. Ez mind izgalmas élmény és semmi munka; mint amikor a partról figyeljük a hullámokat. Azonban nem fogunk eljutni New-Foundlandbe, ha ily módon tanulmányozzuk az Atlanti-óceánt, és az örök életre sem fogunk eljutni, ha egyszerűen csak a virágokban és a zenében érezzük Isten jelenlétét. S ha csak a térképet nézzük, anélkül, hogy kimennénk a tengerre, sehova sem fogunk eljutni. Viszont akkor sem leszünk valami nagy biztonságban, ha térkép nélkül megyünk ki a tengerre. Más szóval, a teológia gyakorlati tudomány: különösen most [1940-es években írta!]. A régi időkben, amikor az emberek kevesebbet tanultak és vitatkoztak, talán meg lehetett lenni néhány egyszerű elképzeléssel Istenről. De ma már ez nem így van. Ma már mindenki olvas, mindenki fültanúja a vitáknak. Ha tehát nem a teológiára hallgatunk, az nem azt jelenti, hogy nincs elképzelésünk Istenről. Ez azt fogja jelenteni, hogy egy csomó helytelen elképzelésünk lesz – téves, zavaros, korszerűtlen elképzelések. Ugyanis az Istenről szóló és manapság újdonságként előhozott elképzeléseknek egy igen jelentékeny részét a teológusok már századokkal ezelőtt kipróbálták és el is vetették. A modern világ népszerű vallásában való hit visszafejlődést jelent, ugyanúgy, mintha azt hinnénk, hogy a Föld lapos.« Ami a levélíró fent idézett kérdésének első felét illeti – amit ki lehet egészíteni következő felvetésével is: „Na, de mi van a szellemben koldusokkal? Nagyon sokat ebből az irodalomból ők nem értenek meg, ettől még üdvözölhetnek, vagy nem?”, – a válasz így hangzik:      Isten mindenkit a maga képességeinek megfelelő módon vezet. A kegyelem a természetre épül, azaz, Isten mindenkitől csak azt várja el, aminek teljesítésére neki képességet adott. A minákról, illetve talentumokról szóló példabeszédben sem kap minden szolga ugyanannyit urától, és az úr sem vár el ugyanannyi nyereséget minden szolgájától: megelégszik azzal, ha az elért haszon megfelel a kapott tőke nagyságának.      Persze felvetődhet a gyanú, hogy ilyesfajta kérdéseket többnyire azok tesznek fel, akik saját határozatlanságukra vagy restségükre akarnak kibúvót találni. Ahelyett, hogy valaki ezt tenné, jobb lenne rábíznia magát Istenre, és ráhagyni e probléma igazságos megoldását.      Katolikus létem kezdetén minden nap elmentem az esti "misére", amin rajtam kívül még öt-hat nálam idősebb asszony vett részt. Köztük volt egy csöndes, visszahúzódó, egyszerűen öltözött idős hölgy, aki a "mise" alatt, vagy hátul térdelt egy szobor előtt, vagy misekönyvéből olvasgatott. Akkor még el nem tudtam képzelni, hogy mit csinál, de az feltűnt, hogy a "mise" végén elég hosszú időn keresztül ott térdel a főoltár előtt [a pap nem engedte meg, hogy a hívek térdelve áldozzanak]. Csak később tudtam meg, hogy a "misék" alatt a régi mise- és imakönyvét olvasta, azokból imádkozott. Nem volt tudós, képzett valaki, katolikus lelkületével mégis pontosan megérezte, hogy a NOM-os "misével" valami nincsen rendben, és ezért, amennyire tőle telt, kivonta magát alóla. Négy évig jártam oda, ezalatt a négy év alatt ez az asszony volt az egyetlen, aki így viselkedett. Valószínűleg azokhoz az egyszerű emberekhez tartozott, akik korábban nem megszokásból, illemből, hanem élő hittel jártak templomba, gyakorolták vallásukat, és ezért a megváltozott körülmények között is meg tudták őrizni katolikus lelkületüket, ami képessé tette őket arra, hogy „hűnek találtassanak”, az igazat a hamistól mindig meg tudják különböztetni. Isten, aki maga a szeretet és maga az igazságosság, biztosan jobban meg tudja ítélni, mint mi, állandóan kihívó kérdéseket felvető, buta emberek, hogy mi lakik az emberek szívében, és kinek hogyan kell bebizonyítania a Hozzá való hűséget. Az Egyház biztos tanítása, hogy Isten senkit nem hagy elkárhozni a saját hibáján kívül: Akik elkárhoznak, azok ezt egészen biztosan meg is érdemelték, akár ma élnek, akár évszázadokkal ezelőtt éltek egy dzsungel mélyén. Ahogy ma az emberiség túl-túlnyomó része visszautasítja Őt, biztosra vehetjük, hogy úgy ma, mint a múltban bármi volt/legyen valakinek az életkörülménye, csak akkor kárhozott/kárhozik el, csak akkor nem kapta/kapja meg a lehetőséget a megtérésre, ha azt nem is kereste/keresi. Akik tudatlanságban halnak meg és ezért elkárhoznak, azokról Isten tudja, hogyha megtehették volna, akkor sem tértek volna meg – mint ma az emberiség csaknem száz százaléka.      Szent Hermasz apostoli atya Pásztor című – a korai egyház által sugalmazottnak tartott – műve harmadik látomás 3. fejezetében írja: „ha pedig szorgalmasan keresed, akkor meg is találod az igazságot”. Ehhez a mondathoz a témát ( = Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség) feldolgozó szerző ezt tette hozzá: »A tévedhetetlen igazság természetesen az Isten által kinyilatkoztatott mondatban rejlik: „Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.” (Jn 3,5) A tévedés a többi válaszban van, melyek emberi megfontolásokból születtek.« – Szent Hermasz műve megmutatja, hogy Isten útjai és megoldásai az ember számára kifürkészhetetlenek. Ezért nem kérdezni, mintegy számon kérni kell Őt, hanem alázatosan meghallgatni és parancsainak engedelmeskedni. Ehelyett azonban az ember, mivel nem tudja, vagy nem akarja Isten parancsait, útjait elfogadni, „emberi megfontolásokat” kezd kiagyalni, ahelyett, hogy elismerné Isten abszolút felsőbbrendűségét, és a maga kicsinységét. – Isten egészen biztosan senkit nem hagy elveszni, aki hajlandó megtérni, és alázatosan követni parancsait.      [lásd ezzel kapcsolatban Josef Dillersberger szavait, például ebben a cikkben: Isten figyelmes szeretete: Josef Dillersberger Lukács evangéliumának tárgyalása kapcsán összehasonlította Zakariás és Mária válaszát, amelyet az angyalnak adtak, aki hírül vitte nekik gyermekük születését. A Szentírás szerint szinte mindketten ugyanazt kérdezték: „Hogyan történhet ez?” Csakhogy Zakariás szavaiból a kétség, a hitetlenség csendült ki: ezért kapta a büntetését. Mária nem kételkedett egy percig sem az angyal szavában: ő csak a hogyant akarta megtudni. (Luk 1,34)] Visszatérve a levélíróra: azon kívül, hogy ő már a komolyan vehető keresők közé tartozik, és legalább egy minát birtokol már, az a tény, hogy pont ennek a honlapnak a szerkesztőjéhez fordult tanácsért, szintén azt a felvetést támasztja alá, hogy Isten képesnek tartja őt arra, hogy komolyan elgondolkodjon a világ és az Egyház dolgairól, és ezért nem kell magát a „szellemben koldusokhoz” hasonlítania, akiket Isten más módon vezet. Mint már elhangzott, Isten mindig a szándékra tekint: aki azért tanul, hogy Hozzá jusson, annak ki fogja nyilatkoztatni magát, azt hozzásegíti, hogy a teljes igazságot felismerje, de aki azért képezi magát, hogy ezzel "fontos emberré" válhasson, annak nagy valószínűséggel nem. 2. Azon, hogy a világ szellemileg-lelkileg, egyáltalán minden szempontból, olyan mély szakadékban van, mint napjainkban, valójában egyáltalán nem meglepő, sőt, nagyonis logikus következménye mindannak, ami az elmúlt hosszú évtizedekben történt. [lásd ezzel kapcsolatban Charly Pichler cikkét: Utószó 2001. szeptember 11-hez]      Msgr. Carlo Maria Vigano a 2021. október 9-én Rómában, a kötelező oltás ellen tüntetőkhöz intézett videóüzenetében ezt a helyzetet így írta le: „Ami ma történik, az az évtizedek óta folyó bomlasztás, az Isten törvényei ellen való lázadás, az emberek által elkövetett bűnök és vétkek mérgezett gyümölcse, ami Isten előtt bosszúért kiállt. A Gondviselés megmutatta nekünk, mivé válhat a világ, ha feladja Jézus Krisztus királyságát, és magát a Sátán rabszolgasága alá helyezi.”      [A videóüzenet német szövege: ITT található – magyar nyelvű Google-fordítása pedig ITT] Az a világ, ami nem csak elfordult, de kifejezetten szembeszállt Istennel, nem lehet másmilyen, csak olyan borzalmas, mint a mai. Korunkban tehát a meglepő nem ez, hanem az, ami a katolikus Egyházzal történt. Sőt, ez nem csak meglepő, de emberi aggyal teljességgel felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Ráadásul ellent mond a katolikus tanításnak. És mégis valóság, és mégis tény. Olyan valóság, ami elől nem lehet elbújni, és amit egy katolikus nem ignorálhat. Ha elbújik az alól a kérdés elől, hogy miként, de kiváltképp miért vált a hivatalos egyház hittagadóvá, sőt eretnekké, akkor már azok közé tartozik, akik eddig megkapott minájukat elásták, egyszóval: visszautasították Isten kegyelmét.      A kath.net blogon pár napja jelent meg a tudósítás arról, hogy három svájci gárdista a Vatikánban érvényben levő kötelező oltás ellenére, nem oltatta be magát, s így elvesztve állását, hazautazott. A beszámolóhoz 54 hozzászólás érkezett, melyek azonban másnapra eltűntek a blogról (a cikk maga nem, csak a hozzászólások; ami azért feltűnő, mert a többi archív cikk alatt megtalálhatók ezek a kommentárok). Én még olvashattam az utolsó véleményt, amiben egy nő azt írta, hogyha Bergoglio ír elő valamit, akkor azt egy katolikusnak követnie kell, még akkor is, ha ezzel fizikai veszélynek teszi ki magát, például az oltás mellékhatásaira súlyosan megbetegszik. Szerinte ezt a veszélyt egy katolikusnak kötelező vállalnia Bergoglio kérésére.      Ez az érvelés nemcsak mélységesen ostoba, de még a katolikus tannak is ellene mond, hiszen egy oltás beadatása vagy megtagadása nem lelki, szellemi, vagy fegyelmi kérdés, amiben egy hívőnek engedelmeskednie kell az egyházi tekintélynek. És kiválóan leleplezi azt a fajta viselkedést, amikor puszta lustaságból valaki bármit elfogad abból, amit parancsolnak neki, csak hogy ne kelljen saját véleményt alkotnia, ne kelljen magának döntenie semmiben, ne kelljen felelősséget vállalnia saját tetteiért. Somogyváry Vilmos (vitéz Somogyváry Gyula unokaöccse, aki 3 évet töltött szovjet hadifogságban) mondta a kommunizmusról: Az elmúlt rendszernek volt egy nagy pozitívuma: „Mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy kiábránduljon belőle. A bigottak, a pártfunkcionáriusok és egyéb, a hatalomról lemondani nem tudók nem akarták felismerni e lehetőséget, pedig ők is megkapták.” (forrás: „Ahol én voltam, ott nem voltak hősök…”, Auktor Kiadó 2003.)      Nos, a hivatalos római, magát katolikusnak mondó, és a világ előtt is ennek elismert "egyház" olyan sok, és olyan nagy eretnekségeket, bűnöket, botrányokat követett el, illetve követ el nap mint nap, hogy „mindenkinek lehetőséget adott/ad arra, hogy kiábránduljon belőle”.      [Napjaink botrányai már annyira égbekiáltóak, hogy a tradicionalista "katolikus" internetes oldalak sokszor már nem is mernek beszámolni róluk, csak a közmédiából vagy más evilági hírforrásból lehet róluk hallani – gondolok itt konkrétan az október 6-án és 7-én lezajlott legújabb vallásközi találkozóról, melynek mottója így hangzott: „A népek testvérisége a föld jövője” – forrás: http://orokvaros.network.hu/blog/roma-kozossegi-oldala-hirei/veget-ert-a-vallasi-vezetok-talalkozoja-romaban-a-colosseumnal-2021. (ez utóbbi blog mindenről beszámol, ami Rómában történik) – Vagy a most zajló szinódus-szinódusra, mely az egyház megreformálását tűzte ki célul, és amitől a világ azt reméli és ezt nyíltan ki is mondja, hogy végre minden katolikust teljesen eltöröl a katolikus egyházból.] A legmegdöbbentőbb mégis az, hogy ennek ellenére „a bigottak, a pártfunkcionáriusok és egyéb, a hatalomról lemondani nem tudók nem akarják felismerni e lehetőséget, pedig ők is megkapták”. Bigottak alatt azok értendők, akik körömszakadtáig, akár lelki üdvüket is veszélybe sodorva, nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy egy eretnek, pogány isteneket imádó, a világgal szövetkező valami nem lehet Krisztus igaz Egyháza. A többiek alatt pedig mindazok, akik befolyásukat, vélt fontosságukat, hírességüket nem hajlandók elveszteni az igazság elfogadásával. Mert az igazságot megvallani és hirdetni még soha nem volt annyira népszerűtlen dolog, mint napjainkban. „Quos Deus perdere vult, dementat prius – Akit az isten el akar veszíteni, annak előbb az eszét veszi el” – ez az angol irodalomban a 17. században felbukkanó és azóta gyakran elhangzó frázis, valójában a görög mitológiából származik, és több görög író művében is felbukkan. Annyi különbséggel, hogy Isten helyett eredetileg Jupiter, majd "istenek" (többes számban) álltak.      Meglepő, hogy a lexikonok anélkül tárgyalják e mondat eredetét és értelmét, hogy a Bibliát megemlítenék. Pedig e frázis igazát valójában Isten szava garantálja; Ő az, aki a megátalkodottakat, a Neki konokul ellenállókat, az Ő szeretetét a végsőkig visszautasítókat végül ezzel a büntetéssel sújtja már itt a földön. A görög filozófusok csak egy megtapasztalható igazságot foglaltak szavakba, amit aztán a latinok, majd az újkor irodalmárai is átvettek tőlük. Az Úr, amikor „haragja fölgerjedt népe ellen” (Iz 5,25), ezt a parancsot adta Izajás prófétának: „Menj, mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével és ne értsen a szívével, s így ne térjen meg és ne gyógyuljon meg.” (Iz 6,9-10) – E szavak fontosságát még csak fokozza, hogy Urunk Jézus Krisztus megismétli őket, amikor a farizeusok hitetlenségét és konokságát ostorozza, pont a fenti cikkben elhangzott szombati gyógyítás, és példabeszéd elmondása után: „Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait – felelte –, de nekik nem. Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak. Beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket.” (Mt 13,11-15) A mai világban – úgy tűnik – az emberek túlnyomó többségét Isten már ezzel a büntetéssel sújtotta. Ezt bizonyítja az a világméretű hazugsághalmaz, amiben élnünk kell, és az a konokság, amit az ú. n. katolikus tradicionalisták az igazsággal szemben tanúsítanak. Mégis, a mai ember legjellemzőbb tulajdonsága nem a hitetlenség, hanem a valósággal szembeni teljes vaksága. Egy mai ember, már nem csak a fiatal, hanem az idősebb is, nem tagadja a múlt tapasztalatait, felhalmozott tudását, végső soron az igazságot, és vele Istent, hanem már nem is ismeri e fogalmakat. Nem megveti, avíttnak tartja a múltat, hanem nem is tudja, hogy valaha létezett valami más is, mint ami ma körülvesz bennünket. Annyira vakok és süketek a valóságra, hogy ez a vakság és süketség már nem szerzettnek, hanem velük születettnek tűnik. Isten már nem csak az egyes embereket, de egész generációkat, népeket büntet árulásuk, hitehagyásuk miatt. Myra Davidoglou „Isten azért pusztította el Szodomát, mert nem volt benne még tíz igaz ember sem” című cikkét, amit 1991-ben (!) írt, azzal a költői kérdéssel fejezte be, hogy vajon napjainkban akad-e elegendő számú igaz ember, akiknek kedvéért Isten hajlandó megmenteni a világot?      »Isten szemében bizonyára jelentősége van az igazak számának. Ha egy nép vétkei és gaztettei olyan nagyok, hogy már az égre kiáltanak, néhány istenfélő és kifogástalan hívő nem elegendő arra, hogy ettől a néptől elháruljon az isteni büntetés. Emlékezzünk az Úr Ezekiel prófétának mondott szavaira: „Emberfia, ha egy ország hűtlenséggel vétkeznék ellenem, s kinyújtanám ellene kezemet, összetörném kenyere botját, éhínséget bocsátanék rá, s elpusztítanék embert és állatot; ha ebben az országban ott volna ez a három férfi: Noé, Dániel és Jób, ezek az emberek igaz voltukkal csak magukat mentenék meg. … Ha pestist küldenék erre az országra és vérrel áradna ellenük haragom, s kiirtana embert és állatot, ha ebben a városban ott volna Noé, Dániel és Jób – amint igaz, hogy élek, mondja az Úr, az Isten –, sem fiaikat, sem lányaikat nem mentenék meg, csak a maguk életét mentenék meg igaz voltukkal.” (Ez 14,13-14/19-20) Látjuk, hogy Isten szava szerint e három, kipróbált szentsége miatt kiváló istenes férfi közbenjárása sem tartoztatná fel a fenyítést, mely Izrael népét különben eléri, ha gonoszsága mértéke betelt.« Msgr. Vigano azon igen-igen kevesek egyike, aki világosan látja a mai káoszt, és fáradhatatlanul bíztatja az itt-ott demonstrálókat, hogy álljanak ellen. Ne adják fel, és rendületlenül imádkozzanak, és akkor biztosak lehetnek abban, hogy legyőzik a gonoszt. Nem tudom, hogy Msgr. Vigano komolyan hiszi ezt az utolsó mondatát, hiszen minden jel arra mutat, hogy a megmaradt igazakra ugyanaz a sors vár, ami Urunkra: a halál, amiből ugyan lesz feltámadás, de nem a magunk erejéből, mint Urunknak volt, hanem csakis Isten erejéből.      Ezzel az állítással kapcsolatban érdemes pontról pontra újra elolvasni a Malachi Martin atyával 1990-ben (!) készült interjút. Ebből valók a következő idézetek:      »Isten megvonta tőlünk a kegyelmet. Isten megvonta tőlünk a megszentelő kegyelmet, amely nélkül nem lehetünk katolikusok. Ez az összképe annak, ami történt…. „Ezt Krisztus megengedte”. Ő mindenható. Ő minden szívet meg tudna változtatni. De nem tette. Megengedte, hogy a bomlás végbemenjen. Vagyis ez Krisztus engedélyével történt, noha nem az Ő akaratából. Ezen mindannyian el kell gondolkodnunk. Megengedte ezt a győzelmet a Sátánnak, aki sikeresen beférkőzött az Egyházba a legmagasabb szintekig, egészen Péter trónjáig. … Nos, ha egy mindenre kiterjedő, embermilliók életére kiható változást látunk, mely hirtelen tárul elénk, és minden ugyanazt a pecsétet viseli, biztosak lehetünk abban, hogy az nem véletlenül történt. Más szóval ilyenkor tudhatjuk, hogy az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba. Mivel oly egyetemes, tudhatjuk, hogy fentről indították el. Nem egy egyházmegyében kezdődött. Ez nem egy országban kezdődött. Ez Rómából indult ki. …. Ez néhány nagy kérdést vet fel. Jézus a világegyetem királya, az Egyház feje, és az az ember, akitől a pápa hatalmát származtatja. Vajon mi az Ő terve? Mi történik valójában? Miért van ez a gonosz kártékonyság a legmagasabb helyeken is? Mi történt, hogy a helyzet így alakult? Ezek a kérdések kínozzák az embereket. Aztán hogyan kezeljem ezt a helyzetet? … Hogy némileg világosabban lássuk a helyzetet, nézzük meg, mi történt Jézus kínszenvedései, a passió idején. Urunkat ellenségei késő éjszaka fogták el, és másnap délután 6 óráig tartották fogva, amikor hirtelen összeroskadt, és egy hangos kiáltással meghalt. Biztos vagyok benne, hogy ez idő alatt a Szűzanya vagy János evangélista nem mondtak ilyet, de abban is biztosak lehetünk, hogy a Jeruzsálembe gyűlt apostolok és tanítványok a helyüket nem találva járkáltak, és ezt mondogatták: „Ő tudja majd, amit kell. Isten be fog avatkozni. Az angyalok egy hadseregét küldi majd el, akik megszabadítják Őt. Valamit csak fog tenni!” … De tudjuk, hogy Ő nem tett semmit. Feltartóztathatatlanul végigment mindenen egészen a sírba tételig. Krisztusnak meg kellett halnia, mielőtt feltámadt a sírból. Éppúgy, mint ahogy mivelünk is történik. Isten nem készül tenni semmit. Isten nem avatkozik be. Nem fog történni hirtelen változás, amelynek következtében minden újból rendben lesz, és olyan katolikus lesz, mint volt azelőtt. Soha többé nem lesz olyan, mint volt! Az Egyház soha többé nem áll vissza olyanná, mint amilyen volt! Az meghalt és elmúlt. Mi a sírba megyünk, mielőtt feltámadunk. … Mi nem bírunk annyi kegyelemmel, hogy igazán változtatni tudjunk a dolgokon. Jézus nem emelt bennünket olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessük. Minden teendőnk abban áll, hogy éljük a hitünket, a hitünkben haljunk meg, és kerüljük el a megalkuvásokat. Ennyi minden, amit tehetünk, mert a helyzet mozgatóerői kozmikus méretűek. Nem elérhetőek számunkra.« Abból kell tehát kiindulnunk, hogy Isten nem fog közbelépni, nem fog segíteni a mai világnak, mert – képletesen mondva – tíz igaz ember sincs már, aki ezt megérdemelné: A korona-őrületnek ellenállók túlnyomó többsége maga is csaknem ugyanannyira istentelen, mint az a hatalom, ami ma az egész világot a Sátán rabszolgaságába akarja hajtani. Tőlük csak az különbözteti meg őket, hogy egy (vagy néhány) pontban, elsősorban az állítólagos járvány kérdésében, felismerik az igazságot (az persze lehetséges, hogy ezért megkapják majd valamikor Istentől a kegyelmet, hogy másban is felismerjék az igazságot, és megtérjenek).      Hitünk megtartása és fizikai/lelki/szellemi kitartásunk miatt ezért nagyon fontos a számunkra, hogy ne felejtsük el azt a tényt, hogy a világban mindig csak az történhet, amit Isten megenged. Vagyis az egész világ mostani szörnyűségével és káoszával együtt is az Ő birodalma, ahol minden úgy történik, ahogy Ő azt jónak látja. Még szomorkodnunk sem szabadna, belekeverednünk sem, zúgolódnunk pedig pláne nem a világ mostani helyzetén. Ezért soha eddig nem volt annyira igaz, mint most, hogy nekünk csak a saját és a ránk bízottak üdvösségével szabad és kell törődnünk. Feltéve: 2021. november 7. III. rész Idézet a cikk elejéről: Az a világ, ami nem csak elfordult, de kifejezetten szembeszállt Istennel, nem lehet másmilyen, csak olyan borzalmas, mint a mai. Korunkban tehát a meglepő nem ez, hanem az, ami a katolikus Egyházzal történt. Sőt, ez nem csak meglepő, de emberi aggyal teljességgel felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Ráadásul ellent mond a katolikus tanításnak. És mégis valóság, és mégis tény. Olyan valóság, ami elől nem lehet elbújni, és amit egy katolikus nem ignorálhat. Ha elbújik az alól a kérdés elől, hogy miként, de kiváltképp miért vált a hivatalos egyház hittagadóvá, sőt eretnekké, akkor már azok közé tartozik, akik eddig megkapott minájukat elásták, egyszóval: visszautasították Isten kegyelmét. A cikk első része azzal a megállapítással zárult, hogy a mai zűrzavarban annak kell hinni, „akinek a véleménye, útmutatása MINDENBEN megegyezik a kétezer éves katolikus Egyház tanításával”. – Ahhoz tehát, hogy valaki ennek alapján el tudja dönteni, hogy kinek vagy mit higgyen, mindenekelőtt azt kell megtudnia, hogy mit tanít, mit hisz a katolikus Egyház, mégpedig nem csak ma, nem csak az elmúlt száz évben, hanem „mindig, mindenhol és mindenki”, – ahogy ezt Lerini Szent Vince (kb. 380-440/450) megfogalmazta, és ahogy ezt az egyházi Tanítóhivatal vallja: „Quod ubique, quod semper, quod ab omnibus.” Vagyis: „A katolikus Egyházban különös gonddal kell arról gondoskodni, hogy ahhoz ragaszkodjunk, amit mindenütt, mindig és mindenki hitt: hiszen ezt jelenti igazából és tulajdonképpen a katolikus, azaz egyetemes kifejezés.” (Lerini Szent Vince) Ez a kritérium védte és védi minden időben az Egyházat az eltévelyedésektől, és a veszedelmes, hamis és fölösleges újításoktól.      Az első feladat tehát az, hogy a régi, megbízható forrásokból a kereső – amennyire csak ideje és lehetősége engedi – megismerje a katolikus Egyház tanítását. Ehhez elsősorban a katekizmust, az egyháztörténetet, a Szentírást és a szentek életét kell tanulmányoznia. Eközben az a legfontosabb, hogy egységes képet nyerjen a katolicizmusról, ne vesszen el a részletekben. Megérezze és megértse azt az alapigazságot, hogy Krisztus nem vallást, hanem Egyházat alapított, és ennek fejévé Pétert – és az ő mindenkori utódát tette meg –, akit azzal bízott meg, hogy mind bárányait (a klerikusokat), mind juhait (a laikusokat) az igazság szűk ösvényén Őhozzá vezesse. És hogy e feladat sikeres elvégzésének érdekében Péternek és utódainak tan és erkölcs dolgában tévedhetetlenséget adott. Hogy az Egyház szent és apostoli, és rendezett formában működik, miközben minden „kincse”, tanítása egyenesen Krisztustól származik, amit Ő földi helytartóján keresztül terjeszt szét követői között. Hogy Krisztus, és rajta keresztül az Egyház a szőlőtő, amiről a levágott, leesett szőlővesszők elszáradnak.      A legfontosabb: a keresőnek az informálódás és tanulás során mindenképpen el kell jutni odáig, hogy ne lehessen többé félrevezethető. A levélírónak ez a mondata: „..azt még én is látom, hogy a Vatikán felé nem kereshetem egy ideje ezt a forrást”, arra utal, hogy azt már ő is észlelte, hogy a – látható – Egyház központjában, már nem őrzik a katolikus igazságot, azaz Péter mostani, a világ szerint utódának tartott valaki nem teljesíti a Krisztus által rábízott feladatot. (Hogy mennyire nem, az a napokban derült ki még az eddigieknél is drasztikusabban, amikor a katolikus blogok leközölték a november 11-én, a párizsi békekonferenciának küldött üzenetét. Ez a szöveg olyannyira borzalmas, gonosz, aljas, hogy szinte minden eddigi tettét felülmúlja. Főleg azoknak ajánlott elolvasni, akik még mindig konokul pápának, azaz Krisztus földi helytartójának tartják. Isten az elmúlt évtizedekben sok olyan evilági szörnyűséget engedett megvalósulni, melyeknek kezeléséből világosan megmutatkozott a zsinati szekta embertelensége, hitetlensége, lelki eltorzulása. Talán azért, hogy ezzel is segítse az embereket a felismerésben – hogy észrevegyék végre, hogy a hivatalos egyház nem Krisztus Egyháza, és a hivatalos egyházi hierarchia nem a katolikus Egyház hierarchiája – hiszen azok, akik már evilági dolgokban is ennyire gyalázatosan, keresztényellenesen viselkednek, végképp nem lehetnek katolikusok. – Bergoglio üzenete magyarul ITT, angolul ITT olvasható.)      Ez a szomorú felismerés azt követeli, hogy a keresőnek másodikként azt kell megtudnia, hogyan, miért jutott Krisztus Egyháza mai kétségbeejtő állapotába. Ehhez megint meg kell keresnie a hiteles forrásokat: ami az előző feladatainál azért könnyebb, mert azok eredményeiből már tudja, hogy mi az, amit mindig, mindenhol, mindenki hitt, azaz a katolikus Egyház csaknem kétezer éven át tanított. Így felfegyverkezve már képesnek kell lennie arra, hogy különbséget tudjon tenni az igaz és a hamis források között. A tájékozódás kiindulópontjaként a honlap rengeteg felvilágosító cikke közül csak párat említek:      – A kereszténység;      – A naturalizmus rövid története;      – A természet és a természetfeletti kapcsolatáról;      – A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni;      – Úgy tűnik, mintha nem Krisztusért szenvednénk, hiszen üldözőink is a keresztény nevet viselik;      – Béke minden áron;      – AZ ÚJ MISERÍTUS és az Egyház szétzúzása;      – Pascendi Dominici Gregis kezdetű enciklika. Röviden összefoglalva az emberiség történetének lényegét: Sátán belátta, hogy kívülről nem tudja elpusztítani Isten teremtését. És nem tudja megsemmisíteni Krisztus Egyházát, ezért belülről kell szétzúznia. Erre a feladatra, különösen a 19. század óta, külön csapatot (a szabadkőművességet) állított fel, melynek tagjai kidolgoztak egy sátáni tervet, amit az ember rosszra hajló természetét felhasználva a technikai haladás segítségével fokról fokra, majd egyre gyorsabb ütemben és egyre szélesebb körben hajtottak végre, mígnem a mostani teljesen hitehagyott, sőt pogány állapothoz nem jutottunk, ami egyenesen a szakadékba vezet, és amit emberi erővel már nem lehet feltartóztatni. Mint minden sátáni (a Sátán neve görögül diabolost, összezavarót jelent) terv, elsőnek ez is káoszt idézett elő, elsőnek a lelkekben, aztán a szellemben, majd a végén az élet minden területén. A levélíró jól látja ezt, ezért fogalmazza így a kérdését: „A kérdés bennem igazából az, hogy mennyire tudok egyáltalán katolikus lenni ebben a modern katyvaszban...” – Modern katyvasz, teljes zűrzavar, káosz: ezek azok a jelzők, amik a mai hivatalos katolikus "egyház" helyzetét a legtalálóbban leírják. Bár ez a szellemi zűrzavar már hosszú évtizedek óta tart, legújabb csúcspontját éppen mostanában érte el, amikor Bergoglio legutolsó motu propriojával erősen korlátozta – szándéka szerint: betiltotta – az ú. n. tradicionalisták féltett kincsét, az 1962-es, Bugnini által már alaposan modernizált "régi" rítusú szentmisét.      A magukat az igaz hit védőinek tartó tradicionalisták felháborodott reakcióiban csak úgy hemzsegnek az eretnekségek, a hazugságoknál is veszélyesebb féligazságok, amik lerántották a leplet e tábor vallási tévelygéseiről. Azon közösségek tévútjairól, hamis ideológiájáról, akik magukat az egyház megmentőinek, és a hívek felvilágosítóinak tartják. Néhány példa ezen tévelygésekből, mintegy a mai tradicionalista tábor gondolkodásmódjának, katolikus lelkületének vázlatos bemutatásaként:      – A summorum-pontificum.de blog szerkesztője a 2021. szeptember 28-án feltett „Milyen okosak a kígyók” című cikkben egy angol "pap" írását közli: A "pap" arra ad ötleteket, hogyan lehet kijátszani Bergoglio rendeletét, és tanácsait így fejezi be: „Nem látom be, hogy mi van abban rossz, ha a római egyházmegyét a régi jó szokás szerint továbbra is 'Szentszéknek' nevezzük – és különben fityiszt mutatunk neki.”      – Egy angol nyelvű tradicionalista (és ádáz anti-szedesvakantista oldalon), ahol egyébként sok figyelemreméltó cikket is lehet találni, jelent meg 2021. szeptember 14-én, a Szent Kereszt megtalálásának ünnepén – nem akárki, hanem a nagy hitvédő, „a 20. század keresztesvitéze”, Prof. Plinio Correa de Oliveira (1908-1995) tollából „A Szent Kereszt felmagasztalása” című írás, amiben a szerző a legnagyobb komolysággal ilyet merészelt írni: »Az ókorban a kereszt a kínzás [a kivégzés különösen brutális] eszköze volt. A keresztrefeszítés mindenki számára [a kínhalálon kívül még] gyalázatot is jelentett. Mégpedig nem csak a kivégzett személy, hanem családja számára is. Ennek tudatában kérte Szent Pál, hogy ne feszítsék keresztre, mert római állampolgár ….. [You know that in ancient times the cross was an instrument of torment. It was ignominious for any person to be crucified. It was a dishonor for the person, as well as for his family. Aware of this, St. Paul asked not to be crucified because he was a Roman citizen…]« – Gyönyörű! Hogyan lehetséges, hogy se a professzornak, se a cikkét halála után 26 évvel most leközlő szerkesztőnek nem tűnt fel ezen állítás elképesztő volta?! Még hogy éppen Szent Pál szégyellte volna a gyalázatot elszenvedni Krisztusért? Mikor a többiek, például Szent Péter, Szent András büszkék voltak arra, hogy ugyanolyan módon halhatnak meg, mint Mesterük. És pont Szent Pál, a népek apostola, ezt "kikérte" volna magának? Micsoda elképzelés ez a mártíromságról, a hitről, Szent Pálról? Tudjuk, hogy Szent Pált valóban karddal fejezték le, és nem feszítették keresztre, de hát ezt nem ő kérte, főleg nem a professzor által említett indokból, hanem a "hivatal" ezt a halálnemet rótta ki rá, mint római polgárra! És két példa a hivatalos egyház mai helyzetéről:      – Egy katolikus blog 2021. szeptember 20-án arról számolt be, hogy egy ismert német média-"pap", egy jezsuita, a szentírástudomány professzora új könyvet jelentetett meg, melynek fő tézise, hogy Jézus Nagycsütörtök este egy teljesen közönséges, mindennapi vacsorát fogyasztott el. Ezért – állítja ő – a korai keresztények az úrvacsorát nem csak borral és kenyérrel, hanem tejjel és mézzel, vagy olívaolajjal és sajttal ünnepelték. Hiszen a kezdeti úrvacsorákon evésről és ivásról volt szó, valamint arról, hogy „mindenki jól lakjon, a gazdag és a szegény is, és nem csak kenyérrel és borral”. Ebből a tézisből kiindulva a jezsuita kritizálja az ezután jövő korok eucharisztia-ünneplését, amit szerinte túl-dogmatizáltak, és különleges szentségi jelleggel ruháztak fel. Ezért a jövőben az eucharisztia ünneplését „nagy szociális és szimbolikus jelentőséggel bíró közös étkezésként” kell megtartani, ahogy ez a többi keresztény csoportosulásoknál szokásban van. – És ez az ember nemcsak diákokat tanít, de hétről hétre az állami tévéből okítja a népet! – De valójában a jezsuita professzornak ez a követelése nem egyedi produkció, hanem kiválóan beleillik a jezsuita Bergoglio terveibe, mint ahogy ez a következő hírből kitűnik:      – A summorum-pontificum.de október 4-én arról számolt be, hogy a német püspöki konferencia ülésén készült protokollban ez áll: „A "szinódusi út" [nemcsak Bergoglio, de a német "püspökök" is ebben a formában képzelik el az "egyházak" jövőbeli működését] arról indított vitát, hogy szükség van-e az egyházban papokra. Felállítottak egy munkacsoportot, melynek e kérdést meg kell válaszolnia.” (Ezzel kapcsolatban nyer különös jelentőséget ez a 2017-es hír: Bergoglio szerint még mindig túl sok a pap, melynek közreadója annak idején csak Bergoglio modorán háborodott fel – most már látható, hogy ennél sokkal többről, végzetesebb dologról van szó: Bergoglionak tényleg az a terve, és ezt konokul végre is fogja hajtani, hogy az egyházat felszámolja, és egy pap- és szentségek nélküli közösséget csináljon belőle. S mikor mindezt sikeresen végrehajtotta, akkor ő is lemond, a pápaságot idejét múlta történelmi alakulatnak jelenti ki, és az új világ tiszteletbeli elnökévé nevezteti ki magát. Amit Montini a tiara letételével elkezdett, azt Bergoglio a pápai cím letételével fogja, a mostani kétéves szinódus végén befejezni.) A levélíró arra a kérdésemre, hogy „mi volt az a honlapomon olvasott cikk, ami miatt megkeresett”, így válaszolt: „A cikk, ami után úgy döntöttem, hogy írok, Ratzinger teológiáját elemezte, és egészen ledöbbentem, hogy ilyen nyílt eretnekség, ilyen magas helyről származhat.” – A kérdéses cikk itt található: „A kereszténység tökéletes lerombolása zajlik” – Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája, és azt tárja fel, hogy Ratzinger ariánus volt/van (mint ahogy előde és utóda is az).      Ebből a cikkből való a következő részlet: »Aki figyelmesen olvasta X. Pius Pascendi enciklikáját, és még emlékszik az első rész záradékának – melynek címe: „A modernizmus foglalata minden eretnekségnek” – konklúziójára, az egyenesen szóhoz sem jut e jelenség láttán: „Bizonyos, hogy ha valaki föltette magában, hogy együvé gyűjtse minden, a hit körül fölmerült eretnekség magvát és velejét, sohasem végezhette volna e föladatot tökéletesebben, mint ahogy a modernisták végezték. Sőt ezek annyival tovább is mentek, hogy teljesen eltörölték nem csupán a katolikus vallást, hanem – amint kimutattuk – minden vallást.” Miért nem akarják akkor a katolikusok ezt a tényállást észrevenni és elfogadni? Nyilván mindenekelőtt azért, mert időközben maguk is megfertőződtek a modernizmustól, hogy már ők is úgy gondolják, hogy nem kell túlságosan komolyan venni a téves tanításokat. (Lásd erről a honlap eme cikkét: „Hitetlen hit”.) – Bár a római auktoritások makacsul és állandóan hamis, a katolikus hitnek ellentmondó és ezért azt pusztító tanokat hirdetnek, és Péter székének mostani bitorlója semmivel felül nem múlható pimaszsággal és könnyelműséggel minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtesz, hogy még azt a maradékot is elpusztítsa, aminek legalább látszat szerint valami kis köze lehet még a katolikus tradícióhoz, az ú. n. tradicionalisták még mindig nem hajlandók a valósággal szembe nézni. Ez egyértelmű jele az előrehaladott szellemi elvakulásnak.« 2021. november 5-én a katholisches.info blogon jelent meg Uwe Lay – egyike a "lelkes tradicionalistáknak" – tollából a „F… pápa – Farkas báránybőrben?” című cikk, ami így kezdődik [bármit is ír a szerző Bergoglio-ról, mindig F… pápának nevezi, én viszont a fordításban igazi nevénél maradok]:      »Maga az Üdvözítő int bennünket: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, kik juhok ruházatában jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok” (Mt 7,15) Az Egyház Ura tehát megengedi, hogy az ilyen hamis próféták benyomuljanak az Egyházba, akik aztán megpróbálják belülről lerombolni azt. János apostol első és második levelében szintén nyomatékosan óv az Egyházban működő tévtanítóktól (lásd: 1 Jn 2,18-27; 2 Jn 1,7-10) Ha tehát az Egyházban tévtanítók léphetnek fel, akkor biztosan ki van zárva, hogy egy ilyen tévtanító pápa is lehet? – természetesen csak akkor, ha Jézus Krisztus, Egyházának Ura, ezt megengedi, hiszen a mindenható Isten Fiának akarata ellenére senki nem birtokolhatja a pápai hivatalt. Három fontos tény szólhat a pápai trónon ülő báránybőrbe bújt farkas tézise mellett, de ez a kétség egyik konjunktívja [ez az utolsó mellékmondat szószerinti idézet, aminek értelme nem teljesen világos előttem: netán ezt akarta a szerző mondani: „a kétely lehetősége”?]« E bevezetés után Uwe Lay Bergoglio nyolc és féléves római működésének tengernyi eretnekségéből mindössze hármat sorol fel, és azokat elemzi:      »1. Bergoglio azt tanítja, hogy a halálbüntetés összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal, és ezért mindenütt el kell törölni. A Szentírásban azonban az áll, hogy maga Isten követelte Mózestől, hogy a nép félrevezetőit büntesse halállal. (4 Móz 25,1-4) Hogyan követelheti azonban Isten a vétkesek megölését, ha ez ellent mond az emberi méltóságnak? Vagy netán Isten, mint az ember teremtője nem tudta, hogy a halálbüntetés ellent mond az emberi méltóságnak? Ez tényleg abszurd elképzelés. De még ennél is rosszabb: Hogyan ítélheti Jézus az Utolsó Ítéletkor a bűnösöket örök halálra, ha a halálbüntetés ellent mond az emberi méltóságnak? Bár Bergoglio konzekvens, mert barátjának, az ateista szabadkőműves Scalfarinak elmondta, hogy a pokol üres, mert azok, akik nem üdvözülnek, egyszerűen megszűnnek létezni. Ez az elképzelés a legjobb akarattal sem hozható összhangba a Biblia kijelentéseivel és az Egyház tanításával.      2. Bergoglio [a szerző mindezek után továbbra is konokul F. pápának nevezi] kijelentette, hogy a Miatyánknak ezen kérése: „És ne vígy minket a kísértésbe”, elfogadhatatlan Isten-felfogást tartalmaz. Ezért rendelte el a magától Isten Fiától tanított ima megváltoztatását. Bergoglio ezzel azt konstatálja, hogy ő jobban ismeri Istent, mint Isten Fia!      3. Bergoglio azt is elmondta Scalfarinak, hogy Jézus Krisztus nem Isten Fia, hanem csak egy rendkívüli ember. Scalfari Bergoglionak ezt a vélekedését nyilvánosságra hozta, és Bergoglio a mai napig nem dementálta.« Sokadjára ismételem: Akármilyen nagy szentségtörés ez az állítás, ez is azok közé az eretnekségek közé tartozik, amit nem Bergoglio talált ki, és nem ő hangoztatott elsőnek, hanem ő csak híven követte elődei tanítását (lásd a Ratzinger-féle cikket). Uwe Lay érvelésének az a fő hibája, hogy egy féligazságból indul ki (lásd a honlap ezzel kapcsolatos cikkét: Mi okoz nagyobb kárt: a hazugság vagy a féligazság?), és erre építi mondanivalóját: Mert az igaz, hogy Urunk Jézus Krisztus, majd utána apostolai, nem csak Szent János, de Szent Péter és főleg Szent Pál, óva intette a híveket az Egyházba befurakodott hamis prófétáktól, de ezek a „hamis próféták” soha nem voltak pápák, következésképpen soha nem voltak tévedhetetlenek! Árulók, tévtanítók mindig, mindenhol, minden közösségben felbukkannak, mindenütt rombolnak, így sajnos a katolikus Egyházban is, ebben sajnos semmi rendkívüli nincs. De Urunk azt mondta Szent Péternek, hogy rá, erre a sziklára építi Egyházát, mert ő lesz az, aki a hitben meg fogja erősíteni társait. És egyedül neki, és csak rajta, mint főn keresztül adta meg az Egyház Tanítóhivatalának a tévedhetetlenség karizmáját. „Simon, Simon, íme a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsd testvéreidet.” (Lk 22,31-32) – Nem azt mondja Jézus, hogy "értük" könyörgött, hanem hogy "érted". Azaz – ebben az ügyben – egyedül Péterért imádkozott Atyjához, aki majd ezt követően a többieket is a helyes útra vezeti! Hogyan lehet ezek után Urunk Jézus Krisztus, az Egyház fejének eme teljesen világos kijelentéseit idézve azt állítani, arról értekezést írni, hogy Szent Péter egyik utóda akár egy befurakodott tévtanító is lehet?! Hogyan állíthatja egy sorba – hit és erkölcs dolgában – Szent Pétert és utódait az Egyház többi tagjával!? Ki akkor a pápa az ő szemében? Vagy általánosabban fogalmazva: Kit és mit jelent a pápa és az Egyház azok számára, akik elhiszik, hogy Bergoglio és a többi korábbi zsinati trónbitorló valódi pápa lehet?! Milyen torz elképzelései vannak ezeknek az embereknek Istenről, Jézus Krisztusról, az Ő Misztikus Testéről, és a pápai hivatalról? Fentebb szó volt X. Pius pápa Pascendi enciklikájáról, és abból a pápa következő megállapításáról: „A modernisták … teljesen eltörölték nem csupán a katolikus vallást, hanem – amint kimutattuk – minden vallást.” – Ezt a kijelentést X. Pius 1907-ben, tehát 114 évvel ezelőtt tette! Mára oda jutottunk, hogy jóslata maradéktalanul valóra vált: a modernizmus, ami mindent és mindenkit átitatott, teljesen eltörölte a katolikus vallást, kiölt mindenkiből minden vallási érzületet, mert alkalmatlanná tett mindenkit a természetfeletti gondolkodásra, a természetfeletti befogadására: a hivatalos zsinati szekta tagjait ugyanúgy, mint az ú. n. katolikus tradíció különböző csoportosulásának követőit. (lásd Albert Maria Weiß következő tanulmányát, amit teljes egészében ide kellene másolni: A természet és a természetfeletti kapcsolatáról.)      A természetfeletti iránti nyitottság, érzület elvesztése pedig magával hozta a pápaság, az Egyház lényegének teljes félreismerését, és vele a természet és a természetfeletti kapcsolat teljes megszűnését. Ily módon Uwe Lay és a hozzá hasonlóan vélekedők, azaz a mai katolikusnak mondott emberek 99,9 százaléka számára a katolikus Egyház nem Krisztus Misztikus Teste többé, nem egy természetfeletti feladattal megbízott isteni alapítás, hanem egy közönséges evilági intézmény, mely ugyanúgy működik, mint bármely más, emberek által létrehozott szervezet!      Ez a látásmód az, ami miatt a katolicizmus és vele, miatta a világ ma ott tart, ahol. Ez a természetfeletti iránti teljes vakság és süketség az, ami miatt az Egyháznak évtizedek óta nincsen pápája, úgy, hogy ezt egy elhanyagolhatóan parányi kisebbségen kívül a "katolikusok" még csak észre sem veszik! A levélíró következő kérdése, megjegyzése így hangzik: „A sedavacantista érvelések meghaladják a jelenlegi ismereteimet, igazság szerint, mivelhogy eretnek pápák voltak korábban is az egyházban, jelenleg ez a kérdéskör kevésbé izgat, mert nem a pápához akarok közel kerülni, hanem Krisztus Urunkhoz. Csak és kizárólag katolikus szeretnék lenni.”      Ez az állítás, hogy „eretnek pápák voltak korábban is az egyházban”, a szedesvakantista álláspontot támadók kedvenc érve, ami ugyanúgy nem igaz, mint az összes többi. Ennek a hamis állításnak a leleplezéséről és megcáfolásáról rengeteg cikk olvasható már a honlapon, ezért itt most legyen elég annyi, hogy mielőtt 1870-ben a Vatikáni Zsinaton ünnepélyesen kimondták a pápai tévedhetetlenségről szóló DOGMÁT, katolikus tudósok tucatjai vizsgálták meg ezt a kérdést, és alapos kutatások alapján jutottak arra a következtetésre, hogy az eretnek pápákról szóló történetek, melyeket a pápai tévedhetetlenség ellenfelei a maguk véleményének igazolására felhoznak, nem felelnek meg a valóságnak. Akinek ez a bizonyíték – nevezetesen, hogy egy katolikus dogma alapszik e történetek cáfolatán – nem elég, az olvassa el a honlapon a következő írásokat (bár, ha a dogma nem elég bizonyíték nekik, akkor valószínűleg ezek a tanulmányok sem fogják őket meggyőzni – mert eleve nem akarnak mást elfogadni, hiszen az olyan következményekkel járna a számukra, amiket ők nem hajlandók felvállalni).      – Kiegészítés apák-napjához;      – A katolikus Egyház tévedhetetlensége;      – Sentire cum Ecclesia – Az Egyházzal érezni;      – Boldog tévedés;      – Nyílt levél az FSSPX minden, a lefebvrizmus ideológiáját hirdető volt és jelenlegi papjának. Tehát az, hogy a világ mitől lett ilyen istentelen, sőt már kifejezetten sátáni, teljesen világos. De az, hogy a katolicizmus legszentebb helyén – több mint hat évtizede óta – székelő társaság nem lehet Krisztus igaz és egyetlen Egyháza – eretneksége, pogánysága, kaotikus állapota miatt – azért felfoghatatlan, mert látszólag ellene mond Alapítója ígéreteinek. A szedesvakantizmust elítélők leginkább Jézusnak ezen mondataival okolják meg magatartásukat: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) „Íme én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20) – Szerintük ezek a mondatok kétségen kívül azt bizonyítják, hogy a mostani római hivatalos egyház Krisztus igaz Egyháza, ami, bármekkora eretnek is legyen látható feje, vezetői és tagjai, fent fog maradni a világ végezetéig, sőt az ott elkövetett, nyilvános eretnekségek ellenére sem vett/vesz rajta erőt a pokol kapuja (miközben arra nem tudnak választ adni, hogy akkor mit is kell a pokol kapui alatt érteni, ha például az eretnekségeket, meg a Pachamam-bálványimádást nem).      Csakhogy Jézus nem csak ezeket mondta, hanem mondott Ő mást is: „Mikor eljön az emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) „Mert nagy szorongatás lészen akkor, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindeddig és nem is lészen. És ha meg nem rövidíttetnének ama napok, egy élő lény sem szabadulna meg, de a választottakért megrövidíttetnek ama napok.” (Mt 24,21-22) – Urunk e szavai viszont egyértelműen arra utalnak, hogy az idők végén alig lesz már hívő ember a földön, következésképpen az Egyház is e kevés hívőre zsugorodik össze, tehát semmiképpen nem lehet a mostani hivatalos római szektával azonos!      (Hogy a választottak száma sem lehet magas, azt Urunknak több más mondása is bizonyítja, például ezek: Mt 22,14: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”, vagy Lk 13,24: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni”; vagy Mt 7,14: „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.”) A vak is látja, hogy ezek a kijelentések – emberi szemmel nézve – tökéletesen ellent mondanak egymásnak. A megoldás tehát csak az lehet, ha Urunknak nem csak az egyik, vagy csak a másik, hanem mindkét fajta kijelentését együtt próbáljuk megérteni, hiszen mindezek a mondatok Isten szájából hangzottak el, tehát mindegyiknek igaznak kell lennie.      Tehát, a kérdés ez: Milyen Egyház lehet olyan, ami – emberi szemmel nézve – megfelelhet mindezen – látszólag egymásnak ellentmondó isteni ígéretnek? Erről a problémáról már Pie bíboros (1815-1880), 1849-től Poitiers püspöke, is elgondolkodott, hiszen az Egyház ellenségei az ő idejében ugyanolyan aktívak voltak, mint napjainkban; terveik megvalósítására csak a technika segítsége nem állt még rendelkezésre. Gondolatai e honlap több cikkében is olvashatóak:      – Pie bíboros: „Az Egyház, a hit egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra redukálódik”;      – Igazság vagy ideológia;      – Liberális „katolikusok”. Az első cikkből való ez a részlet: »Az biztos, hogy minél közelebb kerülünk a világ végéhez, annál jobban fognak az alávaló és csaló emberek felülkerekedni. A földön már alig lehet majd hitet találni – ez azt jelenti, hogy minden földi intézményből szinte teljesen eltűnik. És a hívek alig merik majd hitüket nyilvánosan vagy közösségben megvallani. Az államok Istentől való leválása, elszakadása és elkülönülése, amit Szent Pál a végidő jelének tart, napról napra növekedni fog. Az Egyház, akkor is, ha mindig megmarad látható közösségnek, egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra fog redukálódni. Az Egyház alakulása kezdetén bezártságról beszélt, és több életteret követelt magának. De most, mivel földi pályája vége felé jár, útjának minden centiméterén visszavonulás-ütközeteket kell vívnia, körbefogva és minden oldalról bekerítve. Amilyen mértékben a kezdeti időkben terjeszkedett, ugyanannyira meg fogják most próbálni kiterjedését csökkenteni. A végén az Egyház látszólagos végső vereséget fog elszenvedni, és a vadállatnak meg lesz engedve, hogy a szentek ellen harcot indítson és legyőzze őket. A gonosz arcátlansága eléri csúcspontját.«      A második cikkből ez: »1859-ben egy előadásán, melyben a forradalom győzelméről és ennek következményeiről értekezett, ezt mondta: „A hitet a földön szinte már nem lehet majd megtalálni, ami azt jelenti, hogy csaknem teljesen eltűnik minden földi intézményből. Az Egyház, mint társaság kétségtelenül még mindig látható, de egyre inkább tisztán individuális és családi dimenzióra fog redukálódni.”« És a harmadik cikkben olvasható ezen gondolatok is Pie bíborostól származnak: »Pie bíboros utalt egyszer arra, hogy a hit a legfontosabb, hogy a hit minden másnak az alapja. A hit alapozza meg az erkölcsöt, miközben a kultusz képezi a dogma és az erkölcs között a középső tagot. A liturgia a hitben gyökeredzik, és a hithez vezet vissza, és eközben az erkölcsöt közvetíti. Az átlagos, a liberalizmustól átjárt katolikusok ezt pontosan fordítva érzékelik. Ők elsőnek az erkölcsöt, aztán a liturgiát látják, és talán egészen a végén kicsit még a hitet és a tant. Ezért lettek azok a katolikusok, akik még valamelyest megőrizték a katolikus szellemiséget, csak akkor éberek, amikor a szentmise került veszélybe. Számukra az egész problémakör az „új mise” kérdésére redukálódott. Harcuk mindössze arra szorítkozott, hogy a „régi misét”, jobban mondva azt, amit ők annak tartottak, megőrizhessék. Megalakult a „tradicionalisták” mozgalma, ami „kényelmesen” berendezkedett, és még ma is létezik. Mégha híveik be is látják, sőt olykor még beszélnek is róla, hogy valójában a hit a fontos, és mindenekelőtt a hitet fenyegeti veszély, a gyakorlatban megelégednek azzal, hogy „régi miséjüket” ünnepelhetik, és engedik őket az 1950-es évek katolicizmusában élni. Másokat még a kultuszban véghezvitt változtatások sem zavarták annyira, amíg az erkölcs nem került veszélybe. Ezek csak most eszmélnék fel, amikor a 6. parancsolatot a „zsinategyházi” legmagasabb posztról kezdik ki. De ezen túl nem tekintenek. Őket nevezzük a mai „konzervatívoknak”. Valójában csak elenyészően kevés igazi katolikus akad, akit a dolognak a lényege érdekel, aki megérti, hogy se többről, se kevesebbről nincs szó, mint a hitről.«      E gondolatok frappánsan leplezik le a Bergoglio tiltása miatt egyre aktívabbá váló ellenállók eltévelyedéseit: Ugyanis az ú. n. tradicionalisták és a mostanság önállósodó hitvédők szerint – ahogy ezt a lefebvrizmusból átvették – a NOM érvényes, csak Istennek nem tetsző és kártékony a hitre. E nézetük világosan megmutatja, hogy Bergoglionak igaza van, amikor nosztalgiázóknak nevezi őket, akiknek nem a hitük erős, hanem csak a régi miséhez ragaszkodnak. Mert e csoport tagjai összetévesztik a célt az eszközzel: és azzal, hogy a NOM-t, és minden NOM-ban végzett szentelést, kiosztott szentséget érvényesnek tartanak, bebizonyítják, hogy számukra a régi mise a cél, nem pedig a saját és embertársaik üdvössége. Még az sem tűnik fel nekik, hogy egy olyan "mise", ami kárt tesz a résztvevők hitében, semmiképpen nem lehet az Egyház miséje. Lefebvre és ideológiájának követői azért ragaszkodnak mégis ehhez a tévhithez (a NOM érvényességéhez), mert ez hozzátartozik egzisztenciájuk, pozíciójuk és hírnevük fenntartásához. Pie bíboros tehát így látta a jövőt: „Az Egyház, akkor is, ha mindig megmarad látható közösségnek, egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra fog redukálódni. A hitet a földön szinte már nem lehet majd megtalálni, ami azt jelenti, hogy csaknem teljesen eltűnik minden földi intézményből. Az Egyház, mint társaság kétségtelenül még mindig látható, de egyre inkább tisztán individuális és családi dimenzióra fog redukálódni.”      A Pie bíboros által felvázolt helyzetre akkor illenek Urunknak a tanítványainak adott ígéreteire, ha e szavait: „én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig”, nem a nagy, intézményes Bergoglio-féle társaságra, hanem arra a kevés hívőre értjük, akik csorbítatlanul őrizték/őrzik meg a hitet! Ők alkotják az idők végén az eredeti méretére összezsugorodott Egyházat, és őrájuk vonatkoznak Jézus ígéretei. Őrajtuk nem fog erőt venni a pokol kapuja, azaz az eretnekség és újpogányság, és ők alkotják a kiválasztottakat, akik kedvéért a „nagy szorongatás napjai” meg fognak rövidíttetni. Ahogy Pie bíboros is utalt rá, amíg néhány ember nyilvánosan megvallja és dicsőíti Istent, ott van Krisztus igaz Egyháza, ami az ő hitvallásuk által válik láthatóvá.      E tézist megerősíti az is, hogy a zsinati szektára, mely ma már Bergoglio szinodális egyháza nevet viseli, egyáltalán nem illenek Jézus szavai: „Mikor eljön az emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) Ennek a kérdésnek semmi értelme nem lenne, ha a ma csaknem 2 milliárd tagot számláló NOM-os egyházra vonatkoznának, melynek egyre több tagja, bíborosa, püspöke, papja van. Mert ha ezek alkotnák Krisztus igaz Egyházát, akkor többségüknek hívő katolikusnak kellene lennie, de hát akkor Lk 18,8 és Mt 22,14 („Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak”) és Mt 24,37-39: („Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban történt….”) semmi értelme nem lenne! Ugyan a szedesvakantista megoldás nem az, amit a katolikusok kétezer évig lehetségesnek tartottak, vagy amit valaha is valaki elképzelhetőnek tartott volna, és aminek bárki örülne, de ez az egyetlen, ami nem mond ellen Urunk fent idézett szavainak. Pontosan úgy, ahogy D. Sanborn egy korábbi cikkében (Indefectibilitas = Az Egyház fogyatkozhatatlan) kifejtette: „A mostani üresedés időtartama és mértéke igencsak nagy zűrzavart okoz, de maga a szedesvakancia nem áll belső ellentmondásban az Egyház természetével.” – A cikk maga e kérdés körül forog: „Hol van az Egyház?” Vagyis, „megegyezik-e a katolikus hit a Novus Ordo vallással?” E kérdés döntő jelentőségű, mivel a lehetséges válaszoktól nagyon sok minden függ. – Ezután a szerző felsorolja az összes szóba jöhető vélekedést, majd összeveti őket a katolikus tanítással. Végül oda jut ki, hogy bár a szedesvakantista megoldás is több nyitott kérdést hagy maga után, de ez az egyetlen, ami nem mond se önmagának, se Jézus szavainak ellen.      D. Sanborn egy másik tanulmányából (A pápa legitimitásának kérdése: Csak egy vélemény?) valók a következő súlyos megállapítások: »A „véleményizmus” egyszerű teológiai véleménnyé fokozza le a római pápa identitásának kérdését, mintha ez egy teológusok közötti sima vita tárgyát képezhetné, úgy, mint annak eldöntése, hogy hány angyal fér el egy gombostűfejen? Ez azt jelentené, mintha nem lenne dogmatikus vagy morális kihatása annak, hogy a római pápa legitim pápa-e vagy sem. Holott az semmiképpen nem képezheti vita tárgyát, hogy a római pápa identitásának hatalmas dogmatikus és morális kihatása van. [Mint katolikusoknak] kötelesek vagyunk a beleegyezésünket adni az Egyház tanításához. Azonban e tanítás tekintélye egyetlen forrásból származik, mégpedig Szent Péter tekintélyéből. E tekintély nélkül nincs kötelező érvényű tan. Semmiféle tanítóhivatal nem veheti át a helyét, sem az ünnepélyes, sem a rendes. Továbbá, üdvösségünk a római pápának való alárendelésünktől függ. A pokolba jutunk, ha fontos dologban engedetlenek vagyunk neki, vagy ami rosszabb, ha nem vetjük alá magunkat neki. Hogyan lehet tehát valaki annyira közömbös a római pápa identitásának kérdésével kapcsolatban, hogy azt mondja, nem igazán számít, hogy gyakorlatilag mit gondol valaki erről a kérdésről? Ez olyan mintha a római pápa a katolikus Egyháznak csupán dekorációja lenne, valami olyan, amit az Egyház egészen nélkülözhet, egy tisztán mellékes kiegészítő, egy semmiség. Ez olyan, mintha bárki is a római pontifex nélkül irányíthatná a saját véleményét a római katolicizmusról.«      Majd a cikk összegzésében a szerző még egyszer aláhúzza: »Megítélésem szerint a „véleményizmus” a római pápa [és ezzel együtt az üdvösségünk] iránt való közömbösségen [és a katolikus vallás nem-ismeretén] alapul. A „véleményizmus” követői a hagyományos mise és szentségek világában akarnak élni a római pápával való kapcsolat nélkül. Nekik gyakorlatilag nem számít, hogy a zsinati „pápák” valóban pápák-e vagy sem. Részt vesznek bármilyen pap miséjén, feltéve, hogy a hagyományos misét mondja, nem törődve azzal, hogy a celebráló papnak mi a véleménye a római pápáról. Az ilyen magatartás rendkívül veszélyes. Eltünteti a pápaságot a katolicizmusból és csökkenti a katolikus hithez való hűséget, így aki így tesz és gondolkodik, lassan, de biztosan megszűnik katolikus lenni, és a protestáns „válogatás és választás” elv követőjévé válik.« D. Sanborn e két tanulmányával a levélíró ezen megjegyzésére: „A sedavacantista érvelések meghaladják a jelenlegi ismereteimet, igazság szerint jelenleg ez a kérdéskör kevésbé izgat, mert nem a pápához akarok közel kerülni, hanem Krisztus Urunkhoz. Csak és kizárólag katolikus szeretnék lenni” – megvan a katolikus válasz: Aki Krisztus Urunkhoz közel akar kerülni, annak a pápát is követnie kell (ha az valóban pápa), mert „kötelesek vagyunk a beleegyezésünket adni az Egyház tanításához. Azonban e tanítás tekintélye egyetlen forrásból származik, mégpedig Szent Péter tekintélyéből. E tekintély nélkül nincs kötelező érvényű tan. Semmiféle tanítóhivatal nem veheti át a helyét, sem az ünnepélyes, sem a rendes. Továbbá, üdvösségünk a római pápának való alárendelésünktől függ. A pokolba jutunk, ha fontos dologban engedetlenek vagyunk neki, vagy ami rosszabb, ha nem vetjük alá magunkat neki.”      Magyarul: aki ma katolikus akar lenni, az – akár tetszik neki, akár nem – egyedül szedesvakantistaként lehet, vagy maradhat meg annak, mert minden más magatartás: 1) Bergoglio tanítását elfogadni és neki engedelmeskedni, 2) Bergogliot ugyan érvényes pápának elismerni, de nem engedelmeskedni neki: súlyos eltévelyedést jelent, aminek végzetes következményei vannak üdvösségünkre nézve. Ugyanis egyedül a szedesvakantizmus tanítása egyezik meg MINDENBEN a kétezer éves katolikus Egyház tanításával. A szedesvakantizmus az egyetlen nem NOM-os út, ami nem NEM engedelmeskedik Bergoglionak, hanem NEM tartja őt Krisztus földi Helytartójának, következésképpen nem is követheti őt, nem is engedelmeskedhet neki. A szedesvakantisták az egyetlenek az "ellenálló" táborban, akik tudják, hogy egy igazi pápának kötelező engedelmeskedni, ha valaki katolikus akar maradni. Ők őrzik egyedül a pápaság igaz tanát és képét: Ők a mai katolikusok között az egyetlenek, akik tudják, hogy egy pápa valóban „szent atya”, valóban jó atya, valóban jó pásztor, aki gondoskodik gyermekeiről, és az örök életre vezeti őket – éppen azért, mert a zsinati "pápákat" nem pápáknak, hanem béreseknek tartják. Szemben mindenki mással, akiknek a pápa-képük az elmúlt évtizedekben olyannyira eltorzult, hogy egy igazi pápát talán már nem is ismernének fel. (Erre utal az is, hogy nem veszik észre, hogy Bergoglio pont a "régi" misével kapcsolatos intézkedéseivel csak úgy viselkedik, azt teszi, amit egy ilyen esetben egy igazi pápának tennie kell. Bergoglio ellentétben a "tradicionalistákkal", tudja, hogy egy pápa hit, erkölcs és fegyelem dolgában tévedhetetlen, csupán az a baj, hogy ő nem Istent ismeri el felettesének, hanem a Sátánt.) Befejezésül e hosszú cikk végére, álljon itt további két fontos tanulmány pár mondata: Indefectibilitas = Az Egyház fogyatkozhatatlan: »A katolikus auktoritás az, ami a katolikus Egyházat fenntartja, ez az ő formája. A papszentelés a legitim hierarchia engedélye, sőt tiltása ellenére súlyos bűn. Ez az út a protestantizmusba vezet, ahol minden hatalom közvetlenül Istentől származik, és egy meglevő hierarchia mellékes dolog csupán. Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a lefebvrista megoldás, az „elfogadni és ellenállni” ideológia mind a három alapelvet megsérti. A Novus Ordot egyfajta katolikus és nem katolikus keverékének tartja, másfelől azt állítja, hogy a Novus Ordot el kell ismerni, de olykor szembe is lehet vele szegülni, harmadszor legitim pápának ismeri el a zsinati „pápákat”, miközben nem engedelmeskedik nekik. Emiatt ezen ideológia követői súlyos teoretikus és gyakorlati tévedésekben, vagyis folytonos mély ellentmondásban élnek és tevékenykednek. – A katolikus hit nem engedi meg a fokozatokat. Természeténél fogva integrális, mivel Isten tekintélyén alapszik; az ember Isten tekintélyében bízva hisz vagy sem.« „És ezer évig uralkodtak Krisztussal”: »Jézus nem vallást alapított, hanem Egyházat. Nem vallásról beszélt tanítványainak, hanem mindig Isten országáról! Krisztus követőinek egyetlen célja van: hogy Isten országának tagjai lehessenek, ehhez segítette őket hozzá az Egyház, ez valójában az Egyház feladata! Ha az Isten országához való tartozást vallásnak neveznénk, akkor ez a vallás – legalábbis elméletben – egy lenne a sok vallás közül. Csakhogy az Isten országához való tartozás, az Isten-gyermekség nem egy a sok többi spirituális állapot közül, hanem ez az egyetlen, amire az ember rendeltetett. Az összes többi állapot, e világ fejedelme, a hazugság fia alatti rabszolgaság.« Mellékletek: 1. A szentmise az Egyház cselekménye 2. Mi okoz nagyobb kárt: a hazugság vagy a féligazság? És annak igazolására, amit e két cikk állít, nevezetesen, hogy egy hívő katolikus számára még halála előtt is fontosabb az, hogy kitől veszi a szentséget, mint az, hogy e szentségben bármilyen módon, de részesüljön, következzen két igaz történet: 3. Szent Hermenegild vértanú (kb. 550-585)      Az ariánus nyugati-gót királynak, Leovigildnak fia, Hermenegild katolikus lett, és fellázadt apja ariánus uralma ellen. De apja elfogta, és élete megtartásának feltételeként azt követelte tőle, hogy térjen vissza az ariánizmusra. Hermenegild számára ekkor érkezett el az ideje hite megvédésére, s állhatatos maradt. Miután halálra ítélték, még hosszú, kínos fogságot kellett elszenvednie. Ezalatt apja egy ariánus püspököt küldött hozzá, hogy megáldoztassa. Az Eucharisztiáról hónapok óta lemondani kényszerülő halálraítéltben erős kísértés ébredt, de nem engedett neki. Ezért feldühödött apja 585. április 13-án, Nagyszombaton lefejeztette. (forrás: A szentek élete, 1988.) 4. Maria Antoinette királynő halála      A katholisches.info blogon 2021. október 4-én Giuseppe Nardi „Der Tod einer Königin” című cikkében írta le a királynő kivégzésének történetét.      A királyi családot 1791. június 21-én vették őrizetbe. XVI. Lajos királyt 1793-ban végezték ki. A királynőtől ekkor elvették gyermekeit, és őt magát 1793. augusztus 1-én a Conciergerie fogházba, a „nyaktiló előcsarnokába” vitték, ahol olyan kegyetlenül bántak vele, hogy csaknem megvakult. Október 14-én halálra ítélték, és két nappal később, október 16-án egy kétkerekű kordén a tömeg gúnyolódásától kísérve vitték a vesztőhelyre, ahol guillotine végzett vele.      A történelem Maria Antoinette-t az uralkodók és az arisztokrácia megtestesült ledérségégének, életidegenségének és arrogáns önteltségségének prototípusaként tartja számon. Még ma is azt terjesztik róla mindenütt, hogy ő volt az, aki az éhező nép követelésére, miszerint nem jutnak kenyérhez, azt válaszolta, hogy „akkor egyenek kalácsot”. Holott ezt a mondatot évekkel korábban a francia forradalom egyik legfontosabb előkészítője, Jean-Jacques Rousseau találta ki, és „egyszer volt, hol nem volt” stílusban írt elbeszélésében egy névtelen hercegkisasszony mondásának tulajdonította.      A forradalmárok számára kapóra jött ez a mese, hogy azt a szükséget szenvedők megvetésének bizonyítékaként évekkel később a gyűlölt királynő szájába adják, hogy a nép között még nagyobb forrongást idézzenek elő.      Ez az anekdota olyasmi, amit ma Fake News-nak, messzire ható és súlyos következményekkel járó álhírnek neveznek. Kiválóan illett a forradalmárok koncepciójába, akiknek szellemisége a mai napig meghatározza a történetírást. Mert mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják.      Maria Antoinette királynőről ezen aljas pletykánál sokkal többet mond halálának hiteles leírása. Hóhérja, Charles-Henri Sanson naplót vezetett, amiben megörökítette a vesztőhelyhez vezető úton történteket:      „Amikor elhagytuk a Palais Égalité-t, nyugtalanság vett erőt rajta; a házak ablakait figyelte olyan arckifejezéssel, ami a kíváncsiságnál többet árult el. A királynő tudta, hogy egyetlen nem-felesküdött papnak sem fogják megengedni, hogy a vallás vigaszában részesítse őt. De Magnien abbé, egyike a nem-felesküdött papoknak, akinek az utolsó pillanatban mégis sikerült őt a börtönében álruhában felkeresnie, megígérte neki, hogy kivégzése napján a Saint-Honoré utca egyik házának ablakából in extremis feloldozásban fogja részesíteni. A házszámot is megmondta neki, ezt kereste a királynő. Amikor elértük a kérdéses házat, és annak ablakában meglátta a papot, annak jelére lehajtotta a fejét, majd pillanatokig ebben az áhítatos tartásban maradt és imádkozott. Végül a királynő megkönnyebbülten felsóhajtott, kiegyenesedett és ajkai mosolyra húzódtak.”      Mielőtt Maria Antoinette-t a vesztőhelyre vitték, fogvatartói beküldtek hozzá egy felesküdött papot, akit azonban – holott az ő szentelése is érvényes volt! – a királynő nem fogadott, mert nem akarta egy szakadár pap szolgálatát igénybe venni. Pár nappal tárgyalása előtt (még azelőtt, hogy Magnien papnak sikerült hozzá bejutni) készült utolsó levelében ezt írta: „A katolikus, apostoli és római vallásban halok meg, apáim vallásában, és abban, amiben nevelkedtem, és amelyhez való tartozásomat mindig megvallottam. Mivel semmilyen vallási segítségre nem számíthatok, és mivel nem tudom, hogy léteznek-e itt még ennek a vallásnak papjai, és a hely, ahol vagyok, elárulná őket, ha bejönnének hozzám, őszintén kérem Istent, hogy bocsássa meg nekem minden bűnömet, melyeket amióta élek, elkövettem.” Vége Feltéve: 2021. november 23.