|
BEVEZETÉS
1. Felelet az élet nagy kérdésére
1. A földrétegek nagy múzeumában szerszámokat, ékszereket, edényeket is találunk. Mi úton-módon különbözteti meg a paleontológus e leleteket a természet alakulásaitól? A megkülönböztetés alapja a célra való törekvés: ami bizonyos célra készült, az az eszes ember kezemunkájának az eredménye.
Célt kitűzni, a célra vezető utakat és eszközöket megválasztani – ez az eszes lénynek a működése. Ha Isten kifelé működik, ezen törvény szerint kell működnie. Ez a törvény érvényesül az ember életében is; az okos ember minden tettében célt tűz maga elé, csak az oktalan gyermekek és az eszeveszettek kiváltsága cél nélkül, világba cselekedni. Ha az ésszel működő ember minden tettének van célja, nagyon természetes, hogy tettei összességének, az emberi életnek is céllal kell bírnia.
Micsoda az élet célja? Mire való az ember? Ez az élet nagy kérdése. Míg nincs biztos és kielégítő feleletünk e kérdésre, egyetlen egy biztos lépést sem tehetünk az életben. Ha meg nem keressük a feleletet e kérdésre, lábbal tapodjuk eszes természetünket.
2. Minden dolog saját természete szerint működik. A józan ész szava, hogy Isten is csak saját természete szerint működhetik; hiszen még elgondolni is bajos, hogy Isten saját természetét megtagadja s ellene működjék, Micsoda már most az Isten természete? „Isten a szeretet”, merő valóság és jóság. A tenger víz, s minden csöppje is víz: Isten a szeretet, s minden egyes tette egy-egy csöpp a szeretet tengeréből. Isten teremtett, mert szeretett. A teremtés révén jóságot közölt teremtményeivel: az egyiknek létet adott, a másiknak életet is, a harmadikban az életet érzéssel, a negyedikben gondolkodással és szabad akarással tetézte.
3. Mi bírta Istent a teremtésre? Mielőtt Isten megteremtette a világot, semmi sem volt ő kívüle, mi őt teremtésre bírhatta volna. De nem is járná, hogy nálánál kisebb bírja őt teremtésre. A teremtés oka maga az Isten, az ő tetszése. S a teremtés célja ugyancsak az Isten: „Omnia propter se operatus est Deus.” „Mindeneket önmagáért teremtette az Úr, az istentelent is a gonosz napra.” (Példab. 16,4)
Önmagáért, önmaga dicsőségére teremtette Isten a világot; önmagáért, önmaga dicsőségére teremtette az embert. A világ s az ember célja tehát nem egyéb, mint Isten dicsőítése. A világ egy nagy Tedeum az Isten dicsőítésére. A porszemtől kezdve a ragyogó napig, az embertől kezdve a legfőbb angyalig minden teremtmény ezt a dicsőítő himnuszt énekli: Isten nagy, Isten bölcs, Isten hatalmas, Isten jó.
4. A. teremtés tényének szükségszerű folyománya a függés viszonya Isten s a világ, Isten s az ember között. Istennek módjában volt nem teremteni az embert, de mihelyt megteremtette, Isten teremtő, az ember teremtmény, Isten úr, az ember szolga. Ha Isten nem akarna az ember ura lenni, a valóságot tagadná meg; épp azért Istennek nincs módjában a világ s az ember felett való uraságáról lemondani.
De még kevésbé áll a teremtmény módjában, hogy magát a Teremtő urasága alól kivonja. Ha ez lehetséges volna, Isten nem volna úr, nem volna Isten. A teremtés tényének szükségszerű folyománya tehát, hogy a világ s az ember okvetlenül kénytelenek az Isten dicsőségét hirdetni.
5. Ámde minden teremtménynek a maga módja szerint kell a Tedeumot az Isten dicsőségére énekelnie: az ész nélkül szűkölködő teremtménynek önkénytelenül, az ésszel bíró teremtménynek szabadon kell Isten dicsőségét hirdetnie. A természettudomány, amennyiben a valóságnak felel meg, s nem a képzelet szüleménye, nem egyéb, mint a világ himnusza az Isten dicsőítésére – gyarló emberi fogalmazásban.
A világban szükségszerűség uralkodik: a csillagászat, a fizika, a kémia stb. törvényei szükségszerűen érvényesülnek. Szóval a nagy természet nem is tud ujjat húzni a Teremtővel. De a szabad ember se tudja a világ célját meghiúsítani: Isten még akkor is eléri a maga dicsőségét, ha az ember visszaél szabadságával. Hogyan?
Ha az ember elismeri a függést legfőbb Urától, Teremtőjétől és meghódol előtte, az örök boldogság hazájában örökre hirdeti: Isten nagy, Isten jó, Isten igazságos, rövid hűséges szolgálatot isteni nagylelkűséggel fizet. Ha az ember gőgösen el nem ismeri a függés viszonyát legfőbb Urától, ha szabadságával visszaélve lábbal tapodja Istene szent törvényeit, az örök kárhozatban énekli: Isten nagy, Isten igazságos, a bűnt érdeme szerint sújtja. A mennyország és pokol egyformán Isten dicsőségét énekli, csak más hangnemből énekel az üdvözültek s másból az elkárhozottak kara.
Megrendítő módon írja le a Bölcsesség könyve az elkárhozottak végső meghódolását az igazság előtt az ítélet nagy napján; Mikor látják az igazak felmagasztaltatását, így szólnak az elkárhozottak: „Ezek azok, kiket valaha nevetségnek tartottunk és szidalommal illettünk. Mi, balgatagok, az ő életüket bolondságnak állítók és végüket tisztelet nélkülinek. Íme, mint számláltatnak az Isten fiai közé és a szentek között az ő sorsuk. Tehát eltévedtünk az igazság útjáról és az igazság világossága nem fénylett nekünk... Mit használt nekünk a kevélység? Vagy a gazdagsággal való kérkedés mit hozott nekünk?” Bölcs 5, 3-8.
Ergo erravimus! (Tehát tévedtünk) Ez a pokol hódolata az isteni igazság előtt. Az elkárhozottak belátják végre, hogy az isteni Fölség tartozik magának azzal, hogy az erkölcsi rend lábbal-tiprói bűnhődjenek. Egyben kénytelenek elismerni, hogy az isteni igazságosság nem engedhet nekik újabb próbát, nem adhat nekik módot a megtérésre.
6. A teremtés tényéből azonban nemcsak a függés viszonya támad Isten és az ember között, hanem egyben az összetartozás viszonya is. Sem a függés, sem az összetartozás viszonyának nincs tökéletes mása a világban, mert Istenen kívül más nem tud teremteni. Némileg hasonló ehhez a szülők s a gyermekek viszonya. Az ember Teremtőjének kicsi képmása, rokona a nagy Istennek. Természetének alaptörvénye a lángeszű Sz. Ágoston fogalmazásában így hangzik: „Creasti nos ad te, Domine, et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te. – Magadért teremtettél minket Isten, s nyugtalan a szívünk, míg tebenned nem lel nyugalmat.”
„Az ember mindennel foglalkozhatik, de semmivel jól nem lakik.” (Sz. Bernárd.) Mivel az embert Isten a maga képére, önmagáért teremtette, semmi a világon ki nem elégítheti éhségét, mint maga Isten. Az ember másodlagos célja tehát nem egyéb, mint a maga boldogsága az Isten bírása által.
Gyönyörűen fejezi ki az ember kettős célját az angyalok éneke a Megváltó születésének éjszakáján: „Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” (Luk. 2, 19.) Ebből megértjük azt is, hogy a békesség, az ember boldogsága, nem föltétlen, mint az Isten dicsősége: csak a „jóakaratú” embereknek osztályrésze a boldogság. Önmagától csak Isten boldog: az embernek ki kell érdemelnie a boldogságot, az embernek magának kell megtennie az utat Istenhez. Különben eszes teremtményre nézve nincs is teljes boldogság, ha legalább részben nem önmagának köszönheti boldogságát. Az ember esze és akarata első sorban arra való, hogy Istenét keresse.
A kis gyermekek [ha meg vannak keresztelve] teljesen ingyen üdvözülnek, mert bennök még alszik a lélek; az eszével élő ember azonban nem üdvözülhet a maga munkája, hozzájárulása nélkül. Miként a halnak a víz, a madárnak a levegő országa az éltető eleme: az ember csak Istenében találhatja fel boldogságát. Az ember természetének ez a vonása egyben a pokol kínjának a magva. Harc van az elkárhozott természete és szabad akarata között.
A természet egész súlyával Isten felé húzza az embert, mint minden emberi lénynek egyedül megfelelő, jogos céljához: az elkárhozott akarata meg teljes erejével megveti az Istent. Az ember természete elfordul a teremtett javaktól, melyek ki nem elégíthetik; akarata pedig makacsul kívánja e javakat. Ebből harc támad vég nélkül, harc, mely mindig elölről kezdődik. Ez a két fajta vágyódás egyike sem éri el tárgyát az elkárhozottban; a természete nem éri el célját, mert Isten örökre elveszett számára; de az akarat sem ér célt, mert a teremtett javak elmúltak számára; kétféle mozgás van tehát benne, mely kétségbeesésben, ürességben vész el. Ez nem egyéb, mint kielégíthetetlen éhség, melynek örökre a semmi az eledele; kielégíthetetlen szomjúság, melynek csupán az üresség áll rendelkezésére.
A pogány világ meséi ezt az őrjöngést képekbe öltöztették: ilyen kép Ixion, ki szünet nélkül forgatja kerekét, Sisiphus, ki sziklát görget, mely mindig újonnan a mélységbe zuhan; ilyen kép Tantalus az éltető víz árjánál, mely irgalmatlanul tova surran égő ajkai előtt. Ez az a hely, hol Dante szavai szerint nincs remény: „Lasciate ogni speranza, voi che'ntrate”. (Hagyjatok fel minden reménnyel, ti, kik ide beléptek.)
7. Az ember Istentől Istenért van: esze akkor ér nyugvópontra, ha a világegyetemet legfőbb okában, az Istenben megismeri, akarata akkor nyugszik meg, ha az Istent tökéletes ismeretének megfelelően szereti. Ez volna az ember természetes, vagyis természetének megfelelő célja. Ámde ez a cél az emberre nézve csak lehetőség volt/van, s nem valóság: tényleg az ember a természetnek kiváltságos nemese. Isten földi képmását már a teremtéskor a megszentelő kegyelem állapotába helyezte. Bár az ember hűtlensége miatt elvesztette a természetet felemelő s nemesítő kegyelmet, az isteni irgalom a megváltás révén visszaszerezte számára a nemesi kiváltságot.
A megszentelő kegyelem fölemeli, nemesíti a lelket. E kegyelem isteni élet, az örök élet csirája. E kegyelem teszi, hogy az Isten ismerete az örök hazában Istennek színről-színre való látásává lesz. S e látásból kimondhatatlan szeretet és boldogság fakad. A kegyelem mennyisége a boldogság mértéke.
Mivel Isten látásának célja a szeretet, világos, hogy az ember végső célja a szeretet s a szeretetből fakadó boldogság, mely Isten dicsőségét is fenséges módon hirdeti.
8. A lélek üdvössége az Istenben a végső cél, mellyel szemben minden csak eszköz a végső célra, s csak alárendeltségben a végső célhoz képest lehet maga is cél. Az Isten nagy tettei: a teremtés, megváltás, megszentelés – a Megváltó isteni alkotása, az Egyház az ő igazság-kincsével, kegyelmi szereivel. Az ember tettei: eszének kiművelése, akaratának gyakorlása, imádsága, gyónása, áldozása, stb. – mindezek alárendelt célok, eszközök a végső célra. Isten országának legfőbb törvénye: salus animarum suprema lex esto (A lelkek üdvössége a legfőbb törvény). Minden az emberért van, az ember pedig Istenért.
9. Fisher János bíboros börtönben ült, mert nem akarta a felségesküt letenni, mellyel a zsarnok VIII. Henrik királyt az angol egyház fejének vallotta volna. „Jó” barátai mindenáron arra akarták bírni, hogy tegye le az esküt, mentse meg életét. Jertek akkor s akkor, mondotta a nagy főpap, s ha előbb kielégítően feleltek egy kérdésemre, hajlok a szavatokra. A meghatározott órában aztán e kérdéssel fordult barátaihoz: „Mit használ az embernek, ha az egész világot, megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” Erre megszégyenülve távoztak a „jó” barátok, a nagy férfiú pedig elnyerte a vértanúság koronáját.
E krisztusi szó: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”. az életbölcsességnek legeslegfőbb szabálya.
10. „Hiszem az örök életet”, az utolsó hitcikk a Hiszekegyben, de első az élet rendjében. Ez életünk útmutató sarkcsillaga, nélküle út és irány nélkül botorkálunk a világban. Az örökkévalóság egyben az összes javak értékelésének alapja és mértéke.
A Szahara sivatagján rettentő szomjúság gyötri a vándor kereskedőt, egy vékára való arany hever kidőlt tevéje mellett. De íme, a nagy kincs reánézve értéktelen érchalmaz, mely nem oltja el kínzó szomjúságát, nem menti meg a haláltól. Egy kancsó friss vízért odaadná az egész aranyrakást. A cél ad értéket a javaknak; mihelyt valami céltalan, elvesztette értékét. Nagy rakás arany is cél nélkül szűkölködik egy emberre nézve, ki szomjan hal a pusztában, neki százszor becsesebb egy kancsó friss víz, mely megmenti kíntól és haláltól.
Hívő és hitetlen más és más cél szolgálatában él. A hívő célja az örök boldogulás, a hitetlen célja a földi boldogulás. A hívő nagy célra tör, a hitetlen törpe célocskát hajszol. A hívő úgy tudja, hogy az örök életnek a földi élet a szülője. Ránézve a földi élet a tavasz, melyre örök nyár következik. Azért szemében az élet ideje, munkája, küzdelme, szenvedése roppant kincs: egy boldog örökkévalóságnak az ára. Egy óra a földi életből is óriási kincs a hívő szemében, mert ezen egy óra alatt bűnbánatot tarthat s összeköttetésbe léphet az Istennel.
A hitetlenre nézve a halál órájában minden, de minden értékét veszíti, amiért élt-halt világéletében, miként a Szahara vándorára nézve holt kincs volt arany terhe. Tudomány, pénz, élvezet, hatalom – mind oda van – s helyettük a megsemmisülés, igazában a kárhozat tátong feléje. Azért roppant nevetséges a hitetlenség fecsegése, hogy a hívő nem ismeri az élet értékét. Ellenkezőleg: csakis sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság fényében ismerjük meg az élet igazi értékét. A hitetlen oly geográfushoz hasonló, ki csupán a Duna forrását látja a Feketeerdőben, s csupán ebből alkot fogalmat a Dunáról. A hitetlenség végzetes korlátoltság.
Minden időben akadtak emberek, kik a hitetlenkedés esztelen sportját űzték. Kétszáz év óta a „művelt” hitetlenek a szabadkőművességben tömörülnek. Újabban már a proletár hitetlenek is világszerte tömörülnek a szociáldemokráciában. Úgy az egyes hitetlenek, mint a szervezett hitetlenség az okosság és a „felvilágosodottság” jegyében lép fel.
A hitetlenség jelszava mindenkor „a boldogulás az életben”. A szociáldemokrácia „a mennyországot a verebeknek hagyja”, a pokoltól állítólag nem fél: a hitetlenségből csinál hitet, a szeretet helyett a gyűlöletet hirdeti mindenki iránt, ki nem a párt embere. Mohamed paradicsomát ígéri híveinek a földön. Az érzéki élvezetek földi mennyországa után futni szerinte „az életbölcsesség netovábbja”.
Mit mond az élet isteni szakértője e modern életbölcsességről? „Senkinek sem függ élete azok bőségétől, amiket bír.” Az örök életre teremtett ember nem lakik jól mulandó javakkal. „Monda pedig hasonlatosságot is nekik így szólván: Egy gazdag embernek földe bőséges termést ada. És gondolkodik vala magában, mondván: Mit míveljek? mert nincs hova gyűjtenem terményeimet. És mondá: Ezt cselekszem: elbontom csűreimet és nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden terményeimet és javaimat. Azután mondom lelkemnek: Lelkem, van sok jószágod, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, vígan lakozzál. Az Isten pedig mondá neki: Esztelen! ez éjjel számon kérik tőled lelkedet; amiket tehát szereztél, kié lesznek? Így vagyon, aki, magának kincset gyűjt és nem gazdag az Istenben.” (Luk 12,15-21)
Tegyük fel a legkedvezőbb esetet, hogy az evangélium „bölcs gazdagja”, [és/vagy] a szociáldemokrácia valóban mindenki számára megteremti a földi mennyország élvezeteit, s valami csodával még a betegeknek is megadja az élvezetre való képességet – micsoda mégis a szociáldemokrácia s a hitetlenség bölcsessége? Isteni ítélet szerint „esztelenség” e „világnézet”, mert a halál egymaga koldussá teszi a „bölcs” gazdagot, s a koldusszegénységet tetézi az ítélet rettenetessége. Bölcsen csak az él, ki a szeretet által „gazdag Istenben”, a földi boldogulás a legjobb esetben is csak hóhér-lakoma.
2. Micsoda feleletet ad a „modern” tudomány az élet nagy kérdésére?
1. Honnan van az ember? Az Istentől. Miért van? Az Istenért. Hová megyen? Az Istenhez. Ez a keresztény világnézet dióhéjban. A világ legtudományosabb könyve, „a Kis Káté”, ezt így mondja: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk.” Ezt mindenki megérti, aki „ember” nevet visel, pedig akkora bölcsességet tár az ember elé, hogy ennél magasztosabbat, fenségesebbet ember fia még elképzelni se tud. – Honnan van e nagyszabású világnézet? Hit és tudomány alkotja meg, az a tudomány, mely a legnagyobb gondolkodók (Platón, Arisztotelész, Sz. Ágoston, Sz. Tamás stb.) gondolatait adja elénk. (Philosophia perennis)
2. Mit nyújt ezzel szemben a „modern” tudomány? Az élet nagy kérdésére az erkölcsbölcseletnek kell feleletet adnia. Ez újabban roppant divatos tudományág. Jellemző sajátsága, hogy képviselői babonás félelemmel behunyják szemüket a krisztusi hit világossága elől, továbbá fölényes gőggel megvetik a múlt nagy hagyományait, mintha csak ő velük jött volna világra a józan ész.
Egy álmában járó-kelő ember (somnambulans), beszéli Garnier, éjente felkelt, gyertyát gyújtott, hogy írjon. Ha mások gyertyát gyújtottak, s az övét elfújták, azt hitte, hogy ő sötétben van; ő csak a maga gyertyájának fényét látta, s tapogatózva kereste a gyújtót. Sok modern tudós is csak a maga gyertyáját látja, arról mit mások gondoltak, vagy amire éppenséggel Isten tanított minket, tudni sem akarnak.
Micsoda feleletet ad az Istentől futó „modern” tudomány az élet nagy kérdésére? Hadd feleljenek a modern hősök maguk e végtelenül fontos kérdésre.
„Mit adhat ezidőszerint az etika és pszichológia a neveléstannak?” kérdi Dilthey, berlini bölcselő, s felelete ekként hangzik: „Az etika nem tudta az élet célját általános érvényességgel megállapítani.” Ez nem egyéb, mint a modern etika tehetetlenségének, csődjének nyílt bevallása.
A híres Paulsen rá is mutat a modern erkölcsbölcselet tehetetlenségének okaira, melyek elseje „a tudomány gőgjének hihetetlen felburjánzása”; Aztán Kant óta „folytonosan új és új alapelvekkel kísérleteztek, gyakorta teljesen szem elől tévesztették a történeti fejlődést. Mindenki azon volt, hogy mennél előbb új "álláspontra" jusson, mert az új álláspont volt a bölcselő jellemző sajátsága”.
Leipzig hőse, a híres Wundt, hasonló módon állapítja meg a modern erkölcsbölcselet mérlegét; Szerinte is az erkölcsi világnézet dolgában a modern irányzatok „egymástól elütő eszmények” felé törekszenek, s bölcseleti gondolataikban „zavarosak, ki nem forrottak”.
Jodl tudományának végső szava: „Megvalljuk, hogy semmit sem tudunk arról, vajon az egész emberiség s az egyes ember számára van-e feladat és cél, melyek a földi léten túlra nyúlnak.”
A modern erkölcsbölcselet okozta zűrzavar miatt Laas etikája végén már 30 év előtt azt ajánlotta, hogy „a középkori pápaság mintájára elvilágiasított s modernizált középpontot” kell teremteni, melytől az összes iskolák s a nevelésügy szabályokat nyernének. – A berni Stein újabban éppenséggel „babiloni toronyépítésről” beszél az erkölcsbölcselet terén, s hasonlóan „egyetemes akadémiát” sürget, „a kutatók s gondolkodók areopágját”, mert ilyetén tekintély szerfelett szükséges „a mi széjjel szaggatott, kétségbeeső, minden tekintély tiszteletében megingott korunknak”.
3. Leibnitz valamikor azt írta; amint csak egy geometria van, úgy csak egy igaz bölcselet lehetséges. Ez okból azt is mondhatjuk: mivel az ember azelőtt is az volt, ami ma, mivel továbbá az emberi természet mindenkiben egyforma: minden embernek csak egy célja lehet. Épp azért a különféle „álláspontok” hamis álláspontok, mert csak egy igaz álláspont lehetséges, amint csak egy fajta emberi természet van. Egyébként a különféle „álláspontokat” nem is kell megcáfolnunk: miként a Fáraó hét sovány tehene elnyelte a hét kövéret: úgy az egyik álláspont hőse ledönti a másik bölcseleti hős álláspontját.
Az erkölcsbölcselet nyelvén az ember célja a legfőbb jó, mely irányt szab az ember életének. „Ha kutatjuk, mi az akarás végső célja, arra jutunk: e végső cél az általános jólét vagy a cselekvő s környezetének jóléte.”
Paulsen szerint: az általános jólét „minden eszközt szentesít. Erre előáll Wundt, s azt mondja: ,,Az általános jólét csak elvont fogalomként (s nem legfőbb jóként) jelentkezik az öntudat előtt, érte az emberi szív nem tud lelkesedni ez nem hathat indító okként az akaratra. Aztán az általános jó lét nem jutalmazza meg az áldozatot, melyet az erkölcs szabálya követel.”
Wundtnak az „álláspontja”; Az emberiség legfőbb célja „szellemi termékek előállítása, melyekben az egyes ember is részt vesz ugyan, de a cél nem az egyes ember, hanem az emberiség általános szelleme.” – Szóval Wundt, amint illik „elvont fogalmat” „elvont fogalommal” győz le.
Másoknak a csillogó „álláspontja”, hogy az általános haladás a legfőbb jó, melyben azonban Hartmann szerint a legfőbb ember csak „a kultúra melegágyának a trágyája.”
Spencer a maga „álláspontjával” azzal biztat minket, hogy az általános haladás megteremti valamikor az általános boldogulást, de maga is elismeri, hogy ez még csak „a messze jövőben” fekszik. Paulsen azonban kétségbe vonja, hogy „ily messze kilátás valamelyes hatással volna az emberek cselekedeteire és érzületére”.
Holmi általánosságok helyett „a modernek” egész serege a személyes élvezetet vallja a legfőbb jónak (hedonizmus). Mások restellik ezt az epikuri „álláspontot” és az alanyi kifejlődésben és tökéletesedésben látják a végső célt. Ámde egyszerre közbeszól a csillagászati fizika, s rémületbe ejti még a személyes tökéletesedés híveit is. Hellwald kultúrtörténete végén így beszél az asztrofizika nevében: „Akkor a föld megfosztva légkörétől és életétől, a holdéhoz hasonló pusztasággal fog a nap körül keringeni, úgy, mint azelőtt, és az emberiség s az ő küzdelme és törtetése, az ő alkotásai és eszményei: csak voltak, de nincsenek többé. Minek voltak?”
Wundt e tátongó örvény láttára sem tudja a fejlődés megsemmisítését „elgondolni,” s azzal biztatja az emberiséget, hogy a humánus erkölcsi célok meg nem szűnhetnek. Ziegler meg azt mondja: „Lehetetlen, hogy az ember személyes szerencséjét a kultúra javára áldozza fel, sőt még elméleti érdeklődése is legyen a kultúra iránt, ha ez a kultúra semmi egyéb, mint örökös süllyedés az éjszakába.”
„A csalódás érzete vesz erőt az embereken; mert a tudományos kutatás nem adja meg azt, amit vártak tőle: minden oldalú és teljesen biztos világnézetet.” (Paulsen). Egy Humboldt, ki teljes életében a tudomány asztalánál ült, élete végén nagy keserűséggel írja bálványáról: „Az élet a legnagyobb ostobaság. Ha az ember 80 évig küzdött és kutatott, a végén arra jut, hogy semmit sem küzdött ki, semmit sem kutatott fel. Ha legalább azt tudnók, minek vagyunk a világon. De minden rejtély marad a világon; s a legnagyobb szerencse még az, ha valaki butának születik.”
Micsoda feleletet ad tehát a modern tudomány az élet nagy kérdésére? Az egyik része a tudósoknak azt mondja: megsemmisülünk, a nihil örök éjszakája mindennek a vége; A másik rész e modern gyászdallal felel: ignoramus et ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni); a harmadik csoport meg különféle „álláspontokkal” felel, melyeket kölcsönösen lerontani igyekszenek.
Szólítsunk most a veszekedő „tudósok” gyülekezete elé egy tíz éves katolikus gyermeket, s tegyük fel neki az élet nagy kérdését: Minek vagyunk a világon? S a gyermek ragyogó arccal feleli: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, s ezáltal üdvözüljünk.” E felelet szerint az erény, a személyes tökéletesség a legfőbb cél, de nem a végső cél – e végső cél az örök boldogság Istenben; e nélkül az erénynek sincs értelme.
A modern tudós hősök egyik bátrabb embere (Paulsen) megvallja ugyan, hogy az egész világ a világon túlra mutat; ámde [hozzáteszi, hogy] oda nem szabad a modern tudósnak tekintenie, mert ott Istennel találkoznék!
4. A modernek sem tagadják, hogy az emberben kiolthatatlan éhség lakik a személyes boldogság után. S mit ad az Istentől elszakadt modern tudomány az éhezőknek? Valóban kegyetlennek tartanók azt az anyát, ki éhségtől síró gyermekének követ ad, s a modern tudomány ily kegyetlen anyaként a boldogságra éhes embereknek a különféle „álláspontok”, az emberi vélekedések megemészthetetlen köveit kínálja éhségük csillapítására.
S mikor ezt teszi, még csak nem is „tudományos”. A természettudomány azt tartja: ahol szem van, ott világosságnak is kell lennie, ahol fül van, ott hangok is vannak, ahol bendős gyomor van, ott fűeledel is található, ahol a fajfenntartás ösztöne van, ott más nem is található, ahol a költözködés ösztöne van meg, ott melegebb tájak is találhatók: szóval minden szervnek, minden természetes hajlamnak van tárgya, mert a természet nem hazudik. Csak az emberben lesz hazugsággá az éhség a teljes, az elveszíthetetlen boldogság után? Ez a [az ilyen] természet a tudománynak egyenes megtagadása.
5. Még az olyan „álláspont” is, mely teljesen lábbal tapodja a józan észt, pl. a Nietzsche-féle őrület, is helyet talál ama modern tudomány csarnokában; csak a keresztény álláspontnak nem adnak helyet. Valószínűleg attól tartanak ezen „álláspontok” képviselői, hogy miként a napkeltével nem szorulnak az emberek lámpára, gyertyára, úgy a keresztény világnézet befogadásával teljesen elhomályosulna az ő tudományuk füstölgő mécsvilága.
3. Az erkölcstan fogalma és célja
1. A hittan megmutatja nekünk a célt, az örök Istent, a célhoz vezető utat és amaz eszközöket, melyekkel végső célunkat elérhetjük: Az erkölcstan pedig megmondja nekünk, hogyan kell az Istenhez vezető utat bejárni. Az erkölcstan tehát nem egyéb, mint gyakorlati hittan.
Amint az akarat működésének előfeltétele az ész, mert az akarat magában vak, s nem törhet az igazság felé (nihil volitum quod non est praecognitum), úgy az erkölcs feltétele a hitigazság, mert az erkölcs nem egyéb, mint életbe léptetett igazság. Az ember pl. nem gyónhatik helyesen, ha nem tudja, s nem hiszi, hogy a) Krisztus az Isten fia; b) aki meghalt érettünk a keresztfán; c) a bűnbánat szentsége a megváltás kegyelmének csatornája; d) a bűnös részéről a bűn megutálása és megvallása a bűn eltörlésének a feltétele. – A gyónás ténye ezen hitigazságoknak eredője.
Szóval a hit a fa, az erkölcs a gyümölcs; a hit az anya, az erkölcs a gyermek. Amint nincs gyümölcs fa nélkül, amint nincs gyermek anya nélkül: úgy nincs erkölcs hitigazság nélkül.
2. Ami a végső cél elérésére alkalmas, az jó, az erkölcsös. Ha a cselekvés a végső cél irányában szokássá válik, megszületik a jó erkölcs állapota. Az ellenkező szokásos cselekvésből születik a rossz erkölcs, a bűn állapota. A latin találóan mondja: mos–szokás, mores–erkölcs, moralis t. i. disciplina – erkölcstan.
Az erkölcstan amaz életmódot adja elénk; mely a végső célhoz, az Istenhez vezet. Más szóval azt mondhatjuk: az erkölcstan azon élet egészségügyi törvényeit adja elénk, mely az örök boldogságban végződik, vagyis az erkölcstan az örök élet tana, biologia aeternitatis.
A kalauzt az örök életre rendszerint római katolikus erkölcstannak nevezik. A „katolikus” azt jelenti, hogy mindenkinek való. A „római” jelző pedig azt mondja, hogy az istenes élet elveit Rómában őrzik a megrontás és meghamisítás ellen.
3. Már Arisztotelész, a tudományos erkölcstan atyja, írja: Nem csupán azért teszünk erkölcsbölcseleti tanulmányokat, hogy megtudjuk, mi az erény, mert ez édeskeveset használna nekünk, hanem azért, hogy erényesekké legyünk! Az élet nem a tudományért van, hanem a tudomány van az életért; rövid földi életünk sokkal becsesebb, semhogy olyasmire pazaroljuk, miből semmi hasznunk sincsen.
Az erkölcstan hasonló a gyakorlati orvostudományhoz. Az orvosi tudomány előadja, a) hogyan kell a betegségektől óvakodnunk, b) hogyan kell az életet veszélyeztető betegségekből kilábolnunk, végül c) hogyan kell az egészséges élet szabályait követnünk. Az erkölcstan hasonlóan megtanít minket, a) hogyan kell az örök életet veszélyeztető bajoktól óvakodnunk, b) a halálos és más betegségekből kilábolnunk, hogyan kell c) az örök egészség szabályait követnünk.
4. Az igazság a lélek eledele. De amint a test eledele csak akkor táplálja a testet, ha a szervezet magába veszi, megemészti az eledelt és a maga vérévé alakítja, úgy az igazság is csak akkor táplálja s növeszti a lelket, ha az ész felfogja, magába fogadja az igazságot, s az akarat is megragadja, magáévá teszi s követi. Az igazságnak ezen lelki megemésztéséből fakad a meggyőződés, mely az élet mozgatója. Mindaddig megemésztetlen az igazság, míg nem alakul meggyőződéssé. Ez a lélek éltető vére. A meggyőződés gyümölcse aztán a jellem.
Az élet szerzőjének fogalmazásában a jellem törvénye ekként hangzik: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Máté 5, 48. Ezzel szemben eltörpül minden jellembeli eszmény. A krisztusi Egyház a jellem művészetének iskolája, a hitigazságok és szentségek a jellemalkotás eszközei, Krisztus gyönyörű élete a jellembeli mintakép, melynek másolását elősegítik a legkiválóbb Krisztusmásolók, a szentek példái.
Mivel az erkölcstan az élet tökéletesedését tanítja, nemcsak gyakorlati tudomány, hanem egyben művészet is. Nem a tanítás, hanem a tanulás, a gyakorlat teszi művészetté.
A krisztusi nevelő, a hitoktató előkészíti az igazságot, de a növendéknek az elébe tálalt igazságot magának kell megennie, megemésztenie, életté tennie; az ember élő szervezet s éppúgy, mint a növény s állat, csak belülről kifelé nőhet. Amint más nem tud helyettünk jóllakni, úgy más sem nevelhet minket jellemmé. A jellem nem a nevelés, hanem az önnevelés terméke. A nevelés annyit ér, amily mértékben talpra állítja, öntevékenységre segíti az ifjúságot. A nevelés útmutatás az önnevelésre, miként az esztétika útmutatás a művészi alkotásokra. De miként az esztétika nem szüli a művészt, az embert sem az erkölcstan teszi jóvá, hanem saját lelki tevékenysége.
A jellem kialakítása, „az egy szükséges” (Luk. 10, 4), az élet napszáma.
Amint az egészség mindnyájunk kincse; úgy az örök élet, az örök egészség is mindnyájunknak még drágább kincse. A hivatások közt magunk válogathatunk, az lesz a szaktárgyunk, amit magunk választunk; az erkölcstan, a helyes élet: mindnyájunk szaktárgya. Ebből megbukni annyi, mint elkárhozni.
5. A gyermeknek is vannak erkölcsi szabályai; de a művelt ember ennyivel be nem érheti: amint más dolgokban is tudásra törekszik, a vallásban, a helyes élet dolgában is tudományra kell törekednie, az élet törvényeit okaiban kell megismernie. Ez az erkölcsbölcselet, az életbölcsesség, a lélek legdrágább kincse. Vallás- és erkölcstudomány híjával úgy járhat a művelt ember, hogy a hit- és erkölcsellenes nehézségeket, ellenvetéseket megcáfolhatatlanoknak tartja, holott csak ő nem tudja megcáfolni. Hozzá a példa apostolsága is szigorúan kötelezi a művelteket a vallásos élet tanulmányozására és gyakorlására az Úr szava szerint: „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben van.” Máté 5, 16.
„Fejétől büdösödik a hal” – mondja drasztikusan a közmondás: az intelligencia rossz példája a nép erkölcseinek megrontója. Az intelligencia van a társadalom vezetésére hívatva: épp azért a művelteknek szép, vallásos, jellemes élettel is kell vezetniük.
6. „Hasonló a mennyeknek országa a kereskedő emberhez, ki jó gyöngyöket keres. Találván pedig egy drága gyöngyöt, elméne és eladá minden vagyonát, és megvevé azt.” Máté 13, 45-46.
Már Plinius írja, hogy az igaz gyöngy és gyémánt, kicsiségük dacára., a legnagyobb értékek. 1505-ben a spanyol királyi kincstár számára 80 ezer aranyon vettek egy gyöngyöt (perla de pellegrina); a perzsa sah kincstárának egyik gyöngyét harmadfél millió koronára becsülik.
Az igaz gyöngy kicsi és jelentéktelen a hozzá nem értő, de nagy kincs a szakértő szemében.
Az evangélium életbölcsessége ilyen drága kincs, melynek értékét nem ismeri a hitetlen. Az élet szakértője: Krisztus igaz híve minden áldozatra kész, hogy e drága kincsnek szerét ejtse.
Feltéve: 2021. október 17.
I. RÉSZ
AZ ERKÖLCSI ÉLET ALAPELVEIRŐL
1. Az ember lélektana dióhéjban
1. Az erkölcs cselekvés vagy működés, a működés pedig a működő természetéhez igazodik; azért önmagunk ismerete a kapu, melyen át a bölcsesség országába jutunk. Más szóval, aki önmagát nem ismeri, nem tudhatja a helyes élet módját.
A bölcselők népe azt íratta delfii nemzeti szentélyének homlokzatára: Ismerd meg önmagadat. – A görög nép azt tartotta, hogy az önismeret a bölcsesség alapja, kezdete és betetőzése. A pythagoreusok iskolája éppenséggel azt vallotta: „Amennyiben nem ismered magadat, tartsd magad őrültnek.” A keresztény világ nagy bölcse, Aquinói Sz. Tamás szerint: „Nem juthatunk tökéletes erkölcsi ismeretre, ha a lélek erőit nem ismerjük.”
Az emberi természetnek helyes ismerete híjával Istent sem ismerhetjük, mivel Isten megismerése földi képmásának, az embernek ismeretéből indul ki. A szentek mind nagy Isten- és ember-ismerők voltak.
2. A növény, állat, ember szaporodási képessége a Teremtő akaratának kifolyása. Ha öröktől fogva élő anyag léteznék, az élet nem pusztulhatna el az egyedben, hogy a fajban, az utódokban folytatódjék. Az ember teste szülői testének csirájából származik. Mikor az embercsira a megtermékenyítés által (két félsejt egyesülése egy sejtté) elő van készítve, Isten beleteremti a lelket. A lélek nem származhatik a szülők testétől, mert anyag nem szülhet szellemet, de nem származhatik a szülők lelkétől sem, mert a lélek mint egyszerű lény meg nem oszolhatik, nem bocsáthat csirát.
Isten akarata szerint az embernek házasságból kell származnia, ez az emberi életnek a fája, de a házasságon kívül is megteremti a lelket: Isten köti magát a maga szabta törvényhez, hogy megtermékenyített embercsirába lelket teremt, de jaj annak az embernek, ki rendetlen akaratával az emberiség életfáját meggyalázza! Ha Isten az ember gonoszsága miatt a házasságon kívül nem teremtene lelket, ez szabadalomlevél volna a szabados vétkezésre, mely tönkre tenné az élet fáját.
3. Az ember az anyagi és szellemi világ határán áll: teste szerint az anyagi, lelke szerint a szellemi világhoz tartozik. Test és lélek azonban szorosan egy természetté egyesül, az emberi természetté. Ez az emberi természet az emberi élet elve, forrása.
A lélek a testben nem úgy lakik, mint a király az ő palotájában; a test nem valamely függeléke az embernek, hanem lényeges alkotó része. A lélek egészen áthatja a testet: ugyanaz a lélek, mely az emberben gondolkodik és akar, a test tenyészeti és érzéki életének is az elve. Viszont a test is részt vesz a lélek összes működéseiben. A test érzékei a lélek udvari szállítói, ők szállítják számára a gondolkodás anyagát. Még a gondolkodás és akarás folyamatát is idegműködés kíséri. Innen van, hogy a lélek munkája a testet is kifárasztja. A lelki akaratot érzések kísérik, melyekben az érzéki vágyó tehetség is részes.
4. Ami a világegyetemben szétszórva van meg, mindaz egyesül az emberben. Az ember maga egy kis világ, mikrokozmosz. Az emberben megvan az ásványvilág fizikai és kémiai törvényeivel együtt; megvan benne a növényvilág tenyészeti élete (táplálkozás, növekedés, szaporodás). Az emberben megvan az állatvilág érzéki megismerése és vágyó tehetsége. Mindezt megkoronázza benne a szellemi gondolkodás és akarás, mely a szellemi lények kiváltsága. Egyszóval: az ember létezik, mint a kő, nő mint a növény, érez mint az állat, gondolkodik, mint az angyal: benne két világ, az anyag és szellem világa egyesül.
5. Ami által az ember különbözik a természet egyéb lényeitől, az az ő jellemző sajátsága. Ez nem egyéb, mint eszes volta.
A kis gyermekben eleinte mintegy alszik a lélek, az első napokban mindössze a tenyészeti életműködést végzi. A kis honpolgár összes tudománya a szopás, nyelés és az emésztés. Ha nem volnának eszes szülei, menthetetlenül elpusztulna. Egy hét múlva a csecsemőben megkezdődik az érzéki működés: az ízléshez hozzájárul a látás, hallás, tapintás. Mindez azonban eleinte nagyon tökéletlen.
A lélek ébredésének hajnalpírja az első mosoly; állat még sohasem mosolygott. Rendszerint az első év végén, vagy a második elején jön a nagy esemény, az első értelmes szó: mama, papa. Ez már a gondolkodás kezdetét jelzi. Ember és állat Rubikonja a beszéd: az állat nem beszél, mert nincs mondani valója, nincs gondolata. Az állat hangjai érzéseket jeleznek: az ember pedig az érzéseket is gondolatokban fejezi ki. Csak az indulatszók érzések kifejezői.
A lélek teljes felébredését jelzi az "én" kimondása. Eleinte a gyermek harmadik személyben beszél magáról. "Jóska enni." Egyszerre aztán kivágja: "én" enni akarok. Ez az ébredés az öntudatra; ezentúl a gyermek már önálló működőnek ismeri magát. Állat még sohasem ejtette ki e szócskát: "én."
Az öntudatra ébredéskor a gyermek megkülönbözteti magát környezetétől, de egyben a jó és rossz között is különbséget kezd tenni. Az öntudatra ébredt ember aztán felépíti a vallás, a tudomány, a művészet csodás világát, szóval a szellem világát.
Az állat még sohasem készített szerszámot, vagy csak ruhát is; nem ismeri a cél és eszköz viszonyát, nincs tudománya. Bár látja a világot épp úgy, mint az ember, még sohasem emelkedett a világ Alkotójának ismeretére. Az állat és ember közé nem a test, hanem a szellem világa emel áthághatatlan választófalat.
6. Az eszesség folyománya az akarat. Olyan lény, mely megismeri az igazságot és az igazság forrását, az Istent, de nem törhetne az igazság s az Isten felé, mint a maga java felé, igazi monstrum, szörny volna.
Amint az ész magában érthetetlen, úgy az akarat is magában tehetetlen volna. Az akarat magában vak, s az ész kalauzolására szorul: csak azt akarhatja, amit az ész neki megmutat; ignoti nulla cupido, amit nem ismerünk, arra nem is törekszünk.
7. Ész és akarat az ember kiváltsága: az egyik felülmúlja a másikat. Az ész a látótehetség, a vezér, s ennyiben felülmúlja az akaratot. De viszont az akarat a cél; az ember esze arra való, hogy az akaratot kalauzolja, s ennyiben, mint cél, az akarat felülmúlja az észt, mint eszközt a célra. Az örök boldogság Istennek boldogító szeretetéből áll, mely Isten látásának folyománya. Megismerni, akarni, cselekedni – ez az ember élete.
A tudás azonban nem akkora, mint a cselekvés, s rossz fejűnek lenni nem akkora baj, mint rossz szívűnek és rossz lelkiismeretűnek lenni. A jót tenni százszorta több mint a jót megismerni. A helyes cselekvésben benne van a helyes ismeret, de a helyes ismeretben nincs benne a helyes cselekvés.
Az ember egész értéke s méltósága az akaraton fordul meg: az akarat kiművelése az ember legnagyobb tette. Az egész élet az akarat próbája.
8. Az ember angyalból s állatból van összegyúrva, mondja Schiller. Testünk tényleg állati, bár szépsége s tökéletessége az első helyen áll. Az érzéki természet emberben s állatban sokban egyforma. Az állatot az önfenntartás és a fajfenntartás ösztöne kormányozza, az öt érzéke ezek szolgálatában áll.
Az ember érzéki vágyó tehetségében is megvan 1) az önfenntartás ösztöne, melynél fogva az ember élni, fejlődni akar. Ezen ösztön elágazásai: a táplálkozás, a mozgás, a vagyonszerzés, a védekezés, az önállóság, a társulás, utánzás ösztöne, hajlama. Megvan továbbá az emberben 2) a fajfenntartás hajlama.
Az érzéki természet hajlamai mind jók, csak rendetlenségük, elfajulásuk rossz. Minden szenvedélynek egy jó természetes hajlam a csirája: az önfenntartás hajlamából lesz az önzés, a táplálkozás hajlamából a mértéktelenség, a fajfenntartás hajlamából lesz a testiség, a vagyonszerzésből a kapzsiság szenvedélye. Az emberben az érzéki vágyó tehetség különféle hajlamainak megnyilatkozásában rendszerint közreműködik az ész és a szellemi akarat is, azért az ember érzéki élete sokkal magasabb és gazdagabb, mint az állaté: az embernek van kedélyvilága, az állatban ellenben csak merő érzéki vágyak lakoznak. De maga az érzéki természet is lényegesen elütő emberben és állatban.
Az állat ösztöneiben benne van ezen ösztönök mértéke, pl. a fajfenntartás ösztöne az állatban csak időnkint jelentkezik. Az emberben az érzéki hajlamok ösztönös mérték híjával léteznek. Az emberben az ösztön helyett az észnek és szellemi akaratnak kell uralkodnia. Mihelyst az emberben az észtől vezetett akarat nem tölti be uralkodói tisztét, anarchia támad benne: Az akarat korlátja nélkül az érzéki vágyak jutnak uralomra s nem lévén határuk, szertelenségre törnek. A szenvedélyekké vastagodott érzéki hajlamok: az önzés, a kapzsiság, az iszákosság, a testiség kielégíthetetlenek, s uralmuk az ember romlását okozza.
„Érzékfeletti elem híjával az érzéki elem, amint az emberben van meg, tulajdonosát a legundorítóbb, legpiszkosabb, legnyomorúságosabb állattá tenné. Az embernek életében többnek kell lennie az állatnál; ha állat módjára akar élni, vagy bolonddá, vagy gonosztevővé teszi magát. Míg az állatban maga a természet szab határt a szenvedélyeknek, amint azt a faj fenntartása kívánja: az emberiség elpusztulna, ha összes érzéki vágyának engedne.” (Pesch Welta. 189.)
Mivel az ösztön fogalmában nemcsak a törekvés foglaltatik a természetes hajlam tárgya felé, de a törekvés korlátja, mértéke is, s éppen ez hiányzik az emberben – azt kell mondanunk, hogy az embernek nincsenek igazi ösztönei; benne természetes hajlamok laknak, melyeknek az észtől vezetett akarat szab korlátot.
9. Az ember egységes szervezet, organizmus, melyben sok a szerv és tehetség; de e szervek és tehetség között alárendeltségnek és összhangnak kell lennie, egy elv: az ész uralma alatt. Egység nélkül nincs organizmus. A fának van gyökere, törzse, ága, levele; mindegyiknek van sajátos munkája, feladata; de valamennyi összeműködik egy végcélra: a virág s gyümölcs létrehozására. Egy elv irányítja a fa organizmusát.
Platón szerint már a test elrendezése is rendezettségre utal: fönn, a fej királyi várában lakik az ész, a többi mind alatta van: a szív s a hashártya alatt a táplálkozás és szaporodás szervei. A szívet a fej irányítja, a többi szervek hasonlóan az ész alatt állnak: nem szabad nekik a lelket magasabb munkájában zavarniuk. Ha az egész ember a látó ész uralma alatt áll, az az ember kis világa a nagy világ hasonmása, melyben az isteni ész uralkodik.
Az ész a király, az akarat a végrehajtó minisztere, ki előterjesztéseket tesz a királynak s döntéseit végrehajtja. Minden, ami e kettőnek munkáját zavarja, rendetlenségre, bomlásra vezet. Az ember csak annyiban ember, amennyiben az észtől vezetett akarat uralma alatt áll; mihelyt vágyak, érzések az urak benne, az állatokhoz süllyed.
Az eszmék uralma teremti a jellemet. A vágyak és érzések felülkerekedése esetén az ész és az akarat szolgaságba süllyed. Az érzéki élvezetre éhes Don Juanban az ész és akarat a szolgálatra kész Loporello, ki Don Juan számára az élvezetek alkalmát és eszközeit szolgáltatja.
10. Militia est vita hominis super erram (az ember élete küzdelem a Földön) – mondotta már több pátriárka. Az emberiség nagy gondolkodói már régesrég észrevették az emberi természet tragikus vonását, hogy t. i. a lélek csak harc árán tudja uralmát érvényesíteni. Arisztotelész szerint az ember természete démoni, nem isteni. Platón a bűn fullánkjáról szól „mely régi, ki nem engesztelt bűnből fakad, s rakoncátlankodva gonoszságokat szül”. Ovidius megdöbbentően énekli: Video melióra proboque, deteriora sequor (látom a jót, helyeslem is - mégis a rosszat cselekszem).
De valamennyinél nagyobb tragikus erővel írja a nemzetek apostola: „Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével.” (Róm 7,22-23)
Rousseau szembehelyezkedett a múlt nagy gondolkodóival s azt mondta: az ember jó, csak aztán kerül a kloakába (a társadalomba), mely őt elrontja. Nem igaz, mondja Prof. Foerster: „A kloáka benned van, ott kell a tisztogatást megkezdened; nem az utcai rossz kölykök a megrontóid: rendetlen hajlamod a gonosz kölyök, kit fegyelmezned kell.” [Friedrich W. Foerster (1869-1966) német egyetemi tanár, pedagógiai író. Protestáns létére a katolicizmusban találja a legfőbb társadalmi és nevelői értékeket. Nevelési rendszerét a magyar cserkésznmozgalom is értékesítette.]
Természettudományi tény, hogy az emberi természet beteg, az érzéki vágyak rendetlenségre és zsarnoki uralomra törnek benne.
A kinyilatkoztatás helyes világításba helyezi a tragikus tényt, mikor kioktat minket, hogy az Isten ellen fellázadt ősember azzal bűnhődött, hogy értelme elhomályosult, akarata meggyengült s érzéki természete lázad a lélek ellen. A lélek csak rendszeres harc, önnevelés árán juthat uralomra.
E természettudományi tényből lesz érthetővé egy másik természetes vonása az embernek: a szeméremérzet, mely egyedül az ember sajátsága. Az ember érzi gyengeségét az érzéki természettel szemben, s ezért betakarja testét, hogy mást ne izgasson. Viszont elvárja embertársaitól, hogy vele szemben ugyanezt tegyék.
2. Az erkölcs szabálya
1. Egyesek és népek különbséget tesznek jó és rossz között: egyes tetteket helyeselnek, dicsérnek, másokat elítélnek. Miként az emberi beszéd, vagy a vallás, oly általános a jó és rossz megkülönböztetése, s éppen ez a tény üti az emberre az erkölcsi bélyeget: a bűn és erény csak az ember szótárában fordul elő. Micsoda már most a forrás, melyből a jó és rossz megkülönböztetése fakad?
Ami az embernek hasznos, mondja a hitetlenség, azt jónak tartja, ami meg káros neki, azt rossznak nevezi. (Pikler). Vadászni, halászni kétségen kívül hasznos dolog, s csodálatos: a természet fia mégse tartja bűnnek, ha nem megy vadászni, halászni! Ellenben hazudni, lopni, csalni, az esküt megszegni, a szomszédot megölni nagyon hasznos lehet rá nézve, s mégis rossznak, bűnnek kénytelen tartani.
A jó és rossz, az erény és bűn megkülönböztetése a szokás, nevelés eredménye, mondják mások. Épp így lehetne mondani: az embernél a beszéd a szokás, a nevelés eredménye; csak az a különös, miért nincs szokásban a beszéd az állatoknál, holott van szervük a beszédre? A szokás abból fakad, hogy a józan ész egyes dolgokat jóknak, másokat rosszaknak tart; ha ezen ítélet többször ismétlődik, megvan a szokás, melyet aztán a nevelés közvetít.
A való tehát az, hogy a jó és rossz ismételt megkülönböztetése szüli a szokást, s nem megfordítva, hogy a szokás szüli a jó és rossz megkülönböztetését. Aztán nem minden szokás jó, sokszor a rossz nagyon is divatban, szokásban van, s a józan ész mégis elítéli. A párbaj pl. százados szokás, s a józan ész mégis elítéli a párbajt.
2. A jó és rossz, az erény és bűn megkülönböztetésének oka az erkölcs szabálya, normája. Az ész megismeri e szabályt, de nem teremti; Az erkölcs szabályának forrása az ész felett álló erkölcsi rend.
Az égi testek rendje csillagászat, az elemek rendje fizika s kémia, az élő szervezetek rendje fiziológia s biológia, az ész rendje logika, stb. Az ész megismeri a természet törvényszerű rendjét, de nevetségessé tenné magát, ha azt mondaná, hogy ő teremti pl. a csillagok rendjét.
Isten megteremtette a különféle lényeket, s egyben megszabta számukra a lét módját; épp azért bizonyos célra való törekvést adott beléjük. Az elemek vegyi rokonsága, a nehézkedés törvénye, a növények életelve, az állatok ösztöne – mind bizonyos célra való törekvést jelez, s ebből fakad a természet rendje.
Vajon az ember kivétel-e, számára nincsen rend? A táplálkozás, a vérkeringés, érzékeinek működése, gondolkodás, mind bizonyos rendben megy végbe. Az észtől vezetett akarata számára is van rend, s az idevonatkozó szabályok összessége az erkölcsi rend.
3. Honnan van a természet rendje? A csillag a maga nehézkedése szerint mozog, az oxigén, hidrogén a maga természete szerint egyesül, a baktérium, a növény, az állat a maga módja szerint él, táplálkozik, szaporodik stb. A józan ész a természet nagy könyvéből egy általános nagy törvényt olvas ki.
A természet e nagy törvénye ekként hangzik: Minden lény a maga természete szerint működik. Ez a törvény általános, Istenre, emberre egyformán érvényes: minden, ami van égen és földön, saját természete szerint működik.
4. A nagy természet úgy van, amint lennie kell: az elem, a csillag, a növény, az állat sohasem működik saját természete ellen, szóval a természet nem tud ujjat húzni a Teremtővel. [De] az ember szabad akaratával a maga természete ellen is tud működni. Ha eszes természete szerint működik, jól működik; ellenben, ha saját eszes természete ellen tesz, rosszat tesz. A törvény azonban az emberre nézve is az, hogy eszes természete, emberi méltósága szerint kell cselekednie. Az ember erkölcsi szabálya így hangzik: Élj saját eszes természeted, emberi méltóságod szerint. Ami eszes természeteddel, emberi méltóságoddal egyezik, az jó; ami eszes természeteddel, emberi méltóságoddal ellenkezik, az rossz.
Jól jegyezzük meg: nem az érzéki természet, hanem az eszes természet az erkölcs szabálya. A mértéktelenség, a kicsapongás hízeleg az érzéki természetnek, de ellenkezik az eszes természettel, az emberi méltósággal. Az ész ezt mondja: az evés-ivás csak annyiban jó, amennyiben az életet fenntartja; a fajfenntartás ösztönének csak akkor engedhetsz, ha törvényes házasságban élsz, s akkor is kerülnöd kell mindent, ami a házasság céljával ellenkezik.
Az ember a Teremtőhöz, embertársaihoz s önmagához való viszonyából kiolvashatja az összes erkölcsi törvényt. (Tízparancsolat)
5. Mivel az emberi természet az Isten teremtői akaratának kifolyása, az ember erkölcsi szabálya nem egyéb, mint a Teremtő akarata.
Mikor Isten akaratáról van szó, ne gondoljunk holmi nagyúri szeszélyre: Isten működésének is van törvénye s ez az Ő természete. Isten csak azt akarja, ami az Ő természetének megfelel. Amint nem akarja, hogy a kör négyszögű legyen, mert ez eszes természetével ellenkezik, úgy nem akarja a káromlást, a hazugságot, az esküszegést, mert mindez szentségével ellenkezik. Mihelyt Isten megteremtette eszes képmását, az embert, a Tízparancsolat is akarata lett, mert ez felel meg az eszes emberi természetnek.
A legeslegvégső törvénye a mindenségnek Istennek a természete.
6. Az ember eszes természetéből folyó törvények alkotják a természetes erkölcsi rendet. Ha az ember e törvényeket megtartja, emberként él. Isten azonban az embert az Isten-gyermekség nemesi rangjára emelte. Amint a polgár nem tudhatja, hogy királya nemességgel tüntette ki, ha a király ezt a kitüntetést tudomására nem hozza: úgy az ember Isten kinyilatkoztatása nélkül nem tudhatja isteni nemesítését. Az emberi élet törvényeit kiolvashatja az ember a maga emberi természetéből, de a természet ki nem oktatja az Isten gyermekeinek életéről. Az Isten gyermekének élete is Isten akaratán fordul meg. Az Isten-gyermekség életének törvényei alkotják a természetfeletti erkölcsi rendet.
A természetfeletti erkölcsi rendnek a törvényeit Istennek a természeten kívül kinyilatkoztatott akarata szabja meg. Az ember életének a törvénye e szerint így szól: Élj emberként, hogy aztán Isten gyermekeként élhess.
A természetfeletti rend egyetlen egy pontban sem ellenkezik a természetes renddel, mert mindkettő Isten akarata. Sőt a természetfeletti rend föltételezi a sértetlen természetet: a sértetlen, vagyis az esze szerint élő emberből lehet csak Istennek igaz gyermeke. A kegyelem állapotában levő ember nemesített, fölemelt ember, de első sorban mindig ember. Ami súlyosan megsebzi a természetet (pl. részegség, paráznaság), az Isten gyermekének méltóságát is lerontja, viszont a természetfeletti rend ellen elkövetett bűn, pl. a húsvéti gyónás elmulasztása, az egész embert bűnössé feszi.
7. Miként a természet törvényei, úgy a természetfeletti erkölcsi rend is változatlan, mert Isten, a világ Ura-Teremtője is változatlan. De az ember viszonyai változnak, s ez okból az erkölcsi elvek alkalmazása az életre is változik. PI. Imádd Istent – ez mindig változatlan erkölcsi elv: az Egyház első és második parancsolata ezen elvnek alkalmazása.
Az Úr szava szerint: „Aki nem eszi testemet, abban nincs élet”; az Egyház negyedik parancsolata megmondja, hogy legalább egyszer, húsvét táján kell az Úr testét magunkhoz venni.
Ne orozz! ez mindenkor érvényes erkölcsi elv; az állam törvényei a lopásról, csalásról, uzsoráról ezen elv részletes, gyakorlati alkalmazásai.
Az erkölcsi elvek részletes, gyakorlati alkalmazására Isten emberi törvényhozókat rendelt. Isteni felhatalmazás nélkül nincs emberi törvényhozás. Az emberi természet minden emberben egyforma; azért ember csak isteni meghagyásból szabhat törvényt embertársának.
A Szentírás tanítása szerint az Egyház isteni Alapítójától nyerte törvényhozói hatalmát. „Amiket megkötöztök a földön, meg lesznek kötözve a mennyekben is.” (Máté 18, 18) A szülők, az államfők az emberi természet Alkotójától nyerték tekintélyüket.
A család, az állam az emberi természet társulati hajlamának a folyománya. Ami pedig a természetnek folyománya, az Isten akarata. Állam törvényhozó és kormányzó fő nélkül fönn nem állhat, s a nemzetek apostola nyíltan kimondja: „Nincs hatalmasság, hanem csak Istentől.” (Róm 13, 1)
8. Az egyházi és állami törvényhozó hatalom nem korlátlan. Az emberi törvénynek sohasem szabad összeütközésbe kerülnie a természetes erkölcsi renddel és a természetfeletti isteni renddel. Szóval minden emberi törvénynek az örök isteni törvényből kell táplálkoznia.
9. A történelem tanúsága szerint az Egyház nagy küzdelmek, szenvedések árán mindenkor híven őrizte a természetes és természetfeletti erkölcsi rend elveit. Így a házassági kötelék felbonthatatlanságáért a pápák egész csatákat vívtak önkényes fejedelmekkel, holott minden tőle elszakadt felekezet alkura lépett az emberi szenvedéllyel. Minden egyes eretnekség egy-egy merénylet volt a természetes, vagy természetfeletti erkölcsi rend, vagy mindkettő ellen. Az Egyház küzdött, szenvedett, de az igazsághoz hűtlenné nem lett.
Nem úgy az állam, főleg a modern állam! Ez nem egyszer tudomást sem vesz Krisztusról, sőt olyformán viselkedik, mintha nem volna Úr a felhők felett. Az Úr szava: „Mit Isten egybeköt, ember el ne válassza.” A legtöbb modern állam elválasztja, amit az Úr egybekötött.
Hűséges katolikus hívő nem élhet az állam engedményével, nem válhat el hitvestársától, mert Krisztus nem az állami törvénykódexek, hanem saját isteni törvénye szerint fog minket megítélni. Hiába mondja az emberi bíróság: szabad válnod, új házasságra lépned, mikor lelkünk királya s isteni bírája azt mondja, hogy nem szabad. „Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek.” (ApCsel 5, 29)
10. Az erkölcsi rendben soha sincs összeütközés, de lehetséges a kötelességek látszólagos összeütközése. Itt nem is igazi összeütközéséről van szó, hanem a helyes sorrend megállapításáról, mert két dolgot az ember egy időben végezhet.
Ily esetben ez az elv mutat nekünk utat: A felsőbb törvény győz az alsóbb felett. Így a tiltó törvény (pl. ne ölj, ne paráználkodjál) megelőzi a parancsoló törvényt, a természet isteni törvénye megelőzi a tevőleges isteni törvényt (betegápolás – szentmise hallgatása), az egyházi törvény megelőzi az államit (szentmise hallgatása vasárnap – vásár).
3. Az "autonóm" vagy független erkölcs
1. A független erkölcs káprázatának prófétája Kant, az újkor nagy szofistája. Nem ő e káprázat költője; a 17. s 18. század istentelen angol s francia filozófusainak szülöttje az autonóm erkölcs, de Kant nagy esze volt az, mely a fantázia e szülöttjére az igazság látszatát aggatta, azért mondjuk őt a független erkölcs prófétájának. Szabad vagyok, mondja Kant. Nincs ember, aki nekem parancsolhatna. Szabad vagyok. Még maga Isten sem parancsol nekem. Törvénynek nem hódolhatok azért, mert a törvény Istentől jő; tudnom kell, hogy énmagam szabhatom-e magamra a törvényt. Én vagyok az igazság és jog forrása. Az az akarat, mely törvényt szab, az én akaratom.
Kant etikájának alapgondolatai: 1) az autonómia: a magam ura, törvényhozója vagyok, felelősséggel senkinek sem tartozom; 2) a kötelesség: amit ez parancsol, azt tennem kell, jutalomra tekinteni erkölcstelen dolog; 3) a kötelesség szava a categoricus imperativus, a feltétlen parancs; 4) minden törvény, mely nem tőlem jő, heteronómiát, idegen uralmat jelent, melynek nem hódolhatok.
Az ördögi csábító valamikor azzal ámította ősszüleinket: eritis sicut dii (olyanok lesztek, mint az istenek). Kant azt mondja embertársainak: dii estis vos (ti vagytok az istenek).
2. Szabadság, emberi méltóság, kötelesség, vajon kicsoda az, ki az emberiség e drága kincséért ne lelkesednék? Ám nyomban látni fogjuk, hogy a königsbergi nagy szemfényvesztő [=Kant] csak csalfa játékot űz az emberiség nagy kincseivel.
Kant autonóm etikájának első nagy tévedése, hogy a szabadságot összetéveszti a függetlenséggel. Az ember szabad, de nem független. Amint az embernek nincs módjában megtenni, hogy ne legyen szüleinek a gyermeke, még kevésbé áll hatalmában megtenni, hogy ne legyen Istennek a teremtménye. A független ember még meg nem született, s tekintettel arra, hogy szülők nélkül önmagától kellene születnie, nem is fog soha a világra születni. [Szerk. megj.: ez az, amit a mai hatalom – Sátán szolgájaként – el akar érni: a független, a mesterséges ember létrehozását! Ez az a cél, amit az őskígyó, a bukott angyal, Lucifer a kezdetek óta akar: Istent a teremtményeiben legyőzni! Ennek az általa létrehozott evilági káosznak ez a végső, valódi célja!]
Nincs égi, sem földi hatalom, mely az Istentől való függés, az Istenhez való tartozás kettős kötelékét szétszaggathatná. A teremtéssel odatapad a függés az ember lényéhez úgy, mint maga a létezés.
Mikor Kant elszakítja az embert Urától-Teremtőjétől, a tudományt gyökerében támadja meg. Micsoda a tudomány? Az okozatok okának felderítése. Kant elszakítja az okozatot, az embert létrehozó okától, Istentől, s ok nélkül szűkölködő okozattal tudományoskodik. Ez épp oly tudományos eljárás, mintha a természettudós a föld forgását, a földön levő életet a Nap vonzása, világossága és melege nélkül akarná megmagyarázni.
Hamis alapon nem épülhet az igazság háza; a hamis egyszeregynek, csak hamis eredménye lehet. Az autonómia nagy tetszetős hazugsága egymaga megdönti az autonóm etika egész épületét, mert az autonómia az alap, s ha ez hazug, az egész rendszer hamis. Ám Kant etikájának vannak még más szarvashibái.
3. Kant félreismerte az ész természetét, amennyiben a megismerő tehetségből teremtő tehetséget csinált. Kant szerint „az ész nem a természetből veszi törvényeit, hanem az ész szab törvényt a természetnek.” Mindent a feje tetejére állít, mikor azt mondja: „Abból helyes a kiindulás, hogy a tárgyaknak a mi megismerésünk után kell igazodniok.” (Krit. der r. Vernunft 18. 1.) „A kategóriák (gondolkodási formák) fogalmak, melyek a tünemények számára, tehát a természet, mint a tünemények összessége számára a priori szabnak törvényt.” (Összes m. III. 133. 1.)
Ha az ész a természet számára is törvényt szab, okoskodik Kant, akkor nagyon természetes, hogy eszem szab magamnak is törvényt; én vagyok a magam törvényhozója, én vagyok az igazság és jog forrása.
Amint Kopernikusz nagy felfedezése megdöntötte a Ptolemaios-féle világképet: úgy az ő nagy felfedezése, gondolta Kant, megdönti az egész múltnak a bölcseletét. Ámde a nagy Kopernikusznak soha esze ágába sem jutott azt mondani, hogy a föld és társbolygói azért forognak a Nap körül, mert ő felfedezte ezt a forgást, s hogy az ő esze szab törvényt a természetnek. A csillagász leolvassa az égről az égi testek törvényeit, de az égi testek nem igazodnak a csillagász feje után; a fizikus, a kémikus kiolvassa az anyag, az elemek törvényeit, de az elemek csöppet sem törődnek a tudós tudományával; a biológus, a fiziológus, a pszichológus kilesi az élő szervezetek törvényeit, a lelki tüneményeket, de az élő szervezetek a maguk életelve, s nem a tudósok feje szerint működnek.
Hasonlóképp az ész megismeri az erkölcsi rend törvényeit, felfedezi, hogy valami az ember eszes természetének megfelel, vagy meg nem felel, de nem teremti az erkölcsi rend törvényeit. Ellenkezőleg, az ész úgy tudja, hogy neki az erkölcsi rend törvényei után kell igazodnia, úgy, mint a szemnek a fehéret fehérnek, a feketét meg feketének kell mondania. Egy szóval az ész megismeri, de nem teremti az igazságot; az igazság mint szuverén királynő beszél az észhez.
Kant a szuverén királynőt, az igazságot letaszította trónjáról, s a gőgös ész rabszolgájává tette, nem csoda azért, ha etikája a hamisság bélyegét viseli homlokán: Schopenhauer szerint „a tiszta ész kritikáját (Kant főműve) az ész öngyilkosságának lehetne nevezni.” (L. Kowalweski A. Schopenhauer u. seine Weltanschauung 26.)
4. Kant félreismerte az akarat természetét, s ebbeli tévedéséből csinálta az érdek nélkül való erkölcsöt, mely soha félszemmel sem kacsint a jutalomra. „A kötelességet önmagáért kell teljesíteni”, „jutalomra nézni erkölcstelen dolog”, mondta. Látszatra ez eszményi álláspont, a valóságban azonban, lélektani lehetetlenség.
Micsoda az akarat? Törekvő tehetség; alapműködése a jóra való törtetés, s a rossztól való futás. Ámde ignoti nulla cupido (nem vágyunk arra, amit nem ismerünk), az akarat meg sem mozdul, ha az ész az igazságot, mint az akarat javát elébe nem állítja; még a rosszra is a jó látszatát kell az észnek aggatnia, hogy az akarat a bűnt akarhassa.
Miként az anya kívánatos jóval, például almával, dióval, kaláccsal indítja mozgásra járni nem tudó gyermekét: az ész is kívánatos jóval, vagy a rossz ijesztő rémével indítja működésre az akaratot. Szóval, az akarat érdek nélkül nem akarhat, mert csak ami jó rá nézve, az indítja őt működésre, s természete szerint a jó felé törekszik, azt bírni akarja.
Az akarat még Istent sem szerethetné, ha Isten nem jóként jelentkeznék előtte, annál is inkább áll ez, mert Isten önmagáért teremtette az embert, s az embernek természetes hajlama van arra, hogy legfőbb tárgya, Isten felé törekedjék. Isten a jóakaratnak természetes tárgya és jutalma. Istentől, mint az akaratnak legfőbb tárgyától eltekinteni annyi, mint az akaratot halálra ítélni.
Kant maga is kételkedett, vajon van-e a világban érdek nélkül való erény, s tényleg ilyen erény csak a képzeletben létezik.
Az erények erénye Istennek tökéletes szeretete. Az igenis lehetséges, hogy Isten nagysága, szépsége és szeretetreméltósága önmagában hasson az akaratra, de mihelyt az akarat arra vállalkoznék, hogy egyenest kizárja azt, hogy ez a nagy Isten az ő java – ez lehetetlen, mert nem igaz dologra vállalkoznék.
A boldogság az erénynek természetes jutalma. Amint a jóllakottságot nem lehet elválasztani az evéstől, úgy a jutalmat, a boldogságot sem lehet elválasztani az erénytől. A boldogság az erény törvényes gyermeke, miként a boldogtalanság a bűn szülöttje. Ezt Kant is belátta, azért Schopenhauer szemére is lobbantja, hogy az ő erénye eleinte büszkén szabódik a jutalom ellen, de utoljára mégis kinyújtja kezét a borravaló után. (L. Cathrein, Moralphil. 1. 213.) Kant szerint merő kötelességből kell cselekedni, részvétből, vagy más hajlamból cselekedni nem erkölcsös dolog.
A nemes szív szinte beleremeg az isteni szeretet szózatának hallatára: „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adá,” – Kant ellenben hideg komolysággal szavalja: „Hajlamból, szeretetből cselekedni nem erkölcsös dolog.”
5. A Kant-féle "autonóm" erkölcstan szemefénye a categoricus imperativus, a feltétlen parancs, ami kimondja, hogy a kötelesség előtt feltétlenül meg kell hódolni! Szerinte ez az ember nagysága, méltósága! Helyes; de hát itt vérbe-húsba vágó dologról van szó, mert a kötelesség nem is egyszer kemény önmegtagadást és nagy áldozatokat követel. Aztán Kant, a szofisták dicsőséges nagyfejedelme tudományt ígér a világnak, azért szerényen megkérdezzük tőle: vajon nem tudhatnók-e meg, micsoda a kötelesség jogcíme a feltétlen parancsolásra, s miért nem szabad a kötelességgel szemben engedetlenkedni? És szerény kérdésünkre az autonóm erkölcstan híres költője nagy lemondással azt feleli: hoc ignoramus et ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni), a kötelesség kötelező ereje "felfoghatatlan" "megmagyarázhatatlan". – Íme a tudomány, mely a nem tudás futó homokján épül. S a dolog valóban úgy van: ok nélkül az okozat megmagyarázhatatlan talány.
Törvényhozó nélkül nincs törvény, parancsoló nélkül nincs parancsolat: Isten nélkül nincs kötelesség, s kötelesség nélkül nincs erkölcstan. Más szóval: alap nélkül nincs épület, Isten nélkül pedig nincs erkölcstan. A kötelesség csak akkor kötelesség, ha a kötelesség Isten hírnöke, s mögötte ott áll a mindentudó, végtelenül szent és igazságos Isten az ő ítéletével, az Ő örök mennyországával s örök poklával.
Maga a königsbergi bölcs is kénytelen volt elismerni: Isten léte, az akarat szabadsága, s a lélek halhatatlansága "a praktikus ész követelménye". Nagy kár, hogy erkölcstanát nem ezen igazságok sziklatalajára építette: a törvény szankciójának hiánya hóhér, ki rövidesen kivégzi az autonóm, az Istentől független erkölcstan vézna csemetéjét. [Szerk. megj.: Sajnos, ez eleddig nem következett be, és nem tűnik úgy, hogy Isten közbelépése nélkül, e világon valaha is megtörténne.]
Sajátságos, hogy eddig nem akadt törvényhozó, uralkodó, ki országának rendjét az autonóm etikára építette volna, mely szerint a kötelességet önmagáért kell teljesíteni. Ellenkezőleg mindenütt azt látjuk, hogy a törvényhozás mellett ott vannak a bíróságok, melyek a törvény áthágóit megbüntetik. Ha egy törvényhozó törvénytára homlokára azt írná: a kötelességet önmagáért kell teljesíteni, s minden szankcióról megfeledkeznék, azt csakhamar kiábrándítanák alattvalói, s szép törvényeinek lábbal tiprásából megtanulná, hogy lepkehálóval nem lehet oroszlánt, tigrist fogni: szép szavakkal nem lehet a szenvedélyek vadállatait megszelídíteni.
Nem csoda azért, ha az ég és föld Ura-Királya semmit sem akar tudni az autonóm erkölcstanról, s nem vállalkozik arra, hogy pókhálóval fékezze rosszrahajló teremtményeit.
6. Az autonómia üres frázis, mert Istentől független még csak nem is lehetséges; 1) a törvényhozó szuverén ész a valóságban nem létezik, mert az ész csak megismeri, de nem teremti az erkölcsi rendet; 2) az érdek nélküli erkölcs, az akarat meg sem mozdul, ha jót nem lát; 3) a categoricus imperativus alap híjával a levegőben lóg. Szóval, az egész autonóm erkölcstan kártyavár, mely az elfogulatlan, józan észnek komoly pillantására összedől.
Schopenhauer, kinek roppant éles szeme volt mások hibáinak kifürkészésére, azt kérdezi: „Mibe fogódzunk? Néhány egészen elvont, hozzá még teljesen tarthatatlan fogalomba, amelyek szintén teljesen a levegőben lógnak. És íme ezekből, sőt csupán ezeknek tételekké való formai összeköttetéséből vezet le Kant egy törvényt, melynek úgynevezett abszolút szükségességgel kell érvényesülnie, s amelynek elég erővel kell bírnia arra, hogy megfékezze a kívánságok rohamát, a szenvedélyek viharát és az egoizmus óriását! … Az ily erkölcstannal oly kevéssé lehet eloltani a szenvedélyek tüzét, mint egy orvosi fecskendővel az égő ház lángjait.” A Kant-féle erkölcstan a keresztény erkölcstannak csak rosszul sikerült utánzata, mely úgy viszonylik ehhez, mint a faláb az igazi lábhoz. Schopenhauer annak a gyanújának ad kifejezést, hogy Kant etikájával csak bolonddá tette olvasóit. (Die bei den Grundprobleme der Ethik. 510. 524. 548. L. Jehlíc Társ. kérdés és Ethika. 148.) Ha a nagyeszű Kant Isten nélkül csak kártyavárat tudott építeni, világos, hogy kisebb szellemek se viszik nálánál többre.
Feltéve: 2021. október 24.
4. Micsoda szabályt ad az Istentől elszakadt „tudomány” az erkölcsi cselekvésre?
A krisztusi hit fényében már a gyermek is könnyű szerrel megismeri: micsoda jó, micsoda rossz. Cathrein nagy erkölcsbölcselete első kötetének végén kimutatja, hogy az összes pogány népek is ismerik a természetes erkölcsi rend főelveit.
Mihelyt azonban ama bizonyos, állítólag minden elfogultságtól és előítélettől ment tudományhoz fordulunk, nagy káosz, zűrzavar tárul szemünk elé. Ama „tudomány” nem tud megegyezni az ember végső célja dolgában, mivel pedig az erkölcsi élet eszköz, út ama célra, nagyon természetes, hogy az út dolgában is annyi a felfogás, amennyi a különféle „álláspont”. Szinte komédiába illő dolog, hogy az, akinek kalauznak, útmutatónak kellene lennie, a zavarcsinálás szerepét tölti be.
1. A híres Kant erkölcsi szabálya: Cselekedjél úgy, hogy cselekedeted mindenki számára törvény lehessen. E norma alapjában azt mondja: cselekedjél jól, s akkor jót cselekszel. Nem minden emberfia dolga megállapítani, mi lehet általános törvény, mikor az etika „tudós” képviselői sem tudják megmondani, micsoda a jó és rossz törvénye, szabálya. Hegel mindjárt másképp formulázta a jó és rossz szabályát, szerinte az állam a nyilvános lelkiismeret, az abszolút erkölcsi szellem, az isteni akarat, a földön jelenlévő Isten!
Az állam elvont fogalom, a valóságot az állami hatalom birtokosai jelentik, s a liberalizmus emberei egy századon át nyomorgatták az európai népeket e rettenetes tanítás nevében [szerk. megj.: a szerző könyve megírásakor még abban reménykedett, hogy a liberalizmus uralma nem tart sokáig; de ma már tudjuk, hogy nem csak folytatódott, de mára már egyeduralkodóvá lett]. De sajátságos, a liberalizmus hősei csak addig vallották és vallják e szörnyű tant, míg az ő embereik ülnek a hatalom birtokában. Mihelyt fordul a kocka, rögtön forradalmi ellenzékbe mennek.
Schopenhauer ezen Hegel-féle bölcseletről azt vallotta, hogy páratlan eszköz az emberek elbutítására. Kant azt mondta: részvétből cselekedni nem erkölcsös, Fichte még rálicitált s egyenest azt tanította: részvétből cselekedni erkölcstelen dolog. Kant kemény kritikusa, a pesszimista Schopenhauer felszedte a Kanttól, Fichtetől eldobott követ, s egyenest az elítélt részvétre építette a maga erkölcstudományának kártyavárát. Szerinte erkölcsös, ami részvétből fakad.
Erre a józan ész azt mondja: a részvét érzelem, s az érzelem természeténél fogva vak, ha pedig a vak vezeti a világtalant, mindketten verembe esnek. Aztán az érzés, mint az időjárás változik, a test egészséges vagy beteg volta, az éhség és jóllakottság, a szép vagy csúnya idő stb. mind befolyással bírnak az érzésre. A változó érzés futóhomok s nem szilárd alap az erkölcs épülete számára. Végül a részvét, amely mások szenvedésének láttára fakad, megindíthat minket a segítségnyújtásra, de abban már ki nem oktat minket, mivel segíthetünk a szenvedőn, s még kevésbé tanít meg minket, mivel mozdíthatjuk elő mások javát.
Herbart is érzést tett meg az erkölcs szabályául, szerinte az „ízlés” az erkölcs zsinórmértéke. Erről tudjuk, hogy ahány az ember, annyi az ízlés, s még Hartmann is kineveti Herbartot, hogy a francia közmondást: Cartel est notre bon plaisir, az ízlés önkényét tette meg legfőbb szabályul.
Comte más, pompásan hangzó erkölcsi szabályt hozott divatba; az ő jelszava volt: vivre pour altrui – mások javára élni – ez az igazi erkölcsiség! E rendszer neve: altruizmus; célja a közjólét előmozdítása. Erkölcsös az a cselekedet, mely az emberiség javára van, erkölcstelen az, ami a közjót sérti.
De micsoda a közjó? Az egyik azt mondja: pénz összehalmozása a közjó; a másik ellenben azt tartja: az élvezet, mely pénzen kapható, a közjó; a harmadik kissé magasabbra néz s azt mondja: ami az embereket jobbakká teszi, az a közjó; a negyedik úgy találja, hogy a népek, országok elnyomása az erősebbek által a közjó. A harcias spártai mást gondolt a közjó alatt, mint a kalmár szellemű föníciai vagy a karthágói lakos, az athéni polgár meg ismét másra gondolt, a szibaritak; és a szodomiták hasonlóan másért lelkesedtek. Az iránytű, a könyvnyomtatás, a gőzgép hatalmasan előmozdítja a közjólétet, vajon az erkölcs hősei-e a feltalálóik?
A közjót „csalással szószegéssel, igazságtalansággal, hűtlenséggel is elő lehet mozdítani. Már most az a kérdés: vajon a csalás, a hitszegés, az igazságtalanság erénnyé válik-e azáltal, ha esetleg a köznek hasznot hajt?” (Jehlicska, Társad, kérdés és Ethika 186.)
Krause, Alliens, Hartmann, Wundt más jelszóra esküsznek: szerintük a kultúrhaladás mindennek a zsinórmértéke. Az ipar, a kereskedelem, a művészet s a tudomány felvirágoztatása a célok célja, s az embernek annyi az értéke, amennyiben részt vesz a kultúrjavak termelésében.
„Csakhogy más a kultúra, s más az erkölcs; a kultúrjavak termelésével nagyon szépen megfér az egoizmus, a szűkkeblűség, az igazságtalanság és a kufár szellem. A kultúra magasabb foka nem jelenti az erkölcsösség és jellemesség magasabb fokát. A történelem arról tesz tanúságot, hogy a rómaiak erkölcsösebbek voltak a kultúra alacsonyabb fokán, mint később.” (Jehlicska, u. o. 199.)
A lakkos cipő, a vastag aranylánc, a cilinder és a kifogástalan frakk nem jelent erkölcsöt, de a tudomány birtoka sem. Már Szókratész hangoztatta, hogy a gazember annál veszedelmesebb, mennél nagyobb a tudása. A kultúrában szegény emberek sokszor toronymagasságban állanak erkölcs dolgában a kultúra birtokosai felett.
Darwin, Spencer a fejlődés vesszőparipáján nyargal. Ez utóbbi szerint erkölcsös az, ami gyönyört okoz, az életkedvet gyarapítja. Wundt erre azt mondja: Spencer nem tesz különbséget az erkölcsi jó és a hasznos közölt; Jodl meg szemére lobbantja: „Elvvé vált tehát, hogy ha az ember a társadalom tevékenységében becsülettel ki akarja venni a részét, nem kell egyebet tennie, mint a leghatározottabban keresni a maga előnyét.”
Feuerbach már nyíltabban beszél, szerinte esztelenség azt mondani, hogy a kötelesség önmegtagadást szab elénk, a kötelesség élvezetet parancsol, csak arra ügyeljen az élvező, hogy mohóságával „Katzenjammert” [másnaposság] ne kapjon, aztán ne zavarja mások élvezetét, nehogy azok védekezni találjanak.
Hirsberg is úgy találja, hogy jogunk a vétkezésre kétségtelen, de okos dolog, ha e jogunkkal csak akkor élünk, ha a hatalom birtokában vagyunk: az örökölt lelkiismeretet ki kell seperni, helyébe a megsemmisített erkölcsi tudatnak kell lépnie, mely szerint: „semmi sem tilos s minden szabad”. Nietzsche, az Übermensch, felteszi a koronát a „modern” erkölcsbölcseletre s kimondja: az ember a jó és a rossz felett áll, az egész erkölcstan nem egyéb, mint „eine beherzte lange Fälschung” [egy merész régi hamisítvány (?)] –, s Wundt úgy találja, hogy Nietzsche felfogása (ki az őrültek házában töltötte élete végét) uralkodik az irodalomban és művészetben.
Íme a „modern tudomány” „álláspontjainak” felháborító komédiája!
Kant „Träume eines Geistessehers” [egy szellemlátó álmai] című munkájában egy helyütt így szól: „Arisztotelész mondja valahol: ha ébren vagyunk, mindnyájunknak közös a világunk, ha azonban álmodunk, mindegyikünknek külön világa van. Nekem úgy tetszik, hogy ez utóbbi mondatot megfordíthatjuk, s azt mondhatjuk: ha több embernek többféle világa van, azzal a gyanúperrel kell élnünk, hogy az illetők álmodnak.” E mondás kitűnően jellemzi magát Kantot, a főálmodozót és összes modern „autonóm” követőjét, kik életükben azt az elvet valósítják meg: Amilyen az ember, olyan az álma.
A különféle „álláspontok” és „rendszerek” kovácsai modern Odisszeuszok, kik az emberi vélekedések és tévedések tengerén hajóznak cél és kormány, s az igazság Ithakája nélkül. Róluk mondja az Úr: „Minden, aki ez igéimet hallja, de azokat nem teljesíti, hasonló leszen a bolond emberhez, ki házát fövényre építette. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fújtak és ama házra rohantak; és összedőlt az, és nagy volt annak romlása.” (Máté 7,26-27)
2. Vajon ez az egész erkölcsbölcselet képe? Távolról sem: a józan ész még nem halt meg, a teológia képviselői híven őrzik az igazság szent tüzét s újabban az Egyházon kívül álló híres emberek is hangos szóval hirdetik [szerk. megj.: ma már tudjuk, hogy ez a vélekedés téves volt]: íme, ott van az igazi nevelési tudomány. Igaz, hogy a modernek az igazság változatlanságát maradiságnak csúfolják. De vajon tehet-e róla az egyszeregy, hogy máról-holnapra meg nem változik s így maradivá lesz?
Az emberben több fajta tehetség van, s mindegyiknek megvan a maga külön tárgya és területe; aztán az erkölcsnek többféle a hatása. A modernek az embernek s az erkölcsnek hol az egyik, hol a másik vonását ragadják ki, s egyoldalúan ráépítik a maguk rendszerének kártyavárát. Így esik meg, hogy a nihil, a mindent tagadók kivételével mindegyik rendszerben van némi igazság, de egyikben sincs az egész igazság. E némi igazság a tévedések fügefalevele, a csaló étek a hamisság horgán, hogy a nem gondolkodók bekapják a hamisságot.
A philosophia perennis az embert, az egész embert legfőbb okával, az Istennel összefüggésben vizsgálja, s ezért igazi tudománnyal szolgál az emberiségnek. E bölcseletnek nincs tétele, mely ellenkeznék a krisztusi hittel, s az igazság birodalmának egység és összhang a sajátsága. Igaz álláspont csak egy van s ez az Isten álláspontja. Erről mondja az Úr: „Minden, aki ez igéimet hallja és azokat teljesíti, hasonló a bölcs emberhez, ki házát kősziklára építette. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fújtak, és ama házra rohantak; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva.” (Máté 7,24-25)
5. A lelkiismeret
1. A víz, homok s egyéb műórák előtt régesrég ott volt az ég boltján a nagy világóra, a Nap. Sokáig ez volt az emberiség egyedüli időmérője, s most is, mikor minden kultúrembernek ott az időmérője a mellénye zsebében vagy a szobája falán, még mindig a Nap az emberiség főfő-órája, mely után kell igazodnia minden zseb-, fali- s toronyórának.
Isten természete a világ törvénye; Isten akarata a lelkek törvénye. Isten után igazodik minden, ami van az égen és földön: az emberi akaratnak is egyeznie kell az Isten akaratával, s lelkünk órájának mutatója lelkiismeretünk, Ha ez Isten felé mutat, akkor lelkünk órája jól jár; a lelkiismeret életünk iránytűje.
2. A józan ész szava: ami Isten akaratával egyezik, azt tennem kell; ami Isten akarata ellen van, azt nem szabad tennem – egyszóval Isten akaratához kell szabnom életemet, mert Isten a Teremtőm s én az ő teremtménye vagyok. Isten akarata köt engem – ez a tudat a lelkiismeret gyökere, alapja.
Ebből aztán a józan ész ezt kénytelen kikövetkeztetni: aki nem hisz Istenben, annak nincs lelkiismerete. Valójában azonban nincs józan eszű ember, ki meg volna győződve, hogy nincs Isten, a hitetlenek valójában hinni nem akarók, s bennük is többé-kevésbé megszólal a lelkiismeret.
3. A természetes és természetfölötti erkölcsi rend törvényei Isten akaratának kifejezői. Ezek a törvények az emberi élet elvei. Ámde az emberi élet egyes konkrét tettekben nyilatkozik meg, s a törvényt, az elvet csak következtetéssel lehet a konkrét tettekre alkalmazni. Mikor ezt tesszük, létre jő a lelkiismeret. A lelkiismeret tehát nem egyéb, mint az ész gyakorlati, kötelező ítélete, hogy valamit tennünk kell, vagy tennünk nem szabad, hogy valamit tennünk vagy nem tennünk kellett volna. Conscientia nihil aliud est, quam applicatio scientiae ad aliquem actum (Szent Tamás). [A tudat nem más, mint az ismeret, tudás alkalmazása egy cselekvésre]
A lelkiismeret alanya a megismerő s gondolkodó tehetség [képesség], a tetteinkről ítélkező ész.Az állatnak nincs szellemi megismerő tehetsége [képessége], az állat nem ismeri Urát-Teremtőjét, nem tud reflektálni a saját tényeire, azért nincs lelkiismerete.
Azonban jóllehet az ész a lelkiismeret alanya, ösztönszerű elem is vegyül beléje. Isten ugyanis a maga képére, önmagáért teremtette az embert, s az ész és akarat természetes hajlammal bír az igazra s jóra, egyben idegenkedik a hamisságtól és rossztól, azért mondotta Tertullián: anima naturaliter Christiana [a lélek természeténél fogva keresztény]. Ez a természetes hajlam már az ész ítélete előtt is bizonyos ösztönszerűséggel nyilatkozik meg. Ez az oka, hogy a vallástalan emberben is némiképp megnyilatkozik a lelkiismeret, mert a természetet meg lehet rontani, de nem lehet teljességgel megsemmisíteni.
A lelkiismerettel öröm, béke, vagy nyugtalanság és kín kél az emberben. E kedélyállapotok az ész ítéletének folyományai. Az emberi természet szoros egysége miatt az ész ítélete visszahat, úgy a szellemi, mint az érzéki vágyó tehetségre. De a vágyó tehetség magában vak s nem lehet az élet kalauza és bírája. Bár a lelkiismeret az egész belső emberre visszahat, mégis lényegében „ismeret” (con-scientia), az ész működése.
4. Állatba még senki sem tudott észt belenevelni: emberbe is a legtudományosabb nevelés sem hozhatna be észt, ha már benne nem volna. A nevelés kifejleszti, kiműveli az észt, de bele nem teremti az emberbe. Ész és lelkiismeret az emberi természetnek isteni hozománya. Ahol ész van, ott lelkiismeret is van. A lelkiismeretlenség nem hiánya a lelkiismeretnek, hanem tusakodás a lelkiismeret ellen, a legnagyobb merénylet az ember méltósága ellen.
5. Szólás-mondás, hogy a lelkiismeret szava Isten szava. Mennyiben igaz ez a mondás? A lelkiismeret gyökere ez az ítélet: Isten előtt meg kell hódolnom, amit parancsol, azt tennem kell, amit tilt, azt nem szabad tennem. Ez az ítélet valóban Isten szava.
Ha valóban Isten akaratához szabjuk ítéletünkkel a magunk akaratát, akkor saját gyakorlati ítéletünk is Isten szava, mert ez ítéletünk Isten hírnöke. Ámde a gyarló embernek hiányos lehet ismerete az Isten törvényéről, és tévedhet a logikai következtetésben, s így, ha tényleg tévedünk, ez már nem az Isten szava, hanem saját hibánk. ....
6. A szabadakarat
1. Az ember nemcsak megismerheti Isten akaratát, de módjában is van a megismert isteni akaratot saját elhatározásából követni, s ez a saját elhatározása az, ami őt az erkölcsi lény rangjára emeli.
Az önelhatározás képessége [az észen kívül] áthághatatlan választófalat emel az ember és a természet többi lényei közé. A fizikában, a kémiában vas szükségszerűség uralkodik: az elemek birodalmában az adott okokból s feltételekből matematikai bizonyossággal következik az eredmény. Az állat is a szükségszerűség uralma alatt áll: egyrészt az ösztön belső kényszere, másrészt az érzéki megismerés okozta benyomások irányítják életét: csak az ember nem áll a szükségszerűség vastörvénye alatt, az ember szabad.
2. Miért szabad polgára a világnak az ember? Az állat érzékeivel s ösztöneivel megismeri a) a hasznos, kellemes, b) a káros és kellemetlen dolgokat, mindig a konkrét dolgokat; a hasznosságot, kellemességet elvontan már nem ismeri az állat, s még kevésbé tud különbséget tenni a jó és rossz között.
Ide már elvonó, vagyis szellemi tehetség, ide ész kell. A gyermeket eleinte az érzéki megismerés vezeti, a lélek mintegy alszik benne, s épp azért a gyermek ártatlan, de nem erényes; mikor már fölébredt a lelke, mikor különbséget tud tenni jó és rossz között, csak akkor lehet erényes, vagy bűnös. Az őrültet nem szokás felelősségre vonni, mert nincs józan esze; az anya nem neheztel gyermekére, ki őt tífuszos lázában megütötte. Mire utalnak ezek a tények? Arra, hogy ész és szabadakarat között szoros összefüggés van. Ahol ész van, ott szabadakarat is van; viszont, ahol nincs ész, ott nincs szabadakarat. Az ész a szabadakarat gyökere.
3. Az ész az akarat kalauza, ő mutatja meg az akaratnak a jót, amire törekednie kell, a rosszat, amitől futni a kell. Ha semmit sem mutat az ész az akaratnak, akkor nem is akarhat.
Az akarat azonban csak azt akarhatja, amit az ész jóként mutat neki. Ha az ész Istent, akiben minden jó egyesül, úgy mutatná meg az akaratnak, amilyen valójában: az akarat szükségszerűen akarná, szeretné Istent. Ámde az ész ebben az életben nem látja Istent, csak per speculum et in aenigmate [tükörben és homályosan], vagyis a teremtményekből, az Isten tetteiből következtetve ismeri meg Istent (1 Kor 13,12), s azért nem szükségszerűen akarja Őt. A földi javak pedig nem minden jóságot egyesítenek magukban, azért ezeket még kevésbé akarja szükségszerűen az akarat. Hozzájárul, hogy az ész több szempontból mérlegelheti a javakat, egyrészt kívánatosaknak, másrészt nem kívánatosaknak találhatja azokat, szóval az akarat válogathat. Csak egyet akar szükségszerűen az akarat: [az egyetemes jót], a maga javát, a boldogságát. Az ész tévedhet a választásban, de a rosszat sem akarja az akarat, míg az ész a jó látszatát nem aggatja a bűnre.
Az állati ösztön, az állat érzéki megismerése csak a hasznosat és kellemest, a károsat és kellemetlent veszi észre; az előbbire szükségszerűen törekszik, az utóbbitól szükségszerűen fut. Az ész már különbséget tesz a hasznos és kellemes között: ami a jelenben kellemes, az utóbb károsnak bizonyul, azért az ész sokszor a kellemetlent választja, ami utóbb hasznosnak bizonyul. Ez az okos akarás.
Ennél magasabb s tökéletesebb az erkölcsi akarás, mikor az ész nem csupán a hasznosságról s károsságról ítél, hanem azt is megállapítja, vajon jó vagy rossz-e valamely dolog. Aki csupán odáig emelkedik, hogy a dolgok hasznos vagy káros volta életének vezérelve, az a ravaszság, hazugság, csalás és a gonoszság egyéb fegyvereitől sem riad vissza, ha az ő haszna így kívánja. A hasznosság lovagja az emberiség titkos ellensége, aki veszedelmesebb az erdő fenevadjainál, mert rettentő fegyverrel: ésszel rendelkezik.
Az akarás célja tehát kizárólag a jó, a boldogság; maga az akarás ténye választás, amennyiben az ész a boldogra vezető utakat, eszközöket kutatja. E választás előfeltétele a megfontolás, mérlegelés. Megfontolás nélkül nincs igazi akarás. Aki tehát vágyak s kívánságok pillanatnyi behatása alatt cselekszik, az a hangulatok embere, és mint ilyen nem emberi módon akar. Az élvezet evangéliumának hódoló modern emberek az akarás szempontjából az állatok szintjén állanak, mert nem elhatározások, hanem érzések életük kormányzói.
Az akarás előfeltétele végül az ész ítélete, hogy amit akarunk, azt elérhetjük. Az elérhetetlen után sóhajtozhatik ugyan az ember, de nem akarhatja. Napóleon hatalmi kérdésekben császár korában akart, Szent Ilona szigetén csak kívánt, óhajtott. E szempontból azok, akik saját mesterségesen hizlalt ösztöneik után ítélve világgá kürtölték, hogy a fajfenntartás ösztöne a férfiúban legyőzhetetlen, az ifjúság leggonoszabb megrontói, mert azokat, kik hazugságoknak felültek, tehetetlen bénákká tették. Amit valaki elérhetetlennek képzel [ebben az összefüggésben: az önmegtartoztatást], azért kis ujját sem mozdítja.
4. Az ember válogató lény; esze több utat-módot mutat neki a boldogságra, s akarata önmagát mozgatja a boldogság felé. Ha az akarás összes feltételei megvannak, ha az ész végig fontolta az összes indító okokat, az elhatározás még mindig nem születik meg addig, amíg az akarat valamely indító ok javára nem dönt. A szabadakarat tehát ama képesség, melynél fogva az ember választani tud a tenni és nem tenni között. A szabadakarat által az ember a maga ura-gazdája. Hoc est proprium voluntatis, ut sit domina suorum actuum. (Szent Tamás)
A fizikai szabadság, a mentesség a külső erőszaktól nem lényeges kelléke a szabadakaratnak; a fizikai erőszak csupán az elhatározás külső kivitelét tudja megakadályozni, de nem magát az elhatározást. Ott ül börtönében a hit- vagy a hazafiság vértanúja, ámde lelke még a bilincsekben is szabad: hitemet meg nem tagadom, hazámat el nem árulom – ezt az elhatározását meg nem másíthatja semmiféle hatalom.
Csak egy semmisítené meg az ember szabadakaratát: a belső kényszer. Ámde ily belső kényszer nem létezik. Nincs az a lovas vagy gyalogos rendőrség, mely a lélek várába betörhetne, s belső kényszert gyakorolhatna a lélekre. Az érzéki vágyak, szenvedélyek tényleg gyakorta szolgaságba ejtik az akaratot, a gyáva lélek sokszor kétségbe esik: nem tudok szabadulni a bűn szolgaságából, ámde a szabad elhatározás képessége még mindig ott van a lélek mélyén, a lehetőség a szabadulásra még mindig megvan a bűnös számára, s ha megembereli magát, Isten segítségével talpra állhat, és ily módon a szabadakarat képességéből valóság lesz. A tudat, hogy másképp is cselekedhetném, csak a józan ésszel együtt pusztulhat el a lélekből.
5. Az ember szabadságának veleje, hogy belső kényszertől menten saját elhatározásából törhet végső célja: Isten és saját boldogsága felé. Ámde a végső célhoz több út vezet (parancsolatok, evangéliumi tanácsok, hősies erényesség, melyre nincs parancs), s az ember ezen utak közt is válogathat.
Végül az ember korlátolt s gyarló lény, esze tévedhet, s akarata a jó látszatával felcicomázott rosszat is akarhatja, minek következtében az önelhatározás rossz irányban is történhetik. S Isten nem állja útját az akarattal való visszaélésnek, bár az ember ilyetén módon egyenest Ura-Istene ellen fordul, mert Ő, mint a szabadság adója tiszteletben tartja az ember kiváltságát, annál is inkább, mivel a földi élet próba, s a megpróbáltatáshoz hozzátartozik a vétkezés lehetősége is.
De amint a tévedés az ész gyarlósága, s a betegség az egészség hiánya: úgy a vétkezés szabadsága az ész és akarat gyarlósága, nem pedig kelléke vagy kiváltsága. Az ész akkor volna tökéletes, ha sohasem tévedne: az akarat pedig akkor volna tökéletes, ha sohasem választaná a rosszat, hanem mindenkor a legnemesebb, legmagasztosabb indító okokat követné. Isten nem téved, s nem akarhatja a rosszat, de azért szabad.
Az üdvösség hazájában ismeretlen a tévedés, s épp ezért bűn se lehetséges benne: ott tökéletes szabadság uralkodik. Mivel a vétkezés a szabadakaratnak a jele, ahogy a betegség az életnek a jele, de nem a kelléke, lényege: Ezért helyesen cselekszik a hatalom birtokosa, ha a tévedések és bűnök terjesztését megakadályozza, s korlátozó intézkedéseivel nem sért szabadságot.
6. De igazán szabad-e az akaratunk? Öntudatunk azt mondja: amily biztos, hogy gondolkodunk, örömet, fájdalmat érzünk, oly biztos, hogy szabadok vagyunk elhatározásainkban. Hatalmamban áll imádkozni vagy nem imádkozni, tanulni vagy sétálni. Ha öntudatomnak a bizonyságát el nem fogadom: akkor öntudatom ama képének se hihetek, mely nekem Budapesten, a Duna partján az országházát mutatja. Az öntudat összes megismerésünknek forrása: aki tehát egy dologban elveti az öntudat tanúságtételét, annak minden megismerésről le kell mondania.
Minek tanakodjam a cselekvés előtt, ha egy irányban kell határoznom? Minek bánkódjam a rossz tett után, ha másképp nem cselekedhettem? Minek dicsérjem a nemes tettet, korholjam az aljasságot, ha a jó, nemes és aljas tett egyformán kényszer eredménye? Minden jószándékú feltétel merő utópia, minden ígéret üres szó, ha kényszer alatt állok, s nem határozhatom el magamat arra, amit feltettem vagy másnak ígértem. Szóval az egész lelki élet fenekestül felfordul, s elveszti értelmét, ha nem vagyunk urai elhatározásainknak.
7. Amit az egyéni öntudat bizonyít, azt megerősíti milliárdnyi öntudat, az egész emberiség öntudata. A jó és rossz, az erény és bűn, a jog, törvény, kötelesség, felelősség fogalma egyetlenegy nép szótárából sem hiányzik. Ha az ember belső kényszerből cselekszik, nincs jó és rossz, nincs erény és bűn. A jog csak akkor jog, ha mások kötelességeiket velem szemben teljesíthetik. A törvény csak akkor törvény, ha az embernek módjában áll hozzá alkalmazkodni. A kötelesség üres szó, ha nincs hatalmam teljesítésére. Tetteiért az ember csak akkor felelhet, ha azok saját elhatározásának szülöttjei. Szóval az erkölcsi felfogás lehetetlen az akarat szabadsága nélkül. Ez az emberiség öntudata.
8. Ezzel az öntudattal szembehelyezkedik a deterministák maréknyi csapata. Szerintük külső s belső okok határozzák meg az ember cselekvését (determinare = egy irányba terelni), tehát az ember cselekedetei meghatározások s nem elhatározások gyümölcsei; az öntudat színpad, ahol a lelki élet tüneményei lejátszódnak anélkül, hogy az ész mint puszta szemlélő a játékra befolyással volna.
Az egész emberiség öncsalódásban él: csak ők, a deterministák oly szemfülesek, hogy nem ülnek fel a látszat csalódásának. Mivel itt nem valami távol eső rejtelmes dologról van szó, hanem oly tényről, amelyről minden józanul gondolkodó ember mindennap meggyőződést szerezhet, mert hiszen öntudata tanúságát mindenki megvizsgálhatja: a deterministák mesterkedéseit már eleve gyanús szemmel kell néznünk. Ha egy ember mást lát, mint ezer ember, már előre tudhatjuk, hogy nem az ezer, hanem az egy téved.
A deterministák nem tényekből indulnak ki, hanem önalkotta bölcseleti rendszerből, melybe bele nem illik a szabadakarat, mert rendszerüket halomra dönti. Az egész természetben szükségszerűség uralkodik: az ember szabadon határozza el magát. Az emberben tehát valami van, ami nem anyag és fizikai erő, hanem az anyag és erő felett áll. Vagyis a szabadakarat a szellemi lélek létének megingathatatlan bizonyítéka: ezért rettegnek tőle a szellemi világ tagadói, s minden tudományágat sorompóba szólítanak, hogy azok a szabadakarat ostromlásában segítségükre legyenek.
a) A szabadakarat öncsalódás, mondja Spinoza, s utána a deterministák kara: Nem ismerjük az indító okokat, melyek cselekvésünket meghatározzák, azért képzeljük magunkat szabadoknak. Nagyon ügyesen mondja erre Notter: „Ha azok az okok melyek az akaratot determinálják, nem ismeretesek, akkor honnét tudják a deterministák azt, hogy ilyen determináló okok léteznek? S feltéve, hogy ilyen okok léteznek, honnét van az, hogy ezek a döntő, tehát erősebb okok ismeretlenek maradnak, nem lépik át az öntudat küszöbét, míg a gyengébb ható okok, melyek nem determinálják az akaratot, az öntudat verőfényében működnek?”
A „nem-ismerés,” a „nem-tudás” a rendszerkovácsok építő telkei; a józan ész megveti az ilyen alapot. „Nem igaz, hogy a szabadság érzete egybeesik az indító okok nem-ismerésével, melyek minket cselekvésre indítanak. Ellenkezőleg, mikor legerősebb a szabadság érzete? Ez akkor van, ha nyugodtan fontolóra vesszük azt, amit akarunk, az elérendő célt jól megnézzük, az eszközöket latolgatjuk, s ha akaratunk teljes birtokában cselekszünk, tervét megállapítjuk, s elszántan a kivitelhez látunk. Ha ellenben valamely cselekedet meglepetésszerűen megy végbe, anélkül, hogy az indító okokról magunknak számot adnánk – megkönnyebbülten mondjuk, hogy az effajta cselekvésért nem vagyunk felelősek.” (Mercier)
b) Sokkal tetszetősebb Leibnitz véleménye: Akaratunk mindig az erősebb indító oknak enged, tehát nem szabad. – Erre azt mondjuk; ha eszünk sohasem tévedne a javak becslésében, mindig az erősebb, a magasztosabb indító ok után indulnánk, s az volna a tökéletes akarás. Több szent életrajzában olvassuk, hogy életelvük volt mindig azt tenni, amit tökéletesebbnek ismertek. Vajon nem szabadon cselekedtek-e ezen életelv hatása alatt? Hiszen ők maguk szabták meg életelvüket! Leibnitz nem vette figyelembe, hogy az akarat választja az indító okokat: az akarat ráparancsolhat az észre, hogy egyes igazságok, indító okok előtt szemet hunyjon, s látszatos okokra ügyeljen. Ha legerősebb indító oknak azt mondjuk, amelyhez az akarat csatlakozik: akkor tényleg a legerősebb indító okból cselekszünk, de az akarat döntése az, ami azt a bizonyos okot legerősebbé s így győzedelmessé teszi.
c) A szabadakarat halomra döntené a tudományt, kiáltják ijedten a deterministák: Minden esemény az előző okok eredője. Tehát az akarat tettei is szükségszerű folyományai az előző okoknak, de mihelyt közbelép a szabadakarat, megdönti az okság elvét, mely minden tudomány alapja.
Ok híjával lévő történés valóban nincs, nem is lehet. De hát az akarat tényei nem is ok híjával szűkölködő tények: az akarat indító ok nélkül meg se moccan. Az okozat szükségszerű következménye az oknak, de a működő ok nem mindig szükségszerűen működik ám. A világ szükségszerű okozata az Isten teremtői működésének, de Isten nem kényszerből, hanem szabad elhatározásából teremtette a világot. Hasonlóan az akarat, mint szabad működő ok hozza létre tényeit. Tehát az akarat tényei megfelelő okkal bírnak.
d) A szabadakarat veszélyezteti az energia megmaradásának elvét, szavalják a deterministák.
Tudományos hipotézis, hogy a fizikai világ energiája állandó; mások ugyancsak a tudomány nevében azt mondják, hogy a világ energia-készlete fogyóban van. De mi köze ennek az akarathoz? Az akarat se nem fizikai, se nem kémiai erő, bár elhatározásait a test fizikai erőivel hajtja végre. Már a növények és állatok életelve se fizikai energia, s ha a növények és állatok életelve nem hozza veszedelembe a világ energiáját, az akarat sincs hatással a fizikai energia mennyiségére.
e) Nagy zavarukban végül a hipnotizmus sötét birodalmába menekülnek a deterministák, s ekképpen okoskodnak: A hipnotizált személy automata a hipnotizőr kezében, s mégis szabadnak tartja magát: amint tehát ez esetben csalódás a szabadakarat, úgy minden esetben az.
Az effajta okoskodással azt is mondhatnók: némely ember milliókról álmodik; de ez csak álom s nem valóság: tehát éber milliomosok sincsenek! A hipnotizmus álom és senkinek se jut eszébe azt mondani, hogy az ember rendes álmában szabadon akar: semmi különös sincs tehát abban, ha a hipnotizált ember sem szabad, s hozzá tévedésben van.
Egyébként a gyakorlati életben maguk a deterministák is rácáfolnak elméletükre: ők is, mint más emberek terveket szőnek, egyet-mást eltökélnek magukban, hibáikat restellik, ígéreteket tesznek és fogadnak, hanyag, engedetlen gyermekeiket kérdőre vonják, sértve érzik magukat, ha mások velük szemben szavukat meg nem tartják, dicsérnek, ócsárolnak, jutalmaznak, büntetnek, szóval úgy tesznek-vesznek, mint elhatározásra képes szabad emberek, s másokat is olybá vesznek. Ekként tetteikkel önmaguk igazolják, hogy a szabadság tagadását nem kell komolyan venni.
7. Szabadság és törvény
Hogyan illik össze e kettő: szabadság és törvény? Nem-e magasba törő sas az egyik, s bilincses lánc a másik, mely a sas szabad szárnyalását megakadályozza? A törvény engedelmességet követel, s ez legfeljebb gyermekeknek, meg gyenge nőknek való; az erőshez, a férfiúhoz az uralkodás illik s nem a meghódolás. A törvény korlát, mely előtt meghátrál a gyenge lélek: az erős pedig halomra dönti .... Ilyen és hasonló okoskodások fakadnak az éretlen és gyáva lelkekből, kik még nem jutottak belátásra, s még nem emberesedtek meg annyira, hogy az igazság előtt meghódolni tudnának.
1. Mi kell a tudáshoz? Ész és igazság. A cél az igazság.
Az ész csak egyet követelhet, hogy akadály nélkül szabadon törhessen az igazság felé. Ez az ész szabadsága. De ha eljutott az igazsághoz, az észnek csak egy kötelessége van: meghódolni az igazság fensége előtt. Az igazság az észnek született királynője.
Az igazság az ész tárgya és – korlátja. Az ész az igazság magába fogadásával gazdagodik, tökéletesedik és boldogul. Az észnek csak igazat szabad gondolnia; Mihelyst áthágja az igazság korlátját, nem ismer, nem tud, hanem téved, esztelenkedik. Vagy szabad az észnek azt mondani: kétszerkettő = öt, Szókratész a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Budapest Kamcsatkában van?
Az emberi ész korlátolt és gyarló, s épp ezért tévedhet. De a tévedés nem tökéletessége, hanem gyarlósága, az észnek csak az igazság az élete, tökéletessége és boldogsága; ha nem tud az igazsághoz eljutni, csupa kín és vergődés az élete. Az igazság fénye nélkül ijesztő sötétség tátong az ész előtt, a semmi, a halál.
Mi kell az akaráshoz? Igazság, mint kívánatos jó, és akarat, mely az ész kalauzolása mellett a jóra tör. Az akarat célja és tárgya tehát a jó. Más szóval ezt így is mondhatjuk: az akarat tárgya és korlátja, vagyis törvénye a jó. E szabadság csak arra való, hogy az akarat a maga tárgyát, a jót elérje.
Az út a jóhoz a törvény. Ami a logika az észre nézve, ugyanaz az erkölcsi törvény az akaratra nézve: a logika a helyes gondolkodás, az erkölcsi törvény a helyes akarás törvénye. A tévedés az ész természete ellen, a bűn, az erkölcsi tévedés az akarat természete ellen vét. Amint a tévedés az ész kínja, a bűn az akarat pokla.
Szent Tamástól egyszer azt kérdezte a nővére: „Mi kell ahhoz, hogy az ember szentté legyen?” A szent egy szóval felelt: Velle – akarni. Észszerűen, helyesen akarni annyi, mint szentnek lenni. Észszerűen az akarat csak a jót akarja. Ez az akarat szabadsága. Micsoda tehát a lélek életének törvénye? A meghódolás az igaz, a jó előtt.
2. A meghódolás, az engedelmesség a világegyetem fenntartó törvénye. A csillag-világ nem szabad: Nap, hold, csillag szépen hódol a nehézkedés és mozgás törvényeinek. Az elemek nem szabadok; mindmegannyi hódol a vonzás, a vegyi rokonság, saját természetük törvényének. A fűszál, a fa nem szabad. Nemcsak a napfénytől, a talajtól, a légkörtől, a klímától, a csapadéktól is függ a növényvilág, ha a növény emancipálná magát életének törvényeitől, elsatnyulna s belepusztulna. A test életének tömérdek törvénye vagyon. A szemnek alkalmazkodnia kell az optika, a fülnek az akusztika, az egész testnek a statika törvényeihez. A lélegzésnek, az emésztésnek, a vérkeringésnek megvan a maga rendje, törvénye. Minden nagyobb eltérés az élet törvényeitől a test halálát jelenti, még csekélyebb eltérés is betegségre, nyomorúságra kárhoztatja.
Mi tartja össze a hadsereget? Az engedelmesség. Mi tartja össze a világegyetemet? A meghódolás, az engedelmesség. Hát a léleknek, az erkölcsi embernek nincsen-e biológiája, élettörvénye?
Az erkölcsi ember élettani törvénye, boldogulásának útja a Tízparancsolat.
Hogy micsoda az Isten, az Ő igazsága és kegyelme a lélekre nézve, arról másutt lesz szó. Az első három parancsolat a lélek legbensőbb életének a feltétele. De a többi hét is az ember boldogulásának az útja. Ha a gyermek emancipálja magát a szülői okosságtól s a gondoskodó szeretettől, menthetetlenül elpusztul. A tíz parancsolat lábbal tiprója, hacsak idején észre nem tér, züllésre jut.
Mivel élsz, jogod van az élethez. De ha az 1700 milliónyi ember közül csak egynek eszébe jut e törvénynek lábbal tiprása: Ne ölj! – elveszted életed. Ha egy lelkiismeretlen ember áthágja a hatodik parancsolatot, s bűnre viszi a férj hitvestársát, családi szentélye megszentségteleníttetik, békéje oda van. Hiába izzadsz-fáradsz, ha bárkinek eszébe jut, hogy veled szemben áthágja a hetedik parancsolatot, hiábavaló volt munkálkodásod. Pénznél, vagyonnál drágább a becsület. Ámde mihelyt embertársad veled szemben áthágja a nyolcadik parancsolatot, oda a becsületed. Ha meg a nyolcadik parancsolat ellenkezője lesz törvénnyé, ha mindenki mindenkor hazudik, lehetetlen a társadalmi érintkezés. A Tízparancsolat uralma nélkül nincs emberi élet. E tíz parancsolat mindegyike egy-egy paragrafusa az életnek, a boldogulásnak. Mihelyt Isten megteremtette az embert, eléje kellett szabnia a tíz parancsolatot, mint ahogy fényt, meleget, vizet és levegőt kellett teremtenie az élő szervezetek számára.
3. Az ember boldogulásának feltétele, hogy megérti Isten szándékait, és önként beleilleszkedik az Isten szabta erkölcsi rendbe. Nem a gőgös dac: az engedelmes hódolat az élet útja. Ecce ancilla Domini – volt Isten Anyjának életprogramja s nagyságának útja. Ecce ancilla veritatis – ez az ész fejlődésének, tökéletesedésének s boldogságának az útja. S az akaratnak nem lehet más életprogramja, mint szent lelkesedéssel azt mondani: Ecce ancilla boni, ancilla legis!
Az ész uralma a természeten a kultúra. Már Verulami Baco mondotta: „A természetet csak engedelmességgel hódíthatjuk meg.” De hogyan uralkodik az ész a természeten? Úgy, hogy kilesi a gőz, a villamosság, a levegő stb. természetét és alkalmazkodik az erők természetéhez. Tessék a gőzt, a villamosságot, a levegőt, az anyaföldet stb. saját természete ellen kezelni. Kudarc és bomlás lesz az ilyen oktalan kísérlet eredménye. Aki nem számol a levegő természetével, nem fog repülni, hanem nyakát fogja szegni. Alkalmazkodni a természethez annyi, mint tudományra, technikára, iparra, kereskedelemre szert tenni.
Alkalmazkodni az erkölcsi rend törvényeihez annyi, mint észszerűen, szépen, boldogan élni. A boldogulás és a nagyság útja a hódolat az igazság s ennek gyakorlati folyománya, azaz a törvény előtt. Mikor Salamon pár szóba akarta összepréselni minden bölcsességét, azt mondta: „Az Istent féljed és tartsd meg az ő parancsait, mert ez az egész ember.” (Préd 12,13)
Ámde a legtöbb ember korlátolt, gyenge és gyáva: nem tud meghódolni az igazság és törvény előtt, gyáván megfutamodik az igazság elől, a törvény királyi útján nem bír járni, s korlátolt gyávaságában az igazságot és a törvényt zsarnoknak nézi.
Sapere aude! [Merj gondolkozni! (Horatius)] Legyen bátorságod meghódolni az igazság fensége előtt, s merjed belátni az igazságot, merj meghódolni előtte. A belátásból a meggyőződés fakad; abból a belátásból, hogy hinned kell, a hitbeli meggyőződés válik; s a meggyőződés szülöttje az életelv. Ha van bátorságod arra, hogy az Isten igazságát önként életed elvévé tegyed, a szabadság és nagyság útjára léptél.
Veritas liberabit vos. (Ján 8,32: Az igazság szabaddá tesz benneteket) Mivel az evangélium a nagyság útja, ezért nem fér a sok törpe ember fejébe és szívébe.
A természethez alkalmazkodni, annyi, mint a természeten uralkodni: Istenhez alkalmazkodni annyi, mint királynak lenni. Csak egyről nem szabad soha megfeledkezned, hogy szuverén, független csak egy van: a felséges nagy Isten; te mindenkor csak hűbéres fejedelem maradsz.
A hűtlen hűbéres fejedelem elveszti országát és szabadságát: az Isten ellen lázadó ember kárát vallja uraságának és szolgaságba süllyed, romlásba rohan.
4. Egy szép napon a Föld asszonyság így szólt a Naphoz: „Igazán meguntam már, hogy engedelmes szolgáló módjára évről-évre mindig körületted keringjek. Nekem szabadság kell, egyszer már saját akaratom útján akarok járni.” „No nézzétek a vén gyereket, – felelé méltatlankodva a Nap, hát mit restelled, hogy tőlem függsz? Hát nem az én gyermekem vagy, nem tőlem való-e minden porcikád? Aztán mi volnál az én világosságom és melegem nélkül? Egy nagy jéggömb minden élet és dísz nélkül. Saját utadon akarsz járni? De hisz, ha erős karom nem tart téged, ha nem keringesz körülöttem, akkor saját tengelyed körül sem foroghatsz, kirepülsz a világűrbe, beleütközöl egy csillagba s véged van, nyomban kitörülnek téged a fényes csillagok lajstromából!” A vén Föld kisasszony beadta derekát e beszédre, mert megértette, hogy függése a Naptól saját létének alapja, s az engedelmesség boldogulásának sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele].
Isten a lelkek középpontja. Minden teremtett léleknek e középpont körül kell forognia. Isten akarata az ember létének s boldogulásának a törvénye. Mihelyt az ember függetlenkedni akar, mihelyt hűbéres fejedelemből szuverén király akar lenni, saját kis világában sem úr többé, a középponttól elszakadva szolgaságba s romlásba rohan.
Feltéve: 2021. november 7.
8. Az erkölcsi beszámítás
1. Az ember akarata által ura a cselekedeteinek: éppen ezért szabadakarata felelősségének az alapja és a mértéke: Vagyis azért esnek cselekedeteink beszámítás alá, mert akaratunkból származnak, s annyiban esnek beszámítás alá, amennyiben akaratunktól származtak. Voluntas est, qua peccatur et recte vivitur. (Az akarat az, ami szerint vétkezünk és helyesen élünk) (Szent Ágoston) – Vétkezni lehet szemmel, füllel, nyelvvel, kézzel, képzelettel stb. de mindig az akarat az, mely ezek segítségével vétkezik.
2. Azonban az akaratnak is van mértéke, s ez az ész: szabadon annyiban akarunk, amennyiben megismerünk. Ebből a következő gyakorlati szabályok folynak:
a) Ahol nincs józan ész, ott nincs szabad választás, ott nincs erkölcsi felelősség: az alvó ember, a nagy fokban lázas beteg, a hülye, az őrült, a saját beleegyezése nélkül elkábított, a nagy rettegéstől teljesen elszédített ember nem tehet se jót, se rosszat. Ilyen ember is okozhat szerencsétlenséget, de nem követhet el bűnt.
A legyőzhetetlen tudatlanság ugyan nem semmisíti meg a józan észt, de amennyiben tudatlanság, azaz nem ismerés, éppúgy kizárja a szabad választást, mint a józan ész hiánya. Noé nem vétkezett első részegségével, mert nem ismerte a bor erejét; a tudatlan gyermek se vétkezik, ki édes likőrrel lerészegszik, mert nem ismeri a szesz erejét. A kis gyermek, kiben még alszik a lélek, ártatlan, de nem erényes, az erény az akarat gyermeke.
Az ész működése és a szabad választás az odafigyeléssel kezdődik, s ez a tény adja meg nekünk a kulcsot az érzéki kísértések elbírálására. A kísértés rendszerint így megy végbe: a) test okozta inger, az érzékek révén kapott benyomások, vagy a gonosz lélek mesterkedései érzéki képet támasztanak a képzeletben; b) az érzéki kép gyönyört okoz az érzéki vágyó tehetségben; c) erre figyelmessé lesz az ész, s vagy elítéli, vagy helyesli a gyönyört s az érzéki képet; és végül az akarat vagy beleegyezik a kísértésbe, vagy utálattal elfordul tőle. Nincs módunkban útját állani, hogy a veréb el ne repüljön fejünk felett; de igenis hatalmunkban áll megakadályozni, hogy fészket rakjon a fejünkön. A kísértéseket a legjobb akarat sem tartja távol tőlünk, de hatalmunkban áll a kísértésbe bele nem egyezni. Maga a kísértés még nem bűn; még az érzéki vágyó tehetségben támadt gyönyör sem bűn. Bűnös vagy győztes voltunk azon fordul meg, hogy a figyelmessé lett ész elítéli-e a kísértést, s az akarat beleegyez-e vagy sem. Ha az ész elítéli a bűnös képet, az akarat pedig elfordul tőle: nem bűnről, hanem szép győzelemről van szó. Ha ímmel-ámmal küzd az akarat, bocsánatos bűnt követünk el. Ha a szellemi akarat beleegyezik a kísértésbe, az érzéki vágyó tehetség gyönyörébe, már megtörtént a bűn, s pedig rendszerint halálos bűn, ha a tisztaság ellen való súlyos kísértésről van szó. Azonban a sok kísértés sem csinál bűnöst az emberből, ha nem akar bűnössé lenni. Non nocet sensus, si deest consensus. (Amíg küzdesz, nincs bűn!) (Szent Bernát) Nem árthat a léleknek a kísértés, ha mihelyt az ész észrevette, az akarat megveti.
Beleegyeztem-e vagy nem? A hű lélek, ki mindig talpra ugrik s ellenáll, kétség esetén bátran vallhatja: nem egyeztem bele.
b) Ami gyengíti a józan ész működését, az erkölcsi beszámítást is kisebbíti. A csúnya álom után, ha nagy fokú az álmosság, a bűnös képben gyönyörködő akarat bocsánatos bűnt követ el, mert a nagy fokú álmosság gyengíti az ész tisztán látását. A harag, a félelem, az erős kísértés többé-kevésbé zavarja a józan látást, s épp ezért kisebbíti a felelősség fokát, de nem zárja ki a súlyos bűnt. A vértanú-jelöltek, kik félelmükben megtagadták hitüket, súlyosan vétkeztek. A terheltség, amolyan eredeti bűn, mely fokozza a rosszra való hajlamot, s így némiképp kisebbíti a beszámítást, de, miként maga az eredeti bűn is, meg nem semmisíti azt.
A súlyos bűnben is vannak fokozatok. A Lombroso-féle iskola (E. M. Lombroso (1835-1909) olasz pszichológus, kriminológus után elnevezve) „született” gonosztevői csak e mondva csinált rendszerben léteznek. Az idevágó szaktudomány, az antropológia azt mondja: nincsenek gonosztevők, kiket testi szervezetükről fel lehetne ismerni; a gonosztevők koponyái olyan formákat mutatnak, mint a többi emberek koponyái. A lélektan pedig azt mondja: nem lehetséges, hogy valaki józan esze dacára ellenállhatatlanul ragadtassék a gonoszságra, mert a józan ész okvetlenül figyelmezteti őt tettének gonosz voltára. Ha akarata nem fejt ki ellenállást, ez a gonoszság az erkölcsi züllöttség eredménye, s épp azért beszámítás alá esik. Moral insanity, erkölcsi őrület, csak a józan ész elvesztével lehetséges.
Griesinger, a híres pszichiáter is arra a következtetésre jutott az őrültekkel folytatott vizsgálatai során, hogy még az őrültek rendellenes tettei is oly okokból származnak, melyek az észre hatnak, s nem kényszerből.
A feledékenység emberi gyarlóság. Aki teljesen megfeledkezett arról, hogy barátja kölcsönt adott neki, nem vétkezik. Néha éppen a legkomolyabb emberek feledékenyek, mert fontos dolgok lekötik figyelmüket. De többnyire mégis a felületes, könnyelmű emberek feledékenyek, az ő körükből kerülnek ki azok is, akik nem akarnak Istennek tartozó kötelességeikre figyelni; megfeledkeznek a vasárnapi szentmiséről, a húsvéti gyónásról, nem törődnek azzal, hogy súlyos bűnben vannak – s ez már nem gyarló feledékenység, hanem bűnös nembánomság.
Azt a vasúti hivatalnokot sem menti meg a feledékenység a felelősségtől, ki lumpolás után nehéz fejjel áll szolgálatba, s vonatot vonat ellen indít. Neki tudnia kell, hogy feledékenysége százak életébe kerülhet. De egészen más volna, ha pl. édesanyjának, feleségének, gyermekének halála tenné őt feledékennyé.
3. Aki oka az oknak, az oka az okozatnak is. Épp azért az, aki készakarva meggyengíti vagy megsemmisíti magában az ész uralmát, avagy kötelességeiben saját hibájából tudatlan, az felelős az innen származó következményekért. A részeg felelős az istenkáromlásokért, rágalmakért, testi sértésekért stb. melyeket részegségében elkövet, mert mások példájából s a maga tapasztalatából is tudhatja, mivel jár a részegség. Aki szemét izgató képeken legelteti, akinek füle pikáns hírekre vadász, akinek nyelve piszokban, szennyben turkál, aki képzeletét a bűn képeivel népesíti be, az a mesterségesen hizlalt ösztön állapotába helyezi magát s ily módon szinte matematikai biztossággal a testiség mocsarába süllyed; de nem takarózhatik az ösztön ellenállhatatlan erejével, mert maga hizlalta ösztönét s tette követelőző zsarnokká. Aki tüzet rak, ne panaszkodjék, hogy a tűz éget és pusztít. Aki figyelmetlen a vallás-órák alatt, hanyag a vallási ismeretek megszerzésében, aki könnyelműen elmulasztja a prédikációt, s ezért hitében hajótörést szenved, vagy tudatlanságból vétkezik, a felelősséget le nem rázhatja magáról, mert önmaga oka tudatlanságának. Az orvos, a hivatalnok, ki tudatlanságból kárt tesz embertársainak, felelős e tudatlanság okozta kárért, mert a kellő tudománnyal fölfegyverkezve kellett volna hivatalába lépnie.
4. A földi élet az örökkévalóság ára, azért életünk minden napja Istennek nagy adománya, s ezen isteni kincs elfecsérlése roppant felelősséggel terheli az embert. Az elvesztett vagyont visszaszerezhetjük szorgalommal és takarékossággal, az elfelejtett tudást tanulással, ha egészségünk kárát vallottuk, jóvá tehetjük a kárt józan mértékletességgel s orvosi szerekkel – de az elvesztett időt soha többé vissza nem szerezhetjük.
Fénelon (cambrai érsek, 1651-1715) mondása szerint Isten csak egy pillanatot ad nekünk egyszerre az időből, s második pillanatot addig nem ad, míg az elsőt vissza nem veszi. Ez intő jel, hogy megragadjunk minden pillanatot, hogy az Úr szava szerint: „munkálkodjunk, donee dies est”, míg életünk nappala tart – főleg az ifjúság, az élet tavasza drága vetési idő. A földi életben elhalasztott jó szándékot az egész örökkévalóság sem érleli tetté. „Nincs óra az ifjúkorban, mely sorsot nem rejtene magában, nincs pillanat, melynek megszabott munkáját valaha helyre üthetnők, vagy amelyben az ütést, mikor a vas kihűlt, helyre pótolhatnók.” (Ruskin (1819-1900) angol író)
Hányszor vesztik el az emberek a kegyelmi állapotot, mert a pillanatot az ellenállásra nem ragadták meg. Egy naponta jól kihasznált egyetlen óra csoda dolgokat mívelhet. Ezen egy óra alatt az ifjú, a leány 20 oldalt figyelmesen elolvashat. Ez egy év alatt húsz vastag kötetet jelent, s tíz év alatt tudóssá teheti az ifjút. Az angol közmondás szerint „az idő pénz”; valóban drága pénz az idő, melyen mennyországot, vagy poklot vásárolhatunk.
5. Az erkölcsi élet tengelye az akaratbeli elhatározás. A külső cselekedetek csak annyiban bírnak erkölcsiséggel, amennyiben az értelmes akarattól származnak. A külső cselekedetek azonban visszahatnak az akaratra: a) tartóssá tehetik az akarást, b) ismétlődő akaratbeli elhatározást válthatnak ki, s ha a cselekedetek akadályokba ütköznek, c) erősíthetik az akaratbeli elhatározásokat. Ily módon a tettben nagyobb jó vagy rossz van, mint a merő akaratbeli elhatározásban; de a fokozott erkölcsiség is belülről fakad.
Az igazi szereplés, azaz a cselekvés tere a lélek szentélye: ott mennek végbe a nagy tettek. Ezek nem érzések, hangulatok, hanem akaratbeli elhatározások. A belső ember teszi az embert. A bona voluntas, a nemes akarat az erkölcsiség gyökere, veleje és koronája. Minden egyes szent nem egyéb, mint kanonizált jóakarat.
Az emberi gonoszság elrabolhatja javainkat, jó hírünket, fizikai szabadságunkat, az ördögi gonoszság a kísértések viharát zúdíthatja ránk; de jóakaratunkat, erkölcsi értékünket, igaz becsületünket csak egy semmisítheti meg: saját magunk rosszakarata. „Senki sem árthat nekem – mondotta Szent Bernát – csak jómagam.” Erkölcsi értékünk Isten után teljesen tőlünk függ, s ez az élet nagy vigasztalása. Aki megteszi azt, amit megtehet, s többet is tenne, ha módjában volna, az erkölcsi nagyság, igazi nagy ember. Egy szegény diák, egy társadalmi nulla, különb ember lehet, mint a dúsgazdag, vagy híres ember, kinek ezrek és százezrek tömjéneznek. A kultúra hősei, mondja Cathrein, nem egyszer erkölcsi zérók, sőt még ennél is kevesebbet érnek. A belső ember mívelése az igazi nagyság útja.
6. Az erkölcsi beszámítás belső lelki tényeken (megismerés, elhatározás) alapszik, s a lélekig bajos előnyomulni. Azért mondották a régiek: de internis non judicat praetor, a gondolatokról és szándékról nem ítél a bíró. A modern igazságszolgáltatás azon van, hogy ne csak a bűnt mérlegelje, hanem a bűnöst is vizsgálja, s ebben határozott haladás van. Ámde az emberi igazságszolgáltatás a legjobb igyekezettel is korlátolt és gyarló: az erkölcsöt igaz értéke szerint csak Istennek mindentudó szeme tudja megítélni, s Isten ítélete az erkölcsi rendnek feltétlen szükséglete.
9. A cselekedetek erkölcsiségéről. Az érdem
1. Ami egyezik Isten akaratával, az erkölcsi jó tett; viszont ami ellenkezik Isten akaratával, az erkölcsi rossz tett. Mivel tehát Isten akarata az erkölcsi élet zsinórmértéke, az akarat első sorban a cselekedet tárgyából, illetőleg a tárgynak Isten akaratával való egyezésétől veszi jóságát.
2. A valóságban azonban nincsenek elvont cselekedetek: mindenkor valaki, valahol, valami módon cselekszik, szóval a cselekedetet körülmények kísérik, melyek mind befolyással vannak a tett erkölcsiségére. A körülményeket e régi vers adja elő: Quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando.
1) Quis – kicsoda, egyszerű munkás, vagy iskolázott ember, gazdag vagy szegény, elöljáró vagy alattvaló-e a cselekvő? Duo cum faciunt idem, non est idem, (Terrentius) Akinek több adatott, attól több követeltetik. Az evangéliumi példabeszéd szerint az, aki 5 talentumot kapott, más ötöt keresett, a két talentum birtokosa meg kettőt szerzett. Nagy kérdés, vajon az 5 talentum birtokosa megállta volna-e helyét, ha csak kettőt keresett volna. A képzettség, a jómód, az elöljárói hivatal nagy felelősséggel jár.
2) Quid – micsoda, azaz: Mekkora az alamizsna, a lopott jószág, az elrablott egyházi vagyon.
3) Ubi – hol; példa: A lopás a templomban, a hazugság a gyónásban szentségtörés. Bátor vallomást tenni a hitről gúnyolódó társak vagy közömbös gyülekezet előtt – igazi hőstett.
4) Quibus auxiliis – micsoda segítséggel; példa: Szentségtörő mindennapi áldozással a nevelők jóakaratát biztosítani, a vetélytárs rágalmazásával első helyre jutni.
5) Quomodo – micsoda módon; Könnyelműségből, gyarlóságból vagy gonoszságból vetkezni nem egyforma dolog.
6) Quando – mikor; példa: Vasárnap dolgozni, nagypénteken húst enni.
7) Cur – miért; A cél valamennyi körülménynél jobban befolyásolja a tett erkölcsiségét, mivel a cél a tett indító oka.
3. A cél (finis operis) az, amire a cselekedet természeténél fogva irányul: pl. az imádság célja a felebarát segítése. Az akaratnak irányítása a célra a szándék (finis operantis), más szóval az alanyi cél, a szándék az, amit a cselekvő el akar érni. A tárgyi cél és a szándék egybeeshetik, de el is üthet egymástól: imádkozni lehet nem csak Isten dicsőítésére, de farizeusi képmutatásból is, alamizsnát adhat az ember a felebarát segélyezése céljából is, de hiúságból is, vagy azért, hogy a kéregetőt lerázza a nyakáról.
4. Az egészséghez szükséges, hogy a test minden egyes tagja rendben legyen, a betegséghez elégséges egy tagnak a baja: Jó az, aminek tárgya, szándéka, körülményei jók; ugyanakkor bármelyik hiánya megrontja az erkölcsi jót. Más szóval: Jó az, ami mindenképpen egyezik Isten akaratával; az ellenkezés Isten akaratával bármely viszonylatban fogyatkozás, rossz. Bonum ex integra causa, malum ex quolibet defectu (a jót a teljes épség, a rosszat akármely hiány teszi). A szándék vagy valamely körülmény rossz volta a jót is megrontja. E megrontás azonban nem mindig akkora, hogy a jótett egészen értékét veszítené, mert a megrontás nem érinti a tett lényegét: aki azért ad alamizsnát, hogy a koldus alkalmatlankodásától szabaduljon, nem cselekszik nemesen, de mégis tesz valamelyes jót. A farizeus jótetteit gyökeresen megrontotta a gőg, a vámos megvetése (lásd: Lk 18,10-14)
5. A szándék a jótett lelke. A cél akarása ugyanis a tett indító oka. Ez okból a szándék minden körülménynél jobban befolyásolja az erkölcsiséget.
a) A jószándék a közömbös dolgot jóvá teszi. Az evés, ivás, séta stb. magában nem bír vonatkozással az erkölcsi szabályra, szóval közömbös dolog: a valóságban azonban nincs közömbös dolog. Az ember eszes lény, épp ezért közömbös dolgaiban is célokat követ, s a cél akarása nyomban erkölcsi vonatkozást visz a közömbös dolgokba. Ha valaki azért sétál, hogy testét kiszellőztesse, fölfrissítse, s így magát munkára képessé tegye, erkölcsi jót tesz; ha ellenben csak kószál, hogy a drága időt agyonüsse, erkölcsi rosszat tesz.
b) A jószándék a jót jobbá teszi. Jó dolog a jótevőnek hálával, jótettel fizetni, de jobb a megbántónak, az ellenségnek jót tenni; jó dolog az alamizsna, mely testi nyomort akar enyhíteni, de jobb az alamizsna, mely egyenesen a bűntől óv. Ily értelemben igaz a mondás, hogy a cél szentesíti az eszközt, vagyis a nemes cél felemeli, nemesíti azt, ami magában is jó.
c) A legmagasabb, legeszményibb cél Isten dicsősége. E cél hűséges követése mindennél jobban emeli, nemesíti az ember életét – azért, mert Isten szeretetét teszi életünk hajtó erejévé. Az ember Istenért van, azért állítja fel az apostol ezt az életszabályt: „Akár esztek, akár isztok, akár valami mást míveltek, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek.” (1 Kor 10,31)
Az életnemesítés szabályát követjük, ha a) – főleg nagyobb vállalkozás előtt – felkeltjük a jószándékot, b) mindennap a reggeli imádság alkalmával testünket-lelkünket, munkánkat, örömünket, fájdalmunkat Istennek ajánljuk, c) a vasárnapi szentmise alkalmával (vagy máskor) a felajánláskor magunkat és mindenünket annak ajánljuk fel, aki mindenét odaadta értünk. Ily módon egész életünk imádsággá, isteni szolgálattá leszen. Mindent Istennek ajánlhatunk, csak egyet nem: a bűnt. A jószándék isteni varázsige, mely minden tettünkbe a szeretet aranyát varázsolja s mely aranynak a túlvilágon is van kelete.
d) A tárgyi rossz dolgot azonban semmiféle jószándék sem teszi jóvá. Szép dolog a barátot bajában segíteni, de bűn a barátot hazugsággal kirántani bajából. A rossz eszközt semmiféle cél sem szentesíti.
A jezsuiták alapítójuktól a többi között e krisztusi életszabályt örökölték: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére – Omnia ad maioram Dei gloriam.” A jezsuiták több mint 300 éven át szóval és tettel hirdették ezt az elvet; íróik munkáiból mást nem tudtak kiolvasni, mint a krisztusi életszabályt. A világ irántuk való gyűlöletében mégis azt olvassa s kiabálja rájuk, hogy elvük szerint a cél szentesíti az eszközöket, hogy a jezsuiták szerint az Egyház javára lopni, csalni, gyilkolni is szabad. S a világ nem veszi észre, hogy azt követi el, amiről a jezsuitákat igazságtalanul vádolja, hogy Krisztus katonáival szemben a hazugságot, a rágalmat megengedettnek tartja. Mindeközben arról hallgat a világ, hogy a reformátorok nyíltan hirdették, hogy a szegény evangéliumi egyház javára hazudni is szabad; azt is szépen hallgatással mellőzi a világ, hogy modern független erkölcskovácsok prédikálják: az általános jólétet néha nemtelen eszközökkel is elő kell mozdítani.
6. Az erkölcsi életnek egyéb nemes indító okai a) a lelkünk üdvösségéről való gondoskodás, b) lelkünk tökéletesítése, az erény fönsége, c) a felebarát szeretete, d) az örök jutalom, e) az Isten elvesztésétől való félelem.
A világ tehetetlenségében e két utolsó indító okba kapaszkodik, s a krisztusi erkölcstant egoizmussal és szolgai erkölccsel vádolja; egyben úgy tesz, mintha Krisztus híve más indító okot nem is ismerne. Igaz fölháborodással írja ezért Prohászka: „Csodálatos dolog, hogy az etika reformátorai a keresztény erkölcsiséget egyre alsóbbrendű moralitásnak hirdetik; minden áron le akarnak szorítani a büntetés s a jutalom indító okainak rácsai közé, s rabokul bemutatni a világnak. Ez nem tiszta munka, s legalább is elfogultság.”
Isten akarata szerint legfőbb gondunk lelkünk üdvözítése. A józan ész szava szerint pedig az, aki magában nem becsüli meg a lelket, másban sem becsülheti meg; éppen ezért a lelkűnkről való gondoskodás nem nemtelen egoizmus, hanem bölcs önszeretet, mely arra képesít minket, hogy felebarátunkat is okosan szerethessük.
Aztán mi a pokol? Elsősorban a végső célnak eltévesztése, Istennek elvesztése. Nagyon természetes dolog, hogy a bölcs ember nem akarja legfőbb célját eltéveszteni és semmitől sem fél jobban, mint Isten örök elvesztésétől. Épp ezért a pokoltól való félelem elválaszthatatlan – a józan észtől, és örökké igaz marad, hogy initium sapientiae timor Domini (a bölcsesség kezdete Isten félelme).
Aki tehát fél a bűntől, mely a pokol útja, nagyon bölcsen él. A félelem a pokoltól az erkölcsiség legalsóbb foka; de roppant erős indító ok, s nem mindenki tud az erkölcsiség legmagasabb fokára felhágni, holott mindenkinek üdvözülnie kell. De még az erkölcsiség legmagasabb fokán is értékes indító ok a kárhozattól való félelem; mert vannak pillanatok az életben, mikor a kísértés akkora vihart támaszt a lélekben, a forrongó szenvedély úgy elkábítja a lelket, hogy egyedül az örök kárhozat rettentő gondolata tudja a lelket a bűn örvényétől visszatartani. A viharban hánykolódó léleknek ez az egyedüli mentőhorgonya, mert ilyen esetekben az erény szépsége, az ember méltóságának gondolata is tehetetlen. Az Úristen bölcs pedagógus, mikor a Szentírásban gyakorta eszünkbe juttatja a kárhozat veszedelmét: gyerekostorral nem lehet vad oroszlánt megszelídíteni, cérnaszállal nem lehet a vihar ostromolta hajót lehorgonyozni. Az érdek nélküli erkölcs meg éppenséggel pókhálónak bizonyul, mikor a szenvedély hatalmas kötéllel igyekszik a lelket rabságába ejteni. Aki fél a pokoltól, szereti Istenét; mert csak annak elvesztésétől félünk, akit/amit szeretünk. Senki sem félt jobban a kárhozattól, mint a szentek, mert náluknál jobban senki sem szerette az Istent.
Az erkölcsi élet mintaképe és isteni szakértője, az Úr Jézus mindenféle úton-módon igyekezett az embereket erkölcsiségre vezetni: a szeretet és részvét fölébresztésével, az erény fönségével, örök jutalommal és örök büntetéssel, – csak eggyel nem kísérletezett, a Kant-féle „önzetlen” erkölccsel (lásd az autonóm erkölcs fejezetét: I. rész, 3. fejezet).
7. A kegyelem állapotában végbevitt jócselekedet jogot ad az örök jutalomra. Ez a jog a jutalomra az érdem. Maga az üdvösség szerzője mondja: „Ha az életre be akarsz menni, tartsd meg a parancsolatokat.” Mt 19,17) – „Nem minden, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyeknek országába.” (Mt 7,21)
A mennyország bér, jutalom. Az Istennek színről-színre való látására azonban csak az Isten gyermekének van "szerve", mely "szerv" nem egyéb, mint a megszentelő malaszt. Ezért szükséges az örök jutalomra a megszentelő kegyelem állapota.
A másik jutalomra méltó elem a szeretet aranya, melyet a jószándék varázsol a jócselekedetbe; azért a jócselekedetek s a mennyország között egészen más a viszony, mint a munka és bére között. A jótettek főleg azok, melyek nagy erőfeszítéssel, áldozatos önmegtagadással járnak, egy-egy metszést jelentenek a jellem szoborképén. S mennél tökéletesebb a jellem, annál nagyobb boldogság élvezetére képes. Ez okból a boldogok hazájában ismeretlen az irigység, mert mindenki annyit kap, amennyit elbír, s másnak nagyobb boldogságára nem áhítozik, melyet úgy sem élvezhetne.
Miként a régi világban a hűtlenségbe esett nemes elvesztette nemesi jogait és birtokait: a halálos bűn által hűtlenségbe esett bűnös elveszti minden érdemét. „Minden igazságai, melyeket cselekedett volt, nem lesznek emlékezetben.” (Ezek 18,21) Ámde, miként a hűtlenségbe esett nemes kiváló hazafias cselekedetekkel kegyelemre hangolhatta a királyt: a bűn hűtlenségébe esett ember is áldozatos jótettekkel a megtérés nagy kegyelmének megadására hangolhatja Istent.
A halálos bűn állapotában érdemet szerezni nem lehet; de a jócselekedetek még ilyenkor sem haszontalanok, mert a megigazulás útját egyengetik. Nem egyszer valamely jámbor szokás, az irgalmasság erénye az a mentőkötél, amellyel az isteni kegyelem a bűnöst kirántja a bűn veszedelméből.
Kristóf termetre igazi Góliát, dárdája akkora, mint egy szénanyomó rúd. Szinte reng a föld alatta, mikor végigmegy az országon és harsány hangon kiáltja: „Kicsoda a legnagyobb úr a világon, mert én csak neki szolgálok?” Az emberek azt mondják neki: „A legnagyobb úr a király”. Kristóf tehát a király szolgálatába szegődik. Egy udvari ünnepen azonban észreveszi, hogy a király belesápad, mikor egy hegedűs a sátán hatalmáról énekel. „Ez nagyobb úr a királynál” – gondolja magában Kristóf és a sátán szolgálatába áll. Egy nap aztán kereszt mellett visz el útjuk, s íme a sátán remeg és izzad, s nem mer a kereszt mellett elmenni, gyáván visszafordul s futva menekül. „Ez a keresztre feszített hatalmasabb a sátánnál – mondja magában Kristóf – neki fogok szolgálni!” Egy remetétől megtudakolja: Kicsoda az, kinek a kereszt a jelképe? „Ez Krisztus, az Isten Fia.” „Krisztusnak szolgálok!” – mondja Kristóf, s odaszegődik a remetéhez, hogy imádkozzék, böjtöljön és egyéb önmegtagadást gyakoroljon. De mindezzel be nem éri Kristóf: „Én erőmmel is akarok szolgálni Krisztusnak” – mondja a remetének. „Ezt is megteheted” – feleli a remete – „az árvíz elvitte a hidat a sebes és mély folyón, és Krisztus szolgái nem tudnak a templomhoz jutni. Vidd át őket óriási válladon és Krisztusnak szolgálsz erőddel. Kristóf megfogadta a jótanácsot, és Krisztus kedvéért élő komppá teszi magát. E munkája közben esik meg, hogy kis gyermeket visz át a folyón, aki meglett embernél is jobban nyomja a vállát. Mikor a folyó közepére érnek, úgy érzi, mintha a világ nehezednék rá. „Ki vagy te?” – kérdi Kristóf. „Én Krisztus vagyok, ki a világot teremtette” – mondja a gyermek, s a víz színéig nyomja Kristóf fejét, s önkezével megkereszteli e névre: Christophoros – Krisztusvivő. – Micsoda ez? Történet-e? Mese-e? Egyik se. Ez parabola: földi történet mélységes mennyei értelemmel.
Minden ember kivétel nélkül valójában szolgasorban él. Az egyik királyi udvarhoz tartozik s büszke rá; a másik az ország minisztere s népének szolgál, a harmadik beéri egy megye, egy város szolgálatával. Mások társaság, vállalat szolgálatában állanak. Akadnak olyanok is, kik beérik tulajdon kicsi énjük önző szeszélyeinek a kiszolgálásával. – Ha már szolgálni kell, légy Christophoros, ifjú barátom! Állítsd talpra magadban a hőst, s mondd te is, hogy csak a legnagyobb úrnak szolgálok! Tedd életed elvévé: „Mindent Krisztus kedvéért”, s a legnagyobbnak szolgálsz. Mellékes aztán, micsoda szerepet adsz, ha nagy művészettel, vagyis Krisztusért adod. A jószándék a tanulást is imádsággá varázsolja. Miként a rege szerint minden arannyá változott, amit Midász megérintett: a gyöngéd figyelem Krisztussal szemben a szeretet aranyává változtatja a tetteknek különben tán értéktelen köveit. Nem is kell változtatni az életeden, ha a bűnt kerülted eddig, csak ezt a mozgató energiát kell életedbe vinned: „Mindent Isten kedvéért!” – és a nagyság útjára léptél: Deo servire regnare est! (Istent szolgálni annyi, mint uralkodni)
Aki saját kicsi énjének, vagy más embereknek szolgál, mindig csalatkozik; de aki Istennek szolgál, sohasem csalódik.
10. A bűn
1. Ami az észre nézve a tévedés, az az akaratra nézve a bűn: a tévedés eltérés az igazságtól, a bűn eltérés a jótól, melyhez a törvény mutatja az utat. A bűn Isten törvényének szántszándékos áthágása. Más szóval: a bűn olyan áthágása az isteni törvénynek, melyről az ész tud, melyet az akarat akar. Mivel csak Isten tekintélye tud a lelkiismeretre kötelességeket róni, az emberi törvény megszegése csak akkor bűn, ha valamelyes módon Isten akaratának kifolyása.
2. A józan ész azt mondja: 10 fillér és 100 korona eltulajdonítása nem egyforma; a hazugság, mely senkinek kárt nem okoz, s a becsületrabló rágalom nem egyformán bűnös stb. Az Úr Jézus azért egyes bűnöket tevéhez, gerendához, másokat szúnyoghoz, szálkához hasonlított. Vannak tehát kisebb és nagyobb bűnök, melyeket az Egyház bocsánatos és halálos bűnöknek nevez.
3. Miként a súlyos betegség a test életének, a halálos bűn a lélek életének veszedelme; épp azért mindenkinek tisztában kell lennie a halálos bűnnel: itt a tudatlanság az örök üdvösségbe kerül. A halálos bűn Isten törvényének fontos dologban való teljesen szándékos áthágása.
Három dolog szükséges tehát a halálos bűn elkövetéséhez: 1) fontos dolog, 2) a dolog fontosságának felismerése, 3) a teljes beleegyezés a fontosnak felismert tettbe. Mind a három együtt szüli a halálos bűnt: bármelyik tényezőnek hiánya azt okozza, hogy a vétkező bocsánatos bűnt követ el. – Ha a vétkező a nem súlyos dolgot fontosnak nézi, teljesen beleegyezik, akkor tévedésből mégis halálosan vétkezik, mert akaratának gonoszsága nagy volt. Ha a maga hibáján kívül a dolog fontosságát fel nem ismerte, csak bocsánatos bűnt követ el; épp így vétkezik, ha csak félig-meddig egyezett bele.
Nagyon súlyos bűn a hit megtagadása, a szántszándékos kételkedés a hit igazságaiban, a kétségbeesés, Isten káromlása, a hamis eskü, az eskü megszegése, a vasár- és ünnepnapi szentmise szándékos elmulasztása, a szülők súlyos megsértése, a teljes részegség, a súlyos testi sértés, gyilkosság, öngyilkosság, párbaj, a paráznaság minden fajtája, a felebarátnak nagyobb vagyoni megkárosítása, a becsületrabló rágalom stb.
4. A halálos bűn széttépi a függés és összetartozás kettős kötelékét Isten és ember között: 1) az ember, a teremtmény, a szolga fellázad legfőbb Ura-Teremtője ellen, s a súlyos bűn tényével azt mondja: menj, Isten, parancsolatoddal együtt, én megvetem a te akaratodat s azt teszem, ami nekem tetszik; 2) megszakítja a barátságot, mikor saját tetszését fölséges nagy barátjának, az Istennek akarata fölé helyezi. A halálos bűn veleje tehát Isten tekintélyének s barátságának a megvetése. A súlyos bűnnel az ember hátat fordít az Istennek, s a bűn tárgyát öleli magához.
5. Mikor az ember súlyos bűnével széttépi a szeretet kötelékét önmaga s Isten között, lelkén halálos sebet ejt, a szeretettel együtt eltűnik a megszentelő kegyelem, a lélek holttá válik Isten számára. Szóval a halálos bűn mysterium iniquitatis, lelki öngyilkosság, melynek természetes, szükségszerű folyománya az örök halál, a kárhozat, ha az ember holta napjáig megmarad bűnében. Nem Isten taszítja a bűnöst a pokolba: a bűnös maga ugrik a kárhozatba. Istennek egész mindenhatósága nem elég arra, hogy a megtérni nem akaró bűnöst a mennyországba vihesse: Ennek Isten szentsége és igazságossága állja útját.
Akadnak, akik így okoskodnak: lehetetlen, hogy Isten a bűn rövid örömért örök kárhozattál sújtsa az embert. Erre csak annyit felelünk: a bűn súlya nem időtől függ. A gyilkosság egyetlen másodpercnek a műve lehet, s ha az időt vennők zsinórmértéknek, a gyilkost egy másodpercre kellene börtönbe zárni!
A halálos bűn a nagy Isten elleni felségsértés, s igazi mértéke a megbántott Isten nagysága. Mennél nagyobb a megbántott személy, annál nagyobb a megbántása. Isten végtelenül nagy, tehát súlyos megbántása is (bizonyos értelemben) végtelen. E megbántást csak végtelen tisztelet teheti jóvá: az Úr Jézus kereszthalála, mely végtelen érdemű isteni méltóságánál fogva, vagy a pokol örök kínja, mely végtelen időre nézve. Ha a bűnös nem akarta, hogy Megváltója fizessen bűneiért, ne nehezteljen, ha maga kénytelen fizetni. Semmi sem mutatja kézzelfoghatóbb módon a halálos bűn rettentő voltát, mint Krisztus halála és a pokol kínja.
9. Bocsánatos bűnt követ el az ember, ha a) nem fontos dologban, vagy b) a bűn súlyát fel nem ismerve, c) vagy nem teljes beleegyezéssel hagyja el az Isten törvényét. A bocsánatos bűn ugyan nem öli meg a lélek isteni életét, de sebet ejt a lelken. Ezer bocsánatos bűn együtt sem alkot halálos bűnt. De ha a bűn tárgya természeténél fogva összegződik, mint például a lopásnál, akkor a sok fillérből nagy kár s vele halálos bűn születik. Bocsánatos a neve az effajta kisebb bűnnek nem azért, mintha kicsibe kellene vennünk, hanem azért, mert bánattal gyónás nélkül is elnyerhetjük bocsánatos bűneink bocsánatát.
Aranyszájú Szent János azt mondja, hogy a bocsánatos bűnöktől jobban kell óvakodnunk, mint a halálos bűnöktől; mert a halálos bűnök természetüknél fogva visszarettentenek minket, a bocsánatosak meg könnyelműségre visznek minket, s ez a lélek veszedelme: „Aki a kevéssel nem gondol, lassankint elesik.” (Ecclesiasticus 19,1.) Például aki könnyelműen hazudik, az egyszer csak fontos dologban sem mond már többé igazat stb.
Más dolog gyarlóságból vétkezni s más szántszándékkal vétkezni; az okos, hűséges Isten-gyermeknek elve: Készakarva semmiféle bűnt [se bocsánatost, se halálos bűnt] se követek el. „Aki csekélyben hív, a nagyban is hív”, mondja az üdvösség szerzője. (Luk 16,10)
7. A bűnök egyéb felosztásai: a) hét főbűn, b) a Szentlélek ellen való bűnök, c) az égbe kiáltó bűnök, d) az idegen bűnök. A hét főbűn: 1) a kevélység, 2) a fösvénység, 3) a bujaság, 4) az irigység, 5) a torkosság, 6) a harag, 7) a jóravaló restség. Ezek a fentebbi fejtegetések szerint halálosak s bocsánatosak is lehetnek: főbűn nevük onnan van, hogy a többi bűnök forrásai.
A Szentlélek ellen való bűnök: 1) Az Isten irgalmában való vakmerő bizakodás, 2) az Isten irgalma felett való kétségbeesés, 3) a megismert igazság ellen való tusakodás, 4) az Isten kegyelmének mástól való irigylése (a sátán irigysége, a farizeusok), 5) az üdvös intések ellenében a bűnben való megátalkodás (Jeruzsálem lakói), 6) a végső töredelmetlenség. E bűnökről azt mondja az Úr, hogy „nem bocsáttatnak meg sem ezen, sem a más világon”. (Mt 12,32)
E bűnök veleje az ellenséges érzület a Szentlélek kegyelmeivel szemben, s rendszerint a kárhozat a végük; de az ellenséges érzület megváltozása esetén a bűnös bocsánatot nyerhet.
Az égbekiáltó bűnök: 1) a szándékos gyilkosság, 2) a természetellenes fajtalanság, 3) a szegények és özvegyek nyomorgatása, 4) a szolgák és munkások bérének igazságtalan levonása. E bűnök gonoszsága mintegy bosszúért kiált az égbe.
Az idegen bűnök: 1) másnak bűnös tanácsot adni, 2) másnak bűnt parancsolni (Dávid), 3) más bűnével egyetérteni (Pilátus), 4) mást bűnre ingerelni (kerítők), 5) másnak bűnét dicsérni, 6) más bűnét elhallgatni, 7) más bűnét nem büntetni (könnyelmű szülők), 8) mást bűnre segíteni, 9) más bűnét oltalmazni. A bűnök bűntárssá teszik az embert. Mind e bűnök a fenti fejtegetés szerint halálosak vagy bocsánatosak lehetnek.
11. Szokás, erény, szenvedély
1. Ha az ember férfias elhatározással a jót teszi, tette nyomot hagy lelkében, úgy hogy a második-harmadik jótett már kisebb erőkifejtéssel megy végbe. Aki egyszer sürgető parancs nélkül önszántából gyónt és áldozott, annál a második lelki mosakodás és lelki vendégség már könnyebben megy végbe. Aki igazi bűnbánatot tartott s a kísértés első rohamát a paráznaságra vagy részegségre vitézül visszaverte, a második-harmadik kísértést már jóval könnyebben tudja visszaverni. Gyönyörűen mondja Shakespeare (Hamlet III. 4.) „Csak egyszer győzzétek meg magatokat. Ez erőt ad nektek a következő önmegtagadásra. A gyakorlat szinte megváltoztatja a természet bélyegét: magát az ördögöt is megfékezi és csoda erővel tovább űzi.”
2. A jótettnek saját elhatározásunkból való gyakori ismétlése a jó szokás szülője. A szokás feleslegessé teszi a fontolgatást és elhatározást, s ilyetén módon erő-megtakarítással jár. Azért mondja a híres Payot (Jules Payot (1859-1940) francia pedagógus, „Az akarat nevelése” című könyv szerzője): „Szilárd szokások teremtése nélkül lehetetlen az akarat nevelése; ezeknek híjával mindig elölről kellene kezdenünk erőnk kifejtését. Csupán a szokások teszik lehetővé, hogy foglalásainkat megőrizzük és előre nyomuljunk.”
A szokás ügyességet visz a lélekbe; azért mondjuk: a gyakorlat teszi a mestert. Mily nehezen megy a gyermeknek az első betűk rajzolása, s mily könnyűséggel rója a betűket az ifjú tolla. Mily nehéz a talpraállás s az első lépés a csecsemő számára, s mekkora kedvvel és könnyűséggel lépdel az ifjú. Az erény útján is csak az első lépések esnek nehezünkre, a továbbiak az erő, a győzelem tudatában már könnyen mennek.
A szokás hozzáad a természethez, az ügyesség és készség tőkéjével gazdagítja, s mintegy megváltoztatja a természetet. Azért mondották a régiek: Consuetudo altera natura, a szokás második természet.
Ámde miként a gyöngykagyló csak a víz mélyén terem: a szokás drága kincse is csak a lélek mélyéből fakad. Az eszével élő ember csak önelhatározása alapján tesz szert jó szokásra. Ott ül az iszákos gyilkos a börtönben; 15-20 éven át, egyetlen egyszer se részegedett le. Vajon szokásává lett-e a józanság? Kiszabadulása után első útja a korcsmába vezet; ő csak kénytelenségből, s nem saját elhatározásából tartózkodott a szesztől.
Ha az ifjú középiskolai éveiben mindennap elmegy szentmisére, évenkint négyszer-ötször gyónik, s az iskolai fegyelemtől szabadulva feléje se néz a templomnak, ügyet se vet a gyónásra: e viselkedése szegénységi bizonyítvány arról, hogy az ifjú nyolc hosszú év alatt nem tudott talpraállani, ujját sem mozdította az önnevelés érdekében, s miként az állat a dresszúra kényszerének hódol, ő is csak a fegyelem kényszerének engedett. Aki belátja a szentmisehallgatás fenséges és szükséges voltát, a lelki mosakodás és megerősödés végtelen fontosságát és saját jószántából végzi e fenséges vallási gyakorlatokat: annak a szentmisehallgatás, gyónás-áldozás életszükséglete, s a fegyelemtől szabadulva még buzgóbban elégíti ki e lelki szükségletét, mint annak előtte.
3. A jó szokás az erény. (Plutarchos). Más szóval: az erény állandó készség és ügyesség a jó gyakorlatára. Virtus est habitus operativus bonus (az erény a jó szokás gyakorlása), Szent Tamás. A latin virtus, a magyar erény egyformán a gyakorlattal szerzett erőt, ügyességet jelenti. Szent Tamás sas-szeme rendszerint a dolgok mélyére nézett, s nem hiába mondja: az erény habitus operativus; a gyakorlat hiánya idővel az erő s ügyesség megfogyatkozását okozza. Liszt egyszer azt mondta: ha egy napig nem játszom zongorán, észreveszem én, ha három napig nem játszom, észreveszi a közönség. Ilyenformán vagyunk az erénnyel: a gyakorlat még a hit, remény, szeretet isteni erényeinek is kelléke. Akinek lelke sokáig nem érintkezik Istennel és az Ő igazságaival, aki nem kelti fel magában a hitet, az lassankint elveszíti az érzékét a hit dolgai iránt. Egy ideig alszik benne a hit; egyszerre súlyos kísértés támad alvó, gyakorlatlan hite ellen, s az alvó hit meghal, hitetlenség ül helyébe.
„Aki nem használja fel a kegyelmet, aki nem dolgozik önmagán, az alvó emberhez hasonló. Az élet az alvó emberben is benne van; de nem sokat különbözik a halottól, s ha sokáig marad az álom állapotában, valóban beáll a halál. Az életet étellel kell táplálni, tevékenységgel erősíteni. A lélek élete a kegyelem, melyet gyarapítanunk kell. Gyarapítjuk pedig a kegyelmet saját tevékenységünkkel.” (A. M. Weiß Ap. A. 988.)
4. Az erények összességének eredője a jellem. A szép jellem pedig a legnagyobb, amit ember alkothat. Vannak emberek, akiknek semmijük sincs jellemükön kívül, s ennek birtokában úgy állanak a világban, mint a koronás királyok, s ismét vannak emberek, kiknek mindenük van, csak jellemük nincs – és minden gazdagságuk dacára – nyomorult koldusok. A kép, a szobor, az irodalmi remekmű mind eltörpül a jellembeli remekkel szemben: vagyis a legnagyobbat csak önnön magunkból alkothatjuk.
5. Miként a jó gyakorlatából születik az erény, a bűn ismétléséből nő ki a rossz szenvedély, vagy bűnös szokás. Minden egyes bűnös cselekedet a) gyengíti az akarat ellenállását, b) éhesebbé teszi a rendetlen érzéki vágyat. Így esik meg, hogy az állat úrrá lesz a lélek felett, az érzékiség teljes hatalommal uralkodik az ember felett, s nemesebb része: esze s akarata szolgaságra, szenvedésre van kárhoztatva.
A legnagyobb veszedelem a testiség szenvedélye. Hogyan szakad e vész az ifjúra? A hegymászó úgy kerül veszedelembe, hogy félrelép s elveszti egyensúlyát. Az első lépések megtételekor nagy ügyességgel még tán visszanyerheti az egyensúlyt, de azután feltartozhatatlanul rohan, gurul a lejtőn lefelé, míg lent összezúzva fekve marad. Ez a testiség útjának a képe. Ha valahol, itt áll a szabály: principiis obsta, ne veszítsd el lelked egyensúlyát az első bűn által. Az iszákosság szenvedélye lassabban fejlődik ki.
6. Mi a szabadulás útja a szenvedély szolgaságából? Gonosz szellemet csak jó szellem tud kiűzni. A bűnös szenvedélyt csak az ellenkező erény tudja sikeresen leküzdeni. A szenvedély uralma idején a) erős az érzékiség, b) gyenge az akarat. A lelki egyensúly helyreállításához szükséges, hogy e viszony megfordíttassék, s a) erős legyen az akarat s b) gyenge az érzékiség. Azért mondotta Sailer, a híres nevelő: „Az erény lényegében harc a rossz ellen s küzdelem a jóért.”
Az önmegtagadás minden egyes tette gyengíti a szenvedélyt, s erősíti az akaratot; de teljessé csak akkor lesz a győzelem, ha az akarat annyira megerősödött, hogy teljes erővel a jóra tör. Más szóval: a rosszat csak a jó szorítja ki a lélekből. Egy bűnös szerelmen csak az Isten s a felebarát iránti buzgó szeretet tud győzedelmeskedni.
Nagy gondolatok, magasztos eszmények, heves törtetés ezen eszmények után a lélek gyógyító szerei. Hidegség a vallásos életben és tiszta erény meg nem fér egy lélekben. Szent Ágostonban a nagy bűnöst csak a nagy szent tudta legyőzni.
Az önzés szenvedélyét csak úgy irthatjuk ki, ha a) megtagadjuk kedves énünk vágyait, s egyben b) másokért, Isten kedvéért áldozatokat hozunk. A kevélységnek az alázatosság az ellenszere, a hazugság rabja úgy szabadul meg, ha a) nem hazudik, s b) önmegtagadás árán igazat mond.
Az emberi lélekben ott van a nagyratermettség vonása, s ha biztosan le akarja rázni magáról a rosszat, nagy erővel kell az önmívelés munkájához látnia, buzgó törekvéssel kell hivatására készülnie. A magas cél a bűn posványa fölé emeli a lelket.
Az igaznak, a jónak mindenkor hatalmat engedhetünk önmagunk felett; de óvatosaknak kell lennünk a rossz dolgában: kis szikrából lesz a nagy tűzvész, kis rosszból lesz a rossz szokás, s ahol elhatalmasodnak a kis rossz szokások, ott hamar befészkelik magukat a nagyon rossz szokások is. Platón egyszer megkorholt egy ifjút azért, mert ostoba játékban vett részt: „Kicsiség miatt korholsz” – mondotta duzzogva az ifjú. „A rossz szokás nem kicsiség” – felelte Platón.
12. A vétkezés lélektana
1. Isten a legfőbb jó. Ha a tüzes képzelet százfokos hatványra emeli mindazt a jót, ami a világban csak található, mindez kicsiséggé törpül Istennel szemben, hisz Istennek csak egy elhatározásába kerül, s száz új világ létesül. Épp ezért Istennek bírása az ember legfőbb java: Istent színről-színre látni és a látás miatt szeretni, a boldogság boldogsága.
A földi javak értékét az szabja meg, micsoda viszonyban vannak a legfőbb jóval, az örök boldogsággal. Isten mindennek a mértéke. Amint méter nélkül nem lehet a földet megmérni: Isten nélkül nem lehet a javakat értékelni, a „független” erkölcstannak nincs mértékegysége a javak megbecsülésére, s ahol ez a nagy mérték hiányzik, ott kicsi érdekek lesznek nagy dolgokká. Isten, Isten bírása a javak mértéke s ez okból az erény s mindaz, ami erényes életre vezet, a földi javak legfontosabbika.
Másodsorban következik a lélek tehetségeinek állapota: az ész tisztánlátása, a fegyelmezett erős akarat stb. s a lelki tehetségek összhangja. Harmadik helyen következnek a testi javak: az egészség és hosszú élet. Végül negyedik s utolsó helyen jönnek a külső szerencsejavak: hatalom, befolyás, tekintély, gazdagság.
A gazdálkodás alapelve szerint első sorban jönnek a szükséges javak (mindennapi kenyér, víz), azután a hasznos s végül a kellemes dolgok. A lélek háztartásában ugyanez a gazdálkodási elv érvényesül: a lélek szükséges java, életszükséglete az erény, hasznos java a) a lelki tehetségek fejlettsége, mert mennél fejlettebb a lélek, annál inkább képes az erényes életre; b) az egészség és az a hosszú élet, mely kedvez az erényben való előhaladásnak. A külső szerencsejavak merőben kellemes dolgok, melyek az erényes életre se nem szükségesek, se nem hasznosak; az emberek túlnyomó többsége gazdagság nélkül kénytelen beérni, s a legszükségesebbel szépen boldogul, aki ért az élet művészetéhez.
A javak helyes értékelése az élet tudománya. A tévedés a javak értékelésében a szellemi kiskorúságnak a jele. – A szellemi kiskorúságot pompásan jellemzi a következő kis történet: Egy tiszamenti község kisbírája egy családanyának tudomására hozza, hogy férje fürdés közben belefúlt a Tiszába. Az asszony e szomorú hírre jajgatni kezd. A nyolc éves Pista erre megkérdezi a kisbírótól: „Mi van apámmal?” „Belefúlt a Tiszába.” Pista erre pityeregni kezd, mondván: „Ott van ni, az új bicska meg a zsebében maradt!” Ez a tiszamenti Pista gyerek a modern „kultúrember” képe, akinek pénz, élvezet, hatalom, befolyás, tekintély a bálványa. Első helyen áll a kultúrember szemében a pénz, mert a pénz koncentrált élvezet, pénz segítségével nemcsak élvezetet, de hatalmat, tekintélyt, befolyást is lehet szerezni. Aztán jönnek a testi javak: az egészség és hosszú élet; a „kultúrember” ezerszer többet gondol testi egészségével, mint lelke üdvösségével. S csak legvégül jönnek a szellemi javak, de itt is a modern ember százszorta többre becsüli a tudást az erénynél. Becsületből nem lehet megélni, mondja a modern kor fia.
A kiskorú kultúrember nem lát tovább az orránál: minden figyelmét az életnek kis darabkájára, a földi életre fordítja, a túlvilágra csak úgy néha-napján, s akkor is csak úgy félszemmel pislant át, a nagy Istennel úgy bánik, mint az önző rokon a gazdag nagynénjével, akinek néhanapján gratulációt küld újévre vagy a nevenapjára, mert hátha gondol rá végrendeletében. Az értékelésben való kiskorúság a divatnak megbabonázó erejével hat az emberekre, s a modern kultúrvilág gyermekét kicsi korától kezdve a hamis értékelés lelki járványa fertőzi meg, s hacsak észhez nem kap, s nem emancipálja magát környezetének lelki betegségétől, holta napjáig gyermek marad, kinek játékszere legdrágább kincse a világon.
2. Az értékelésben való fogyatékosság korunknak legfőbb lelki nyavalyája, s ez a lelki betegség a bűn melegágya. A dolog ugyanis ekképpen áll: az akarat csakis a jót akarhatja, még az öngyilkos is jót akar magának: halálnál nagyobbnak képzelt bajtól akar megszabadulni. Hogy az akarat a rosszat, a bűnt akarhassa, ahhoz előbb szükséges, hogy az ész a jó látszatát aggassa a rosszra, s az akarat csak úgy, mint látszatos jót, akarja a bűnt. A jó látszatának felkeltése pedig csakis hamis értékelés, tévedés útján lehetséges. Ily módon a tévedés a bűn szülőanyja. A gyengelelkű azt hiszi: nekem az élet elviselhetetlen teher – s szemét behunyja Isten és az örökkévalóság előtt, s gyáván a halál torkába rohan. Ő azt hiszi, hogy a halál véget vet szenvedésének, holott számára csak az után jő az igazi szenvedés.
3. Hogyan megy végbe az ész megtévesztése? Hogy kétszerkettő négy – ezzel az igazsággal szemben az ész nem szabad. Ha az ész mégis megtagadja e szembeszökő igazságot, önmagát tagadja meg, önmagát gyalázza meg tagadásával.
Az erkölcsiség alapelvei szembeszökő igazságok, mint például ez az elv: a jót tenni, a rosszat kerülni kell. Hogy gyilkolni, hazudni, az esküt megszegni stb. nem szabad, ezeket az elveket józan eszű ember bajosan fogja megtagadni.
Az ész megtévesztése rendszerint nem az általános elvek terén történik, itt a tévedés látszatos igazolása nagy nehézségekbe ütközik. A szülőket tisztelni kell. Ezt az elvet roppant bajos kétségbe vonni. Ámde az általános elvtől a konkrét cselekedetig hosszú az út, s ezen az úton megy végbe az ész megtévesztése. A konkrét tett sokszor kényelembe, megerőltetésbe kerül. Ettől pedig roppantul fázik az érzéki természet, mely nyomban a maga pártjára szólítja az akaratot. Az akarat aztán ráparancsol az észre: mérlegeld a nehézségeket, melyek az erkölcsi tettel járnak. Majd közbelép az érzéki természetnek roppant ügyes és ravasz szószólója, a képzelet, mely a nehézségeket szörnyen nagyítva állítja az ész elé, sokszor az akadályok egész hegyét varázsolja az ész elé. S a dolog vége, hogy az ember elismeri ugyan az általános erkölcsi elvet, de tényleg ellene cselekszik. Például egy ifjúnak szegény és alacsony sorsú az anyja, ki fiát meglátogatja. Az ifjúnak előkelő barátai vannak, kik közül többen jelen vannak, mikor az anyjával találkozik. Mi lesz most? Az ifjú lelke megrémül e gondolatra: most megtudják barátaim, hogy szegény fiú vagyok, tán el is veszítem barátságukat, s e képzelt rém hatása alatt megtagadja anyját, azt mondja a bizalmas megszólításra: falumbeli ismerős asszony. Nem tagadja elméletben a IV. parancsolatot, de cselekedetével mégis lábbal tapodja, mert esze azt hazudja: ekkora nehézség árán nem tartozol anyádat tisztelni. – A hamis ítélet éppen hamis volta miatt nem elégíti ki az észt: az ifjú tudja, érzi, hogy rosszul cselekszik, de azon van, hogy magát elámítsa, megnyugtassa.
4. Az ész megtévesztésében a legnagyobb szerepet az érzéki természet ösztönös hajlamai játsszák. Mindegyik hajlamnak bizonyos tárgy felel meg, s kielégítése bizonyos korlátok között megengedett. Ez a kielégítés kellemes idegizgalommal jár, melyet a képzelet többnyire a valónál sokkal nagyobbnak fúj fel. A nagynak képzelt kellemesség visszahat az érzéki hajlamra, mely amúgyis féktelenségre hajlik; a vágy hevesebbé s hevesebbé lesz, s ostrom alá veszi az észt és az akaratot. Az érzékek benyomásai is felkeltik az érzéki hajlamok éhségét, s a belső érzékkel, a képzelettel szövetkezve ingerlik az élvezésre. Az emberek s a gonosz lélek okozta kísértések semmi kárt sem tehetnének bennünk, ha nem volnának áruló szövetségeseik bennünk. E gonosz árulók az érzéki hajlamok, s a kísértés veszedelmei abból fakadnak, hogy a kísértő az érzékek s a képzelet révén felingerli az érzéki hajlamot.
Az élvezetre éhes hajlamok nekitámadnak az akaratnak, s ezt sugallják neki: Hass az észre, hogy ne nézzen ama igazságokra, melyek a heves vágy teljesülésének útját állják; inkább keress okot, mely az élvezetet igazolja. Az ostromlott ész végül meghozza ítéletét: ez kívánatos dolog, mire az érzéki vágy magával rántja az akaratot s megtörténik a bűn. Az ember vereséget szenvedett az állattól.
5. Lélektani szempontból a bűn az emberi természet meggyalázása. Az észnek az igazság szerint kellene ítélkeznie: de a bűn esetében az ész eltér az igazságtól, tévedés áldozatává lesz. Az akaratnak az igazság szerint ítélő ész vezérlése alatt kellene állania, de a bűn esetében az akarat hűtlenné válik született kalauzához, s a királyi ész helyett a vak érzéki hajlamnak lesz a készséges szolgája.
A tévedés az ész betegsége, melyből az akarat beleegyezése révén az akarat betegségévé válik. A bűn, a lélek betegsége tehát nem egyéb, mint cselekedetté vált tévedés. Epiktétosz görög sztoikus filozófus (kb. Kr.u. 50-100) szerint: „Az erény bölcsesség, a bűn ostobaság.”
6. Miként a test betegsége rosszulléttel, fájdalommal jár: a bűn, a lélek betegsége is nyugtalanságot okoz, s ahogy a test felveszi a küzdelmet a betegséget okozó baktériumok ellen, a lélek is szabadulni óhajt bajától, terhétől: Az érzéki vágyak okozta forrongás elültével az ész már határozottan elítéli a bűnt, az akarat meg elfordul a bűn tárgyától. Ez a bánat, vagyis a lélek gyógyító szere.
A testi betegség esetében azonban gyakran megesik, hogy a bacilusok megsokasodnak, az ellenálló erő ellenben megfogyatkozik, s végül a betegség kerekedik felül, s bekövetkezik a collapsus, a szervezet bomlása, halála. Testi baj esetében addig van tehát remény a gyógyulásra, míg a test reakció-képessége tart.
Ha a bűnbeesés sokszor ismétlődik, megfogyatkozik a lélek reakció-képessége. A bűn kínzó tudata egy ideig az észt és akaratot a bűntől való elfordulásra ösztökéli, s addig remény van a gyógyulásra. Ha azonban a bűn ismétlése által az érzéki vágyak hatalmas szenvedélyekké nőttek, a lélek a szenvedély rabságába esik, a bűntől való szabadulás vágya semmivé lesz, s hogy a bűn okozta belső meghasonlásnak vége szakadjon, a bűnös, ki nem akar elszakadni a bűnétől, az igazságtól szakad el, s önmaga elaltatására valamely rendszert tákol össze önmaga házi használatára.
A szesz rabja azzal nyugtatja meg magát, hogy erőre van szüksége munkájához, aztán az embernek élveznie is kell valamit; a testiség rabja azzal vigasztalódik, hogy senkinek sem okoz kárt, bűne meg csak emberi gyarlóság, s mivel ő nem tud megküzdeni a test rendetlen kívánságaival, utoljára beleszuggerálja magába, hogy az ösztön egyenest legyőzhetetlen. Még a rablógyilkos is talál szépítő és igazoló rendszert: ő az igazságtalan vagyonelosztáson akar segíteni. „Minden méregkeverő, perverz parázna, gyilkos, minden forradalmár azzal vigasztalódik, hogy személyes meggyőződését követve cselekszik.” (Tilman Pesch (1836-1899) jezsuita filozófus). [Manapság tudálékosságból ezt így mondják: mindenkinek megvan a maga igazsága.]
Ilyetén lelki állapotban születnek meg az eretnekségek: mivel a lélek nem akar elszakadni szenvedélyének tárgyától, az igazságtól szakad el, hogy magának békét teremtsen. A meghasonlás az igazsággal megölője az igaz hitnek, s ha ez eltűnt a lélekből, oda van a reakció-képesség, a hittel együtt eltűnt a gyógyulás lehetősége. A meghasonlás az igazsággal a hitetlenek vallás- és papgyűlöletének a nyitja: mivel a vallás igazsága bántja lelkiismeretüket, ők is bántalmazzák a vallást és képviselőit.
Az isteni kegyelem még ilyenkor is ösztökéli a bűnöst világos pillanatokkal, ámde a javulás, a felkelés a bűnből oly nehéznek látszik a szemében, hogy meg sem kísérli a felkelést a bűnből.
TOVÁBB
Feltéve: 2021. november 29.
|