Legyünk egyszer már jó irányban is radikálisak!

Részletek
Bangha Béla „Magyarország újjáépítése és a kereszténység”
című, 1920 tavaszán megjelent könyvéből

(A Kiadó lábjegyzetei közvetlenül a vonatkozó szöveg után zárójelben olvashatók)


MAGYARORSZÁG KATASZTÓFÁJA

Nemzetünk üszkös romhalmazán ülve, mint valami népek Jóbja vagy Lázárja, nem érhetjük be a tehetetlen siránkozással, s nem temetkezhetünk bele a kétségbeesés rezignációiba, mert ez halálunk megpecsételése volna, hanem keresnünk kell az okokat, melyek ezt a rettenetes földindulást és végítéletet a fejünkre hozták s a módokat, ahogy ezeknek a kártevő okoknak továbbható pusztításait megakadályozhatjuk. Nem a felszínes oknyomozást értjük ezalatt, ahogy azt a kávéházi bölcselkedők és felületes újságírók divatossá tették, hanem azoknak a mélyebb s igazibb okoknak felderítését, amelyek lehetővé tették, hogy gazdasági és politikai ellentétekből ilyen gigantikus összecsapások s ilyen kíméletlen embermorzsolás származhatott, s a huszadik század civilizált világa az elszabadult démonok megfékezésére sem erkölcsi, sem világnézeti, sem kulturális öntudatában nem talált elegendő ellensúlyozó erőt.
     A nagy kérdés nem az, hogy ennek vagy annak a politikusnak, kormánynak, államnak mekkora része és bűne volt a háború közvetlen felidézésében, hanem hogy miként jutott le a civilizált, a magát nagyrészben kereszténynek nevezett világ oly mélyre, hogy a gazdasági és politikai érdekellentéteket a XX. században is csak a világtörténelem legbarbárabb háborújával s még barbárabb kényszerbékéivel véli kiegyenlíthetni? [Hanem] az a kérdés: miért s hogyan keveredett a modern emberiség, hogyan keveredtek az egyének, pártok, osztályok, nemzetek és nemzetcsoportok abba a túlfűtött, állandó háborús lázba, abba a "bellum omnium contra omnes"-be, a "mindenki háborújába mindenki ellen", amelynek természetes és valószínűleg nem utolsó explóziója volt a háború is, a forradalom is, a bolsevizmus is? Kellett-e jönniök mindezeknek? Kellett-e, és miért vagy kikért kellett ez az öt- vagy hatesztendős őrület, amelyben milliók véreztek és vesztek el? Amelyben százezrek gazdagodtak meg s tízmilliók jutottak koldusbotra? S ha meg kellett kezdenünk a háborút, el kellett-e, és miért kellett elvesztenünk? S ha elvesztettük, kellett-e, s miért kellett még azontúl a forradalom haláltáncába is belelovagolnunk, s megengednünk a vérben vonagló nemzettesten a legőrültebb szadista viviszekciót? Ki volt itt a háttérben? Ki vagy mi csinálta mindezt? Kinek volt mindez érdeke? S miért nem tudott a nemzet és a nemzetek értékesebb része ellenállni a rettenetes öncsonkító, önmarcangoló őrületek egész sorozatának?

A feleletet ezekre a mindennél súlyosabb kérdésekre teljes egészében majd csak a történelem fogja megadhatni. Az fogja felderíteni, mekkora tudatos szerepe volt mindabban, ami történt, a nemzetközi szabadkőművességnek, a szociáldemokráciának, a plutokrácia és a sajtó koronátlan nemzetközi királyainak és egyéb tényezőknek. De az általános irányelveket, melyek szerint korunk közélete berendezkedett, s amelyeknek érvényesüléséből fakadt végeredményben mindaz, ami megrázó és rettenetes, embertelen és főleg ránk magyarokra nézve szinte megsemmisítő dolog történt az utóbbi hat év folyamán, nem nehéz megállapítani már ma is; s amit ezekből a megállapításokból tanulságként leszűrhetünk, magában véve is elegendő annak beláttatására, hogy nemzetünk épületét sürgősen le kell emelnünk ezeknek az irányelveknek talajáról, s bátorságosabb, igazabb, béketeremtőbb elvek alapjára kell helyeznünk.


KATASZTRÓFÁNK OKAI

Mint egy kétséget nem tűrő axióma áll előttünk a tétel, hogy Magyarország nem egy napon, nem is néhány hónap alatt tört össze, hanem évek sora óta került oly útra, melyen halálos válságok elé kellett jutnia.
     Beteg volt az ország. Beteg volt mindenekelőtt a közélete. A 40-es évek, különösen az 1848-iki s a kiegyezés utáni törvényhozás abba a végzetes hibába esett, hogy nem tartotta tiszteletben nemzeti alkotmányunk fejlődésének folytonosságát, s az akkor Európa szerte divatos forradalmi láztól érintetve, akkor is sietett nemzeti intézményeinket külföldi mintáknak és a pillanat divatos előítéleteinek áldozatul hozni, mikor arra semmi ok és szükség nem volt. Parlamentarizmusunk folytonos válságai, hosszú és lassú haldoklása, a magyar parlamentnek évtizedeken át bebizonyosodott meddősége és tehetetlensége csak egyik klasszikus példája ennek a végzetes külföld-majmolásnak, mert hiszen a parlamentarizmusnak azokról a feltételeiről, melyek ezt az intézményt Angolországban virágzóvá tették, nálunk a mai napig szó alig lehet.
     A magyar alkotmánytörténet tanúsága szerint alkotmányos életünk kezdet óta meglehetősen külön utakon járt, s hogy nemzetünk annyi vihar közt fennmaradt, hogy annyi benső ellenálló erőt, sőt, hogy úgy mondjam: elpusztíthatatlanságot tanúsított, annak egyik fő tényezője az volt, hogy intézményeit, berendezéseit, törvényeit nem külföldi mintákról másolta, hanem a szükség és a helyi viszonyok szerint fokról-fokra, a múltnak állandó tiszteletben-tartásával fejlesztette. Mint e téren, úgy általában is az eszmei áramlatok anarkiája és kritikátlan befogadása bizonyult a nemzet életére nézve, főleg az utóbbi évtizedekben, végzetesnek. Az alkotmányosságot merő jónak, a szabadság biztosítójának tekintettük, s nem vettük észre, hogy az alkotmányosság csak keret, melyben minden jó, de minden rossz is elfér, s a közszabadságokat egyre jobban kiterjesztő államnak vigyáznia kell, hogy a sok szabadság közt a maga létét is megtarthassa. A liberális jelszavak, a zsidók recepciója [befogadása] a latin államok páholyainak irányában mozgó s nálunk azonnal elzsidósodott szabadkőművesség gyors elterjedése és a plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó Magyarország szellemi ábrázatát úgyszólva egy-két éven belül kicserélték, a nemzet gondolkodását és érzésvilágát a speciálisan szemita ízű logika és morál felé terelték.
     (A magyarországi szabadkőművesség Trianon belső okainak egyikeként írható le, ugyanis a radikális szabadkőművességnek a magyarságot egymás ellen uszító, erkölcsöt bomlasztó, züllesztő, és általában kártékony tevékenysége erősen hozzájárult Magyarország belülről való meggyengítéséhez és fölbomlásához, ami, ha nem is közvetlenül darabolta szét hazánkat, közvetetten mégis azt tette, hiszen a trianoni békediktátum megtervezőinek és a Magyarországot megszállni készülő idegen népcsoportoknak tökéletesen előkészítette a terepet azzal, hogy a magyarságot belülről meggyengítette. Elsősorban a jól képzett, szellemi szabadfoglalkozású emberek léptek be a titokban működő szabadkőműves páholyokba, amelyeken belül az értelmiségi eszmecsere volt az egyik tevékenység: ezt nevezték a szabadkőművesek "filozofikusságnak", mely önképzést jelentett, különböző tudományos előadásokat eszmeáramlatokról, társadalmi kérdésekről stb. A szabadkőművesség másik jellemzője és célja a filozofikusságon kívül a filantropikusság volt, amely olyan módokon nyilvánult meg, hogy a külvilág felé különböző emberbaráti tevékenységeket mutattak. … Ám volt egy harmadik céljuk is, ami már nagyon is más megvilágításba helyezi őket. Ez a harmadik cél a progresszivitás volt, amely azt jelentette, hogy az emberi haladás egyetlen előremozdítójaként tekintettek önmagukra, ennek fényében kívánták orvosolni a fennálló társadalmi problémákat. A progresszivitás jegyében a radikális szabadkőműves páholyok, mint például a legradikálisabb, a Jászi Oszkár (Jakobovics Ozsiás) és hét társa által 1908-ban megalapított Martinovics páholy célrendszere a következő volt: először is a rájuk legnagyobb veszélyt jelentő római katolikus egyház "lelkek fölötti hatalmát" akarták megszüntetni az oktatás kézbevételével: a hittan helyett egyfajta emberi erkölcstan oktatásának bevezetésével; illetve el akarták érni a római katolikus egyház teljes szekularizációját, vagyonának elvételét, illetve teljes elvilágiasítását. Következő céljuk az volt, hogy népkormányt akartak létrehozni az általános és titkos választójog által; további céljuk pedig a magyar történelem átírása volt a történelmi materializmus alapján, azzal a módszerrel, hogy abból a magyar mítoszokat tudatosan el kell tüntetni. Ezzel nagyon súlyos támadást indítottak a nemzetet összetartó nemzeti tudat ellen. …
     Magyarországon a szabadkőművesség az I. világháború előtt erősen zsidó többségűvé vált. Magyarországon a zsidóság aránya 5% volt akkoriban, a szabadkőművességen belül pedig mintegy 70-75%-ra tehető a zsidók aránya.
     A zsidóság emancipációs mozgalma a XVIII. század végén Európa-szerte megkezdődött. A magyarországi zsidóság hazánkban az 1790. évi országgyűlés óta szorgalmazta az országgyűlésnél egyenjogúsíttatásának törvénybe iktatását. Már 1840-ben is születtek a zsidók egyenjogúsítását célzó intézkedések: az 1840. évi 29. törvénycikk … az egységes birodalom elvére hivatkozva a zsidók bevándorlását nem korlátozta; a zsidók számára az Magyarország bármelyik településén, vidékén korlátlan és szabad letelepedést biztosított; a zsidók számára engedélyezte a szabadkereskedelmet, a gyáralapítást, illetve bármely mesterség gyakorlását... A törvénycikknek köszönhetően azelőtt soha nem tapasztalt zsidóbetelepedés kezdődött meg Magyarországon: becslések szerint hazánkba 1840-1850 között 76 ezer zsidó érkezett, s 10 év alatt a természetes belső szaporulattal együtt 244 ezerről 368 ezerre nőtt a zsidóság létszáma; összlakosságon belüli aránya pedig elérte a 3,6%-ot. 1867 előtt, 1865-ben is több országgyűlési képviselő, mint például Deák Ferenc, Eötvös József, Jókai Mór (a magyarországi liberalizmus jeles képviselői) is sürgette egy, a zsidók további egyenjogúságát biztosító törvény létrejöttét. Idősebb gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1867. november 25-én terjesztette be a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt, melyet a főrendiház egyhangúan elfogadott, majd I. Ferenc József szentesítő aláírásával életbe lépett az 1867. évi XVII. törvénycikk, amely a következőket mondta ki: „1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. 2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik." Egy bevándorolt kisebbség számára ez a polgári jogok európai szintű adományozását jelentette. (Eddig a Magyar Zsidó Lexikon alapján.) Megjegyzés: Ezen intézkedések, valamint az 1894-1895. évi egyházpolitikai törvénycsomag liberális fölfogásának következtében az 1910. évi népszámláláskor már több mint 911 ezer zsidót írtak össze. Az első világháború alatti orosz támadások miatt még több százezer izraelita menekült Magyarországra. 1917-ben hazánkban mintegy másfél millió zsidó élhetett, zömük Budapesten. …
     A Magyar Királyságba bevándorolt zsidóság egyenjogúsítását az 1849-es és az 1867-es törvény után az 1894-1895. évi törvények tették teljes körűvé.)

A nemzet védtelen lett belső árulóival, felforgatóival, a mérges miazmák terjesztőivel szemben. A liberális és plutokrata gazdasági éra fellendülése, mely értette a módját, hogy agrárállam létünkre a kormányzatot nagyipari és merkantil sínekre terelje, végzetes visszahatással volt az ipari proletariátus fejlődésére, melyet aztán ugyanazok szerveztek meg Marx és Lassalle elméletei alapján, akik a plutokrata indusztrializálás érdekében a proletariátust megteremtették. A szociáldemokrata mozgalom sokáig egzotikus növény maradt hazánk földjén, aminek élénk bizonyítéka, hogy még az utolsó háborúelőtti parlamenti választásokon se tudott egyetlen képviselőt sem behozni az országházba.
     Félelmetes nagyhatalommá nálunk a szociáldemokrácia szinte máról-holnapra erősödött és sokkal hamarabb nyílt alkalma azt a forradalmi átalakulást és proletárdiktatúrát megvalósítani, amit a szociáldemokrácia egész világirodalma 50 év óta a távol jövő boldog zenéje gyanánt tervezgetett, mint azokban a nyugati országokban, ahol ez a mozgalom évtizedek óta hihetetlen erőfeszítéssel és szívóssággal hódított el sok-sok talpalatnyi földet a polgári pártok elől.
     A magyar közélet fel sem ismerte a bomlasztó kórságokat, amelyek a nemzet testén rágódtak. Belefúrta magát a liberális doktrínákba s vakon követte, amit ennek nevében tőle a meghamisított közvélemény követelt. 1867 óta a magyar országgyűlés sokszor a legmeddőbb közjogi-, személyi- és pártviták, obstrukciók, taktikák és egyéb játékok mutatványos bódéjává süllyedt alá. Nagystílű nemzetépítő és nemzetvédő munkára, komoly szociális problémák megoldására, a nemzet erőinek céltudatos növelésére, a legjobb fejek és szívek harmonikus összemunkálására, a szociális népjólét, kulturális fejlődés és nemzetiségi béke megszilárdítására sokakban hiányzott a kellő műveltség, másokban a komolyság és önzetlenség. Mint egy gúny, úgy hat ma a 10-20 év előtti parlamenti naplók olvasása: mennyi hűhó semmiért s mennyi hiánya a stílusnak, a nagyságnak, a céltudatosságnak! Mennyivel fontosabb örökké az egyének hatalmi harca s a pártszempont, mint a nemzet java! S mennyire diadalmaskodik ezek mögött és által a számító, a háttérben rejlő harmadik!
     Kiss Sándor (1884-1960 kisbirtokos feltűnést keltő cikkeiben remekül s nagy igazsággal fejtette ki, hogy a magyar közéletnek ez a meddősége elsősorban a zsidó-szabadkőműves sajtó céltudatos félrevezető s uszító munkájának eredménye: ez a sajtó mindig gondoskodott új és új izgató és uszító eszmékről – majd egyházpolitika, majd magyar vezényszó, majd önálló vámterület, majd külön jegybank, majd általános választói jog, majd külön hadsereg, majd háború, majd pacifizmus – csakhogy a szenzációból soha ki ne fogyjunk, s hogy a keresztény népek és a törvényhozás figyelme az ország voltaképpeni elerőtlenedéséről, a plutokrácia gazdasági elhatalmasodásáról eltereltessék. Csakugyan, míg mi izgultunk és veszekedtünk azon, hogy Tiszáé legyen-e a vezetés vagy Wekerléé, hogy magyar legyen-e a vezényszó, vagy német, hogy megtűrjük-e az iskolákban a Mária-kongregációkat vagy sem, az alatt Magyarország a bankok és a tőzsde uralma alá került s a számító munkásvezérek államot szerveztek az államban.
     Ez a céljatévesztett, meddőn közjogi politizálás felejttette el vezető embereinkkel a szociális kérdés óriási horderejét és fenyegető sürgősségét. Azt hitték, csak Bécs vagy a politikai ellenpártok a veszedelmesek s nem vették észre, hogy legveszedelmesebbé az a harmadik vagy negyedik rend lett, amelynek a forradalomig a parlamentben egyetlenegy képviselője sem volt. Nem vették észre, hogy a kizsarolt, kiéheztetett tömegek, azok, akik közt két évtized óta a legcéltudatosabb marxista izgatás folyt, az alkotmányosság kereteit is szétbontó állammá az államban tömörülnek, még pedig olyanok diktátori vezetése mellett, akiknek egyénisége, elvei és eljárásmódja semminemű biztosítékot nem nyújtottak arra, hogy a kezükben összpontosult hatalmat a nemzet egyetemének javára fogják felhasználni.
     A szociáldemokrata népfélrevezetésnek és izgatásnak legteljesebb teret engedtek, ahelyett, hogy a mozgalom államellenes, romboló és erkölcstelen jellegét felismerték s vele eszerint elbántak volna. A munkásmozgalmakat a legmegbízhatatlanabb kalandorkezekre bízni, amellett szociális politikát nem folytatni, hanem közjogi és párturalmi kérdéseken vitázni évek-hosszat, oly kettős mulasztás volt, amelyből a romlás, a felelőtlen felforgatók felülkerekedése, az országvesztés és végül a proletárdiktatúrának nevezett kalandorfogás orosz lökés nélkül is előbb-utóbb bekövetkezett volna.

Hasonlóképp beteg volt az ország gazdasági, társadalmi, erkölcsi és szellemi élete is. Gazdasági életünkön a kufárszellemű plutokrácia lett úrrá; idegeneké lett kereskedelmünk, nagyiparunk, pénzügyünk, jórészt földünk is; a tisztességtelen elemek vitték itt a nagy szót s a magyarság értékes elemei, főleg a középosztálybeliek elszegényedtek. (Bangha helyesen fogalmaz a keresztény középosztállyal kapcsolatban, annak ellenére, hogy könyve írásakor nem ismerhette a szabadkőműves páholyok iratait. Ezekből ugyanis kiderül, hogy a nem keresztény többségű páholyok tagsága kimondottan új, magyarországi középosztályt tervez, amelynek alkotó tagjait a bevándorolt, gazdagabb zsidóság adja. E társadalomtörténeti folyamat biztosította volna a bevándorolt népesség vezetői politikai hatalomátvételét.)

A háború elvesztésének, az itthoni front összeomlásának nem csekély részben az a hallatlanul sok bűn és igazságtalanság volt az oka, amelyet ettől az üzérvilágtól, a «magyar kereskedelem» tipikus képviselőitől kellett eltűrnünk – s ebben a korrupcióban nem csak zsidók szerepeltek. Hasonlóképp beteg volt a kultúránk is, melyet a nyugati országok ideáltalan külső kultúrájának szolgai másolása jellemzett, de nagydarab balkáni műveletlenséggel megtoldva s jókora galíciai felületességgel és szemérmetlenséggel elegyesen. Irodalmunk és sajtónk dekadenciája hű tükre s egyben leglényegesebb előmozdítója volt a nemzet e kulturális lesüllyedésének. Más, nyugati országokban is vannak ideáltalan írók és vezető egyéniségek bőven, de ott legalább megtaláljuk mellettük a legmagasabb keresztény ideáloknak is elszánt, képzett s kiemelkedően kvalitásos képviselőit; nálunk, sajnos, talán éppen az idegenfajú szelekció folyományaképpen, a nyugatnak úgyszólva csak a destruktív, hitellenes, eszmeileg felszínes irodalma és kultúrája talált bebocsáttatásra s utánzókra. Ami tehetség az országban mutatkozott, azt a liberális hatalmi szféra, az üzéri szellemtől irányított könyvpiac, színház és sajtó tudatosan és öntudatlanul mindig balfelé terelte, s csak ha balfelé tért, nyújtott neki ösztönzést, biztatást, dicséretet, érvényesülést s anyagi sikereket.
     Nagyjaink pedig nem látták a veszélyt, mely kulturális és társadalmi életünk e rendszeres megrontásából a nemzetre hárult; nem látták s nem tettek ellene jóformán semmit. Arisztokráciánk, vezetőink, politikusaink nagy része mintha vak és siket lett volna e veszedelmekkel szemben: örökké izgett-mozgott, száz egér-szülő hegyet mozgatott, szakadatlanul szónokolt és szerepelt s a lényeges kérdést mindig, mintegy varázsálomban járva, mintegy megbűvölve egy átkos babonától, messze elkerülte.
     Ki törekedett kultúránknak szilárd alapot keresni, biztos célpontokat tűzni ki? Ki sürgette az írás-olvasáson, a magyar nyelv tanulásán s néhány népnevelési egzotikumon kívül az igazán nagystílű s mélyreható népművelő munkát? Ki szabott hatalmas ösvényt a komoly tudományos életnek és kutatásnak? Ki alkotott Pázmány, Széchenyi és Fogarasi óta korszakos intézményeket a tudománynak, az erkölcsnek, a nemzeti irodalomnak? Ki teremtett nem a pártok és üzletek, nem a bankok és plutokraták, hanem a nemzetfenntartó erkölcsi értékek védelmére erős, versenyképes, modern és hatalmas sajtót? Az eszközeink mind megvoltak hozzá, évtizedek hosszú sora állt rendelkezésünkre, de nem tettünk semmit; nem használtuk fel erőinket s az egyetlen igazán nagyszabású s komoly kísérlet, hogy a nemzet kultúráját, gondolkozását, erkölcsi s társadalmi életét ismét kereszténnyé és magyarrá tegyük, a nagy keresztény sajtóakció az összeomlás megakasztása szempontjából szintén – későn érkezett.

Ilyképp mind a két téren: politikailag és társadalmilag, közhatalmi pozícióinkban és eszmei téren teljesen fegyvertelenek s védtelenek voltunk az anarkia felszaporodó hatalmasságaival szemben. Catilinák (Lucius Sergius Catilina (Kr. e. 108-62), a jellemtelenség szimbóluma lett) sürögtek-forogtak köztünk; ott voltak mindenütt; beleszóltak mindenbe, irányítottak mindent, paralizáltak minden komoly, nemzetvédő törekvést; a gúny és gyűlöletszítás fegyvereivel tették előre lehetetlenné azokat, akikben tehetséget s akaratot láttak a nemzet felrázására, észretérítésére. A Catilinák e kémserege nem tudott volna teljes győzelmet aratni saját vezető embereink csodálatos rövidlátása és félénksége nélkül, akik részben maguk is a Catilinák által mesterségesen divatba hozott jelszavak hatása alatt állottak vagy meg voltak félemlítve s nem mertek szembefordulni az árral.
     Mint valami gúny hat utólag az a szinte gyermekies félelem és megjuhászodottság, mellyel számos vezető emberünk az utóbbi évek során pl. a demokráciáról, a szociáldemokráciáról, a zsidókérdésről stb. nyilatkozott: egyik sem meri nevén nevezni a gyermeket, egyik sem mond kemény őszinteségű véleményt, mindegyik hímez-hámoz, odaidomítja meggyőződését a napi divathoz, az újságok által kolportált (híresztelt), s felkapott nézetekhez és jelszavakhoz; sehol egy bátor, energikus hang, sehol a teljes igazság leplezetlen s kíméletlen hangoztatása. Glaszékesztyűsen bántunk notórius betörőkkel, előzékenyen hajladoztunk ravasz népámítók és zsarnokok előtt. Vagy legalább megtettük nekik azt a nagy szívességet, hogy hallgattunk róluk s nem lepleztük le gonosz törekvéseiket.
     Egész sor magyar író, részben kimagasló államférfiak nyilatkoztak, sőt könyveket írtak pl. a háború okairól; de a nemzetközi szabadkőművességről s a nagytőke szerepéről a háború felidézésében nem mondtak, nem írtak egyetlen sort. Miért? Mert féltek a zsurnaliszták kritikájától, a pánszemiták bosszújától. «Nem vagyok antiszemita» – ez volt a krédójuk, az egyetlen szilárd elv, amelyhez ragaszkodtak, s amelyben a miniszteri zsöllyeszék, a képviselőházi mandátum, a pénzbárók aranyat érő kegye, a közéleti szereplés s a szeplőtelen hírnév felé vezető út nyitját látták. Tudták, hogy a zsidókérdés bátor megtárgyalása nélkül Magyarországon sem az események összefüggését megérteni, sem szociális politikát csinálni nem lehet; de azt is tudták, hogy aki a zsidókérdésről őszintén, tárgyilagosan nyilatkozni s aszerint cselekedni mer, az holnap összetört ember, kigúnyolt, lehetetlenné vált roncs lesz, s azért buzgón járták a tojástáncot, ahelyett, hogy oltani mentek volna az égő házat. Filozófiát, történelmet, szociológiát, statisztikát, publicisztikát mindenki űzhetett, az égről és a föld alól hozhatott gondolatokat, megállapításokat, konjektúrákat (sejtéseket), csak a dolog velejére nem volt szabad ráérinteni; s a mi nagyjaink, szinte egész közéleti társadalmunk vezető emberei hűségesen el is kerülték minden fontos kérdésben éppen a lényeget. És maguk is kerülték, mint a bélpoklost, azt a néhány elszánt, nekikeseredett magyart, aki nem engedett kendőt kötni a szemére, s aki ki merte mondani, ami a lelkén feküdt, még ha a bőrét vitte is vele vásárra.
     Hány nemes alakja társadalmunknak tört le az utóbbi évek során – Barkóczyn kezdve – csak azért, mert saját pártfeleik cserbenhagyták, amikor ellenük a szervezett destrukció pergőtüzet indított!? (báró Barkóczy Sándor (Nagyazar, 1857. december 16. - Budapest, 1925. május 24.): a budapesti Urak Mária Kongregációjának alapítója és vezetője, római katolikus kultúrpolitikus, miniszteri tanácsos, császári és királyi kamarás volt. 1878-ban az igazságügy minisztériumba, 1879-ben pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba került, ahol 1904-től miniszteri tanácsos volt, 1912-ig pedig a középiskolai ügyosztályt vezette. Egész életében igyekezett növelni a katolikus tanárok létszámát, támogatta a katolikus iskolákat, ezért a szabadkőművesek és az ateisták fő ellenségüknek tartották, gúnynevet is kitaláltak neki: "fekete bárónak" nevezték. (forrás: Magyar Katolikus Lexikon alapján)

Társadalmunk jobbik felének ez a szellemi és erkölcsi megbénulása, ez a rendszeres elzárkózás a politikai és szociális tisztánlátás elől, ez a kritikátlan elfogadása azoknak a mesterségesen szőtt jelszó-hálóknak, melyeket a Catilinák egyre növekvő serege vont a magyarság szeme elé, s közéletünknek ez a meddő párt- és közjogi vitákba torlódása kitűnő alkalmat, s teljes szabadságot biztosított azoknak, akik régtől fogva tudták, hogy az ország sorsának, s jövőjének intézése ma már derékrészben egészen más tereken folyik, mint a parlamentben, s a miniszteri szobákban. A destrukció a gazdasági téren szervezkedett: kezébe kaparította az ország iparát, kereskedelmét, pénzét, részben már földjét is, kezébe vette a munkásság szervezeteinek irányítását, s pozícióinak megvédésére és mozdulatainak fedezésére föltétlen uralma alá ragadta a milliók gondolkodásának vezetőjét: a sajtót. Maszknak ideig-óráig meghagyta a királyt, meghagyta a parlamentet, meghagyta a gyönyörű mondásokban parádézó politikusokat, ténylegesen pedig lassankint kezébe vette az ország irányítását ott, ahonnan minden impulzus, minden fék, minden tömegmozgalom igazi vezetékei összefutnak: kezébe vette a pénzt s a sajtót. Más szóval: mindent.
     Világos, hogy ilyképp az országnak el kellett vesznie. Legföljebb az lehetett kérdés: felülről vagy alulról buktatják-e meg a magyarságot. Felülről: a bankokrácia mindenhatóvá fejlődése útján, olyféleképp, ahogy ma Franciaországban s az Egyesült Államokban – a pszeudodemokrácia e két klasszikus hazájában – a plutokrácia az egyetlen valódi politikai s társadalmi hatalom, melynek a köztársaság az ő elnökével, parlamentjével s általános választói jogával csak statisztája és kifelé kiállított strohmannja; avagy alulról: a szocialista mozgalmak által, melyekben a proletárok ismét csak kulisszák és sakkfigurák, a szemita kalandoruralom a lényeg.
     1918. október 31-én mindkét irányból egyszerre indították meg a döntő támadást, a látszatra még mindig adva annyit, hogy egy a gyermekiességig naiv magyar csoportot is felhasználtak átmenetileg cégérül – éppen úgy, mint ahogy a zsidó bankok is mindig szerették igazgatósági tagul választott keresztény mágnások nevével festeni fehérre sok sáron keresztülrángatott cégtáblájukat. A plutokrata szabadkőművességet képviselő radikális párt (a Jászi Oszkár által 1913-1914 fordulóján a Martinovics páholyban alapított szabadkőműves Országos Polgári Radikális Párt), s a szociáldemokraták versengéséből végre is az utóbbiak kerültek ki győztesül, s ezek is vitték az országot oda, ahová jutott.
     Nem volt az események sorában semmi meglepő vagy csak olyan is, amit előre nem láttak, biztos előérzettel s leghatározottabb szavakban meg nem jövendöltek volna azok az egynéhányak, akikben volt éleslátás a helyzet valódi rugóinak megítélésére és volt bátorság az igazság kimondására, de akiket meg nem hallott, figyelembe nem vett senki, akiket a vezető politikusok maguk is hagytak kigúnyoltatni, félrelöketni, eszelősnek, izgatónak híreszteltetni, s akiknek mégis egyedül volt igazuk. S viszont éppen az, hogy akik évtizedek óta Magyarország sorsának irányítására voltak hivatva, ennyire meglepődtek az események hirtelen fordultán – pedig nem fordulat volt ez, hanem logikus kifejlődés – éppen ez az álmélkodó, ez a megrémülten kapkodó, hirtelen földrevágódó elképedés, ez a hatalmas «nem hittük volna» bizonyítja legmegrázóbban, hogy a magyar közélet évtizedeken át tévutakon bolyongott.

Ebben a rettenetes helyzetben kerültünk bele a világháború forgatagába, a nemzetközi plutokrácia által rendezett eme óriási földrengetésbe. Sorsunk előre meg volt pecsételve: bennünket a nemzetközi szabadkőművesség és plutokrácia az enyészetnek – európai gyarmatnak – szánt és erre a célra eszközül – miként Oroszországban – a szociáldemokrata forradalmat szemelte ki.

[Bank Barbara történész: „Kevesen tudják és ismerik az angol The Truth (az igazság) folyóirat 1890. évi karácsonyi számát, melynek a 89. oldalán a lap kiadója Európa jövőbeni térképét közölte. Ezen a térképen Németország és Ausztria mint köztársaság szerepelt, Magyarország meg sem található már, mivel felosztották a "szomszédaiˇ.”
     Domonkos László: Sajátságosan alakul az első világháború végéig dualista államformában élő két ország, hazánk és Ausztria egymáshoz való viszonya 1918 vége után. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, majd a Károlyi- és Kun Béla-uralmat követően a "bevörösödött" Bécs és a nagy nehezen, irtózatos áron "kifehéredett" Budapest minden korábbi állam- és sorsközösség ellenére élesen szembekerül egymással. Az 1919. szeptember 10-én Ausztriával aláírt saint-germaini békeszerződés [szerk. megj.: miért kellett e két szövetséges, a háborút közösen elvesztett országnak egymással békét kötnie?] értelmében Nyugat-Magyarország 4364 négyzetkilométernyi, legnyugatibb sávját kell Ausztriához csatolni, amelynek 345 ezer lakosából ugyan 245 ezer németanyanyelvű, de amely elsöprő többségének – számos tanújelét adta – esze ágában sem volt Ausztriához tartozni, lévén német és nem osztrák öntudatú, és a magyar államhatalom feltétlen híve. Még alig fél évvel korábban, 1919 februárjában-márciusában fel sem merült e terület elvétele, bár az osztrák nemzetgyűlés "nagynémet eszméket valló, az Anschlusst [a Németországgal való újraegyesülést] követelő képviselői" már 1918 októberében megfogalmaztak és felvetettek ilyen igényeket. Botlik József azonban felidézi az Amerikai Egyesült Államok Külügyi Hivatala rendkívüli megbízottjának, David Hunter Millernek a tárgyalásokról készített gyorsírásos naplóját, amely egyértelműen tanúskodik arról, hogy a felek kérése nélkül napirendre tűzött és végül eldöntött határkérdést Arthur James Balfour brit külügyminiszter kezdeményezte azzal a hazug indokkal, hogy tudomása szerint a területen élő, német anyanyelvű népesség Ausztriához kívánna csatlakozni… Wilson amerikai elnök azután átvette ezt az álláspontot – és már ment minden, mint a karikacsapás…” – Lexikon: Arthur James Balfour (1848-1930) volt az az angol politikus, akinek neve összeforrt azon nyilatkozatával, amely egy zsidó nemzeti otthon (zsidó állam) létesítésének alapjait teremtette meg Palesztinában = lásd: Balfour deklaráció, 1917.]

A négy és egynegyedéves példátlan vérontás után a liberalizmusnak mostoha gyermeke, a szociáldemokrácia csakugyan kicsavarta a nemzet kezéből a fegyvert, megakadályozta még abban is, hogy visszaözönlő hadával legalább a saját határait megvédje, szétzüllesztette a hadsereget, terrorizálta a jobbérzelmű, de passzív természetű polgárságot, s a proletárforradalom vöröstengerébe fullasztotta az ország megmaradt kevés értékét. A forradalmak során az ellenség minden oldalról hatalmas darabokat kanyarított le az ország testéből: Szent István ezeréves birodalma darabokra szakadt. Végül pedig a proletáruralom végzetes baklövései maguk után vonták az oláh megszállást s a nemzet végleges kifosztását. A termelés e válságos időkben megakadt, a háború s még inkább a forradalmak őrült költekezései, a megszállás és kiraboltatás végleg megrontották pénzügyi helyzetünket: az egykor dús Kánaán ma éhínség és nyomor hazája.
     A nemzet megmaradt fiai ma koldus-királyfiak gyanánt bujdosnak ősi örökük elhamvadt üszkein. Belátják, hogy maguk voltak a hibásak: miért engedték nemzetükön úrrá lenni a keresztényellenes és nemzetgyilkos idegen áramlatokat, miért nem állták útját a liberális és szocialista mételynek mindjárt kezdettől fogva! S föltették magukban, hogy minden erejük latbavetésével fel fogják támasztani a nemzetet végzetes aléltságából, s új életet lehelnek a halálra bágyadt csontokba. Tudják, érzik, hogy a nemzet nem roskadt volna így le, nem lett volna liberális szabadrablók és sajtóbérencek, szocialista agitátorok és országfosztók áldozatává, ha benső erőiben rég meg nem torpan, ha értelmileg és erkölcsileg meg nem gyöngül, s el nem veszti belső ellenálló-képességét. Éppen ezért a nemzet újjáépítése munkáját elsősorban benső megújhodással akarják kezdeni. Titáni feladat, melyben megrokkanni könnyű, amelyben kitartani halálos kötelesség!


AZ ÚJJÁÉPÍTÉS

Magyarország értékes erői ma minden elmei és fizikai képességükkel azon fáradoznak, hogy a romok helyén új Magyarországot építsenek. Újjáépíteni egy elsodort nemzetet, életre kelteni egy halódó országot – óriási feladat. De lehet-e balfogás végzetesebb, mintha az újjáépítésnél nem sietünk elkerülni ugyanazokat a hibákat, amelyek miatt az első elsodortatás lehetségessé lett? Ezeket a hibákat mindenekelőtt tisztán kell meglátnunk, hogy a rekonstrukció munkájánál ne ismét homokra építsünk. Nem elég tisztogatnunk, nem elég száműznünk vagy törvény elé állítanunk az országpusztítás közvetlen tetteseit. Az új magyar Bakony megtisztogatása és a szegénylegények megbélyegzése és számonkérése csak igen csekély része lehet a rekonstrukció feltételeinek.
     A közvetlenül égető politikai vagy szociális feladatok ezek: elsősorban a béke biztosítása, az éhínség megakadályozása, a termelés megindítása, a vörösláz okozta anarkisztikus jelenségek legyőzése, az ország gazdasági és pénzügyi csődjének elkerülése – mind csupa Szólont és Perikleszt igénylő feladatok – maguk még mindig nem elegendők ott, ahol magát a nemzettestet kell megszabadítanunk a fertőző kóranyagoktól, amelyek a jelenkor szomorú eseményeiben, mint egy kelevényben fakadtak fel, s amelyeknek folytonos erjedése, ha ma kinyomtuk és betapasztottuk is a sebet, állandóan a bomlás csiráit termelik a nemzet testében, s előbb-utóbb ismét külső-belső válságokba s konvulziókba kergetik a sír széléről alig feltápászkodott országot.

A nagy, nemzetújjáépítő munkában nem bízhatjuk magunkat a vakszerencsére sem, s nem elégedhetünk meg félig átgondolt tervek, ötletek s öntudatlan érzések vagy ösztönök figyelembevételével. Itt elejétől végig jól kigondolt célkitűzésekkel s határozott, tiszta programmal kell dolgoznunk. Be kell látnunk, hogy a régi "renddel" a régi slendriánt egyszerűen visszaállítanunk nem szabad; hogy nem szabad közéletünket tovább is azzal az eszmei és elvi ürességgel, az alapkérdésekben is bizonytalanul tapogatódzó tájékozatlansággal, a végső célpontok amaz elmosottságával vezetnünk tovább, aminővel az utóbbi félévszázad folyamán nemzetünket az örvény szélére vittük. Be kell látnunk, hogy minden társadalom s minden nemzet életének legfőbb irányítói mindig nemcsak gazdasági és politikai érdekek, hanem legelsősorban eszmék, elvek és ideálok voltak; eszmék állnak minden világtörténeti alakulás, fejlődés és fordulat hátterében; eszmékre, helyes vagy helytelen gondolatirányokra vezethető vissza mindaz, ami a múltban s jelenben jó vagy rossz, áldásos vagy kárhozatos. Minden korra a vezető s uralkodó eszmék sütik rá bélyegüket s egy-egy nemzet naggyá nem lehet irányító eszméinek s ideáljainak nagysága és tisztasága nélkül.

Azért legelső teendő a nemzet újjáépítésének munkájában, hogy mindenekelőtt azokat az eszméket tisztázzuk és vegyük megfigyelés alá, amelyek nemzetünk életét a közelmúltban kormányozták és bajba vitték, s keressük azokat a nemzeti ideálokat, amelyek jövőnk szerencsésebb fejlődése szempontjából biztosabb irányításul szolgálhatnak. A kor vezető eszméinek vizsgálata azzal a célzattal, hogy ami nemzeti szempontból jó bennük, kiválasszuk, s ami rossz, megbélyegezzük s elvessük: ez a jelen fejtegetéseknek célja.
     Alig szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy ebben a vizsgálódó munkában semmitől sem kell jobban tartózkodnunk, mint az igazság elleplezésétől vagy csak félig leleplező, kendőző, simogató bemutatásából. Semmi sem ártott a múltban ügyünknek annyit, mint a féligazságokkal operálás, a kesztyűs kezű eltussolás, a bátortalan őszinteséghiány, a radikális igazmondástól, a következetesség és az egész rendszabályok kíméletlenségétől való félelem. A rekonstrukció munkája sokkal nagyobb és fontosabb, a cél: egy nép feltámasztása halottaiból, sokkal szentebb és kockázatot nem tűrőbb, hogysem féligazságokkal, félmunkával, félrendszabályokkal lenne szabad eredményét veszélyeztetnünk. Most nem finom bókok és tósztok mondásáról van szó, hanem a lét vagy nemlétről, a nemzeti katasztrófa borzalmas tanulságainak teljes levonásáról, új hon-alapításról, egy tatárjárás romjainak eltakarításáról, s mi több: bizton várható újabb tatárjárások veszedelmének hosszú időkre való elhárításáról. Félre most minden aggodalmas kendőzéssel, minden féligazsággal s félelhallgatással, félre minden gyávasággal s következetlenséggel. Legyünk egyszer már jó irányban is radikálisak!

A kíméletlen őszinteség s a tudat, hogy szellemileg fertőzött légkörben élünk, melynek ellenségeink terjesztette miazmáit a jobbak is akaratlanul s állandóan magukba szívják, kétszeresen indokolttá teszi, hogy semmiben se helyezkedjünk vakon azokra az álláspontokra, amelyeket sokan maguktól értetődőknek s helyeseknek tartanak, holott valójában azokat csak a destrukció apostolai, elsősorban a felforgatást előkészítő álmagyar sajtó, tették divatosakká. Nem ismerhetünk el bálványokat. Nem hajthatunk térdet jelszavak s mesterségesen uralomra juttatott elvek fétisei előtt. Revízió alá kell fognunk nagyon sok oly eszmét és szólamot, amellyel az ellenséges agitáció és taktika félrevezetett, fanatizált, uszított s dróton ráncigált bennünket. Azért, mert valamit újnak, modernnek, vívmánynak kiáltottak ki bizonyos oldalakon, még nem szabad leborulnunk előtte, és sem a réginek mint ilyennek, sem az újnak mint ilyennek, hanem egyedül az igaznak és jónak kell utat és érvényesülést nyitnunk.

Melyek azok az eszmék, melyeknek alapján a jövő társadalom életének és békéjének épületét felemelhetjük? Melyik az az irány, amelynek követése kivezethet egy nemzetet a belső meghasonlás, iránytalanság, ingadozás, társadalmi harc és erkölcsi erőtlenség káoszából?
     Három vezető eszme kínálkozik ma irányítóul: a liberalizmus, a szocializmus és a kereszténység. A liberalizmus nyomta rá az utóbbi száz esztendő [19.század] társadalmi, politikai és kulturális életére az uralkodó bélyeget. Ma is szinte korlátlan úr még s uralmához görcsösen ragaszkodik.
     Vele állig fegyverben áll szemközt a szocialista gondolat. A liberalizmust okolva minden bajért, az ellenkező végletekbe csap s azok uralomra-juttatásától várja a jövő társadalom boldogulását.
     Harmadiknak a küzdőtéren a keresztény társadalmi gondolat jelentkezik. A két véglet túlzásait egyként elítéli s a társadalmi testvériség, szolidarizmus és egyensúly megteremtésében látja a jobb jövő biztosítékait.
     Mind a három magáénak vallja a demokratikus, népuralmi gondolatot, csakhogy mind a három más fogalmazásban. S hasonlóképp mind a három más-más értékelésben részesíti a nemzeti gondolatot, korunknak ezt a néha eltemetettként kezelt, de valójában szintén kimagaslón jelentékeny mozgató erejét.

(Magyar Katolikus Lexikon: szolidarizmus: Középút a liberalizmus és a szocializmus között. Alapja a humanizmus, az ember a maga teljességében, önmagához, embertársaihoz és Teremtőjéhez való viszonyában. A szolidarizmus az evangéliumból sarjadt ki és fejlődött tovább a középkor keresztény bölcselőin keresztül a keresztény társadalom bölcselet rendszerévé. A szolidarizmus alapelve az ember és a közösség szolidaritása, kölcsönös felelőssége és egymásrautaltsága, valamint a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Az emberi közösség nem értelmi elvonatkoztatás, nem egy élettelen mechanizmus, hanem élő szervezet, miként maga az ember, aki a társadalom alkotóeleme és egyben hordozója. Az államhatalom elsődleges feladata a jogrend védelme, a közbiztonság és a közjó szolgálata. Ez azt jelenti, hogy teremtse meg azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberek és a közösségek képességeiket a lehető legjobban kibontakoztathassák önmaguk és az egész társadalom javára. ... A szolidarizmussal nem fér meg a csalás, uzsora, az áruk mesterséges visszatartása, a kínálat és kereslet látszat-árai. … Állandóan ügyelni kell arra, hogy a közigazgatás ne váljék áttekinthetetlen, terhes és költséges vízfejjé, amely akadályozza, sőt lehetetlenné tegye a társadalom tagjai és a kisebb közösségek öntevékenységét. A szolidaritás és a szubszidiaritás minden emberi közösség lételve, a szabadság és a kötöttség szintézise, amely a teljes emberi valóságra és a közösségben élők kölcsönös egymásrautaltságára és felelősségére épül.)


A LIBERÁLIS GONDOLAT

«La liberté du fort cest l'oppression du faible – Az erősek szabadsága a gyengék elnyomása» Lacordaire (1802-1861) francia katolikus pap

Az újkor pirkadása óta a liberális gondolat a társadalmi fejlődés irányelve. Odakünn és nálunk. Mi a liberalizmus? Legszélesebb alapon véve: az a világnézeti és társadalmi elv, mely a keresztény hittől és szolidaritásérzettől elszakadt embert, az egyént teszi meg minden jog és törvény forrásának, az élet végcéljának, az erkölcsiség és kulturális haladás autonóm zsinórmértékének. A liberalizmus az a rendszer, amely sem a természetes emberi szolidaritásérzettel, sem még kevésbé a kereszténység magasztos igazságosság- és szeretettanával nem törődik s az emberi önzést, a «szabadságot» teszi meg a közélet, kulturális és gazdasági élet sarkalatos elvévé.
     Ez a liberalizmus, a kereszténység félrelökése a közéletből s a pogányság újkori felelevenítése, lassan és fokozatosan bontakozott ki az újkor folyamán. Legelőször a kulturális életben jelentkezett a középkor végén, mint irodalmi és művészeti forradalom, mint visszatérés a pogánysághoz, mint humanizmus és reneszánsz. Sok szépet és hasznosat is eredményezett, friss szellemet vitt bele a tudományos és művészeti életbe; de önmagában megélni nem tudott, s fénykorában is minden éltető impulzusát a kereszténységtől kölcsönözte.
     Ugyanez a liberalizmus: az egyénnek felszabadítása a nagy emberi és keresztény közösség korlátai és kapcsai közül, vallási téren mint reformáció jelentkezett, s a szabadgondolkodás és egyéni világnézet-alkotás elvével évszázadokra összetörte, felekezetekre bontotta s jórészt közönyre és szkepszisre váltotta a középkor meleg egységben összeforrt kereszténységét. A filozófiában ugyanez a liberális gondolat teremtette meg a szubjektivizmus dogmatikáját, azt az ismeretelméletet és ethikát, amely tárgyi világot és tárgyi erkölcsnormákat el nem ismer, hanem immanentizmust űz egy Hume, egy Kant, egy Hegel s a modernek ízlése szerint.
     A politikában a liberalizmus óriási átalakulásokat eredményezett: első lépése az abszolutizmus volt, második: az egyházpolitikai beavatkozások, a gallikanizmus és jozefinizmus, harmadik: a forradalmak, szeparációk és szekularizációk. Mindennek reflexeként a gazdasági élet terén felütötte fejét a gazdasági liberalizmus, a manchesterizmus, Quesnay, Adam Smith, Ricardo, Malthus és Spencer rendszere; a szabad verseny elve, ennek nyomában a gyár- és gépipar, a kereskedelem és közlekedésügy, a nagybankok s a plutokrácia kialakulása, egyik oldalon a fényűzés és kényelem ezeregyéji csodáival, másikon a pauperizmussal (tömeges nyomorral) és szociáldemokráciával.
     Ez a világnézeti és gazdasági liberalizmus a mai napig szinte korlátlan s ellentmondás nélküli úrként rendezkedett be a társadalmi és állami életben. A modern ember és a modern állam megszokta a keresztény hitet és morált a legfölöslegesebb dolognak tekinteni a világon, s annak követelményeit mellőzni a társadalmi berendezkedésekben; a vallás szerinte jó a magánéletben s a családok csendjében, de a közélet irányítására nem való, a fórumon nincs semmi keresnivalója. Ezt a liberális krédót követtük mi is. Keresztényeknek neveztük magunkat a magánéletben, s pogányok voltunk a nyilvános életben. Ahol csak bírtuk, letörtük és lefaragtuk a kereszténységnek régebb időkből megmaradt jogait és befolyását a társadalom épületének megszervezésére: jogi, irodalmi, erkölcsi s gazdasági életünket úgy rendeztük be, mintha a kereszténység egyszer s mindenkorra a múlté volna s a merőben atheisztikus, modern-pogány alap, az önzés és materializmus volna az egyetlen lehetséges talaj, amelyen az újkor társadalmának mozognia s élnie szabad.

Az állam csak a közszabadságokat őrizte, s a mindig több terjeszkedési szabadságot követelők igényeire figyelt; szolidaritásra s társadalmi egyensúlyra törekvő szociálpolitikát alig folytatott. Nem törődött azokkal, akik az irodalom, a gazdasági élet, a tanítás s a szervezkedés szabadságával visszaéltek; nem kérdezte, mi úton gazdagodnak egyesek és szegényednek le a tömegek; hányan s mi célból furakodik annyi közvetítő a fogyasztó és termelő közé. Ránehezedett ez a liberalizmus kereskedelmünkre, iparunkra, törvényhozásunkra, sajtónkra, nevelésünkre is. Mint valami dogmát, hirdették nekünk csaknem egy évszázadon át ezernyi változatban a liberalizmus krédóját: a szabadság önmagának szabályozója s a legfőbb jó; minél kevesebb legyen a korlát és a törvény; az emberiség akkor lesz legboldogabb, ha mindenkinek szabad minden, ha hitben, filozófiában, morálban, politikában, gazdasági versenyben mindenkinek a legteljesebb mozgásszabadságot engedjük. Az egyéniség szabad érvényesülése a fő, ez a társadalom boldogulásának is kulcsa.

A liberalizmus mindenekelőtt filozófiai s világnézeti rendszernek indult, de a gazdasági liberalizmussal szoros összeköttetésben áll; emez az előbbinek logikai folyománya. A filozófiai liberalizmus a szabadság nevében fokról-fokra kivonta magát nemcsak a természetfölötti gondolatok, a személyes Isten hite s az Egyház törvényhozó hatalma alól, hanem megkérdőjelezte magának az emberi gondolkodásnak örök törvényeit, a gondolkodás szabályait is. Kant és iskolája Németországban, Hume és Tyndall Angliában, Helvetius, Rousseau s az enciklopédisták Franciaországban ugyanazzal az eszmemenettel függetlenítették az ész és gondolkodás autonómiáját a logikai törvények hatálya alól, mint amellyel emancipálták azt a hit szabályainak kötelékéből.
     E kettős felszabadítás következményeit csak alkalmazni kellett a társadalmi és gazdasági életre s megszületett a liberális nemzetgazdaság rendszere. A társadalom mint ilyen nem érdemel külön figyelmet; fő az egyén individuális érdeke és szabadsága; mennél nagyobb ez a szabadság, annál jobban boldogul a világ. Felsőbb törvények, felebaráti szeretet, társadalmi szolidaritás, a társadalomnak mint organizmusnak: élőszervezetnek külön igényei s törvényei nem jöhetnek számba; nem a közjó a legfőbb szempont, melynek oltalma alatt az erőst fékezni, a gyengébbet védeni kell, hanem engedni kell mindenkit, hogy erejéhez képest kiélje magát. Szabad a verseny; s ez a szabadverseny csak hadd gázolja el azt, aki mást elgázolni nem tud vagy nem akar. Ez a liberalizmus filozófiai krédója, ez lett gazdasági alapelve is, és ebből az elvből meg kellett születnie a mai túlhajtott kapitalizmusnak, a szabadkereskedelem szabadrablássá fajulásának, a mindent a haszon elve alá gyűrő pénz mindenhatóságának, a trösztök és kartellek, a bankok s a börze uralmának, a milliárdos vagyonok felhalmozódásának, de ezzel együtt a pauperizmusnak és tömegnyomornak s a forradalmi kirobbanásokra kész proletár-elkeseredésnek is.

Nagy szerencsénk, hogy a liberalizmus káros eredményei, elsősorban maga a háború és a nyomor s főleg a kommunista forradalom annyira szemmel láthatólag bemutatták ennek a módszernek tarthatatlanságát; ráeszméltünk, mennyire hamis utakon haladtunk, hirtelen beláttuk az eddig követett irányelvek elégtelen és helytelen voltát és felfedeztük, helyesebben: valami ösztönszerű érzéssel megsejtettük, hogy a gyógyulás érdekében legelső teendőnk a visszatérés a keresztény alaphoz. A politika keresztény jellegének programba-vétele, keresztény jelszavak hangoztatása, az antiszemitizmus fellendülése s a «keresztény kurzus» ennek a megsejtésnek folyományai; sajnos, hogy csak megsejtésnek. Öntudatossá és teljessé ezt a megismerést csak úgy tehetjük, ha a liberalizmusnak eddig uralkodott elveit és eddig elért eredményeit vizsgálat tárgyává tesszük s vele a keresztény társadalmi rekonstrukció elveit és kilátásait szembehelyezzük.


AZ EGYÉN JOGA VAGY A KÖZJÓ KULTUSZA?

A liberalizmusnak mindkét megjelenési formája: a filozófiai és gazdasági liberalizmus ellen mélyebb gondolkozók régóta felemelték óvó s intő szavukat. Rámutattak arra a végzetes tévedésre, amely a szabadságnak öncéllá emelésében rejlik s arra a szabadságtiprásra, mellyel az erősebbnek korlátlan szabadságjoga szükségképp együttjár. Szabadság kell; a szabadság hatalmas érték; csak hadd érvényesüljenek az erők és tehetségek, az egyéni leleményesség, kezdeményező kedv és vállalkozási készség. De a szabadsággal szemben érvényesülnie kell más, éppoly fontos szempontoknak is. A szabadságnak veszedelmei is vannak. Mennél több szabadságom van nekem veled szemben, annál kevesebb a te szabadságod velem szemben. Kötelesség nélkül nincs emberhez méltó élet, nincs kölcsönösség, nincs kölcsönös szabadságtisztelet; már pedig minden kötelesség szükségképpen megszorítása a szabadságnak. A szabadság jelszava éppen azért félrevezető jelszó, mert ugyanannyi rosszat is jelenthet, mint jót; ugyanúgy ráhúzható minden bűnre és aljasságra, mint jótettre. A tolvaj, a rabló, az uzsorás, a kéjenc, a gyilkos mind szabadságot akar: több szabadságot a saját céljai érdekében.
     A szabadság korlát nélkül őrület és gonoszság. Tisztán látja ezt mindenki, de a liberalizmus frazeológiájának uralma akkora volt, hogy ilyesmit hangoztatni senki sem mert; ezekről a modern jelszavakról is állt az, amit a halottakról mondanak: «nihil nisi bene» (vagy jót, vagy semmit), ezeket csak magasztalni volt szabad.
     A svéd Kjellen politikus és politológus (aki 1916-ban a "geopolitika" fogalmát megalkotta) mondja találóan, hogy bár a szabadság fogalma a XVIII. században rég elvégezte dolgát az akkori világ gonosz hatalmasságai, főleg az abszolutizmus ellen, a legtöbben ma is úgy ragaszkodnak hozzá, mint valami fétishez. Ennek következménye, hogy ez a fogalom: szabadság, minden kötelék meglazítására vezetett. Az 1789-es eszmék hívei azt hitték, hogy a szabadság elve magában foglalja a szabadság szükséges fékeit is; de ez téves hitnek bizonyult. A fegyelmet sehol sem lehet szabadságból eredeztetni. A szabadság, mint az egyed önuralma hitben s cselekvésben, csakis bomlasztólag hathat. Csakugyan, a liberalizmusnak végül is áldozatává esik az állam, a társadalom, egyház, család, törvény, erkölcs, lelkiismeret, röviden: az egész kultúra. «A párisi és stockholmi apacsok megannyi tiszta fajgyümölcsök az 1789-iki szabadságdogma fáján.»
     A szabadság elvnek csakugyan kevés. Rend is kell, nemcsak szabadság, s rendet nem lehet teremteni másképp, mint a szabadság megszorítása, önfegyelmezés és korlát által. «Több szabadság után kiáltozni oly korban, amely a túlságos szabadságnak máris betege, semmivel sem jobb dolog erkölcsi és gyakorlati szempontból, mint ha az alkoholista még több szeszt kíván, hogy részegsége következményeiből kigyógyuljon.»

Nem nehéz belátni, hogy ha egy társadalmat egészséges alapon akarunk megépíteni, abban nem lehet a szeszélyek, szenvedélyek és korlátoltságok káoszában révedező egyén féktelen mozgásszabadsága a fő szempont, hanem az össztársadalom java, hatalmas, igaz, biztos eszmék, ideálok és adottságok alapján. A liberalizmus, az egyén autonómiája mindig társadalombontó, kultúrsorvasztó elvnek bizonyult. Ha minden naplopó és eszelős ember vezér lehet, nem az fog győzni, ami igaz, szép és jó, hanem ami hangzatosabb, hízelgőbb, vakítóbb. Plátó mondja Protagoraszról s a szofistákról, az autonóm gondolat akkori hirdetőiről, hogy szép csendben egész Hellaszt megrontották. Szabadságot, individualizmust hangoztattak, s ezzel elvakították és megmérgezték az ifjúságot. „Vakok voltak, úgymond, az ifjak, kik ily tanítókra hallgattak; még vakabbak a szülők, kik őket ily tanítókra bízták; de legelvakultabb az állam, mely ily tanítóknak szabad teret engedett s őket el nem kergette.” (I. Willmann)

A szabadság nagy jó, elengedhetetlen feltétele a kulturális fejlődésnek, az emberi tehetségek s nemes aspirációk érvényesülésének. De a szabadság elve nem döntheti halomra a társadalmi rend, az erkölcs, a közjó, a kultúra, a vallás s a többi éppoly nagy és éppoly abszolút elvnek értékeit.
     A tudomány szabadsága – így fejti ki Chamberlain – értékes kincs, de a bujaság, a csalás, az antikrisztianizmus szabadsága, a tisztességtudás ledöntésének szabadsága szóban, írásban, képben, könyvben, folyóiratban, napilapban, színházban s moziban, ez – úgymond –- maró méreg, melytől a népeknek tönkre kell menniök; politikai újjászületésről addig szó sem lehet, amíg megtűrjük, hogy az aljasság is szabadon, szemtelenül és hivalkodva terpeszkedhessék a nyilvános életben.

Főleg a gazdasági életben kell gyökeres revízió alá vennünk a liberalizmus uralmát. Ami baj és nyomorúság reánk szakadt, tömeg-elkeseredés és felforgatás, a középosztály tönkremente s a pauperizmus kiáltó nyomora, a világháború és a bolsevizmus, közvetve vagy közvetlenül mind az eddig uralkodott liberális gazdasági rend következménye. Nem a kapitalizmus, a magánvagyonnal való magángazdálkodás, hanem a kapitalizmusnak liberális elfejlődése teremtette meg azt az egészségtelen plutokrata-kapitalista gazdálkodást, mely a társadalom egyensúlyi helyzetét végleg megrontotta s minden középkori feudalizmusnál százszorta rosszabb és alacsonyabb fokra vetette vissza gazdasági s társadalmi életünket.

Kötetek kellenének ahhoz, hogy a liberalizmus hatásait az újabb és legújabb történelemben ismertessük, s rámutassunk azokra a gyászos következményekre, melyek uralmának nyomában jártak. Jót is alkotott, amidőn az egyéniség jogait hangoztatta s utat teremtett a tehetségeknek; azáltal azonban, hogy az egyént felszabadító munkájában sem korlátot, sem magasabb erkölcsi célt el nem ismert, elsősorban mégsem az emberi haladásnak, hanem az önzésnek, nem a teljes értékű s erkölcsileg is magasan álló tehetségeknek, hanem üzérzseniknek és ügyes kalandoroknak nyitott pályát.
     A liberalizmusnak köszönhetjük mindenekelőtt azt a káoszt, mely mai kultúréletünket jellemzi, a nagy egységek és összefoglaló szempontok teljes hiányát a vezető modern gondolatokban. A szabadság egyoldalú hangsúlyozása voltaképp ellensége a testvériségnek is, az egyenlőségnek is; mert hiszen a korlátlan szabadság annyi, mint szétszakadozás, atomizálás, mellyel a testvériség meg nem fér, s az erősebb, merészebb és gazdagabb felülkerekedése, ami meg az egyenlőségnek halála. A liberalizmus lehetetlenné teszi a tömegek nagy erőegységesítését magas kultúrcélok érdekében; mert hiszen hogyan lehessen egyesülni s tömegerőt kifejteni ott, ahol mindenkinek a maga nézete és érdeke a fő, hol az egyik jónak tartja, amit a másik rossznak hisz, az egyik igaznak vallja, amit a másik hamisnak vél. A liberalizmus pulverizál; itt nincs többé közös talaj, amelyen megérthetnők egymást, csak egy marad: a vélemények szétágazása a szélrózsa minden irányában, az akaratok és érdekek ellentétessége, mely igen hamar kíméletlen harccá fajul el; megmarad a «bellum omnium contra omnes», a «mindenkinek harca mindenki ellen», a permanens világháború kicsinyben és nagyban.
     A liberalizmusnak köszönhetjük azokat az óriási ellentéteket, amelyek ma az egyik társadalmi osztályt a másiktól elválasztják, s amelyek sokkal mélyebb szakadékokat vágnak a mai gazdagok és szegények közé, mint aminőket a feudális korok úr és szolga közt valaha is ismertek. Egyik oldalon a mamut-vagyonok, másik oldalon mérhetetlen nyomor; amott esztelen fényűzés és a nyomában járó erkölcsi tartalmatlanság, emitt az elkeseredés, a gazdasági pusztulással együtt az erkölcsi züllés, mindezeknek nyomában a minden erkölcstelenségre és őrületre kaphatóság s a demagógia uralma a tömegeken.

«A túlzott nagyüzemi munka nemcsak a testet sorvasztja el, hanem elernyeszti a lelket is – mondja Werner Sombart (1863-1941), német közgazdász és szociológus –; az élet minden szépsége s értéke a Molochnak esik áldozatul, a szellem és kedély minden megmozdulása felperzselődik az egyetlen érdek: az üzleti haszon oltárán. A mindenható üzletember körül kiszikkad minden; meghal az élet, elpusztul minden érték. A vállalkozónak a szülőföldje is idegenné válik. Természet, irodalom, művészet, állam, barátság, mindez belevész előtte a titokzatos semmiségbe, miután nem ér rá többé, hogy ilyesmikkel is törődjék. Még a családi életet is, az utolsó zöld szigetet a pusztában, felperzseli az üzleti vállalkozás emésztő tüze.»
     Csak minél több ipartelep és gyárváros legyen, minél nagyobb forgalom s kamatnyereség; hadd menjenek mellette tönkre milliók, hadd sorvadjanak el testileg-lelkileg az embertársak, pusztuljon erkölcs, kultúra, szellemi értékek, népjavak – ez a liberalizmus a valóságban.

A liberalizmusnak köszönhetjük végül a tőke túltengő uralmát, melynek folytán egész közgazdasági életünk úgy van berendezve, hogy a pénz mindig több pénzt hódít meg, s a pénztelen szegénység mindig nagyobb nyomorba süllyed, s amelynél fogva a tőke urai szinte abban az arányban válnak a közélet, a kulturális élet s a világfejlődés korlátlan uraivá, amily arányban nélkülözik a szociális szolidaritás érzetet, s a liberalizmus által megvetett s maradinak gúnyolt keresztény erkölcsiséget. A tőke úr ma a sajtón, az irodalmon, a közgazdaságtanon, a parlamenteken és kormányokon; az vámolja meg az elsőrendű életszükségleti cikkeket éppúgy, mint a gondolatokat; mindenütt az történik, amit ő akar; akkor indít háborút, amikor akar s addig nyújtja el, ameddig neki tetszik, és akkor buktat el egy-egy kisebb vagy nagyobb nemzetet, amikor az nemzetközi vállalkozásai szempontjából neki legelőnyösebb.

A liberalizmus a könyörtelen önzés rendszere. Azé az önzésé, amelynek szemében a köz nem számít többé; amelynek elve a minél nagyobb egyéni haszon, tekintet nélkül a tényleges szükségletekre, tekintet nélkül a kisebb eszközökkel fáradságosabban dolgozó kis egzisztenciákra, tekintet nélkül a társadalom organikus jellegére s tekintet nélkül a kultúra magasabb javaira vagy az erkölcs és társadalmi szolidarizmus törvényeire. Minél több termelés, bármily úton s bármely eszközökkel, minél több forgalom, minél több nagyüzem, minél több osztalék: akár van szüksége a közönségnek a termelt javakra, akár nem; akár megél mellettük a kézműves, a kisbirtokos, a kisember, akár nem; akár van haszna belőle az államnak, a társadalomnak, a kultúrának, akár nem; akár tönkremegy belé ezrek és százezrek egész életöröme, egészsége, lelke, egész vidékek s országok népjóléte, természeti kincsei, szellemi kultúrája, erkölcsisége, akár nem; akár béke s boldogság fakad a működésünk nyomán, akár elkeseredés és gyűlölet, osztályharc és forradalom.
     A gép, a gyár nem felmentője lett az embernek, hanem új rabszolgaságba döntötte őket; milliók lettek a gép és a gyár rabszolgái. A füstös, poros, gőzös levegő, mely ezekben a gyárakban terjeng, millióknak lelkére is ráülepedett; száz- és százezer emberlélek sorvadt el a kattogó, forgó, sistergő kerekek között, mintha ő is csak kerék, csak apró kis szög, tű vagy kalapács volna a modern gyáripar óriási gépezeteiben. A lélek nem számít többé; az ember csak annyit ér, amennyi az izomereje és fürgesége; az árutonnák fontosabbak, mint a szellemi értékek, az üzlet nagyobb dolog, mint a nagy és örök népjavak, a kereskedelmi érdekek előbbrevalók, mint a kultúra és a népjólét.
     A gyárak és áruházak gyarapodásának kímélet nélkül áldozatul esnek az erkölcsi és kultúrjavak; halhatatlan emberi lelkek millióit könyörtelen hidegvérűséggel dobják oda Moloch izzó karjaiba. «A nagyvárosok és nagybankárok jelentősebb személyiségek lesznek a püspököknél és tudósoknál; "közhasznú tevékenységet" csak az folytat, aki termel és üzleteket köt.» (Joseph Eberle) ….


SAJTÓ ÉS LIBERALIZMUS

A modern sajtó nagy része, sajnos, elég kimondottan a világnézeti és gazdasági liberalizmus garázdálkodásának szolgálatában áll. Nemcsak ama faji szolidaritás érzet folytán, mely a modern újságok kiadóinak s íróinak nagy részét a fajrokon liberális tőkekirályokkal egybefűzi, s mert az újságok a liberális hatalmasságokkal legvitálisabb anyagi érdekközösséget tartanak fenn, hanem azért is, mert a liberális gondolat a zsidó pszichének és morálnak legmegfelelőbb lévén a többnyire zsidó zsurnalisztáknak egyenesen a vérükben van.

A modern sajtó a legfőbb döntő tényezője korunk világnézeti liberalizmusának. Következményeiben fel sem mérhető s mindenképp megdöbbentő jelenség, hogy ma, az újságok korában, a sajtó mindenhatóságának századában a komoly, keresztény sajtó világszerte s a legutolsó időkig nálunk is elterjedtség s befolyás tekintetében messze alatta állt a liberális, sőt szélső-liberális sajtónak. Ez annyit jelentett, hogy a keresztény Európa évtizedeken át megszokta keresztényellenes világításban szemlélni a napi- és világeseményeket, hogy, gondolkozását, érzésvilágát védtelenül és fenntartás nélkül odaadta egy a keresztény erkölcsi világnézettel s a keresztény tömegek gazdasági érdekeivel homlokegyenest ellenséges irányú sajtó befolyásának. Liberális és zsidó szemüvegen át láttuk az irodalmi, művészeti, gazdasági és politikai életet; filozófiában, esztétikában, sportban, katonai, műszaki, kereskedelmi, erkölcsi, sőt theológia és egyházi kérdésekben is csak azt tudtuk meg és úgy tudtuk meg, amit s ahogy a zsidó sajtónak kedve telt velünk közölni. Még a vatikáni híreket is zsidó kézből kaptuk, az Istent magát, az evangéliumot, a kereszténységet zsidó szemüvegen át kellett látnunk.
     Fontos, életbevágó kérdéseket elhallgatott előttünk ez a sajtó; világért nem figyelmeztetett volna olyasmire, ami keresztény öntudatunkat, erkölcsi érzékünket növelhette volna; ehelyett mindent kiemelt, kiszínezett és nagyított, ami a keresztény önérzet és gondolkozás letompítására alkalmasnak látszott; hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy a keresztény hitet és világnézetet, főleg az egyházias, komoly kereszténységet, mint számba nem is vehető, a modern élet irányításában meg sem hallgatható tényezőt, mint gyűlöletes klerikalizmust és reakciót, mint maradiságot és nevetséges babonát lenézően és megvetően kezeljük. S viszont állandó lázas érdeklődéssel és izgalommal töltött el oly jelszavak és napi bálványok iránt, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy figyelmünket a legvitálisabb kérdésekről eltereljék, és lehetőleg magunk közt szakadásokat, ellentéteket, párt-és felekezeti viszályokat idézzenek elő.
     A liberalizmus és közelebbről a zsidóság roppant ügyesen forgatta azt a fegyvert, amelyet a sajtó terén való győzelmes elhelyezkedése nyújtott neki: mindig meg tudta találni sebezhető pontjainkat, mindig ki tudta használni a pillanatnyi helyzetet, s a saját meglevő gyengeségeinkbe kapaszkodva tudott bennünket egyre inkább gyengíteni, egyre mélyebbre süllyeszteni. Belekapaszkodott a mi széthúzó, vastagnyakú, fenegyerekeskedő természetünkbe, s csinált köztünk végeszakadatlan testvérharcot; belekapaszkodott szabadságvágyunkba, önérzetünkbe és gőgünkbe, s megrészegített az önistenítő hitetlenség, a vallási és erkölcsi fegyelmezetlenség mámorával; belekapaszkodott honfiúi érzelmeinkbe és éretlen, céltalan, káros sovinizmussá fűtötte azokat; belekapaszkodott úrhatnámságunkba s esztelen költekezésre, szertelen fényűzésre, takarón túl nyújtózkodó élvezetvágyra szoktatta a szegény közép osztályt; belekapaszkodott érzékiségünkbe, s közönségünket, népünket, sőt ifjúságunkat a fékevesztett szexualizmusnak ideálokat elhomályosító, tetterőt bénító, erkölcsiséget és egészséget sorvasztó ingoványaiba vitte; belekapaszkodott tudásvágyunkba és kíváncsiságunkba s megtanított mindennel felületesen, semmivel sem alaposan foglalkozni.
     (Bangha valószínűleg nem ismerte egy kiugrott szabadkőműves, Kovács Ernő ügyvéd 1911-ben megjelent művét, amelyben éppen erről olvashatunk: „A "történelmi középosztályhoz nem tartozó" egy kiváló író elmondta, hogy miért ír erkölcstelen, az érzékek felizgatását célzó elbeszéléseket. Szerinte a magyar faj nem alkalmas arra, hogy ez országban továbbra is fönntartsa a maga uralmát. Siettetni kell tehát vesztét. Erre legalkalmasabb az édes méreg. Az erkölcstelenségnek oltárra vitele útján nevetségessé válik a régi, puritán erkölcs. A nevetségesség öl; megöli azt a régi erkölcsi fölfogást, melynek fönnmaradása képessé tenné a magyar fajt a további küzdelemre. A sajtó, a gondolatszabadság jelszava pedig erős fegyver arra, hogy meghiúsítsa a pornographia ellen folytatott küzdelem eredményességét.” (Egy volt orsz. képviselő: Szabadkőműves emlékeim. Budapest 1911. 31.))

Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át naponta, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett; s e téren nemcsak a kimondottan destruktív sajtó, talán elsősorban nem is az, okozott mérhetetlen károkat.

A zsidó-liberális sajtó kártékony munkája azonban legfőképp a gazdasági téren mutatkozott romboló és félrevezető hatásúnak. Amint a kapitalista gazdasági élet kialakulása – Sombart szerint – legnagyobbrészt zsidók műve, mert «a zsidó a kizárólag haszon célokra dolgozó nemzetgazdasági elvnek lett hirdetője, terjesztője; a zsidó az a kizárólag üzletember, aki minden természetes cél fölött a haszonszerzésnek adja az elsőséget, úgy a zsidók által irányított sajtó is ennek a gazdasági elvnek lett hirdetője, védője és terjesztője mindenütt».
     Dr. Joseph Eberle „Zertrümmert die Götzen” 1918. (Romboljátok le a bálványokat) című könyvében így ír erről: «A zsidó-kapitalista körök által székében monopolizált sajtó és irodalom fő törekvése, hogy az újkori kapitalizmust és irányát védelmezze, elfajulásait elleplezze vagy mentegesse. Ez a sajtó kelt a tömegekben egyoldalú lelkesedést a behozatal és a kivitel egyre növekvő tételei iránt, az áru- és értéktőzsde növekvő forgalma, a gépipar növekedése, a banktőkék, luxusépítmények, részvénynyeremények gyarapodása iránt; hogy ezzel mennyi igazságtalanság és bűn, az egészséges népgazdaság alapjainak mekkora pusztulása jár együtt, arról ez a sajtó nem beszél. A bankuzsora és börzecsalás játékairól mélyen hallgat. Hallgat arról is, miként gyülemlik össze majd minden nemzetgazdasági hatalom és erő kevesek kezében, akiknek szemében az emberek és a javak csak a spekuláció és kizsákmányolás tárgyai. Minden elképzelhetőre ráterelik a figyelmet s pazarolják a papirost: kutyákra, táncosnőkre, üres irodalmi mókákra, egy romlott haute-volée (felső tízezer) mulatságaira s fecsegéseire, ellenben a modern gazdasági élet nagy tényeire fátyolt borítanak. Mennél magasabbak s befolyásosabbak lesznek bizonyos tőkekirályok és gazdasági tömörületek, annál kevesebbet hallunk róluk; ehelyett a tömegek figyelmét egészen odairányítják bizonyos hivatalos uralkodók és miniszterek szavaira, mozdulataira, tetteire, akiknek pedig ma már alig van önálló szavuk; akik ma már csak kártyakirályok, a pénzcsászárok puszta cégjegyzői; parádéfigurák, melyeket a kíváncsi tömegeknek mindig újra felmutatnak a nyilvánosság színpadáról a névtelen, mindenható börzekirályok. Mennél tehetetlenebbek bizonyos hatalmasságok, annál többször hozzák őket szóba; viszont mennél nagyobb bizonyos pénzkirályok hatalmi monopóliuma s kizsákmányoló ereje, annál mélyebb hallgatás leple fedi be őket. Ha Nikita Bécsbe utazik, egy hétig naponta 4 oldalt is írnak róla a bécsi lapok; a tárcaírók lágyan-csepegősen ecsetelik a felség bajuszát és csizmáit, az interjúvolók csaknem a toilette-helyiségig utána szimatolnak...; de ugyanakkor eszükben sincs egy sort is írni a Rothschildek, Reitzesek, Gutmannok [szerk. megj.: az a család, melynek jaidhofi kastélyában az FSSPX osztrák disztriktje székel kb. 1990 óta), Weisz Manfrédek (Weisz Manfréd, a hazai hadiipar legnagyobb gyártója; azon 26 zsidó család egyikének a vezetője, akik a királytól bárói címet kaptak. ld. Magyar Zsidó Lexikon), Mauthnerek, Springerek, Wetzlerek s hasonlók sajátos tevékenységéről, törekvéseikről, módszereikről.»

Már 20 évvel ezelőtt megírta Jentsch, hogy a liberális burzsoázia hatalmába ejtette a sajtót, s azt messzemenőleg kihasználva, könyörtelenül megcsalja a közönséget a gazdasági élet valóságai felől. A nagy újságok a milliomosok tulajdonai és szócsövei, s amely szerkesztő tiszta bort akarna önteni a közönsége poharába, azonnal elvesztené kenyerét. Ezért hívta Schaeffle már sok évvel ezelőtt a milliomosoktól függő zsurnalisztikát «modern férfi prostitúciónak». Aki a liberális gazdasági felfogásnak ellenszegülni mer, azt nem a pénzkirályok maguk végzik ki, hanem elvégzi ezt a munkát helyettük a tőlük függő sajtó. Jellemző példa rá, hogy mikor az egykori osztrák miniszter Schaeffle nemzetgazdasági főművét („Bau und Leben des sozialen Körpers”) 1878-ban újra kiadták – e műben szerző a társadalmi szolidarizmus követelményei mellett tör lándzsát a liberális önösségi elvvel szemben – a «Neue Freie Presse» (Új szabad sajtó), mint vezető börzelap, a legszenvedélyesebb gúny hangján merte írni: «A boldogult Schaeffle miniszter hírhedt háromemberes gazdaságtani könyve, amelyet azért hívnak így, mert egy ember el sem tudja olvasni, hanem legalább három kell hozzá, hogy a hosszú hurkán keresztülrágódjék, új kiadásban jelent meg. A német pszichiáterek nagy száma biztosítja a munka kelendőségét.»
     Mivel pedig semmiféle művészet el nem terelhetné a közönség figyelmét arról, hogy a kapitalista gazdálkodás bűneinek okozóit ne keresse, azért találnak bűnbakot is, amelyet a sivatagba kergethetnek, s mint ilyent éppen azt szemelik ki vádjaik tárgyául, ami legelőbb hozhatna orvoslást a bajokra; a kereszténységet és az egyházat. A ma uralkodó sajtóhasábokat és rőföket ír tele káplánok és főpapok bűneivel, hogy a bank- és börzekirályok súlyos társadalmi bűneiről a figyelmet elterelje. Hogy a bankvagyonok iránti kíváncsiság fel se ébredhessen, minden alkalommal nyomatékosan emlegetik az egyházi birtokokat. Beszélnek az egyházi dogmák államveszélyes voltáról, hogy senkinek se jusson eszébe a kapitalista tanok államveszélyes voltát firtatni. Beszélnek a szerzetház-alapítások «veszélyeiről», hogy annál kevésbé gondoljunk a kapitalista lap- és gyáralapítások veszélyeire. Jajgatnak a lelkiismereti szabadság «veszélyeztetéséről» a szerzetesiskolákban s a gyónószékekben, csakhogy a modern ipartelepek tömeges lélekgyilkolása észrevétlen maradjon. Nem győzik emlegetni a püspökök és pápák uralmi törekvéseit, miáltal a modern bank- és börzekirályok mindent felperzselő világuralmi törtetése kevésbé tűnik fel. «Úgy tesznek – írja még egy Harden Miksa is (a „Zukunft”-ban) – mintha a kor legnagyobb veszedelme a papság uralma volna, amelyet pedig régen kiüldözött már az egykori hűbérvár lovagtermeiből a modern kapitalizmus, s hogy a tömegek szenvedélye valamiképp ne próbálja a szociális jog kérdéseit feszegetni, buzgón toborozzák őket a római sötétség ellen harcoló szabadcsapatok felmentő zászlai alá.»
     Vagy amint Karl Kraus ugyané gondolatot kifejezi: «A holtkezet szorgalmasan rápingálják a falra, valahányszor a nép érezni kezdi, hogy a zsebében bizonyos eleven kezek kotornak.» A liberális francia blokkpolitikáról Jentsch Károly ezt mondta még a háború előtt: «A kongregációk koholt milliárdjai ellen uszították a proletárt, hogy eltereljék étvágyát a Rothschildok valódi milliárdjairól.»
     «Ha a közönség bizonyos része megértené a dolgok való állását és összefüggéseit, nem volna közte a liberalizmusnak annyi híve. De ugyanez a közönség, fel egészen az udvari és miniszteri tanácsosokig, Strausz D. Fr. szavával élve: kérődző tehén módjára fogad el tovább is mindent. Ha csak ezeket a szavakat: szabadság, haladás, humanitás, napjában kétszer világgá süvöltik, mélyértelmű, jámbor filozófiai jelszavak közé csomagolják, ez már elég, ettől még a "jobb" publikum agya és szíve is egyszerre felmelegszik. S szívesen beáll azok sorába, akik a plutokratáknak, e leggonoszabb zsarnokoknak, sorfalat állanak, katonai és választói szolgálatokat tesznek. Már I. Napóleon nagyon jól látott, midőn a "szabadság" fogalmának népámító s leigázó hatásairól így szólt: "Aki a népeknek szabadságról beszél, bármikor tetszés szerint elnyomhatja őket s kipréselheti belőlük az utolsó fillért, anélkül, hogy az emberek emiatt fellázadnának vagy csak eszükbe is jutna megneheztelni. Mennél kevesebb szabadságot akarunk az embernek juttatni, annál többet kell nekik a szabadságról szavalni."» (Dr. Joseph Eberle)

Talán ennek a receptnek kifejezője, hogy a budapesti banknegyed egyik főterét, azt, ahol a modern gazdasági rabszolgaság fővára, a tőzsde áll, «Szabadság térnek» nevezték el. S bizonnyal ebben a receptben bíztak, amidőn a tőlük függő sajtóban és politikában oly erős teret engedtek a demokratikus jelszavaknak s az általános választói jog propagandájának. Bíztak abban, hogy amíg a sajtó kezükben van, addig a «demokrácia» a plutokráciára nézve semmivel sem lesz veszélyesebb, mint Franciaországban vagy Amerikában, s az általános választói jog csak arra fog szolgálni, hogy még több önállótlan fej támogassa voksaival azt, amit ők akarnak s amit mint a szabadság és haladás követelményét nekik minden pillanatban módjukban áll sajtójuk révén beléjük szuggerálni.

A liberalizmus tehát mint kizsákmányoló és félrevezető egyszerre két irányban végez egyaránt végzetes, romboló munkát. A közönség – hála a liberális sajtónak – nem is sejti, hogy rablóhadjárat folyik ellene; hogy a szép jelszavak mögött sokszor legridegebb kalandormorál, csupasz mammonarchia rejtőzik. A modern zsarnokok csak abban különböznek a régiektől, hogy nem karddal-fegyverrel hadakoznak, hanem ellenkezőleg behízelgik, megkedveltetik magukat a naiv közönséggel, s magával a néppel kovácsoltatják azokat a bilincseket, melyeket aztán a tömeg boldog készséggel rak magára. Elhitetik a világgal, hogy amit ők űznek, a gazdasági tömegrablás, voltaképp a köznek java s a milliók megnyomorítása valójában a világ fejlődésének aranykorát jelentő nagyszerű haladás.


A LIBERALIZMUS ÉS A SZABADKŐMŰVESSÉG

A liberális jelszó mindkét értelemben: filozófiai és gazdasági értelemben különösen egy szervezetnek: a szabadkőművességnek céltudatos működése folytán lett csaknem általános érvényűvé. … A szabadkőművességben a lényeg a világnézeti és gazdasági önösség, az erkölcsi és vallási korlátok félrelökése az egyéni szabadság kiterjesztésének és a gazdasági érdekek hajszolásának útjából. A szabadkőművesség a legtöbb esetben elsősorban érdekszövetség: néhányak összeesküvése a többiek és a közösség ellen; ügyes és tehetős emberek összeállása abból a célból, hogy a hatalmi és vagyonos pozíciókat kölcsönös összejátszással magukhoz ragadják. A vallásellenességre, a «babonák» – értsd: lelkiismeret és tízparancsolat – félrelökésére, a sokat emlegetett «világosságra», «progresszióra», «szabadgondolkozásra»s hasonló dolgokra inkább csak mint eszközre van szükségük liberális elveik és praktikáik védelmében, igazolásában, érvényesítésében.
     De épp azáltal, hogy a liberalizmus védelmére s a liberalizmus alapján folytatott hódító hadjáratukra külön, szoros szervezetet alkotnak s a társadalom világnézeti félrevezetésére és gazdasági kizsákmányolására külön kartellbe lépnek, válnak a szabadkőművesek országos és világveszedelemmé; nem is említve azt a súlyosbító körülményt, hogy a szabadkőművesség fővezetése majdnem mindenütt a legkétesebb jellegű elemek kezében van s titkosan gyakoroltatik. Hogy a szabadkőművesség kebelében sok a jóhiszemű félrevezetett ember, aki maga sem látja tisztán egyesületének végső céljait, mentő lehet az illetőkre, de súlyosbító körülmény magára a szabadkőművességre nézve. Hogy főleg nálunk, de részben külföldön is már, a szabadkőművesség mindinkább zsidó intézménnyé fajult át, szintén a fentebbi felfogást igazolja: a zsidónak a világnézeti és gazdasági liberalizmus valósággal éltető eleme, lelkivilágának, ideáltalan materializmusának legmegfelelőbb levegő; amihez itt hozzájárul még a zsidó faji érdekszolidaritásnak közmondásosan ismert ösztöne, mely a szabadkőműves érdektömörülésben különösen hatásos és ránézve a faji összetartás erejénél fogva is vonzó érvényesülést talál.

A szabadkőművesség mint egy tagjait a köz rovására s érdemesebbek legázolásával is kölcsönösen támogató, előbbrevivő, protezsáló intézmény már e jellegénél fogva állam- és társadalomellenes. Az államnak és társadalomnak nem volna szabad megtűrni, hogy egyesek arra beszéljenek össze, hogy a társadalom többi elemeinek igazságtalan leszorításával lehetőleg minden jogot, hatalmat s gazdasági előnyt maguknak foglaljanak le, s az államéletben nem az állam javát, hanem saját érdekkörük előmozdítását tekintsék főcélnak. A szabadkőművesség alig leplezett összeesküvés az államélet tisztasága és a gazdasági érvényesülés egyenlősége és univerzalitása ellen; valóságos kartell a társadalom nagy többségének politikai és gazdasági kizsákmányolására, ami megint igazi liberális gondolat, az individualizmusnak a közjó teljes félretaszításával való érvényesítése. Ausztriában ezért volt a szabadkőművesség sokáig (!) államilag tiltott egyesület, a közös hadseregben is ezért – nemcsak éppen a vallásellenességért – volt kötelező a tiszti becsületszó annak igazolására, hogy a katonatiszt nem tagja a szabadkőművességnek [ennek ellentmond az az eset, amiről a következő cikkben W. Hünermann számol be: Mert ha a pápai hadseregben az általa leírt volt a "megszokott", akkor nehezen elképzelhető, hogy az osztrák hadseregben más lett volna a helyzet], s csak egyfelől a liberális-szabadkőműves sajtó tolvaj nyelve, másfelől a liberális jelszavak járszalagján vezetett «elfogulatlan» gondolkodás a hiszékeny közönségben s a kormánykörökben tehette lehetségessé, hogy a szabadkőművességet nálunk egyetlen kormány sem merte nyíltan üldözni, s mint lényegében államfelforgató, aknamunkát űző társaságot megbélyegezni; sőt vezető államférfiaink még csak nem is beszéltek róla soha ebben az értelemben nyilvánosan. Magyarországon, sajnos, még olyan világos fők is, mint Tisza, Andrássy, Apponyi, ezer más dologban láttak jelentősebb államveszedelmet, mint a szabadkőművességben, s hiába jelentek meg az utóbbi évtized folyamán kül- és belföldi munkák, melyek számokkal, adatokkal, nyilatkozatokkal, idézetekkel érveltek a szabadkőművesség nemzeti veszedelem-jellege mellett: ezeket az érveléseket észre nem venni szinte a «szabadelvűség» és elfogulatlan gondolkodás tartozékának tekintetett. A szabadkőművesség ilyképpen szabadon garázdálkodhatott, a legszemérmetlenebb nyíltsággal vehetett intéző részt a szarajevói trónörökös-gyilkolásban, valamint a háború megindításában s kiterjesztésében is, s űzhetett már a béke idején alig leplezetten monarchiaellenes propagandát: az ú. n. "klerikális" sajtón kívül senki sem merte támadni, senki ellene fel nem szólalt s a szabadkőműves frondőrök elfogulatlanságból elfogult vezető államférfiak sok végzetes mulasztása folytán állandóan ama kellemes helyzetben voltak, hogy az ellenük hellyel-közzel felemelkedő hangokat, mint pusztán klerikális és reakciós jajveszékelést tehették nevetségessé és ártalmatlanná.

Egy ezeréves ország veszte s pusztulása adta meg ennek a vétkes mulasztásnak s önámításnak az árát.

(A Neue Züricher Nachrichten a következő tényeket közli: 1918. december 17-én az algíri szabadkőművesség teljes gyűléséből a következő táviratot küldték Wilson-nak: «Algir négy páholyának szabadkőműves testvérei teljes gyűlésükből testvéri hódolatukat s meleg szerencsekívánataikat küldik kiváló testvérüknek, Wilsonnak, ama szabadkőművesi tevékenységéhez, amelyet a háborúban a népek szabadsága és joga érdekében kifejtett.»
     Aulard testvér a szabadkőműves Le Pays-ban (1918. máj. 10.) kifejtette, hogy Wilson az egész háborúban s a békeügyben, mint a nemzetközi szabadkőművesség ügyvivője járt el. Wilson tevékenysége szerinte nem volt egyéb, mint a szabadkőművesi laicizmus diadalra segítése s egy népszövetség létesítése, amely az egyházat helyettesíthesse. «Egy új katholicizmus van kialakulóban, amelyben Franciaország s az egész világ testvérei fognak helyet foglalni. S büszkék lehetünk rá, hogy egy szabad ember szava, nem pedig a múltak pápájának szózata vezette el a háború által meggyötört, szegény emberiséget a jövő békéjének küszöbére.»)


Feltéve: 2022. november 10.


vissza

MAGYARORSZÁG oldalra                              a KEZDŐLAPRA