ELSŐ RÉSZ   –   MÁSODIK RÉSZ KAPCSOLATOK A VÖRÖS ÉS AZ ARANY INTERNACIONÁLÉ KÖZÖTT A látszólag áthidalhatatlan ellentétek a kapitalista liberalizmus és a szociáldemokrácia között csak elméleti természetűek, a gyakorlat mégis mindig egybetereli őket.      Heinrich Pudor (1865-1943) német publicista azt állítja, hogy a liberalizmus a saját gazdasági rendszerének eredményeképp teremti meg a szociáldemokráciát, de aztán úgy is uralkodik rajta, hogy az utóbbi valóságos inasszolgálatokat végez a nagytőkének.      Pudor szószerint ezeket írja: «A liberálisok csinálják a szociáldemokráciát azáltal, hogy a középosztályt tönkreteszik, a falvakat hiányos vámvédelemmel gyengítik, a városokban az áruházak és kereskedelmi vállalatok nagyüzemét fejlesztik, az egész népet pedig a nagybankok fejlesztésével s azok alvállalatainak hálózatával, valamint általában a nagyvállalatok, nagymalmok, villamosművek s hasonló nagyüzemek terjeszkedésével proletárosítják. Ezzel összemorzsolják a középosztályt s kényszerítik, hogy amennyiben a nagyvállalatok alkalmazottai közé nem lép, a szociáldemokráciába süllyedjen le.      A szociáldemokrácia azonban csak egyik szerves része a liberális demokráciának. A demokratizálás az a gyakorlati célpont, amely felé az egész liberalizmus tör s ebben a szociáldemokrácia, minthogy a nagy tömegre épít, csak kissé durvábban mozdítja elő ugyanazt a célt, amelyet kissé finomabb formában a voltaképpeni liberalizmus tűzött maga elé. A főbb pontokban: mindabban, aminek gyakorlati jelentősége van, mindketten együtt éreznek. A szociáldemokrata jövőállam csak taktikai jelszó, lépvessző a tömegek számára, amelyben a vezetők maguk sem hisznek. A liberalizmus vallási kérdésekben közömbös, vagy éppen tagadó és támadó. Érdekei nemzetköziek, célja a nemzetközi nagytőke érdekeinek védelme; le akarja törni a védvám-rendszert; szabad kereskedelmet és szabad ipart akar teremteni egészen a tisztességtelen versenyig s az áruházakig; világnézetében materialisztikus, az önző pártpolitika elvét követi, szemben az önzetlen, nemzeti, konzervatív és keresztény elvvel. Mindezekben a pontokban liberalizmus és szociáldemokrácia lényegesen egyeznek.» AZ ÁLLAM ÉLETE ÉS A KERESZTÉNYSÉG Amit a néplélek ösztönszerűleg megérez annak igazságát a mi esetünkben nem nehéz tárgyilag is bizonyítani. Minden társadalmi alakulat, de főleg minden nemzet fennállásához, fejlődéséhez, virágzásához kétségtelenül nemcsak anyagi eszközök, nemcsak törvények és nyers erő szükségesek, hanem mindenekelőtt erkölcsi tényezők, erők és kapcsolatok is, melyeket a társadalom vagy nemzet a maga hivatalnoki, törvényhozói és katonai apparátusával meg nem teremthet, hanem csak fejleszthet, védhet és körülbástyázhat, s amelyeknek megteremtése, gyarapítása és állandó táplálása elsősorban erkölcsi erőtényezőktől függ, amelyek között legértékesebb kétségtelenül a kereszténység. Ezért nemzet nem állhat fenn, nem virágozhatik, nem fejlődhetik az általános jólét és kultúra útjain a jogrend biztossága, a tekintélytisztelet, az erkölcsiség és a szeretet elveinek szilárdsága nélkül. Ez az a négy alaposzlop, amelyen minden egészséges társadalmi- és államéletnek nyugodnia kell. A jogrend biztossága minden államéletnek egyik leglényegesebb hivatása. Tekintélytisztelet nélkül rend, fegyelem és egység nincs. Erkölcsiség nélkül az állam fenevadak társaságává süllyed alá. Szeretet nélkül, az összetartozás és testvériség érzelmeinek ápolása nélkül a nemzet egymástól idegen elemek összeverődött társasága. Azonban sem igazi jogrend, sem tekintélytisztelet, sem erkölcs, sem szeretet nem képzelhető a vallás támogató ereje nélkül, s nincs a világon elv, amely ennek e négyes alaposzlopnak körülbástyázásában oly megbecsülhetetlen szolgálatokat tenne a hazának és nemzetnek, mint a kereszténység. A jogrend! Az újkori liberális bölcselet, Kant és a pozitivisták megkísérelték a jog fogalmából száműzni az ember fölött álló isteni jogrenddel való kapcsolatot. Szerintük «jog az, amit a többség akar», ami «az általános jogérzetnek megfelel», amit a többség akaratából, a népszuverenitásból előállott kormányzat «kikényszeríteni tud». Első pillantásra ingadozó, határozatlan s ki nem elégítő felfogások. Hány ezer eset van, amelyben a «többség» felfogása, jogérzéke merőben megállapíthatatlan és ingadozó. Hol van az az őrület és esztelenség, amelyet el ne lehetne fogadtatni a mindenre kapható tömegekkel, főleg a demagógia és a sajtó-mindenhatóság klasszikus századában? Hol az a jogi vagy erkölcsi képtelenség, az a kommunista vagy szocialista megtévedés, amely mellé látszólagos vagy akár pillanatilag igazi többséget is ne lehetne toborozni? A «többség» tegnapelőtt a liberalizmust imádta, tegnap a forradalomra és a vörös zászlóra esküdött, ma ennek, holnap annak a bálványnak fog oltárt emelni. S mindaz, amit egy önállótlan és változékony jellemű többség akar, azonnal «jog» és «igazság» legyen?      A szobatudósok elméleteire, az istenmentes jogrend képzelményeire állandóan rácáfol maga az egyszerű, egészséges emberi észjárás: minden törvényt és emberi jogszabályt mindnyájan önkéntelenül is egy fensőbb jog szerint bírálunk és mérlegelünk, ezt a törvényt igazságosnak és jogosnak, amazt, ha százszoros többség szavazna is mellette, igazságtalannak és jogtalannak minősítjük. Minden emberi jogalkotást akaratlanul is egy nem tőlünk függő, hanem felettünk álló, magasabb jogrendhez, nagy adottságokhoz, örök igazságokhoz és örök törvényekhez mérünk, s csak akkor ismerjük el az emberi törvényt jogosnak és szentnek, ha ehhez az adott felsőbb jogrendhez igazodik, ha annak csupán értelmezése, részletezése és alkalmazása. Ez a Cicero-érezte «non scripta, sed nata lex» (nem írott, de velünk született törvény, jog) az Istenre mutat fel, mint legfőbb törvényhozóra és jogforrásra, s ezt a legfőbb törvényhozót és jogforrást legvilágosabb fényben a kereszténység hites erkölcstana állítja szemünk elé. Az istenmentes állam jogrendje csak emberi erőkre és megalkuvásokra támaszkodik; A keresztény jogfelfogás az állami jogrendnek minden emberinél szilárdabb, ingathatatlanabb és szentebb alapot nyújt. Épp azért sehol a nemzet jogrendjének épülete oly biztos és erős talajon nem áll, mint a kereszténység talaján s a kereszténység már e téren is a legbecsesebb szolgálatot teszi a nemzetnek, a hazának. Második nélkülözhetetlen kelléke minden társadalmi és nemzeti életnek a törvényes tekintélyek tisztelete. A destrukció és a forradalmi izgatás ugyan semmi ellen nem küzdött a gúny- és gyűlöletszításnak oly mérgezett nyilaival, mint a tekintély tisztelete ellen, s a Kunfi Zsigmondok fennen hangoztatták, hogy nem az «alázatos, görnyedthátú engedelmesség» méltó az emberhez, hanem a tekintély gyűlölete, a lázadás szelleme és a forradalmi készség. Azonban hogy mennyire nem lehet meg semmiféle társadalmi rend tekintély és tekintélytisztelet nélkül, megmutatta maga a proletárforradalom, amely nemcsak ellenmondást nem tűrt meg, hanem még kritikát és ellenvéleményt sem, s porba tapodott minden vele ellenkező gondolat- és sajtószabadságot s forradalmi törvényszék elé állított mindenkit, aki az elvtársuralom vezéreinek tekintélyét nem tisztelte, vagy akárcsak ennek a tekintélyuralomnak lehetséges összeomlásáról is véleményt mert nyilvánítani. Az «Isten kegyelméből való» tekintélyek helyét az utca kegyelméből való tekintélyek foglalták el, világos jeléül annak, hogy központi vezetőtekintélyek elismerése és követése nélkül semmiféle nagy társadalmi közösség nem állhat fenn, nem működhetik egységesen.      S csakugyan, amint egyetlen család nem élhet rendben szülői tekintély nélkül, amint egyetlen zenekar nem játszhatik karmester s közös ütem nélkül, s lehetetlen volna összehangzó zenét nyújtani, ha minden zenész a maga feje s a maga ízlése szerint játszanék, amint egyetlen hadsereg sem nyerhet csatát, ha a csapattestek s az egyes katonák a legpontosabban nem engedelmeskednek a hadvezérnek és a tiszteknek; éppúgy és még inkább lehetetlen egy egész nemzetnek célirányos, egységes akciót kifejtenie, nemzeti életet élnie, célokat elérnie, ha a vezető állásokban levők s a törvények tisztelete nem vésődik bele lelkiismereti követelményként a polgárok lelkébe. Ha azonban lelkiismeretben gyökerező tekintélytisztelet kell, mi lehet ennek jobb és természetesebb alapja, mint a vallásosság, nevezetesen a kereszténység? A gyermek akkor tiszteli szülőjét legjobban s legőszintébben, ha vallásos, mert akkor szülőjére úgy tekint fel, mint Isten helyettesére. A honpolgár is akkor tiszteli legjobban a törvény s a kormányzati személyek tekintélyét, ha bennük és parancsaikban nem puszta embert és emberi akaratot lát, hanem ha az emberi tekintély mögött azt a legfőbb isteni törvényhozót tiszteli, akinek abszolút tekintélye ad az emberi tekintélynek is felsőbb szankciót, lelkiismeretben kötelező jelleget. S csak az fogja igazán tisztelni a törvényt és az állami tekintélyt, csak az fog híven kitartani a hazafiúi kötelességteljesítés terén, még ha ez a kötelességteljesítés nehéz, fáradságos, áldozatokkal, esetleg az emberi élet feláldozásával jár is, aki az emberi tekintély és törvény felett isteni tekintélyt és törvényt lát, amely mindenben, mindenütt és minden áldozat árán való engedelmességet követel. Az államélet virágzásának harmadik fő kelléke az erkölcsiség. Minél több az erkölcsi szempontok tiszteletbentartása egy népben, annál több benne a jólét, a társadalmi összhang, a vagyon- és életbiztonság, a kötelességteljesítés és közéleti tisztaság, a családi boldogság, sőt az egészség is. Több erkölcs annyi, mint több béke és idealizmus, több nemes életfölfogás, több méltányosság, több önzetlenség, több kultúra, több becsületes hazafi. Annyi, mint szentebb családi tűzhelyek, hűségesebb férfiak, jobb anyák, romlatlanabb ifjak és tisztább leányok, bájosabb, egészségesebb, jobban nevelt gyermekek. Több morál annyi, mint több mosoly és kevesebb könny, több elégedettség és kevesebb meghasonlás, több rend és kevesebb anarchia, több boldogság és kevesebb betegség, öngyilkosság, házassági elválás és téboly. A morálstatisztika és a mindennapi tapasztalás szerint pedig minden népben és néposztályban pontosan annyi a gyakorlati erkölcs, amennyi a hit és a vallási élet. A morálstatisztika szerint a nagy nemzetcsapások: az alkoholizmus, házassági elválások, egyke-rendszer, magzatelhajtás, öngyilkosság, prostitúció, nemi betegségek, paralízis és téboly s a legkülönbözőbb bűnözések mindenütt fordított arányban állanak az illető nép vagy néposztály, város, falu, társadalmi réteg, hitfelekezet stb. megállapíthatóan intenzív vallásos életével. A szobatudósok vallásmentes erkölcstana, az úgynevezett «laikus morál», a gyakorlati életben sehol sem igazolódott be. Franciaországban, amióta a hittant az iskolából kiküszöbölték, megháromszorozódott a 18 éven aluli bűnözők száma, s hogy a kommunizmus vallásmentes erkölcsoktatása milyen eredményeket ért el a gyakorlatban, eléggé emlékezetünkben áll s eléggé szemünk elé juttatta a Budapesten teherbe esett iskolásleányoknak százakra menő szomorú serege.      A kereszténység az ő örök igazságaival, az emberi lélek legmélyébe lenyúló hatalmas erkölcsi indítóokaival, lélekemelő tanaival s nagyszerű példaképeivel oly óriási moralizáló tényező, amelyhez képest minden erőtlen «társadalmi etika» és minden Kant-féle bágyadt kategorikus imperativus (belső erkölcsi parancs) teljességgel eltörpül. A mindennapi tapasztalás is százezer példán mutatja, hogy magasabb erkölcsi érzék, tisztaság, önzetlenség, kötelességtudás, hűség és nemeslelkűség jóformán csak ott van, ahol pozitív keresztény hitélet táplálja az erkölcsi öntudatot, s akik szakítanak a tiszta erkölcsökkel, rendszerint ugyanakkor vagy már előzőleg szakítottak keresztény meggyőződéseikkel is. S mit mondjunk a szeretet nagy elvéről, mely nélkül a nemzet nem egység, nem család, nem «haza» többé? Nem az a lényeg itt, hogy a szeretet parancsát a kereszténység írta bele az emberek lelkébe, hanem az, hogy ennek a szeretetnek legerősebb indítóokait és biztosítékait is csak a kereszténység nyújtja. Egyazon társaság, egyazon állam tagjai szerethetik egymást a puszta faji vagy érdekközösség alapján is, de mennyivel magasabb, nemesebb és szilárdabb a szeretet közöttük akkor, ha az összetartozás érzetének a krisztusi testvériség adja meg mélyebb alapját, s az Istentől rendelt szeretettörvény kovácsolja legszorosabb, legszentebb kapcsolattá! Mily rideg az állami élet, a közigazgatás, a gazdasági viszonylatok, ha a törvények, jogok és érdekek merev szempontjait nem enyhíti a keresztényi szeretet és őszinte, testvéri jóindulat melege! Mily más a viszony úr és cseléd, munkáltató és munkás, tanár és tanítvány, hatóság és nép között, ha ezt a viszonyt a szeretet lehelete lengi át, s nem pusztán a kötelességek és az érdekek versengése! S lehetséges-e őszinte szeretet és jóindulat az embertárs iránt, ha abban pusztán az élet asztalánál elhelyezkedni kívánó s esetleg a mi kenyerünkből is minél nagyobb darabot lekanyarítani akaró vetélytársat látjuk? A társadalomtudomány komoly és őszinte művelői között új jelszó jutott uralomra s hódít egyre több hívet: a szolidarizmus jelszava, mely egyfelől a liberalizmus, másfelől a szociáldemokrácia helyébe kíván lépni. Ez a szolidarizmus nem akarja merev kollektivista államgépezet kerekeibe törni az egyéni szabadságot, a kezdeményező kedvet s a magántevékenységet, de azt sem engedi meg viszont, hogy az egyes ember a közjó figyelembevétele nélkül s az össztársadalom kárával gyakorolhassa szabadságát. A szolidarizmus a társadalmat önálló élő szervezetnek tekinti, amelynek részei: az egyén, a család stb., szintén önálló életet élnek ugyan, de kötelesek az ország egészséges fejlődését is szem előtt tartani, még pedig nemcsak mint saját egyéni boldogulásuk egyik feltételét, hanem mint olyan testvérrészekét, amelyekkel azonosaknak, rokonnak, szolidárisnak kell magukat érezniök. A szabadság és az önzés két hajtóerejét csak a társadalmi szolidaritásérzet, a testvériesség fogalma kötheti össze úgy, hogy az egyén se szűnjön meg teljes erejéből küzdeni az érvényesülésért, s a társadalom se váljék az erősebbek és lelkiismeretlenebbek szabad prédájává. Kétségtelen, hogy a liberalizmussal és a szociáldemokráciával szemben a társadalmi szolidarizmus eszméjéé a jövő. Azonban csak akkor, ha a lényegét alkotó erkölcsi mozzanatnak, a testvériességnek hangoztatásánál nem pusztán szólamokra épít, hanem ennek a testvériességnek a kereszténységben szilárd és határozott alapot ad. Mert pusztán hangoztatni a testvériséget, könnyű dolog; ebben a liberalizmus és szociáldemokrácia sem fukarkodtak; az a kérdés, milyen alapon lehet ezt a testvériséget csakugyan meg is teremteni és a lelkekbe bevinni. A fentiek szerint egyedül a kereszténység alkalmas arra, hogy a liberalizmus önzési elvének és a szociáldemokrácia gyűlöletekének hatásos ellenszere s a társadalmi szolidarizmus valóra váltója legyen. S minthogy az általános emberi társadalmon belül minden egyes nemzet mint külön társadalmi egység van hivatva létét és fejlődését biztosítani, a nemzet társadalmi fejlődése a szolidarizmus elve alapján szintén csak akkor van biztosítva, ha életét a kereszténység elvei és eszméi irányítják. MIÉRT SIKLOTT LE A KERESZTÉNYSÉG A TÁRSADALMAT IRÁNYÍTÓ TÉNYEZŐK SORÁBÓL? Amikor a kereszténységet, mint nemzetünk legjobb támaszát visszasírjuk, amikor követeljük, hogy ismét a társadalmat irányító legfőbb tényezők közé soroltassék, sokak ajakára a kétely mosolya ül ki, s azt kérdezik: Ha a kereszténység csakugyan oly elsőrendű társadalom-irányító tényező, hogyan történt meg mégis, hogy ennyire lesiklott az őt megillető polcról? Hogy dúsgazdag tartalma, történeti érdemei, soha el nem avuló korszerűsége és letörhetetlen logikai érvei mellett ennyire megfeledkeztünk róla, hogy valósággal hamupipőkévé lett a szellemi áramlatok és társadalomirányító gondolatok világában? S nem annyi-e a kereszténység, mint szakítás a modern tudománnyal, a haladással, nem annyi-e, mint maradiság, papuralom és felekezetieskedés? Feleljünk meg e kérdésekre sorjában.      Valóban: aki nem veszi szemügyre azokat a történeti és lélektani hatóerőket, amelyek a kereszténység érvényesülésének, főleg az utóbbi századok folyamán annyira útjában állottak, megoldhatatlan talánynak érzi a kereszténység roppant háttérbe szorulását a modern társadalomban. De ha e történeti és lélektani hátráltató erőket kellőképp figyelemre méltatjuk, ha meggondoljuk, miként esküdött össze a kereszténység ellen az utóbbi századokban úgy szólva minden, ami itt szerepet játszott, nem azon fogunk csodálkozni, hogy a kereszténység háttérbe szorult, hanem inkább azon, hogy ennyi ellentétes hatóerő között még mindig olyan nagy tömegekben él a kereszténység tisztelete és szeretete, s ebben a megmaradásban a kereszténység elpusztíthatatlanságát, isteni jellegének bizonyítékát fogjuk felismerni. Hogy mindenekelőtt a történeti okokat megértsük, amelyek a kereszténységet lassan-lassan háttérbe szorították, szemügyre kell vennünk az újkor nagy politikai mozgalmait és szellemi áramlatait. A középkor végén fellépő reneszánsz lényegében pogány, keresztényellenes mozgalom volt. Miként a művészetek és az irodalom terén, úgy az államélet terén is mindenekelőtt visszalopta a köztudatba a pogány állameszmét: az állam mindenhatóságának, vallási szempontok által meg nem kötött abszolutizmusának tanát. Ez az állami és fejedelmi abszolutizmus tette lehetővé a protestantizmus gyors és tömeges terjedését is.      Bármint vélekedjünk a reformációról, azt az egyet e téren barát és ellenség kénytelen elismerni, hogy a reformáció megbontotta a keresztény Európa vallási egységét, s miközben testvérháborúkba vonta a kereszténységet, alig engedett neki időt és erőt arra, hogy a közös ellenséggel, a visszatérő pogányság szellemével kellő súllyal szembehelyezkedjék. A véleménymegoszlás a legfőbb vallási és erkölcsi kérdésekben a vallási harcok elültével lassan-lassan oda vezetett, hogy az állami és társadalmi életet a türelem s a béke érdekében mindinkább mentesítettük a speciálisan keresztény befolyásoktól, nehogy azokkal ennek vagy annak a felekezetnek érzékenységét sértsük. A vallási széthúzás közönyre, a keresztény formák, elvek és intézmények fokozatos mellőzésére vezettek a közéletben magukat a keresztényeket is. Az egyház ilyképpen lassankint elvesztette állam- és társadalomirányító helyzetét, s a megnyitott résen bőséggel és szabadon özönlöttek be a rombolás úttörői. A szabadkutatás jelszavának nyomában besurrant a szabadgondolkozás, a hitetlenség és hittámadás joga, a "felvilágosodás" és racionalizmus, a tagadás és kétely divatja. A protestantizmus teológiai főiskolái mindinkább a teljes tagadás és hitetlenség fészkeivé lettek. Paulsen, a berlini bölcselő, könyvet írt e címmel: «Kant, der Philosoph des Protestantismus» s ebben azt bizonyítja, hogy Kant voltaképp csak a protestantizmus alapelveit vitte bele a filozófiába. Amit ő itt érdemként emleget, ugyanazt fájdalmas megállapításként fogadhatjuk el; hiszen Kant és az egész újkori szubjektivista (az ember mindennek mértéke) és pozitivista bölcselet a legerősebb megrendítője volt a tömegek istenhitének és a kereszténység közéleti helyzetének.      Óriási szerepet játszott az utóbbi századok keresztényellenes irányításában a szabadkőművesség, a kereszténység társadalmi jelentőségének ez a szervezett tagadása, amelynek egyik vezérférfia, az olasz Lemmi büszkélkedett azzal, hogy valamennyi újkori forradalom szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek vissza. Csakugyan: szabadkőművesek szervezték már a szellemi forradalmat is az egyház és a kereszténység ellen a XVIII. század derekán: Voltaire, Rousseau, az enciklopédisták, az illuminátusok (melyet a németországi Ingolstadtban Weishaupt Ádám kánonjogi tanár alapított 1776. május l-én), s a nagy forradalom előtti óriási pamflet-irodalom főszereplői csupa szabadkőművesek voltak. A politikai forradalmak pedig nemcsak válaszul szolgáltak a reneszánsz állameszméjéből fakadt fejedelmi önkényre, hanem elsősorban a keresztény társadalmi és erkölcsi rend intézményei ellen irányultak. 1789, 1830, 1848, 1870 éppúgy, mint 1918 halálos döfést szántak mindenekelőtt a kereszténységnek, az egyháznak is. Az egyház erejét magát is nagymértékben aláásta a XVII. és XVII. századbeli gallikanizmus és jozefinizmus, amely a vallást politikai eszköznek és az állami abszolutizmus cselédjének tekintette, az egyházat megrabolta függetlenségétől s valósággal rabszíjra fűzte, de arany rabszíjra: Az egyháziakat aszerint jutalmazta és emelte, amint az egyházi érdekeket az uralkodói kedvteléseknek és politikai céloknak alárendelték. Bizantinussá (romlott, korrupt), stréberré, elvilágiasodottá tette a papságot; az egyház kormányzatát és egyházi fegyelmet minden eszközzel gyengítette, a papság teológiai és aszketikai kiképzését elposványosította. Kereszténység egyház és egyháziak nélkül holt fogalom, és végzetesebben nem árthatott a vallási liberalizmus az egyháznak és a kereszténységnek, mint mikor a nyájat pásztoraiban rontotta meg, a püspökök és papok értelmi és erkölcsi színvonalat mesterségesen lesüllyesztette és ezzel a kereszténység benső életét minden apostoli üdeségétől és melegétől megfosztotta. «Leütöm a pásztort és elszélednek a juhok.»      Mindezek nyomában óriási erőre kapott a modern hitetlenség; az egyetemek az istentagadás védváraivá, az irodalom a keresztényellenes szellem terjesztőjévé vált; a kormányokba, törvényhozó testületekbe és közhivatalokba akadálytalanul lopózhatott be a szabadkőművesség egyházgyűlölő, keresztényellenes, destruktív iránya.      Végül jött a gazdasági liberalizmus a jobbára zsidó nagytőke és sajtó mindenhatóságával, s könyörtelenül félrelökött útjából mindent, ami a kereszténység védelmére alkalmas lehetett: az egyetemeken csak az juthatott katedrához s csak azt volt szabad tanítani, a közéletben csak oly elveket volt szabad hangoztatni, irodalomban, sajtóban, művészetben, gazdasági életben csak az érvényesülhetett, aki és ami a zsidó liberalizmusnak köreit nem zavarta; minden eleven és komoly keresztény megnyilatkozás azonnal magára vonta a legélesebb támadásokat s aki a kereszténység mellett zászlót mert bontani, azt 24 óra alatt kivégezte, erkölcsileg és nem ritkán anyagilag tönkretette a szervezett keresztgyűlölő tábor; az «klerikális», «ultramontán», maradi, sötétenc, jezsuita, hecckáplán, középkori inkvizítor s hasonló címeket kapott. S végül a liberalizmus hű fegyvertársat kapott a kereszténység elleni harcra a nemzetközi szociáldemokrata izgatásban. Ugyanakkor nem szabad felednünk, hogy a kereszténység, bármennyire megfelel a lélek legmélyebb igényeinek s legbensőbb metafizikai törekvéseinek, számos ponton annyira ellenkezik az emberi természet romlott hajlamaival és tulajdonságaival, hogy nem csoda, ha e történeti hátráltató okok mellett számos lélektani szempont is gátolta megfelelő érvényesülését a tömegek lelkében. A kereszténység nem alkuszik meg az emberi gőggel, önzéssel, élvezetvággyal és rövidlátással. Tanai térdre kényszerítik a büszke emberi elmét, amely elé emberfölötti és természetfölötti igazságokat tár; erkölcsi szabványai pedig kérlelhetetlen gátat szabnak az ösztönösség szenvedélyeinek.      A szabadelvűség jelszavaival félrevezetett modern ember tekintélyiszonya és féktelen szabadságvágya természetszerűleg idegenkedik a kereszténység tekintély- és törvénytiszteletétől. A szubjektivizmus eszmekörében nevelkedett ember érzéketlen a nagy objektív gondolatokkal és a világot átfogó változatlan igazságokkal szemben. A természettudományoknak egyoldalú művelése egyoldalúvá és rövidlátóvá tesz, s elvonja az érdeklődést a szellemi és természetfölötti világrend iránt. A technikai vívmányok csodálatába és az anyagi haladás érzékingerlő kincseinek élvezetébe belerészegült ember könnyen materialista lesz, azaz elfogult és ellenszenves mindennel szemben, ami érzékfeletti, erkölcsi és evangéliumi; A gazdagság és az élvezet utáni vágy kellemetlen béklyókként éreztetik az emberrel a keresztény önmegtagadás és önfegyelmezés szigorú törvényeit.      Hozzájárul mindehhez a túlságos rajongás a saját korunkért, az a mindenáron való modernkedés, amely csak a mait becsüli és minden régit, örököt és változatlant lenézni szeret, nem vévén figyelembe, hogy a ma a tegnapon épül fel, és vannak igazságok és elvek, melyek éppen azért értékesek, mert nem mai keletűek, mert nemcsak egy bizonyos korhoz vannak szabva, hanem, mint első hirdetőjük, «ma és tegnap és mindörökké» ugyanazok.      A kereszténység sokkal nagyobbszerű, sokkal emberfölöttibb intézmény és gondolatkör, semhogy a hétköznapi gondolkozású, alacsony erkölcsi színvonalú és blazirt lelkületű ember ízlésének megfeleljen, hacsak állandó oktatással és felvilágosítással, lelkipásztori ráhatással és intézményes gyakorlati eszközökkel nem tárjuk eléje szükségességét és magasztosságát. És éppen ez utóbbiakban volt immár hosszú időkön át igen nagy hiány. A kereszténységet éppen azért kell ismét állami és társadalmi védelemben részesítenünk, éppen azért kell közintézményeinkbe, elsősorban egész nevelési rendszerünkbe jobban, mint eddig bevinnünk, hogy kellő súllyal érvényesüljön azok előtt is, akiknek nincs elég értelmi éleslátásuk és erkölcsi finomságuk, hogy a kereszténységet egyénileg is megfelelőképp értékelni tudnák. Bizonyos, hogy a keresztény gondolat szabad érvényrejutását nagy mértékben akadályozták bizonyos visszaélések is, melyeket a modern ember a keresztény eszme nem egy méltatlan képviselőjén tapasztalt, s amelyeket a vallásosság és kereszténység ellenségei nem késtek alaposan kiszínezni a keresztény gondolat diszkreditálására. Méltatlan papok és főpapok, hivatásuk magaslatáról lesüllyedt egyházi intézmények azonban nem lehetnek ok arra, hogy magát a gondolatot elvessük: Amint senkinek sem jut eszébe az orvosok hibái s balfogásai miatt az orvosi kart vagy orvosi tudományt, a bírák vagy ügyvédek visszaélései miatt a jogszolgáltatást és jogrendet fölöslegesnek vagy mellőzendőnek jelenteni ki. A keresztény gondolat méltatlan képviselőit meg kell javítani, esetleg helyükről elmozdítani, jobbakkal pótolni, s e téren a jogos reformtörekvések a legfőbb egyházi hatóságok részén kétségtelenül a legmelegebb pártolással és kész előzékenységgel fognak találkozni. Hiszen e hibák nagy része egyenesen onnan ered, hogy politikai s hasonló tekintetek alkalmatlan hajszolása lehetetlenné tette az egyház fegyelmi életének, s a hibákat megelőző s megtorló szabadságának akadálytalan érvényesülését. Biztosra vehetjük, hogyha a magyar katolikus egyházban nem nő oly nagyra a jozefinista állami beavatkozás, ha például a pápa a papság s a hívek legjobbjainak meghallgatása mellett minden illetéktelen beavatkozás és világi tekintet mellőzésével szabadon tölti be a püspöki székeket, a főpapság és papság, általában az egyházi élet jelenségei ellen széltében felhangzó panaszok és keserű kifakadások nagyrésze hamarosan el fog némulni, s ez nemcsak az egyháznak, de magának az államnak és a köznek is sokkal inkább javára válnék, mint a rövidlátó állami gyámkodás, az egyház legvitálisabb önkormányzati funkcióiba való, többnyire avatatlan belekontárkodás. Az egyház igazi szabadsága az államnak és köznek sokkal inkább használna, mint az a pillanatnyi s látszólagos előny, hogy az egyházi méltóságok osztogatása egy-egy miniszter vagy akár az államfő tetszésétől függ. A KERESZTÉNYSÉG ÉS HALADÁS De nem válik-e a kereszténység alapul fogadása az állami életben a társadalmi és kulturális haladás kerékkötőjévé? – kérdik számosan.      Annyira divatos lett liberális részről a kereszténység haladásellenességének hangoztatása, hogy a legtöbb ember számot sem vet vele, mely oldalról eredt ez a világgá szórt balhiedelem. Pedig nagyon könnyű volna rájönni, hogy a kereszténység haladásellenessége nem egyéb, mint a hatalmát féltő liberalizmus és zsidóság ügyesen közénk dobott jelszava, amely mögött szemernyi igazság sem található. Mert igaz, hogy a kereszténység örök igazságokat hirdet, s nem rohan múló napi bálványok és rövid életű elméletek után, de a komoly haladásnak éppen ezért nemcsak nem kerékkötője, de sőt legegészségesebb biztosítója.      A kereszténység alapította meg a modern civilizációt, s most egyszerre haladásellenes lenne? A kereszténység alkotta meg az összes iskolatípusokat, vetette meg az összes mai tudományok alapjait, s most egyszerre félteni kellene tőle az emberi haladást és tudományt? A kereszténység mellett törnek lándzsát a legnevesebb modern természettudósok, a legkomolyabb államférfiak és nemzetgazdászok s akkor a Haeckel-féle [Haeckel (1834-1919): német orvos, zoológus, a darwinizmus terjesztője] ]tudományos demagógoknak és liberális újságíróknak higgyük el, hogy lejárt, tudományellenes gondolatkör, csak azért, mert a liberalizmus ügyes sakkhúzásai, céltudatos taktikája révén a modern egyetemek nagy részén s a sajtóban az az irány uralkodik, amelynek a kereszténység túl magas és túl tiszta ahhoz, hogy imponáljon neki? Nem. Amint nem egy kezdetben elfogult, kutatása révén azonban megvilágosodott nagy szellem hajtotta meg lobogóját a kereszténység előtt, amint számos tudós tudományos gondolkodásuk révén szinte újból fölfedezték a kereszténységet, úgy remélnünk kell, hogy a tömegek is ismét be fogják látni a kereszténységnek a tudománnyal és haladással való teljes összhangját, mihelyt sikerül a tudatos nép-félrevezetést és liberális demagógiát e téren a kellő korlátok közé szorítanunk. Amikor haladásról beszélünk – ez is a modern liberális agitáció egyik eredménye – az emberek rendesen csak anyagi és technikai haladást értenek rajta. Még mindig az a felfogás járja, hogy egy nemzet előrehaladottsága elsősorban külsőségekben, a technikai és gazdasági élet kiválóságában áll; hogy egy nemzet annál előrehaladottabb, minél több a vasútja és gyára, importja és exportja, színháza és fényes nagyvárosa.      Felejtik, hogy az igazi haladásnak és kultúrának ezeken kívül más kellékei is vannak, sőt, hogy a legfőbb kellékek nem is ilyen anyagi természetűek. Ezzel a fölfogással szemben nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy nemzet kultúrájának foka éppoly lényeges, sőt még lényegesebb részben a nemzet erkölcsi javainak mennyiségétől és mértékétől függ. A mi egyszerű parasztnépünk anyagi és technikai kultúra dolgában bizony elég szegény s mégis: ki mondhatná, hogy ez a mi egyszerű népünk kultúrálatlan, és nincsenek oly lelki kincsei és erői, melyek mindig, de főleg válságos pillanatokban valóságos kincsesházai a nemzetnek? Nem láttuk-e a háborúban vagy a bolsevista rémuralom letörésében ennek a népnek gazdag lelki kincseit? S nem ezek a lelki kincsek bizonyulnak-e egy ország életében az erkölcsi erők legértékesebb forrásainak? Éppen ma, a hosszú háború és a kommunizmus tatárjárása után minden eszközt hálásan kell megragadnunk, amelytől népünk erkölcsi kultúrájának fokozását és emelését, lelki egyensúlyunknak helyreállítását remélhetjük. Már pedig ennek a lelki kultúrának a kereszténység nemcsak nem lehet akadálya, de sőt szinte egyetlen hatásos eszköze. Nem hiába állította vissza a francia forradalom első orgiái után még egy Robespierre is az Isten tiszteletét, s nem hiába hangsúlyozta Napóleon, hogy oly népet, amely Istenben nem hisz, nem lehet kormányozni; az erkölcsi megújhodás legelső eszközének, a szellemi haladás legfőbb támaszának a kereszténység felvirágoztatását kell tekintenünk. De a haladásnak, így okoskodnak sokan, mégis nagy kerékkötője a papság befolyásának növekedése; már pedig keresztény társadalmi reform lehetetlen volna a papság befolyásának növekedése nélkül. Azt hisszük, a «klerikális» veszélytől való ideges félelem szintén nem egyéb, mint a liberalizmus nagyon ügyes sakkhúzásainak egyik eredménye, s felvilágosodottságára büszke korunk benső önállótlanságának egyik kiáltó tanújele. A «klerikális» szó – mint Lueger mondotta – zsidó eredetű gúnyszó arra, hogy «katolikus» vagy «keresztény».      Ugyan hát miben is állana a sokszor falrafestett «papi uralom», azaz «klerikalizmus», amellyel a kereszténység felvirágzása állítólag együtt járna? Amidőn azt sürgetjük, hogy társadalmi és közéletünket keresztény szellem lengje át, azt akarjuk-e ezzel elérni, hogy ezentúl az ország ügyeit papok intézzék? Teokráciát akarunk-e? Szó sincs róla. A kereszténység föllendülésével mindenesetre nagyobb befolyáshoz és szabadsághoz jutna az egyház is, de elsősorban lelki téren: a keresztény világnézetnek s a keresztény erkölcsnek nagyobb érvényesítése terén. Ez azonban, ha a kereszténységet jónak és szükségesnek ismerjük el, nem lehet baj, nem lehet akadály. Igenis százszor inkább legyen az országban súlya a keresztény papság szavának, mint a börzekirályok és újságíró-zsidók szavának.      De a kereszténység föllendülése, ha szükségképp a papság tekintélyének emelkedésével jár is, még nem klerikalizmus, még nem hoz illetéktelen papi uralmat. A klerikalizmus, mint papi túltengés, vagy mint a vallási és egyházi szempontoknak merőben világi és gazdasági érdekek szempontjából való értékesítése (ez az egyetlen jogos értelmezése a «klerikalizmus» szónak, mint veszedelemnek) csakugyan nem függ össze a kívánatos keresztény reneszánsszal. A keresztény reneszánsz csak azt kívánja, hogy az állami és társadalmi életet is az evangéliumi igazságosság és szeretet lelke járja át, hogy a földi élet berendezkedései ne álljanak ellentétben a lélek magasabb igényeivel, s hogy az összes állampolgárokat, kicsinyeket és nagyokat egyaránt, hassa át a magasabb kötelességek és felelősség érzete, s a tisztelet annak az Istennek törvényei iránt, akiben minden mesterséges filozófiai szkepszis és haeckelista «természettudományos» ateizmus ellenére is mindnyájan hiszünk; akinek létét a legnagyobb tudományos lángelmék napjainkig vallották és vallják, akinek trónját tudományos érvekkel eddig megdönteni nem sikerült. Ettől a magasabb társadalmi s erkölcsi bázistól a társadalom csak boldogabb, a nemzet csak erősebb, kultúránk csak szilárdabb és átfogóbb lehet: miért félünk tehát tőle? A liberalizmusnak, mely rablóhadjáratot indított néhány erősnek érdekében a gyöngék milliói ellen, természetesen érdekében állt, hogy a magasabb etikát hirdető s a rablómorált élesen elítélő keresztény vallás befolyását a nyilvános életre diszkreditálja, mint papuralmat kiáltsa ki s gyöngítse; érdekében állt, hogy a skrupulusnélküli vagyonharácsolással és emberkifosztással szembehelyezkedő keresztény közmorál megerősödését megakadályozza, hogy a társadalmi szolidaritás kötelességét, mely a kereszténység elvéből oly egyenesen következik, s a keresztény szeretet és méltányosság parancsát uralkodó elvvé lenni ne engedje, s azért sajtója, irodalma, egyetemi katedrái révén mindent elkövetett, hogy a kereszténységet a tiszteletben tartandó s meghallgatandó közéleti tényezők sorából leszorítsa. Ezért is szítja a kereszténység legerősebb véderői, a katolikus papság vagy például a jezsuita rend elleni gyűlöletet.      De vajon mi, akik keservesen ráébredtünk a liberalizmus embertelen, lelkiismeretlen, igazságtalan és társadalomirtó jellegére, vezettessük magunkat tovább is járszalagon a liberalizmus révén mesterségesen terjesztett, de tárgyi szempontokból igazolhatatlan «antiklerikalizmus», helyesebben: anti-krisztianizmus által? A KERESZTÉNYSÉG ÉS A FELEKEZETI KÉRDÉS A való élet nem általánosságokból, hanem részletekből áll, s azért az államéletnek, ha keresztény alapra akar helyezkedni, erre a konkrét életben csak kétféle útja-módja van. Az egyik: hogy csak az istenhit és néhány legáltalánosabb erkölcsi irányvonal dolgában fogadja el útmutatóul a kereszténységet, egyébként pedig a teljes közöny álláspontjára helyezkedik. A másik mód: hogy a kereszténységet elsősorban legősibb, s az országban már hívei számánál fogva legjelentékenyebb formájában követi és értelmezi, ami azonban nem akadálya annak, hogy a többi formákat is, mint bevett vallásfelekezeteket elismerje, hazafias, kulturális és erkölcsi érdemeik szerint egyenlő szabadságban s megfelelő anyagi s jogi támogatásban részesítse. Belátásos, józan protestánsaink nagy részének nincs is észrevétele az ellen, hogy az állam nálunk, ahol a kereszténység mégis csak, mint katolicizmus vetette meg az országnak, mint európai királyságnak alapjait, s lengte át törvényhozását egészen 1848-ig, főleg ez utóbbi értelemben kövesse a kereszténység elveit. Ezek a higgadt, elsősorban keresztény s csak másodsorban felekezeti érzelmű protestánsok, bármennyire ragaszkodnak felekezetükhöz, nagyon jól érzik, hogy a katolicizmus a legerősebb védvára a keresztény hitnek és erkölcsnek, legszilárdabb bástya a szabadgondolkozás és destrukció elleni küzdelemben, s legtöbb érdemet szerzett az ország erkölcsi erőinek gyarapításában. Tudják és látják, hogy a nagy országpusztító veszedelmekre: a zsidóság óriási térfoglalására, a szabadkőművesség és szociáldemokrácia terjedésére, a sajtó elfajulására, a közerkölcsök romlására, az irodalmi és színházi dekadenciára, az egykére, stb. a katolikusok mutattak rá legelőször, s küzdöttek ellenük a legnagyobb határozottsággal. Tudják és látják, hogy itt nincs és nem is volt soha megalkuvás; hogy a katolikusok sohasem tűrnének meg püspökeik között Balthazár Dezsőket, papjaik és teológiai tanáraik között szabadkőműveseket; Tudják és látják, hogy a destrukció vezérei és orgánumai nem ok nélkül küzdöttek mindig és mindenütt elsősorban a katolikus Egyház és papjai ellen, s a liberalizmus és a plutokrata sajtó sem ok nélkül okádott tüzet és lávát, gúnyt és gyűlöletet elsősorban a katolikus gondolatok, elvek, szereplő emberek, papok és intézmények ellen.      Annyit azonban elvárhatunk protestáns testvéreinktől, hogy ha nem is vallásilag, de legalább politikai és gazdasági létharcunkban mellénk állnak, nem pedig a zsidóság s a szabadkőművesség mellé. S hisszük, hogy az a hazafias készség és lendület, mellyel protestáns testvéreink a múltban annyiszor szereztek érdemeket az ország függetlenségének biztosítása körül, s az a tisztult gondolkozás, melynek nem egy kiválóságuk adta tanújelét, meg fogja értetni velük ma is, hogy a keresztény és nemzeti védekezés munkájában nem a destruktívek oldalán, hanem mellettünk a helyük. (Bangha Béla – eredeti – lábjegyzete fenti kijelentéseihez: „A radikalizmusnak azért volt könnyű helyzete nálunk, mert a legerősebb keresztény védvár, a katolicizmus elleni küzdelmében legtöbbször bízvást számíthatott számos oly protestáns keresztényre,m akinek, sajnos, fontosabb érdeke volt a katolicizmus gyengítése, mint a keresztényellenes aknavetők leálcázása. A liberalizmus és a zsidóság sohasem lehetett volna olyan úrrá felettünk, aminővé lett, ha nem számíthat a katolicizmus, sőt általában a pozitív kereszténység elleni hadjárataiban fegyvertársakra gyakran a keresztények sorában is.” – A kiadó megjegyzése ehhez: Bangha Béla megállapításának tényszerűségét bizonyítja, hogy a magyarországi szabadkőműves páholyok tagjai között az izraeliták mellett, kiemelkedően nagy számban református vallású keresztyének vettek részt.) (Lábjegyzet Balthazár Dezsőről (1871-1936): Református püspök, jogász. Teológiai tanulmányai után Tisza Lajos nevelője volt, közben jogi doktorátust szerzett. 1898-tól a kultuszminisztériumban működött, 1900-tól lelkész Hajdúszoboszlón és Hajdúböszörményben. … 1914-ben a főrendiház tagja, 1917-ben a református zsinat, 1918-ban a konvent elnöke lett. Az ellenforradalmi rendszer társadalmi, politikai életében liberális álláspontot foglalt el. Bangha Béla amiatt írt negatív módon Balthazárról, mivel a református püspök támogatta a szekularizációt, azaz a római katolikus egyház vagyonának elvételét.) [A honlap szerkesztőjének megjegyzése e fejezethez: Bangha Béla e mondatot: „Tudják és látják, hogy itt (m. m. a katolikus Egyházban) nincs és nem is volt soha megalkuvás; hogy a katolikusok sohasem tűrnének meg püspökeik között Balthazár Dezsőket, papjaik és teológiai tanáraik között szabadkőműveseket”, 1920-ban írta le, ami több mint meghökkentő. Mint ahogy a honlapon már számos cikkben szó volt erről, a szabadkőművesek terve az Egyház elpusztítására legkésőbb 1846 óta már ismert volt a klérus számára! A Rampolla-féle botrány óta is eltelt már 17 év, melyet ráadásul Rampolla († 1913), XIII. Leó teljhatalmú bíboros-államtitkára – és mások, elsősorban az amerikai püspökök vezető részének – két évtizedes aktív liberális ténykedése előzött meg, Hogyan lehetséges akkor ilyen nagyfokú, és súlyos következményekkel terhes tévedés, és/vagy informálatlanság, és/vagy elhallgatás, áltatás? Csak azért, mert Magyarországon 1920-ban – talán – még e területen jobb volt a helyzet, még nem jelentette azt, hogy a nyugati züllés ide nem fog hamarosan eljutni! – Erről a témáról egy következő cikkben majd bővebben.] A KERESZTÉNY MAGYARORSZÁG ÉS A KATOLICIZMUS A katolicizmusra éppen azért, mert történelmi múltjánál, súlyánál, létszámánál s vezető szerepre hivatottságánál fogva mindenesetre első helyen képviseli hazánkban a kereszténységet, az ország újjáépítésének munkájában fokozottabb feladatok várnak. A katolicizmus ezekre a feladatokra vállalkozik is, de hogy hivatását teljesíthesse, jelentékeny erőkoncentrációra lesz szüksége. A magyar katolicizmusnak a múltban nagyon sokat ártott az az állami gyámkodás, mely nem annyira segíteni és fejleszteni, mint inkább kihasználni törekedett a katolicizmust, és erőit nem ritkán politikai szempontok kedvéért valósággal gúzsba kötötte. Nem lehet eléggé hangsúlyozni továbbá, hogy a múlt század derekának s egész második felének sekélyes és erőszakos liberalizmusa, valamint az utóbbi évtizedek kimondott vallásellenessége leggyűlöltebb, sokszor úgyszólva egyedüli harcképes ellenségét a katolicizmusban látta, s minden eszközzel ennek gyengítésére törekedett. Sajnos, liberális politikusaink, már részben Deák Ferenc is, valamint az idősebb Andrássy, de főleg Tisza Kálmán (1830-1902), Szilágyi Dezső (1840-1901), Wekerle Sándor s annyian mások, máig tátongó sebeket ütöttek a magyar katolicizmus testén, s azok a tapsok, melyeket ezek a liberális vezérférfiak az utóbbi félévszázadban egyre diadalmasabban előretörő zsidósajtó részéről arattak, bizony nem csekély részben éppen a katolicizmus meggyengítőinek szóltak.      (Lábjegyzetek a szövegben említett politikusokhoz: 1. Tisza Kálmán liberális fölfogásának lett a következménye, hogy a Magyar Királyságba bevándorló, nagy tömegű zsidóság kézbe kaparintotta a majdnem teljes magyar ipart, a bankrendszert és a kereskedelmet, valamint a sajtót és a kultúrát hordozó egyéb intézményeket. Az ő miniszterelnöksége idején engedélyezte a belügyminisztérium a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy működését (1886).      2. Szilágyi Dezső (1840-1901) egyetemi tanár, politikus és igazságügy miniszter. Ő szavaztatta meg az ún. vallásügyi törvényeket, amelyek a polgári liberális körök törekvéseit fejezték ki (1894) Az ő házelnöksége alatt szavazták meg az ún. egyházpolitikai törvénycsomagot, amely törvények szövegét a budapesti szabadkőműves páholyok jogász, egyben képviselő tagjai fogalmazták.) A katolicizmusnak ezeket a sebeket kiheverni nem lesz könnyű s ilyesmi nem sikerülhet pillanatok alatt. Hiszen a liberalizmus, bármennyit vétkezett a múltban a haza és a kereszténység ellen, ma sem halt meg, ma is uralmon van, s visszaszoríttatása ügyében alig történt még komoly, döntő lépés. A másik nagy akadály, mellyel a katolicizmus nemzet-építő munkájában találkozni fog: saját híveinek hitbeli megfogyatkozása s egyházukhoz való ragaszkodásuknak fogyatékossága. E téren a katolicizmusnak aránylag mindig sokkal nehezebb helyzete lesz, mint például a protestáns egyházaknak. A katolikus Egyház sokkal többet követel híveitől, mint ezek; a katolikus hit- és egyházi élet igen komoly és nehéz teljesítmények hosszú sorozatából áll, amelyek a legtöbb felekezetnél egyszerűen hiányoznak.      A katolikus lelkipásztorkodás munkája tízszer oly nehéz, mint a protestánsoké, s amellett katolikus lelkipásztor aránytalanul kevesebb van; mert míg pl. a hazai protestánsoknál átlag 700 hívőre esik egy lelkész, nálunk csak minden 2700 hívőre esik egy pap. A katolicizmus hierarchikus rendje természetes emberi szempontból sokkal kevesebb vonzóerővel hat a hitével bensőleg egybe nem forrt világi emberre, mint ugyanolyan körülmények közt a protestáns egyházaknak teljesen demokratikus, világi kormányzat alatt álló egyházszervezete.      Nálunk, katolikusoknál az a hangulat meglehetősen ismeretlen, amely egy protestáns vezető ember ajkán egyszer így nyilatkozott még: «A vallásomra fütyülök, de az egyházamat nem engedem.» Nálunk ez idő szerint még nincs autonómia [itt: az államtól való függetlenség], s ha lesz is, vallásunk elvei szerint természetszerűleg sokkal tompítottabb s enyhébb lesz, mint a protestánsoké. Nálunk nem annyira külső kapcsolatok, érdekek, érzelmek keltik fel az «egyházias» érzést, mint inkább egyes-egyedül a hitbeli érvek, s a merőben természetfölötti szempontok. Éppen azért, bármennyire üdvözöljük s örömmel várjuk az autonómiát, mely eddigi megalázó helyzetünkből kivezet, s alapjaink kezelését s iskoláink vezetését ismét egyházunk kezébe teszi, mi nem annyira az autonómiától várjuk egyházunk benső megszilárdulását, mint inkább a hitélet, a voltaképpeni vallási élet fejlődésétől, s ezért minden erőnket elsősorban a korszerű lelkipásztorkodás kiépítésére, papságunk szellemi és főleg erkölcsi színvonalának emelésére kell fordítanunk. E tekintetben részletes indítványok tétele nem tartozik már e fejtegetések körébe. Csak annyit jegyzünk meg összefoglalásképpen, hogy mennél intenzívebb hit- és egyházi életet tudunk kifejteni, annál jobban fog érvényesülni külső tevékenységünkben is az őszinte keresztény szellem s annál több erkölcsi haszna lesz belőle a hazának is. befejezés következik… Feltéve: 2023. január 29.