Részletek
Bangha Béla „Magyarország újjáépítése és a kereszténység”
című, 1920 tavaszán megjelent könyvéből
III. rész
ELSŐ RÉSZ – MÁSODIK RÉSZ
A látszólag áthidalhatatlan ellentétek a kapitalista liberalizmus és a szociáldemokrácia között csak elméleti természetűek, a gyakorlat mégis mindig egybetereli őket.
Amit a néplélek ösztönszerűleg megérez annak igazságát a mi esetünkben nem nehéz tárgyilag is bizonyítani. Minden társadalmi alakulat, de főleg minden nemzet fennállásához, fejlődéséhez, virágzásához kétségtelenül nemcsak anyagi eszközök, nemcsak törvények és nyers erő szükségesek, hanem mindenekelőtt erkölcsi tényezők, erők és kapcsolatok is, melyeket a társadalom vagy nemzet a maga hivatalnoki, törvényhozói és katonai apparátusával meg nem teremthet, hanem csak fejleszthet, védhet és körülbástyázhat, s amelyeknek megteremtése, gyarapítása és állandó táplálása elsősorban erkölcsi erőtényezőktől függ, amelyek között legértékesebb kétségtelenül a kereszténység. Ezért nemzet nem állhat fenn, nem virágozhatik, nem fejlődhetik az általános jólét és kultúra útjain a jogrend biztossága, a tekintélytisztelet, az erkölcsiség és a szeretet elveinek szilárdsága nélkül. Ez az a négy alaposzlop, amelyen minden egészséges társadalmi- és államéletnek nyugodnia kell. A jogrend biztossága minden államéletnek egyik leglényegesebb hivatása. Tekintélytisztelet nélkül rend, fegyelem és egység nincs. Erkölcsiség nélkül az állam fenevadak társaságává süllyed alá. Szeretet nélkül, az összetartozás és testvériség érzelmeinek ápolása nélkül a nemzet egymástól idegen elemek összeverődött társasága. Azonban sem igazi jogrend, sem tekintélytisztelet, sem erkölcs, sem szeretet nem képzelhető a vallás támogató ereje nélkül, s nincs a világon elv, amely ennek e négyes alaposzlopnak körülbástyázásában oly megbecsülhetetlen szolgálatokat tenne a hazának és nemzetnek, mint a kereszténység.
A jogrend! Az újkori liberális bölcselet, Kant és a pozitivisták megkísérelték a jog fogalmából száműzni az ember fölött álló isteni jogrenddel való kapcsolatot. Szerintük «jog az, amit a többség akar», ami «az általános jogérzetnek megfelel», amit a többség akaratából, a népszuverenitásból előállott kormányzat «kikényszeríteni tud». Első pillantásra ingadozó, határozatlan s ki nem elégítő felfogások. Hány ezer eset van, amelyben a «többség» felfogása, jogérzéke merőben megállapíthatatlan és ingadozó. Hol van az az őrület és esztelenség, amelyet el ne lehetne fogadtatni a mindenre kapható tömegekkel, főleg a demagógia és a sajtó-mindenhatóság klasszikus századában? Hol az a jogi vagy erkölcsi képtelenség, az a kommunista vagy szocialista megtévedés, amely mellé látszólagos vagy akár pillanatilag igazi többséget is ne lehetne toborozni? A «többség» tegnapelőtt a liberalizmust imádta, tegnap a forradalomra és a vörös zászlóra esküdött, ma ennek, holnap annak a bálványnak fog oltárt emelni. S mindaz, amit egy önállótlan és változékony jellemű többség akar, azonnal «jog» és «igazság» legyen?
Második nélkülözhetetlen kelléke minden társadalmi és nemzeti életnek a törvényes tekintélyek tisztelete. A destrukció és a forradalmi izgatás ugyan semmi ellen nem küzdött a gúny- és gyűlöletszításnak oly mérgezett nyilaival, mint a tekintély tisztelete ellen, s a Kunfi Zsigmondok fennen hangoztatták, hogy nem az «alázatos, görnyedthátú engedelmesség» méltó az emberhez, hanem a tekintély gyűlölete, a lázadás szelleme és a forradalmi készség. Azonban hogy mennyire nem lehet meg semmiféle társadalmi rend tekintély és tekintélytisztelet nélkül, megmutatta maga a proletárforradalom, amely nemcsak ellenmondást nem tűrt meg, hanem még kritikát és ellenvéleményt sem, s porba tapodott minden vele ellenkező gondolat- és sajtószabadságot s forradalmi törvényszék elé állított mindenkit, aki az elvtársuralom vezéreinek tekintélyét nem tisztelte, vagy akárcsak ennek a tekintélyuralomnak lehetséges összeomlásáról is véleményt mert nyilvánítani. Az «Isten kegyelméből való» tekintélyek helyét az utca kegyelméből való tekintélyek foglalták el, világos jeléül annak, hogy központi vezetőtekintélyek elismerése és követése nélkül semmiféle nagy társadalmi közösség nem állhat fenn, nem működhetik egységesen.
Az államélet virágzásának harmadik fő kelléke az erkölcsiség. Minél több az erkölcsi szempontok tiszteletbentartása egy népben, annál több benne a jólét, a társadalmi összhang, a vagyon- és életbiztonság, a kötelességteljesítés és közéleti tisztaság, a családi boldogság, sőt az egészség is. Több erkölcs annyi, mint több béke és idealizmus, több nemes életfölfogás, több méltányosság, több önzetlenség, több kultúra, több becsületes hazafi. Annyi, mint szentebb családi tűzhelyek, hűségesebb férfiak, jobb anyák, romlatlanabb ifjak és tisztább leányok, bájosabb, egészségesebb, jobban nevelt gyermekek. Több morál annyi, mint több mosoly és kevesebb könny, több elégedettség és kevesebb meghasonlás, több rend és kevesebb anarchia, több boldogság és kevesebb betegség, öngyilkosság, házassági elválás és téboly. A morálstatisztika és a mindennapi tapasztalás szerint pedig minden népben és néposztályban pontosan annyi a gyakorlati erkölcs, amennyi a hit és a vallási élet. A morálstatisztika szerint a nagy nemzetcsapások: az alkoholizmus, házassági elválások, egyke-rendszer, magzatelhajtás, öngyilkosság, prostitúció, nemi betegségek, paralízis és téboly s a legkülönbözőbb bűnözések mindenütt fordított arányban állanak az illető nép vagy néposztály, város, falu, társadalmi réteg, hitfelekezet stb. megállapíthatóan intenzív vallásos életével. A szobatudósok vallásmentes erkölcstana, az úgynevezett «laikus morál», a gyakorlati életben sehol sem igazolódott be. Franciaországban, amióta a hittant az iskolából kiküszöbölték, megháromszorozódott a 18 éven aluli bűnözők száma, s hogy a kommunizmus vallásmentes erkölcsoktatása milyen eredményeket ért el a gyakorlatban, eléggé emlékezetünkben áll s eléggé szemünk elé juttatta a Budapesten teherbe esett iskolásleányoknak százakra menő szomorú serege. S mit mondjunk a szeretet nagy elvéről, mely nélkül a nemzet nem egység, nem család, nem «haza» többé? Nem az a lényeg itt, hogy a szeretet parancsát a kereszténység írta bele az emberek lelkébe, hanem az, hogy ennek a szeretetnek legerősebb indítóokait és biztosítékait is csak a kereszténység nyújtja. Egyazon társaság, egyazon állam tagjai szerethetik egymást a puszta faji vagy érdekközösség alapján is, de mennyivel magasabb, nemesebb és szilárdabb a szeretet közöttük akkor, ha az összetartozás érzetének a krisztusi testvériség adja meg mélyebb alapját, s az Istentől rendelt szeretettörvény kovácsolja legszorosabb, legszentebb kapcsolattá! Mily rideg az állami élet, a közigazgatás, a gazdasági viszonylatok, ha a törvények, jogok és érdekek merev szempontjait nem enyhíti a keresztényi szeretet és őszinte, testvéri jóindulat melege! Mily más a viszony úr és cseléd, munkáltató és munkás, tanár és tanítvány, hatóság és nép között, ha ezt a viszonyt a szeretet lehelete lengi át, s nem pusztán a kötelességek és az érdekek versengése! S lehetséges-e őszinte szeretet és jóindulat az embertárs iránt, ha abban pusztán az élet asztalánál elhelyezkedni kívánó s esetleg a mi kenyerünkből is minél nagyobb darabot lekanyarítani akaró vetélytársat látjuk? A társadalomtudomány komoly és őszinte művelői között új jelszó jutott uralomra s hódít egyre több hívet: a szolidarizmus jelszava, mely egyfelől a liberalizmus, másfelől a szociáldemokrácia helyébe kíván lépni. Ez a szolidarizmus nem akarja merev kollektivista államgépezet kerekeibe törni az egyéni szabadságot, a kezdeményező kedvet s a magántevékenységet, de azt sem engedi meg viszont, hogy az egyes ember a közjó figyelembevétele nélkül s az össztársadalom kárával gyakorolhassa szabadságát. A szolidarizmus a társadalmat önálló élő szervezetnek tekinti, amelynek részei: az egyén, a család stb., szintén önálló életet élnek ugyan, de kötelesek az ország egészséges fejlődését is szem előtt tartani, még pedig nemcsak mint saját egyéni boldogulásuk egyik feltételét, hanem mint olyan testvérrészekét, amelyekkel azonosaknak, rokonnak, szolidárisnak kell magukat érezniök. A szabadság és az önzés két hajtóerejét csak a társadalmi szolidaritásérzet, a testvériesség fogalma kötheti össze úgy, hogy az egyén se szűnjön meg teljes erejéből küzdeni az érvényesülésért, s a társadalom se váljék az erősebbek és lelkiismeretlenebbek szabad prédájává. Kétségtelen, hogy a liberalizmussal és a szociáldemokráciával szemben a társadalmi szolidarizmus eszméjéé a jövő. Azonban csak akkor, ha a lényegét alkotó erkölcsi mozzanatnak, a testvériességnek hangoztatásánál nem pusztán szólamokra épít, hanem ennek a testvériességnek a kereszténységben szilárd és határozott alapot ad. Mert pusztán hangoztatni a testvériséget, könnyű dolog; ebben a liberalizmus és szociáldemokrácia sem fukarkodtak; az a kérdés, milyen alapon lehet ezt a testvériséget csakugyan meg is teremteni és a lelkekbe bevinni. A fentiek szerint egyedül a kereszténység alkalmas arra, hogy a liberalizmus önzési elvének és a szociáldemokrácia gyűlöletekének hatásos ellenszere s a társadalmi szolidarizmus valóra váltója legyen. S minthogy az általános emberi társadalmon belül minden egyes nemzet mint külön társadalmi egység van hivatva létét és fejlődését biztosítani, a nemzet társadalmi fejlődése a szolidarizmus elve alapján szintén csak akkor van biztosítva, ha életét a kereszténység elvei és eszméi irányítják.
Amikor a kereszténységet, mint nemzetünk legjobb támaszát visszasírjuk, amikor követeljük, hogy ismét a társadalmat irányító legfőbb tényezők közé soroltassék, sokak ajakára a kétely mosolya ül ki, s azt kérdezik: Ha a kereszténység csakugyan oly elsőrendű társadalom-irányító tényező, hogyan történt meg mégis, hogy ennyire lesiklott az őt megillető polcról? Hogy dúsgazdag tartalma, történeti érdemei, soha el nem avuló korszerűsége és letörhetetlen logikai érvei mellett ennyire megfeledkeztünk róla, hogy valósággal hamupipőkévé lett a szellemi áramlatok és társadalomirányító gondolatok világában? S nem annyi-e a kereszténység, mint szakítás a modern tudománnyal, a haladással, nem annyi-e, mint maradiság, papuralom és felekezetieskedés? Feleljünk meg e kérdésekre sorjában.
Hogy mindenekelőtt a történeti okokat megértsük, amelyek a kereszténységet lassan-lassan háttérbe szorították, szemügyre kell vennünk az újkor nagy politikai mozgalmait és szellemi áramlatait. A középkor végén fellépő reneszánsz lényegében pogány, keresztényellenes mozgalom volt. Miként a művészetek és az irodalom terén, úgy az államélet terén is mindenekelőtt visszalopta a köztudatba a pogány állameszmét: az állam mindenhatóságának, vallási szempontok által meg nem kötött abszolutizmusának tanát. Ez az állami és fejedelmi abszolutizmus tette lehetővé a protestantizmus gyors és tömeges terjedését is.
Az egyház erejét magát is nagymértékben aláásta a XVII. és XVII. századbeli gallikanizmus és jozefinizmus, amely a vallást politikai eszköznek és az állami abszolutizmus cselédjének tekintette, az egyházat megrabolta függetlenségétől s valósággal rabszíjra fűzte, de arany rabszíjra: Az egyháziakat aszerint jutalmazta és emelte, amint az egyházi érdekeket az uralkodói kedvteléseknek és politikai céloknak alárendelték. Bizantinussá (romlott, korrupt), stréberré, elvilágiasodottá tette a papságot; az egyház kormányzatát és egyházi fegyelmet minden eszközzel gyengítette, a papság teológiai és aszketikai kiképzését elposványosította. Kereszténység egyház és egyháziak nélkül holt fogalom, és végzetesebben nem árthatott a vallási liberalizmus az egyháznak és a kereszténységnek, mint mikor a nyájat pásztoraiban rontotta meg, a püspökök és papok értelmi és erkölcsi színvonalat mesterségesen lesüllyesztette és ezzel a kereszténység benső életét minden apostoli üdeségétől és melegétől megfosztotta. «Leütöm a pásztort és elszélednek a juhok.»
Ugyanakkor nem szabad felednünk, hogy a kereszténység, bármennyire megfelel a lélek legmélyebb igényeinek s legbensőbb metafizikai törekvéseinek, számos ponton annyira ellenkezik az emberi természet romlott hajlamaival és tulajdonságaival, hogy nem csoda, ha e történeti hátráltató okok mellett számos lélektani szempont is gátolta megfelelő érvényesülését a tömegek lelkében. A kereszténység nem alkuszik meg az emberi gőggel, önzéssel, élvezetvággyal és rövidlátással. Tanai térdre kényszerítik a büszke emberi elmét, amely elé emberfölötti és természetfölötti igazságokat tár; erkölcsi szabványai pedig kérlelhetetlen gátat szabnak az ösztönösség szenvedélyeinek. Bizonyos, hogy a keresztény gondolat szabad érvényrejutását nagy mértékben akadályozták bizonyos visszaélések is, melyeket a modern ember a keresztény eszme nem egy méltatlan képviselőjén tapasztalt, s amelyeket a vallásosság és kereszténység ellenségei nem késtek alaposan kiszínezni a keresztény gondolat diszkreditálására. Méltatlan papok és főpapok, hivatásuk magaslatáról lesüllyedt egyházi intézmények azonban nem lehetnek ok arra, hogy magát a gondolatot elvessük: Amint senkinek sem jut eszébe az orvosok hibái s balfogásai miatt az orvosi kart vagy orvosi tudományt, a bírák vagy ügyvédek visszaélései miatt a jogszolgáltatást és jogrendet fölöslegesnek vagy mellőzendőnek jelenteni ki. A keresztény gondolat méltatlan képviselőit meg kell javítani, esetleg helyükről elmozdítani, jobbakkal pótolni, s e téren a jogos reformtörekvések a legfőbb egyházi hatóságok részén kétségtelenül a legmelegebb pártolással és kész előzékenységgel fognak találkozni. Hiszen e hibák nagy része egyenesen onnan ered, hogy politikai s hasonló tekintetek alkalmatlan hajszolása lehetetlenné tette az egyház fegyelmi életének, s a hibákat megelőző s megtorló szabadságának akadálytalan érvényesülését. Biztosra vehetjük, hogyha a magyar katolikus egyházban nem nő oly nagyra a jozefinista állami beavatkozás, ha például a pápa a papság s a hívek legjobbjainak meghallgatása mellett minden illetéktelen beavatkozás és világi tekintet mellőzésével szabadon tölti be a püspöki székeket, a főpapság és papság, általában az egyházi élet jelenségei ellen széltében felhangzó panaszok és keserű kifakadások nagyrésze hamarosan el fog némulni, s ez nemcsak az egyháznak, de magának az államnak és a köznek is sokkal inkább javára válnék, mint a rövidlátó állami gyámkodás, az egyház legvitálisabb önkormányzati funkcióiba való, többnyire avatatlan belekontárkodás. Az egyház igazi szabadsága az államnak és köznek sokkal inkább használna, mint az a pillanatnyi s látszólagos előny, hogy az egyházi méltóságok osztogatása egy-egy miniszter vagy akár az államfő tetszésétől függ.
De nem válik-e a kereszténység alapul fogadása az állami életben a társadalmi és kulturális haladás kerékkötőjévé? – kérdik számosan.
Amikor haladásról beszélünk – ez is a modern liberális agitáció egyik eredménye – az emberek rendesen csak anyagi és technikai haladást értenek rajta. Még mindig az a felfogás járja, hogy egy nemzet előrehaladottsága elsősorban külsőségekben, a technikai és gazdasági élet kiválóságában áll; hogy egy nemzet annál előrehaladottabb, minél több a vasútja és gyára, importja és exportja, színháza és fényes nagyvárosa.
De a haladásnak, így okoskodnak sokan, mégis nagy kerékkötője a papság befolyásának növekedése; már pedig keresztény társadalmi reform lehetetlen volna a papság befolyásának növekedése nélkül. Azt hisszük, a «klerikális» veszélytől való ideges félelem szintén nem egyéb, mint a liberalizmus nagyon ügyes sakkhúzásainak egyik eredménye, s felvilágosodottságára büszke korunk benső önállótlanságának egyik kiáltó tanújele. A «klerikális» szó – mint Lueger mondotta – zsidó eredetű gúnyszó arra, hogy «katolikus» vagy «keresztény».
A liberalizmusnak, mely rablóhadjáratot indított néhány erősnek érdekében a gyöngék milliói ellen, természetesen érdekében állt, hogy a magasabb etikát hirdető s a rablómorált élesen elítélő keresztény vallás befolyását a nyilvános életre diszkreditálja, mint papuralmat kiáltsa ki s gyöngítse; érdekében állt, hogy a skrupulusnélküli vagyonharácsolással és emberkifosztással szembehelyezkedő keresztény közmorál megerősödését megakadályozza, hogy a társadalmi szolidaritás kötelességét, mely a kereszténység elvéből oly egyenesen következik, s a keresztény szeretet és méltányosság parancsát uralkodó elvvé lenni ne engedje, s azért sajtója, irodalma, egyetemi katedrái révén mindent elkövetett, hogy a kereszténységet a tiszteletben tartandó s meghallgatandó közéleti tényezők sorából leszorítsa. Ezért is szítja a kereszténység legerősebb véderői, a katolikus papság vagy például a jezsuita rend elleni gyűlöletet.
A való élet nem általánosságokból, hanem részletekből áll, s azért az államéletnek, ha keresztény alapra akar helyezkedni, erre a konkrét életben csak kétféle útja-módja van. Az egyik: hogy csak az istenhit és néhány legáltalánosabb erkölcsi irányvonal dolgában fogadja el útmutatóul a kereszténységet, egyébként pedig a teljes közöny álláspontjára helyezkedik. A másik mód: hogy a kereszténységet elsősorban legősibb, s az országban már hívei számánál fogva legjelentékenyebb formájában követi és értelmezi, ami azonban nem akadálya annak, hogy a többi formákat is, mint bevett vallásfelekezeteket elismerje, hazafias, kulturális és erkölcsi érdemeik szerint egyenlő szabadságban s megfelelő anyagi s jogi támogatásban részesítse.
Belátásos, józan protestánsaink nagy részének nincs is észrevétele az ellen, hogy az állam nálunk, ahol a kereszténység mégis csak, mint katolicizmus vetette meg az országnak, mint európai királyságnak alapjait, s lengte át törvényhozását egészen 1848-ig, főleg ez utóbbi értelemben kövesse a kereszténység elveit. Ezek a higgadt, elsősorban keresztény s csak másodsorban felekezeti érzelmű protestánsok, bármennyire ragaszkodnak felekezetükhöz, nagyon jól érzik, hogy a katolicizmus a legerősebb védvára a keresztény hitnek és erkölcsnek, legszilárdabb bástya a szabadgondolkozás és destrukció elleni küzdelemben, s legtöbb érdemet szerzett az ország erkölcsi erőinek gyarapításában. Tudják és látják, hogy a nagy országpusztító veszedelmekre: a zsidóság óriási térfoglalására, a szabadkőművesség és szociáldemokrácia terjedésére, a sajtó elfajulására, a közerkölcsök romlására, az irodalmi és színházi dekadenciára, az egykére, stb. a katolikusok mutattak rá legelőször, s küzdöttek ellenük a legnagyobb határozottsággal. Tudják és látják, hogy itt nincs és nem is volt soha megalkuvás; hogy a katolikusok sohasem tűrnének meg püspökeik között Balthazár Dezsőket, papjaik és teológiai tanáraik között szabadkőműveseket; Tudják és látják, hogy a destrukció vezérei és orgánumai nem ok nélkül küzdöttek mindig és mindenütt elsősorban a katolikus Egyház és papjai ellen, s a liberalizmus és a plutokrata sajtó sem ok nélkül okádott tüzet és lávát, gúnyt és gyűlöletet elsősorban a katolikus gondolatok, elvek, szereplő emberek, papok és intézmények ellen.
(Bangha Béla – eredeti – lábjegyzete fenti kijelentéseihez: „A radikalizmusnak azért volt könnyű helyzete nálunk, mert a legerősebb keresztény védvár, a katolicizmus elleni küzdelmében legtöbbször bízvást számíthatott számos oly protestáns keresztényre,m akinek, sajnos, fontosabb érdeke volt a katolicizmus gyengítése, mint a keresztényellenes aknavetők leálcázása. A liberalizmus és a zsidóság sohasem lehetett volna olyan úrrá felettünk, aminővé lett, ha nem számíthat a katolicizmus, sőt általában a pozitív kereszténység elleni hadjárataiban fegyvertársakra gyakran a keresztények sorában is.” – A kiadó megjegyzése ehhez: Bangha Béla megállapításának tényszerűségét bizonyítja, hogy a magyarországi szabadkőműves páholyok tagjai között az izraeliták mellett, kiemelkedően nagy számban református vallású keresztyének vettek részt.) [A honlap szerkesztőjének megjegyzése e fejezethez: Bangha Béla e mondatot: „Tudják és látják, hogy itt (m. m. a katolikus Egyházban) nincs és nem is volt soha megalkuvás; hogy a katolikusok sohasem tűrnének meg püspökeik között Balthazár Dezsőket, papjaik és teológiai tanáraik között szabadkőműveseket”, 1920-ban írta le, ami több mint meghökkentő. Mint ahogy a honlapon már számos cikkben szó volt erről, a szabadkőművesek terve az Egyház elpusztítására legkésőbb 1846 óta már ismert volt a klérus számára! A Rampolla-féle botrány óta is eltelt már 17 év, melyet ráadásul Rampolla († 1913), XIII. Leó teljhatalmú bíboros-államtitkára – és mások, elsősorban az amerikai püspökök vezető részének – két évtizedes aktív liberális ténykedése előzött meg, Hogyan lehetséges akkor ilyen nagyfokú, és súlyos következményekkel terhes tévedés, és/vagy informálatlanság, és/vagy elhallgatás, áltatás? Csak azért, mert Magyarországon 1920-ban – talán – még e területen jobb volt a helyzet, még nem jelentette azt, hogy a nyugati züllés ide nem fog hamarosan eljutni! – Erről a témáról egy következő cikkben majd bővebben.]
A katolicizmusra éppen azért, mert történelmi múltjánál, súlyánál, létszámánál s vezető szerepre hivatottságánál fogva mindenesetre első helyen képviseli hazánkban a kereszténységet, az ország újjáépítésének munkájában fokozottabb feladatok várnak. A katolicizmus ezekre a feladatokra vállalkozik is, de hogy hivatását teljesíthesse, jelentékeny erőkoncentrációra lesz szüksége. A magyar katolicizmusnak a múltban nagyon sokat ártott az az állami gyámkodás, mely nem annyira segíteni és fejleszteni, mint inkább kihasználni törekedett a katolicizmust, és erőit nem ritkán politikai szempontok kedvéért valósággal gúzsba kötötte. Nem lehet eléggé hangsúlyozni továbbá, hogy a múlt század derekának s egész második felének sekélyes és erőszakos liberalizmusa, valamint az utóbbi évtizedek kimondott vallásellenessége leggyűlöltebb, sokszor úgyszólva egyedüli harcképes ellenségét a katolicizmusban látta, s minden eszközzel ennek gyengítésére törekedett. Sajnos, liberális politikusaink, már részben Deák Ferenc is, valamint az idősebb Andrássy, de főleg Tisza Kálmán (1830-1902), Szilágyi Dezső (1840-1901), Wekerle Sándor s annyian mások, máig tátongó sebeket ütöttek a magyar katolicizmus testén, s azok a tapsok, melyeket ezek a liberális vezérférfiak az utóbbi félévszázadban egyre diadalmasabban előretörő zsidósajtó részéről arattak, bizony nem csekély részben éppen a katolicizmus meggyengítőinek szóltak. A katolicizmusnak ezeket a sebeket kiheverni nem lesz könnyű s ilyesmi nem sikerülhet pillanatok alatt. Hiszen a liberalizmus, bármennyit vétkezett a múltban a haza és a kereszténység ellen, ma sem halt meg, ma is uralmon van, s visszaszoríttatása ügyében alig történt még komoly, döntő lépés.
A másik nagy akadály, mellyel a katolicizmus nemzet-építő munkájában találkozni fog: saját híveinek hitbeli megfogyatkozása s egyházukhoz való ragaszkodásuknak fogyatékossága. E téren a katolicizmusnak aránylag mindig sokkal nehezebb helyzete lesz, mint például a protestáns egyházaknak. A katolikus Egyház sokkal többet követel híveitől, mint ezek; a katolikus hit- és egyházi élet igen komoly és nehéz teljesítmények hosszú sorozatából áll, amelyek a legtöbb felekezetnél egyszerűen hiányoznak. befejezés következik…
|
vissza