ELSŐ RÉSZ   –   HARMADIK RÉSZ   –   NEGYEDIK RÉSZ (A könyv kiadójának lábjegyzetei közvetlenül a vonatkozó szöveg után zárójelben találhatók) A társadalmi forradalom felé az út a vagyonok folytonos koncentrálódásán, s minél szélesebb néposztályok minél nagyobb elnyomorodásán át vezet A SZOCIALIZMUS TÖREKVÉSEI A VALÓSÁGBAN A szociáldemokrácia a munkásmozgalmaknak kétségtelenül hatalmas lendületet adott s azokat nagy külső, bár pillanatnyi sikerekre vezette – ez az érdeme; de viszont ugyanezeknek a mozgalmaknak a képzelhető leghelytelenebb irányt szabta – s ez a bűne sokszorosan lenyomja minden érdemét. A szociáldemokrácia megtévelyedés; hamis következtetés egy nagyon igaz elő-tételből; mindent összefoglalva: a munkásmozgalomnak holtvágányra terelése, diszkreditálása, végzetes veszélyeztetése. Ugyanezekre a következtetésekre jutunk, ha a szociáldemokrácia alapeszméiről tényleges törekvéseire térünk át. A szociáldemokrácia osztályharcot akar s végcélja: a proletárdiktatúra. Más szóval: a szociáldemokrácia fel akarja forgatni azt az államrendet, mely nem egy osztálynak, hanem a közjónak, minden osztály javának alapján áll; meg akarja ingatni azt a társadalmi rendet, mely másnak is juttat jogvédelmet, nemcsak a proletárnak.      Igaza van ugyan a szociáldemokráciának (s az igazi szocializmusnak is) abban, hogy a mai állam, a mai társadalom bizonyos fokig szintén osztályuralmi politikát űzött, s túlságosan kedvezett a birtokos osztálynak, főleg a felelőtlen ingótőke spekulációinak. Ezt a liberális bűnt és megtévelyedést ki kell operálni a jövő társadalmából, de jól jegyezzük meg: a szociáldemokrácia éppen abban különbözik az egészséges szocializmustól, hogy nem a bajt akarja kioperálni, hanem az egész fennálló társadalmi rendet akarja a levegőbe röpíteni, hogy aztán ugyanazt az igazságtalanságot: az osztályuralmat a maga javára építse fel.      A szociáldemokrácia nem reformokat akar, hanem forradalmat: a «Verelendungstheorie» (az elszegényedés elmélete) éppen azért kell neki, hogy az elkeseredés nőttön-nőjön, s végül forradalomban robbanjon ki. «Teljesen ellenkeznék a szociáldemokrácia elveivel – mondja az 1893-as kölni pártgyűlés – ha a mai társadalom hibáit a mai társadalmon belül akarnók megszüntetni. Mi is követelünk reformokat; de mi a különbség e reformkövetelések értékelésében köztünk s például a polgári feministák között? Az, hogy ők a reformok által a polgári társadalmat erősíteni akarják, mi pedig harcképessé akarjuk tenni általuk a proletárságot a mai társadalom megdöntésére» (idézet az 1904-es berlini pártgyűlés protokolljából). Ama számtalan nyilatkozat után, mellyel a szociáldemokraták ezt a nemzet- és társadalom-felforgató szándékukat a legváltozatosabb formában, de minden kívánható nyíltsággal állandóan hangoztatják, az ember szinte fejéhez kapva kérdi: aludt-e az állam és a társadalom, hogy ezt az agitációt, melynek bevallott célja az állam és társadalom felforgatása, mindjárt kezdettől fogva megtűrte s kompromisszumokkal dédelgette? A józan ész azt mondaná, hogy az államnak legelső kötelessége saját fennmaradását védelmezni, s a háború folyamán, például nemzetiségi határvidékeken, készségesen is alkalmazták a hadijog legszélsőbb szigorát azokkal szemben, akik az államnak és haderejének létét s fennmaradását veszélyeztették. Micsoda szörnyű rövidlátás azonban a nemzetiségi frondőröket (mindenáron ellenzékieskedők) és kémeket felakasztani, de a Budapesten vagy Bécsben ülő s ugyanazt a vétséget nyíltan és vakmerően elkövető nemzetárulóknak pedig szabad mozgást, szólás- és agitációs szabadságot, sajtót és szervezkedési jogot biztosítani? A magyar állam bélyegportó-mentességet adott a Világ-nak (a budapesti Eötvös szabadkőműves páholy, amit Bálint Lajos (eredeti neve Österreicher) vezetésével 1910-ben indult, ám hamarosan a radikális szabadkőművesek vették át, és ami a keresztény magyar állam elleni támadások fő orgánuma lett) és Népszavának, vasúti szabadjegyet szerkesztőiknek – lehet-e ennél kurtább eszű, öngyilkos politikát képzelni? S még ma is akadnak, akik a kibontakozás és nemzeti újjászervezés munkáját a szociáldemokráciának nyújtott engedmények és kompromisszumok révén vélik megoldhatni; mintha még mindig nem tanulhatták volna meg, hogy tűzzel tüzet oltani nem lehet, hogy az állam és társadalmi egyensúly negációja, az osztályharc és polgárháború rendszere nem nyújthat biztosítékot a nemzet újjáépítésére való törekvések őszinteségére nézve azok részén, akiknek elvei az országokat enyészet szélére vezetik! A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA KETTŐS ARCA A szociáldemokráciának, akár a mitológia Jánuszának, két arca van, s ez a két arc teljesen elüt egymástól. Az egyik arc a nyilvánosság felé van fordítva, elsősorban a munkástársadalom nyilvánossága felé, másik befelé: a vezetőség felé. És nagyon sok szociáldemokrata sakkhúzást, mi több: a szociáldemokrácia egész közép-európai viselkedését semmiképp sem lehet megérteni, ha nem tartjuk szem előtt ezt a kettős arcot.      Így szembeötlő mindjárt az a kettős és ellenmondásos szerep, melyet a szociáldemokrácia a munkásjólét kérdésében játszik. E téren a szociáldemokrácia a legnagyobb ellenmondásokba keveredik.      A marxizmus a jelen társadalom keretén belül céltalannak és lehetetlennek tart minden komoly szociális reformot. Ezt a társadalmi rendet légbe kell röpíteni, szavalja Marx és a Conti-utcai Marx-higítók; ezt nem gyógyítani, hanem megszüntetni kell, s nem toldozás-foldozás rajta a helyes szociális feladat, hanem ellenkezőleg: a mielőbbi összeroskadás előmozdítása. A munkásság ügyének árulói azok, akik azt ennek a társadalmi rendnek keretein belül akarják jólétre segíteni – így hangzik ez a pártgyűléseken és szocialista kátékban; Az egyetlen cél, amelyért a szociáldemokrácia szerint a munkásságnak küzdenie kell, a társadalmi forradalom előkészítése. A boldog jövő, a nagyszerű Zukunftsstaat (a jövő állama) majd csak a társadalmi forradalom s a proletárdiktatúra életbeléptetése után fog elkövetkezni. A társadalmi forradalom felé pedig az út a vagyonok folytonos koncentrálódásán, minél kevesebb kézbe tömörülésén, s minél szélesebb néposztályok minél nagyobb elnyomorodásán át vezet («Verelendungstheorie»), s az ortodox marxistának ezt az elnyomorodást nemcsak megakasztania nem szabad, de sőt siettetnie kell. Bebel szerint a munkásosztályt mai nyomorúságos állapotában meg kell tartani, hogy minél elkeseredettebb, s annál jobb szocialista és forradalmár legyen. A hivatalos szociáldemokrata álláspont tehát nem az, hogy segítsünk a munkásokon s a szegény középosztályon minél előbb és minél nagyobb mértékben; hanem ellenkezőleg, hogy minél nagyobb nyomort teremtsünk, minél előbb süllyesszük proletársorsba a középosztályt s tegyük az elproletárosodott tömegeket minél elkeseredettebbekké. Ezt azonban a munkásságnak nem mondják meg. Még csak az kellene! Hiszen megköszönné a munkás nép, ha megmagyaráznák neki, hogy most még nem lehet rajta segíteni, hanem majd csak néhány év vagy évtized múlva, ha egész Európa népe elproletárosodik, s addig a munkásságnak tulajdon jól felfogott érdekében bele kell nyugodnia, hogy minél többet éhezzék, fázzon és nyomorogjon, mert hisz ez sietteti a proletárok végleges felszabadulásának eljöttét. A munkásság bajosan kérne abból a világboldogításból, amely egy felhős távolokban megszületendő Eldorádóról regél neki, de amelynek első stációja a tömeges éhhalál.      Annyira rejtegeti a szociáldemokrácia a munkásság és a közvélemény előtt ezt az ő igazi ábrázatját, hogy az ortodox Marx-féle elnyomorodási elmélettel szemben még szakszervezeti mozgalmat is csinál. Sokszor szemére vetették a szociáldemokráciának, hogy a szakszervezeti mozgalom által ellentétbe keveredik a marxizmussal. S ez a szemrehányás teljesen jogos is, mert a szakszervezeti mozgalom, ha őszinte és komoly, a munkásságot a jelen polgári társadalmi rend keretein belül akarja jobb megélhetéshez s így megelégedettséghez juttatni; ami pedig a Marx-féle elgondolású mielőbbi elnyomorodásnak és társadalmi forradalomnak hátráltatója. A szakszervezeti mozgalom, ha komoly és őszinte, Bebelék szerint csakugyan árulás a szociáldemokrácia végcéljaival szemben. S a hivatalos szociáldemokrácia mégis aggálytalanul vállalkozik arra a játékra, hogy szakszervezeteket csinál és vezet, még olyan országokban is, ahol nem csinál revizionizmust, és nem tagadja meg Marxot, mint ahogy például az angol munkások megtagadják. A kérdés, hogy szabad-e a szociáldemokráciának szakszervezeti mozgalmakat csinálnia, számtalanszor foglalkoztatta is a szocialista pártértekezleteket s a kicsengő véghatározatok lényege mindig az volt, hogy ebben a pontban «taktikai szempontból» engedményeket kell tenni a marxizmusból. Mi más ez, mint az a bizonyos kettős arc: kifelé szakszervezet és munkásjólét «taktikai szempontokból», befelé pedig elnyomorodási elmélet és elproletárosítás? A szakszervezeti mozgalomra a szociáldemokráciának szüksége van, mint az éhezőnek a falat kenyérre, még pedig két okból is: először, mert ennek révén szerez a rövidlátók szemében népszerűséget, másodszor, mert csak a szakszervezetek révén tudja szoros láncolatokkal magához kapcsolni a munkástömegeket, sőt a szakszervezeti terror és szolidaritás ismert taktikáival olyanokat is tízezer számra bele tud kényszeríteni a szociáldemokrata akolba, akik szívük szerint mindenek inkább, csak nem szociáldemokraták. Egyébként a szociáldemokrata vezetőségeknek semmi sem könnyebb, mint magát a szakszervezeti mozgalmat is olyan irányba terelni, hogy azért a marxizmuson és az elnyomorodási elmélet alkalmazásán csorba ne essék. A kollektív szerződések, árszabályok, béremelések és sztrájkok még igazán nem veszedelmes előmozdítói a munkásság jólétének; hiszen a vezetők nagyon jól tudják, amit a munkásság nem ért meg, hogy a munkaadók a szakszervezetek minden többkövetelését egyszerűen a fogyasztókra hárítják át, s a munkabérek emelkedésével legalább is párhuzamosan emelkednek az árak is. Nagyon könnyű olyan szakszervezeti mozgalmat csinálni, még marxista alapon is, amelyek az elnyomorodási elméletet nemhogy hátráltatnák, de elő is segítik, amelyeknek folytán nem a munkásság jóléte és megelégedettsége növekszik, hanem ellenkezőleg, az élet drágul meg az egész vonalon és megdrágul magára a munkásságra nézve is. Elég illusztráció erre a jelen helyzet, amikor a munkásság tízszer-húszszor annyi bért kap, mint békében kapott, s ebből a húszszoros bérből félannyira sem tud megélni, mint ahogy megélt a háború előtt. A középkorban néhol két garas volt a kézműveslegény hetibére s abból oly fényesen megélt, hogy ebédre kétféle húst evett, s egyes városi tanácsok panaszkodtak a kézműveslegények ruházkodási fényűzésén. Tehát nem a kiverekedett munkabér nagysága a döntő tényező a munkásjólét kérdésében, s lehet szakszervezeti mozgalmat csinálni úgy is, hogy annak nem a munkásság fölsegélése, hanem ellenkezőleg: fokozatos lenyomorítása a célja és eredménye.… Hogy a mi közép-európai szociáldemokráciánk kifelé való jólét szavalgatása mellett mennyire tudatosan csinálja az elnyomorodási elméletet, annak illusztrálására csakugyan nem kell messze mennünk. Nem a «Verelendungstheorie» magyarázza-e meg azt a hazafiatlan és köznyomort okozó viselkedést, amelyet ravasz marxista koponyák szítanak nálunk is munkától irtózó, szabotáló, amerikázó elvtársaik között? Vajon csak a keresztény kurzus lejáratása és meggyűlöltetése-e az a mindenesetre magában véve is kecsegtető cél, amely a Conti-utcát arra bírja, hogy az elviselhetetlenségig fokozódó éhínség, fázás és nyomor bekövetkezését ne csak meg ne akadályozza, hanem sunyi kárörömmel elő is mozdítsa? Nem azért-e az összejátszás a szerb, cseh és főleg osztrák elvtársaikkal, hogy az ország ne tudja megszerezni rég megrendelt s nagyrészt ki is fizetett élelmiszer- és termelőeszköz-szállítmányait? Mily undorító s félrevezető játék: a tömeg s főleg a primitív felfogású munkásság felé a nép boldogító messiás ábrázatát mutogatni, s ugyanakkor szívós céltudatossággal s embertelen kegyetlenséggel hajtani belé a halálosan vergődő, éhező és nyomorgó országokat a Marx-féle elnyomorodási elmélet zsákutcáiba! Ez azonban csak egyik példája a szociáldemokrácia álarcjátékának. A kettős arc elméletének vannak még súlyosabb megnyilatkozásai is. SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS ZSIDÓSÁG Miért zsidók a szociáldemokrácia vezetői majdnem minden közép-európai országban? – kérdi minden figyelmes gondolkozó. Hogyan van az, hogy ugyanaz a faj, amely a liberális kapitalizmusnak és plutokráciának legjellegzetesebb képviselője az ó- és újvilág minden országában, érzi magát hivatva arra is, hogy a munkásságot a tőke elleni harcra megszervezze? Ennek a talánynak megoldása igazán nem olyan nehéz, mint ahogy azt legtöbben képzelik. Még csak arra sincs szükség, hogy a rejtély megfejtése érdekében a zsidóság csodálatos és közismert alkalmazkodóképességét vonjuk be a vitába. Zsidó szempontból taktikának csakugyan nem rossz, hogy amikor a kilencvennyolc százalékban zsidó plutokrácia túltengései miatt általános társadalmi és munkásforradalom van készülőben, ennek a forradalmi mozgalomnak is hirtelen zsidók ugranak az élére, hogy a forrongásnak zsidóellenes élét elvegyék, s a kedélyek felháborodását más, plutokrata szempontból amúgy is ellenséges területekre: a monarchikus rendszerre, militarizmusra, egyházi és nemesi kötött birtokokra stb. vezessék. Azonban még ilyen messzire sem szükség menni, hogy a szociáldemokrácia és a nagytőke párhuzamos haladását, s a zsidóknak mindkét oldalon vezetőhelyekre jutását megértsük. Elég, ha megfontoljuk, hogy hiszen Marx és a szociáldemokrácia elméletei szerint a szocialista munkásmozgalmaknak és a nagytőkének egyelőre közös céljaik vannak, s az elkülönülés és szembehelyezkedés a nagytőke és a szociáldemokraták között Marx és követői szerint majd csak egy nagyon távoli, későbbi stádiumban fog bekövetkezni.      A szociáldemokrácia szerint ugyanis éppen az a cél, hogy a vagyonok minél előbb minél kevesebb kézbe koncentrálódjanak, s a társadalomnak minél nagyobb része elszegényedjék. Nem ugyanaz-e a célja a plutokráciának is? Nem természetes-e, hogy a nagytőkének a szociáldemokrácia – nem ugyan az, amit a munkástömegek értenek alatta, hanem amit a vezetőség ért – egyelőre éppen nem veszedelmes ellenfele, sőt inkább titkos szövetségese? S a közvetlen céloknak ez az azonossága nem teszi-e teljesen érthetővé azokat a feltűnő kapcsolatokat, amelyek az arany és a vörös internacionálét egybefűzik? Igaz, hogy a nagytőke és a szociáldemokrácia titkos barátsága csak addig tarthat, amíg az elnyomorodási elmélet szerint majd az egész elproletárosodott társadalom összefog a már csak néhány száz expropriatőrre (kisajátítóra) szorítkozó kapitalista csoporttal szemben, s kitör az a nemzetközi proletárforradalom, amely egy pillanat alatt véget vet a nagytőkések uralmának. Ha ez a proletárforradalom valaha komolyan elkövetkezendő volna, a zsidó nagytőkének s a liberális plutokráciának ugyancsak meg kellene gondolnia, hogy a közvetlenül közös célok érdekében ezt a legveszedelmesebbé válható ellenségét, a szociáldemokráciát erősítse. Azonban minden jel arra mutat, hogy kapitalistáék nem félnek a proletárforradalom komoly veszedelmétől. Nem félnek azért, mert nagyon jól tudják, hogy Marxnak a társadalmi fejlődésről kieszelt elméleteit lényeges pontokon százszor megcáfolták már, s állandóan rájuk cáfol az élet is. A nagyvagyonok növekszenek, ez igaz; a pauperizmus is növekszik; de a munkásságban is megvan az a tendencia, s erre Anglia és Amerika a példa, hogy megvagyonosodjék, s jómódú középosztállyá fejlődjék. Emellett azt is látja a plutokrácia, hogy nemcsak marxisták törődnek a munkásjóléti kérdésekkel, hanem az államok is, és főleg a keresztény pártok csinálnak szociálpolitikát, amivel az elnyomorodási elmélet apostolainak aknamunkáját végeredményben hatástalanná teszik.      A liberális és főleg a zsidó nagytőke tehát nem számít rosszul: hagyja a szocialistákat írni és szavalni a nagytőke ellen, mert tudja, hogy ez a nagytőke elleni harc puszta szó és demagóg frázis, s tudja azt is, hogy az az expropriáció, melyet Marx a társadalmi fejlődés végpontjaként jelöl meg s a nemzetközi társadalmi forradalom, melyet a szocialisták hirdetnek, sohasem fog bekövetkezni; egyelőre pedig a szociáldemokrácia voltaképp azonos célokért küzd, mint a nagytőke s hálás szövetséges azért is, mert nagyon sok gesztenyét kapartat ki a tűzből a munkásokkal, amit egyébként neki kellene kikaparnia, s olyan eszközökkel és hevességgel küzd a kötött birtokok, a monarchia, a nemesség és papság s az üzletvilág moráltalanságának útját szegő erkölcsi tényezők ellen, aminőkkel ő, a kesztyűskezű nagykapitalizmus a maga nevében meg sem igen küzdhetne. Igaz, hogy a bolsevizmusban olyan váratlan kísérlet történt a tőke hatalmának megingatására, aminővel a liberális plutokrácia nem számolt, s amely neki jelentékeny károkat okozott, s ennyiben a plutokrácia részben meg is bűnhődött azért, hogy a vörös destrukciót oly soká támogatta. A bolsevizmus nem volt egyéb, mint komoly, de korai kísérlet a Marx-féle társadalmi forradalom megvalósítására. Úgy is mondhatjuk: a bolsevizmus azoknak türelmetlen próbálkozása volt, akik őszintén meg akarták csinálni azt, amit a szociáldemokrácia inkább csak úgy elméletben, vagy mint távol végcélt hirdet: a proletáruralmat. Itt is zsidók álltak a mozgalom élén, profitéhes kis zsidók, akik a maguk zsebe kedvéért pillanatra csakugyan elvágták a titkos kapcsolatot a zsidó nagytőkével. Ez azonban éppen nem cáfolja meg az általános, hivatalos szociáldemokráciának a nagytőkével való benső és reális kapcsolatát. …      A közüzemek szocializálása ellen, amelyet a szociáldemokrácia hirdet, a plutokráciának szintén nincs sok kifogása; mert hiszen a szocializált üzemek rendszerint csődbe jutnak, s minden csődbe jutott közvállalkozás csak megerősíti a diadalmas magánvállalkozás megerősödését. … Ez a titkos és belső párhuzam szociáldemokrácia és plutokrácia között magyarázza meg legteljesebben azt a távolállónak érthetetlen rejtélyt, miért állnak mindkét látszólag ellentétes tábornak, a nagytőke és a munkásforradalom táborának élén ugyanazon egy faj képviselői.      A szociáldemokrácia álarcjátékát a kapitalizmus elleni harc kérdésében kitűnően világította meg a német «Grenzbote» egy 1905-iki cikke, amely érdekesen állítja egymás mellé Bebelt és Singert, a német szociáldemokrácia akkori vezetőit. «Bebel – úgymond – a patetikus szavaló és pózoló fanatikus, aki mindinkább belenő a párt-pátriárka szerepébe, Singer pedig az ösvénykereső, hidegen számító összeesküvő, aki a földalatti aknákat mindenütt elhelyezi s idején felrobbantja. Bebel a negyedik rend emancipációs küzdelmét hirdeti, Singer a zsidóságnak emancipációs harcát csinálja. Neki, a milliomosnak, a munkástömegek, amelyek az «ő» harcait megvívják, csak ágyútöltelék a szó legvakmerőbb értelmében, amelynek segítségével fel akarja fordítani azt az államot és társadalmat, amely a zsidóságot nem akarja egyenrangúnak elismerni, vagy nem akarja magát az uralma alá bocsátani. Bebel, a parádészónok és Singer, a gyakorlati taktikus: ez a szociáldemokrata vezetőség két állandó típusa. Egyik oldalon végeredményében hatástalan mennydörgés és szavalás a negyedik rend érdekében, jóhiszemű alvajárók élénk gesztikulálása a nyilvánosság színpadján; a másik oldalon a gyakorlati részletmunka a sajtóban, a tömegek esetről-esetre való vezetése, a kulisszamögötti drót-huzigálás – s mindezekben a zsidók azok, akik a tömeget végeredményben mindig a zsidó érdekek szolgálatába fogják» (a bolsevizmus és a zsidó nagytőke közti meglepő kapcsolatokra utal a nagytekintélyű párizsi folyóirat: «La documentation catholique» 1920. március 6-a száma, midőn egy hivatalos bizalmas amerikai jelentést mutat be az orosz forradalomról: e hivatalos jelentés szerint már 1916 tavaszán a zsidó Schiff Jakab és Breitung Miksa, valamint a Kuhn, Loeb és társa bankházak érdekelve voltak az orosz forradalomban; és az amerikai hivatalos megfigyelők tudtak a dologról). S 1917 tavaszán megdőlt a cári uralom. Hasonlóképp léptek zsidó multimilliomosok koalícióba a svéd és német proletárvezérekkel. A jelentés neveket és cégeket is közöl. A forradalmasítás sikerrel járt; Schiff és társai nyíltan dicsekedtek művük sikerével. Az orosz nép még fel sem ocsúdott, máris mindenütt zsidók ültek az orosz szovjetekben. A jelentés példaképpen vagy 30 nevet sorol fel: az orosz «mom de guerre» (fedőnevek) mellett az eredeti zsidónevekkel együtt: Trotzky = Bronstein, Zanovieff = Apfelbaum, Kameneff = Rosenfeld, Bogdanoff = Silberstein, Katlakowsky = Rosenblum stb.      Schiff bizalmasai közt sorolja föl a jelentés Judas Magnez rabbit is, az «első bolsevikiek egyikét amerikai földön», egyúttal a zsidóság prófétáját s a kék-fehér cionizmus vezérét. A rabbi ideálja: a zsidó világuralom, oly ideál, amelyért egyaránt lelkesedik a zsidó kapitalista és a zsidó kommunista.      Érdekes a jelentés ama megállapítása is, hogy a Kuhn, Loeb és társa-cég, melynek Schiff Jakab az igazgatója, összeköttetésben állt és áll a németországi Westphalisch-Rheinisches Syndikat-tal, a Lazare-testvérekkel Párizsban, a Speyer-bankházzal London, New-York és Frankfurtban s a stockholmi «Mya-Banken»-nel. Felemlíti azt is, hogy amerikai és francia zsidókapitalisták máris tárgyalnak az orosz bolsevikiekkel birtokok átvétele ügyében, melyek az orosz udvar, a nemesség és az egyház tulajdonát képezték. (lásd Das Neue Reich, 1920. április 11.). …. A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA KULTÚRELLENESSÉGE Társadalmunk újjáépítésében egyik legelső lépésünknek annak kell lenni, hogy végre valahára ismerjük fel a szociáldemokrácia igazi mivoltát, s ne engedjünk többé teret és létjogosultságot egy nyilvánvalóan nemzet- és társadalombontó, s magára a munkásosztályra nézve is végzetes ámítási, izgatási és felforgató rendszernek A hazugságra rá kell mondani, hogy hazugság; a csalókat és spekulánsokat le kell leplezni; a nyomor, tudatlanság és elkeseredés vámszedőit meg kell bélyegezni, s a munkásnépet ki kell szabadítani önző félrevezetőinek hálójából, melyet az a maga képzetlenségében s tudatlanságában ilyenekül felismerni nem tud. Ki kell venni a munkásmozgalom vezetését a marxizmus fanatikusainak s önző kihasználóinak kezéből.      Meg kell mondani s meg kell értetni mindenkivel, hogy egy rendszer, amely a felforgatást és osztályharcot, tehát a testvérgyűlöletet és polgárháborút tekinti fő céljainak, egy pillanatig sem szerepelhet komoly párt gyanánt, amellyel tárgyalni lehet, egy pillanatig sem tarthat igényt élni akaró társadalomban létjogra s megtűretésre. Hogy az ilyen irány az állam és társadalom legelemibb alapeszméivel áll ellenkezésben. S amint semmiféle állam vagy társadalom nem tűrhet meg olyan «pártot» vagy agitációt, amely a lopást vagy a gyilkosságot felveszi a programjába, úgy és még kevésbé nem részesíthet az állam elismerésben vagy jogvédelemben olyan törekvést, rendszert vagy pártot, mely a társadalmi háborút, osztályuralmat s forradalmat elvül és célul vallja. Más szóval: a marxizmussal az állam szóba sem állhat, vele mint immorális és társadalomellenes elvvel még csak nem is tárgyalhat, s ezért betegség, gyöngeség és nagyfokú rövidlátás jele, ha megtűri, hogy saját kebelében mint «párt» vagy külön állam szerepeljen oly irányzat, mely a többi párttól nem a közjóra törekvés eszközeiben különbözik, hanem abban, hogy egyáltalán nem a közjót, hanem a felforgatást, osztályharcot és osztálydiktatúrát akarja. A szociáldemokrácia erkölcstelen és államellenes, mert a közjó és közérdek negációja. De immorális és államellenes azért is, mert kíméletlen s eszközökben nem válogató támadás kultúránk alappillérei, mindenekelőtt a kereszténység s a rajta alapuló erkölcsi rend ellen. Csakugyan, bármely oldalról tekintjük a szociáldemokráciát, csak úgy tudjuk teljesen megérteni, ha mindenütt nemcsak mint munkásmozgalmat tekintjük, hanem mint a munkásság felhasználásával a keresztény erkölcsi rend ellen szervezett támadást. Már az az egy tény, hogy a szociáldemokrácia mindig és mindenben a keresztényellenességet élezi ki legfőképp, kell, hogy ez irányban gondolkodóba ejtsen.      A munkásmozgalmaknak, a munkásság felszabadításának sehogy sem kellene keresztényellenesnek lennie. A kereszténység a munkásság jobbsorsának sem nem ellensége, sem nem akadálya; a kereszténység a tőke túlkapásainak s a liberális szabadversenyen épült gazdasági rendnek sem nem védője, sem nem támasza; semmi értelme tehát annak, hogy a szociális reformmunkát a kereszténység kiirtásán és gyengítésén kezdjük. ….      A vallásellenes agitációnak és gyűlöletnek az az elkeseredettsége és kíméletlensége, amely a szociáldemokráciát jellemzi, maga is bizonyítja, hogy a szociáldemokrácia a vallásellenességet nem tekinti csak eszköznek a munkás-felszabadítás felé, hanem ellenkezőleg: öncélt lát benne, amelyből nem enged, amely neki minden munkás-jólétnél és szociális reformnál fontosabb. … ERKÖLCS ÉS SZOCIALIZMUS A szocialista sajtó és taktika csakugyan jóformán akkor van csak igazán elemében, akkor használja a legerősebb hangnemet, akkor veszi elő legtöbb elmésségét és csalafintaságát, ha a kereszténység ellen megy a harc. Számszerűen ki lehetne mutatni, hogy a szocialista lapok sokkal többször és hevesebben támadják a vallást, mint a kapitalizmust; sokkal jobban gyűlölik a papokat és apácákat, mint a bankárokat és nagyvállalkozókat. … Az utca szegény proletárja is úgy van kiidomítva, hogy … a korzón sütkérező s hivalkodó Lipótvárost észre sem veszi, ellenben egy saruban s kámzsában ballagó ferences-barát láttára feltarajozódik benne a proletár indulat.      Ily megfigyelések után máris valószínűnek kell tartanunk, hogy a szociáldemokrácia nem azért vallásellenes, mert a vallásellenesség a történelmi materializmus folyománya, vagy mert a kereszténység a munkásság boldogulásának ellensége, hanem talán fordítva: a történelmi materializmus és a kereszténység ellen emelt vádak csak azért szerepelnek a szociáldemokrata kátéban, mert nagyon jó taktikai eszközök a kereszténység társadalmi helyzetének gyengítésére, a valláson alapuló erkölcsi rend felforgatására, s a szociáldemokrata vezetők igazi céljára: a keresztény erkölcsi elvek megdöntésére! Hasonló eredményre jutunk, ha a szociáldemokrácia gyakorlati erkölcsi kátéját figyeljük. Nagy tévedés azt hinni, hogy a munkásmozgalmak csak a küzdelem hevében vezettek annyiszor erkölcsi excesszusokra. Ellenkezőleg: az excesszusok itt a lényeg, a munkásmozgalom csak a köpeny. Felszabadítani az emberben a vadállatot, szabad pályát nyitni az ököl jogának, az anarchiának, a rablási vágynak s ezáltal utat nyitni a vezérek mindenható diktatúrájának: nyilvánvalóan ez a hajtóerő s az utolsó cél az egész mozgalomban.      A szocialista kongresszusok külföldön és nálunk számtalanszor ki is mondották, hogy nem a munkások sorsának javítása a végső céljuk, ellenkezőleg: a munkásságot meg kell tartani az elkeseredés állapotában, hogy forradalmi hajlandósága s bármikor az utcára kivezényelhető hadi készenléte állandóan rendelkezésre álljon. A szociáldemokrácia szabadságról, egyenlőségről, testvériességről beszél; azonban szabadságról, egyéni érvényesülésről a szocialista államrendszerben az összes idevágó programok és irodalom szerint szó sem lehet; az «egyenlőség» itt csak annyit jelenthet, hogy a «vezéreknek» mindenki egyenlően jogfosztott rabszolgája lesz, s a szocialista «testvériséget» legjobban a vörös szín: a vér és terror színe jelképezi.      A tényleges szociáldemokrácia a gyűlölet vallása, s már nem is annyira a bosszú haragja s az elnyomatás miatti elkeseredés tüze lobog benne, mint inkább a semmiféle erkölcsi korlátot el nem ismerő emberi fenevad lihegése, s fogcsikorgatása mindenki ellen, akinek van valamije, amit el lehet venni, aki vetélytárs és szintén részt mer kérni az élet terített asztaláról. A szociáldemokrácia a munkásság félrevezetése, az ő nevében az utca, a söpredék, a műveletlenség és lelkiismeretlenség megszervezése, glédába állítása, nekiszegzése minden törvénynek, rendnek, morálnak és jognak. Ezen a tényen semmit sem változtat, hogy sok egyébként tisztességes ember, iparos és munkás is a szociáldemokrácia hívének vallja magát. Mert ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek igen nagy része abszolúte nem is sejti a szociáldemokrácia igazi mivoltát, épp azért, mert ez oly páratlan ügyességgel tudta a saját mivolta felől megtéveszteni a társadalmat, hogy a legtöbb ember nem gondolkozik, nem tesz összehasonlítást program és tények között, vezetteti magát a pártsajtónak kimondhatatlanul ügyes, ravasz, rutinos hazugságai által, elvesztette önálló következtetőképességét s vakon úszik az árral. … A szociáldemokrácia egyik főbűne az, hogy a szakszervezetek révén a tisztességes munkáselemeket is kényszeríti politikai szélsőségeinek s erkölcsi anarchiájának támogatására. Nagyobb szégyen nem érhette volna a magyar munkásságot, minthogy vezetői a kommunista őrületbe is beleterelhették, mint egy birkanyájat. A magyar munkásságot az utca csőcselékével süllyesztették egy színvonalra; a Lenin-fiúk, a váci és illavai fegyencekből alakult fosztogató-csapat lett a magyar munkásság vezérkara ország-világ előtt!      (Lenin-fiúk: A budapesti Teréz körúti Batthyány-palotában székelő Csemy József terrorista különítménye. Közülük és a Mozdony utcai tanítóképzőben és a Trefort utcai gimnáziumban tanyázó csoportokból válogatta ki Szamuely Tibor halálvonatának nemzetközi legénységét, melynek összetétele változott, de 34 állandó tagját azonosították. Ha Szamuely tömeges megtorlásra utazott (pl. Csoma, Kalocsa, Kapuvár, Szolnok), velük tartott még mintegy további kéttucat hóhérlegény.) A szociáldemokrácia csak programjában hangoztat erkölcsöt, igazságot, kultúrát; ahol a valóságban megjelenik, ott mint mindezeknek cinikus megvetője mutatkozik be. A fórumon, mint komoly szociális irány és párt szeret szerepelni, s kényszerít rá még tisztességes pártokat is, hogy vele megalkudjanak; mikor azonban munkában van, legkevésbé sem feszélyezi az, amit kifelé hirdetett s harcmodorát az eszközválogatás teljes hiánya jellemzi.      Nem tudni mi okból – valószínűleg merő félénkségből – a szociáldemokráciának még senki sem merte szemére vetni, amit pedig nézetünk szerint befelé senki sem von kétségbe, hogy a szociáldemokrácia a valóságban és gyakorlatban voltaképp nem is politikai vagy gazdasági program, hanem egyetlen vakmerő zendülés minden erkölcsi rend és minden józanság ellen. Hogy a munkásvédelem s a szociális nyomor neki egyáltalán nem lényeges kiindulópont, hanem csak eszköz a célhoz és köpeny a cél rejtegetéséhez. Hogy a voltaképpeni cél: a vezéreknek és a csőcseléknek az immoralitás minden eszközét szemérmetlenül felhasználó uralomra törése a munkásmozgalmak nevének felhasználásával.      A szociáldemokrácia nem társadalmi reformot akar, mint ahogy azt a naivakkal elhitetni szereti, hanem üzletet akar csinálni a tömegnyomorból, a tömeg-elkeseredésből és tömegszenvedélyekből. Elvégre ez is üzlet. Amint a kereskedők kihasználják a gazdasági élet konjunktúráit, az emberek életszükségleteit, hiúságát, divatlázát, szórakozási igényeit: éppúgy sietnek a szocialista mozgalmak mai irányítói üzleti célzattal kihasználni azt a természet-adta feszítőerőt is, amely a tömeg-szervezkedésben és -tudatlanságban önként kínálkozik. A szociáldemokrácia a polgári társadalom számukra szerencsés elvakultságát és bátortalanságát látva, az ebből eredő kényelmes helyzetet kihasználta arra, hogy valósággal kultuszt csináljon az immoralitás szabadságából. Valósággal fürdött a gyönyörűségben, hogy neki minden szabad, hogy a szociális gondolkozás által áthatott társadalom nekik – a «munkásoknak» – megbocsát mindent. … Milyen hangokat üthetett meg a szociáldemokrácia a magyar úriosztály elleni harcában anélkül, hogy a keresztény közönség zúgó felháborodása állta volna útját! Mily egyoldalúan űzhette a tömegizgatást, mennyire elnézték, megbocsátották neki, hogy az államfenntartó elemek ellen bármily eszközzel hadakozzék!      Innen is érthető, hogy az erkölcstelenség kultusza miért jellemzi annyira a szociáldemokrata pártirodalomnak valamennyi termékét. Mindenütt a minden eszközzel való uszítás, a legalacsonyabb szenvedélyekre s a munkásnépnek szinte határtalan hiszékenységére s felületességére való spekulálás kiabál ki füzeteik, lapjaik, beszédeik minden mondatából. S ezzel a táborral komoly politikusok, mint «párttal» foglalkoztak. … Egy egész óriási világámítás izmosulhatott ennek folytán a hivatalos politika teljes asszisztenciájával anarchisztikus összeesküvéssé – eleinte csak a fennálló társadalmi rend, később pedig effektive az egész nemzet léte ellen! … Éppen az anarchia és erkölcsi vakság elterjedtségének óriási mértékére, vagy pedig a társadalom komoly elemeinek hihetetlen legyengülésére s ítéletképtelenségére mutat egyáltalán, hogy azok után, amiket a bolsevizmussá fejlődött szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon művelt, Európa országaiban azonnal fel nem ocsúdtak, s haditörvényszék elé nem állítottak mindenkit, aki szociáldemokratának merte vallani magát. A bolsevizmus csakugyan nem bizonyult egyébnek szervezett forradalomnál, minden emberi és isteni jogrend ellen s mivel a bolsevizmus semmi egyéb, mint tiszta marxizmus, következetes szociáldemokrácia, a szociáldemokrácia felülkerekedése egy államban, a társadalmi forradalom kitörése, .. sem bizonyult egyébnek, mint a vér és terror, az anarchia és szabadalmazott rablás, a minden morált és jogot lábbal taposó vezérdiktatúra őrjöngésének. Mert mi a bolsevizmus? Nem a marxista szociáldemokrácia kifejlése-e: a boldog Eldorádó, a szocialista jövő-állam megvalósulása, amelyet a szociáldemokrácia elméleti megteremtői s gyakorlati agitátorai oly teljesen a szovjetállapotokat megjövendölő módon festegettek a proletártömegek elé? Bezzeg akkor senki sem hitte el a «reakciósoknak», hogy ez a boldog szocialista «Zukunftsstaat» (jövő állama) a valóságban ily véresen és szomorúan fog festeni, hogy valóságos tatárjárásként fog egész országokat, köztük mindjárt második helyen Magyarországot, a teljes gazdasági csődig, az összeomlásig kifosztani és megnyomorítani! FOLYTATÁS Feltéve: 2022. december 9.