Részletek
Bangha Béla „Magyarország újjáépítése és a kereszténység”
című, 1920 tavaszán megjelent könyvéből
II. rész
Az I. rész ITT olvasható (A könyv kiadójának lábjegyzetei közvetlenül a vonatkozó szöveg után zárójelben találhatók) A társadalmi forradalom felé az út a vagyonok folytonos koncentrálódásán, s minél szélesebb néposztályok minél nagyobb elnyomorodásán át vezet
A szociáldemokrácia a munkásmozgalmaknak kétségtelenül hatalmas lendületet adott s azokat nagy külső, bár pillanatnyi sikerekre vezette – ez az érdeme; de viszont ugyanezeknek a mozgalmaknak a képzelhető leghelytelenebb irányt szabta – s ez a bűne sokszorosan lenyomja minden érdemét. A szociáldemokrácia megtévelyedés; hamis következtetés egy nagyon igaz elő-tételből; mindent összefoglalva: a munkásmozgalomnak holtvágányra terelése, diszkreditálása, végzetes veszélyeztetése.
Ugyanezekre a következtetésekre jutunk, ha a szociáldemokrácia alapeszméiről tényleges törekvéseire térünk át. A szociáldemokrácia osztályharcot akar s végcélja: a proletárdiktatúra. Más szóval: a szociáldemokrácia fel akarja forgatni azt az államrendet, mely nem egy osztálynak, hanem a közjónak, minden osztály javának alapján áll; meg akarja ingatni azt a társadalmi rendet, mely másnak is juttat jogvédelmet, nemcsak a proletárnak. Ama számtalan nyilatkozat után, mellyel a szociáldemokraták ezt a nemzet- és társadalom-felforgató szándékukat a legváltozatosabb formában, de minden kívánható nyíltsággal állandóan hangoztatják, az ember szinte fejéhez kapva kérdi: aludt-e az állam és a társadalom, hogy ezt az agitációt, melynek bevallott célja az állam és társadalom felforgatása, mindjárt kezdettől fogva megtűrte s kompromisszumokkal dédelgette? A józan ész azt mondaná, hogy az államnak legelső kötelessége saját fennmaradását védelmezni, s a háború folyamán, például nemzetiségi határvidékeken, készségesen is alkalmazták a hadijog legszélsőbb szigorát azokkal szemben, akik az államnak és haderejének létét s fennmaradását veszélyeztették. Micsoda szörnyű rövidlátás azonban a nemzetiségi frondőröket (mindenáron ellenzékieskedők) és kémeket felakasztani, de a Budapesten vagy Bécsben ülő s ugyanazt a vétséget nyíltan és vakmerően elkövető nemzetárulóknak pedig szabad mozgást, szólás- és agitációs szabadságot, sajtót és szervezkedési jogot biztosítani? A magyar állam bélyegportó-mentességet adott a Világ-nak (a budapesti Eötvös szabadkőműves páholy, amit Bálint Lajos (eredeti neve Österreicher) vezetésével 1910-ben indult, ám hamarosan a radikális szabadkőművesek vették át, és ami a keresztény magyar állam elleni támadások fő orgánuma lett) és Népszavának, vasúti szabadjegyet szerkesztőiknek – lehet-e ennél kurtább eszű, öngyilkos politikát képzelni? S még ma is akadnak, akik a kibontakozás és nemzeti újjászervezés munkáját a szociáldemokráciának nyújtott engedmények és kompromisszumok révén vélik megoldhatni; mintha még mindig nem tanulhatták volna meg, hogy tűzzel tüzet oltani nem lehet, hogy az állam és társadalmi egyensúly negációja, az osztályharc és polgárháború rendszere nem nyújthat biztosítékot a nemzet újjáépítésére való törekvések őszinteségére nézve azok részén, akiknek elvei az országokat enyészet szélére vezetik!
A szociáldemokráciának, akár a mitológia Jánuszának, két arca van, s ez a két arc teljesen elüt egymástól. Az egyik arc a nyilvánosság felé van fordítva, elsősorban a munkástársadalom nyilvánossága felé, másik befelé: a vezetőség felé. És nagyon sok szociáldemokrata sakkhúzást, mi több: a szociáldemokrácia egész közép-európai viselkedését semmiképp sem lehet megérteni, ha nem tartjuk szem előtt ezt a kettős arcot.
Ezt azonban a munkásságnak nem mondják meg. Még csak az kellene! Hiszen megköszönné a munkás nép, ha megmagyaráznák neki, hogy most még nem lehet rajta segíteni, hanem majd csak néhány év vagy évtized múlva, ha egész Európa népe elproletárosodik, s addig a munkásságnak tulajdon jól felfogott érdekében bele kell nyugodnia, hogy minél többet éhezzék, fázzon és nyomorogjon, mert hisz ez sietteti a proletárok végleges felszabadulásának eljöttét. A munkásság bajosan kérne abból a világboldogításból, amely egy felhős távolokban megszületendő Eldorádóról regél neki, de amelynek első stációja a tömeges éhhalál. Egyébként a szociáldemokrata vezetőségeknek semmi sem könnyebb, mint magát a szakszervezeti mozgalmat is olyan irányba terelni, hogy azért a marxizmuson és az elnyomorodási elmélet alkalmazásán csorba ne essék. A kollektív szerződések, árszabályok, béremelések és sztrájkok még igazán nem veszedelmes előmozdítói a munkásság jólétének; hiszen a vezetők nagyon jól tudják, amit a munkásság nem ért meg, hogy a munkaadók a szakszervezetek minden többkövetelését egyszerűen a fogyasztókra hárítják át, s a munkabérek emelkedésével legalább is párhuzamosan emelkednek az árak is. Nagyon könnyű olyan szakszervezeti mozgalmat csinálni, még marxista alapon is, amelyek az elnyomorodási elméletet nemhogy hátráltatnák, de elő is segítik, amelyeknek folytán nem a munkásság jóléte és megelégedettsége növekszik, hanem ellenkezőleg, az élet drágul meg az egész vonalon és megdrágul magára a munkásságra nézve is. Elég illusztráció erre a jelen helyzet, amikor a munkásság tízszer-húszszor annyi bért kap, mint békében kapott, s ebből a húszszoros bérből félannyira sem tud megélni, mint ahogy megélt a háború előtt. A középkorban néhol két garas volt a kézműveslegény hetibére s abból oly fényesen megélt, hogy ebédre kétféle húst evett, s egyes városi tanácsok panaszkodtak a kézműveslegények ruházkodási fényűzésén. Tehát nem a kiverekedett munkabér nagysága a döntő tényező a munkásjólét kérdésében, s lehet szakszervezeti mozgalmat csinálni úgy is, hogy annak nem a munkásság fölsegélése, hanem ellenkezőleg: fokozatos lenyomorítása a célja és eredménye.… Hogy a mi közép-európai szociáldemokráciánk kifelé való jólét szavalgatása mellett mennyire tudatosan csinálja az elnyomorodási elméletet, annak illusztrálására csakugyan nem kell messze mennünk. Nem a «Verelendungstheorie» magyarázza-e meg azt a hazafiatlan és köznyomort okozó viselkedést, amelyet ravasz marxista koponyák szítanak nálunk is munkától irtózó, szabotáló, amerikázó elvtársaik között? Vajon csak a keresztény kurzus lejáratása és meggyűlöltetése-e az a mindenesetre magában véve is kecsegtető cél, amely a Conti-utcát arra bírja, hogy az elviselhetetlenségig fokozódó éhínség, fázás és nyomor bekövetkezését ne csak meg ne akadályozza, hanem sunyi kárörömmel elő is mozdítsa? Nem azért-e az összejátszás a szerb, cseh és főleg osztrák elvtársaikkal, hogy az ország ne tudja megszerezni rég megrendelt s nagyrészt ki is fizetett élelmiszer- és termelőeszköz-szállítmányait? Mily undorító s félrevezető játék: a tömeg s főleg a primitív felfogású munkásság felé a nép boldogító messiás ábrázatát mutogatni, s ugyanakkor szívós céltudatossággal s embertelen kegyetlenséggel hajtani belé a halálosan vergődő, éhező és nyomorgó országokat a Marx-féle elnyomorodási elmélet zsákutcáiba! Ez azonban csak egyik példája a szociáldemokrácia álarcjátékának. A kettős arc elméletének vannak még súlyosabb megnyilatkozásai is.
Miért zsidók a szociáldemokrácia vezetői majdnem minden közép-európai országban? – kérdi minden figyelmes gondolkozó. Hogyan van az, hogy ugyanaz a faj, amely a liberális kapitalizmusnak és plutokráciának legjellegzetesebb képviselője az ó- és újvilág minden országában, érzi magát hivatva arra is, hogy a munkásságot a tőke elleni harcra megszervezze?
Ennek a talánynak megoldása igazán nem olyan nehéz, mint ahogy azt legtöbben képzelik. Még csak arra sincs szükség, hogy a rejtély megfejtése érdekében a zsidóság csodálatos és közismert alkalmazkodóképességét vonjuk be a vitába. Zsidó szempontból taktikának csakugyan nem rossz, hogy amikor a kilencvennyolc százalékban zsidó plutokrácia túltengései miatt általános társadalmi és munkásforradalom van készülőben, ennek a forradalmi mozgalomnak is hirtelen zsidók ugranak az élére, hogy a forrongásnak zsidóellenes élét elvegyék, s a kedélyek felháborodását más, plutokrata szempontból amúgy is ellenséges területekre: a monarchikus rendszerre, militarizmusra, egyházi és nemesi kötött birtokokra stb. vezessék. Azonban még ilyen messzire sem szükség menni, hogy a szociáldemokrácia és a nagytőke párhuzamos haladását, s a zsidóknak mindkét oldalon vezetőhelyekre jutását megértsük. Elég, ha megfontoljuk, hogy hiszen Marx és a szociáldemokrácia elméletei szerint a szocialista munkásmozgalmaknak és a nagytőkének egyelőre közös céljaik vannak, s az elkülönülés és szembehelyezkedés a nagytőke és a szociáldemokraták között Marx és követői szerint majd csak egy nagyon távoli, későbbi stádiumban fog bekövetkezni.
Igaz, hogy a nagytőke és a szociáldemokrácia titkos barátsága csak addig tarthat, amíg az elnyomorodási elmélet szerint majd az egész elproletárosodott társadalom összefog a már csak néhány száz expropriatőrre (kisajátítóra) szorítkozó kapitalista csoporttal szemben, s kitör az a nemzetközi proletárforradalom, amely egy pillanat alatt véget vet a nagytőkések uralmának. Ha ez a proletárforradalom valaha komolyan elkövetkezendő volna, a zsidó nagytőkének s a liberális plutokráciának ugyancsak meg kellene gondolnia, hogy a közvetlenül közös célok érdekében ezt a legveszedelmesebbé válható ellenségét, a szociáldemokráciát erősítse. Azonban minden jel arra mutat, hogy kapitalistáék nem félnek a proletárforradalom komoly veszedelmétől. Nem félnek azért, mert nagyon jól tudják, hogy Marxnak a társadalmi fejlődésről kieszelt elméleteit lényeges pontokon százszor megcáfolták már, s állandóan rájuk cáfol az élet is. A nagyvagyonok növekszenek, ez igaz; a pauperizmus is növekszik; de a munkásságban is megvan az a tendencia, s erre Anglia és Amerika a példa, hogy megvagyonosodjék, s jómódú középosztállyá fejlődjék. Emellett azt is látja a plutokrácia, hogy nemcsak marxisták törődnek a munkásjóléti kérdésekkel, hanem az államok is, és főleg a keresztény pártok csinálnak szociálpolitikát, amivel az elnyomorodási elmélet apostolainak aknamunkáját végeredményben hatástalanná teszik.
Igaz, hogy a bolsevizmusban olyan váratlan kísérlet történt a tőke hatalmának megingatására, aminővel a liberális plutokrácia nem számolt, s amely neki jelentékeny károkat okozott, s ennyiben a plutokrácia részben meg is bűnhődött azért, hogy a vörös destrukciót oly soká támogatta. A bolsevizmus nem volt egyéb, mint komoly, de korai kísérlet a Marx-féle társadalmi forradalom megvalósítására. Úgy is mondhatjuk: a bolsevizmus azoknak türelmetlen próbálkozása volt, akik őszintén meg akarták csinálni azt, amit a szociáldemokrácia inkább csak úgy elméletben, vagy mint távol végcélt hirdet: a proletáruralmat. Itt is zsidók álltak a mozgalom élén, profitéhes kis zsidók, akik a maguk zsebe kedvéért pillanatra csakugyan elvágták a titkos kapcsolatot a zsidó nagytőkével. Ez azonban éppen nem cáfolja meg az általános, hivatalos szociáldemokráciának a nagytőkével való benső és reális kapcsolatát. …
Ez a titkos és belső párhuzam szociáldemokrácia és plutokrácia között magyarázza meg legteljesebben azt a távolállónak érthetetlen rejtélyt, miért állnak mindkét látszólag ellentétes tábornak, a nagytőke és a munkásforradalom táborának élén ugyanazon egy faj képviselői.
S 1917 tavaszán megdőlt a cári uralom. Hasonlóképp léptek zsidó multimilliomosok koalícióba a svéd és német proletárvezérekkel. A jelentés neveket és cégeket is közöl. A forradalmasítás sikerrel járt; Schiff és társai nyíltan dicsekedtek művük sikerével. Az orosz nép még fel sem ocsúdott, máris mindenütt zsidók ültek az orosz szovjetekben. A jelentés példaképpen vagy 30 nevet sorol fel: az orosz «mom de guerre» (fedőnevek) mellett az eredeti zsidónevekkel együtt: Trotzky = Bronstein, Zanovieff = Apfelbaum, Kameneff = Rosenfeld, Bogdanoff = Silberstein, Katlakowsky = Rosenblum stb.
Társadalmunk újjáépítésében egyik legelső lépésünknek annak kell lenni, hogy végre valahára ismerjük fel a szociáldemokrácia igazi mivoltát, s ne engedjünk többé teret és létjogosultságot egy nyilvánvalóan nemzet- és társadalombontó, s magára a munkásosztályra nézve is végzetes ámítási, izgatási és felforgató rendszernek A hazugságra rá kell mondani, hogy hazugság; a csalókat és spekulánsokat le kell leplezni; a nyomor, tudatlanság és elkeseredés vámszedőit meg kell bélyegezni, s a munkásnépet ki kell szabadítani önző félrevezetőinek hálójából, melyet az a maga képzetlenségében s tudatlanságában ilyenekül felismerni nem tud. Ki kell venni a munkásmozgalom vezetését a marxizmus fanatikusainak s önző kihasználóinak kezéből. A szociáldemokrácia erkölcstelen és államellenes, mert a közjó és közérdek negációja. De immorális és államellenes azért is, mert kíméletlen s eszközökben nem válogató támadás kultúránk alappillérei, mindenekelőtt a kereszténység s a rajta alapuló erkölcsi rend ellen.
Csakugyan, bármely oldalról tekintjük a szociáldemokráciát, csak úgy tudjuk teljesen megérteni, ha mindenütt nemcsak mint munkásmozgalmat tekintjük, hanem mint a munkásság felhasználásával a keresztény erkölcsi rend ellen szervezett támadást. Már az az egy tény, hogy a szociáldemokrácia mindig és mindenben a keresztényellenességet élezi ki legfőképp, kell, hogy ez irányban gondolkodóba ejtsen.
A szocialista sajtó és taktika csakugyan jóformán akkor van csak igazán elemében, akkor használja a legerősebb hangnemet, akkor veszi elő legtöbb elmésségét és csalafintaságát, ha a kereszténység ellen megy a harc. Számszerűen ki lehetne mutatni, hogy a szocialista lapok sokkal többször és hevesebben támadják a vallást, mint a kapitalizmust; sokkal jobban gyűlölik a papokat és apácákat, mint a bankárokat és nagyvállalkozókat. … Az utca szegény proletárja is úgy van kiidomítva, hogy … a korzón sütkérező s hivalkodó Lipótvárost észre sem veszi, ellenben egy saruban s kámzsában ballagó ferences-barát láttára feltarajozódik benne a proletár indulat.
Hasonló eredményre jutunk, ha a szociáldemokrácia gyakorlati erkölcsi kátéját figyeljük. Nagy tévedés azt hinni, hogy a munkásmozgalmak csak a küzdelem hevében vezettek annyiszor erkölcsi excesszusokra. Ellenkezőleg: az excesszusok itt a lényeg, a munkásmozgalom csak a köpeny. Felszabadítani az emberben a vadállatot, szabad pályát nyitni az ököl jogának, az anarchiának, a rablási vágynak s ezáltal utat nyitni a vezérek mindenható diktatúrájának: nyilvánvalóan ez a hajtóerő s az utolsó cél az egész mozgalomban.
A szociáldemokrácia szabadságról, egyenlőségről, testvériességről beszél; azonban szabadságról, egyéni érvényesülésről a szocialista államrendszerben az összes idevágó programok és irodalom szerint szó sem lehet; az «egyenlőség» itt csak annyit jelenthet, hogy a «vezéreknek» mindenki egyenlően jogfosztott rabszolgája lesz, s a szocialista «testvériséget» legjobban a vörös szín: a vér és terror színe jelképezi. …
A szociáldemokrácia egyik főbűne az, hogy a szakszervezetek révén a tisztességes munkáselemeket is kényszeríti politikai szélsőségeinek s erkölcsi anarchiájának támogatására. Nagyobb szégyen nem érhette volna a magyar munkásságot, minthogy vezetői a kommunista őrületbe is beleterelhették, mint egy birkanyájat. A magyar munkásságot az utca csőcselékével süllyesztették egy színvonalra; a Lenin-fiúk, a váci és illavai fegyencekből alakult fosztogató-csapat lett a magyar munkásság vezérkara ország-világ előtt!
A szociáldemokrácia csak programjában hangoztat erkölcsöt, igazságot, kultúrát; ahol a valóságban megjelenik, ott mint mindezeknek cinikus megvetője mutatkozik be. A fórumon, mint komoly szociális irány és párt szeret szerepelni, s kényszerít rá még tisztességes pártokat is, hogy vele megalkudjanak; mikor azonban munkában van, legkevésbé sem feszélyezi az, amit kifelé hirdetett s harcmodorát az eszközválogatás teljes hiánya jellemzi.
A szociáldemokrácia a polgári társadalom számukra szerencsés elvakultságát és bátortalanságát látva, az ebből eredő kényelmes helyzetet kihasználta arra, hogy valósággal kultuszt csináljon az immoralitás szabadságából. Valósággal fürdött a gyönyörűségben, hogy neki minden szabad, hogy a szociális gondolkozás által áthatott társadalom nekik – a «munkásoknak» – megbocsát mindent. … Milyen hangokat üthetett meg a szociáldemokrácia a magyar úriosztály elleni harcában anélkül, hogy a keresztény közönség zúgó felháborodása állta volna útját! Mily egyoldalúan űzhette a tömegizgatást, mennyire elnézték, megbocsátották neki, hogy az államfenntartó elemek ellen bármily eszközzel hadakozzék! Éppen az anarchia és erkölcsi vakság elterjedtségének óriási mértékére, vagy pedig a társadalom komoly elemeinek hihetetlen legyengülésére s ítéletképtelenségére mutat egyáltalán, hogy azok után, amiket a bolsevizmussá fejlődött szociáldemokrácia Oroszországban s Magyarországon művelt, Európa országaiban azonnal fel nem ocsúdtak, s haditörvényszék elé nem állítottak mindenkit, aki szociáldemokratának merte vallani magát. A bolsevizmus csakugyan nem bizonyult egyébnek szervezett forradalomnál, minden emberi és isteni jogrend ellen s mivel a bolsevizmus semmi egyéb, mint tiszta marxizmus, következetes szociáldemokrácia, a szociáldemokrácia felülkerekedése egy államban, a társadalmi forradalom kitörése, .. sem bizonyult egyébnek, mint a vér és terror, az anarchia és szabadalmazott rablás, a minden morált és jogot lábbal taposó vezérdiktatúra őrjöngésének. Mert mi a bolsevizmus? Nem a marxista szociáldemokrácia kifejlése-e: a boldog Eldorádó, a szocialista jövő-állam megvalósulása, amelyet a szociáldemokrácia elméleti megteremtői s gyakorlati agitátorai oly teljesen a szovjetállapotokat megjövendölő módon festegettek a proletártömegek elé? Bezzeg akkor senki sem hitte el a «reakciósoknak», hogy ez a boldog szocialista «Zukunftsstaat» (jövő állama) a valóságban ily véresen és szomorúan fog festeni, hogy valóságos tatárjárásként fog egész országokat, köztük mindjárt második helyen Magyarországot, a teljes gazdasági csődig, az összeomlásig kifosztani és megnyomorítani!
|
vissza