ELSŐ RÉSZ   –   MÁSODIK RÉSZ   –   HARMADIK RÉSZ TANULSÁGOK ÉS OKULÁSOK Magyarországon ma háromféle ember lakIk. Laknak itt először is cinikus gonosztevők, jósvádájú szélhámosok s nemzetközi iparlovagok – zsidók és névleges keresztények –, akiknek ez a haza semmi, csak portyázó terület, akiknek a mi ezeréves múltunk, a mi hitünk, a mi kereszténységünk, a mi morálunk, a mi családi szentélyeink, a mi ifjúságunk erkölcse, a mi nőink méltósága, a mi tradícióink: mind merő babona és ostobaság, akiknek az üzlet és az élet borgőzös hejehujája minden. Ezek akartak felülkerekedni a bolsevizmus révén, ezek írták újságjaink nagy részét, ezek fűztek karikát a munkásság nagy részének orrába.      Laknak itt másodszor gerinctelen puhányok, kábult holdkórosok, minden sallangos frázist gyermekesen utánalocsogók, hathályogos szemű felnőtt óvodások, a liberalizmus minden szólamától átitatott s megpuhított napraforgók, minden szellőtől nyakukat behúzók, minden zizzenésnél jobbra, balra, előre és hátra pislogatók, öt percnél messzebb nem gondolkozók, egy tál lencséért mindent odaadók. Ezek vitték eddig a nagy szót a közigazgatásban és politikában, kultúrában és társadalmi életben, s ma sem látják be, hogy a közélet irányításától távol kellene maradniok. Nem ők csinálták a bolsevizmust, de az ő bűnük, hogy Magyarországon bolsevizmus lehetett. Az ő bűnük, hogy a szélhámosok és aknavetők szervezett hada évtizedek óta oly pompásan elhelyezkedhetett s oly fesztelen nyugalommal fúrhatta alá nemzeti létünk alaposzlopait.      És laknak itt végül – hála Isten, mégsem oly kevesen, mint hittük volna – szorongószívű bús magyarok, akiknek lelkében az elnémíttatás és megnemértettség hamuja alatt keserű daccal izzott a keresztény hit és a nemzeti élniakarás parazsa, a honfiúi bánattól élesztett meggyőződés tüze, hogy ezt az országot megmenteni csak úgy lehet, ha visszavezetjük a keresztény krédó felséges idealizmusához s a keresztény erkölcs önkikristályosodott nemzeti öntudathoz. A leálcázott szélhámosok részben hurokra kerültek, részben sunyi mentegetődzésekkel igyekeznek menteni bőrükből a menthetőt. A puhányok és elvtelenek örökúj igénybejelentéseikkel, semmit sem tanultságukkal [sic], régi frazeológiájuk rongyainak szellőztetésével, keresztény kokárdák és nemzeti darutollak hirtelen kitűzdelésével tolongnak a váratlanul másoldalt felkelő nap felé, mintha semmi sem történt volna, s mintha abban, ami történt, nem volnának ők is jórészt ludasok. A keresztény magyarság meggyőződéses s nemcsak tegnapelőtt óta felébredt képviselői bús nekikeseredésük régi hevével, de a tovább tűrni nem tudás diadalmas elszántságával bontják ki a zászlót: most már nem alkusznak, most már nem bíznak senkiben, most már nem engedik elnémíttatni hangjukat, most már követelik, hogy ebben az országban ezentúl a keresztény nemzeti eszméé s a szociális alkotásé legyen a vezényszó. És a felocsúdott ország üdvrivalgva, kalapot lengetve, kendőt lobogtatva, szívét megtárva csatlakozik hozzájuk. A keresztény magyaroknak ez a serege soká hallgatott és tűrt, most beszélni és mindenekelőtt cselekedni óhajt. Nem bosszúállás a célja, de tisztogatás és őrtállás. És ezen túl és mindenekelőtt építés. Ennek a seregnek programja van: messzetekintő, múltakon okuló, jelenben élő, mindent felölelő. Ez a program három gondolat körül forog: kultúra, erkölcs és szociális egyensúly.      Kultúrát akarunk. Nem nyugatról lopott perverzitásokat és nem az «én magyar nemes vagyok» pipázó tudatlanságát. Akarjuk, hogy ez a mi nagyszerű népünk komoly versenyre kelhessen bármely nyugati ország népével az elméleti és gyakorlati tudás bármely terén. Akarjuk, hogy úgy kiművelődjék, hogy ne csak olvasni és írni tudjon s a vörös plakátokat ki tudja betűzni, mert ez még analfabetizmus, hanem hogy keresztül is tudjon látni a sajtó tudatlanságra építő hazugságain, hogy ne lehessen többé félrevezetni, ne lehessen többé a saját java, hite, hazája, boldogulása ellen izgatni. Akarjuk, hogy a legnagyobbszerű tudomány és legcsodálatosabb művészet: a keresztény hit és élet grandiózus kultúrája legyen az a dóm, amelynek égbetörő ívei alatt, mint biztos védvárban fejlődjék a magyar nemzeti géniusz, alkosson és hasson, mint ahogy a nagy nyugati nemzetek minden igazán remekalkotása a keresztény kultúrának talaján épült. Másodszor erkölcsöt akarunk. A társadalmak élete nem a fegyverek kérdésén, nem is csak kizárólag a gyomor kérdésén fordul meg. A marxizmusnak legnagyobb szemfényvesztése, első tévedése, hogy a gazdasági létharcot akarja az élet egyetlen végső rugójaként feltüntetni. Nincs igaza. Az életet nemcsak gazdasági érdekek, hanem elsősorban eszmék irányítják; eszmék és erkölcsök törtek utat sokszor gazdasági érdekek ellenére is a világtörténelem legnagyobb fordulataiban, s ami jó, szép és nemes ezen a világon van, jóformán mind a keresztény erkölcs szülötte. Olyan felvilágosodottságból nem kérünk, amely az ifjúság megmételyezésén kezdi s a nemzet legjobb erőinek megmérgezésével, a néplélek megfertőzésével végzi. Aki koncért, pozícióért, tapsért bármely percben hajlandó erőszakot tenni keresztény és nemzeti lelkiismeretén, aki a közélet bármely pontján önérdekből vagy pártérdekből hajlandó áruba bocsátani az eszmét, a nép és a haza érdekeit, annak pusztulnia kell innen, azt ki kell vetnünk magunk közül, ha száz igazolóbizottság menti is fel.      Bankok is kellenek, ipar is kell, kereskedelem is kell, vasút is kell, gyár is kell, kórház is kell, de iskola is kell és templom is kell; ez nem egyházi érdek, de nemzeti, kulturális érdek. Erkölcsi érdek, tehát közérdek. És harmadszor szociális egyensúlyt akarunk. A magyar közélet legnagyobb mulasztása, a magyar politika legnagyobb szégyenfoltja az volt, hogy örökké pártok, egyének és jelszavak forogtak az előtérben, nem pedig azok a nagy szociális szempontok, amelyek minden egészséges államéletnek gerincét kell, hogy tegyék. Bálványok körül táncoltunk, amikor ablakunk alatt nőttön-nőtt az ár, s az emberi sorsból kitagadottak százezrei hiába dörömböltek meghallgattatásért. Belenyugodtunk abba s megengedtük, hogy a század legégetőbb kérdései párttőkeként hulljanak azok kezébe, akik a szociális kérdéseket bezzeg nem a közérdek s a társadalmi egyensúly szempontjai szerint kívánják «megoldani». Ezen a téren kell erejét megmutatnia mindenekelőtt a keresztény nemzeti ébredésnek. Hiszen a keresztény erkölcs és a nemzeti eszme a társadalmi egyensúly megteremtésének, a minden becsületes dolgozó ember boldogulásának legjobb alapja s egyben sürgető követelője. Itt most csak olyanok vállalkozzanak vezérszerepre, akikben van szociális tudás és koncepció, s elfogulatlan együttérzés a szenvedőkkel, nélkülözőkkel, a munkás-zubbonyos és hivatalnok-kabátos megnyomorítottakkal. Ma nem fringiás, attilás és vitézkötéses, nem szavaló és tósztozó, hanem szociális törekvésű hazafiságra van szükség. NÉPFELVILÁGOSÍTÁS Ha már most e program alapján az újjáépítő munkát meg akarjuk kezdeni, elengedhetetlen s legelső teendőnknek a tömegek felvilágosítását, a mentalitások megnevelését kell tekintenünk. A közfelfogás évtizedek óta félre van vezetve s tanácstalan; azért a közönséget és a népet mindenekelőtt fel kell világosítanunk, neki a nagy feladatokat, melyeket meg kell oldanunk s a nagy irányelveket, melyek szerint dolgoznunk kell, meggyőző erővel kell bemutatnunk. A jövő irányításában a nép maga mint törvényhozó az eddiginél sokkal jelentékenyebb szerepet fog játszani; a nép született vezéreinek, hivatott prófétáinak tehát utat kell mutatniuk neki a helyes irány felé. A népfelvilágosítást – hasonlóan a forradalmi kormányok úgynevezett propagandabizottságaihoz – a rekonstrukció vezetőinek erős kézzel s tervszerűen kell művelniük; sajtó, röpiratok, népgyűlések, előadások, kurzusok révén először ki kell ábrándítanunk népünket a szociáldemokrata és kommunista, általában a felforgató ideológia képtelenségeiből, azután ki kell fejtenünk előtte az egészséges szociális és nemzeti reformpolitika elveit. Oda kell jutnunk, hogy egyszerű népünk is megértse egyrészt a liberális-plutokratikus rendszernek, másrészt a marxizmus- és kommunizmusnak hátrányait, bűneit, tarthatatlanságát; hogy belássa, miért van szükség társadalmi szolidarizmusra, erkölcsi erőkre, ideálok kultuszára s mindenekelőtt kereszténységre, s ezek szellemében önfegyelmezésre, komolyabb művelődésre s önzetlen, szerves alkotó munkára. Annak az új társadalmi ideológiának, annak az új rendszernek, melyet egyrészt a régi slendrián s a liberális plutokrácia uralma, másrészt a kommunista őrjöngés, terror és országrombolás helyébe állítunk, ugyanolyan meggyőződéses, hogy ne mondjuk: fanatikus apostolokat és agitátorokat kell teremtenie s az ország minden részébe kiküldenie, mint aminőkkel a destrukció vette körül intézményeit. Ennek az új törekvésnek: az egészséges, erős szociális egyensúlyt megteremteni akarásnak hovahamar éppúgy át kell járnia társadalmunk minden rétegét, mint ahogy a nemzeti és hazafiúi eszme volt – jobb időkben – mindnyájunk közös tulajdona s összekötő kapcsa, a török és az osztrák elnyomás idején a nemzet elpusztíthatatlanságának kovásza, vagy ahogy eddig a szociáldemokrata frazeológia eszméi járták át a munkásság nagy részét. Csakhogy amint a szocializmus nem vette birtokba a munkásság lelkét másképp, mint lankadatlan propagátori és agitátori munkával, úgy a mi rekonstruktiv ideológiánk kifejtésében, megértetésében sem lesz szabad munkát és fáradságot kímélnünk. (Rekonstruktiv ideológia: a Bangha Béla által kidolgozott gondolatmenet elnevezése, amelynek során az ezeréves magyar, keresztény nemzetállam helyreállítható, illetve visszaállítható.)      Amint a felforgatás uralomra jutván, a saját szolgálatába kényszerítette az iskola minden típusát, a népiskolától fel az egyetemekig, úgy nekünk is különös gondot kell szánnunk egyrészt a hitvallásos-erkölcsi nevelésre, másrészt a szociális népnevelés munkájára a különböző iskolákban: az elemitől fel az egyetemig. A társadalomtudomány alapelveiről, a társadalmi reformmunka célpontjairól s legfőbb törvényeiről már az elemi népiskolákban kell beszélnünk. … Csak ha a haza valamennyi polgára okosan s egységesen fog gondolkozni a nemzeti élet legfőbb céljairól, a társadalmi viszonylatok egyensúlyi törvényeiről, a korunkat leginkább mozgató eszmékről és uralkodó társadalmi irányokról, remélhetjük, hogy a nemzet fiai úgy is mint magánemberek, úgy is mint törvényhozók meg fognak tudni felelni a nagy feladatoknak, melyeknek megoldásában mindnyájára jelentős szerep vár, s amelyek egységes megoldása nélkül társadalmi béke s egyensúly sohasem lesz köztünk, amelyek nélkül a demokratikus önkormányzat anarchiára, nemzeti öngyilkosságra, a demagógia egyeduralmára vezet.      Éppen ez volt népfelvilágosításunk s népnevelésünk eddigi rendszerének legfőbb hibája, hogy mindenféle másra vonatkozott, csak azokra a kérdésekre nem, amelyeken pedig egész jelenkori életünk legnagyobb s legsarkalatosabb mozgalmai megfordulnak. A sajtó és az iskola mindenfélével foglalkoztatta kis és nagy tanítványait: történelemmel és irodalommal, fizikával és technikával; de hol volt iskoláinkban, talán a hittant kivéve, csak nyoma is a legelemibb szociális kiképzésnek, a minden fölött uralkodó társadalmi rendszerek kritikájának, a szociális etika s a kereszténység társadalomalkotó ereje hangsúlyozásának? S hol volt a sajtóban, a felnőttek e nagy nevelőjében, csak nyoma is az állandó törekvésnek, hogy a napi események, politikai pártküzdelmek és botrányok regisztrálása mellett mindenekelőtt hatalmas szociális gondolatok, kulturális javak, erkölcsi elvek és társadalmi reformtörekvések felé tereljék a figyelmet és közérdeklődést?      Népfelvilágosító reformmunkánknak különös figyelemmel kell lennie az úgynevezett alsóbb osztályok, főleg a munkásosztály igényeire s kulturális elmaradottságára, melyet a szociáldemokrácia oly ügyesen tudott céljai érdekében kizsákmányolni. Az állam, ha élni akar, nem tűrheti meg továbbra is, hogy a csekélyebb értelmi képzettségű osztályok tudatlanságát lelkiismeretlen spekulánsok a lakosság nagyarányú félrevezetésére kihasználják; nem tűrheti meg egyáltalán, hogy oly fontos kérdésekben, melyekből a nemzet fennmaradása, az egész nemzeti társadalom egyensúlya s boldogulása függ, a vezetés, az irányítás, a népfelvilágosítás joga a legmegbízhatatlanabb, legfelelőtlenebb kezekben maradjon. Az állam (mindenütt a világon) féltékenyen őrködik a közoktatásügy s az iskolák felett; aggodalmas gyámkodással ellenőrzi az állam és társadalom szempontjából legkevésbé veszedelmes hitvallásos iskolákat és tanerőket; míg a legvitálisabb népoktatás eszközeit: a szociális irányítást és nevelést ráhagyja jöttment felforgatók táborára. Az írás-olvasás, a számtan és torna tanítását szellemi és erkölcsi kvalifikációkhoz köti, ellenben a sokkal jelentősebb s esetleg sokkal veszedelmesebb szociális kitanítást és irányítást ráhagyja ismeretlen, kvalifikálatlan, semmiféle biztosítékot nem nyújtó újságírókra és népvezérekre. Az ifjú honpolgár végigfuthatja az állam összes iskoláit anélkül, hogy a kor legfőbb s legbonyolultabb mozgató eszméire nézve komoly eligazodást és tájékozódást szerezhetett volna. A munkásifjúságot az állam megtanítja olvasni s ezzel szárnyra ereszti; ez a tudás pedig éppen csak arra elég, hogy az ifjú munkás ezentúl el tudja olvasni a Népszavát, a Galilei-kör s a Conti-utca füzeteit; az állami közoktatás nem vértezi fel a tömegfélrevezetés szervezett demagógiájával szemben; ellenkezőleg: felkészíti rá, hogy annak minél előbb áldozatául essék. Nem ész nélkül való, öngyilkos népoktatás-e ez? (Galilei-kör: a magyarországi szabadkőművesek ifjúsági szervezete, amelynek elsősorban a budapesti, zsidó egyetemi hallgatók voltak a tagjai, s melynek egyik titkára volt Rákosi (Rosenfeld) Mátyás.) Elengedhetetlen követelmény továbbá az is, hogy a népfelvilágosítás összes eszközei és tényezői, ezek között első helyen a sajtó, az államfenntartó fórumok részéről nagyobb figyelemben, sőt ellenőrzésben részesíttessenek. Bármennyire szokatlannak lássék ez, szükségesnek s természetesnek fogjuk találni, mihelyt e tényezők roppant társadalmi s nemzeti jelentőségét meggondoljuk, s például az iskolák hatásával összehasonlítjuk. Ha az iskolát ellenőrzi az állam, miért nem ellenőrzi az iskolánál hatásban sokkal jelentősebb s elfajulásaiban sokkal végzetesebb többi népoktató s népirányító tényezőket? Ha az iskolák ellenőrzése nem szünteti meg az oktatás szabadságát, miért és mennyiben szüntetné meg a sajtó s hasonló népirányító eszközök fokozottabb szemmeltartása és ellenőrzése a gondolat szabadságát? Elvégre a korlátlan szabadság maga nem lehet cél; ezzel a rövidlátó filozófiával végezhettünk volna már. Nem cenzúrát és szabadságelfojtó gyámkodást értünk ezalatt, hanem igenis: szemmeltartást, a nyilvánvaló néprontás, félrevezetés és rosszakaratú izgatás megakadályozását s általában a népművelő és népirányító munkának valamelyes szellemi és erkölcsi kvalifikációhoz kötését. Elsősorban a hivatásos újságírást kellene ilyen kettős kvalifikációhoz kötni. A «tehetségek szabad versenyének némi korlátozása százszor kisebb kulturális baj és veszély lesz, mint az, hogy ma minden tudatlan szószátyár, minden felelőtlen sehonnai, hacsak svádája van és jól tud játszani a közönség tudatlanságának, hiszékenységének, szenvedélyeinek húrjain, bármely pillanatban százezrek szellemi irányítója, tanítója, prófétája lehet, s oly elveket hirdethet nyíltan vagy burkoltan, amelyek egyenesen az államélet alappilléreit kezdik ki, gyűlöletet, felforgatási vágyakat, forradalmi hajlamokat lobbanthat ki, s büntetlenül öntheti le a társadalom legértékesebb eszméit, intézményeit, embereit a gúny, szitok és rágalom szennyvizével. Szegényebb lenne-e ma kultúránk, ha a budapesti és vidéki izgató- és szennylapok évtizedeken át nem nevelhették volna korlátolttá, barbárrá, szinte állativá a mi félművelt vagy egészen műveletlen népünk nagy tömegeit? Érdeke-e az államnak, a kultúrának, a tisztességes embereknek az ilyenfajta sajtószabadság további fenntartása, a sajtó elvtelen szegénylegényeinek további akadálytalan garázdálkodása? Nem vagyunk-e amúgyis eléggé ázsiaiak, hogy még azt a kevés kultúrát is leronthassák szentségtörő üzérkezek, amit egyház és állam évezredes munkája nevelt népünkbe?      A forradalomelőtti Magyarországnak is voltak törvényei az államellenes eszmék terjesztői, a vallásellenes izgatók, a közerkölcsiség aláásói ellen; voltak törvényeink s rendelkezéseink a sajtóval, színházzal, mozival visszaélők megfékezésére. Ezek a törvények nem bizonyultak elégségeseknek, s ami fő, még e hiányos törvényeket sem tudtuk komolyan végrehajtani. A Népszava és a Világ, a Galilei-kör és Társadalomtudományi Társaság, a szabadkőművesség és szociáldemokrácia legbrutálisabb vallásellenes izgatásai, paphajszái, forradalmi nógatásai, az úgynevezett élclapok legkiáltóbb erkölcssértései is elkerülték az ügyész figyelmét, vagy ha nem kerülték el, az esküdtszéknek gyakran faji motívumokon múló túlzott «humanitása» csaknem minden esetben felmentvényt, s ezzel újabb biztatást adott az izgatás és demoralizálás szegénylegényeinek.      (Társadalomtudományi Társaság: ez a radikális-liberális felfogású, tudományosnak álcázott, valójában magyar- és keresztényellenes politikai célokért küzdő, baloldali értelmiségiek által működtetett szervezet egyike volt a keresztény magyar nemzetállam elleni támadások szervezőinek és lebonyolítóinak az I. világháború előtti másfél évtizedben. A XX. század első évtizedének közepétől vezetését a radikális szabadkőművesek, Jászi Oszkár és társai vették át.)      Aki a zsidóság viselkedését tette szóvá, szinte az volt az egyetlen, aki sajtóvétségért vád alá kerülhetett; a kereszténység tanai, szertartásai, képviselői, morálja, az állam s egyes osztályai ellen írhatott mindenki, amit, amikor s amilyen hangnemben akart. Az elfogulatlansághoz tartózott, hogy ezeket az inzultusokat a keresztény ügyész és bíró, de még a keresztény közönség is, ne vegyék észre; a nem-keresztény tábornak pedig bajosan is lehet zokon venni, hogy nem sietett ellenük tiltakozni. A jövőben ezeket s a még okvetlenül hozandó megszorító s fenyítő rendelkezéseket a legkomolyabban kell a gyakorlatban is végrehajtanunk. A törvénynek nemcsak betűjét és kijátszható paragrafusait, de szellemét is szem előtt kell tartanunk: nem egy osztály vagy vallás védelmére csupán, hanem a társadalom nemesebb iránya, erkölcsi kultúrája, békéje s egyensúlya szempontjából. A bűnnek és kulturálatlanságnak, az esztelenségnek és gonoszságnak nem lehet igénye a «szabadságra». A kalózok soká bevált taktikája: a több szabadságért való ordítás és a «reakció» rémének falrafestése nem adhat többé salvus conductust (menedéklevelet) a gonoszság és eszementség szabadcsapatainak.      A népfelvilágosítás és népnevelés e munkájára annál inkább szükség van, mert népünk általános műveltsége az átlagos európai színvonalnak jelentékenyen alatta áll, s mert főleg a városokban s nevezetesen a szocialista népnevelés és sajtó hatása alatt a lakosság erkölcsi és társadalmi műveltsége ijesztően mélyreszállt. A munkásság s a fiatalság nagy részének körében még ma is az a Kunfi-féle morál járja, mely nem ismer tiszteletet semmi iránt, ami magasztos, szent és nemes, amely szégyenletesnek tartja a szerénységet, amely a követelőzésben, a felületes lebírálásban és látatlanul leszólásban virtust lát; amely durva kiszólásokkal, útszéli káromkodásokkal és betyárkodásokkal rútítja el utcáinkat, szórakozóhelyeinket, vasútjainkat, villamosainkat. Hasonlítsuk össze egy szocialista kultúrától érintetlen falusi béres tisztességtudását, hűségét, őszinteségét, ragaszkodását, elégedettségét – egy amerikázó, mást becsapni vágyó, durvabeszédű, ideáltalan szocialista munkás modorával és erkölcseivel, s azonnal látni fogjuk, mily szörnyű kulturális, etikai és pedagógiai tatárjárást jelentett népünkre nézve a szociáldemokrata és liberális agitáció; mily mélyre süllyedtek igazi műveltség dolgában azok, akiket ez a métely elért, s akik mégis azóta tartják magukat művelteknek, amióta a műveletlenség lejtőjére léptek. A népnevelés és népművelés munkája, amelyre szükség van, nem lehet pusztán elméleti, ismeretközvetítő, hanem lelki és erkölcsi kiművelésre is törekednie kell. A puszta tudás még nem műveltség; ellenkezőleg, a tudás romlott jellemmel párosulva kettős veszedelem. Az utóbbi évtizedek vétkes érzéktelenségei s mulasztásai után e téren gyökeres jobbulásnak van helye s szüksége: be kell látnunk végre, hogy nem az analfabéták számának csökkentése egyedül, hanem a nép erkölcsi kvalitásainak s lelki erejének növelése teszi a nemzetet naggyá, egészségessé, ellenállóképessé s boldoggá. A morált ismét az őt megillető polcra kell helyeznünk. Be kell láttatnunk a néppel, hogy a keresztény morál nem terhes nyűg csupán, de a társadalom békéjének s boldogulásának feltétele. DEMOKRÁCIA A demokrácia ma vezető jelszó, amelyet úton-útfélen hallunk, amelyet ajkára vesz s hatásos érvényesülési eszköznek tekint az a liberalizmus és az a szociáldemokrácia is, amelynek törekvései semmitől sem állnak oly messze, mint az igazi demokráciától, s amelynek igazi értelmét oly kevesen látják s oly kevesen is elemzik! Mit jelent ez a szó demokrácia, népuralom? Jelentheti a Rousseau-féle népszuverenitás eszméjét; jelentheti ennek alapján vagy ettől teljesen függetlenül a nép széles rétegeinek részesedését az államhatalom gyakorlásában s jelentheti e részesedésnek oly fokozását, amely a felségjogokkal körülbástyázott s élethossziglan való, vagy egyenesen örökösödő fejedelemséget teljesen mellőzi.      A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak. A kereszténység szerint a nép választhatja, megjelölheti a kormányformát s az államhatalom gyakorlóit, de a voltaképpeni államhatalom és kormányzótekintély, a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt felsőbb törvény és jogrend szentesíti.      A nép széles rétegeinek a kormányzatban való részesedése ellen a kereszténységnek nincs észrevétele. Itt is áll, hogy ami a legjobb, ami a természetes erkölcstörvénnyel s a természetes fejlődéssel megegyezik, azt a kereszténység is szentesíti s akceptálja. A kereszténység nyitva hagyja az államforma kérdését is, de az egyszer megállapított törvényes rendet vagy uralkodót védi, s könnyelműen s kényszerítő ok nélkül megváltoztatni nem engedi. A kereszténység legnagyobb nevű teológusai s állambölcselői, mint Aquinói Szent Tamás, a demokráciát kifejezetten helyeslik, bár semmi esetre sem abban a szélsőséges irányban, ahogyan azt újabban a demagógia értelmezni szokta. A legjobb kormányzati rendszerhez, mondja Tamás, hozzátartozik, hogy valamelyes része az állam kormányzatában mindenkinek legyen, mert ez növeli a népben a békét és megnyugvást, s mindenki szívesen ragaszkodik oly államkormányzathoz, amelyben neki is része van. De épp úgy kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjobbak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen, s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén.      [szerk. megj.: S. Maeßen „A társadalom a szakadék szélén – Van-e még menedék számunkra?” című előadásában a cölibátussal, mint a klerikusok életformájával kapcsolatban ezt írta: »Az életforma az, ahogyan az ember él. Egyházi téren is létezik az „apostoli élet formája”, mint gyakorlat, ami mindannak a szokásnak az együttese, ahogy az apostolok éltek. A mai emberek végtelen ostobasága odáig megy, hogy azt mondják, hogy a cölibátus nem dogma, és ezért megváltoztatható. … A cölibátus nem tanítás, hanem gyakorlat. De Krisztus Egyháza a dogmákon túl is tévedhetetlen. Tévedhetetlen a szentségek hagyományában, az életformák hagyományában, a laikusok egynejűségében és a klerikusok cölibátusában. A szerzetesek, papok, püspökök azért élnek cölibátusban, mert ez volt az apostolok életformája, amit magától Krisztustól örököltek.« – Nos, a hierarchikus berendezkedés, mint evilági együttélési forma az élet minden területén, szintén nem dogma, hanem gyakorlat, az a közösségi életforma, amit Isten "beleteremtett" a világba. A család, a közösségek, az intézmények, az állam, mind hierarchikus felépítésűek. A természetnek az együttélésre vonatkozó ezen törvénye nem csak az állatvilágban, de az emberek között is érvényes. A Biblia világosan rámutatott erre, amikor beszámolt arról, hogyan engedelmeskedett Jézus anyjának és nevelőapjának, hogyan vetette alá magát Jézus Józsefnek, mint ahogy Mária is alávetette magát neki, mint a szent család fejének. Ezért nem igaz az az állítás, hogy „a kereszténység nyitva hagyja az államforma kérdését”. A katolicizmus egyetlen államformát, közösségi formát ismer el a természettörvény alapján, és ez a hierarchikus forma, azaz a királyság.] A demokrácia újabbkori erős hangoztatása megállapíthatóképpen abból a korból ered, amikor a monarchikus államrend mindinkább szakított a gyakorlati kereszténységgel, amióta a fejedelmek megszűntek hatalmukat «Isten kegyelméből» valónak s éppen ezért feltétlenül kötelező magasabb törvényekkel körülhatároltnak tekinteni. A demokrácia reakció az abszolutizmussá fajult fejedelmiség ellen. S valóban, ha a fejedelmek joga nem felsőbb jogon épül fel többé, ha csak diplomáciai és katonai konstellációk tartják uralmon, nincs értelme annak, hogy a nép elismerje felsőbbségüket s meghajoljon uralmuk előtt; a legelső alkalommal ki is fogja vonni magát kormánypálcájuk alól s forradalmat csinál. A trónt csak addig lehet szentnek tekinteni, amíg az oltárral áll kapcsolatban.      [szerk. megj.: A történelemben egyetlen eset sincs, amikor a nép csinált volna forradalmat. A forradalmakat mindig az elitnek bizonyos tagjai szervezik meg saját céljaikra. Ezek elérésére használják fel a lefizetett vagy más módon "megdolgozott" embereket, vagy akár egy egész népet,] Ha már most általános állambölcseleti s főleg keresztény nemzeti szempontból vizsgáljuk a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának kérdését, mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy ha demokrácia alatt a nép legszélesebb rétegeinek javát és boldogulását értjük – amit II. Frigyes porosz király (1712-1786) úgy fejezett ki, hogy: «Alles für das Volk, nichts durch das Volk» (mindent a népért, semmit a nép által) – ebben az értelemben a minél több demokráciáé a pálma. Ha azonban a kormányzatnak a néppel való tényleges megosztását értjük demokrácia alatt, a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának s célszerűségének kérdése már nem oly egyszerű kérdés.      A több demokrácia mellett szól kétségtelenül az ellenőrzés nagyobb lehetősége s a különböző jogos igények könnyebb érvényesülése – legalább elméletben. A monarchia vagy oligarchia bizonyos fokig mindig azzal a veszéllyel jár, hogy felelőtlen abszolutizmussá fajul; s bárha elméletben nagyon vonzónak találjuk is azt a tételt, hogy valamennyi kormányforma közt legideálisabb az igazságos és megvilágosodott abszolutizmus, ezzel szemben mégis kénytelenek vagyunk azt kérdezni: mi biztosítja azt, hogy az abszolutizmus igazságos és megvilágosodott leszen? A kereszténység kétségtelenül nagyon jól megfér a királyság eszméjével, s mégis az abszolút fejedelmi rendszertől minden időleges pártfogás mellett is legtöbbet a kereszténység szenvedett. Nem lehet célunk, hogy a «monarchia vagy köztársaság» kérdését eldöntsük. Csak rá akarunk mutatni azokra a félrevezető okoskodásokra, amelyekkel a mérleget egyesek – nagyon határozott irányú emberek – nálunk is okvetlenül a több demokrácia és köztársaság irányában szerették volna eldönteni.      Azzal az álokoskodással, hogy a monarchia avult intézmény, a demokrácia és a köztársaság pedig az új, modern gondolat vívmánya: szóba sem érdemes állni. A történelem tanúsága szerint a dolog éppen fordítva áll: köztársaságok már évezredekkel ezelőtt voltak s idővel ismét helyet adtak a monarchiának, sőt a dolgok természetét figyelve, nem kételkedhetünk benne, hogy a köztársaság az államformák kialakulásának primitívebb formája, mint a monarchia. A «modernséggel» való érvelés tehát e téren is, mint annyi máson, merő visszaélés a közönség tájékozatlanságával. Egyébként, ha a köztársaság csakugyan «modern» vívmány volna is, minden divatlázzal szemben fenn kell tartanunk azt a véleményt, hogy minden modern vagy régi dolog annyit ér, amennyi a belső értéke; a mai vagy tegnapi keletűség még nem okvetetlen bizonyítéka a portéka kiválóbbságának. Éppúgy nem bizonyít sokat a demokratikus jelszavak értéke mellett az a körülmény, hogy ma «a levegőben vannak». Ez igaz; de az a kérdés: hogyan kerültek oda? Mint a kor valódi követelményei, megfontolások és tapasztalatok eredményei, hódították-e meg a lelkeket, avagy mesterséges szabadkőműves propaganda és népszerűséget hajhászó politikusok egymást-túlkiabáló versengése tette-e divattá a demokratikus fétis tiszteletét? Ez az a kérdés, amelynek eldöntése előtt az «argumentum ex consensu» (hozzájárulás, megegyezés bizonyítéka) értékét e téren el nem ismerhetjük.      A demokrácia és a köztársaság tagadhatatlan előnyeivel szemben csakugyan az tesz bennünket leginkább kételkedőkké, hogy a demokrácia és köztársaság mellett a leghevesebb agitációt rendszerint azok fejtik ki, akiknek őszinte népszeretetében, nemzetfenntartó törekvéseiben semmi okunk sincs megbízni. Liberalizmus és szociáldemokrácia, sajtó, szabadkőművesség és zsidóság oly gyanús egyöntetűséggel trombitálják a demokrácia egyedül üdvözítő voltát, hogy már ez az egy tény is gondolkodóba ejti azt, aki megszokta a külső események titkos rugózatát keresni. Ezek az irányok egészen bizonyosan nem a «népuralmat» értik, mikor a «demokráciát» éltetik; a demokratizmus az ő törekvéseikben kétségtelenül más célokat leplez – oly célokat, melyeknek elérésében a keresztény monarchikus eszme erős felsőbb tekintélye nekik akadály. Ha semmi más nem dönti el a mérleg serpenyőjét a monarchia felé, mint az az indián üvöltözés, amellyel a destrukció éppen ez ellen fordul, már szinte ez is elegendő volna ahhoz, hogy figyelemmel és rokonérzéssel hajoljunk a monarchia s a kevesebb demokrácia felé. Az az egy körülmény, hogy a «demokrata» szó maholnap egyet fog jelenteni a «zsidó»-val, skeptikussá tesz és gondolkozóba ejt a demokrata bálvánnyal szemben. S csakugyan: nem elég-e szemünket felnyitnunk, hogy a demokrácia égig magasztalt rendszerének hátsó kulisszái közé lássunk? A demokrácia és a köztársaság nem felhőben élő abstrakciók, hanem itt vannak szemünk előtt Franciaországban, az Egyesült Államokban, Svájcban, Dél- és Közép-Amerika számos államában, s itt voltak közvetlenül előttünk a Károlyi-féle köztársaságban. Hagyjuk el azonban ez utóbbit; mert erről azt mondhatná valaki, hogy ál-köztársaság volt. De Franciaországban, de az Egyesült Államokban: igazán demokrácia-e ott az, amit annak hívnak? Szó sincs róla! Franciaország a centralizált abszolutizmus országa ma is, csak éppen hogy nem királyok, hanem bankemberek s rutinos demagógok abszolutizmusáé; az Egyesült Államok demokratizmusa pedig csodálatosképpen szintén mindig a trösztök és milliárdosok akarata szerint juttatja érvényre a «népuralmat». (Svájc sokkal kisebb köztársaságok köztársasága, Közép- és Dél-Amerika köztársaságai pedig annyira ingadozók és forradalmakkal telvék, hogy ha tételünk mellett nem is, de ellene semmi esetre fel nem sorolhatók.) Hogy a fölséges népet mily könnyűpénzzel és ígéretekkel bármily szekér elé fogni, éppen nem ismeretlen dolog, s hogy mily könnyű a sajtóval a falnak vezetni: azt is éppen elégszer tapasztaltuk. A «Népszava» évhosszat azzal érvelgetett a demokrácia mellett, hogy lenne csak nálunk általános választói jog, lennénk csak mi is köztársaság: bezzeg nem lenne soha többé sem militarizmus, sem háború. És az uralomra hivatott fölségesek még ezt is elhitték neki; még az sem jutott eszükbe, hogy az entente-országokba átpillantsanak, ahol régóta van általános-titkos választójog, és ahol részben nagy köztársaságok vannak, és ahol mégis kíméletlen harci vággyal szavazta meg a demokratikus «nép» a háborút, s tartott ki a háború végnélküli folytatása mellett. A liberalizmus, a plutokrácia és a szociáldemokrácia vezetői, a szabadkőművesség és a zsidóság azért lelkesednek annyira a demokratizmusért és köztársaságért, mert abban a pénz, az agitáció és a sajtó révén korlátlan uralomra tehetnek szert: a fölséges nép többé-kevésbé mindig azt fogja ott tenni, amit ők akarnak. Az következik-e ebből, hogy a demokráciát félre kell löknünk? Nem. A demokrácia szép és helyes dolog; de biztosítani kell, hogy igazi demokrácia legyen, nem pedig a népet jobban félrevezetni tudók lappangó oligarchiája. A demokratizmus úgynevezett klasszikus hazájának, Angliának később annyit szerepelt liberális párti miniszterelnöke, Lloyd George (1863-1945) már 1909 júliusában kijelentette egy nyilvános lakoma alkalmával, hogy Angliában nem lehet gazdasági reformpolitikát folytatni, nem lehet örökösödési adót, műveletlen földek adóját, jövedelmi adót, aggkori munkásbiztosítást behozni, de ehelyett folyton új hadihajókat kell építeni – miért? Mert, úgymond, Rothschild és barátai így akarják. A legbefolyásosabb politikusok Disraeli nemzetiségéből valók: Kassel, Hirsch, Sassoon, Neumann, Rothschild, báró Reuter, lord Northcliff (Sterk Ábrahám unokája), Sir Isaac Rufus, Sir Simon Seman, lord Paarbrigt (azelőtt Wormseles) stb. Egy magasrangú angol egyházi férfiú VII. Eduárd megkoronáztatásakor megjegyezte, hogy a koronázási prédikáció legjobb jeligéje ez lett volna: «Valóban, ez a zsidók királya».      «Szerencsétlen Itália! – írta már évekkel ezelőtt egy olasz lap – amelynek parlamentjét a zsinagógával lehetne összecserélni!» A demokratizált Franciaország igazi urairól Eduárd Drumont (1844-1917) francia újságíró és író hírneves könyve: a «La Francé juive» hozott megdöbbentő leleplezéseket. A «szabad» Amerikáról W. Sombart mondja, hogy egyetlen ország sincs a világon, mely annyira a plutokrácia zsákmánya volna, mint az Egyesült Államok; s egyetlen országban sem jutott a zsidóság akkora hatalomra, mint ott. Oroszországot a cárizmus szolgaságából megváltotta a «demokrácia»; de nem a nép uralma, hanem a kalmároké. Kerenszkij (Szimbirszk, 1881-New York, 1970), Oroszország miniszterelnöke az 1917-es oroszországi forradalmak előtt és egy ideig közben is, a háború folytatására milliárdokat kért és kapott Londonból és Amerikából; ennek fejében az ország legjobb érc-, petróleum- és fatermelései magas kamat mellett angol és amerikai kalmárok kezébe kerültek zálogul, s a kölcsön egyik feltétele a zsidók emancipációja volt, akikről Dosztojevszkij (1821-1881) azt mondja, hogyha a tanulatlan, hiszékeny, passzív orosz népre ráeresztik őket, ez olyan lesz, mintha farkasokat bocsátanának neki egy juhnyájnak.      Anatole France szerint Franciaország nem köztársaság többé, hanem bankország. Tudják-e, meggondolják-e ezeket a dolgokat azok, akik a demokráciában minden sebet meggyógyító gyógyírt látnak?      1913-ban egy tekintélyes angol folyóirat, a British Review így írt: «Franciaország s az Egyesült Államok példája tán a legszembeötlőbb, de majdnem minden államban ugyanezeket a törekvés et látjuk munkában: majdnem minden nemzet, mely a parlamentarizmus áldásait egy ideig élvezte, kétségbeesve kiált egy ember hatalma után, hogy a «Kaukus»-politikusokat (pártpolitikusokat) sakkban tartsa, és letörje azokat a képviselőket, akik a valóságban senkit sem képviselnek. Talán öntudatlanul is az a belátás vezeti őket, hogy egy ember előbb felelős a tetteiért, mint az a határozatlan testület; hogy egy «zsarnok» könnyebben meghajol a nép akarata előtt, mint néhány száz zsarnok.» [Az anarchia, káosz után a nép önként fogad el egy erőskezű diktátort, csakhogy végre rend legyen, ezért szítják a világ urai most is a zűrzavart.]      Angolországról így ír tovább ugyanaz a folyóirat: «Nincs kétség benne, hogy a parlament nem foglalja el már azt a magas helyet, mint azelőtt. Minden néposztályból állandóan kitör a megvetés kifejezése a parlament s a képviselők ellen... A nép érzi, hogy a politikában ma nincs őszinteség, hogy a plutokrata érdekek mindenféle fajtája lett úrrá mindkét párt gépezete fölött, s hogy az egész inkább csak piszkos játék, melyben sem összefüggés a valósággal, sem egyezés a nemzeti önérzettel nincs.»      Mindezekre azt mondhatná valaki: ezek visszaélések, ezekből nem lehet a rendszerre magára következtetni. – Nem egészen igaz ez sem, mert ezeket a hibákat éppen a rendszer teszi lehetővé és megvalósíthatóvá. De engedjük meg egy pillanatra, így van; engedjük meg, hogy a demokratizmusnak valami olyan rendszerét tudjuk kitalálni, amely ezeket a bajokat minimális fokra csökkenti – bár ne felejtsük el: ezt a rendszert még nem találták ki – akkor is megmaradnak a demokratizmusnak azok a belső gyengéi, amelyek természetével adva vannak, s ezért teljesen soha ki nem irthatók. Ami a demokratizmusban jó: a mindenkinek részvétele a közügyek intézésében s ellenőrzésében, ugyanaz benne a rossz is; mert a «mindenki» fogalma a hasznavehetetlen népelemeket éppúgy magában foglalja, mint a jókat, s a mérkőzés e kettő között többnyire egyenlőtlen harcot eredményez: mert a felületesség, tudatlanság és szenvedély mindig nagyobb erőt tud kifejteni, mint az alaposság, okosság, józanság. Mennél több a demokratizálás – így panaszkodott Earl Grey (1764-1845) brit miniszterelnök már 50 évvel ezelőtt Angolországban – annál több a politikai dilettáns a parlamentben, aki a népies napi vélemények után indul, s egyre kevesebb a megállapodott gondolkozású és önálló jellemű ember. S a «dilettánsok» hamarosan átengedik helyüket s befolyásukat a ravasz üzletembereknek. S amint a hozzáértés és a függetlenség szenvednek a túlzott demokratizmus alatt, szükségképp ugyanúgy szenved alatta a felelősségérzet. A demokráciában senki sem a lelkiismeretének, hanem mindenki a nép kegyének felelős. A nép kegye ingatag és változó; a nép kegye ritkán kíséri a csendben, céltudatosan, nagy feladatokért küszködőket, de annál inkább a látszatra dolgozókat, a pillanatnyi sikerekre pályázókat, a tapsokért mindent feláldozókat. … Mindenki csak arra tekint, hogy újra megválasszák: a tömeg kegyeinek hajhászása a főcél, nem az állam java. A. Thiers (1797-1877) francia köztársasági elnök és történetíró a francia forradalomról írt művében így foglalja össze következtetéseit: «A nemzetnek mindig csak bizonyos választott részében van érzék a nagyság, a magasztos és fennkölt gondolatok iránt; csak ez a kis rész hajlandó ezekért a javakért áldozatot is hozni. A tömeg azt akarja, hogy nyugodtan élhessen, magasabbra nem igen törekszik». A tömeg a sajtó és az agitáció után indul; ebből az következik, hogy akinek több tőkéje s öblösebb hangja van, aki ravaszabbul s lelkiismeretlenebbül kezeli a tömegszuggesztió és szenvedélykeltés eszközeit, az győz s uralmát a tömeg nem is érzi oligarchikusnak vagy abszolutisztikusnak, mert azt hiszi, hogy ő uralkodik, mikor a demagógok szavalatait utánuk szajkózza s törvénnyé emeli. Demokrácia abban az értelemben, hogy ne egyesek hatalmi érdeke, hanem a nép java legyen a közéleten uralkodó tényező – nagyon helyes. Demokrácia abban az értelemben is, hogy a nép minél szélesebb tömegei érezzék magukat egynek az államhatalommal, s vegyenek részt valamely formában a közügyek intézésében s ellenőrzésében – szintén nagyon helyes. … De éppen a demokrácia legsürgetőbb szorgalmazói tudták mindig nagyon jól, hogy a mellett a demokrácia mellett, amelyet ők akarnak, az ország túlnyomóan keresztény és nemzeti jellege sohasem fog érvényesülni. MONARCHIA VAGY KÖZTÁRSASÁG? A demokrácia általános elvi elbírálása adja meg a kulcsot a monarchia vagy köztársaság nagy kérdésének megítéléséhez is.      A monarchikus rendszer legbuzgóbb hívei sem tagadhatják, hogy ennek a rendszernek is vannak hibái, hogy mint semmiféle emberi dolog, úgy ez sem tökéletes. Azonban kérdés, hogy a demokrácia s nevezetesen a köztársasági államforma hibái nem épp akkorák, sőt, nem nagyobbak-e?      Ha az összes állampolgárok egyet akarnának, s ha mindenkiben megvolna a legfőbb vezetés irányának megítélésére a szükséges belátás és meghiggadás, a köztársasági formának nyugodtan odaítélhetnők talán a pálmát. De az emberek gondolkozása ezerféle és folyton változó, a közélet irányításáért pártok versenyeznek, amelyek nemritkán végleteket képviselnek, s állig fegyverben néznek egymással farkasszemet. A monarchisztikus rendszer mellett ezek az ellentétek még csak elviselhetők, sőt hasznos irányítói lehetnek a legfőbb vezetésnek. Az uralkodó szükségképp felette áll a pártoknak; a többségi párt által kormányoz ugyan, de a többi pártot is igyekszik védeni, s a pártok versengésében mérséklőleg hatni. A köztársaságban ez a nagy előny elesik: ott a többségi párt minden, a többi párt leszavazott ellenfél; a köztársasági elnök egyetlen párt bizalmi férfija, választottja, akinek, hogy a többség újra megválassza, érdeke, hogy ennek a pártnak kedvében járjon, ezt erősítse a végletekig, a többi pártot pedig a földbe tapossa. A kisebbségek joga és védelme a köztársaságban szinte a semmivel egyenlő.      A monarchiában az államélet folytonossága is sokkal előbb biztosítható, mint a köztársaságban, épp azért, mert az államfő egy újraválasztásoknak alá nem vetett szilárd kristályosodási középpont. Az 5-6 évi turnusokban váltakozó elnökök politikája szükségképp zökkenésekkel jár az egész államéletre nézve. Mérhetetlen előnye végre a monarchikus rendszernek, hogy benne az államfő bizonyos fokig független a tömegszeszélyektől és tömegszenvedélyektől, a folyton változó néphangulatoktól és népvéleményektől. «A felség felelősségre nem vonható» ez a demokrata túlzóktól meg nem értett, s ezért rémképnek festett elv hatalmas erkölcsi erőt is rejt magában; az uralkodót kivonja a párthullámzások s a népszerűségnek magasabb értékeket feláldozó ingadozások veszélyeiből.      Viszont ez az elv az egyenes felelősség helyett sokkal egyetemlegesebb erejű felelősségérzet alá helyezi az uralkodót: A monarchia tudja, hogy trónja és háza addig szilárd, amíg legjobb tudása és lelkiismerete szerint, őszintén s odaadóan, népszeszélyektől s pártszempontoktól függetlenül műveli népei boldogulását, szolgálja állama biztos és szilárd fejlődését. Hertling gróf (1843-1919) filozófus, Németország kancellárja szerint: «A monarchikus államban a király egészen és mindenestül az államért van; érdekei az állam érdekei; ennek jólétével s hatalmával növekszik a fény, mely személyét övezi; az állampolgárok kielégítésével gyarapodik saját életének boldogsága».      Mindezt nem lehet elmondani a köztársasági elnökökről, akiknek legfőbb gondjuk, hogy hivatalkodásuk után valamely zsíros, díszes állásba, esetleg egy-egy nagy pénzintézet igazgatósági székébe vonulhassanak – s ennek a vágynak megfelelően intézik az ügyeket mint államfők is! A francia köztársasági elnökök körülbelül mind a nagybankok árnyékából jöttek, s a nagybankok árnyékába térnek vissza. Az elnök a párttöbbség – s a pénzhatalmasságok – szószólója s képviselője, akinek a párt és a bankok minden, az összesség kevés; míg a király szemében a mindenki minden, nála az összes pártok és összes néprétegek szem előtt tartása a legmagától értetődőbb dolog. A király és a nemzet közt ezenkívül, legalább ott, ahol örökösödő királyságról van szó, bizonyos megbecsülhetetlen szellemi közösség fejlődik ki, mely a nemzet és király közös jó- és balsorsából fakad. A nemzet a királyra mint önmaga magasabb megszemélyesítőjére tekint fel, s benne látja államisága szilárdságának s fényének élő szimbólumát. A királyi udvar fényét és bőségét a saját nagysága jelének érzi; a királynak tett esküt, a «királyért és hazáért» hozott áldozatokat önmaga jobb, nemesebb, maradandóbb felének hozott hódolatként tekinti. Az «Őfelsége a király nevében» hozott ítéleteket egy magasabb jogrend döntéseiként fogadja; a király által osztott elismerést és kitüntetést sokkal inkább érzi a szuverenitás megnyilatkozásának, mintha egy általa tegnapelőtt, tán nagy üggyel-bajjal, csekély többséggel megválasztott elnökpolitikus kezéből kapná. Az «Isten kegyelméből» uralkodó király csak sokkal egységesítőbb tekintély mindnyájunk szemében, mint a «nép – az utca kegyelméből» való parvenü. S mindez áll akkor is, ha az uralkodó nem rendelkezik kiváló emberi és államférfiúi tulajdonságokkal – amiknek pedig ismét hatalmas nevelőeszköze a trón és a korona; – áll akkor is, ha közepes tehetségű és törekvésű ember viseli a koronát. Még a rossz, a méltatlan király is legföljebb kivételesen nehéz helyzetekben árthat jelentékenyen: normális körülmények közt nagyobb bajt alig okozhat, az alkotmányosság formái, az uralkodó környezete, sőt családja visszatartaná őt végzetes ballépésektől, hangsúlyozzuk: legalább rendes körülmények között. Összegezve: ami hibája a monarchikus rendszernek van, az az alkotmányosság megfelelő fejlesztése által csökkenthető s javítható; ugyanezt a köztársasági rendszerről nem mondhatjuk el. Végső megjegyzésül még csak ennyit: a katolikus Egyház a világnak közismerten legrégibb, legtöbb vihart kiállt s legnagyobbszerű államszervezete. A katolikusok pedig isteni alapítást látunk benne. Ez a legnagyobb, legerősebb, legegységesebb, legpéldaszerűbb szervezet, sok demokratikus vonással mérsékelve ugyan, de monarchikus szervezet. Ez is gondolkodóba ejthet mindenkit! ÖSSZEFOGLALÁS A keresztény és nemzeti újjáéledés állandósulásához s nemzetünk újjáépüléséhez lelkes, önzetlen, fáradhatatlan s hozzáértő emberek kellenek, s ilyen emberekben, sajnos, éppen nem vagyunk gazdagok. Kevesekben él az a szent elhatározás, hogy önmaguk, tudásuk s munkaerejük teljes latbavetésével dolgozzanak ott, ahol nem a saját, mindennapi kényelmük biztosításáról, hanem mások megmentéséről s boldogulásáról van szó.      A liberalizmus e tekintetben is levizsgázott: amily mértékben eltértünk a kereszténységtől s annak elevenítő erejétől, ugyanannyira meg is fogyatkoztunk a Pázmány-, Zrínyi- és Széchenyi-ívású igazi, önzetlen, tettrekész, lelkes és nagykoncepciójú hazafiakban. A liberális jelszó – hadd gondoljon mindenki a maga boldogulására, akkor lesz legboldogabb a társadalom maga is – szörnyű pusztításokban érvényesült e téren is. Ma mindenki egocentrikus életet él; a hivatalokban amerikáznak; az ország ügyei pártérdekek mögött lapulnak el; a kötelességtudás és a köz iránti őszinte érdeklődés, az önfeláldozó szeretet az ember- és honfitárs iránt néhány idealista kivételes előjoga. Mindnyájan szívesen megállapítjuk ezt – másokon. Hogy önmagunkon végrehajtsuk a reformot, arra rendesen hiányzik belőlünk az önfegyelmezés s az erkölcsi erő.      Éppen ezért van szükség mindenekelőtt több s őszintébb kereszténységre, még pedig nem a szavak, nem is csak az érzelmek, hanem az élet kereszténységére, amelynek a hitélet az alapja. Így indul ki s így vezet el a társadalmi és nemzeti reneszánsz útja ugyanonnan s ugyanoda: a kereszténységből kell kiindulnia és több kereszténységet kell teremtenie. Belső nemzeti megújhodásunk titka rejlik ebben. Csodákat nem várhatunk: az építő munka nem zökkenésmentes, nem mutathat fel, mint a forradalmak, pillanat alatt nagy eredményeket. Itt csak a kitűnő, ernyedetlen s önzetlenül lelkes munka lassú küzdelme segít, amelyre hazafias érzésünkön kívül elsősorban a keresztény hit és erkölcsi öntudat ad erőt. Ezért minden igyekezetünkkel: társadalmi s politikai úton erősítenünk s támogatnunk kell az egyház léleknevelő, irányt jelző, kultúrát, morált és erkölcsi erőt érlelő munkáját. A magyar nemzet újjáépítését a kereszténység belső megerősítésével, újjáélesztésével kell kezdenünk. Vége Feltéve: 2023. március 24.