Első és második ostromával csatát vesztvén a gonosz lélek, harmadik támadáshoz készül. Álnok terve abban áll, hogy elfordítván figyelmünket a rendes támadásoktól, melyekkel nap-nap után meg szokott gyűlni a bajunk, magasabb tökéletesség-féle vágyakkal és képzelődésekkel tartóztat bennünket. Minek következtében megesik rajtunk, hogy megfeledkezvén a rendes védelemről, untalan megbotlunk, s jóllehet seb sebet ér, orvosságról nem gondoskodunk. Ez egy.
     A másik az, hogy fogadott jószándékainkat nem merő szándékoknak, hanem szándékaink érett gyümölcseinek nézvén, haszontalan képzelődésekben ringatjuk és elbízzuk magunkat. Megtörténik például, hogy miközben a legcsekélyebb kellemetlenségre vagy egy árva szónyi ellenkezésre máris türelmünket veszítjük, mégis órákig elmélkedünk s ezen elmélkedések közben elhatározzuk magunkban, hogy Isten szerelméért békével akarjuk tűrni ez élet minden, sőt legnagyobb keserűségeit is, akár a tisztulathely kínjait is. S minthogy ezekre érzéki természetünknek semmi ellenszegülését sem tapasztaljuk magunkban, amennyiben nem is szoktunk borzadni oly dolgoktól, melyek messze távol esnek, elég boldogtalanok vagyunk elhitetni magunkkal, hogy bízvást mérkőzhetünk azokkal, kik valósággal sokat tűrnek-szenvednek s valójában nagy szorongatásokat igaz keresztény béketűréssel elviselnek.

Hogy tehát magad is így ne járj, igenis állapítsd meg jószándékaidat, de ne feledkezzél meg nap-nap után közel eső ellenségeiddel rendesen megküzdeni, mert ezek bizony nem szűnnek meg lépten-nyomon áskálódni. Így majd megválik, hogy fogadott jószándékaid mennyit érnek, erős vagy gyönge alapon nyugszanak-e. Ily módon kétségtelenül biztos és igaz úton fogsz haladni az erény és tökéletesség keresztútján.

Ugyanakkor, amely ellenségek nem szoktak alkalmatlankodni, azokkal nem tanácsos harcolnod, hacsak előre nem látod, hogy nemsokára meggyűl velök a bajod. Ez esetre nagyon rendén lesz előre megállapítani teendőidet, hogy támadás esetére helyt állj.

De őrizkedjél fogadott jószándékaidat kivívott eredményeknek nézni, mégha úgy volna is, hogy jóideig annak rendje-módja szerint gyakoroltad volna magad egyik-másik erényben. Légy alázatos fogadott jószándékaidban, folyvást félve magadtól és gyarlóságodtól, s Istenbe helyezve teljes bizalmadat, járulj hozzá buzgó imádsággal, hogy gyámolítsa szent malasztjával gyámoltalanságodat, hogy legyen mivel oltalmaznod magad veszélynek idején, kivált a vakmerő bizakodás és önhittség veszedelmétől.
     Ily lelkülettel – jóllehet bajosan sikerül végképp letenni bizonyos fogyatkozásokról, melyeket az Úr alázatosság vagy más jónak megoltalmazása céljaból néha meghagy bennünk – helyén-rendén lesz gondoskodni fogadott jószándékok által a magasabb fokú tökéletességről.

Negyedik tör, mellyel a gonosz lelek örökös agyarkodásában vesztünkre tör, abban áll, hogy különféle jó gondolatokat támaszt bennünk, de csak azért, hogy az igaz útról, melyen bennünket haladni lát, letérve, hanyatt-homlok rohanjunk a bűnnek.
     Valaki például betegeskedik s békével tűri betegségét; a gonosz lélek látván, hogy szenvedő állapotja igen jó alkalmat szolgáltat a béketűrés erényére, tömérdek jószándékkal biztatja s minden áron igyekszik elhitetni vele, hogy más körülmények közt, hogy egészséges állapotban mennyivel jobban szolgálhatna Istennek, mennyivel több hasznára lehetne magának és másoknak. Ha sikerült ily vágyak üszkét lelkébe vetnie, mindinkább szítja, mígcsak nyughatatlanná és türelmetlenné nem tette a beteget, mégpedig azon ürügy alatt, hogy a betegségtől nem tehet annyi jót, amennyit különben tehetne és szeretne tenni. Ily vágyak növelésével nőttön-nő a betegnek nyugtalansága, miből a gonosz lélek alkalmat vesz ingerelni a beteget, hogy békétlenséggel viselje beteg állapotát, nem mint betegséget, hanem mint akadályt sok jószándékában, melyeket olyannyira szeretne teljesíteni nagyobb jó céljából. Sikerülvén idáig vinni a beteget, ugyanazon ravaszsággal elsikkasztja szívéből az isteni cselekedetre és jócselekedetre célzó jószándékát, egyedül a betegségtől szabadulás vágyát hagyván meg neki. Midőn azután egészsége kívánsága szerint nem jön meg hamarjában, a beteg annyira búsul és szomorkodik, hogy teljességgel türelmetlen lesz, s így azon erénytől, melyet oly remekül gyakorolt vala, leptében az ellenkező bűnbe tér át.

Ezen ármány ellen pajzsul fogadd következő tanácsomat. Valahányszor állapotod szenvedésre fordul, óvakodjál rést engedni szívedbe oly szándékoknak vagy kívánatoknak, melyek jelen helyzetedben merő lehetetlenségek és csakis arrava16k, hogy háborodásba ejtsenek. Jobb lesz teljes alázatossággal s béketűréssel s magad akaratjának szíves feláldozásával azt gondolnod magadban, hogy terveidnek nem lenne azon eredménye, melyet te vársz vala, és hogy sokkal gyarlóbb és gyámoltalanabb vagy, mintsem magad is vélnéd. Vagy azt gondolod magadban; hogy Isten imádandó bölcsességében vagy pedig érdemetlen voltodért tőled ezt a szolgálatot nem kívánja, nem is várja, hanem azt akarja, hogy béketűrő szívvel gyakoroljad magad az alázatosságban az ő hatalmas és kegyelmes keze alatt.
     Hasonlólag, ha lelki igazgatódtól vagy más ok miatt nem gyakorolhatnád lelked kívánsága szerint ájtatosságaidat, jelesül ha nem járulhatnál oly gyakran az Úr asztalához, ezért ne ejtsd el kedvedet, ne nyugtalankodjál, hanem saját akaratod és szíved minden hajlamának feláldoztával mindenestül az Úr Jézus kedves szent akaratjához simulva, mondjad: »Ami szomorúság ért engem, bizonyosan Isten tudtával s az ő gondviseléséből ért; hogyha az ő szeme nem venne háládatlanságot s egyéb vétket bennem észre, most nem volnék kénytelen elmaradni az Úr asztalától. Midőn tehát ekképp értésemre adja méltatlan és bűnös voltomat, legyen érte áldva az ő szent neve most és mindörökké. Bízom mindazonáltal, én Uram, benned, mert úgy akarod, hogy örömben-fajdalomban csakis a te kedvedet keresve, szívemet mindenestül a te kedves szent akaratodhoz szabjam. Bízom jóságodban , hogy kegyelmes látogatásoddal megörvendezteted árva szívemet s megoltalmazod ellenségeivel szemben, kik azt tőled elfordítani, tőled elrabolni szeretnék.
     Teljesedjék tehát, Uram, minden, amint szemeid jónak látják. Én teremtőm és Megváltóm, a te akaratod hadd legyen most és mindenkor az én eledelem és oltalmam. Csak ezt az egy kegyelmet kérem, kedves és édes szeretet Istene, azt, hogy lelkem mindentől, ami kelletlen előtted, megtisztulva és szent erényekkel ékeskedve, mindenkor méltó legyen téged hajlékába fogadni, készen várva az időt, mikor velem rendelkezni méltóztatol.«

Ha követed ezen utasításomat: ha nincs is alkalmad és módod teljesíteni jószándékaidat s kívánalmaidat, minden bizonnyal tehetséged és módodban álland teljesíteni Isten kedves szent akaratját; mert akár a természettől (természetes jóindulatból) származzanak ilyetén jószándékaid s kívánalmaid, akár a gonosz lélektől (hogy nyugtalanná tegyen s az erény útjáról letereljen) akár Istentől (hogy próbára tegyen és lássa, ha vajon teljességgel az ő akaratjára hagyod-e magadat) mindenkor hatalmad és módodban fog állni azt tenni, amit Isten akar. S ebből áll az igaz, való istenesség és engedelmesség, melyet az Úr kiván s el is vár tőlünk.

Továbbá, hogy bármi okból származott szenvedéseidben béketűrésed csorbát ne szenvedjen, figyelmeztetlek, hogy ha a baj elhárítására használsz is oly eszközöket, minőkkel Isten jelesebb szolgái is éltek, ne használd azokat a szabadulás vágyával és reményében, hanem azért, mert Isten akaratja, hogy azokat használjuk. Mivelhogy sohasem tudjuk, hogy tetszik-e ő Szent felségének ily eszközök által a bajt elfordítani tőlünk. Ha másképp cselekszel, több-több baj fog érni; vagy az lesz, hogy erőt vesz rajtad a békétlenség, ha a dolog folyamata nem talál kívánságod és reményed szerint indulni. Vagy béketűrésed hiányos leszen, nem lesz egészen kedves Isten előtt és kevesebb érdemmel fog járni.

Végre, óvakodjál a titkos önszeretet alakoskodásától, mely bizonyos eshetőségekben tökéletlenségeinket palástolni vagy szépíteni szokta. Midőn például a kevély és nagyravágyó, midőn vágyainak meghiúsultára elkeseredik, kedvetlensége s bosszankodása okát nem saját hiuságában s kevélységében keresi, hanem más dolgoknak rója fel, melyekre más, őt kevésbé érintő körülmények közt nem sokat szokott adni. Így a beteg, ki a másoknak okozott alkalmatlanságát panaszolja, szintén nem sokat törődik vele, ha másnak betegségéből akadnak efféle bajok. Effélék csalhatatlanul arra mutatnak, hogy panaszuk gyökere nem másokra való tekintetükben rejlik, hanem idegenkedésükben oly dolgoktól, melyek nincsenek ínyükre. Mirenézve hogy ebbe és hasonló hibákba ne essél, viseld, mint mondám, békével minden szenvedésedet s minden terheltetéseket, bárhonnan származzanak is.

A ravasz kígyó untalan leselkedik körülöttünk és gonoszságában még erényeinkből is alkalmat kovácsol kísértésekre, hogy legjobb igyekezetünk gyümölcseit vesztünkre fordítsa. Evégre hiú dicsőséggel kísért, s mindent megmozgat, hogy viselt dolgainkban magunknak tetszelegve felfuvalkodjunk és hiúságra, kevélységre vetemedjünk.
     E veszedelem ellenében untalan résen kell lenned s folytatnod a harcot magad gyökeres s igaz-való ismeretének biztos és nyílt mezején, ama kétségtelen tudomásod alapján, hogy magadtól semmi sem vagy, semmit sem tudsz, semmit sem tehetsz, s nincsen egyebed fogyatkozások és nyomorúságoknál, s nem érdemeltél egyebet az örök kárhozatnál.

E tiszta igazság alapján vesd meg a lábadat, s ezen állomásodban ne engedd magadat megingattatni vagy megtántoríttatni semmiféle eshetőség vagy képzelődés által, semmiféle körülmények közt, kétségtelen bizonyosnak tartván, hogy minden ellenkező hitegetés nem egyéb gonosz kísértésnél, mely ha hallgatsz rája, vagy halálodat okozza, vagy legalábbis halálos sebet ejt rajtad.

Tájékozásul e harcban, hogy tisztában légy magaddal s rendesen járj el ebbeli küzdelmedben, ajánlom s lelkedre kötöm a következő szabályokat.
     Valahányszor kedved kerekedik magad s viselt dolgaid fölött magadban tetszelegve tűnődni, vedd külön számba s egyedül azt tekintsd, ami a magadéból való, eltekintve attól, ami azokban Istentől s az ö kegyelméből való. Amilyennek találod így magadat, olyannak tartsd magadat.
     Ugyanis tekintettel a múltra, ha számba veszed az időt, mielőtt a világra jöttél, úgy fogod találni, hogy az örökkévalóságban annyi voltál mint a semmi; lettél semmiből, s abban, hogy a létnek örvendesz, magad érdeméből nincsen semmi.
     Tekintettel a jelenre, ha számba veszed, hogy magát az életet minden testi-lelki jóval egyetemben csakis Isten kegyes jóvoltából nyerted, hogy minden percet annak kell köszönnöd, aki a semmiből létre hozott, és folytonos gondviselésével folyton fenntart; ha ily számvétellel mindent, ami az övé, vissza származtatsz rája: mi marad a magadéból magadnak egyéb a haszontalan semminél? Mert kétségtelen dolog, hogy amely eredeti semmiségedből téged Isten teremtő hatalma létre szólított, ugyanabba legott visszatérnél, ha az ő mindenhatósága csak egy percre is magadra hagyna.
     Ebből nyilvánvaló, hogy a természet rendje szerinti létedben (tudniillik egyedül a magadét véve számba és csakis ezt tartva meg magadnak) nem marad semmid, miben büszkélkedhetnél vagy miért mások becsülésére és tiszteletére igényt tarthatnál. Ami pedig a természetfölötti rend javait s az üdvös munkálkodást illeti, csupán a természetre támaszkodva, az isteni malaszt segítsége nélkül, vajon mi jót s az örök üdvösségre érdemest munkálkodhatnál tennenmagadtól?

Hogyha továbbá számba veszed a múltban elkövetett vétkeidet, számtalan más bűnökkel egyetemben, melyekre tartózkodás nélkül vetemedtél volna, ha Isten hatalmas és kegyelmes karja meg nem oltalmaz vala: magad láthatod, hogy gonoszságaid nemcsak az évek száma, hanem a bűn meg bűn s a megszokott gyarlóságok tömérdek volta miatt is ugyanannyira felszaporodtak volna, hogy rövid idő múlva egy második Lucifernek is beválnál. Mire nézve, hacsak nem szándékod lopást követni el Isten jóságán, s azt, ami magadban isteni természetre vall, magadnak tulajdonítani, kelletlen-kénytelen napról napra alább fogsz hagyni ítéleteddel magad felöl, s magadat napról-napra rosszabbnak fogod tartani.

Evégre végy számba minden körülményt, hogy ebbeli ítéleted magad felől igazságos legyen; különben nagy károdra fordulhatna. Hogyha ebbeli ítéletedre nézve ama gondolat talál kísérteni, hogy önismeret tekintetében többre vitted másnál (aki vakságában azt tartja magáról, hogy ö valami!) hagyj alább véleményeddel és akaratbeli cselekedetek tekintetében tartsd magadat rosszabbnak nálánál. Ha tehát azt akarod, hogy magad gonoszsága és gyámoltalansága felöli meggyőződésed által sikerüljön ellenségeidet magadtól távol tartani és Istennek kedvében járni, szükséges nemcsak olybá venned magadat, mint aki méltatlan minden jóra és méltó minden gonoszra; hanem örömest. is kell venned, ha mások szintén olybá vesznek és semmibe hagynak. Kerülve a dicséretet, örvendve a kisebbítésnek s alkalom adtával kapva oly dolgokon, mikben mások megaláztatást látnak. Mire nézve, hogy ebbeli szent igyekezetedben meg ne tántorodjál, az emberek ítéletét közönyösnek sőt gyanúsnak kell tartanod. Csakhogy ez megint csupán az alázatosság gyarapítása céljából történjék, nem pedig titkos önhittségből s azon ismeretes gőgből, mely különféle, színes ürügy alatt mások véleményére keveset vagy éppenséggel semmit sem szokott adni.

S ha néha megesik, hogy valamely tulajdonságért, mellyel Isten megajándékozott, szeretetben és kegyeletben találsz részesülni, szorítkozzál rendületlenül tennenmagad mivoltára, egy hajszálnyit se tágíts magad felöli ítéletedben, hanem először is Istenhez fordulva, mondjad magadban: »Az nem lehet, az nem szabad, én Uram Istenem, hogy kegyelmeidet magamnak tulajdonítsam. Téged illet a dicséret, téged illet minden tisztelet és dicsőség; engem pedig a kisebbség és megaláztatás.«
     Azután magasztalóddal szemben így elmélkedjél magadban: »Hogyan mondhat ez az ember engem jónak? holott valósággal egyedül Isten jó, egyedül az ő munkái jók!« Ekképp megadván Istennek, mi az Istené, nemcsak ellenségeidet futamítod meg, hanem újabb malasztokra és nagyobb kegyelmekre is érdemesíted magadat. Ha pedig valamely jócselekedetek emlékezete hiúságra s elbizakodásra talál ingerelni, azokat legott nem magad, hanem Isten munkáinak tekintve, s mintegy velök beszélgetve, imígy szólj magadban: »Ki létesített titeket? hogyan szülemlettetek meg elmémben? azt ugyan magam sem tudom; éntőlem bizony nem telt sem kezdeménytök sem eredménytök. Ki volt tehát szerzőtök? Kinek érdeméből történt, hogy sikerültetek? Mindennek bizonyára nem volt, nem is lehetett más tényezője, mint Isten irgalma és kegyelme. Így állván a dolog, egyedül Istent vallom minden jó szerzőjének, s Isten és világ előtt vallom, hogy egyedül őt illeti meg a határtalan dicsőség és örök hála!«

Továbbá vedd gondolóra, a te részedről mennyi gyarlóság tapad úgynevezett. jócselekedeteidhez. Mily keveset felelnek meg a világosságnak és malasztnak, melyet azoknak véghezvitelére Istentől nyertél. Mily selejtesek tiszta szándék, erély és buzgóság tekintetében, mellyel magad részéről közremunkálnod kellett volna. Következőleg, ha kedved kerekednék ily cselekedeteken jártatni az eszedet, jobb lesz miattok inkább pirulnod, mint magadnak tetszelegned, mert sajnos, de igaz, hogy amely kegyelmeket Isten részéről szeplőtelen és tökéletes minőségben kaptunk, azokhoz a mi részünkről rendesen szenny szokott tapadni tökéletlenségeink által.

Többnyire vesd össze a te jócselekedeteidet a szenteknek s az Úr más szolgáinak cselekedeteivel; így majd szemlátomást ki fog világlani, hogy a te jócselekedeteid színe-java mindenestül mily csekélységek bel értékökre nézve az övéikhez képest. Ha továbbá tennen fáradalmaidat és szenvedéseidet összehasonlítod azzal, amit az Úr teljes életében, a jászoltól a keresztig éretted tett és szenvedett; ha az ő fájdalmait és szenvedéseit (eltekintve véghetetlen érdemességüktől, mely az ő isteni személyétől rájok száll vala) csak magokban véve, csupáncsak azt veszed tekintetbe, hogy ő mily szívvel, mily önfeláldozással s mily tiszta szeretettel vitt mindent végbe, lesz módod szemmel látni, hogy minden, amit te valaha érte tettél, egy szikrával sem több a semminél. Ha végre fontolóra veszed Isten véghetetlen szent felségét s azt a kegyeletet és hódolatot, mely őt mi részünkről megilleti – tisztán látod, hogy nem hiú dicsekedésre, hanem félelem és rettegésre van okod minden jócselekedeteidért. Minélfogva minden mégoly jó foglalatosságodra is mindenesetre szíved mélyéből azt kell mondanod: »Én Istenem, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!«

Továbbá figyelmeztetlek, hogy amely kegyelmekben Isten irgalmából részesülni találsz, azokkal egykönnyen ne hozakodjál fel mások előtt, mert ebben nem igen telik öröme az Úrnak, amint a következő leckében maga értésünkre adta. Megjelenék egykor az Úr gyermek alakjában bizonyos jámbor léleknek, s az ő szíves kérésére, hogy mondaná el az angyali-üdvözletet, készséggel hozza fogott. »Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr vagyon teveled, áldott vagy te az asszonyok között«, itt az üdvözletet félbe szakitá, nem akarván a következő igékkel önnönmagát dicsérni, s ismételt kérésére, hogy folytassa, nem folytatta, hanem eltűnt, mennyei vigasztalást hagyván hátra jámbor szolgálója lelkében. Itt a példa; az üdvös tanulság belőle az, hogy kár volna nagyra lenned magad tehetségeivel, magad érdemeivel; okosabb lesz magad megaláznod s magadat annak érezned; ami valósággal vagy, vagyis elismerned, hogy magad mindenestül nem vagy egyéb a semminél. Ez az igazság – Isten és magunk irányában így érezni, erről meggyőződve lenni –, ez minden más erényeknek az alapja. Isten azért teremtett bennünket semmiből – s miután létünket és mindenünket tőle kaptuk, azt akarja, hogy semmiségünk érzetére fektessük lelki életünk egész épületét.

Mirenézve minél mélyebbre bocsátkozunk semmiségünkbe, annál magasabbra fog emelkedni lelki épületünk. S amennyi porondot nyomorúságaink talajából kiásunk, aránylag annyi szilárd alapköveket rak le az isteni építőmester lelki épületünk nagyobbítására. Ne gondold, hogy valaha képes vagy magadat elég mélyen megalázni. Hamarabb légy meggyőződve róla, hogy ha teremtményben találtatnék valami határtalan, az kétségtelenül a te gyámoltalanságod s méltatlanságod volna. E meggyőződésünkkel szívünkben, e tudomással, ha kellőleg gyakorlatba vesszük, minden jónak birtokában vagyunk. E nélkül értékünk kevesebb a semminél, habár minden szentek cselekedeteire vállalkoznánk s napestig istenes dolgokkal foglalatoskodnánk is.

Oh áldott tudomás, szentek tudománya, mely a földön boldogsággal, az égben dicsőséggel halmoz el bennünket, üdvnek záloga síron innen és síron túl! Oh verőfény, mely a sötétségből fakadva, lelkünket tisztára és világosra változtatja! Oh tudatlanra vett drágagyöngy, mely gyarlóságunk közepette ragyog! Oh puszta semmi, mely felismerve, mindeneket hatalmunkba ejt!
     Nem győzök eleget beszélni róla, nem győzöm szóval ezen alázatos érzület dicső voltát magasztalni. Csak annyit mondok, ha Istent dicsérni és áldani akarod, vádold tennenmagadat, s kívánkozzál másoktól is vádoltatni. Ha Istent magadban felmagasztalni és Istentől viszont felmagasztaltatni kívánsz, alázd meg magadat Isten és világ előtt. Ha Istent meg akarod találni, ne ágaskodjál, ne fuvalkodjál; különben távozik tőled. Alázd meg, alázd meg magadat, mennyire csak teheted, és Isten leszáll majd hozzád, felkeres s megölelget téged, és annál kedvesebbnek fog találni, annál bensőbb szeretettel fog kebeléhez szorítani, minél alább hagysz magaddal, minél kevesebbet tartasz magadra, s minél örömestebb veszed, ha mások is olyannak néznek, oly szegény teremtésnek, minőnek magadat Isten előtt érzed.
     Aki Isten létére nem átallott emberré lenni, nem átallott alávaló rab módjára megostoroztatni, a gyalázat fáján meghalni érted, nem sokallva annyi szégyent, azt teszi, hogy nem átall veled egyesülni – s te? te vonakodnál hozzá csatlakozni? röstellnél, szégyenkeznél osztozni az ő sorsában? Baj az, ha erre alkalmat szolgáltat?
     Nem baj, hanem a legnagyobb kegyelem!

Kegyelem, melyre méltatlannak kell érezned magadat, melyért ezernyi hálával tartozol neki, melyért szíves hálával tartozol mindazoknak, kik arra alkalmat adnak, kivált azoknak, kik méltatlanságokkal illetnek s azt hiszik, hogy a méltatlanságokat kelletlenül s nem szívesen viseled. Ami ha úgy volna is, legalább külsőleg nem szabad azt mutatnod, s azon kell lenned, hogy a kelletlen érzésen bensőleg is erőt végy.
     Hogyha ennyi okfő és szentigaz tanulság ellenére a gonosz lélek álnoksága vagy saját értelmetlenségünk s gonosz hajlandóságunk ugyannyira erőt venne rajtunk, hogy a kevély és felfuvalkodó gondolatok nem szűnnének minket háborgatni s folyvást visszhangra találnának szívünkben: akkor ugyancsak ideje volna eszünkhöz kapni s annál inkább megalázódni magunk szemében, minél sajnosabb volna magunk tapasztalásából látnunk, hogy mily kevésre mentünk a lelki élet és őszinte önismeret dolgában, minthogy mindeddig sem bírtunk szabadulni efféle alkalmatlankodásoktól, melyek hiúságos kevélységünkben gyökereznek. Ekképpen a méregből a mézet, a sebekből orvosságot fogunk sajtolni.

Kezed ügyére adtam a módot, melyet követned kell, ha magadon győzedelmet venni s erényekben gyarapodni szándékod. Ennek kapcsán még némely dolgokra figyelmeztetlek.

Először. Ha erényekre szert akarsz tenni, ne kösd magad bizonyos sorrendhez, mely az erényeket úgyszólván egy kaptára szabja, hétszámra napról napra más-más erényt vevén gyakorlatba. A te viaskodásod és iparkodásod sorja: harcot állni, harcot szünet nélkül, harcolni első sorban azon szenvedélyek ellen, melyek eleddig legtöbb kárt okoztak, melyek untalan ostromolnak és megkárosítanak – s azon lenni, hogy amennyiben módját ejtheted, ama gyarlóságaiddal ellentétes erényekben gyarapodjál.
     Ha sikerül ezen erényekre szert tenned, alkalom adtával a többit könnyű szerrel s kevés megerőltetéssel mind megszerezheted. Kedvező alkalmak erre nem fognak hiányzani, mert az erények atyafiságos természetökhez képest egymással karöltve járnak, s amely szívben csak egyikök is úgy meg talál telepedni, hogy azt tökéletesen birtokába vennie sikerül, annál társai rendre mind jelentkezni fognak.

Másodszor. Ne szabd meg soha az-időt egyik-másik erény megszerzésére, akár napok, akár hetek vagy évek szerint, hanem szüntelen úgy viseld magadat, mint aki csak imént fogott hozzá, s új harcosként szállván síkra, a tökély magaslatának tart. Ne állapodjál meg soha, ne pihentesd egy percre sem igyekezetedet, mert a pihentetés az erény és tökéletesség útján nem ad új erőt és biztonságot, hanem hátra vet és elzsibbaszt. A pihentetés alatt azt értem, midőn valaki ama hiedelemnek enged, hogy az erényt már tökéletességre vitte, s el-elhanyagolja az alkalmakat, melyek egyik-másik erény gyakorlására nap-nap után kínálkoznak, s keveset törődik a kisebb vétségekkel s fogyatkozásokkal. Mire nézve, mondom, ne tágíts, légy buzgó és szemes; ne szalassz el egy szikrányi alkalmat sem. Kapva kapnod kell az ily alkalmakon, melyek az erény nyomába vezetnek, kivált azokon, melyek megerőltetésbe kerülnek és áldozattal járnak, amiért hamarabb és mélyebben gyökeresednek meg, s ha megszokjuk, második természetté válnak bennünk. Örülnöd kell az ily alkalmakon, s nem neheztelned miattok azokra, kik effélékre okot szolgáltatnak. Egyedül azon alkalmakkal kell haladék nélkül szakítanod, azokat gondosan kerülnöd, melyek a testi bűn kísértéseinek hálójába keríthetnének.

Harmadszor. Okkal, módjával használd csak az oly eszközöket, melyek a testi egészségnek ártalmára lehetnek, minők például a testnek sanyargatása, fenyítékek, böjtök, virrasztások, hosszas elmélkedések s hasonló szigorúságok alkalmazása; mert efféléket (miképp alább látni fogjuk) csak lassan és fokozatosan tanácsos foganatba venni. Ellenben más, tisztán lelki gyakorlásokra nézve, például: az Istent szeretni, a mulandó dolgokat megvetni, magunk szemében megalázódni, a vétkes indulatokat és a bűnt gyűlölni, béketűrőnek és szelídnek lenni, minden embert kivétel nélkül, jelesül bántalmazóinkat is szeretni … ilyesekre nézve nem szükség apránkint és fokonkint haladni, hanem minden erőnkből azon kell lennünk, hogy ezeket esetről esetre a lehető legtökéletesebb módon teljesítsük.

Negyedszer. Elméd minden gondolatja, szíved minden vágya kizárólag oda terjedjen, abban központosuljon, hogy ama szenvedélyen, mellyel harcban állasz, győzedelmet végy s az ellentétes erényre szert tégy. Ez legyen a te világod, a te eged és földed, ez szemed fénye és szíved égedelme – tisztán avégből, hogy Istennek kedvében járj. Akár étkezel, akár böjtölsz; akár dolgozol, akár nyugszol; napkeltére, napnyugtára; minden jártadban-keltedben ; akár ájtatossággal, akár hivatalos munkával foglalkozol: minden igyekezeted és szándékod oda terjedjen, hogy ama szenvedélyen erőt végy s az ellentétes erényre szert tégy.

Ötödször. Szakíts az élvvággyal s légy egyáltalában esküdt ellensége minden érzéki gyönyörnek és kényelemnek; így kevesebb erővel támadnak majd ellened a vétkes indulatok, melyek egytől egyig az élvvágyban gyökereznek. Ha az önmegtagadás szigorával elvágod gyökeröket, a vétkes indulatok minden erejöket és hatalmokat vesztik.
     Ha alkura lépsz velök, ha egyrészt emberül helyt akarsz állni némely bűn s bizonyos érzéki gyönyörködésnek, másrészt (meglehet, hogy nem halálos bűnre, hanem csak bocsánatos vétségekre nézve) megalkuszol az élvvággyal s másféle érzéki örömöknek engedsz: meglátod, hogy harcod kemény és vérengző, hogy a harc sorsa bizonytalan lesz, s ritkán várj belőle győzedelmet. Annak okáért forgasd szüntelen elmédben az Úrnak igéit: »Aki életét szereti, elveszti azt; aki életét gyűlöli, az örökkévalóságra megtartja azt.« (Jn 12,25) »Atyámfiai, nem a testnek vagyunk lekötelezve, hogy a test szerint éljünk. Mert ha a test szerint éltek, meghaltok; ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megöldöklitek, élni fogtok.« (Róm 8,12)

Hatodszor. S végre tanácsos lesz, alkalmasint szükséges is lesz annak rendje és módja szerint egyetemes gyónást végezned, hogy biztosabb lehess róla, hogy az isteni-malaszt állapotában vagy, mellyel reményt tarthatsz a te Urad Istened minden kegyelmeihez s reményt jövendőbeli győzedelmekhez.

Nincs ugyan rendén, hogy Krisztus vitéze lelki előmenetelének határt vessen; mindazonáltal tanácsos okkal-móddal fékeznie némely buzgalmas gerjedelmeket, melyek kivált kezdetben nagy tűzzel fellobogni, később lelohadni s időnek előtte elaludni szoktak Mire nézve azonkívül, amit a külső gyakorlatok módjáról mondottam, megjegyzendőnek találom; hogy a belső erényeket is szintén csak lassan és fokozatosan kell foganatba venni; ekképp a kevésből sok lesz, s ami meglesz, tartós lesz.
     Az élet viszontagságait illetőleg (például) nem abban kell magunkat gyakorolnunk, hogy örüljünk a kellemetlenségeknek, óhajtsuk a szenvedéseket, legalább addig nem tanácsos erre törekedni, míg a béketűrés alsóbb fokain keresztül nem estünk. Úgyszintén nem tanácsos az erényeket mind nagyjában, sem sokfélét egyszerre gyakorlatba venni. Célszerűbb egyelőre csak egyre, később más meg más erényre nevezetszerint különös gondot fordítani. Mert így előbb sikerül majd hozzászoktatni természetünket, könnyebben és biztosabban képződik bennünk az erényes lelkület, minthogy egy-egy erénynek folytatott gyakorlása által az emlékezet alkalom adtával hamarabb nyomába akad, az értelem élesedik és találékonyabb lesz más meg más okok és módok alkalmazására, az akarat több könnyűséggel hajol meg és nagyobb buzgósággal lát hozza, mint ha egy időben több erényre terjeszkednék.

Ilyetén eljárásnak még más haszna is van, mégpedig kettős haszna. Egy az, hogy ugyanazon egy erény jobbára ugyanazon eszközök és módok által gyakoroltatván a gyakorlások azonossága miatt kevesebb faradsággal jár. S ugyanazon gyakorlások ismétlődése miatt mélyebb nyomot hagy a szívben. Más az, hogy az erények édestestvérekként egymás kezére járnak, egymásnak útját egyengetik, egymást támogatják, mély atyafiságos természetüknél fogva ugyanazon egy erény nyomában mások keletkeznek, a jól megművelt talajban szinten virágzásnak indulva.
     Ezen okok annál fontosabbak, minél bizonyosabb, hogy aki egy erényt becsületesen gyakorlatba vesz, más erények gyakorlásának is módját ejti, és egyik erény nőttével, felbonthatatlan közösségüknél fogva, mindnyájan növekszenek, lévén mindnyájan ugyanazon isteni fénynek sugarai.

Erényekre szert tenni - ehhez a mondottakon kivül egyéb is kell; kell nemes szív, nagy lélek, nem gyáva és félénk, hanem elszánt és szilárd akarat, akarat, mely tisztában van magával arra nézve, hogy az erény küzdelemmel jár s el van tökélve megállni a sarat, szembe bármily nehézségekkel.
     Kell továbbá bizonyos kegyelet és vonzalom az erényekhez, mely úgy támad és úgy gyullad lángra bennünk, ha gyakorta fontolóra vesszük, hogy az erények mily kedvesek az Úr előtt, mily becsesek és dicsők magokban, mily hasznosak és szükségesek ránk nézve, minthogy rajtok fordul meg minden tökéletesség kezdete és vége.

Evégre reggelenkint erős szándékot kell magunkban felindítani és eleve megállapítani a teendőket, tekintettel a körülmények és eshetőségekre a nap folytában. Napközben többször számot kell magunkkal vetni, hogy fogadott jószándékunkat megtartottuk-e vagy sem, s azt magunkban újabban és erősebben felindítani, szem előtt tartva jelesül azt az erényt, melyet nevezetszerint célba vettünk. Hasonlóan a szentekhez, imádságainkat s elmélkedéseinket Krisztus Urunk életéről, kínszenvedéséről és haláláról főleg azon erényre kell alkalmazni, melyet éppen gyakorlatba vettünk.
     Ugyanezen módot kell követni (miként alább tüzetesebben megmagyarázom) minden más eset alkalmából. Igyekezzünk ekképp magunkat a lelki élet kül- és belgyakorlataihoz úgy hozzá szoktatni, hogy azokat ugyanoly könnyű szerrel és jó kedvvel végezzük, mint egyéb dolgainkat, melyek kezünk ügyébe esnek. Meglehet, hogy efféle gyakorlások megerőltetésbe kerülnek; annál jobb, mert (miképp másutt mondám) minél inkább nehezére esnek a természetnek, annál alkalmasabbak meggyökereztetni bennünk a jóságos lelkületet.

A Szentírás isteni igéi, akár szóval kimondva, akár csak elmével kellőleg gondolóra véve, csodálatos erőt adnak, s nagyot könnyítenek rajtunk ebbeli gyakorlásainkban. Annakokáért jó lesz gondoskodni róla, hogy legyenek kezünkre az ilyetén szent igék egyik-másik erényre vonatkozólag, melyet gyakorlatba vettünk. Jó azokat napjában többször eszünkbe juttatni, kivált midőn ellenkező szenvedély támad fel bennünk. Például, midőn béketűrésre szándékunk szert tenni, jó hasznát vehetjük az ily és hasonló mondatoknak. »Fiaim, békességgel tűrjétek a haragot, mely benneteket ér.« (Bar 4,25) – »A szegények tűrése nem vesz el mindvégig.« (Zsolt 9,19) – »Jobb a béketűrő az erős férfiúnál, és indulatján uralkodó a varosok hódítóinál.« (Péld 16,32) – »Béketűrésben bírjátok lelkeiteket.« (Luk 21,19) – »Béketűréssel fussunk az elénk nyitott viadalra.« (Zsid 12,1)

Úgy szintén tanácsos ily és hasonló rövid imádságokat elmondani. »Én Uram Istenem, mikor erősíted meg szívemet a türelem pajzsával?!« – »Lesz-e, mikor lesz valahára, hogy én Uram Istenem kedves szent akaratjához képest vidám szívvel fogadjak, csöndes lélekkel elviseljek bármily háborúságot?!« – »Oh drága látogatások, kedves kínszenvedések, melyek által én édes Jézusomhoz, az értem annyit szenvedett Üdvözítőmhez hasonlítok!« – »Lesz-e valahára, mikor lesz, oh lelkem élete, hogy a te tiszteleted és dicsőségedre ezernyi szorongatások közt se nyugtalankodjam?!« – »Oh mily kegyelem, mily boldogság volna a háborúságok tüzének közepette égnem a vágytól még többet és súlyosabb dolgokat is szenvedni, hogy szívem a kereszttel, a kereszt szívemmel összeforrna!«

Tanácsos, mondom, ily és hasonló alkalomszerű rövid imádságokkal élnünk, miként ezt lelki előmenetelünkhöz képest az istenesség lelke sugalmazza. Ily fohászok, lelki szikráknak neveztetnek, mert szikrányi imádságok és szikrák gyanánt élesztik lelkünkben a buzgóság lángját. Neveztetnek „röpimáknak”, mert hasonlítanak az égnek röpített nyilakhoz, hathatósan élesztve bennünk a mennyei érzületet, egyenest Isten szívének tartanak – kivált, ha szárnyakul két kellék függed hozzájuk: egyrészről ama szent meggyőződés, hogy Isten látja és kedvesen veszi ebbeli igyekezetünket, másrészről az őszinte szív buzgó vágya szert tenni erényekre, mégpedig tisztán avégett, hogy ezáltal ő szent felségének kedves szolgálatot tegyünk.

Hogy a keresztény tökéletesség dolgában sikert arassunk és célt érjünk, a mondott fölötte fontos és szükséges tényezőkön kívül ebbeli lelki harcunkhoz múlhatatlanul megkívántatik a buzgó igyekezet folytonossága; múlhatatlanul szükséges nap-nap után folyvást előre menni. Szünetnek nincsen helye, hacsak kárát nem akarjuk látni. Aki nem halad, elmarad.
     Nincs különben. Mihelyt felhagyunk buzgalmunkkal s félbe szakítjuk erénygyakorlatainkat, az érzéki természet erőszakos hajlandósága s egyéb külső támadások következtében múlhatatlanul más-más rendetlen indulatok szülemlenek bennünk, melyek tönkre teszik nagy üggyel-bajjal szerzett vívmányainkat, vagy legalábbis megakasztják és lankasztják az erélyt. És lesz, hogy miattok elesünk számos malaszttól és kegyelemtől, melyekben különben részesültünk volna. Tudniillik a lelki élet útja különbözik a földi vándor útjától. A vándor, ha haladtában keveset megpihen, nem veszt semmit megtett útjából. A lelki élet ösvényén aki vesztegel, veszteséget szenved. A földi vándor a szünet nélkül folytatott utazástól ellankad és belefárad, míg a lelki élet ösvényén az erő és kedv lépésről lépésre nöttön nő.

Ugyanis természetünk alsó rétege (az érzéki vágyak hatalma) mely ellenkezésével az utat göröngyössé és fárasztóvá szokta tenni, az erények folyton folytatott gyakorlása által megtörve, alább hagy vergődéseivel; míg felső rétege (szellemi része), hol az erény ütötte fel királyi székét, erőben egyre gyarapszik. Az erény mindenesetre megerőltetéssel jár, de a nehézség, mellyel meg kell küzdenie, egyre enyészik, és bizonyos belső örvendetesség, mely az isteni malaszt közremunkálása következtében ebbeli küzdelméhez csatlakozik, napról napra fokozódik.
     A buzgó lélek ekképp egyre több-több könnyűséggel s örvendetességgel halad erényről erényre s végre feljut a hegytetőre, hol elért tökéletességében nem érez többé terheltetést; jó kedvvel és vidám örömmel folytatja munkáját, mert diadalt vevén a rendetlen indulatokon és felülkerekedvén a teremtményeken, boldog életet él az Úrnak kebelében, hol csöndesen munkálkodva édes nyugalomnak és békességnek örvend.

Láttuk, elég tisztán láttuk, hogy a tökéletesség útján untalan előre illik törekedni, szünet nélkül, megállapodás nélkül. E tekintetben szemeseknek kell lennünk és vigyáznunk, hogy el ne szalasszunk semmi alkalmat, mely az erények gyakorlására kínálkozik. Helytelenül cselekesznek tehát, kik minden úton-módon kitérnek a kellemetlenségek elől, melyeket e végre sikerrel felhasználhatnának. Ha teszem (hogy a felvett példánál maradjunk) a béketűrés erényére akarsz szert tenni, nem tanácsos kerülnöd az embereket, foglalkozásokat, gondolatokat, melyek bosszúságra ingerelnek. Azért, hogy terhedre esik, nem szabad kerülnöd a találkozást, hanem érintkezned kell és társalkodnod mindenkivel, ha alkalmatlanságot okoz is, sőt akarat szerint késznek és hajlandónak kell lenned elviselni minden kellemetlenséget és ízetlenséget, mely miatta érhetne; mert különben sohasem fogod megtanulni, soha megszokni a béketűrést.
     Hasonlóképpen, ha valami munka nehezedre esik, akár magáért, akár azért, ki azt megparancsolta, akár mivelhogy más, inkább kedvedre való dologtól elvon: ne szabadkozzál tőle, ne röstelkedjél végére járni, habár miatta nyugtalanságot éreznél is magadban. Ne hadd abba azon hiszemben, hogy ekképp elejét veszed a béketelenségnek; különben bizonyára sohasem tanulsz meg békével tűrni és szenvedni, és békességed nem lenne igaz békesség, mert nem származnék szenvedélytől megtisztult s erényekkel ékeskedő szívből.
     Ugyanezt mondom neked az alkalmatlan gondolatokra nézve, melyek néha háborgatják és .szorongatják lelkedet; ezeket alig lehet, kár is volna végképpen elutasítani magadtól, mert, amennyiben bosszúságot okoznak, annyiban alkalmat szolgáltatnak a háborúságok békés elviselésére vagyis alkalmul szolgálnak béketűrésre szoktatni magadat. Valaki erre nézve mást tanácsol, meghiszem, hogy megtanít szabadulni az alkalmatlanságtól, mely kellemetlenül talál érinteni, de nem tanít meg szert tenni az erényre, melynek szükséget érzed.

Igaz bizony, hogy nevezetesen a kezdő harcosnak nagy óvatosságra és szemességre van szüksége, hogy eltalálja a mondott alkalmakkal szemben, mikor védekezzék majd támadólag, majd kitérőleg a szerzett ügyesség és lelki-erő arányához képest. Mindazonáltal sohasem szabad egyáltalában hátat vetni minden kelletlen dolognak s olyformán megfutamodni minden baj elöl, hogy kellemetlenség éppenséggel ne férjen hozzánk, mert habár sikerült is jelenben a veszély elől kitérni s ezáltal a botlástól magunkat meg6vni, jövőre annál veszedelmesebbre fordulna helyzetünk a tűrhetetlenség támadásai ellenében, nem lé vén felfegyverkezve és megedződve az ellen tétes erény gyakorlása által.
     Többnyire eme figyelmeztetések nem vonatkoznak a testiség bűneire, melyről fölebb értekeztünk.

Lehetetlen szert tenni erényre, ha nem akad alkalom gyakorlására. Ezért nem elég ki nem térned a nehézségek elöl, melyek utadba vetődnek, néha magadnak kell felkeresned az alkalmakat; ha önként ajánlkoznak, mindenkor fölötte becses és fontos dolgok gyanánt kell azokat fogadnod, jelesül azon alkalmakat kell legtöbbnyire becsülnöd s legkedvesebben venned, melyek az érzéki természetnek nehezére esnek és áldozattal járnak. Ez (Isten segítségével) sikerülni fog, ha jól megszívleled a következő szempontokat.
     Egy az, hogy a nehézségek aránylag célszerű, sőt múlhatatlan tényezői az erénynek. Ha nincs alkalom, nincs mód erényekre szert tenni. Midőn tehát ezekért könyörögsz az Úrnak, azokat kéred tőle; különben imádságodnak nem volna értelme, imádságod hiábavaló volna, vele ellent mondanál magadnak s az Istent kísértenéd, minthogy rendesen nem adja meg a béketűrést háborúságok nélkül, az alázatosságot aláztatások nélkül. Ugyanez áll általában minden erényről, mert erényekre nyilván csakis küzdelmek révén lehet szert tenni, melyek tehát az erények érdekében annál jobb szolgálatot tesznek s ennélfogva annál szívesebben veendők, minél több nehézséggel járnak. Mert amely cselekmények áldozatba kerülnek, azok nemesebbek és érdemesebbek, meg könnyebben s hamarabb is törnek utat az erénynek. S azért meg kell vigyázni, megragadni s fel kell használni minden mégoly csekély alkalmat, egy kelletlen tekintetet, egy-egy barátságtalan szót is hasznunkra kell fordítanunk, mert effélékre gyakrabban akad alkalom, s ily szapora csekélységek sokat nyomnak a latban, ha nem mérkőzhetnek is oly áldozatokkal, melyeket fontosabb és súlyosabb körülmények alkalmából viszünk végbe.

A második szempont (melyről már följebb szólottam) az, hogy minden, ami bennünket érhet, Istentől van, Isten akaratából a mi javunkra történik velünk, avégre, hogy hasznunkra szolgáljon. S jóllehet némely dologról, nevezetesen magunk vagy mások hibairól (miképp másutt láttuk) nem mondható, hogy Istentől volnának, ki a bűnt nem akarja, nem akarhatja. Annyiban mégis Isten által vannak, amennyiben Isten megengedi, s noha módjában áll azokat megakadályozni, nem akadályozza. Azonban minden sanyarúságok s keserűségek, melyek bennünket akár magunk hibájából, akár másokéból érnek, minden bizonnyal Istentől és Isten által vannak, minthogy ö erre közremunkál és úgy akarja, hogy azt, aminek megtörténtét nem akarhatta (mert az ö tisztaságos szemei előtt gyűlöletes utálatosságot foglal magában), azt mi elviseljük, akarja valamely ránk háramlandó lelki jóért, vagy más előttünk ismeretlen, de mindenesetre igazságos okból.
     Minthogy tehát csakugyan bizonyosak lehetünk benne, hogy Isten úgy akarja, hogy minden háborúságot és keserűséget, akár másoktól, akár magunk vétkéből érjen bennünket, békével elviseljünk. Következőleg amolyan beszéd (mellyel sokan tűrhetetlenségük mentségére felhozakodnak), hogy Isten nem akarja, hanem kárhoztatja a rosszat, nem egyéb haszontalan ürügynél, mellyel szeretnők palástolni gonoszságunkat és lerázni magunkról a keresztet, melyről nem mondhatjuk hogy ránk nem férne, nem mondhatjuk, hogy nem Isten akarata, hogy azt magunkra vállalva, vele Krisztus Urunkat szíves-örömest kövessük.

Többet mondok; mindeneket összevetve amondó vagyok, hogy Isten kedvesebben veszi béketűrésünket oly háborúságok súlya alatt, melyek mások gonoszságából háramlanak ránk. Kivált ha különös szívességgel voltunk hozzájuk. Sokkal kedvesebben, mint egyéb súlyos és kínos körülmények közt, mert amazokban kevély természetünk jobban megaláztatik, meg azért is, mivel ha azokat szíves békességgel tűrjük, Urunk Istenünknek szerfölött nagy örömet és dicsőséget szerzünk, oly dologban munkálkodván vele közre, melyből legfényesebben megtetszik az ő mondhatatlan nagy jósága és csodálatos hatalma, mely abban mutatkozik, hogy a gonoszság és bűn fertelmes mérgéből az erény és üdvösségnek kellemesnél kellemesebb s nagy drága gyümölcseit szokta termeszteni.

Ne feledd, tehát, kedves lélek, hogy az Úr, mihelyt látja bennünk az igaz szándékot és kellő igyekezetet ily dicső vívmányokra nézve, legott elkészíti számunkra a legkeservesebb támadások és legbajosabb alkalmak kelyhét, hogy azt annak idejében kiürítsük. Rajtunk a sor, hogy azt az ő szeretetének zálogába és magunk érdekében hálás szívvel, szembehunyva és örömest elfogadjuk, azt teljes bizodalommal és készséggel fenékig ürítsük. Mert orvosság az, oly kéztől nyújtva, mely nem téved, oly elemekből készítve, melyek annál üdvösebbek az ember lelkének, minél keserűbbek szája ízének.

Láttuk följebb, hogy célszerűbb egy ideig nevezetszerint egy erényt venni gyakorlatba, mint egyszerre többet, és hogy igenis tanácsos a különbnél különb alkalmakat, melyek időről időre kínálkoznak, ugyanazon egy erény gyakorlására felhasználni. Immár lássuk, hogy miképp lehet ennek könnyűszerrel végére járni.

Naponkint óránként megeshetik rajtunk, hogy valamely tettünket, melyet magunk jónak látunk, rosszallják, hogy legjobb szándékunkat félremagyarázzák, vagy másképp panasz van reánk. Megesik, hogy valami várva várt kegyelmet vagy más, mégoly csekély szívességet csak azért is megtagadnak tőlünk; meg hogy ok nélkül gyanúsítanak, hogy testi fajdalom gyötör, hogy valami kellemetlen munkával bíznak meg, hogy rosszul készített ételt raknak fel, vagy más nagyobb és súlyosabb dolgok akadnak, ezerféle bajok és szenvedések, minőkkel teles-tele van a mi nyomorúságos életünk e siralomvölgyében. Jóllehet ezen és hasonló esetekben az alkalom különféleségéhez képest különféle erénygyakorlatokat vehetünk foganatba; de ha a mondott szabályhoz akarjuk magunkat szabni, csakis oly cselekményeket kell végbevinnünk, melyek a gyakorlatba vett erénnyel összevágnak. Lássuk példában.
     Hogyha a béketűrést vettük gyakorlatba: ily esetek alkalmából oly szándékokat és gerjedelmeket kell magunkban felindítanunk, melyek arra bírnak minket, hogy mindeneket szívesen és vidám lélekkel elviseljünk.
     Hogyha az alázatosságban szándékunk magunkat gyakorolni: ily esetek alkalmából, megemlékezvén gyarlóságaink és bűneinkről, azt mondhatjuk magunkban, hogy úgy kell, hogy ránk férnek efféle megaláztatások, elismerjük, hogy többet is, különbet is megérdemeltünk volna. Ha az engedelmességet tűztük ki magunknak: készséggel meghódolunk Isten kedves szent akaratának, meghajlunk mindenható karja alatt, s az ő szerelméért (minthogy úgy akarja) szívesen engedünk minden értelmes teremtménynek, akár az oktalan teremtményeknek is, melyektől ily keserűséget kell tapasztalnunk.
     Ha a szegénységet akarjuk gyakorlatba venni: megnyugszunk benne, hogy vágyaink nem teljesednek, hogy reményünkben csalódtunk, hogy e világnak minden nagyobb vagy kisebb vigasztalásai nélkül szűkölködünk.
     Ha a szeretetet tűztük ki magunknak: szeretetbeli gerjedelmeket indítunk fel magunkban felebarátunkra nézve, mint ama jónak szerzőjére, melyre alkalmakat szolgáltatott, és Urunk Istenünkre nézve, mint a szent szeretet örök kútfejére, ki ama kellemetlenségeket megpróbáltatásunk és lelki hasznunk céljából reánk bocsátotta.

Folytathatnók, de nem folytatjuk. Ezekből, miket imént különféle s naponkint előfordulhat6 esetekre nézve mondottunk, ki-ki láthatja, hogy alkalomadtával, például hosszas betegségben vagy másféle bajos helyzetben, miképp gyakorolhatjuk magunkat valamelyik erényben, jelesül abban, melyet időszerint kitűztünk magunknak.

Tanácsos, mondám, egy-egy erényben hosszantabban gyakorolni magunkat. Hogy meddig folytassuk, erre időt én nem szabhatok; ezt meghatározni a körülményektől függ, s kinek-kinek erkölcsi állapotához, a lelki életben tett előmeneteléhez képest s lelki igazgatója ítélete szerint elintézendő. Annyit mondhatok, hogy valaki a mondott mód szerint és őszinte igyekezettel hozzá lát, néhány hét múlva kétségkívül sokra fog menni.
     Jó jel és szép előmenetelre mutat, ha valaki lelki aszály napjaiban, szívbeli sötétség és szorongatások közepette, bel vigasztalások fogytán sem tántorodik meg, hanem állhatosan folytatja erénygyakorlatait. Úgyszintén világos jelül s tájékoztatásul szolgál az ostrom, melyet gyakorlatainkban az érzéki természet részéről tapasztalunk; amennyivel ez, erőt vesztve, alább hagy ellenszegülésével, annyival nagyobbra tehetjük előmenetelünket. Hahogy tehát nem érezünk többé, kivált rögtön és váratlanul jött támadásokra, nem érezünk magunkban ellenkezést az érzéki természet részéről: jele, hogy csakugyan szert tettünk az erényre. S minél több készséggel s jobb kedvvel végezzük ebbeli gyakorlatainkat, annál több okunk van hinni, hogy jobbra fordult a dolgunk.

Azonban (s ez jól megjegyzendő!) nem szabad soha azzal hitegetni magunkat, hogy az erényt már teljességgel birtokunkba ejtettük, hogy egyik-másik szenvedélyünkön már teljes győzedelmet vettünk, ámbár ama szenvedélynek jóideje és sok viaskodás után sem háborgatását, sem ösztönét nem érezők magunkban. Mert lehetséges, hogy a gonosz lélek cseleskedése vagy álnok természetünk kapródzása szerepel a dologban, úgy, hogy néha nem egyéb gonoszságnál, amit titkos kevélységünk erénynek néz. Többnyire ha szemmel tartjuk a tökéletességet, melyre hivatalosak vagyunk, nem fogjuk soha azt gondolni, bármennyit igyekeztünk is haladni az erény útján, vagyis nem fogjuk soha elhitetni magunkkal, hogy a tökéletesség első határát is átléptük vala.

Mire nézve, ami téged illet, új harcosként, ki csak imént szegődék az Úr zászlójához, ahogy kezdted, úgy folytasd gyakorlásaidat, mintha mindeddig semmi eredményre sem jutottál volna. S mondom neked, iparkodjál inkább haladni az erényekben, mint azt tudakolni, hogy mennyire mentél. Mert az Úr, a szívek és vesék vizsgálója s egy igaz bírája, ezt az egyiknek tudtára adja, a másiknak nem, amint látja, hogy alázatosság vagy kevélység lenne ebbeli tudomásának következése, és szerelmetes atyaként az egyiktől eltávolítja a veszélyt, a másiknak alkalmat szolgáltat gyarapodásra az erényben. Az igaz keresztény lélek tehát csak hagyja, ha nincs is tisztában megtett előmeneteléről. Amihez kezdett, serényen járjon el benne, hogy minő eredménnyel, azt majd megtudja, midőn az Úr jónak látja azt tudtára adni – az ő nagyobb javára és üdvére.

TOVÁBB