Erdélyi tapasztalataim olyan gyümölcsöt is hoztak, hogy az elkövetkezendő napokban végre felkerül a honlapra az ú. n. Ottaviani Intervenció. A cikk Gergely atya honlapjáról való, és három részből áll: Father Anthony Cekada „Az Ottaviani Intervenció történelmi háttere” című bevezetőjéből, Ottaviani és Bacci bíborosok VI. Pál pápának írt leveléből, és magából az Intervenció szövegéből. A tanulmányhoz tartozó Jegyzeteket külön dokumentumban közlöm. A hosszú cikket az angol eredetiből Alácsi Ervin János fordította. Az egész tanulmány számunkra, a mára legfontosabb következtetése így hangzik: Az Ottaviani Intervenció arra késztet minket, hogy meggondoljuk, vajon a széles körben elterjedt liturgikus visszaélések – és hitvesztés – nem az új rítusban gyökerező alapelvek természetes következményei-e? Vajon a hivatalosan szankcionált reformok nem bizonyultak-e, ahogyan az Intervenció megfogalmazta, „felmérhetetlen hibának”? 3. AZ OTTAVIANI INTERVENCIÓ RÖVID KRITIKAI TANULMÁNY AZ ÚJ MISERENDRŐL 1969. június 5. RÓMAI TEOLÓGUSOK EGY CSOPORTJA I. 1967. októberében a Rómában összegyűlt Püspöki Szinódust megkérték, hogy mondjon ítéletet az akkor „irányadónak” vagy „normatívnak” nevezett mise kísérleti bemutatása felett.      Ez a mise, amit a Bizottság a Szent Liturgiáról Szóló Konstitúció Implementálására (Consilium) állított össze, nagyon komoly aggodalmakat váltott ki a jelenlévő püspökökben. A 187 szavazó között, a szavazás meglehetős nemtetszést mutatott (43 negatív), sok lényegi fenntartást (62 fenntartásokkal igenlő szavazat) és négy tartózkodást. A nemzetközi sajtó az előterjesztett miserend elutasításáról beszélt, amíg a katolikus sajtó „progresszív” szárnya mélyen hallgatott az eseményről. Egy jól ismert folyóirat, amelynek címzettjei a püspökök, s amely az ő tanításukat hivatott tükrözni, így foglalta össze az új rítust:      A mise egész teológiájának világosabb kifejezését keresték. Lényegében azonban ahhoz a protestáns teológiához kerültek közelebb, amely a mise áldozati mivoltát akarta lerombolni. Sajnos úgy találjuk, hogy ugyanez az „irányadó” mise lényegileg azonos formában jelent meg az új miserendben (Novus Ordo Missae), amelyet a Missale Romanum kezdetű apostoli konstitúció (1969. április 3.) léptetett érvénybe. Sőt úgy tűnik, hogy a szinódus óta eltelt két év alatt a püspökök nemzeti konferenciáinak véleményét (legalábbis ebben a minőségükben) nem kérték ki. Az apostoli konstitúció megállapítja, hogy az Szent V. Pius által 1570. július 19-én bevezetett Missale – mely legnagyobb részében visszavezethető Nagy Szent Gergely idejére, sőt még korábbi antikvitásra [1] – négy évszázadig szolgált alapul minden alkalommal, mikor a latin rítus papjai bemutatták a szentmise áldozatot. A konstitúció hozzáteszi, ez a világ minden területére elterjedt Missale „lelki táplálék bőséges forrása volt rengeteg ember számára Isten iránti áhítatukban”. Ennek ellenére ugyanez a konstitúció, amely végérvényesen eltörölné a régi Missale használatát, kijelenti, hogy a jelenlegi reform szükséges, mert „a keresztények között elterjedt és megerősödött egy mélységes érdeklődés a liturgia előmozdítása iránt.” Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a kijelentés komoly csúsztatást tartalmaz. Ha a keresztények kifejeztek egyáltalán valamit, az az a vágy volt (Szent X. Pius pápának köszönhetően), hogy felfedezzék a liturgia igazi és halhatatlan kincseit. Soha és semmikor sem kérték, hogy a liturgiát megcsonkítsák, vagy megváltoztassák a könnyebb érthetőség érdekében. Valójában a hívők az egyedülálló és változatlan liturgia jobb megértését akarták, egy olyan liturgiáét, amelyet sohasem kívántak megváltoztatni.      Katolikusok mindenfelé, úgy papok, mint világiak, szerették és tiszteletben tartották Szent V. Pius Misekönyvét. Érthetetlen, hogy e Missale használata megfelelő vallási beavatás mellett, hogyan akadályozta volna a hívőket a teljesebb részvételben vagy a mélyebb megértésben. Hasonlóképpen lehetetlen megérteni, hogy a régi misekönyvet, mikor annak minden kiváló érdemét elismerik, miért kellene érdemtelennek ítélni a további használatra a hívők liturgikus áhítatának táplálásában. Mivel az „irányadó” misét, ami most végleg bevezetésre került és új miserendként kötelezővé vált, a szinódus lényegében elvetette, mivel azt sohasem vetették alá a nemzeti püspöki konferenciák kollegiális ítéletének, és mivel a hívek (legkevésbé a missziós területeken) sohasem kérték a mise reformját, lehetetlen megérteni az okot erre a törvénykezésre, egy olyan intézkedésre, ami megdönti az Egyház 4-5. század óta változatlan hagyományát. Mivel tehát nincs megfelelő indok e reform végrehajtására, úgy tűnik, a reform nélkülöz minden ésszerű érvet, amely igazolhatná vagy elfogadhatóvá tehetné azt a katolikus hívek számára. A II. Vatikáni Zsinat valóban kérte, hogy „a szentmise rendjét úgy kell felülvizsgálni, hogy világosabban kitűnjék az egyes részek sajátos értelme és kölcsönös összefüggése, és hogy a hívek buzgó és tevékeny részvétele könnyebbé váljék.” [2] – Látni fogjuk, hogy a nemrégen bevezetett Ordo mennyire felel meg a zsinat szándékainak, melyek immár fakuló emlékek csupán. A Novus Ordo pontról-pontra haladó vizsgálata olyan nagy mértékű változásokat tesz nyilvánvalóvá, amelyek megerősítik az „irányadó” mise felett már kimondott ítéletet – mert több ponton is tartalmaz olyan dolgokat, amelyek a legtöbb modernista protestáns szívét felvidítják. II. Kezdjük a mise definíciójával. Az új miserendet megelőző Általános Instrukció 7. cikkelyében a következő definíciót találjuk:      Az úrvacsora vagy mise Isten népének szent összejövetele illetve gyülekezete, amely a pap elnökletével, az Úr emlékezetének megünneplésére gyűlik egybe. [3] Ezért Krisztus ígérete a legteljesebb értelemben az Egyház helyi gyülekezetére alkalmazható: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) [4] A mise definícióját így leredukálták egy közös „vacsora” szintjére, amely egy olyan kifejezés, amit az Általános Instrukció folyton ismétel. [5] Az Instrukció továbbá e vacsorát gyülekezetként jellemzi, amely felett a pap elnököl, s amely az Úrról való megemlékezés a Nagycsütörtök eseményeinek felidézése által. Ez egyáltalán nem foglalja magában:      – A valóságos jelenlétet;      – Az áldozatbemutatás valóságát;      – A konszekráló pap szentségi szerepét;      – Az eucharisztikus áldozat lényegből fakadó értékét, amely a gyülekezet jelenlététől független. [6] Egyszóval az Instrukció definíciója nem foglal magában egyetlen olyan dogmatikus értéket sem, ami lényegileg hozzátartozna a szentmise fogalmához, s amelyeknek együttes alkalmazása adja a mise igazi definícióját. Itt a dogmatikus értékek tudatos elhagyása, az azokon való „túllépés”, legalábbis gyakorlatban, azoknak tagadását vonja maga után. [7] A 7. cikkely második része e veszélyes kétértelműséget még súlyosabbá teszi. Ez ugyanis megállapítja, hogy Krisztus ígérete („Ahol ketten vagy hárman…) legteljesebb értelemben a gyülekezetre alkalmazható.      Az Instrukció tehát Krisztus ígéretét (ami csak Krisztus kegyelmeken keresztül megvalósuló lelki jelenlétére utal) minőségileg ugyanarra a szintre helyezi (kivéve annak nagyobb intenzitását) mint az Ő lényegi és testi valóságát a szentségi, eucharisztikus jelenlétben! Az Instrukció következő cikkelye felosztja a misét az Ige liturgiájára és az Eucharisztia liturgiájára, valamint hozzáteszi, hogy az „Úr Igéjének” asztalát és „Krisztus Testének” asztalát a misében azért készítik elő, hogy a hívek „tanítást és ételt” kapjanak.      Amint azt később látni fogjuk, ez a kifejezés helytelenül kapcsolja össze a mise két részét, mintha azok egyenlő szimbolikus értékkel rendelkeznének. Az Instrukció sok különböző nevet használ a szentmisére:      – Krisztus és Isten népének cselekménye;      – Úrvacsora vagy mise;      – Húsvéti vacsora;      – Közös részesedés az Úr asztaláról;      – Eucharisztikus ima;      – Az Ige liturgiája és az Eucharisztia liturgiája. Mindezek a kifejezések elfogadhatók relatív értelemben, de amikor kizárólagosan és abszolút módon használják őket, amint itt is szerepelnek, akkor ezeket el kell utasítani!      Nyilvánvaló, hogy a Novus Ordo „megszállottan” hangsúlyozza a mise „vacsora” és „megemlékezés” jellegét a keresztáldozat vértelen megújítása helyett! Az Instrukció azon kifejezése is pontatlan, miszerint a mise „a szenvedésről és a feltámadásról való megemlékezés”. A mise valójában az egyedülálló áldozatról való megemlékezés, amely magában is megváltó erejű, míg a feltámadás az a gyümölcs, amely az áldozat eredménye. [8] Látni fogjuk, hogy ilyen és hasonló kétértelműségek felbukkannak mind a konszekrációs formulában, mind pedig a Novus Ordo egészében. III. Most a mise céljai illetve szándékai felé fordítjuk figyelmünket, s afelé, hogy mit valósít meg a természetfeletti rendben. 1. Végső (legfőbb) cél.      A szentmise végső célja a dicséret áldozatának bemutatása a Legszentebb Szentháromságos Istennek. Ez a cél egybeesik a Megtestesülés elsődleges céljával, amit Krisztus maga nyíltan megvallott: „Ezért mondta, mikor a világba jött: áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem.” [9] Az új miserendből ez a cél eltűnt:      – A felajánlásból, ahonnan az imádság „Fogadd el Szentháromság ezt az áldozati adományt” ki lett törölve;      – A szentmise záró részéből, ahonnan a Szentháromságot megtisztelő imádság, a „Fogadd el szívesen Szentháromság odaadó szolgálatomat” tűnt el;      – A prefációból, mert a Szentháromság prefációja, ami korábban minden évközi vasárnapra elő volt írva, mostantól kezdve csak Szentháromság vasárnapon kerül használatra. 2. Rendes (általános) cél.      A mise általános célja engesztelő áldozat bemutatása – Isten kiengesztelése az elkövetett bűnökért. Ez a cél is kompromisszum áldozata lett. Az élők és holtak bűnei elengedésének hangsúlyozása helyett az új rítus a jelenlévők táplálását és kiengesztelődését tartja fontosnak. [10] Az utolsó vacsorán Krisztus megalapította az Oltáriszentséget, és benne áldozatként örökül hagyta önmagát, hogy magával mint áldozattal egyesítsen minket. De a szentségi áldozatnak ez az aktusa az Oltáriszentség magunkhoz vétele előtt történik, és teljes megváltó értéket képvisel már áldozás előtt is a kálváriai véres áldozattal való egysége erejéből. Ennek a bizonyítéka az is, hogy a misét hallgatók nincsenek kötelezve az áldozatból való szentségi részesülésre. [11] 3. Immanens (bennfoglalt) cél.      A szentmise immanens célja alapvetően áldozat felajánlása. Lényeges, hogy az áldozat, bármilyen természetű is, kedves és elfogadható legyen Isten számára. Az áteredő bűn miatt azonban Krisztus áldozatán kívül semmilyen áldozat sem lehet a maga erejéből kedves és elfogadható Istennek. A Novus Ordo megváltoztatja az áldozati felajánlás természetét azáltal, hogy ajándékok egyfajta kölcsönös kicserélésévé alakítja azt át Isten és ember között. Az ember kenyeret hoz, s Isten ezt az élet kenyerévé változtatja, az ember bort hoz, s azt Isten a mi „lelkünk italává” lényegíti át. Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret (a bort). Felajánljuk neked, mint a föld (szőlőtő) termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere (lélek itala). [12]      A kifejezések „élet kenyere” és „lélek itala” természetesen rendkívül homályosak, hiszen bármit jelenthetnek. Újra a már említett alapvető kétértelműségnél kötöttünk ki: a szentmise új definíciója szerint Krisztus csupán lelkileg jelenvaló közöttünk; a kenyér és a bor csak lelkileg és nem lényegileg változnak át. [13] A ajándékok felajánlásában hasonló kétértelműség (equivocatio) jelenik meg. A régi felajánlás tartalmazott két magasztos imát, a „Deus qui humanae” és az „Offerimus tibi” kezdetűt:      – Az első, melyet a pap a kehely előkészítésekor mondott, így kezdődik: „Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad és még csodálatosabban megújítottad…” – Ez az ima emlékezetbe idézte az emberiség ártatlanságát Ádám bukása előtt, és kiváltását a bűnből Krisztus vére árán, valamint összegezte az áldozatbemutatás történetét Ádámtól napjainkig;      – A második ima, amely a kehely felajánlását kísérte, magában foglalja a bűnökért járó engesztelés gondolatát. Istenhez könyörög irgalomért, és kéri, hogy az ajándék „az egész világ üdvösségéért mint édes illat szálljon fel Isteni Felséged színe elé”. – Amint az első ima, ez is csodálatosan kihangsúlyozza az áldozatbemutatás történelmét (economia). Az új miserendben egyik imát sem találjuk meg. Az eucharisztikus imákban az ismételt kérések Isten felé, hogy fogadja el az áldozatot, ugyancsak ki lettek törölve, ezért nincs immár semmilyen nyilvánvaló megkülönböztetés emberi és isteni áldozat között. Elmozdítván a sarokkövet, a reformátoroknak fel kellett állítaniuk valamilyen állványzatot. Amint megszabadultak a mise valódi céljaitól, szükség volt azoknak mondvacsinált célokkal való behelyettesítésére. Ez arra késztette őket, hogy olyan dolgokat vezessenek be, amelyek a hívek és a pap egységét illetve a hívek közötti egységet hangsúlyozzák. Ez olyan nevetséges kísérletekhez vezetett, melyekben megpróbálták a szegények, illetve az Egyház részére tett felajánlások gondolatát ráerőltetni az engesztelésként felajánlott áldozatra.      A bemutatásra szánt áldozat egyedülállóságát ezzel teljesen eltörölték. A Krisztus áldozatában való részvétel így átalakul egyfajta filantróp, emberbaráti gyűléssé illetve szeretet-lakomává. IV. Most az áldozat lényegét tesszük megfontolás tárgyává.      Az új miserend már nem fejezi ki nyíltan a kereszt misztériumát. Azt elhalványítja, s a hívek számára átérezhetetlenné teszi. [14] Íme a főbb okok: 1. Az „eucharisztikus ima” kifejezés értelme Az „eucharisztikus ima” jelentése a Novus Ordo szerint a következő: Az egész gyülekezet Krisztushoz csatlakozik elismervén, hogy Isten nagy dolgokat művelt, és felajánlván az áldozatot. [15] Milyen áldozatra történik itt utalás? Ki ajánlja fel az áldozatot? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. Az Instrukció által felállított definíció így redukálja le az eucharisztikus ima szerepét: Az egész szertartás központja és csúcsa kezdődik el: az eucharisztikus ima, a hálaadás és a megszentelés imája. [16]      Az ima hatásai itt átveszik az ima okának helyét.      Az okokról persze egy szó sem esik. Az áldozat felajánlásának célja kifejezetten meg van fogalmazva a régi rítus „Fogadd el Szentháromság ezt az áldozati adományt” kezdetű imájában, amelyet kiiktattak, és semmivel sem helyettesítettek. A formula megváltoztatása a tanítás megváltoztatására enged következtetni. 2. A valóságos jelenlét szerepének eltörlése Az indok, amiért az áldozat (Sacrificium) többé nincs kifejezetten megemlítve, egyszerű: A valóságos jelenlét központi szerepét eltörölték. Kiemelték arról a helyről, amit eddig a régi liturgiában elfoglalt.      Az Általános Instrukcióban a valóságos jelenlét csak egyszer van megemlítve, akkor is csak a lábjegyzetben, ami egyben az egyetlen utalás is a Trienti Zsinat tanítására. A szövegkörnyezet itt is a táplálék jelleget hangsúlyozza ki. [17] Krisztus valóságos és folytonos jelenléte az átlényegült színekben, Test és Vér, lélek és Istenség, sohasem kerül említésre. A transubstantiatio kifejezést teljesen figyelmen kívül hagyják.      A felajánlás Szentlelket segítségül hívó imája, a „Jöjj Megszentelő” ugyancsak ki lett iktatva azzal a kéréssel együtt, hogy a Szentlélek szálljon az ajándékokra, hogy újra megvalósítsa az isteni jelenlét csodáját, csakúgy, ahogy annak idején beárnyékolta erejével Mária szűzi méhét. Ez az elhagyás egyike a számtalan valóságos jelenlétet érintő hallgatólagos és szisztematikus tagadásnak illetve degradációnak. Végül lehetetlen hallgatnunk arról, hogy a valóságos jelenlétet kifejező rituális gesztusok és formák megváltoztak illetve el lettek törölve. A Novus Ordo megszüntette a következőket:      – Térdhajtásokat. Mindössze három térdhajtás maradt meg a pap számára, és néhány kivételtől eltekintve egy a hívek számára a konszekráció pillanatára;      – A pap ú. n. kánoni (hüvelyk és mutató) ujjainak purifikációját a kehely felett;      – A pap kánoni ujjainak megőrzését a profán dolgok érintésétől a konszekráció után;      – A szent edények purifikációját, amit immár nem azonnal és a korporálén kell elvégezni;      – A kehely tartalmának védelmét a pallával;      – A szent ruhák belső díszítését;      – Az elmozdítható oltárok ünnepélyes felszentelését;      – Megszentelt oltárkövek és szentek ereklyéinek beépítését az elmozdítható oltárokba, vagy az „asztalokba” (mensa), ahol a mise ünneplése felszentelt helyen kívül történik. (Ez utóbbi egyenesen a magánházaknál megrendezett „eucharisztikus vacsorákhoz” vezet);      – A három rétegű oltárterítő használatát, amit most egyre redukáltak;      – A hálaadás térden állva végzését, amit most a pap és a nép ülve elvégzett hálaadásának groteszk képe váltott fel, amely logikus következménye az állva történő áldozásnak;      – Minden ősi időkből származó intézkedést arra az esetre, ha a Szentostya leesik, s amelyet most egyetlen, majdnem szarkasztikus előírás váltott fel: „Tisztelettel vegyék fel.” [18] Mindezek az eltörlő intézkedések kihangsúlyozzák, hogy a valóságos jelenlétbe vetett hitnek milyen vérlázító módon a bennfoglalt tagadás jutott osztályrészül. 3. A főoltár szerepe Az oltár majdnem minden egyes alkalommal asztalként van megnevezve [19]: „az oltár vagy az Úr asztala, ami az egész eucharisztikus liturgia középpontja.” [20] Az oltárt most el kell mozdítani a faltól, hogy azt a pap körbe tudja járni, s így a néppel szemben is ünnepelhesse a szentmisét. [21]      Az Instrukció szerint az oltárt középre kell építeni, hogy figyelmünk önkéntelenül is arra irányuljon. Ha ezt a cikkelyt összehasonlítjuk egy másikkal, akkor úgy tűnik, hogy az Oltáriszentség őrzése a miséző oltáron kizárt. [22] Ez a misét bemutató papban jelenvaló Főpapnak és Krisztus szentségi jelenlétének helyrehozhatatlan elválasztását fogja eredményezni. Ezt megelőzően ez egy és ugyanazon jelenlét volt. [23] Az Instrukció azt ajánlja, hogy az Oltáriszentséget egy félreeső helyen őrizzék a személyes imádság számára, elkülönítve, mintha az valamiféle ereklye lenne. Így ha valaki belép egy templomba, figyelme nem a tabernákulumra irányul, hanem egy lemeztelenített asztalra. Újra látjuk, hogy a privát lelki élet felváltja a liturgikus lelkiséget, oltár áll fel oltár ellen. Az Instrukció biztatása szerint az áldozáshoz használt Szentostyákat ugyanazon a szentmisén kell konszekrálni. Ugyancsak ajánlatos egy nagy ostya használata [24], hogy a pap ezt megoszthassa a hívekkel.      Mindig ugyanannak a lekicsinylő magatartásnak vagyunk tanúi, mind a tabernákulummal, mind pedig minden misén kívüli eucharisztikus pietással szemben. Ez új és erőszakos támadást jelent arra a hitre nézve, hogy a valóságos jelenlét megmarad mindaddig, míg a konszekrált színek jelen vannak. [25] 4. A konszekrációs formulák A régi konszekrációs formula szakramentális jellegű volt, nem csupán narratív (elbeszélő). Ezt leginkább három dolog biztosította: A) HASZNÁLT SZÖVEG      A régi Missale konszekrációjához nem a Szentírás szóról-szóra átvett formuláját használták. Szent Pál szavai, „a hit titka” a szövegbe került, mint a pap hitének közvetlen kifejezése abban a misztériumban, amit az Egyház jelenvalóvá tesz a hierarchikus papságon keresztül. B) TIPOGRÁFIA ÉS KÖZPONTOZÁS      A régi misekönyvben egy pont és egy új bekezdés választotta el e szavakat, „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan” a konszekrációs formulától, „Ez az én Testem”. A pont és az új bekezdés jelölte az átmenetet egy csupán narratív módból egy konszekrációs és affirmatív módba, ami az igazi szentségi cselekedet sajátja.      A régi Római Misekönyvben található konszekráció szavai továbbá nagyobb betűkkel és középen voltak nyomtatva. Gyakran különböző színű nyomdafestéket használtak.      Mindezek nyilvánvalóan elválasztották a szavakat egy csupán történelmi kontextustól, s azokat úgy állították össze, hogy a konszekrációs formulának illendő és önálló értéket biztosítsanak. C) ANAMNÉZIS      A régi Római Misekönyvben a konszekrációt ezek a szavak követik: „Valahányszor ezt cselekszitek, az én emlékezetemre cselekedjétek.” Ez a megfogalmazás nem csupán Krisztus emlékezetére utal vagy egy múltbéli cselekedetre, hanem arra is, hogy Krisztus itt és most cselekszik. Ez meghívás nemcsak Krisztus személyének vagy az Utolsó Vacsora eseményeinek felidézésére, hanem arra is, hogy az Egyház megtegye azt, amit Ő tett, s úgy, ahogy Ő tette! A Novus Ordo-ban Szent Pál szavai „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” váltják fel a régi formulát, s ezt majd naponta hirdetik a híveknek népnyelven. Ez elkerülhetetlenül arra ösztönzi a hallgatókat, hogy Krisztus emlékezetére úgy összpontosítsanak, mint az eucharisztikus cselekvés középpontjára, nem pedig annak kezdetére. Így a megemlékezés (anamnesis) gondolata hamarosan felváltja a mise hagyományos értelmezését, mely szerint a mise szentségi cselekvés. [26]      Az Általános Instrukció még inkább hangsúlyozza a narratív módot, amikor a konszekrációs formulát „megalapító elbeszélésként” [27] írja le, s amikor hozzáteszi: „Az Egyház a Krisztustól kapott parancs beteljesítéseként… tartja meg ezt a megemlékezést.” [28] Mindez megváltoztatja a konszekráció szavainak modus significandi-ját, vagyis azt a módot, ahogy azok megmutatják és jelzik az éppen megtörténő szentségi cselekvést. A pap most úgy mondja a konszekrációs formulát, mint egy történeti elbeszélés részét, ahelyett, hogy Krisztus képviselőjeként egy pozitív ítéletet mondana: „Ez az én Testem.” f29] Ráadásul a hívek ú. n. megemlékező akklamációja a konszekrációt követően: „Halálodat hirdetjük… míg el nem jössz”, ugyancsak elhomályosítja az „itt és most” megvalósult jelenlétbe vetett hitet az Utolsó Ítéletre és Krisztus második eljövetelére történő utalással. Mindenféle szünet nélkül a közösség megvallja Krisztus eljövetelét az idők végén, pont abban a pillanatban, amikor Krisztus lényegileg jelen van az oltáron, mintha Krisztus valódi eljövetele csak az idők végezetekor történne meg, s nem ott az oltáron. A második választható akklamáció ezt még erősebben kiemeli:      „Valahányszor esszük ezt a kenyeret és iszunk ebből a kehelyből, halálodat hirdetjük, Urunk, amíg el nem jössz.”      Két teljesen különböző valóság ilyetén egymás mellé helyezése – áldozat és étkezés, valóságos jelenlét és Krisztus második eljövetele – a zavaros kétértelműség új magaslatait jelzik. [30] V. Most azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy ki mutatja be az áldozatot.      A régi rítusban ezek sorrendben a következők voltak: Krisztus, pap, Egyház és a hívek. 1. A hívek szerepe az új rítusban      Az új rítusban a híveknek kijelölt szerep autonóm, abszolút, és ezért teljesen hamis. Ez egyértelmű nemcsak a mise új definíciójából („szent összejövetel vagy gyülekezet”), hanem az Általános Instrukció azon megjegyzéséből is, hogy a pap bevezető köszöntése az Úr jelenlétét hivatott közölni az összegyűlt közösségnek.      „Akkor köszöntése által a pap kinyilvánítja az összegyűlt közösségnek, hogy az Úr jelen van. Ez a köszöntés és a válasz kifejezi az egybegyűlt Egyház misztériumát.” [31] Vajon ez Krisztus igazi jelenléte? Igen, de csak lelki jelenlét. Az Egyház misztériuma? Nyilvánvaló. De csak annyiban, amennyiben a közösség megmutatja s kéri Krisztus jelenlétét. Ezt a teljesen új értelmezést újra és újra kihangsúlyozva látjuk:      – A már-már rögeszmés utalások a mise közösségi jellegére [32];      – A sohasem hallott megkülönböztetés „mise kongregációval” és „mise kongregáció nélkül” között [33];      – A hívek könyörgésének leírása mint olyan része a misének, ahol a hívek papi hivatalukat gyakorolván az egész emberiség javára közbenjárnak. [34] – A hívek „papi hivatala” egyenértékűként jelenik meg, mintha önálló lenne, azáltal, hogy a papnak való alárendeltséget nem említik, aki mint felszentelt közvetítő, a hívek könyörgéseit Istennek bemutatja a misekánon alatt. A Novus Ordo III. eucharisztikus imája ezt a fohászt intézi az Úrhoz:      „Népet gyűjtesz magad köré szüntelen, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be néked.” A mondat célirányosságot kifejező szerkezete „azért, hogy” azt a benyomást kelti, mintha nem a pap, hanem a hívek jelentenék a szentmise bemutatásának elengedhetetlen elemét. Mivel még itt sem tisztázódik, hogy ki mutatja be az áldozatot, a nép maga jelenik meg, mint aki önálló papi hatalommal rendelkezik. [35]      Ebből kiindulva egyáltalán nem lenne meglepő, ha nemsokára maguk a hívek is csatlakoznának a paphoz a konszekráció szavainak kiejtésében. Valójában ez már meg is történt néhány helyen. 2. A pap szerepe az új rítusban      A pap szerepe minimalizálva van, megváltozott és meghamisíttatott:      – A néppel való kapcsolatában. Most már csupán elnöklő vagy testvér, nem pedig felszentelt szolga, aki a misét in Persona Christi mutatja be;      – Az Egyházzal való kapcsolatában. A pap csupán egy a tagok között, akit kiválasztottak a nép közül. Az Általános Instrukció az epiklézissel foglalkozó részében egyértelműen az Egyháznak tulajdonítja a kéréseket. [36] A pap szerepe törölve;      – A misét kezdő új bűnbánati részben a Confiteor kollektívvé vált, ezért a pap már nem bíró, tanú és közbenjáró Isten előtt. Így logikus, hogy a pap többé nem mondja, hiszen eltörölték, a Confiteor-t követő feloldozó imát. A papot integrálták testvérei közösségébe, még a nép nélküli misén segédkező ministráns is testvérének nevezi a papot;      – Korábban a pap áldozása elvált a hívek áldozásától. A Novus Ordo eltörölte ezt a fontos megkülönböztetést. Ez volt az a pillanat, mikor Krisztus, az Örök Főpap, és a pap, aki Krisztus személyében cselekszik a legbensőségesebb egységet átélték, s amikor az áldozat beteljesedett;      – Egyetlen szó sem esik továbbá a pap áldozat-bemutatói hatalmáról, konszekrációs cselekedetéről, vagy arról, hogy közvetítőként őáltala valósul meg az eucharisztikus jelenlét. A pap kevéssel tűnik többnek egy protestáns lelkésznél;      – Azáltal, hogy eltörölték illetve választhatóvá tették egyes liturgikus ruhadarabok használatát – néhány esetben csak egy albát és stólát kívánnak meg [37] – az új rítus további intézkedésekkel gyengítette a pap Krisztushoz való hasonlóságát. A pap többé nem öltözik Krisztus teljes erejébe. Csupán egy „előléptetett” személy, akit az egy-két megmaradt jel alig különböztet meg a tömegtől. [38] „Egy kicsivel több másoknál” – szól egy modern domonkos definíciója. [39] Mint amikor oltárt állítottak fel oltár ellen, a reformátorok elválasztották azt, ami egységben volt: Krisztus egyetlen papságát az Isteni Igétől. 3. Az Egyház szerepe az új rítusban      Végül az Egyház pozíciója Krisztussal való kapcsolatában. Egyetlen alkalommal – a kongregáció nélkül bemutatott szentmisével kapcsolatban – ismeri el az Általános Instrukció, hogy a mise „Krisztus és az Egyház cselekedete.” [40] A néppel együtt bemutatott szentmise esetében azonban csak „Krisztus emlékezetéről” és a „jelenlévők megszenteléséről” esik szó. Eszerint a celebráns pap: „Egyesíti a népet önmagával az áldozat felajánlásában Krisztus által, a Szentlélekben, az Atyának” [41] – ahelyett, hogy a nép egyesíti magát Krisztussal, aki felajánlja Önmagát a Szentlélek által az Atyának. Ebben a kontextusban a következőket kell megjegyeznünk:      – Sokszor elhagyták a kifejezést, „Krisztus a mi Urunk által”, ami egy olyan formula, amely biztosítja, hogy Isten meghallgatja az Egyház imáit minden időben [42];      – Mindent átjár az ú. n. „pászkaizmus” (vagy húsvétizálás) – a húsvétnak és a feltámadásnak rögeszmés túlhangsúlyozása – mintha semmilyen más aspektusa nem lenne a kegyelem közvetítésének, amelyek bár különbözőek, azért ugyanolyan fontosak;      – Furcsa és kétséges az új rítus eszkatologizmusa is, Krisztus második eljövetelének és az idők végének túlhangsúlyozása, amely a kegyelemközvetítés állandó és örökkévaló valóságát leredukálja egy az idő határain belüli valóságra. Mi Isten vándorló népéről hallunk, zarándok Egyházról – egy Egyházról, ami már nem a sötétség erőivel küzdő Egyház (ecclesia militans), hanem egy olyan nép, amely elvesztette kapcsolatait az örökkévalósággal, és egy pusztán evilági képzelt jövő felé masírozik. A IV. eucharisztikus imában az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat alázták meg azzal, hogy kihagyták a római kánon könyörgését „a katolikus és apostoli hit minden igaz követőjéért.” Ez most csupán „mindenki, aki őszinte szívvel keres Téged.” A kánon halottakról való megemlékezését már nem azokért ajánlják fel, akik „a hit jelével költöztek el tőlünk”, hanem egyszerűen csak azokért, akik „Krisztus békéjében hunytak el”. Ehhez a csoporthoz, az Egyház egységének és láthatóságának további kompromisszumaként, a IV. eucharisztikus ima hozzáteszi azoknak nagy csoportját, „akiknek hitét egyedül Te ismered.” A három új eucharisztikus ima egyike sem tesz említést az elhunyt lelkek szenvedő állapotáról, egyik sem tartalmaz külön megemlékezést az elhunytak számára. Mindez szükségképpen aláássa a hitet az áldozat engesztelő és megváltó természetében. [43] Keresztül-kasul deszakralizáló hatású elhagyások rontják le az Egyház misztériumát. Mindenekelőtt figyelmen kívül hagyják az Egyház szent hierarchikus természetét. Az új kollektív Confiteor második része az angyalokat és a szenteket névtelenségre ítéli, első részében pedig, Szent Mihály arkangyal személyében, megszűntek bírák és tanúk lenni. [44]      A II. eucharisztikus ima prefációjából – s ez példa nélkül való – eltűntek a különböző angyali hierarchiák. Ugyancsak eltűnt a régi kánon harmadik imádságából azoknak a szent pápáknak és mártíroknak emlékezete, akiknek érdemeire a római Egyházat alapozták. Kétségtelen, hogy ezek a szentek voltak azok, akik azt az apostoli hagyományt megőrizték és továbbadták, ami így Szent Gergely pápa uralkodása alatt a római misében kiteljesedett. A Miatyánk után álló Libera nos kezdetű imából kihagyták a Szent Szüzet, a szent apostolokat és minden más szentet, akiknek közbenjárását immár veszélyben sem keressük többé. A római kánont kivéve a Novus Ordo mindenhol nélkülözi nemcsak a római Egyház alapítói, Péter és Pál apostolok neveinek említését, hanem minden más apostol nevét is, akik alapjait jelentik az egy, szent és katolikus Egyháznak. A szentek neveinek ez a megengedhetetlen elhagyása, amely a három új eucharisztikus imára is jellemző, az Egyház egységét veszélyezteti! Az új miserend még a szentek közösségének dogmáját is megtámadja azáltal, hogy eltörli az „Úr legyen veletek” köszöntéseket, mikor a misét a pap egyedül mondja. Szintén eltörli az „Ite missa est” elbocsátást, még akkor is, ha a misét ministráns jelenlétében mutatják be. [45] A kettős Confiteor a mise elején azt volt hivatva megmutatni, hogy a pap Krisztus szolgájaként beöltözve és mélyen meghajolva, elismerte méltatlanságát mind magasztos hivatásához, mind pedig a hatalmas misztériumhoz, amit bemutatni készül. A „Kérünk, Urunk, vedd el vétkeinket” kezdetű imádságban, a pap elismerte méltatlanságát a Szentek Szentjébe való belépésre, s egyben azoknak a szenteknek és mártíroknak közbenjárására bízta önmagát a „Kérünk Téged, Urunk, hogy szentjeidnek” kezdetű imával, akiknek ereklyéit az oltárba építették. Mindkét imát eltörölték. Amit a fentiekben a kettős Confiteor és az áldozás rítusáról megállapítottunk, itt is pont ugyanúgy érvényes. Az áldozatbemutatás külső jelei, amelyek az áldozat szentségét jelölték, szintén áldozatul estek az újítások profanizációjának. Például érdemes megfontolni az új előírásokat a templomon kívüli mise bemutatásának esetére vonatkozóan: egy egyszerű asztal, nem tartalmazván sem oltárkövet, sem pedig ereklyéket, egyetlen terítővel letakarva, elegendőnek ítéltetett ahhoz, hogy oltár legyen a Legszentebb Áldozathoz. [46] Itt is alkalmazható mindaz, amit eddig a valódi jelenléttel kapcsolatban megjegyeztünk – az étkezés és áldozati vacsora elválasztása a valóságos jelenléttől. A deszakralizációs törekvések a következő változásokban teljesednek ki:      – a felajánlási processzió új és groteszk formájában;      – a „rendes, átlagos” kenyérre történő utalásban kovásztalan kenyér helyett;      – s abban az engedményben, hogy ministránsok, sőt laikusok is kezelhetik a szent edényeket. [47] Ráadásul kialakul a templomban egy olyan légkör is, ami a figyelmet elvonja: szüntelen jövés-menése a papoknak, diákónusoknak, szubdiákónusoknak, a kórusnak, a kommentátoroknak – a pap maga is kommentátorrá válik, hiszen állandó biztatást kap arra, hogy elmagyarázza, mit készül tenni –, a lektoroknak (férfiaknak és nőknek), a ministránsoknak és laikusoknak, akik az ajtóban üdvözlik a híveket és helyükre kísérik őket, amíg mások az ajándékokat készítik elő.      Továbbá, pont egy olyan időszakban, amikor a Szentíráshoz való visszatérést szajkózzák szüntelen, az Ószövetség és Szent Pál tanúsága ellenére, s az Egyház történetében először, nők kapnak megbízást a Szentírás olvasására és arra, hogy „más szolgálatokat lássanak el a szentélyen kívül.” [48]      Végezetül túlhangsúlyozzák a koncelebrációt is, ami végeredményben lerontja majd a papok eucharisztikus lelkiségét azáltal, hogy elhomályosítja Krisztus, az egyedüli Főpap és Áldozat alakját, mivel azt a koncelebrálók kollektív jelenlétébe olvasztja. [49] VI. A fentiekben a Novus Ordo azon pontjainak rövid tanulmányozására korlátoztuk figyelmünket, amelyek a legkomolyabb eltérést mutatták a mise katolikus teológiájától. Megjegyzéseink a tipikusnak mondható eltéréseket érintették. Egy teljes értékű tanulmány az új rítus szövegeiben, rubrikáiban, instrukcióiban fellelhető buktatókról, veszélyekről, pszichológiai és lelki értelemben romboló elemekről hatalmas munkát kívánna meg.      Csupán futó pillantást vetettünk a három új eucharisztikus imára, mivel azokat már sokszor és mérvadóan alávetették kritikai megjegyzéseknek. Rövidsége miatt a második kánon azonnal felháborodást okozott a hívek között. [50] Már többen megjegyezték erről az eucharisztikus imáról, hogy egy olyan pap, aki már nem hisz sem az átlényegülésben, sem a mise áldozati jellegében, teljesen nyugodt lelkiismerettel lenne képes azt imádkozni, sőt egy protestáns lelkész is alkalmazni tudná úrvacsoráihoz. Az új misekönyvet úgy mutatták be Rómában, mint a „lelkipásztori munka bőséges forrását”, olyan szöveget, ami „inkább pasztorális mint törvénykező”, s amit a püspökök nemzeti konferenciái saját körülményeik szerint saját népeik „lelkéhez” tudnak igazítani. Ettől kezdve az új Istentiszteleti Kongregáció első szekciója lesz felelős a liturgikus könyvek publikációjáért és állandó revíziójáért.      Ezt a gondolatot nemrégen a német, svájci és osztrák liturgikus intézetek folyóiratai is visszhangozták:      A latin szövegeket most le kell fordítani a különböző nemzetek nyelveire. A „római stílust” hozzá kell igazítani minden helyi Egyház sajátosságaihoz. Azt, amit valaha időtlenként fogtak fel, most át kell emelni a konkrét szituációk változó kontextusába, valamint az egyetemes Egyház és számtalan rész-egyházának állandóan változó folyamába. [51] A Novus Ordo Missae-t életbe léptető apostoli konstitúció maga adja meg a halálos döfést az Egyház egyetemes nyelvének, amikor – a II. Vatikáni Zsinat kifejezett szándéka ellenére – félreérthetetlenül kijelenti, hogy „különböző nyelvek nagy változatosságában, egy (?) és ugyanaz az imádság fog tömjénnél édesebben felszállni az égbe.”      A latin nyelv trónfosztását tehát ténykérdésként kezelhetjük. Ezt a gregorián zene fogja követni – holott a gregoriánt a II. Vatikáni Zsinat a római liturgia meghatározó ismertetőjegyeként írta le, s kijelentette, hogy „ennek kell elfoglalnia az első helyet” [52] – , hiszen szabad kezet adtak többek között az Introitus és a Graduale szövegeinek megválasztásában. Mindebből nyilvánvaló, hogy az új rítus pluralisztikus, kísérletező jellegű, valamint időhöz és helyhez kötött. Miután az imádás egységét egyszer s mindenkorra összezúzták, milyen alapja lesz az azt kísérő hit egységének, amit eddig kompromisszum nélkül kellett védelmeznünk? Egyértelmű, hogy az új miserendnek nem áll szándékában a Trienti Zsinat tanítását képviselni. De ehhez a hithez a katolikus lelkiismeret mindörökké kötve van. Ezért az új miserend érvénybe léptetése után, egy igaz katolikusnak tragikus választással kell szembenéznie! VII. Az apostoli konstitúció kifejezetten említi azt a liturgikus és doktrinális gazdagságot, amelyet a Novus Ordo a keleti Egyházaktól kölcsönöz. Az eredmény azonban oly távol áll a keleti liturgiák lelkületétől, s azzal valójában oly ellentétes, hogy a keleti rítusú keresztényeket a NOM elrémíti és megbotránkoztatja. Melyek is ezek az ökumenikus kölcsönzések? Alapvetően a több eucharisztikus ima (anaphora) bevezetése – amelyek egyike sem közelíti meg a keleti anafórák összetettségét és szépségét –, a két szín alatti áldozás engedélyezése és a diákónusok használata. Ezzel szemben az új miserend mindazokat az elemeket eltörölte, amelyek a római liturgiát a keleti rítusokhoz közel hozták. [53] Egyben elhagyván eltéveszthetetlen és ősi római karakterét, a Novus Ordo elveti mindazt, ami lelkiségében saját értéke volt. Ezeket az elemeket pedig behelyettesítette olyanokkal, amelyek a protestáns szertartásokhoz vitték közelebb, ráadásul azokhoz, amelyek nem is a legtöbb közösséget mutatják a katolikus liturgiával. Ezek az új elemek lealacsonyítják a római liturgiát, s ez még inkább elidegenít bennünket a keleti Egyházaktól, mint azt tették az új miserendet megelőző reformok is. „Kárpótlásul” az új liturgia kielégíti majd azokat a csoportokat, akik a hitehagyás szélén táncolnak, s akik e példa nélküli lelki hanyatlásban tovább rombolják az Egyházat azzal, hogy megmérgezik az Egyház szervezetét, és aláássák doktrinális, liturgikus, morális és fegyelmi egységét. VIII. Ahogy azt a jelenlegi apostoli konstitúció is felidézte, Szent V. Pius pápa a katolikus hívek közötti egység eszközeként állította össze misekönyvét. A Trienti Zsinat határozatainak megfelelően a régi Missale arra volt hivatva, hogy kivédjen minden olyan liturgiára vagy hitre irányuló veszedelmet, amit a protestáns lázadás fellépése jelentett a katolicizmus számára. A komoly fenyegetettség igazolta, sőt prófétai kijelentéssé avatta a szentéletű pápa figyelmeztetését, amelyet az 1570-ben kiadott, és az ő Missale-ját érvénybe léptető bullájában olvashatunk:      „Ha ezt bárki is meghamisítaná, tudassátok vele, hogy a mindenható Isten és az Ő szent apostolainak, Péter és Pál apostoloknak, haragját vonják magukra.” [54] Amikor a Novus Ordo-t bemutatták a Vatikáni Sajtóirodában, oktalanul megjegyezték, hogy a Trienti Zsinat határozatait kiváltó körülmények többé már nem léteznek. Holott ezek a határozatok nemcsak aktuálisak, de a körülmények ráadásul összehasonlíthatatlanul rosszabbak. Az Egyház isteni sugallatra pontosan azért állította fel dogmatikus definícióit és tett dogmatikus kijelentéseket, hogy kikerülje azokat a csapdákat, amelyek minden korban fenyegetik a hitletétemény tisztaságát. [55]      Ezek azonnal hatással voltak a liturgiára, ami így az Egyház hitének legteljesebb „emlékművévé” vált. Visszatérni a keresztény antikvitás liturgikus gyakorlataihoz, és mesterségesen újjáteremteni az ősi idők eredeti spontaneitását, egyenlő azzal az „egészségtelen archeologizmussal”, amit XII. Pius pápa olyan nyíltan elítélt. [56] Ez azt is jelenti, hogy leromboljuk a rítus védelmére épült teológiai bástyákat, és lerontjuk minden szépségét, amit a századok során magára öltött. [57] S mindezt talán a legkritikusabb helyzetben, amit történelme során az Egyház valaha is átélt. Ma megosztottság és szkizma hivatalosan elismerten létezik nemcsak az Egyházon kívül, de azon belül is. [58] Az Egyház egységét nemcsak fenyegetik, de immár kompromittálták is. [59] A hitre veszélyes tévedések nemcsak befurakodnak, hanem – amint azt hivatalosan is elismerik – azokat rá is erőszakolják a hívekre liturgikus aberrációk és visszaélések formájában. Elhagyni olyan liturgikus hagyományokat, melyek négy évszázadon keresztül az imádás egységének jelképeként álltak [60], és felváltani azokat egy olyan liturgiával, amely a bennfoglaltan engedélyezett számtalan szabadosság miatt nem lehet más, mint a megosztottság jelképe – egy liturgia, ami hemzseg a katolikus hit integritását fenyegető célzásoktól és nyílt tévedésektől – felmérhetetlen hiba, s mi ezt lelkiismeretünk szerint kötelesek vagyunk kijelenteni. CORPUS DOMINI 1969. június 5. A Jegyzetek ITT találhatók Feltéve: 2011. szeptember 27.