Nagykedden egy kedves olvasó elküldött egy tanulmányt, melyben a szerző tudományos alapossággal, számtalan forrásra és tudósra hivatkozva próbálja bebizonyítani, hogy Jézust nem nagycsütörtökön, hanem nagypénteken fogták el. Az írást éppen akkor kaptam, amikor a következő kérdésre próbáltam választ találni: Mi lett volna, ha Jézus nem három nap – azaz valójában mintegy 36 óra – múlva támadt volna fel, hanem – mondjuk – egy hét, egy hónap, de akár csak – hogy az említett dolgozatra utaljak – 5 vagy 6 nap múlva? Úgy gondolom, hogy ez a 36 óra, mely a borzalmas és rémületet keltő, valamint az örömteljes és reménytadó esemény között eltelt, tökéletesen elegendő volt a gyenge emberi természetnek, mely ennél többet veszteség nélkül nehezen viselt volna el. A tanítványok szétszéledtek volna, megkeseredetté váltak volna, a késői feltámadás valóságát sokkal kevésbé hitték volna el, az összefüggéseket, a történések értelmét kevésbé lettek volna képesek megérteni.      Isten olyannak teremtette az embert, hogy az akkor válik különösen buzgóvá, ha valamilyen nagy öröm éri. Ezt a tulajdonságot veszi figyelembe az Egyház, amikor a frissen szentelt papokat sok templomba elviszi, hogy első misés áldásukban minél többen részesülhessenek. Ezért adott Isten a szenteknek valamilyen nagy lelki élményt, ha nagy dolgokat várt el tőlük. Mindenki megfigyelheti, hogyha valamit nagyon vár, és nem kapja meg azonnal, hanem csak később, elégtételt ugyan érezhet még, de a remélt örömet már nem. És ami igaz az öröm érzésére, az igaz a szomorúságra, a csalódásra is.      Egy példával érzékeltetve mondandómat: Ha egy beteg Lourdes-ben a barlang vízétől azonnal meggyógyul, akkor azt mindenki csodának tartja, de ha elmegy Lourdes-ba, ott imádkozik a gyógyulásért, aztán hazamegy, majd hetekkel, hónapokkal később meggyógyul, akkor a csodában való hit igencsak meggyöngül, sőt megkérdőjeleződik még saját magában is, hát még a környezetében.      Egy másik példa, mely jobban összefügg mostani írásom mondanivalójával: Jobbára csak akkor beszélhetünk Isten-ítéletről, ha az elkövetett bűn és az érte kapott isteni büntetés időben összefügg egymással. Ha valaki 30 évesen szentségtörést követ el (és nem végez bűnbánatot), akkor nemigen tartjuk istenítéletnek, ha 60 évesen rákban meghal. Holott könnyen elképzelhető, hogy Isten valóban a 30 évesen elkövetett bűnéért küldte rá büntetésként a viszonylag korai és nehéz halált.      Lefebvre érsek szintén az ember ilyen természetű korlátját, szellemi és érzelmi befogadásának bizonyos időtartamhoz való kötöttségét, tartotta szem előtt, amikor azt mondta, hogy az Egyház válsága nem tarthat egy generációnál tovább, mert ha kimarad egy generáció, a hit már nem adható teljes terjedelmében át. (Kiindulópontomhoz visszatérve, a levélben küldött felvetésre válaszul annyit, hogy hiába nem egyértelműek ehelyütt az evangéliumok, szinte elképzelhetetlen, hogy két nappal a dicsőséges Virágvasárnapi bevonulás után a főpapok el merték volna fogni Jézust, vagy ha igen, napokig ide-oda merték volna az összegyűlt zarándokok előtt cipelni a városban. Egy tömeget nem lehet ilyen sokáig se felcsigázni, hogy az általuk kívánt ítéletet követeljék, se féken tartani, ha netán a vezetőik ellen fordulnak. Nagyonis az emberi természet szerint való, hogy a zsidó főpapok egyetlen éjszaka, lehetőleg még az éj leple alatt, illetve az ünnepre való készülődés miatt amúgy is már másra figyelő, mással foglalatoskodó emberek előtt hajtották végig gyorsan az ítéletet, Jézus „perét” és keresztre feszítését. Minden időhúzás veszélyes lehetett volna a számukra, mind a rómaiak, mind a zelóták vagy Jézus híveinek részéről.) Hogy a bűnöket Isten megbünteti, az nyilvánvaló. De ha azt akarja, hogy ebből mások tanuljanak, hogy a büntetés mások számára lelki hasznot hajtson, akkor a büntetést látványosan hajtja végre, és mi ekkor beszélhetünk istenítéletről – amik évszázadokig a leghatásosabban táplálták az emberek hitét, amiről viszont ma tilos beszélni, mert aki ilyesmit kiejt a száján, azt megkövezik szeretetlenség miatt. Ha ez a velejéig bűnös és istenkáromló világ pénzügyileg vagy gazdaságilag összeomlik, akkor elég nehéz istenítéletről beszélni, hiszen az ilyen fajta összeomlásnak a természet és a gazdaság szabályai szerint már réges-régen be kellett volna következnie.      Mivel ezt egyetlen szakértő sem tagadja, joggal hihetjük, hogy a világot valamilyen természetfeletti erő tartja még mindig fenn, és ez most inkább sátáni, mint isteni erő. Persze természetesen úgy, hogy erre Isten ad engedélyt Sátánnak. Ahogy annak idején Jób esetében adott, de Péter esetében megtagadta: „Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben.” (Lk 22,31-32)      Jóbbal kapcsolatban viszont így szólt az Úr: „Az Úr erre azt mondta a sátánnak: »Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed.«” (Jób 1,12) – A Sátán tehát magát Jóbot nem ölhette meg, de mindenét elpusztíthatta és őt magát súlyos betegséggel sújthatta – amíg Isten ezt megengedte neki. Látva a mai világot, mely Isten törvényei, a természet rendje, azaz az Isten által megszabott „használati utasítás” teljes figyelmen kívül hagyása, sőt megtiprása mellett is fennáll, nem meglepő, ha valakinek az jut az eszébe, hogy Isten „a sátán kezébe adta” a földet. Ezt a lehetőséget, vagy véleményt nemrég két paptól is hallottam. És Fuchs atya éppen tegnap beszélt arról prédikációjában, hogy Krisztus Urunk feltámadása óta a Sátán csak azokat tudja befolyásolni, bűnre csábítani, akik közel mennek hozzá, hiszen a feltámadás óta láncon van. És mivel két urat nem lehet egyszerre szolgálni, aki nem Istent szolgálja, az hátat fordít Neki, nem ismeri el a világ urának, így viszont kiszolgáltatja magát a Sátánnak. Nos, a mai világ pontosan ezt teszi, nagy általánosságban, egészében és minden részletében is.      Mindeközben én nem ismerek olyan tanítást, ami a ma kialakult helyzetre útmutatást adna. Hogy csak két olyan nevet említsek, akiknek az írásait a napokban tettem fel a honlapra: Dom Gueranger (írásának címe: A szenvedés ideje és az emberi jogok) és Robert Mäder atya (legutóbbi írásai itt és itt találhatóak) miközben világosan tárták fel a válságot, egyúttal mindig arról írtak, hogy nagy baj nem történhet, mert azt Isten nem engedi meg. Ezt ugyanolyan biztosra vették, mint azt, hogy az Egyház feje, Róma tanítóhivatala soha nem fordulhat szembe a kétezer éves katolikus tanítással.      És mi történt? Az, amit minden egyházi személy lehetetlennek tartott, és ami ma valójában drámaivá teszi a katolikusok helyzetét: saját vezetői váltak az igaz hit árulóivá, és követelik tőlük, hogy ők is azzá váljanak. Erre a legjobb bizonyíték a mostani követelésük a Pius Közösséggel szemben. A pápa legújabb beszédében ugyan helyteleníti az osztrák „papi mozgalmat”, de egyetlen szóval sem mondja, hogy ezért megbünteti, pláne azt nem, hogy kiközösíti őket. Ugyanakkor Fellay püspököt a Hittani Kongregáció prefektusa a pápa nevében megfenyegeti (lásd a honlap cikkét), hogy ha nem fogadja el a II. Vatikáni Zsinatnak az Egyház kétezer éves tanításával szöges ellentétben álló megállapításait, akkor „egyházi elválás” következik „annak fájdalmas és kiszámíthatatlan következményeivel”. A kizárás, a szakadás tehát ma csak a hithűségért, a kétezer éves tanítás, a zsinat előtti pápai enciklikák betartóinak jár, senki másnak, még a nyílt eretnekeknek sem.      A II. Vatikáni Zsinatig a hithű katolikusokat az „ellenség” üldözte, és nem a saját egyházi vezetőik. Ennek még az elvi lehetősége sem merült fel. Saját hittársak előtt vállalni a nehézségeket, netán vértanúságot, pedig összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint egyedül, elhagyatva, vagy pláne úgy, hogy a saját vallás képviselői az üldözők. Az első évszázadok és a mostani keresztények helyzete között az az egyik legnagyobb különbség, hogy az előbbiek pogány világba születtek, ezért természetesnek vették, hogy a körülöttük levő világ istentelen, és hogy nekik ezért csak üldöztetés és megnemértés jár, valamint, hogy a világ erkölcse, szellemisége – és nem csak a hite – gyökeresen eltér az övékétől. A ma élő keresztény mögött csaknem ezerötszáz olyan év áll, ami kereszténnyé tette a világot, és amelyben a kereszténység így vagy úgy, de hatalmon volt. Ezért a mi számunkra egyáltalán nem magától értetődő az az istentelenség, ami mostanra teljes egészében elárasztotta a földet.      Ebből pedig az következik (amit már Szent Pál tanított), hogy csak akkor maradhat valaki katolikus, ha elkülönül a pogánnyá, eretnekké vált környezetétől. Egy katolikusnak korunkban mindenre vigyáznia kell: arra, hogy milyen könyvet olvas, milyen filmet, színdarabot néz, milyen társaságba, milyen rendezvényre, milyen sporttelepre, milyen kiállításra megy stb. Egész élete nem áll másból, mint tágabb és nagyon sokszor szűk, sőt, legszűkebb környezetével való szembenállásból, résen levésből, elkülönülésből, visszahúzódásból. Ha nem ezt teszi, hite menthetetlenül csorbát szenved. Ráadásul állandóan kis árulásokat kell elkövetnie, melyek idővel természetszerűleg és kivédhetetlenül hozzák magukkal a nagy árulásokat. A mai helyzetnek egy másik problémája abból adódik, hogy a katolikussággal együtt jár a misszionálás kényszere, és az a vágy, hogy a világon minden „szép” legyen, olyan, amilyennek Isten teremtette. Ehelyett ma semmit, de abszolúte semmit nem lehet látni, ami rendeltetése szerint működne, ahol az Isten rendelte rend uralkodna. Se a természetben, se az emberek között. Minden a feje tetején áll, és nem csak egyszerűen alkalmatlan vagy csúnya, hanem kifejezetten ördögien torz és rút. Az Isten képmására teremtett ember „szépségére”, a természet Isten-adta harmóniájára érzékeny keresztény lélek, akármennyire is erőlködik, még legkegyelemteljesebb pillanataiban sem képes elviselni azt a romlást, amit ma az élet minden területén tapasztal.      Természetesen felmerül a kérdés, hogy hányan vannak, akik mindezt észreveszik, és akiknek ez fáj. Azt hiszem, annyian, ahány katolikusnak Isten megadta a felismerés, a megkülönböztetés ajándékát. És azt hiszem, ennek az ajándéknak a mértéke, azaz a felismerés mélysége egyenes arányban áll a hit nagyságával. Következésképpen előfordulhat, hogy azok száma, akik szenvednek a fent vázolt helyzettől, nem nagyon magas. De akárhányan is vannak, számukra életbevágó annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy hogyan őrizzék meg magukat, hitüket és józan eszüket ebben a sátáni világban. Aquinói Szent Tamás a világ legfontosabb művét (a Summát) írta, amikor egyik szentmiséjében az Úr Jézus megjelent neki, és megkérdezte tőle, hogy mit kíván cserébe jó munkájáért. Tamás azt válaszolta, hogy Őt magát. És ezután letette a tollat és várta az Úrral való találkozást, azaz a halálát. Azt mondta, hogy mindaz, amit írt, értéktelen pelyva ahhoz képest, amit az Úr mutatott neki.      Ezzel arról tett bizonyságot, hogy az élet dolgai, még az Isten ügyében való munkálkodás is, érdektelen dolog Jézus puszta szeretetéhez képest.      Ugyanakkor az egész Szentírásban és a liturgikus szövegekben olyan könyörgések találhatóak, melyek az Isten-hívők azon forró kívánságát fogalmazzák meg, hogy a világ ismerje el Isten nagyságát, minden test az Urat dicsérje, minden térd az Úr előtt hajoljon meg. Vagyis a hívő katolikus mindig és mindenütt ezeket a kéréseket olvassa, imádkozza, hallja. És ha ehhez még hozzávesszük a fent elmondottakat, vagyis, hogy génjeiben, emlékeiben, szokásaiban magában hordozza a csaknem kétezer éves kereszténységet, akkor lehet csodálni, hogy nehéz elviselnie, hogy valami szilárdnak hitt jóból lett a rossz, nem pedig a rosszból lehet majd talán jó, ahogy az őskeresztények hihették? Az őskeresztényekről köztudott, hogy azt hitték, sőt meg voltak győződve róla, hogy Jézus második eljövetele hamarosan, talán még az ő életükben megtörténik (hiszen Jézus azt mondta, hogy nem múlik el ez a nemzedék, és bekövetkezik). Azt nem tudni, hogy abban hittek-e, hogy a világ majdan kereszténnyé válik, de feltehető, hogy az első évszázadokban még a legmerészebbek sem tartották ezt lehetségesnek. Vagyis életüket úgy igyekeztek berendezni, hogy pogány környezetükben a lehető legkönnyebben keresztények maradhassanak.      Úgy vélem, a mai hithű katolikusnak is ez az egyetlen megoldása. És, hogy ezt meg tudja valósítani, annak módját nem a kétezer éves katolikus múltból kiinduló, azt előfeltételező íróktól, hanem az első keresztényektől kell megtanulnia. A régi katolikusok egyik legszembetűnőbb ismérve a mienkétől eltérő kapcsolatuk Jézussal. Csaknem 12 évszázadig a keresztények nem a keresztre feszített Jézushoz imádkoztak, hanem a Jó Pásztorhoz. Akikre szintén testi kínok várnak, azokat nem a kereszt látványa, a szenvedés hangsúlyozása, hanem annak tudata vigasztal, hogy Valaki állandóan figyel, gondol rájuk, óvja, várja őket.      Ha a földi hatalom és vagyon a katolikus Egyház kezében van, akkor normális, hogy a szenvedés szükségességének kihangsúlyozása, az alamizsnálkodás, mások segítése az egyik legfőbb lelki intelem. Ha viszont a katolikusok vannak elnyomott helyzetben, ha nem is anyagilag, de szellemileg, lelkileg mindenképpen, akkor az nem vigasztaló a számukra, ha a még több szenvedés, a szüntelen másokra való figyelés fontosságára hívják fel szinte kizárólag és állandóan a figyelmüket. Akkor a legfontosabb lelki táplálék a Jó Pásztor, a szerető Atya, az égi boldogság, a remény folytonos emlegetése. A második nagy eltérés a múlt és a mostani katolikusok között az ember szerepének a radikális megváltozása. Mintegy 1300 évig az embernek eszébe nem jutott magát, az embert a középpontba állítani, se a köz-, se a személyes életében. Ezt az eltérő gondolkodásmódot kiválóan mintázza az építészet. Amíg a gótikában a katedrálisok égbenyúló, emberi szemmel soha nem látható legapróbb részleteit is ugyanolyan gondossággal mintázták ki, mint az összes többit, azon hit alapján, hogy „Isten látja”, addig a reneszánsz már csak a homlokzatokkal törődött, vagyis azzal, amit az emberek maguk is láthattak.      A humanizmus, bár már a 15. században elindult, a katolicizmust csak a II. Vatikáni Zsinattal kerítette teljesen hatalmába. Lásd VI. Pál pápa záróbeszédének ide vonatkozó részletét, melyet a honlap „Becker bíboros: A Piusfivérekkel nehéz az egyezkedés” című cikke idéz. Az idézet utolsó mondata így hangzik: „Az ember felé irányuló határtalan szimpátia teljesen áthatotta a zsinatot.”      Mára már nincs olyan helyzet, alig van olyan főpap, aki ne erre a VI. Pál által emlegetett hamis irgalmasságra hivatkozna, amikor eretnekeket meghagy egyházi hivatalukban, nyilvános bűnösöket ajnároz stb. Csak azt felejtik el, hogy Jézus példázatában a szamaritánus nem a rablókat ápolta, hanem az áldozatot, és hogy Jézus csak úgy bocsátott meg a bűnösöknek, ha azok bűnbánatot mutattak, és mindig a lelkükre kötötte, hogy ne vétkezzenek többé. A régi korok katolikusait születésüktől fogva arra nevelték, hogy ez a földi élet a síralom völgye, az igazi otthon a túlvilágon lesz, és hogy van egy Atya, aki minden pillanatban figyeli és óvja őket. Ma a bölcsőtől a koporsóig csak azt hallja, hogy ez a földi élet milyen jó és szép, és igyekezzünk ezt szebbé tenni, és mindenkinek segítsünk, hogy az ö földi életük is szebb legyen. Soha, sehol, senki, a hivatalos egyháziak közül sem, mondja azt, hogy a test másodlagos, a lélekkel törődjünk, azt tápláljuk, mind magunkban, mind embertársainkéban. Ha valaki erre hívja fel a figyelmet, környezete megbélyegzi, keresztényietlennek, súlyos bűnösnek kiáltja ki azonnal. Ha az ember felfogja, hogy nem e földi életre teremtetett, akkor azt az érzetet és annak tudatát is bírja, hogy a földi dolgok sem különösen fontosak, és így a veszteségek se viselik meg túlzottan. Vagyis e kettő elválaszthatatlan egymástól. Aki tudja, hogy a jövő életre teremtetett, az a földi dolgokat is ennek megfelelően értékeli, azaz kevéssé becsüli. Akit viszont arra nevelnek, hogy igyekezzen földi életét a lehető legkellemesebben eltölteni, annak számára az evilági dolgok óriási jelentőséget nyernek.      Talán Aquinói Szent Tamás fent említett látomása és viselkedése is azt jelenti, hogy a körülöttünk látható pusztulás felett érzett fájdalom is a földiekhez való ragaszkodást jelenti? Hogy bizonyos értelemben ez is egyfajta hiúság, önzés, következésképpen nem megengedett?      Feltételezhető, hogy az őskeresztények nem csodálkoztak a pogány világ torzulásain, hanem természetesnek vették, hogy az Istennel szembehelyezkedő, Őt el nem fogadó világ nem is lehet másmilyen. Olyan mértékben vágytak az égi hazába, Jézus testi közelségébe, és annyira tartották magukat Jézus tanításához, hogy ez a világ gyűlöli az igazságot, tehát minden jót és szépet, hogy nem is foglalkoztak a világgal, csak saját és hittestvéreik lelki javával. Azt hiszem, a megoldás – az őskeresztények példájából kiindulva – a lehető legnagyobb elkülönülés, a saját lelkünk ápolása és csak a ránk bízottakra való odafigyelés, és annak minél erősebb tudatosulása bennünk, hogy a világ dolgai érdektelenek. És Jézus azon tanításának magunkává tétele, miszerint gyermekké kell válnunk – vagyis mindent Rá kell hagynunk. Hiszen az egész teremtés az Övé, és hogyha Őt mint tulajdonost nem zavarja, hogy a földi világban minden rothad, akkor ez minket, a szolgáit sem szabad zavarnia. Ha mégis, akkor ezt le kell győznünk magunkban, mint valami kísértést, sőt talán mint bűnt. Olykor tehát úgy tűnik, hogy Isten egészen mostanáig úgy bánt az emberrel, úgy irányította, hogy jobban figyelembe vette az Általa meghatározott természetét, mint napjainkban. Talán ez a mostani bánásmódja egyfajta lelki vértanúságot ad. Mindenesetre nem tehetünk mást, mint vakon bízunk Benne, minél kevésbé értjük körülöttünk a miérteket, annál jobban. 2012. április 9.