III. RÉSZ
HOGYAN LESZÜNK ISTEN GYERMEKEIVÉ?
18. Imádás és tisztelet
1. A hit alapja és indító oka, hogy Isten mindentudó és igazmondó; a remény oka, hogy Isten végtelenül jó és irgalmas, ígéreteiben hűséges; a szeretet oka, hogy Isten a legfőbb jó. Mivel tehát a hit, remény, szeretet Istennek végtelen tökéletességeiből fakad: csakis Istennel (s nem a szentekkel) lehetünk e hármas kötelékkel összefűzve. Főleg a hit adója az imádás adója, mellyel kis értelmünket a végtelen isteni értelem alá rendeljük.
Ha Istent működésében mint Teremtőt, Megváltót és Megszentelőt nézzük s előtte mint legfőbb Urunk előtt hódolunk meg: az imádás adóját rójuk le az isteni felségnek. Az imádásnak alapgondolata: Te vagy a legfőbb Úr, kinek ég és föld hódolni tartozik. Imádlak, mert kezed alkotása vagyok; imádlak, mert a te irgalmad váltott meg engem a kárhozattól; imádlak, mert a te kegyelmed tesz engem Isten gyermekévé.
Az imádás adója egyedül Istennek jár, mert egyedül Isten a legfőbb úr. Az imádás adója az Úr Jézus emberi természetét is megilleti, mert emberi teste-lelke elválaszthatatlan az ő isteni személyétől. Épp azért imádással hódolunk az Oltáriszentség előtt, hol az Úr Jézus teste-lelke istenségével együtt van jelen; imádással hódolunk szentséges Szíve, mint végtelen szeretetének jelképe előtt, mert ez a Szív elválaszthatatlan isteni személyétől.
Az Oltáriszentségben nem a kenyér és bor külső alakját mintegy az Úr ruháját, hanem magát az Urat imádjuk; hasonlóan az Úr Jézus szentséges szívét nem mint emberi és isteni természetétől elválasztott holt testrészt imádjuk, hanem mint istenszemélyétől éltetett testrészét.
A Szentírásban ez a szó adoratio sokszor annyit jelent, mint hódolat, tisztelet. Ilyen értelemben használja az Egyház az adoratio szót, mikor a keresztnek nagypénteki tiszteletét adoratio crucis-nak nevezi. A kereszten függő Krisztusnak igazi imádás jár, szent keresztjét csak tisztelet illeti, mivel megváltásunk eszköze. Hasonlóan tisztelet illeti az Úr ruháját, a szegeket, töviskoronáját, szent sírját stb., vagyis ezeket a dolgokat nagyrabecsüljük, mivel közeli viszonyban vannak az Úr Jézussal.
2. Akik szeretik Istent, azokat maga az Úr barátainak nevezi, s ha mi igazában tiszteljük Istent, az ő barátait is meg kell becsülnünk. Ezek Szűz Mária, az angyalok, a szentek. Szentjeiben magát Istent tiszteljük, mert az Ő képmásai s általa lettek szentekké. A szentek tisztelete sohasem lehet azonban imádássá, miként a teremtményből sohasem lehet Teremtő. A Teremtő és teremtmény között mindenkor végtelen űr marad, melyet áthidalni nem lehet: éppúgy végtelen a különbség az imádás és tisztelet között.
Egy huszár büszke öntudattal így szólt baka társaihoz: „A világon a huszár az ember, aztán jő egy nagy semmi, aztán még egy semmi – s végül jő a baka!” E túlzás tiszta valóság a lények rendjében. Az első és legfőbb Isten. Aztán jő egy nagy semmi, aztán még egy nagy semmi – s végül jönnek az emberek. Szóval Isten és ember között áthidalhatatlan nagy űr van.
Az emberek legkiválóbbjai a lelkiségre jutott Isten gyermekei. Isten gyermekei között a legderekabbak az erények hősei, a szentek. A szentek között a legfőbb Szűz Mária, Isten Anyja, ki az egész emberiség élén halad. De még Szűz Mária s Isten között is végtelen az űr: ő teremtmény, bár a legremekebb teremtmény – Isten pedig Teremtő.
Az 1909. évben boldoggá avatott Hofbauer Kelemen egykor egy protestánst térített meg, ki a hitvallás letétele előtt így szólott lelki vezéréhez: „Mindennel tisztában vagyok immár, csak a szentek tiszteletével nem tudok megbarátkozni.” „Ez nem baj – mondotta Hofbauer –, ha megismeri a szenteket, majd megbarátkozik velük.”
Tényleg a szentek a legderekabb emberek a világon s mihelyt valaki az erényt becsüli, az erénynek hőseit is meg kell becsülnie. A szentek lajstroma az erényhősök lajstroma, oda csak azok jutnak be, kik igazi hősök voltak az erényben, az Isten és felebarát szeretetében.
Ha valaki szentnek hírében halt meg, illetékes püspöke vizsgálatot kér a pápától. Ha ez a vizsgáló-bizottság, mely egyházi és világi szaktudósokból áll s mindenkor eskü alatt hallgatja ki a tanukat, azt találja, hogy az illető hősi módon gyakorolta az erényeket s csodálatos dolgok történtek vele, a pápa venerabilis, tiszteletreméltónak jelenti ki.
A boldoggá avatás szigorú pörös vizsgálatnak eredménye, mely Rómában megy végbe. Feltételei: a) az erénynek hősi foka, b) legalább két csoda. A boldoggá avatott bizonyos megyében, vagy országban, vagy bizonyos szerzetben tisztelhető. A szentté avatáshoz még újabb két csoda megállapítása szükséges s a szent az egész Egyházban tisztelhető. „Szent” tehát nem annyi, mint üdvözült, ki a szentek közösségébe tartozik, „szent” annyi, mint erényhős, mintakép, kinek szentségét maga Isten jelentette ki azzal, hogy csodákat mívelt általa. A csoda nem a szentség kelléke, hanem jele, pecsétje a szentségnek.
3. Mivel Szűz Mária Isten legremekebb teremtménye, kire a Szentháromság a legbőkezűbben pazarolta adományait, minden szent között őt illetjük a legnagyobb tisztelettel (hyperdulia).
Szűz Mária egész nagysága abból fakad, hogy ő Isten anyja. Istenanyai méltósága miatt részesült a malaszt teljében, a szeplőtelen fogantatásban. A szentek között oly híven senki nem közreműködött a kegyelemmel, mint Szűz Mária. Mint Isten anyja egyedüli viszonyban áll az isteni felséggel.
Mivel általa kaptuk a Megváltót s a legbensőségesebben részt vett Fia szenvedéseiben, halálában, Isten után nekünk Szűz Mária a legdrágább a világon, s tőle mint Isten Anyjától, ki érettünk szenvedett, minden szentnél többet várunk.
A magyar Szent Erzsébetről (II. Endre leánya) írta a protestáns Leo: „Ha e gyönyörűséges élet valaha teljesen feledésbe menne Németországban, akkor törjék össze Germania címerpajzsát és roncsait dobják a síromra.” Még sokkal nagyobb joggal mondhatjuk: ha Szűz Mária tisztelete valaha kiveszne Krisztus híveinek szívéből,, akkor megírhatják a gyászfeliratot az emberiség fejfájára: „Nincs többé szeretet, nincs többé erény a világon, ha azt az ártatlan Anyát sem becsüljük, ki a kereszt tövében annyit szenvedett érettünk.
Szűz Mária nagyságát nem kell költéssel megtoldanunk, csak olyannak kell tekintenünk, amilyennek Isten nézi, amilyenné Isten tette. Mivel Szűz Mária által kaptuk a Megváltót, s mivel bensőségesen részt vett Fia szenvedéseiben, az ő könyörgő közbenjárása valamennyi angyal és szent közbenjárásánál hatalmasabb, s a valláserkölcsi élet fő szakemberei (szent atyák) szerint Szűz Mária igazi, bensőséges tisztelete a kiválasztottságnak a jele.
Szűz Máriának nincs isteni hatalma, de van anyai szava, mely tömérdek szenvedésére hivatkozhatik, s ez az anyai szó sokat nyom Szent Fia szemében. „Én egyenest Istenhez fordulok” – mondotta egy büszke protestáns katolikus ismerősének. „Én is ezt teszem – felelte a katolikus – de Szűz Mária társaságában járulok Isten elé s azt hiszem, hogy ily előkelő társaság javamra válik.”
Mivel Szűz Mária a mi bűneink miatt szenvedett, legszívesebben akkor jár közben érettünk, ha bűneinktől szabadulni akarunk, ha az ő erényeit, főleg a tisztaságot magunkban megőrizni akarjuk. Zlicchi atya, jézustársaságbeli pap, sok ifjút vezetett az erény útjára az általa szerkesztett következő imádsággal, melyet reggelenkint kell elmondani:
„Ó asszonyom, ó anyám! Mindenestül Neked ajánlom magamat, s hogy odaadásomat Neked megmutassam, íme Neked ajánlom ma szememet, fülemet, szájamat, szívemet, mindenemet. Mivel tehát Tied vagyok, ó jóságos Anya, őrizz és oltalmazz meg engem, mint saját tulajdonodat.” Kísértés idején: „Ó asszonyom, ó anyám, emlékezzél meg, hogy Tied vagyok. Őrizz és oltalmazz meg engem, mint saját tulajdonodat!”
Aki komolyan veszi fel a harcot a tisztaságért s buzgón tiszteli a tisztaság Anyját, okvetetlenül győzni fog; de akinek lelke folyton a szenny körül ólálkodik, s Szűz Máriában bizakodik, imádságával sérti a tisztaság Anyját. „Mutasd meg, hogy Anyám vagy” – imádkozta egy ifjú. „Mutasd meg, hogy fiam vagy” – nyerte feleletül lelkében az ifjú.
4. Mivel a szenteket tiszteljük, földi maradványaikat s mindazt is tiszteletben tartjuk, ami velük közeli viszonyban volt. Ez a szokás olyan régi, mint maga az Egyház. A római hívek Szent Ignác csontmaradványait († 107) elküldték az antiochiai híveknek, s a kísérőiratban többek között ezt írták: „Megjelentettük nektek halála napját, hogy évenkint összegyülekezzetek s emlékét megújítsátok.”
Ősrégi szokás volt a szentmisének bemutatása a vértanúk sírján, miből az a szokás keletkezett, hogy most is minden oltárba vértanúk ereklyéit tesszük. A szentek ereklyéit Isten már sokszor csodákkal dicsőítette meg.
Az Úrnak, Szűz Máriának, a szenteknek képeit is tisztelettel illetjük, nem mintha azokban valami csodálatos erő lakoznék, hanem azért, mert a tisztelet azokra száll, akiket a képek ábrázolnak. A világ is tiszteletben tartja „nagyjainak” képeit, emlékeit, pedig e nagy emberek törpék szentjeinkhez képest.
Mivel a protestantizmus 300 év alatt fia szentet se tudott nevelni, a katolikus Egyházra a szentek, szentképek s ereklyék miatt minden áron a bálványozás vádjait akarja rásütni. „A szentek imádása” fegyvertárának kipusztíthatatlan hazugsága. – Ha még egy Szent Pál is a római, tesszalonikai hívek imádságát kérte: bizony mi is kérhetjük a megdicsőült szentek imáját, közbenjárását. A katakombák sírfeliratain is olvashatjuk: „Ora pro me, ora pro fratribus!” Ha a világban mindenki protekció után szalad s érdem nélkül is protekció révén akar boldogulni: miért veszi a katolikusoktól a világ rossznéven, hogy mennyei protekcióval akarnak érdemre szert tenni?
19. Önmagunk szeretetéről
Az imádság, a szentmisehallgatás, az áldozás a lélek tápláléka, miáltal erőre kap. De ez az erő nem öncél, hanem eszköz a munkára, a szeretetre: Isten, önmagunk s felebarátaink szeretetére. – Hol van az önszeretet gyökere?
1. Az ember élni és boldogulni akar. Ez az önfenntartás ösztöne, mely elválaszthatatlan az emberi természettől, miként a mágnestől elválaszthatatlan, hogy a vasat magához vonzza. Az ember nem is akarhatja boldogtalanságát. Szóval az ember kénytelen önmagát szeretni; azért Isten nem is adott ily fajta törvényt: „Szeresd önnönmagadat.” Ellenkezőleg, Isten feltételezi az emberben az önmaga iránt való szeretetet és ezt teszi a felebaráti szeretet mértékévé: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
2. Az Isten szeretete dolgában Isten csak a helyes rendet szabta meg, melynek törvénye így szól: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát: és ezek (múló javak) mind hozzá adatnak nektek.” (Mt 6,33) A helyes életnek törvénye tehát: Legelőször biztosítsad örök boldogulásodat Isten szeretete által, s ha ezt teszed, leraktad ideig való, földi boldogulásodnak is az alapját.
A nagyobbik, az örök boldogulás magában foglalja a kisebbiket is; de a kisebbik, a földi boldogulás nem foglalja magában az örök életet. Akinek legfőbb gondja Isten országának felépítése a maga lelkében, az biztosítja magának Isten segítségét s áldását.
Másodszor: Akinek az örök élet biztosítása a legelső s legfőbb gondja, arról tesz tanúbizonyságot, hogy megvan benne a tudományok tudománya: az értékelés tudománya, s aki a javakat igaz értékük szerint tudja megbecsülni, az a földi életben is boldogul, mert észszerűen tud élni.
A világon csak egyfajta okos emberek élnek: az igaz keresztények, mert megvan bennük az élet bölcsessége, az értékelés tudománya; a többiek mind többé-kevésbé a bolondját járják, kik erejüket kicsiségekre pazarolják (tudomány, hírnév, előkelő állás stb. stb.), a nagyot pedig semmibe se veszik. Vagy nem igazi bolond az, ki testének egészsége miatt folytonos rettegésben él, betegség esetén egész vagyonát feláldozni kész, hacsak egy-két évvel is meghosszabbíthatja földi életét s ugyanakkor a kisujját sem mozdítja meg lelkének örök életéért?
3. Az értékelés tudománya szerint az első a lélek örök élete az erény által, melynek tényezői a kegyelem és igazság. Aztán jönnek a földi boldogulás tényezői: az egészség, jó hírnév, tudomány, vagyon.
4. Az értékelés tudományát, melynek önmagunk szeretete a gyümölcse, egyedül a hitből szerezzük meg. Ha Isten szemével nézzük önmagunkat, megismerjük, hogy a) lelkünk magának Istennek a képmása, tehát végtelen érték, b) melynek örök boldogulásáért Isten Fia végtelen kincset, saját vérét adta, c) melynek tökéletesítésére s boldogítására a Szentlélek megszentelő isteni művészetét pazarolja. A hit ezen igazságaiból fakad önmagunk megbecsülése, mely önmagunk szeretetének a gyökere. Ha Isten szemével értékeljük magunkat, azt szeretjük magunkban, amit Isten becsül és szeret.
A test nagy jelentőségét s méltóságát is csak a hitből ismerjük meg, mely tudtunkra adja, hogy testünk a Szentlélek temploma (1 Kor 6,19), melyre szintén örök dicsőség vár. A hitetlen, aki megveti a hit fényét, a mindentudó Isten tudományát, holta napjáig ostoba gyermek marad, ki sohasem ismeri meg saját értékét.
A hitetlenek sohasem nőnek ki a gyermeksorból, ők is másod-, harmad-, tizedrangú dolgok után lelkendeznek, babát kérnek: olyasmit kérnek, ami a testi embernek tetszik, de igazán nagyot nem keresnek, mert lelkükben mindenkor éretlen gyermekek.
5. Önmagunk helyes szeretete a felebarát szeretetének a mértéke („Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”), mert az emberi természet minden emberben egyforma; azért minden törvény (5.-10. parancsolat), mely a felebarátra vonatkozik, önmagunkra nézve is érvényes.
– Tilos a gyilkosság, de az öngyilkosság is.
– Tilos a csábítás a bűnre, de a bűn veszedelmének keresése is.
– Tilos a paráznaság mással, de az önfertőzés is.
– Tilos a lopás stb., de a könnyelmű pazarlás is.
– Tilos a rágalmazás, de a becsületünkkel való nemtörődés is.
Szóval: ami sérti másnak a méltóságát, az önmagunk méltóságát is meggyalázza.
6. Mindenki maga a legközelebbi felebarátja magának, azért az első: saját lelkünk üdvössége, aztán jő felebarátunk lelkének üdvössége; harmadik helyen jő önmagunk földi boldogulása, negyedik helyen felebarátunk földi boldogulása. Ha önmagunk földi boldogulása összeütközésbe kerül a felebarát üdvösségével, önmagunk földi érdekét fel kell áldoznunk a felebarát örök üdvösségének.
Ha a helyes rendet felforgatjuk s önmagunk földi boldogulását (vagyon, élvezet, egészség, tudomány, hírnév) első helyre tesszük, vagy önmagunk földi boldogulásának feláldozzuk a felebarát örök üdvösségét: akkor megszületik az önmagunk szeretetének torzképe, az önzés, melyet majomszeretetnek is nevezhetünk, mert hiányzik belőle az észszerűség,
A világ fiai, kik „a test okosságának” a hívei, még a helyes önszeretetből is fegyvert kovácsolnak a keresztények ellen, s azt mondják: „A bigott keresztények önző emberek, mert "csak" becses lelkük megmentésével törődnek.”
Hát való tény, hogy az okos kereszténynek a legeslegfőbb gondja az örök boldogulása; ha bármi más dolgot az örök boldogulása fölé helyezne, lemondana az okosságról, mint ahogy a világ fiai teszik. De az a „bigott” keresztény nem csupán a maga üdvösségével törődik, hanem azon van, hogy mások üdvösségét s örök boldogulását is előmozdítsa, az a "csak" csupán a világ fiainak költése, hogy az önzés látszatát kelthessék azokban, kik nem restek a gondolkodásban.
20. A felebarát szeretete
1. Színarany igazság, amit most elmondok, mert Szent Jeromos, a tudós egyházatya az, aki a hagyomány szerint feljegyezte. Ezt a történetet Szent János végrendeletének nevezik.
Az apostolok egy szálig vértanúságot szenvedtek, kivéve Júdást, aki önmaga ment a halálba s az ördög vértanúja lett – s kivéve Szent Jánost. Ez nagy korra jutott s Efezus városában volt püspök. Mikor már elerőtlenedett a lába s melle is meggyengült, még mindig nem ült nyugalomban. Mert akiben csak egy szikra ég a Szentlélekből, annak nincs nyugta: erejének utolsó maradékát sem akarja elvesztegetni, hanem dolgozni kivan vele, azt tartva, hogy a sírban rá érünk nyugodni. Azért Szent János hordozható ágyon vasárnaponként a templomba vitette magát, hogy a hívekkel együtt imádkozzék és nekik prédikáljon. Könnyen elgondolhatjuk, mily halálos csendben voltak a hívek, mikor az ősz pap, a szent apostol, az Úr Jézusnak hűséges s benső barátja s kedves embere szólni kezdett a gyülekezethez. Nemde te is feszülten figyeltél volna szavaira? Nos, én az apostol prédikációját szóról-szóra elődbe adom, úgy ahogy azt Szent Jeromos feljegyezte. Magyarul ekként hangzik: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” S ezzel vége is van a prédikációnak.
Ugye ily kurta prédikációt még soha életedben nem hallottál? A hívek azt tartották, elgyengült öregtől nem lehet többet kívánni s nagy tetszéssel hallgatták a kurta prédikációt. A legközelebbi alkalommal ugyanazt prédikálta Szent János, nem mondott se többet, se kevesebbet e három szónál: „Gyermekeim, szeressétek egymást.” A hívek azt gondolták: nem árt, ha még egyszer ugyanazt halljuk. Harmadízben, mikor ismét ugyanezt hallották, egyik-másik tán azt gondolta, az öreg bizonyára elfeledte már, hogy ugyanazt már többször prédikálta. Ám Szent János negyedik, hetedik, kilencedik alkalommal is csak azt mondta: „Gyermekeim, szeressétek egymást.” Ekkor a legtöbben már ráuntak s egyesek, mert tudták, hogy az apostolban szikrányi gőg sincs s az őszinte beszédet nem veszi rossz néven, egyenest megmondták az apostolnak: miért prédikálja mindig ugyanazt, miért inti őket folyton szeretetre? Ekkor az Úr apostola azt felelte: „Mert az Úr hagyta meg nekem: s ha ezt teszitek, egymást szeretitek, ez elég.” (Stolz Albán)
A szeretet valóban „a tökéletesség köteléke.” (Kol 3,14)
2. „Isten a szeretet.” (1 Jn 4,8) Tekintsünk el most az isteni szeretet nagy tetteitől: a teremtéstől, a megváltástól s a megszenteléstől, melyek a szeretet óriási hegyei, s nézzük csupán Isten Tízparancsolatát. Valamennyit Isten szeretete diktálta.
Az 1. parancsolat követelményei: a hit, remény, szeretet, imádás lelkünk éltető elemei. Isten nevének tisztelete önmagunk megbecsülése (2. parancsolat). A szabbat, a nyugalom napja útját állja, hogy önmagunk önzése, vagy mások kapzsisága erőinket idő előtt elfogyassza. A szentmisével való megülése e napnak lelkünk éltetője (3. parancsolat). A szülők, a világi s egyházi elöljárók tisztelete a család, az állam, az Egyház fenntartója, az emberi módon való élet biztosítása. A szülők tekintélye nélkül nincs nevelés, az állam tekintélye nélkül nincs rend, az Egyház tekintélye nélkül nincs kalauzunk az örökkévalóságba (4. parancsolat). Az 5. parancsolat testi-lelki életünket, a 6. és 9. parancsolat az emberiség életforrását és saját méltóságunkat, a 7. és 10. parancsolat vagyonunkat, a 8. parancsolat becsületünket védi. Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy Isten összes törvénye önzetlen szeretetének a jelei.
Isten lelkülete a szeretet, mely javát akarja teremtményeinek: Isten gyermekeinek lelkülete hasonlóan a szeretet, mely önzetlenül mások javát akarja. Akiben nincs önzetlen szeretet, abban nem lakozik Isten szelleme, lelkülete.
„Új parancsolatot adok nektek – mondotta az Úr –, hogy szeressétek egymást. Arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,34-35) Tényleg, az első keresztények szeretetét a pogányok is észrevették: „Nézzétek – mondották –, hogy szeretik egymást, egymásért meghalni készek.” (Tertullián) Mikor az Úr a Hegyi beszédben az ellenség szeretetéről beszélt, így fejezte be szavait: „Legyetek tehát ti is tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” (Mt 5,48) Vagyis szeressetek, mert Isten is szeret. A szeretet a tökéletesség.
„Új” annyiban az Úr parancsolata, mert az Ő élete, szenvedése, halála a szeretetnek a megtestesülése. Őtőle új világosságot és páratlan indító okokat nyer a szeretet. A kereszt a csodatevő fa, mely szeretetet fakaszt a szívekből.
3. A felebarát szeretetének gyökere a felebarát megbecsülése. Ez a megbecsülés azonban csak akkor felel meg az igazságnak, ha Isten szemével nézzük a felebarátot.
A felebarát méltósága a hit, az Isten felfogása szerint abban áll, hogy ő a) Istennek a képmása, b) hogy lelkéért az Úr vérét ontotta, c) a Szentlélek remeke, d) az örök boldogságra hivatalos. Ez a szabadság, testvériség és egyenlőség. A felebarátot akkorának kell tekintenünk, amekkorává Isten teszi őt; ha kisebbnek tesszük, már nem értékeljük eléggé s nem tudjuk értéke szerint szeretni.
A felebarát örök boldogulásának az előmozdítása a szeretet első kelléke; a második: a felebarát földi boldogulásának az előmozdítása.
A humanizmus (humanus = emberi) csonka emberszeretet, mert nem ismeri a lélek nagyságát, rendeltetését, csupán a testi ember szükségleteit veszi figyelembe, s azért nem is alkalmazkodik a lélek szükségleteihez. A humanizmus ruhát, kenyeret, tejet ad a szegénynek, írni, olvasni is megtanítja, testi betegségét meggyógyítja, szóval előmozdítja a felebarát földi boldogulását, de a lélek nagy szükségletéről, az örök boldogulás előmozdításáról teljesen megfeledkezik. S mikor a földi boldogulás előmozdításával a vallást akarja pótolni, csalást követ el s még csonka emberszeretetét is megmérgezi.
A krisztusi caritas is előmozdítja az ember földi boldogulását, de többet is lát a felebarátban az embernél, meglátja benne Isten képmását, Krisztus testének tagját, az örök dicsőségre hivatalos fejedelmet s elsősorban az irgalmasság lelki cselekedeteivel a lélek örök boldogulását igyekszik előmozdítani. A humanizmus részvéte gyöngeség, mely szívesen ad alamizsnát, hogy magát a nyomor látásától megkímélje: a caritas nemesített részvét, mely felkeresi a nyomort, s nem annyira fillérével, mint áldozatos tevékenységével enyhíti azt. Szóval a caritas igazgyöngy, a humanizmus üveggyöngy.
4. A felebarát szeretete főleg e négy dologban nyilatkozik meg: hogy a) a 4.-10. parancsolat szigorú megtartása által óvakodunk a felebarát jogainak megsértésétől, b) életünkkel jó példát adunk felebarátainknak, c) állapotbeli kötelességeink lelkiismeretes teljesítése által a közjót, vagyis felebarátunk javát mozdítjuk elő, s d) mindannyiszor készek vagyunk segíteni, valahányszor felebarátunk szembe kerül az anyagi vagy erkölcsi nyomorral.
A szeretet nem szép beszéd, nem ömlengő érzelem, hanem komoly tettek egész sorozata, egész élet. A megindultság pillanataiban pár fillért odadobni – még nem a Krisztus követelte caritas. Egyáltalán Mi nagy dolog az, ha fölöslegünkből másnak juttatunk? Aztán szép az alamizsna, ha az igazi nyomor részesül benne – ha ellenben hivatásos úri vagy nem úri koldusnak adunk alamizsnát, aki fázik a munkától, csak züllését segítjük elő. Egy német kiszámította, hogy a német birodalom lakosai évente 200 millió márkát dobnak ki a hivatásos koldusok züllésének előmozdítására. Mennyi jót lehetne tenni ekkora összeggel, ha az alamizsna mellől nem hiányozna az okosság. Igazi segítség a felebarát talpra állítása, hogy a maga erejéből boldoguljon.
5. A szeretet összes pontjai feltételezik önmagunk kényelemszeretetének s rendetlen vágyainak megrendszabályozását, sőt azt kell mondanunk, az önmegtagadás mértéke a szeretet mértéke: mennél nagyobb az önmegtagadás, annál nagyobb a szeretet.
Csak akkor nem gázolunk mások jogaiban, ha rendetlen vágyainkat megfékezzük; csak akkor faragjuk ki magunkból a nemes embert, aki példa mások számára, ha minden nemtelenséget lefaragunk magunkról; csak akkor töltjük be lelkiismeretesen hivatásunk kötelességeit, ha a kényelemszeretetnek s nembánomságnak nyakát szegtük; csak akkor segíthetünk igazában felebarátunk testi-lelki nyomorán, ha személyes áldozatot hozunk érdekében.
Gondoljunk csak az irgalmas szamaritánusra. A Szent Vince-egyesület, melyet 1831-ben Antal Frigyes Ozanam (1813-1853) diákkorában Parisban alapított, az áldozatos szeretet gyakorlati iskolája. Tagjai személyesen felkeresik a testi-lelki nyomort, s nem hideg érccel, hanem meleg szeretettel igyekeznek rajta segíteni. Ezen egyesület szelleme nemcsak nyomort enyhít, de lelkeket nemesít: tagjai adnak s közben még többet nyernek. Ideális ifjaknak pompás gyakorlóiskola.
A nők számára a szeretet gyakorló iskolái a patronage-egyesületek (patronázs), melyek a cselédeket az erkölcsi zülléstől igyekszenek megmenteni, nemes szórakozás s komoly oktatás által nemesíteni.
Tán még eszményibb a rab patronage intézménye, melynek tagjai a bűn áldozatait igyekszenek a sárból felemelni. Hasonló irányú a Regisi Ferenc-egyesület, mely a vadházasság fertőjéből igyekszik felebarátjait kiragadni. Ily fajta intézmények az áldozatos caritas főiskolái a világiak számára. Krisztus érdekét s a lelkek üdvösségét szolgálják a hitterjesztés egyesületei. Ezen egyesületek érdekét imádsággal s alamizsnával szolgáljuk. Hálátlan keresztény az, ki másnak a krisztusi hit boldogító kincsét megszerezni nem törekszik.
6. Bár senkit sem szabad szeretetünkből kizárni, aki ember nevet visel, Isten akarata az, hogy földi életünkben azokat jobban szeressük, kik közelebbi viszonyban vannak hozzánk; csakis az örökkévalóságban lesz a lelkeknek Istenhez való viszonya a szeretetnek egyedüli mértéke. A szülők, elöljárók, vérrokonok, hivatásbeli társak, barátok, hitbeli testvérek, polgártársak – mind közelebbi viszonyban vannak egymással.
A máshitűek türelmet követelnek tőlünk: mi többet adunk nekik – szeretetet; de tévedéseiket színarany igazságnak el nem ismerhetjük, mit ők a hamis türelem cégére alatt követelnek, mert ez merénylet volna az igazság ellen. Hasonlóan nem a szeretet ellen való, ha bizonyos emberek faji hibáit szeretni és némán elviselni nem tudjuk. Amit maga az Isten is elítél, azt jómagunk se tartozunk szeretni.
7. Környezetünk szeretetének a törvénye így szól: „A szeretet tűrő és kegyes.” (1 Kor 13,4) Egyszóval azt mondhatjuk: a szeretet nagylelkű. „Isten a szeretet.” Szeretete kettőben nyilatkozik meg, hogy igazán isteni türelemmel tűri az esztelen bűnösöket, kik boldogító szándékaival szembeszállnak, s mindenkinek a javát akarja előmozdítani, mindenkit boldogságra akar vezetni. Gyönyörűen nyilatkozik meg az isteni szeretetnek e két tulajdonsága az Úr Jézus életében: földi vándorlása csupa jótett s nagylelkű türelem, mely még haldoklásában is irgalomért esedezik üldözői s ellenségei számára.
Mit kell eltűrnünk: a) környezetünk gyöngéit, fogyatkozásait, b) sajátos jellembeli tulajdonságait, c) környezetünk hibáit, d) üldözéseit. Ezekről mondja az apostol: „Egymás terhét viseljétek, úgy fogjátok teljesíteni Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) – A szeretet türelme nem gyengeség, hanem erősség, mely rendesen győz, és szeretettel győzni a győzelmek győzelme.
Züllött beteg lágytojást kért az ápoló irgalmas nénikétől. A nénike elhozta a kívánt tojást. „Ez nagyon kemény”, mondta durván a beteg. Pár perc múlva más tojást hozott a nénike: „Ez nagyon híg”, förmedt rá a beteg. Egy-két pillanat múlva mosolygó arccal, gyors forralóval, órával s nyers tojással a kezében állott a nénike a beteg ágya előtt és szelíden így szólt: „Itt van minden, főzze meg a tojást saját ízlése szerint!” Erre könny szökött a durva ember szemébe s ekként szólt: „Valóban van Isten az égben, ha már a földön is ilyen angyalok laknak! Hozzanak nekem papot!”
Ha olyasmit kell tenned, vagy mondanod, ami másnak kellemetlen, főzd meg a dolgot a szeretet tüzénél és édessé teszed a keserűt is.
Isteni sport – türelem által győzni. Ellenben roppant gyengeség s elvakultság jele, hogy környezetünk szarvas hibái se izgatnak minket, ha e hibák nem sértik érzékenységünket; viszont apró gyöngéi rögtön tűzbe hoznak minket, ha tyúkszemünkre hágnak. Hasonló vakság, hogy az Isten sértegetése felett napirendre térünk, de becses énünk csekélyke sérelme is egész forradalmat okoz bennünk. A rövidlátás netovábbja pedig, hogy idegenekkel szemben figyelmesek, előzékenyek vagyunk: de környezetünkkel szemben nem ismerünk kíméletet.
A tűrő, áldozatos szeretet a boldogság titka, melynek hiánya még a kolostort, a zárdát is a szenvedés és boldogtalanság házává teszi; a szeretet ellenben a szegény kunyhót is a boldogság házává varázsolja.
8. A felebaráti szeretet lélektani oka a részvét, mely élessé teszi a szemet, hogy a felebarát baját észrevegye; de igazi mozgató ereje az Isten szeretete. A teremtésben megnyilatkozó isteni jóság is megindító; de ennél sokkal hatalmasabban beszél az ember szívéhez a megváltás isteni munkája: Krisztus keresztje az áldozatos szeretet prédikálószéke és csodafája. Azelőtt is akadtak hősök, kik meghalni tudtak másokért: az első Nagypéntek óta százezrek és milliók akadnak, kik nemcsak meghalni, de élni is tudnak másokért. A humanizmus csupán a részvétből fakad, azért erőtlen: csak Isten a legyőzhetetlen szeretetnek a forrása.
9. Isten lelkületét legtisztábban tükrözi vissza az ellenség szeretete. Az Úr Jézus tanítása: ,,Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért, hogy fiai legyetek Atyátoknak, ki mennyekben vagyon, ki az ő napját felvirrasztja a jókra és gonoszokra, és erőt ad az igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,44-45) ,,Ki úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adá.” (Jn 3,16) Amint az Úr tanított, úgy cselekedett: még életének s becsületének gyilkosaiért is imádkozott: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34)
Az ellenség szeretetének fokozatai: a) a sértést nem viszonozni – ez a minimum, b) a megbántóért imádkozni, c) a megbántónak alkalomadtán jót tenni.
Ha te vagy a megbántott fél, köszönj a megbántódnak s ezzel értésére adod, hogy nem haragszol; Ha forrni kezd a szíved a sértés emlékezetére, állj lélekben Krisztus keresztje alá s mondd: Uram Jézusom! Te éretted feledni akarom a fájó megbántást! Ha sértő fél voltál, ne légy gyáva; embereld meg magadat s ismerd be hibádat. A rendes kifogás: „Nagyon megbántott az alávaló, nem tudom feledni a nagy sértést s a gazember nem érdemli meg, hogy vele szóba álljak”, stb. Jobban bántott meg téged ellenséged, mint a zsidók Krisztusodat? Különb vagy talán az Úr Jézusnál? Ellenséged jellemtelen, nem érdemel kíméletet s bocsánatot – megengedem: de nem érdemli-e meg a kereszten függő Üdvözítőd, hogy az ő kedvéért megbocsáss?
Aztán oly biztos dolog, hogy felebarátod téged sérteni, nagyon megsérteni akart? Hátha csak a te beteges érzékenységedből fakad a sérelem? A legeslegtöbb ellenségeskedésnek ez a forrása. Ne szeresd a megbántód hibáját, gonoszságát; ítéld el rosszaságát; de szeresd benne azt, amit Isten a sértés után is szeret benne, szeresd benne az isteni képmást, s kívánd boldogulását!
Ne feledd mindennapi imádságod szavait: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – ha te nem ismersz irgalmat, Isten sem irgalmaz neked. Ha a nagy Isten neked megbocsátani kész, kis emberke is bocsáss meg testvérednek.
Az ellenség szeretete a szeretet koronája, mert a legnagyobb fokú önmegtagadás gyümölcse. Ez a szeretet a fenségesség vonásával ékeskedik. Ha valami, az ellenség szeretete mutatja, hogy az igazi szeretet az akarat ténye s nem merő érzelem; az ellenség szeretete az érzelmek egész áradata ellen jő létre.
10. Aki nem jutott el annyira, hogy Istenért, másokért tud tenni és tűrni, az nem tudja, mi a lelki nemesség, annak élete kongó üresség, megszégyenítő lelki szegénység. Nem szeretett s nem fog szeretetet találni.
„Egy embernél megjelent a törvény szolgája s az ország legfőbb törvényszéke, a vértörvényszék elébe idézte. Ennek hallatára fejébe indult a vére, szíve hevesen dobogott, székre roggyant az idézés okozta ijedtsége miatt, mert jól tudta, hogy szénája nincs egészen rendben, s hogy a törvényszék keményen ítél. Jó ideig törte az eszét, mitévő legyen s elment legkedvesebb barátaihoz, kikkel mindennap társalkodott és Isten szerelmére sírva rimánkodott előttük, ne hagyják magára, kísérjék el a törvényszék elébe. Mikor azonban a jóbarátok hallották, miről van szó, hátat fordítottak neki, mintha soha sem látták volna. Ekkor a halálra ijedt ember néhány rokonához fordult. Ezek ráálltak kérésére s tényleg el is kísérték őt a törvényszék kapujáig. Itt azonban faképnél hagyták szegényt és visszatértek övéikhez. Most azt hitte a szegény ember, hogy az egész világ magára hagyta; de íme, egyszerre akadtak olyanok, akik a maguk jószántából ajánlkoztak arra, hogy elkísérik és pártját fogják. S amint beszéltek, úgy tettek. Elkísérték a bíró színe elé, s oly erővel védték ügyét, hogy a bíró nemcsak felmentette, hanem még dicséretben és jutalomban is részesítette.
Te magad vagy ez az ember; a szolga pedig, aki törvénybe idéz téged, a halál; s hogy a szigorú bíró kicsoda, azt bizonyára sejted: a mindentudó és szent Isten. A jóbarátok, kik ilyetén körülmények között hátat fordítanak neked, s egyszerűen cserbenhagynak téged – ezek a pénzed a ládafiában, kerted, földed, házad és ruhád, zsebórád és telt boroshordóid. Ezek halálod alkalmával nem mennek veled, másoknak szereznek örömöt, azoknak, kik öröklik őket, vagy árverésen veszik meg. A barátok második fajtája, kik a kapuig kísérnek el téged, ezek rokonaid, sógoraid és jóismerőseid. Ezek elmennek holttesteddel a temetőig, de tovább nem. Ha maréknyi földet dobtak koporsódra, hazatérnek s magadra hagynak. – De kicsodák azok, kik veled mennek, s kíséretedben maradnak? Ezek a te tetteid, az irgalmasság cselekedetei, melyeket világéletedben jó szándékkal cselekedtél. Ezek rajta vannak, hogy magad is irgalmasságot nyerj s a boldogság házába mehess be. Legyen tehát eszed, gyűjts jó csomó barátot a szeretet cselekedeteiből; eljő az idő, mikor ilyen jóbarátokat már nem szerezhetsz többé. (Stolz Albán)
21. Az örökélet visszaszerzésének és tökéletesítésének isteni eszköze
1. 1878-ban Ratisbonne atya látogatóban volt Freiburg városában. Ezt a Ratisbonne-t a Boldogságos Szűz megjelenése a kereszténység nagy ellenségéből jó katolikussá változtatta. (Rómában, Szent András templomában tért meg.) Pappá lett s Jeruzsálemben árvaházat alapított. Ebben az árvaházban egy Baden-hercegségből származó kertész dolgozott, akinek anyja Z-ben még életben volt. Ratisbonne örömöt akart szerezni kertésze anyjának, s azért meglátogatta s elbeszélte fia életének a sorsát. Mekkora volt az öreg anya öröme, mikor fiának kenyeres gazdája a messze távolból meglátogatta. Mikor elbúcsúzott tőle s már elindult a kocsija, egyszerre kiabálva utána futott ez az anya. Mikor Ratisbonne megállíttatta a kocsit, az asszony hozzálépett s azt mondta, hogy még egy kérése volna: engedje meg, hogy megcsókolja; ez a csók az ő fiának szól Jeruzsálemben. Ha odaér, csókolja meg a fiát s adja tudtára, hogy ezt a csókot az édesanyja küldte. Az anyai szeretet találékonnyá tette ezt az özvegyasszonyt, úgy, hogy Baden tartomány egyik félreeső helyéről más világrészbe, a tengerentúlra Jeruzsálembe tudta anyai csókját fiának elküldeni anélkül, hogy a csók melegségéből s bensőségességéből veszített volna, s a fia bizonyára úgy vette a csókot, mintha anyja tulajdon személyében adta volna neki.
Az isteni irgalom végtelenül találékonyabb és szeretetreméltóbb módon küldte Jeruzsálem városából békecsókját az öt világrész minden töredelmes bűnbánója számára. Jeruzsálemben a keresztfán szerzett számunkra az Isten Fia irgalmat és bocsánatot; aztán a hatalmat a bűnök megbocsátására átadá apostolainak, amikor így szólt hozzájuk: ,Akinek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik (Jn 20,23), s az egyházi rend szentsége révén ezt a hatalmat átszármaztatta az összes törvényes püspökre és papra a világ végéig. Mikor tehát a töredelmes bűnbánó valamely paptól megkapja a szentségi feloldozást, ennek olyan a hatása, mintha magától Krisztustól hallaná a bűnös: „Bízzál fiam, megbocsáttatnak a te bűneid.” Innen fakad az öröm és a béke, amit az igazán megtérő bűnös a feloldozás után érez; a bűnös érzi, hogy a föloldozás voltaképp Krisztustól jő, ki papja által küldi meg számára – miként a kertész szemében a csók, melyet Ratisbonne atya adott neki, voltaképpen anyjának a csókja volt.
Az Üdvözítő a keresztfán az egész emberiségnek megadta a béke csókját s apostolai, valamint felszentelt papjai által osztogatja az egyeseknek, úgy, hogy minden igaz bűnbánó ugyanazt kapja, amit a megtérő lator a kereszten az Üdvözítőtől kapott: azaz bűneinek teljes bocsánatát. (Stolz Albán)
A bűnbánat szentsége az isteni irgalomnak egyik legnagyobb adománya, melyért mindennap térdenállva kellene hálát adnunk: a legeslegtöbb ember halálos sebeket kap az élet harcaiban, elveszti az örök életet lelkéből, s örökre vége volna, ha az Úr nagy szeretetében meg nem adta volna az örökélet megmentésének drága eszközét, a bűnbánat szentségét.
2. A krisztusi bűnbánat lelki halott-támasztás, melyhez feltétlenül szükséges Isten segítsége, kegyelme. Isten segítsége kettőre szükséges: a) miként az öngyilkos elvetheti magától az életet, de vissza nem adhatja magának az egyszer eldobott életet: a bűnös is megölheti lelkében a kegyelem életét, de a maga emberségéből többé vissza nem szerezheti – mikor a bűnös bűneit megbánja, megvallja, s a pap az Úr nevében feloldozza, a Szentlélek isteni ereje új életre kelti; b) a bánat, bűnvallomás a bűnös részéről az előfeltétel a bocsánatra, de a Szentlélek kegyelme nélkül nincs igazi bánat, üdvözítő bűnvallomás. A bűnbánatnak első lépése tehát a Szentléleknek buzgó segítségül hívása.
Míg valaki azt tartja, hogy ő nem szorul az Isten kegyelmére, a halálban marad. A protestánsok nem tudnak megbékülni azzal a ténnyel, hogy Krisztus papjai által osztogatja kegyelmét, bocsánatát, ők csak magával, Krisztussal akarnak tárgyalni az üdvösségről, s hogy magukat igazolják, azt hajtogatják: „A pap is olyan ember, mint én, a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg.” Erre azt mondjuk: Nincs a földkerekségen katolikus pap, ki azt tartaná magáról, hogy ő a maga emberségéből bocsáthatja meg a bűnöket. A pap is olyan ember, mint a többi, de ezen kívül még Krisztus szolgája. A királyi törvényszék bírája is olyan ember, mint a többi, s lám, azért, mert törvényszéki bíró, a király nevében halálra is ítélheti a gyilkost; a pap felmentő ítéletet mond a lélek gyilkosa felett – Krisztus nevében, a Krisztustól nyert hatalommal.
Utálatos elbizakodás és túlkapás a bűnös részéről, mikor ő, a sértő fél akarja a megsértett isteni felségnek előírni, micsoda úton-módon nyerjen irgalmat; olyanforma viselkedés ez, mintha a halálra ítélt gonosztevő azt mondaná a királynak: Felséges Uram, ha te magad hozod el nekem börtönömbe a kegyelmet, a te kezedből elfogadom, de ha holmi bíróság útján küldöd el nekem a megkegyelmezést, akkor nem kell nekem! Nagyon találóan mondotta már Szent Ágoston kora protestánsainak [eretnekeinek]: „Ne mondjátok, én szívemben tartok bűnbánatot, én Istennek gyónom, s Isten, kitől bocsánatot várok, tudja, hogy szívemben bűnbánatot tartok. Hogyan, hát Krisztus hiába mondotta apostolainak, azaz papjainak: 'Amit föloldoztok a földön, fel leszen oldva a mennyekben is?' Vajon hiába adta Egyházának a kulcsok hatalmát? Ti lerontjátok Krisztus szavait.”
3. A bűnbánat lélektanilag a bűnnek megfordított útja: a bűnösnek ugyanazon úton kell Istenhez térnie, melyen Istentől eltávozott. Remekül írja le a bűnbánat útját az Üdvözítő a tékozló fiú példabeszédében: a) A tékozló fiú nem becsüli meg atyja szeretetét, az apai ház boldogságát; b) többre tartja a nagyvilágot, s azért c) hűtlenül otthagyja az apai házat, hátat fordít atyjának. A maga okozta nyomorban, mikor megundorodott a sertésvályú élvezeteitől, megnyílik a szeme: a) becsülni kezdi atyja szeretetét, az apai ház boldogságát, b) hátat fordít a nagyvilág élvezeteinek, a szabados életnek, s c) visszatér atyjához. Mikor azt mondja: „Vétkeztem az ég ellen és teellened”, maga ítéli el hűtlenségét, gyónik s nyomban megkapja a bocsánat békecsókját.
4. Mivel a bűnbánat szentségében a bűnöket meg kell bánnunk, meg kell vallanunk s a bűnök ismerete nélkül azokat se meg nem bánhatjuk, se meg nem vallhatjuk: a bűnök megismerése, a lelkiismeret megvizsgálása a bűnbánat kapuja. Az orvosi gyógyító művészetben a betegség felismerése, megállapítása, a diagnózis a gyógyítás alapja és kiinduló pontja. Hamis diagnózis hamis kezelést és sokszor – halált jelent. A bűnbánatban is a lelki betegség megállapítása, a lelki diagnózis az alap s kiinduló pont, a lelki műveletek egyik legnagyobbika; már a régiek is azt tartották, hogy önmagunk megismerése a bölcs életnek kezdete és sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele].
Aki ezt a nagy lelki műveletet végzi, a) az emlékezet fényszóróját önmagára irányítja, nemcsak a felszínen levő tetteket, szavakat, mulasztásokat igyekszik meglátni a körülményekkel együtt, hanem egyben a lélek mélységébe hatol, kikutatja az önzésnek rejtett fészkeit s tekervényes útjait, rejtekeit, hogy kívül-belül egész valójában megismerje önnönmagát, és semmi se maradjon titok lelkének szeme előtt, s azért főleg tetteinek rejtett indító okait igyekszik felderíteni. Aztán b) a józan ész és a hit világosságába helyezi mindazt, mit lelkében felkutatott, hogy észrevegye, mennyiben egyeznek, vagy ellenkeznek lelkének tényei Isten törvényeivel – egyszóval a Tízparancsolat tükrében nézi lelkének tényeit.
Nagyon megkönnyíti magának a bűnbánó e fontos műveletet, ha a Tízparancsolat tartalmát rövid jelszavakba foglalja ilyetén módon. 1. hit, remény, szeretet, imádság; 2. káromkodás, esküdözés; 3. mise; 4. szülők, elöljárók; 5. mértékletesség, csábítás; 6. és 9. paráznaság gondolattal, nézéssel, hallással, beszéddel, érintéssel, mással való cselekedettel; 7. és 10. mások megkárosítása vagyonukban; 8. hazugság, rágalom, megszólás; – végül: böjt, kevélység, irigység, restség.
Aki nem lelkének, hanem valamely gyónótükörnek tartalmát viszi a gyónásba, visszaél a legszentebb dologgal, ámítja önmagát. Ilyetén könnyelműségnek s látszatos bűnbánatnak legfeljebb az ördög örül.
Gyónni tehát annyi, mint igazában bensőséges életet élni. Ennél nagyobb fokú bensőséget s összeszedettséget még elképzelni sem tudunk. A bensőség ellentéte a felületesség és szórakozottság, a világ fiainak rettentő átka. A világ gyermekének szeme és figyelme mindenütt ott van, mindent látni, élvezni, tudni akar: csak saját belseje sötét, ismeretlen Afrika előtte, oda félszemmel sem mer betekinteni, mert ösztönszerűen érzi, hogy ott nagyon kellemetlen, csúnya dolgokat fedezne fel. A világ gyermeke mindenütt ott van, csak otthon nincs soha, s ha egyszer-másszor haza akar térni, lelkét mindig valamitől elfoglalva találja. Ilyen lelki hangulatban szó se lehet lelki művelésről, haladásról, nemesítésről. A világ gyermeke irtózik a gyónástól, mert ez gyökeresen megzavarná lelki vegetálását.
5. A bűnbánat veleje a lélek elszakadása a bűntől, a bánat, mely a múltra nézve a bűn utálata, a jövőre nézve a lélek javulása. A bánatkeltés feltétele a bűn alapos ismerete. Legjobban következményeiből ismerjük meg a bűnt, azért bánatot keltünk magunkban, ha egy-egy komoly tekintetet vetünk a) a pokolba, b) a mennyországba, c) a kegyelem birodalmába, d) a világ nagy bűnbánójára, a kereszten függő Krisztusra. Mind a négy helyen bánatra indul a lelkünk, de legjobban a kereszt tövében tanulunk meg sírni bűneink felett.
a) A pokol „örök tűz”. E tűz kínja a bűn zsoldja, ha a más világra hagyjuk a bűnbánatot, hol magunknak kell lerónunk a bűn tartozását. Aki életében sokszor beletekint a pokolba, nem kerül oda holta után. (Szent Bernát)
b) A mennyország „örök boldogság” s ezt a végtelen boldogságot dobja oda a bűnös, a bűn rövid, sokszor piszkos öröméért.
c) A kegyelem a lelket a Szentlélek remekévé teszi; a súlyos bűn e szentélyt az utálat helyévé varázsolja.
d) A kereszt véres írása rettentő módon figyelmezteti a bűnöst: Nézd, ezeket a sebeket a te bűneid ütötték az Isten Fián, ki téged végtelenül szeret. Az első három indítóok tökéletlen, a negyedik tökéletes bánatot fakaszt.
6. A halált vagy betegséget hozó bűnt, melyet a lélek megutál, őszinte vallomással kiveti magából, hogy élhessen és meggyógyulhasson. A bűnbánat szentsége a halálos bűnök orvossága, de kitűnő szer a bocsánatos bűnök ellen is, melyeket oly könnyen feledünk el. Miért követeli az Úr Jézus a bocsánat feltételéül a bűn megvallását szolgája előtt, mely sokszor oly nehezére esik a bűnösnek?
a) Miként a világi bíráskodás a jogi rend helyreállítása: a bűnbánat szentsége az erkölcsi rend reparációja. Ide is, oda is szakértő bíró szükséges.
b) A test kivetni igyekszik magából az idegen testet, mely beteggé teszi, a lélek is kivetni törekszik a bűn mérgét, Krisztus akarja a bűnvallomást, mert maga az emberi lélek is sürgeti, akarja. A bűnvallomás a bánat természetes következménye.
c) Minden bűn gyökere kevélység: Nem teszem azt, amit te Isten parancsolsz, azt teszem, ami nekem tetszik – mondja a bűnös lelkében. A bűn megvallása önmegalázkodás, a kevélység ellentéte, a gyermeki lelkületnek a jele. Minden bíróság a bánat jelének s enyhítő körülménynek veszi az őszinte vallomást.
A lelkiéletben kontárok az alázatos bűnvallomást a gyengeség jelének nézik: a szakértők szemében a bűnvallomás a lelki erő, a lelki nagyság jele, mert a gyónó nagyon kellemetlen dolgokat mond önnönmagáról, mit csak erő s lélek tud megtenni. Minden kifogás, ellenvetés a gyónás ellen, egyetlenegy kifogásnak a takarója, melyet azonban a gyónás ellenségei nem mernek őszintén kimondani: Nem akarok leszállani a bűn szemétdombjáról, nem tudok kimászni a szenny mocsarából, azért nem kell nekem a gyónás. A félelem a gyónástól a gyávaság jele.
Ellenben az ember sohasem olyan nagy, mint akkor, mikor magát megembereli s bűneinek beismerésével magát megalázza. Nem csoda, hogy még az angyalok is örvendeznek e fenséges látványon. Miként Krisztus legnagyobb akkor, mikor magát megalázza a keresztnek gyalázatos haláláig: az ember akkor nő az Isten s az emberek szemében, mikor töredelmes vallomással önmagát megalázza. Ez az önmegalázás nagy lelki hőstett. Nem csoda, hogy könnyelmű gyerekeknek nincs kedvük s erejük hősi tettekre. Vérbeli katolikusnak lenni annyi, mint a nagyság útján járni.
Ha valakinek, az apostoli lelkű gyóntatónak van érzéke a lelki nagyság iránt: bizonyos tisztelettel tekint embertársára, ki őszinte bűnvallomást tesz előtte. Ha ezt jól fontolóra veszi a gyónó, sohasem fogja az álszégyen szentségtörésre vinni. A papnak aratása a lelkek megmentése s a gazdag aratásnak mindenki örül. A pap lelkek halásza, s a halász örül, ha hatalmas halat fogott.
7. A bánat, bűnvallomás és feloldozás – e három alkotja a bűnbánat szentségét, mely a megigazulás kegyelmének csatornája. Ha a bűnös bánja, megvallja bűnét, feloldozást nyer, s ha feloldozást nyert, Krisztus is megbocsát neki, így lesz életté az Úr szava: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik.” A feloldozás a bocsánat isteni szava, melyet emberi száj ejt ki. Enélkül mindig kétségben maradhat a lélek, vajon igazán bocsánatot nyertem-e?
A megigazulás kegyelme nagyon sokat foglal magában: a) Isten ellensége Isten barátjává lesz, b) a kárhozat fiából az üdvösség örököse, c) a megigazult visszanyeri a hűtlensége által elvesztett érdemeit, d) mennél nagyobb a bánata, annál nagyobb a reménye, hogy még az ideigvaló büntetésektől is megszabadul, e) a megigazult segítő kegyelmet kap a javulásra.
8. A bűnbánatot kiegészíti az elégtétel. Ha a bűnös visszaélt szabadságával és sebet ejtett az igazságosságon, a) felebarátja vagyonában tett kárt (lopás, csalás, bűnös mulasztás stb.); b) felebarátja becsületébe gázolt (megszólás, rágalmazás); c) szóval, tettel, vagy bármi módon felebarátját megbotránkoztatta: az anyagi vagy erkölcsi kárt jóvátenni tartozik.
Justitia est regnorum fundamentum (az igazság az országok alapköve), az erkölcsi világrendé is. Res clamat ad Dominum, a felebarát sértett joga elégtételt követel: Aki mást a kárhozat útjára vitt, azt megmenteni is tartozik, a sértett becsület, a vagyoni megrövidítés jóvátételt sürget. Ha az elégtétel nyomban lehetetlen, a bűnbánónak legalább komolyan akarnia kell az elégtételadást a jövőben. Non dimittitur peccatum, nisi restituatur ablatum, si restitui potest (a vétség nem bocsátható meg, amíg a kár meg nem térült). (Szent Ágoston)
Mikor lehetséges a jóvátétel, de a bűnös mégsem kész azt megtenni, szó sem lehet bocsánatról. A komoly akarat az okozott anyagi vagy erkölcsi kár jóvátételére a bánat kelléke. Az anyagi kár jóvátétele titokban is megtörténhetik: a rágalmazás okozta sérelmet csak nyíltan lehet jóvátenni s ez a körülmény roppantul megnehezíti az elégtételt: szóban vagy írásban azok elé állani, kik előtt a rágalom történt s azt mondani: mindaz, amit mondtam hazugság – ehhez férfias erő, sőt hősi lelkület szükséges. Aztán a pokol útjára vinni valakit, az nagyon könnyű, de a kárhozat útjáról visszarántani az embert nagyon nehéz dolog.
A lelkiatya szabta elégtétel inkább csak szimbólum: a megsértett isteni tekintélynek Krisztus ad elégtételt. A penitenciával az ideigvaló büntetést, vagy egy részét rójuk le. Teljes búcsú elnyerésével törlesztjük az ideigvaló büntetéseket. Hogy igazán teljes legyen a búcsú elnyerése, még a bocsánatos bűnöket is mind meg kell bánnunk.
A legjobb elégtétel a javulás. Ezzel mintegy azt mondja a bűnös: Uram! soha többé nem teszem azt, ami Neked oly nagy kínba került. – Ez a hála adója az Úr irgalmáért.
9. A bűnbánat a lélek mentőeszköze s egyben a tökéletesítés művészi szerszáma, a jellem alakító vésője. A bűnbánó kettőt tesz: a) lelkéből eltávolítja mindazt, ami az igazsággal ellenkezik, lefaragja magáról az eléktelenítő dudorodásokat, lemossa lelkéről az elcsúfító bűnfoltokat; b) mennél hívebben igyekszik az igazsághoz idomulni. E lelki művelet három tényezője: 1) az isteni kegyelem, 2) az igazság és 3) a mélységes önismeret. Mennél jobban és mennél gyakrabban gyónik az ember: annál nagyobbra nő az igazság és kegyelem által. Más út nincs a jellemhez.
(Még az is, aki a krisztusi kegyelem rendjén kívül él, de azért lelki nemességre tör, ugyancsak a természetes igazság, az önismeret, bánat, javulás által mívelheti csak a lelkét.) Krisztus híve abban a nagy előnyben részesül, hogy a természetfeletti igazság s az isteni kegyelem bősége is rendelkezésére áll. De gazdagsága nagy felelősséggel is jár, ha még sem lesz emberré Isten gondolata szerint.
Az ember egyik alapbetegsége a rövidlátás s a rövidlátásból fakadó könnyelműség, mely a kézzelfogható érzéki dolgokhoz tapad, holott az ember örökéletre van hivatva. Mivel a gyónással a mélybe való nézés jár, az, ki gyakorta jól gyónik, megtanulja az Isten színe előtt való életmódot, megtanulja az élet komolyságát, mely mindent az örökkévalóság szemüvegén át néz s igaz értéke szerint bírál el; a gyakorta s jól gyónó nagyszabású életet él.
10. A bűn erkölcsi, lelki betegség, de testi betegségnek is forrása. Az orvosi tudománynak új ága, a pszichoterápia – lelki gyógyászat, kimutatja, hogy sok idegbajnak a paráznaság az oka, hogy a bűnnel járó nyugtalanság beteggé teszi az idegrendszert.
A lelki gyógyászat egyik modern művelője így ír a gyónásról: „Muthmann, anélkül, hogy ítéletet mondana a gyónás értékéről, joggal figyelmeztet minket arra a tényre, hogy az öngyilkosság a protestáns német országokban a leggyakoribb, a római katolikus országokban a legritkább. De mily kevés ember, modern ember élvezheti a gyónás jótéteményét. Ezek számára az orvosnak kell papi szerepet betöltenie .... Ami a hívők s jámborok számára az Egyház gyóntatószéke, az az összes lelkibeteg számára az orvos gyóntatószéke.” (Dr. Stekel) A gyóntatószék a testi-lelki bajok szanatóriuma, s az orvosi tudomány vívmánynak tartja, hogy a nem katolikus idegbetegek számára a gyónásnak némi nemű utánzatát s pótlékát fedezte fel.
22. A szükségbeli bűnbánat
1. Bánat, bűnvallomás, feloldozás a bűnbánat szentségének alkotó elemei; bármelyiknek a hiánya érvénytelenné teszi a szentséget. Ha a bűnös tudva s akarva nem őszintén, vagy a javulás szándéka nélkül gyónik, visszaél a szentséggel, szentségtörést, csalást követ el a legszentebb dologban. Ha a hazugságnak mindenkor egy-egy jellem az ára: a szentségtörő gyónásra, melyhez rendszerint Júdás-féle szentségtörő áldozás is járul, rámegy az egész jellem.
Szentségtörően gyónni és áldozni a jellemtelenségnek netovábbja.
Bánat, bűnvallomás és feloldozás a megigazulás kegyelmének csatornája, de csak rendes körülmények között, mikor a bűnösnek módjában van Krisztus receptje szerint bűnbánatot tartani. Ha a beteg bánja a bűneit, meg is akarja vallani, de mire a pap eljő, már elvesztette beszélő képességét, vagy éppenséggel elvesztette öntudatát, a bánat és a feloldozás lesz számára a mentő kötél. Ha pedig még paphoz sem juthat, ki feloldozná bűneitől, a tökéletes bánat egymaga kirántja bűneiből s Isten kegyelmébe helyezi. Isten minden ember üdvösségét akarja, azért szükség esetén, mikor a bűnösnek nincs módjában a Krisztus rendelte bűnbánattal üdvösségét biztosítania: a tökéletes bánat lelkének drága mentő eszköze.
2. Isten minden jóakaratú ember számára lehetővé tette az üdvösséget . . . a tökéletes bánat szükségbeli eszköz az örökélet visszaszerzésére. A tökéletes bánatot vágybeli bűnbánatnak is nevezhetjük. De ha a bűnösnek módjában van bűneit meggyónnia, s a Krisztustól rendelt pap útján feloldozást nyernie, s bármi okból megveti a Krisztus rendelte bűnbánatot, már nem jóakaratú ember és azért számára nincs szükségbeli bűnbánat.
A szükségbeli bűnbánat előfeltétele a jóakarat, mely mindent meg akar tenni, amit Isten kíván. Ha a jóakarat nincs meg az emberben, maga az isteni irgalom és mindenhatóság sem segíthet rajta, mert Isten senkit sem ránt hajánál fogva a mennyországba: az embernek önként kell Istent keresnie.
3. A szükségbeli bűnbánat a rendes bűnbánatból táplálkozik. A tökéletes bánatnak ugyanis lényeges alkotó része a jóakarat: mindent meg akarok tenni, mit Isten kíván; tehát mihelyt tehetem, meggyónom bűneimet, vagy ha tehetném, meggyónnám bűneimet, amint Krisztus rendelte. Ez a vágy a szentség pótléka, a kegyelem csatornája. A szükség lényegesen megváltoztatja az ember helyzetét: ha valaki gonosz támadóját lelövi, nem követ el bűnt; ha igazságtalan támadás híjával lövi le, gyilkosságot követ el. Aki másnak vagyonához nyúl, vétkezik Isten 7. parancsolata ellen; ha az éhenhalás veszedelmében forog, hozzányúlhat bárkinek vagyonához, hogy életét megmenthesse. Hasonlóan a szükség jogosítja fel az embert, hogy azt tegye lelke megmentésére, amit megtehet, hogy a szükségbeli bűnbánattal biztosítsa lelkének életét.
A szükségben is lehetséges tehát az üdvösség: ez pedig vonatkozással az üdvösség rendes eszközére (gyónás) lehetséges; de azért könnyebb az üdvösség rendes útján járni, mert a bűnbánat szentségében bőségesebb a kegyelem árja, mely a tökéletlen bánatot is üdvösségszerzővé teszi. A modern ipar és közlekedés (hajózás, vasút, léghajózás) okozta balesetek gyakorta hozhatják az embert halálos veszedelembe és szorultságba a lélek üdvössége dolgában.
4. A tökéletes bánat forrása a tökéletes szeretet, melynek tárgya Isten akarata: mindent meg akarok tenni, mit Isten parancsol, melynek indító oka Isten szeretete: bánom bűnömet, mert szerető Istenemet bántottam meg vele. Ez az utóbbi: szeretem Istent, mert Ő előbb szeretett engem – voltaképpen a tökéletes bánat forrása: a szeretet pszichológiája ugyanis a következő: mivel szeretem Istenemet, meg akarom tartani minden fontos parancsolatát.
Tehát gyónnám is, ha módomban volna . . . Akinek módjában van gyónni, s még sem teszi, az nem akarja Isten minden törvényét megtartani, nem szereti Istent s azért nem is lehet neki tökéletes bánata. De Isten nem csak a gyónást, hanem a Tízparancsolat megtartását is akarja, s ugyanazt kell akarnia az embernek is. Aki tehát a káromkodás, a részegség, a paráznaság szokásának a rabja, aki hadi lábon áll a Tízparancsolat bármelyikével, annak nem lehet tökéletes bánata, míg nem szakít bűnös szenvedélyével. A tökéletes bánatra csak az jut el könnyen, aki rendszerint a kegyelem állapotában él, de gyarlóságból mégis elbukott. A halál közelgése azonban a bűnös kötelék szétszaggatását is megkönnyíti.
Aki lelkében szerető Istenére néz, és viszont szereti Istent, és mindenben kész meghódolni Isten előtt, az az Isten gyermekének lelkületével bír, s ez a lelkület üdvösségének biztosítéka. Aki tökéletesen szereti Istent, Istennek a gyermeke s mint ilyen el nem kárhozhatik. Ez a szerető gyermeki lelkület az, ami megigazulttá teszi a bűnöst már a gyónás előtt is. De ha az, kinek tökéletes bánata van, később, mikor gyónnia lehet és szükséges, nem teljesíti ezt az isteni törvényt, csorbát üt gyermeki lelkületén, súlyosan vétkezik.
Mondjuk, hogy valaki nyáron súlyos bűnbe esik. Vajon a következő húsvétig kell-e a kárhozat veszedelmében maradnia? Ha tökéletes bánatot kelt azzal a szándékkal: húsvétkor meggyónom bűnömet, nyomban megigazul. Ha azonban gyöngéd a gyermeki szeretete Isten iránt s komolyan törődik lelkének tökéletesítésével, nem várja be a parancsolat sürgetését, hanem a legelső kedvező alkalommal teljesíti a gyónás kötelességét. Hasonlóan kell eljárnia, ha áldozni, vagy házasodni akar.
5. Mivel Isten akarata, hogy elsősorban a megváltás művének szemléletével gyulladjunk szeretetre Isten iránt, az ember legokosabban cselekszik, ha Isten szándékát követi. A tekintet a szenvedő Krisztusra az érzéki embert egyben a legkönnyebben indítja szeretetre. Krisztus a megtestesült irgalom; minden lépése, tette a szeretet iskolája, a kálvária járása pedig a szeretet főiskolája.
Jézus, ki érettünk keresztre feszíttetett. Ó, Uram, nyisd meg szememet, hogy értsem e titkot: érettünk keresztre feszíttetett!
Ki vagy te, fájdalmak férfia? Én vagyok az Isten báránya, ki elveszi a világ bűneit – a te bűneidet is. Igen, te vagy, qui propter nostram salutem, tehát et propter meam salutem – descendit de coelo. És mit csináltál, Uram, e sötét, bűnös földön? Kerestem, ami elveszett, kerestem a te lelkedet is. Sok fáradsággal kerested-e Uram lelkemet? Imádkoztam, böjtöltem, véresre jártam lábamat s harminchárom éves kemény napszám után a keresztre hágok, hogy magamhoz hívjalak: Nézz reám, mert érted szenvedek! Igaz, Uram, én vagyok a bűnös, nekem kellene helyedben lennem! Valóban a te bűneid a szegek, melyek átszaggatják kezemet-lábamat, te vagy halálom igazi oka! Ám meghalok, hogy te élhess! Mit tegyek szerelmes Üdvözítőm? A fájdalom őrülete környékezne, ha mámoromban halálra sebeztem volna szerető szülőmet, s én a bűn mámorában halálra sebeztem az Isten Fiát! Irgalom, Jézusom! Soha, soha többé nem vétkezem! Te érettem haltál meg, én élni akarok Éretted!
Halálos veszedelemben egy tekintet a keresztfára s aztán: Jézusom, irgalom! Bánom minden bűnömet, bár sohase vétkeztem volna. Jézusom, Neked élek, Jézusom, Neked halok, Jézusom, Tied vagyok élve s halva. Szent keresztedre kérlek: üdvözíts engem!
23. „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35)
„Mikor Isten lelkünk számára eledelt akart adni, hogy az élet vándorútján erőben tartsa, végig nézett teremtményein – és semmit sem talált, ami a lélekhez méltó volna. Ekkor önmagára tekintett s elhatározta, hogy önnönmagát adja a lelkeknek. – Én lelkem! Mekkora vagy te, mikor csak Isten elégít ki téged! A lélek tápláléka Istennek teste s vére. Ó, remek táplálék! Ha ezt jól fontolóra vennők, örökre a szeretet ezen örvényébe merülnénk!” (Vianney Szent János)
1. Minden plébánia-templom oltára egy-egy élelmezési raktár az Isten gyermekei számára, kik az örökkévalóságba zarándokolnak, ahol isteni szózat hívja a zarándokokat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradva s terhelve vagytok s én megenyhítlek titeket.”
Humanizmus és bölcs előrelátás bírja a sarkutazókat arra, hogy önmaguk s követőik számára élelmezési raktárakat állítanak fel; isteni bölcsesség és szeretet raktározza el az oltárokon az Isten gyermekeinek erősítő eledelét.
2. Az élet fenntartásához étel szükséges; nélküle rövidesen éhen vesz az ember: a kegyelem isteni életének fönntartására is isteni eledel szükséges, melynek méltó vétele nélkül elvész a kegyelem élete. Maga az örökélet szerzője mondja: „Aki eszi az én testemet, örök élete vagyon.” (Jn 6,54) Hát azzal mi történik, ki nem eszi az Úr testét? „Ha nem eszitek az ember Fia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek.” (Jn 6,53) – Ez az örökélet törvénye, melyen senki sem változtathat, melyen senki az örökélet kockáztatása nélkül magát túl nem teheti.
Étel nélkül nincs élet; áldozás nélkül nincs krisztusi élet. Aki evés-ivás nélkül akarna élni, azt őrültnek mondanók: hasonlóan őrült vállalkozás áldozás nélkül keresztény életet akarni élni. „Keresztény” életről beszélünk, nem „becsületes” életről. Ez utóbbihoz nem kell szentáldozás; ezt a pogány is élheti, ő is kevéske jóakarattal tartózkodhat a fegyházi bűnöktől. A keresztény élet azonban mentesség minden súlyos bűntől és előhaladás minden erényben, főleg a szeretetben.
3. Az első keresztények úgy értették az élet törvényét, hogy mindannyiszor áldoznunk kell, valahányszor alkalmunk van rá: minden szentmise alkalmával áldoztak s nagy gonddal a halál esetére is eltették az Úr testét, hogy az Úrtól nyerjenek erőt a vértanúságra.
Utóbb a megfogyatkozott buzgalom másképp értelmezte az élet törvényét: Aranyszájú Szent János az V. században keservesen panaszkodik, hogy sokan akadnak, kik évenkint legfeljebb 4-5-ször áldoznak. Utóbb már megesett, hogy sokan éveken át is távolmaradtak az Úr asztalától. Ekkor a IV. Lateráni Zsinat (1215) meghozta az Egyház 4. parancsolatát, melynek értelmében évenkint legalább egyszer kell gyónnunk és húsvét táján az Oltáriszentséget magunkhoz vennünk. Ez a minimum arra, hogy valaki még Krisztus igaz híve legyen.
Az Úr kijelentette, hogy az áldozás az örökélet feltétele, tényezője; az Egyház közelebbről meghatározza az Úr törvényét s megmondja, micsoda a minimum az örökélet fenntartásához. Az egyház felfogása tehát a következő: ha nem akarsz súlyos bűnbe esni, ha még Krisztus híve akarsz lenni, legalább húsvét táján járulsz az Úr asztalához; ha azonban buzgó híve akarsz lenni Krisztusnak, gyakrabban fogsz áldozni.
4. Az áldozáshoz kettő kell: a) a kegyelem állapota, b) a helyes szándék. – A kegyelem állapota mentesség a súlyos bűntől. A bocsánatos bűn tehát nem ok arra, hogy valaki az isteni lakomáról elmaradjon: ha bánatot kelt magában, bátorságosan oda járulhat az Úr asztalához. A szándékos, nem pedig gyarlóságból elkövetett bocsánatos bűn azonban nem egyeztethető össze a nagylelkűség szellemével, mely nekünk az isteni eledelt adja, s amelyet legalább bizonyos fokú nagylelkűséggel kell viszonoznunk. A helyes szándék: Isten dicsősége, lelkünk java. Nem helyes szándék a jámborság fitogtatása.
Szorosan véve áldozás előtt húsvétkor, és halálos bűn elkövetésekor keli gyónnunk; mivel azonban a szentgyónás a a tökéletesedésnek is eszköze, nagyon tanácsos, hogy az, aki gyakran áldozik, gyakran gyónjék. Ebben egyébként a lelkiatya szava az irányadó.
5. A lélek a) hittel, b) alázatossággal, c) lelki éhséggel, d) bánattal készül az Úr testének vételére.
„A hit titkával” állunk itt szemben, melyről a hit fénye nélkül semmit sem tudunk: nagyon természetes tehát, hogy a hit fényében kell néznünk e nagy szentséget. Uram! hiszem, erősen vallom, csupán isteni becsületszavadra vallom, hogy itt vagy az oltáron: Te azt mondod: „Ez az én testem” – s lelkem rámondja: igen Uram – ez a te tested!
A hit első folyománya az alázatosság: maga az Úr Jézus tér be pár pillanat múlva lelkembe. Mit mondjon erre kicsiségem? Legjobb, ha lélekben és igazságban a kafarnaumi századossal mondom. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondjad s meggyógyul az én lelkem.”
A hit második folyománya vágy az Úr teste után: maga az Úr a lelkem eledele, mert azt akarja, hogy élet legyen bennem. A hit harmadik folyománya a bánat: maga az Úr Jézus, a végtelen szentség egyesül ma velem, el tehát minden bűnnel a lelkemből. A bánat azonban ne csak általános legyen, hanem mindenkor konkrét bűnre is terjedjen s konkrét erős fogadásban csúcsosodjék ki.
6. Micsoda maga az áldozás? „Egy szentéletű pap azt gondolta, hogy megholt barátjáért nem tehet jobbat, mintha a szentmisét áldozza fel érte. Mikor Úrfelmutatáskor a szentostyát kezébe vette, ekképp imádkozott: „Szentséges, örök Atyám! csináljunk cserét. A te kezedben van barátom lelke a tisztítóhelyen, s az én kezemben van Fiad teste; szabadítsd ki barátomat s én feláldozom Neked Fiadat szenvedése s halála összes érdemeivel. Ekkor örömben ragyogva látta a pap barátját a menny felé szállani.” (Vianney Szent János)
E kis történet remek parabola, mely világosságba helyezi a) az áldozat, b) az áldozás mélységes gondolatát, melyet ekképp foglalhatunk szavakba: „Uram Jézusom! Te nekem adod magadat: én meg testestül-lelkestül Neked adom magamat. Uram Jézus, Neked élek, Uram Jézus, Neked halok, Uram Jézus, tied vagyok élve s halva! – Ez a lélek ájtatossága a szentáldozás pillanatában. Utána Szent Ignáccal folytathatja: „Krisztus lelke, szentelj meg engem, Krisztus teste, üdvözíts engem, Krisztus vére, részegíts meg engem, Krisztus oldalából szökkenő víz, tisztíts meg engem, Krisztus szenvedése, erősíts meg engem, Ó kegyes Jézusom, hallgass meg engem, A te szent sebeidbe rejts el engem. Ne engedj Tőled távozni engem. A gonosz lélektől óvj meg engem. A halál óráján hívj magadhoz engem. S engedj te Hozzád jutni engem. Hogy szentjeiddel egyetemben örökre áldhassalak téged. Amen.”
A szent áldozás tényét befejezi a hálálkodás az Úr nagy kegyességéért.
7. Micsoda a méltó áldozásnak legfőbb hatása? Az Úr átadja magát a léleknek, a lélek átadja magát az Úrnak. Ez a bensőséges egyesülés a szeretet netovábbja, s a szeretetnek ez a fellángolása a lélekben a) megtöri a bűnös szenvedély erejét, megtisztítja, b) megerősíti a lelket. A szentatyák, az erkölcstanítók egyező tanítása szerint a gyakori buzgó szentáldozás és bűnös szenvedély kizárja egymást. Ez az oka, hogy az Úr teste a tiszta élet kenyere: a krisztusi jellem kohója.
Mégis akadnak, akik azt mondják: „Gyakran áldozom s mégis elbukom!” Mit mondjunk erre? Ha az orvos gyenge, vérszegény emberrel áll szemben, két okban keresi a baj forrását: ha a táplálék minősége és mennyisége megfelelő, akkor nyomban tudja, hogy nem a táplálkozásban, hanem a beteg szervezetében van a hiba. Ha valaki gyakran áldozik s lelke mégis vérszegény, gyenge a kísértésben s nagyot bukik – nem a lélek táplálékában, hanem ő benne van a hiba: vagy nem a kellő készülettel áldozik, vagy nem veszi komolyan a lelki harcot. Ne mondd tehát: gyakran áldozom s mégis elbukom, ez csak fél igazság, a való csak az, hogy elbukol. Az egész igazság így hangzik: igaz, hogy gyakran áldozom, de nem jól áldozom, aztán meg nem egészen komolyan indulok harcba a kísértés idején.
Kiknek kell gyakran áldozniuk? A lelki életnek elsőrangú szakembere, Szalézi Szent Ferenc e fontos gyakorlati kérdésre ekképp felel: „Az embereknek két fajtája van, kik a gyakori szentáldozásra szorulnak, a tökéletesek, hogy azok maradjanak és a tökéletlenek, hogy tökéletesekké legyenek; a gyöngék, hogy megerősödjenek, és az erősek, hogy el ne erőtlenedjenek; a betegek, hogy meggyógyuljanak, és az egészségesek, hogy betegekké ne legyenek.” Szóval mindenki rászorul a gyakori szentáldozásra, ki élni, örökké élni akar.
Ha az ítélet napján valaki úgy mentegetné magát: Uram, a kísértés heves volt s én gyenge voltam s elbuktam, lelkének Királya s Bírája azt fogja mondani: Nem volt-e számodra oltár s az oltáron az erősség eledele? Mit tehettem volna még éretted, amit meg nem tettem? Saját testemmel akartalak táplálni az örök életre, miért nem éltél vele? Magad vagy oka az elkárhozásodnak!
24. Az élők és holtak birodalma
1. Nincs nagyobb ellentét, mint amilyen e kettő között van: élet és halál. Az egyik örömöt, boldogságot, a másik rémületet kelt az emberben.
Micsoda az életnek jellemző sajátsága? Minden élő organizmus táplálkozik. Az élet a növényben, az állatban, az emberben van; de ha az élő organizmust megfosztjuk a megfelelő környezettől, s mindentől elszigeteljük, a halálnak szolgáltatjuk ki az organizmust. A szilva-, a búzamagban élet lappang. De ha a szilva-, a búzamagot elzárjuk a talajtól, a víztől, a világosságtól, sohasem jelentkezik a lappangó élet. S ha a már élő szilvafát, vagy búzaszárat elzárjuk környezetétől, halálra ítéltük őket, sőt akár a talaj, akár a víz, akár a levegő, akár a meleg és világosság hiánya egymagában is a növény halálát jelenti.
2. Nézzünk most egy madarat. A madárnak is szüksége van vízre, levegőre napfényre, mert benne is megvan a növény tenyészeti élete; de a madár nincs helyhez kötve. A madárnak van valamije, ami nincs meg a növényben: a látás, hallás, ízlés, szaglás, tapintás, szóval az érzéki élet.
A növényben egy fokozata az életnek van: a tenyészeti élet, az állatban az életnek két fokozata van: a tenyészeti (táplálkozás, növekedés, szaporodás) és az érzéki élet. S ez utóbbi az oka, hogy az állat tágabb s tökéletesebb környezetre szorul.
3. Most nézzük az embert. Őbenne megvan a növény tenyészeti és az állat érzéki élete. Lakóhelyét, élelmét jobban válogatja az állatnál, tenyészeti életének feltételeit (táplálék, víz, meleg, fény, levegő) kedvére használja ki. Érzéki életét, főleg látását, hallását, csodás műszerekkel, a górcsővel, a messzelátóval, hallócsővel, telefonnal bővíti és gazdagítja. De nemcsak az egész látható érzéki világgal áll összeköttetésben: az ember az igazságnak láthatatlan szellemi birodalmába is benyomul. Amint testének a mindennapi kenyér, lelkének az igazság az eledele.
Az emberben az életnek három fokozata van: a növény tenyészeti, az állat érzéki és az „ember” szellemi élete. Van-e még több fokozata az életnek a földön? Igen, van: Isten gyermekének az élete.
Az „ember” világa egyben Isten gyermekének a világa. De az „ember” sajátos életét, a szellemi életet Isten gyermeke éli legtökéletesebben, mert hisz Isten gyermeke mindig lelki ember, akinek az igazság a legfőbb élettényezője.
Isten gyermeke Istentől újjászületett, új életelvet nyert a kegyelemben, a hitből isteni igazságokat ismer meg, az Oltáriszentségben isteni eledelt kap. Az isteni hit birodalma, hogy Istenben három személy van, hogy a második isteni személy emberré lett, hogy a harmadik isteni személy a megszentelés csodáit míveli a lélekben, hogy a megszentelt lélek Isten színről-színre látására van hivatva stb., az igazság birodalmának mindeme legeslegfőbb részei örökké hétpecsétes titkok maradnak a puszta „ember” számára.
Isten gyermekének környezete a szó teljes értelmében az egész mindenség, minden, ami van; az egész anyagi és szellemi világ.
Herbert Spencer szerint a lehető legtökéletesebb környezet a szervezetnek örök életet adna. Isten gyermekének jellemző környezete maga az Isten, az életnek forrása, ki sohasem változik: Isten gyermeke Istenből él s azért örökélete van, ránézve mors ianua vitae – a halál az élet kapuja, elköltözés a földről, hol még meghalhatna, az örökkévalóságba, hol már meg nem halhat. A modern biológia akarata ellenére is megerősíti a középkori Szent Tamás tanítását, hogy aki örök igazságot ismer meg, az mindig él.
Még a legideálisabb „ember” is holt Isten gyermekével szemben, miként a növény holt az állat érzéki, az állat holt az ember szellemi életével szemben. Isten gyermeke isteni kegyelemben, isteni hitből él, vele szemben holt a puszta „ember”.
4. Azt mondhatná valaki: „Isten gyermekének életelvét még senki sem látta: miért fogadjuk el valóságnak, miért ne tartsuk merő képzelődésnek a növény, az állat, az ember életelvét?” Válasz: Minden életelv titokzatos, rejtett, láthatatlan; miért követeljük hát, hogy a legmagasabb élet, Isten gyermekének élete látható legyen!
5. Bár maga az életelve az életnek minden fokozatán láthatatlan, nagyon is láthatók az életnek megnyilatkozásai. S éppen ezek az egymástól elütő élettünetek, megnyilatkozások az okai, hogy nővényi, állati, „emberi”, istengyermeki életet különböztetünk meg.
6. Nézzük csak meg Isten gyermekének s az Istentől elszakadt „művelt” (akár a „legműveltebb”) ember életét! Isten gyermeke életének középpontja Krisztus, a világba, az emberiségbe lépett Isten. Az Ő igazságaiból, kegyeiméből, életkenyeréből él, az Ő törvényeihez, akaratához alkalmazkodik. Isten országának, Isten uralmának érdekei életének fő érdekei. Egyszóval: Isten gyermekének élete teocentrikus, Isten körül forog.
A világ fia az élet középpontját a nagy Istenből a maga kicsi énjébe helyezi át, mely kicsi én-nek érzéki hajlamai, vágyai, élvezetei, szenvedélyei az ő életének a törvényei. Isten gyermeke Istent keresi. Isten gyermeke Istenhez alkalmazkodik még akkor is, ha ez az alkalmazkodás kemény önmegtagadásba kerül. A világ fia tulajdon tetszéséhez alkalmazkodik, semmit sem akar tudni a hódolatról, engedelmességről Istennel szemben, az önmegtagadás éppenséggel utálat az ő szemében. A világ fiának élete egocentrikus, s mivel nyomorult, kicsi, érzéki énje az ő istene, nem csoda, hogy egész élete alantas, egy sorban áll az állatokkal, melyektől csak az különbözteti meg, hogy eszes, okos állat, ki még eszét is érzékiségének szolgálatába állítja.
A világ fia nem lelki ember, kinek a felsőbb, az eszes természet az életelve, hanem testi ember, kinek a test az ura, a parancsolója. A világ fiát Isten gyermekétől az életnek nem is egy, hanem két fokozata választja el: 1) az eszes természet (Tízparancsolat), 2) a hit szerint való élet. Isten gyermeke s a világ fia között akkora a távolság, mint Isten gyermeke és az állat, mint a világ fia és a holt ásvány között.
7. De ha szinte kézzelfogható bizonyíték kell arra, micsoda a különbség Isten gyermeke és a világ fia között, csak a világ fiainak „tudományára”, életbölcsességére kell néznünk, és szinte szemünket bökik ki e „tudomány” tételei.
Micsoda a krisztusi hit e világ fiának „tudománya” szerint? Nem egyéb, mint „szellemi sötétség”; a hitetlenség sötétsége ellenben „felvilágosodottság”, az istentelenkedés – „szabadgondolkodás”. Micsoda a hódolat Istennel szemben? „Szolgaság”; az ő szabadságuk ez: az érzéki vágyak kielégítésében korlátot el nem ismerni. Micsoda a lelkiség elve, az önmegtagadás a világ fiainak szemében? A természetnek ostoba megkínzása, míg az ő „szabad fejlődésük” az érzékiség szabados tobzódása. A „tudomány” szerint a krisztusi élet hirdetői „a nép ámítói”; az Egyház megrablása „az egyházi vagyon szekularizációja, elvilágiasítása”; a gyöngéknek kizsarolása az erősek által „az erők szabad versenye”, az ipar, a kereskedelem „szabadsága”; a vallásnak kiszorítása az iskolából „az iskolának megszabadítása a papi uralomtól”; az Egyház leigázása „az Egyház elválasztása az államtól”; a hűséges katolikus élete „bigottéria, klerikalizmus” stb. stb. – Íme maguk a világ fiai adják tudtunkra, hogy ők valóban elütő lények Isten gyermekeitől, hogy ők más világban élnek.
S ez az óriási különbség nem múló tünet. Mihelyt a krisztusi élét tudománya feltűnt a világban, a lángeszű Szent Pál nyomban észrevette, hogy ez az életbölcsesség a zsidók szemében „botránykő”, a pogányok szemében stultitia – „ostobaság”. A régi és modern pogányok szemében tehát a krisztusi élet egyformán „ostobaság”, mert egyformán a testi ember jegyében éltek s élnek, egyformán csupán a földi boldogulás, az érzéki élvezet mérővesszejével mérték az életet.
A test, a földi boldogulás hívei nem látnak tovább az orruknál, nem ismerik a lélek érdekeit, az örök boldogulás követelményeit, vagy nem mernek, vagy nem akarnak az örökkévalóságra nézni, nekik az örök boldogulás keresése, az érte való küszködés, az áldozat és a lemondás merő ostobaság, számukra csak anyagi világ létezik: a test az ő érzéki örömeivel, élvezeteivel; lélek és örökkévalóság az ő szemükben álom, nem létező dolog; s nem létező dologért küzdeni, fáradni önmegtagadást gyakorolni – stultitia, ostobaság.
„A test okossága halál.” A világ fiai a test okosságának hívei s azért holtak Isten országa számára, mellyel semmiféle összeköttetésük sincsen. Életük grandis passus extra viam, nagy ballépés, melynek katasztrófa a vége.
A világ fiai azonban még más okból is a holtak birodalmának lakói. – A szeretet a legszebb dolog a világon. Miért? Azért, mert szeretni annyi, mint élni, örökké szeretni annyi, mint örökké élni. A világ fiai korlátolt, alantas világban élnek s nem tudják elviselni, hogy Isten gyermekei más világot akarnak, mint ők; a világ fiai emiatt a gyűlölet jegyében élnek s ez lelki halál.
Az Úr mindentudó szeme ekként látta a világ fiainak lelkületét: „Ha e világból volnátok, a világ azt, ami övé, szeretné; de mivel nem vagytok e világból, hanem én választottalak e világból, azért gyűlöl titeket e világ. Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,18-20) – Micsoda ez? Jövendölés-e, melynek ellenkezője is beállhatna? Nem: a világ fiai szükségszerűen gyűlölik Isten gyermekeit, a gyűlölet természetükhöz tartozik; ezért az üldöztetés Isten gyermekeinek törvényes öröksége e világban: „Mindnyájan, kik ájtatosan akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni.” (2 Tim 3,12)
Ez sem jövendölés, hanem az erkölcsi világ egyik törvényének proklamálása. Aki zavartalan, teljes békében él a világgal, már ezen egy tünetből is észreveheti, hogy nem vérbeli katolikus, hogy benne nem verődik ki jellegzetesen a krisztusi élet, mert a hűség Krisztushoz mindig kihívja a világ ellenkezését, gúnyját, üldözését.
Miként a szeretetnek vannak törvényei, a gyűlöletnek is van rendszere. A szeretet természeténél fogva terjeszkedni akar, szeretetet igyekszik ébreszteni. A gyűlölet is terjeszkedni kíván, a világ fiai, a szabadkőművesek, szabadgondolkodók, szociáldemokraták stb. társaságban tömörülnek s a tömegszuggesztió erejével terjesztik a gyűlöletet.
A tömegszuggesztió másik modern eszköze a sajtó: minden liberális újságszerkesztőség a gyűlölet kohója, honnan a betűk repülő szárnyain terjed el a gyűlölet a világba. A sajtóhadjáratban világszerte azok ivadékai a vezetők s hangadók, kik egykoron nyelvük fegyverével feszítették keresztre az élet Szerzőjét, utódaik a sajtó titokzatos hatalmával üldözik Krisztus Egyházát és híveit.
A szeretetnek az igazság, a gyűlöletnek a tévedés, a hazugság és a rágalom a fegyvere.
„A világnak” bizonyos vidékeiről, honnan több mint háromszáz év óta folyton protestálnak Krisztus Egyháza ellen [(Kelet-)Németországból, a protestantizmus fellegvárából], nemrég ilyen képet festett Dr. Albert von Ruville, hallei egyetemi tanár, ki 1909 március havában megtalálta az utat a krisztusi Egyházba, a krisztusi életre: „Mohón olvastam (az első katolikus munkát életemben) s nem tudtam hová lenni az ámulattól. Első ízben nyertem helyes képet a katolikus Egyházról, igaz nem teljes képet, mert a könyv nem terjedt ki az összes tanokra, de számos igazi vonását ismertem meg. S már ebből is láttam, hogy gyermekkorom óta egészen hamisan tanítottak ki ezen Egyházról. Minden másképp volt, sokszor éppen ellenkezőleg állott a dolog, mint ahogy én elképzeltem. Minden oly bölcs, mélyen átgondolt, oly következetes volt, mint ahogy ezt a protestáns tanokban ily mértékben soha fel nem találtam. Ezek ügyetlen másolatnak tetszettek, melyből a legszebb vonások eltávolíttattak. Felismertem, hogy tanítóim, lelkészeim, teológusaim, kiknek tudományomat köszönhettem, semmit sem értettek a katolicizmushoz, s volt bátorságuk a legelítélőbb módon róla nyilatkozni, rája gúnyjaik áradatát kiönteni. Ez felháborította tudományos érzékemet.” [Albert von Ruville (1855-1934) történetíró, mint a hallei egyetem tanára tért vissza a katolikus Egyházba, amiért heves támadásokban volt része.] Mikor Ruville a megtalált igazságnak meghódolt, s katolikussá lett, furcsa tapasztalatokra tett szert. „Meg kell jegyeznem – írja –, hogy sokkal inkább zokon vették lépésemet, mintha liberális (hitetlen) protestánssá, szabadgondolkodóvá, vagy Isten tudja, mivé lettem volna. Annak tudatára jöttem, hogy az úgynevezett türelem mindenre kiterjed, amit csak valaki akar, csak egyre nem, az igazságra. Ez előtt megállt.”
(Ruville „Vissza az Anyaszentegyházba” („Zurück zur heiligen Kirche”) című könyvében – amit elsőnek magyarra fordítottak le, aztán minden más nyelvre is – írta le megtérését.)
Még fokozottabb a türelmetlenség a hitetlenségnek föntebb említett szervezett táboraiban. A gyűlölet [mondhatni: az ő gyűlöletük] a világ mozgatója: Egész „tudománya” abban merül ki, azt mondani, írni az Egyház ellen, ami az Egyháznak és híveinek ártalmára van. Ma a pápa tehetetlen semmi, aki már nem számít a világban, holnap a lelkek zsarnoka, kitől rettegnie kell a világnak; Ma világgá kürtölik: a „tudomány” már végzett a hittel, az Egyház meghalt a feltámadás reménye nélkül, holnap a klerikalizmus kiterjeszti polipkarjait, hogy mindent, még a tudományt is hatalmába kerítse; ma nincs hívő a felvilágosodott, művelt világban, holnap „a klerikalizmus sötétsége” kioltani igyekszik a felvilágosodottság fáklyáját stb. stb. Amivel ártani vél ez a világ, azt lelkiismeretfurdalás nélkül igénybe veszi.
Nemzetközi megegyezés szerint háborúban tilos a mérgezett fegyverek használata, ez sértené a humanizmust: mikor a világ az Egyházzal, Isten hűséges gyermekével áll szemben, félredobja a humanizmust: ellene a hazugság, rágalom, igazságtalanság, zsarnokság mérgezett fegyvereivel hadakozik. Mikor cégéres gonosztevőről van szó, a világ mentegetni, „lélektanilag megérteni” igyekszik a gonosztevőt, mikor Krisztus Egyházáról, Krisztus igaz híveiről van szó, ugyanez a világ félreérti a nappali fényben ragyogó valót is, s nem menteni, hanem befeketíteni, besározni igyekszik az Egyházat s az összes „klerikálisokat”. Gyűlölet, tévedés, hazugság rágalom, mind halálthozó tényezők.
A világ fiai kétszeresen holtak Isten országa számára, számukra 1) a test okossága halál, 2) a gyűlölet a második halál. A világ fiai a „halál árnyékában” ülnek, számukra csak egy út és mód van a menekülésre: a megtérés a sötétségből a világosságra, a gyűlöletből a szeretetre, a halálból az életre. A világ fiai Isten gyermekeitől teljesen elütő lények, konkolyt alkotnak Isten szántóföldjén. De szerencsére a krisztusi élet szabad választás tárgya: a konkolyból bármikor búza lehet az, ki élni akar.
8. Krisztus híveinek és a világ fiainak két tábora között vannak a „mérsékeltek”, a „békeszeretők”, a „jó katolikusok”, a „becsületes emberek”. Vajon az élők, vagy holtak birodalmában laknak-e ezek? Tulajdon szavaik szerint: „Ők nem lopnak, nem gyújtogatnak, nem ölnek”, hisz még a csirke vérétől is irtóznak. Ők mentek a cégéres bűnöktől, melyekre a földi igazságszolgáltatás börtön- vagy fegyházbüntetést szab s azért ők „becsületesek”.
Mivel a krisztusi vallás roppant nagy dolog, az európai kultúra megteremtője, s ma is nagyhatalom a világban, s mivel mindjárt születésük után ők is a krisztusi Egyház tagjai lettek, (később tán meggondolták volna, hogy azokká legyenek), ők „is” katolikusok, sőt „jó” katolikusok. De ők egyben „békeszerető” emberek s azért minden „túlzásnak ellenségei”.
Aki minden vasár- és ünnepnap hűségesen megjelenik az Úr nagy áldozatánál, aki évente többször gyónik, áldozik, aki a lerészegedésig nem mer s nem akar „mulatni”, aki a kínálkozó igazságtalan hasznot kereken visszautasítja, aki semmi áron se köt vegyesházasságot gyermekei vallásának veszélyeztetésével, aki nem tud s nem akar förtelmes regényekkel, színdarabokkal szórakozni, aki a paráznaságot nem emberi „gyöngeségnek” nézi, hanem úgy kerüli mint a pestist, aki egy szóval az elvek embere, s komolyan veszi a krisztusi élet törvényeit: az eme „jó” katolikus, „becsületes” emberek szemében túlzó, „bigott”, „klerikális”, „szenteskedő”. Ők is imádkoznak néha napján főleg testi bajaikban s ilyenkor elvárják, hogy az Úristen mindjárt segítségükre legyen, mintha a nagy Isten szolgájuk s nem uruk volna, néhanapján az Úr házába is ellátogatnak, „mert hát ők se pogányok”, de szörnyen irtóznak az önmegtagadástól. Mihelyt Krisztushoz, a krisztusi élettörvényekhez való hűség áldozatot kíván, szóval mihelyt komolyan kell venni a krisztusi életet, gyáva gyengeségükben mindjárt meghátrálnak, s nemcsak hűtelenek lesznek a krisztusi élethez, de a „világgal” versenyt futva gyalázzák Krisztus igaz híveit.
Nemrég egy művelt majomról írtak az újságok. E majomivadék kabátot, nadrágot, vasalt cilindert visel, terített asztalnál késsel, villával, kanállal eszik, sőt még a biciklit is ügyesen megüli. Ám ezért a „művelt” majom csak majom: se fia gondolat nem terem agyában, se okos szó nem jő ki szájából, úriember-viselkedése csak látszat s nem valóság, s e majom „műveltségét” a kutya, az oroszlán vagy akár az otromba elefánt is eltanulhatja. E „művelt” majom hűséges szimbóluma a „jó” katolikusok, a „becsületes” emberek viselkedésének. Ők merészen vállalkoznak a lehetetlenre: két úrnak: Krisztusnak s a világnak akarnak szolgálni, ők fejetetejére állítják az élet törvényeit, melyeket az élet minden fokozatán egészükben kell megtartani, mert különben a halál váltja fel az életet. Ők részben, félig-meddig akarnak Krisztus hívei lenni, a krisztusi élet látszatával, külszínével ékeskednek a jámborság néminemű külső formáival akarják az erkölcsi életet pótolni, a valóságban pedig „a test okosságának” hívei, a világ fiai.
Hová tartoznak e „jó” katolikusok, e „becsületes emberek”? Isteni ítélet szerint: „A nevük (látszat) szerint élnek, a valóság szerint holtak.” (Jel 3,1) E hűtlenség, az árulás az élet törvényeivel szemben mindig halállal bűnhődik. – Krisztusnak e névleges hívei, kiknek élete sokszor semmiben se különbözik a „művelt” protestánsok, a „művelt” törökök és pogányok életétől, ezek azok, kik a legnagyobb szégyent hozzák Krisztusra, kik legjobban kompromittálják a krisztusi életmódot. E kétlaki emberek állják elsősorban útját a világ megtérésének, mert megalkuvó életükkel parodizálják a krisztusi életet, s oly nyomorúságos karikatúrát állítanak példájukkal a világ szeme elé, hogy még a jobb érzésűeknek is elveszik a kedvét attól, hogy a fenséges krisztusi életre vállalkozzanak. E keresztény karikatúrák, kik nem az élet könyvébe, hanem csupán a kereszteltek könyvébe írták be magukat, s másképp górcsővel sem található rajtuk krisztusi vonás, ezek adják a leghatalmasabb fegyvert Krisztus ellenségeinek a kezébe.
9. Főleg napjainkban akadnak „okos”, „békeszerető” emberek, kik az óriási űrt, mely az élet és halál birodalma között tátong, valahogy áthidalni szeretnék. Vállalkozásukat „a modern kultúra s az Egyház kibékítésének” nevezik. Már maga az elnevezés a „világ” tolvajnyelvére vall, melynek szótárából a 7. pontban hoztunk fel néhány példát. E békealkuszok úgy gondolják a békekötést, hogy az Egyház engedjen a krisztusi élet igazságainak s törvényeinek „merevségéből”, fogadja el a modern „tudományt”, a modern „kultúrát”, s akkor a világ is kész lesz Krisztus hívének szegődni.
E békealkuszok azonban még mindig adósok ama tudományos igazság, ama kultúr-vívmány, ama kultúr-tényező megnevezésével, mikkel az Egyház ellentétben volna, miket az Egyház elvetne. A „test okosságát”, mely halált jelent az erkölcsi ember, Isten gyermeke számára, az Egyház sohasem fogja az élet tényezőjének tekinteni. Az Egyház őre, de nem ura az igazság és kegyelmi élet kincseinek, s amint senkinek a világon, úgy az Egyháznak sincs módjában az örökélet törvényein változtatni. Próbálja meg valaki a lehetetlent: Változtassa meg a növény, az állat élettörvényeit! Próbálkozásával megöli a növényt, az állatot. Isten törvényeinek a megváltoztatása is halált jelent. Aki élni akar, annak az élet Ura által megszabott élettörvényekhez kell alkalmazkodnia.
Egy híres „klerikális”, De Sonis tábornok (1825-1887), aki komolyan vette a krisztusi életet, gyönyörűséges keresztény élet után ezt az egy szót vésette sírkövére: „Miles Christi”. Krisztus minden igaz hívének élete militia, katonáskodás, harc és küzdelem Krisztusért s a lélek örökéletéért.
[Midőn 1880-ban a francia kormány a szerzetesek kiűzésében karhatalmi közreműködésre vezényelte ki, lemondott rangjáról s kilépett a hadsereg kötelékéből. Egész életében a bensőséges életet élő, hitvalló katolikus példaképe volt.)
Ifjú barátom! Micsoda a te életed? Hősi küzdelem-e s fenséges himnusz Krisztusra, vagy a krisztusi élet nyomorúságos karikatúrája? Ha nagyra tör lelked, ha szépen, nemesen, boldogan akarsz élni: minden fenntartás nélkül Krisztus pártjára állsz, kit oly sokan csak szájukkal vallanak meg, de életükkel gyáván elárulnak. Védd meg Istened s Megváltód becsületét a leghatalmasabb fegyverrel: gyáván meg nem alkuvó életednek látható retorikájával, s ezzel a legnagyobb szolgálatot teszed tenmagadnak s embertársaidnak. A nemes élet gyönyörű példája a legékesebben szóló evangélium, a leghatásosabb hithirdető. Amint egy égő gyertyán ezer más gyertya meggyújtható anélkül, hogy az első gyertya veszítene fényéből: úgy a hűséges krisztusi életnek nemes példája a világosság, a szeretet terjesztője, az élet tényezője százak s ezrek számára, s maga semmit sem veszít, sőt nyer, mert mások számára is az élet áldása: lux mundí, sal terrae: „a világ világossága, a föld sava.”
25. Az Übermensch-ek nemzedéke
1. Mikor az egész ismert világot Róma uralta, a római birodalom polgára páratlan hatalmi öntudattal telt el. „Civis romanus sum!” Ez annyit jelentett a római polgár szájában: király vagyok, ki egy világnak parancsol!
Aki úrrá lett tulajdon házában, rendre megfékezte rendetlen hajlamait, s magába fogadta Krisztus igazságát s kegyelmét, joggal mondhatja: Filius Dei sum – Istennek gyermeke vagyok, s ezzel a legnagyobb méltóságot mondta ki, melyet ember elérhet, s mellyel szemben a civis romanus, vagy a rex és imperátor is csak törpét jelent.
„Nincs az a király, ki elég gazdag volna arra, hogy meggyőződésemet megvásárolhassa; a királyi udvaroknak semmijük sincsen, mit nekem lelkiismeretem nyugalmának fejében cserébe adhatnának. Lelkem szabadsága, jellemem, szeplőtelenségem, ha mindjárt vevők akadnának rajok, semmi áron sem eladók. Meghajlok Isten és az ő akarata előtt, meghódolok az igazság és erkölcs fensége, a jog és igazságosság előtt, de sohasem hajlok meg a nyers erő önkénye előtt, bármily formában is lépjen fel velem szemben. Akár fenyeget, akár csábítgat, akár felülről, akár alulról jő az önkény szava, nem engedek neki befolyást meggyőződésemre. Azért teljesen nyugodt vagyok abban, mit hoz a jövő.”
Ez egy vérbeli „ultramontán”, igazi „klerikális”, ez a nagy Görres hitvallása, akit Napóleon egymagában nagyhatalomnak nevezett. [Joseph Görres (1776-1849) német publicista, a Rheinischer Zeitung szerkesztője, akinek lapját Napóleon az 5. európai nagyhatalomnak nevezte, később a Katholik című lap munkatársa; háza a katolikus késő romantika középpontja lett.]
A vérbeli katolikus az igazi Übermensch, melyről Nietsche álmodozott. Az igazi szabadság, az örökélet tudományának birtokában, semmi érdek sem ösztökéli, hogy az igazságot bármely téren megtagadja, ellenkezőleg, a vérbeli katolikusnak van ereje és bátorsága arra, hogy az igazságnak az egész vonalon meghódoljon, s ez a hódolat emeli őt nagyságra; mert az igazság nemcsak biztos alapot ad talpa alá, nemcsak gazdagítja lelkét, hanem Isten oltalmába is helyezi, mert Isten mindenkor az igazság pártján van.
2. Az igazi „klerikális” együtt gondolkodik, együtt érez, együtt szeret Krisztussal s ez az egyezés Istennel legyőzhetetlenné teszi: Krisztus igaz híve sohasem kerül alul, ha mindjárt egy világ száll vele szembe, ő csak látszatra bukhat el, valójában mindig győz. Csak egy teheti vesztessé: a hitetlenség, a hűtlenség az igazsághoz, Krisztushoz.
Morus Tamás a zsarnok VIII. Henriknek világhírű kancellárja ott ül a rettenetes Towerben. Lelkiismerete tiltakozott, hogy letegye az új hűségesküt, mellyel a zsarnok királyt az angol egyház fejének vallotta volna. A szolgalelkű parlament megszavazta a hűségesküt, mely a krisztusi hitbe ütközött. Tömérdek előkelő ember, még gyenge papok és püspökök is letették az esküt. Morus barátai, felesége s gyermekei is naponta ostromolták: Mentse meg magát, hisz csak egy szavába kerül! A vér szava is felszólalt benne; nem csoda, hogy egy ideig küszködött önnönmagával. Küzdelmében azonban csakhamar győzött a hűség az igazsághoz. Mikor elhatározta, hogy élete árán is hű marad az igazsághoz, úgy érezte magát, mint egy hős, ki nagy győzelmet aratott. Egy nap így szólt vejéhez: „Fiam Roper, hálát adok az Úrnak, győzelmet arattam!” A Norfolki herceg felhívta figyelmét veszedelmes helyzetére: „A szentmisére mondom, Morus uram, kész veszedelem királyokkal harcra kelni: a király haragja halált hoz!” „Ez az egész, jó uram? – felelte Morus –, akkor köztem s uraságod között ez a különbség: én ma halok meg, ön meg holnap!” Egy nap egész meztelenségében közeledett a „világ”, a „test okossága” tulajdon felesége személyében, kinek sehogy se fért a fejébe, miért ül férje a börtönben, holott csak egy szavába kerülne és szerető családja körében szép birtokán, Chelsában békében élhetne! „Csodálkozom, hogy te, kit eddig az egész világ nagy bölcsnek tartott, most egyszerre a bolondját járod, hogy szűk, piszkos börtönbe egerek és patkányok társaságába záratod magad, holott egy szavadba kerülne, hogy szabadságban élj!” Ám ez az egy szó hittagadás és szentségtörő hamis eskü lett volna, mitől százszorta jobban félt Morus, mint a haláltól! Mások szabadulásért imádkoznak ilyen helyzetben: Morus az állhatatosság kegyelmét kérte az Istentől. Kedves lányához, Margithoz egy nap így szólt: „Isten akaratának oly teljesen alárendeltem magam, hogy ama pillanattól kezdve, hogy ide hurcoltak, sohasem kértem Istentől azt, hogy a halál torkából kiragadjon, hanem csak azt: intézze sorsomat úgy, amint Ő jónak látja. Ő sokkal tisztábban lát, mint szegény magam s jobban tudja, mi válik hasznomra, boldogulásomra.” A zsarnok Henrik egykori kancellárját ama „különös kegyelemben” részesítette, hogy a fölakasztás és élve való felnégyelés helyett (élve vették le a „felségsértőket” az akasztófáról) bárddal végezzenek vele. Morus nem ájuldozott, nem sopánkodott; a „különös kegyelem” hallatára így szólt; „Isten óvja minden jóbarátomat az ilyen kedvezménytől!” Kora s a börtön nagyon megviselte, a hóhérra támaszkodva ment föl a rozoga vérpadra: „Csak felfelé segíts – mondotta a hóhérnak – a leszállásról majd magam gondoskodom!” Fent a vérpadon Morus elmondta a Misererét, majd megölelte hóhérját s így szólt hozzá: „Te most a legnagyobb jótéteményben részesítesz, melyben egyáltalán részesíthetsz. Csak bátran! Végezd kötelességedet félelem nélkül. De aztán vigyázz ám, nekem kissé rövid a nyakam: ha félrecsapsz, a magad jóhírének ártasz.” Mikor már letette fejét a tőkére, s a hóhér már csapásra emelte a bárdot, még jelt adott kezével, hogy várjon. Félre tette szép nagy szakállát s így szólt: „Ez nem követett el semmiféle felségsértést!” Így halt meg a nagy Morus s rajta szószerint beteljesedett, mit gyakorta mondott életében: „Az ember fejét veszítheti, anélkül, hogy kárát vallaná.” Nagysága előtt még a protestáns elfogultság is meghódolni kénytelen. XIII. Leo a boldogok lajstromába iktatta.
3. Achtermann szegény béresből lett világhíres szobrász és nagy „ultramontán”. Mikor a berlini művészeti akadémián tanult, egyszer roppant szorult helyzetbe került. Utolsó garasán kis kenyérkét vett, hozzá vizet ivott, s másnap garas s remény híjával, korgó gyomorral állott a világban. Ekkor lépett hozzá a kísértő egy előkelő s befolyásos protestáns férfiú személyében: „Hagyja ott a babonát – mondotta – kövesse a tiszta evangéliumot, s fényes jövő az osztályrésze.” Achtermann mindjárt kész volt feleletével: „Inkább lemondok életem nagy vágyáról (hogy szobrásszá legyen), s ismét béresnek szegődöm be, semhogy őseim hitéhez, eskümhöz és meggyőződésemhez hűtelen legyek!” Ez a hűség beszéde, mely nagyságra visz.
[Wilhelm Achtermann (1799-1884) német szobrász, akinek csak 30 éves korában ismerték fel a tehetségét, s akinek egyetlen célja volt szobraival: hogy a vallási lelkületet kifejezze, ezért kizárólag vallásos műveket alkotott.]
Szűz Márián kívül tán soha senki annyira nem értette e beszédet, mint Szent Pál, a termetre kis, jellemre óriási ember. Tulajdon szavai mindennél szebben festik le gyönyörű jellemét: „Éntőlem pedig távol legyen másban dicsekednem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, ki által nekem a világ megfeszíttetett és én a világnak.” … „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem … ki engem szeretett és önmagát adta érettem.” (Gal 6,14/2,19) – „Mindent elhagytam és szemétnek tekintek, hogy Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,8) „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31)
„Ki szakaszt el minket Krisztus szeretetétől? háborúság-e? szorongatás-e? éhség-e? mezítelenség-e? veszedelem-e? üldözés-e? fegyver-e? . . . Bizonyos vagyok benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erősség, sem magasság, sem mélység, sem bármi teremtmény el nem szakaszthat minket az Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon.” (Róm 8,35-38)
Kire, vagy mire szorul e nagy lélek? Semmire és senkire – az Istenen kívül: „Jó harcot harcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam; végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem ama napon az Úr, a bíró.” (2 Tim 4,7)
„Mindenki szolgájává tettem magamat, hogy annál többeket nyerjek meg. ... Az erőtlenekért erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem: mindennek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.” (1 Kor 9,19/22) – „Igazságot mondok és nem hazudok; bizonyságot tévén nekem lelkiismeretem .. . hogy nagy az én szomorúságom és szívemben folytonos a fájdalom. Mert inkább magam kívánnék átokká lenni Krisztustól (elszakasztva) az én atyámfiaiért!” (Róm 9,1-2)
Mily nagy szív! – kiált fel – Aranyszájú szent János. Valóban nagy az a szív, mely önnön üdvösségét is kockára tenné, hogy elvakult makacs népét üdvözítse. Ily klasszikus vonásokkal ily remek jellemet még nem írt le emberi toll. . . .
Az őrült Nietzsche azt írta, hogy az Übermensch jenseits von Gut und Böse [jó és rossz fölött] áll. Ez a féktelen vadság, elvakultság és gonoszság programja.
A „klerikális”, az „ultramontan” férfiak a világ, a test, a pokol fölé kerekednek, az igazság királyi útján járnak, s az igazsághoz való hűség hősökké avatja őket. Ők az igazi titánok, az igazi Übermensch-ek, az igazság, az erő, a férfiasság képviselői, az óriások a törpék világában.
26. Befejezés
A róka egyszer öszvérrel találkozott az erdőben. Még sohasem látott öszvért s ijedten tovább futott. Kalandozásában találkozott a farkassal s elmondta neki, micsoda új állatott látott. „Jer, mutasd meg nekem”, mondja kíváncsiskodva a farkas. Mikor az öszvérhez érnek, azt kérdi a farkas az öszvértől:„Hogy hívnak?” „Elfelejtettem már a nevemet” – feleli az öszvér – „de fel van írva hátsó lábamon; ha tetszik elolvashatod!” A róka azt mondja: „Én, sajnos, nem tudok olvasni”, s félreáll. „Én tudok” – mondja hencegve a farkas s az öszvér mögé áll. Az öszvér felemeli egyik hátsó lábát, melyen a patkó szegek betűformát mutatnak s azt mondja: „No, olvasd el!” „Nem látok betűt” – feleli a farkas. „Jer közelebb!” – csalogatja az öszvér, s mikor a farkas előrenyújtotta a fejét, úgy fejbe rúgta az öszvér, hogy betört a koponyája s nyomban kiadta páráját. A róka futva-futott a veszedelem színhelyéről s futamodásában ekként bölcselkedett: „Bizony nem mind okos, ki olvasni tud!”
A papiros valóban türelmes, rá lehet írni vagy nyomtatni színarany igazságot, de ugyancsak eltűri a legvastagabb tévedést és hazugságot is. A betű egyformán az éltető igazság és az ölő tévedés és ámítás közvetítője lehet, s aki kíváncsiskodva a tévedés és ámítás mérgét szedi lelkébe s halálra olvassa magát, igazán nem okosan cselekszik. Tényleg, nem mind okos, ki olvasni tud.
Az állatmese tanulságát még ki is bővíthetjük, s azt mondhatjuk:„Nem mind okos, ki sokat tud.” Szép dolog az északi s déli sark, a sötét Afrika felkutatása, de szebb és fontosabb a krisztusi igazság birodalmának földerítése, megismerése. Nagyszerű vállalkozás a Panama-szoros átvágása, két világtenger összekötése; de százszorta nagyszerűbb dolog csatornát készíteni lelkünkbe az isteni igazság és kegyelem befogadására, hogy összeköttetésben legyünk az örökélet forrásával. Szédítően bámulatos dolog a levegő meghódítása, a repülés a légtengerben; de még bámulatosabb és szükségesebb a repülés az imádság szárnyain. Örömmel köszöntünk minden felfedezést, találmányt, mely a tudományt, a közlekedést, az ipart, a földmívelést előbbre viszi: de hasonlíthatatlanul örvendetesebb egy jó gyónás és áldozás, mely a lélek tökéletesítését viszi előbbre. Mohó kíváncsisággal lessük az orvosi tudomány haladását, mely utat mutat az emberiségnek a kínzó betegségektől való szabadulásra; de sokkal jobban kellene ellesnünk a lelki gyógyászat fogásait, melyek lelkünk egészségét s boldogulását biztosítják. Nemes vállalkozás a kultúra terjesztése; de nemesebb a bennünk lakó érzéki vadállat megfékezése, a kultúra terjesztése tulajdon lelkünk országában. Fenséges s lelket megragadó a remek művészi kép, vagy szobor megalkotása, de fenségesebb az ember kialakítása az Isten gondolata szerint. Szép a kultúrélet, de szebb és fontosabb az örök kultúrélet, „mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mt 16,26)
„Nem mind okos, ki sokat tud.” Okos csak az, ki az egy szükségeset tudja: örök boldogulásának megalapítását.
Összetört tagokkal feküdt egy ember a kórházban: leugrott a toronyból s majdnem halálra zúzta magát. Egy nap meglátogatta őt egyik barátja s így szólt hozzája: „Mondd csak, hogy is történt a dolog?” „Jaj barátom – felelte a merész vállalkozó – nagyszerű volt a dolog! Mikor úgy repültem a föld felé, kimondhatatlan érzés fogott el s azt gondoltam, bárcsak mindig így érezném magam! De a vége, a zuhanás a földre, jaj, ez rettenetes volt!”
Szép, roppant szép a kultúra szárnyas szekerén való haladás előre s mindig előbbre. Való tény, hogy a kultúra tömérdek élvezetet nyújt főleg annak, ki jó módnak, s jó egészségnek örvend, s nem egy élvező ember nem bánná, ha élvezeteinek soha vége nem szakadna. De ha megfeledkezünk az „egy szükségesről”, a boldog kikötésről az örökkévalóság határán, a vég rettenetes lesz.
Őrjítő dolog a felfedezés: Ergo erravimus! [Tehát tévedtünk!] Mindent tudtam, de egyet nem: örök boldogulásom biztosítását, s most ezért rettentő kijózanodás, örök kín az osztályrészem!
Okos csak az, ki ismeri az utat az örök boldogulásra s bármely áldozat árán ezen az úton halad.
VÉGE
Feltéve: 2022. július 25.
|