II. RÉSZ
HOGYAN LESZÜNK EMBEREKKÉ?
A) AZ EMBERRÉ-LEVÉS ALAPELVEI
1. Az élet és boldogulás titka
A Genezis első lapjai adják kezünkbe a kulcsot, mellyel az emberiség, s az egyes ember életének titkát meg tudjuk fejteni.
1. Mikor az első ember kikerült a Teremtő kezéből [a bűnbeesés előtt], háromféle isteni adománnyal lépett a világba. Ezen adományok: 1) az emberi természet, 2) a) az emberi természet összhangja, b) a fájdalomtól való mentesség, c) a feltételes testi halhatatlanság (posse non mori) mint ráadás az emberi természethez, s 3) az isteni bőkezűség koronája: a megszentelő malaszt.
Az emberi természetet alkotják a test és a lélek. Az érzéki megismerés, az érzéki vágyó tehetség, az ész és a lelki akarat, a lélek halhatatlansága, mind egyformán az emberi természetnek isteni hozománya. Ezek az adományok kijárnak az embernek, vagyis: ha Isten embert akart teremteni, így kellett őt alkotnia. Az érzékek, az érzéki hajlamok, az ész és akarat harmóniája (integritás naturae), mely abból fakad, hogy a test szépen engedelmeskedett az észtől vezetett akaratnak, már ráadás volt az emberi természethez, melynek a megszentelő malasztban volt a gyökere.
Most [a bűnbeesés után] az érzéki vágyak sokszor 1) megelőzik az ész ítéletét, 2) máskor ellenkeznek az ész parancsaival, s az ember csak küzdelem árán tudja az ész uralmát biztosítani. Mindazonáltal Isten Ádámot is eleve úgy teremthette volna, hogy az ész uralmát a maga igyekezetével kelljen megszereznie.
A fájdalomtól való mentesség, a feltételes testi halhatatlanság nem folynak az ember természetéből, hanem hasonlóan ráadás voltak az ember természetéhez (dona praeternaturalia). A megszentelő malaszt meg éppenséggel az isteni szeretet és bőkezűség koronája volt, mely mintegy kiürítette az isteni adományok kincstárát (Donum supernaturale). Ádámot tehát Isten három fajta adománnyal halmozta el: 1) természetes, 2) természeten kívül való, és 3) természetfelett való adományokkal. [lásd ezzel kapcsolatban Turgonyi Zoltán tanulmányát: A kereszténység]
2. Az isteni szeretet nagyszerű sorsot szánt Ádámnak és az emberiségnek: rövid földi próba után testi halál közbejötte nélkül akarta örök mennyei életben részesíteni, hol a megszentelő kegyelem örök világossággá lesz, melyben az ember színről-színre látja Istenét és e látás miatt az Istent szeretve a boldogság tengerében úszik.
A boldogság honába azonban csak a próba kapuján át juthatott el az ember. Bár Ádám Istennek kedves barátja volt, mégis mint teremtmény, függésben maradt Istentől. Aztán Ádám eszes és szabad teremtmény is volt, melyhez nem illik a teljesen ingyenes boldogság: a szabad elhatározásra képes embert csak oly boldogság elégítheti ki, melyet legalább részben önmagának is köszönhet. Ezen felül Isten felségjoga s az ember szabad természete próbát követelt az embertől; vajon önként meghódol-e az ember Urának-Teremtőjének, s méltó-e a nagy boldogságra, melyet Isten nagylelkűsége szánt neki.
Az ember sorsát eldöntő nagy próba tárgya ez az isteni parancsolat volt: „A paradicsomnak minden fájáról egyél; de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon arról eszel, halállal halsz meg.” (Gen 2,16-17) Amely napon eszel a tiltott fáról, elveszted a testi halhatatlanság adományát, és elveszted a megszentelő kegyelemmel együtt az örök boldogságot.
Mekkora naivság azt hinni, hogy az emberiség sorsa egy almán fordul meg – ahogy a hitetlenség mondja. Mekkora korlátoltság – mondjuk erre mi – a hívőkre ilyesmit ráfogni! Nem egy alma-szemről van itt szó, hanem arról, hisz-e az ember Teremtő Istenének (halállal halsz meg), meghódol-e az ember legfőbb Ura parancsolata előtt (a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél), szóval meghódol-e eszével és akaratával Istennek!
„Amaz ősrégi korban Isten határt szabott az ember uralmának ... Akkoriban csak Isten volt s az ember: s a kettő között állott a titokzatos fa, melyen Istennek legfelsőbb fensége nyugodott. Úgy állott e fa a paradicsom közepén, miként a zászló leng határainkon. Ez is csak egy fa, egy rúd színes rongyokkal, ám számunkra a szabadság, az uralom és becsület jelvénye. Aki elárulja, halálra méltó. Aki megtámadja, bosszúra hív ki minket. Ez a paradicsom fájának jelentősége. Csak fa volt, de az isteni uralomnak a jelvénye.” (Bougaud: A kereszténység és korunk)
3. Ádám nem egy különálló emberként állott a nagy próba előtt, hanem mint az emberi természet egyedüli birtokosa, mint az emberiség feje és képviselője. Azért volt elhatározása az egész emberiség sorsára befolyással. Az egész emberiség fizikailag s erkölcsileg összefügg Ádámmal: az emberi természetet minden ember Ádám útján nyeri, s mivel Ádám, mint az emberiség atyja, vétkezett, bűne következményeiben minden ember részes.
A hűtlenségbe esett nemes ember nemcsak maga, de utódai számára is elvesztette nemesi előjogait: Ádám, az Isten nemese, nemcsak a maga, de az összes emberek számára veszítette el ingyenes nemesi adományait: 1) a megszentelő malasztot s vele a természetfölötti mennyei boldogságot, 2) a természet összhangját, a fájdalomtól való mentességet, 3) a testi halhatatlanságot, 4) a paradicsomi életet.
Ádám a bűnbeeséssel visszaesett a puszta természetbe, s amilyen a fa, olyan a gyümölcse; most Ádámtól csak az emberi természetet kapjuk, megfosztva ama gazdag örökségtől, mellyel Isten egykoron gazdagította. Az eredeti bűn tehát hiány, „úgy van a lélekben, mint a szegénység a megrablás után, mint a sötétség a naplemente után, mint a halál az élet elvesztése után.” (Bachelet: Az eredeti bűn)
Akiben nincs megszentelő malaszt, mely az örök élet csirája, nem juthat mennyei boldogságra, úgy miként az, aki nem születik e világra, nem él e világban.
A test és lélek összhangjának elvesztése nem bűn, hanem büntetés, s a bűnök forrása: amivel az ember vétkezett, azzal bűnhődött: gőgjében fellázadt Ura-Istene ellen, s büntetésül érzéki természete lázadóvá lett szellemi természete ellen, s ekként viszi bűnbe az embert, ha hozzájárul az akarat beleegyezése.
4. »De ha a szolidaritás (az Ádámmal való fizikai és erkölcsi összefüggés) taszított minket a romlásba, megint a szolidaritás az, ami minket megszabadít, s a jó, ami belőle fakad, felülmúlja a rosszat, amit a szolidaritás hozott ránk. Az első Ádámot a második követi: az Elsőszülött, az új nemzedék isteni feje, aki ellentétes értelemben érvényesíti a szolidaritást: „Valamint tehát egynek vétke által minden emberre szállott a kárhozat, úgy egynek igazsága által minden emberre az élet megigazulása.” (Róm 5,18)« (L. Lacordaire 28. Confer)
Az Istennek egyszülött Fia végtelen irgalmában a maga személyében belépett az emberiségbe, s Krisztusból, a második Ádámból, az emberiség új fejéből új élet árad az emberiségbe! Az ember bűnét Isten arra használta fel, hogy a megváltás hősi nagy tette révén kinyilatkoztassa az Ő végtelen szeretetét és irgalmát.
5. Az Úr hősi küzdelme s rettentő halála árán visszaszerezte számunkra a megszentelő malasztot, az örök élet csiráját, s ily módon lehetővé tette nekünk a bemenetelt az örök életbe.
Ugyanakkor a természeten kívül való adományokat 1) a test és lélek összhangját, 2) a fájdalomtól való mentességet, 3) a testi halhatatlanságot halál közbejötte nélkül, mik különben sem járnak ki az emberi természetnek, az Úr nem szerezte vissza, hanem üdvös büntetésképp meghagyta számunkra. A fájdalom, a test és lélek meghasonlása, a halál kitűnő szerek az élet könnyelműsége ellen, fenyítő ostorok, melyek Isten felé hajtják az embert.
6. Mi tehát a helyzet a bűnbeesés óta? A bűnbeesés óta ellentét van az ember teste és lelke között, s maga a test az, mely küzdelemre hívja ki a lelket, s a földi életre a próba bélyegét üti. Az ember testi emberként születik s életfeladata, hogy lelki emberré legyen, vagyis oly emberré, kiben a lélek lett úrrá a test felett. Az Úr Jézus segítsége sikeressé teszi [teheti] a próbát, s a lelki embernek megadja a természetfölötti életet.
Költői nyelven valaki így ír a rendetlen hajlamról: „Az érzéki természet ingerli az embert. Ha az ember enged csábításainak, akkor Isten elébe megy és bevádolja, mert nem azért engedte meg a csábítást, hogy az ember engedjen neki, hanem azért, hogy szabadon legyőzze és uralma alá hajtsa.”
Az ember érzéki természetét az ösztön nem korlátozza, sőt, maga sürgeti a lélek vezetését és uralmát. Az újszülött csecsemő testi ember, de miként a lélek, a rendetlen hajlam is alszik még benne. Ez az oka, hogy a csecsemő magába fogadhatja a megszentesülés kegyelmét. Ha később felébred benne a rendetlen hajlam, és ez súlyos ellentétbe hozza Isten törvényével, elveszti a megszentelő malasztot.
7. Ádámra nézve egy tilalmi parancsolat volt a próbakő: ránk nézve már a Tízparancsolat az élet útja és próbája. A Tízparancsolat megtartásával leszünk lelki emberré, s mutatjuk meg, hogy meghódolunk Isten felsége előtt. Egy szentre nézve semmi jelentőséggel nem bír a lopás, a káromkodás stb. tilalma: ő már lelki ember, kiben a lélek az úr, neki erkölcsi lehetetlenség a lopás, a káromkodás stb. Így Ádámnak sem lehetett a Tízparancsolat a próbaköve: mivel benne a bűnbeesés előtt teljes összhangban volt a test és a lélek, semmi ellenkezés sem lakozott lelkében a Tízparancsolat ellen, ő meghagyás nélkül is a Tízparancsolat útjain járt. A Tízparancsolat a rendetlen hajlamú embernek a próbaköve.
8. Az egész erkölcsi életnek a titka tehát az érzéki hajlamok és vágyak megfékezése; mikor e hajlamok és vágyak az eszes természet, a Tízparancsolat ellen törnek, melyek az eszes természet követelményei.
Micsoda a bűn? A rendetlen vágyak összeütközése az igazzal, a jóval, az erkölcsi renddel (a Tízparancsolattal). Hogyan őrizkedhetünk a bűntől? Úgy, hogy megfékezzük a rendetlen hajlamokat és vágyakat, vagyis a lelket tesszük úrrá a test felett. Ez az erkölcsi élet titka, a boldogulás útja.
Az egyes parancsolatok tárgyalása alkalmával meggyőződünk majd arról, hogy a Tízparancsolat mindegyike az eszes természet követelménye.
9. Mikor „a testi embert” legyőzzük önmagunkban, s a lélek uralmát a test fölött biztosítjuk: 1) beleilleszkedünk a világegyetem rendjébe, melynek nagy törvénye, hogy az alsóbb engedelmeskedjék a felsőbbnek; 2) a lelki ember kialakításával alkalmassá tesszük önmagunkat arra, hogy a megváltás gyümölcseit magunkba fogadjuk; 3) a lelki emberért vívott harcunkkal érdemszerzővé tesszük életünket.
Az erkölcsi élet velejét tehát így fejezhetjük ki: legyen tested összhangban a lelkeddel, hogy lelked összhangban lehessen Istennel!
10. Bármennyire is éhes, vagy szomjas vagy, ha egy hitelt érdemlő ember azt mondja neked: „ölő méreg van ebben az ételben, vagy ebben az italban” – nem kérsz belőlük. Légy épp oly okos az erkölcsi életben, és – élni fogsz. A súlyos kísértés, mikor valamely rendetlen hajlam követelőzve forrong, a próba nagy pillanata. Az érzéki vágy hevesen sürgeti: „Egyél!” Az ész azt mondja: „Ne egyél, mert ölő méreg van a bűn élvezetében.” Ha eszel, meghalsz. Ha nem eszel, élsz. Mit fogsz tehát választani: az életet-e, vagy a halált?
2. A „lelki” és a „testi” ember
1. Az élet isteni Szerzője és Szakértője azt mondja: ,,Ne véljétek, hogy békét jöttem hozni a földre; nem jöttem békét hozni, hanem fegyvert” (Mt 10.34) –, s már Jób hirdette: „Militia est vita hominis super terrain” – „küzdelem az ember élete a földön.” (Jób 7,1) Az ember élete tehát a harc jegyében áll. A földi életnek próbajellege megpróbáltatás, harc, melynek ez a tétje: hűek maradunk-e Istenünkhöz?
2. A harcot akár akarjuk, akár nem, ránk kényszeríti házi ellenségünk, a rendetlen hajlam. Egy régi közmondás azt tartja: Si vis pacem, para bellum [kb. ha békét akarsz, kezdj háborúba]. Ez szó szerint igaz az életnek lelki harcában: a rendetlen hajlam addig fészkelődik, ágaskodik bennünk, míg rendszeres harccal le nem győzzük. Külső ellenségeink: a gonosz lélek s a világ is csak házi ellenségünkkel szövetkezve árthatnak nekünk.
3. E harcban a test és a lélek között arról van a szó, ki legyen az úr a házban; a test-e, vagy a lélek. Akiben a lélek kerekedik felül, az lelki ember, akiben a test az úr, az testi ember.
A harcban a legvitézebb katona is kaphat sebet anélkül, hogy vitézségének kárát vallaná: a lelki harcban is kisebb-nagyobb kudarc érheti az embert anélkül, hogy a lelki ember ebbeli jellegét elvesztené, ha a kudarc után rögtön talpra áll, s jóváteszi a vereséget, melyet a testtől szenvedett.
4. A lelki ember tartja: miképp a szem a test vezére és kalauza: úgy legyen a látó ész az élet vezére és kalauza. Azért mindenkor az ész ítélőszéke elé idézi a test vágyait, kívánságait. Ami megegyezik a lélek természetével, méltóságával, azt megengedi számára: ami ellenkezik az eszes természettel, azt megtagadja tőle.
A test azért nem szenved rövidséget, mert ami ellenkezik az eszes természettel, az magának a testnek is káros, pl. a részegség, a paráznaság, a harag stb. A test helyes igényei (enni-inni, pihenni stb.) nincsenek ellentétben az eszes természettel.
A lelki ember még akkor is törvényt ül az érzéki vágyak felett, ha e vágyak be nem várják az ész ítéletét. Ilyenkor, mihelyt figyelmessé lesz az ész, rögtön intézkedik, s ha helytelenséget lát az érzéki vágyban, végrehajtó közegével, az akarattal elnyomja, s ha az elnyomás nyomban nem sikerülne, legalább elítéli, s az akaratot eltiltja a helyesléstől, beleegyezéstől.
A testi vágyak főleg az érzékiség (szorosabb értelemben) terén türelmetlenek s megelőzni igyekszenek az ész ítéletét.
5. Miként a növény, az állat a maga természete szerint él, s megvalósítja a növény, az állat ideálját, eszményét: úgy a lelki ember az ész uralmával megvalósítja az „ember” eszményét, mert eszes természete szerint, vagyis emberként él.
Már a keresztségben végbemenő megszentesülés meggyengíti a rosszra való hajlamot, s még inkább meggyengítik a hajlamon nyert győzelmek. A lelki emberben végül megfékezve mintegy elalszik a hajlam.. Időnként azonban még a szentnek is meggyűlik a baja vele. A rendetlen hajlam csak a testtel együtt hal meg.
A lelkiség tehát nem mentesség a rendetlen hajlamtól, hanem uralom a hajlamon. A lelki ember jelszava: sohasem engedni a rendetlen hajlamnak, bármennyire is ágaskodnék bennünk.
6. A lelki embernek szöges ellentéte a testi ember, akinek életelve „engedni a természetnek”, de nem az eszes, hanem az érzéki természetnek, az alsóbb állati embernek. A testi ember evangéliuma tehát az érzéki élvezet, melynek legföljebb a test egészsége szab határt, hogy mennél többet s mennél tovább tudjon „élvezni”. Sokszor azonban az érzéki élvezet még az egészséget is feláldozza; a részegeskedő, a parázna nem egyszer nyitott szemmel rohan a romlásba, mely az egészség vesztét is jelenti.
7. Míg a lelki ember ura, a testi ember engedelmes szolgája a testének, nemcsak a test, de még a lélek tehetségeit, a szellemi javakat is a test szolgálatába állítja.
A modern emberek többsége szemében az egészség nemcsak kincs, hanem az egyedüli kincs, melynek mindent alá kell rendelni, mert ha hiba esik az egészségben, nem lehet többet élvezni, s akkor semmit sem ér az élet. A modern emberek többsége nem barátja az engedelmességnek; csak egyre hallgat, egynek engedelmeskedik feltétlenül – az orvosnak. Testi egészségéért minden áldozatra kész. Ha lelki egészségéért ugyanannyit tenne, a pokol üresen maradna!
A testi ember kétféle módon használja ki lelki tehetségeit a test szolgálatában: 1) élvezeteket teremt velük a test számára; 2) igazoló elméleteket készíttet az ésszel az érzéki élvezetek igazolására. Sajtó, irodalom, színház, művészet, csak úgy ér valamit a testi ember szemében, ha az élvezetre éhes állat is megkapja a magáét. Ez a kulcsa a modern kultúrjavak megrontásának, megfertőztetésének az érzékiségtől.
8. Az állatot érzéki vágyak vezetik, melyeknek az ösztön szab irányt és korlátot: a testi embert is érzéki vágyak vezetik, s ezért a testi ember állati ember; de mivel benne hiányzik a korlátozó ösztön, a testi ember szertelenségre hajló rendetlen állat.
Igaz, a testi ember okos, intelligens állat is lehet, de mégis csak állat, sőt alávalóbb az állatnál, mert az állatban az érzéki vágyak uralma természetes dolog, az emberben pedig természetellenes. Azért azt kell mondanunk, hogy a testi ember az állat alá süllyed.
Mikor 70 év előtt néhány természettudós azt kezdte hirdetni, hogy az ember majmok utóda, az "intelligens állatok" ezrei tapsolva fogadták a hírt, mert teljesen megfelelt életfelfogásuknak.
9. Micsoda viszonyban van a „művelt”, a „tudós” ember a lelki emberrel?
A modern felfogás szerint az, akiben megvan az ismeretek bizonyos átlaga, s ehhez megtartja a külső illemszabályokat, a „művelt” ember, s ha egy-egy szakterületen valakinek nagyobb az ismerete az átlagnál, akkor „tudós” ember. Ez a műveltség és tudás az észnek egyoldalú műveltsége, mely szellemi volta dacára sem jelent lelkiséget. A tudás olyan, mint a pénz, mellyel helyesen élni és visszaélni is lehet – olyan, mint a hatalom, mellyel a birtokosa embertársait boldogíthatja, de szolgaságra is kényszerítheti.
Mennél okosabb az ész, annál élesebb fegyver a gonosz akarat, az önzés birtokában. Az észbeli ismereteket a mai világban nagyon sokan embertársaik megtévesztésére s félrevezetésére használják a legfontosabb és legszentebb téren, a valláserkölcsi élet terén. Nemcsak a pénzhamisítás divatos, de az élet értékeinek meghamisítása is. Aki jó könyveket olvas, annak javára van az olvasni tudás: aki rossz könyveket olvas, kárát vallja tudásának. Aki észbeli műveltségét a lelki ember kialakítására használja, annak kincs ez a műveltség: aki tudását a testi ember szolgálatába állítja, annak ölő méreg a tudása. Az erkölcsi rendhez való alkalmazkodás, a lelki ember kialakítása, az erkölcsi műveltség minden műveltség veleje s koronája, mellyel szemben másfajta műveltség egymagában csak talmi műveltség.
Mivel az erkölcsi műveltség minden ember célja, azért mindenki számára elérhető kincs, holott az észbeli műveltség sok ember számára éppúgy elérhetetlen, mint a gazdagság. Szóval az erkölcsi műveltség megfér a szegényes szellemi és anyagi kultúrával.
Az ártatlan Ádám óriási erkölcsi műveltség birtokában volt: a tudományt, a művészetet, az anyagi kultúrát csak lassan, fokozatosan kellett neki és utódainak megszerezniük. A második Ádám, az Úr Jézus szinte tüntetően kerülte az anyagi kultúrát, hogy példájával az „egy szükségesre”, a lelki ember kialakítására terelje a figyelmet: istállóban született, nem volt helye, hová fejét lehajtsa ruhájától is megfosztva halt meg a keresztfán. Sok Krisztus-követő szent hasonlóan szegényes kultúrában élt.
Az anyagi kultúra is vívmány, kincs; még nagyobb kincs a szellemi kultúra; de mindkettő csak viszonylagos érték; feltétlen s örök érték csak egy van: az erkölcsi kultúra. A kezdetleges anyagi és szellemi kultúrában élő hegyi pásztor, aki igazában lelki ember, százszorta több ember a szalonhősnél, ki a legnagyobb szellemi és anyagi kultúrában él, de az állatsorból még ki nem emelkedett. Az okos ifjú jelszava azért: Sok tudás, sok anyagi kultúra, de még több erkölcsi műveltség, – mert csak ez üti „emberré” az embert!
Scott Walter, a híres regényíró előtt valaki egekig magasztalta a nagy írókat s azt erősítgette, hogy a nagy tehetségeket kell mindenek előtt megbecsülni. „Isten legyen nekünk irgalmas” – mondotta tűzzel a nagy író. „Mily nyomorultul állana a világ, ha ez igaz volna. Életemben elég könyvet olvastam s elég kiváló tehetséggel, ragyogó műveltségű emberrel találkoztam, de őszintén mondhatom, hogy szegény műveletlen férfiak és asszonyok szájából, mikor a szigorú s mégis szelíd hősiesség szelleme beszélt belőlük, jóllehet nyomorban és szorultságban éltek, olyan magas gondolatokat hallottam, minőket a Szentíráson kívül sehol se találtam. Sohasem ismerjük és becsüljük meg valójában igazi hivatásunkat, míg annak tudatára nem emelkedünk, hogy a szív nemesítésével szemben minden más mellékes.”
3. A „szabad” ember
1. A szabadság negatív értelemben mentesség az illetéktelen korlátozástól.
A szabadság tehát nem minden, csak az illetéktelen korlátnak a hiányát követeli. A szabad polgár nem szabad hazája törvényeitől, hanem csak a túlkapásoktól, a zsarnokságtól és mások illetéktelen befolyásától.
2. A lélek szabadságát csak egy ellenség fenyegeti: a rendetlen hajlam túlkapása.
Mikor a test jogos kívánságaival áll a lélek elébe, nem fenyegeti a lélek szabadságát, mint ahogy a polgár szabadsága nem vész kárba, mikor tőle törvényes adót követelnek. Csak az érzéki vágyak rendetlensége és túlkapása jelent illetéktelen befolyást a lélekre. A test azonban jogos követeléseit is túl hevesen szokta sürgetni, azért ebben is nevelésre szorul.
3. Mivel a lelki ember úr a teste fölött, azért ment a test illetéktelen befolyásától, vagyis a lelki ember az igazában szabad ember. Ő, csakis ő igazán szabad ember! A testi embert elhalmozhatják mindenfajta külső szabadsággal: vallási, politikai, gyülekezési, sajtószabadsággal stb. stb. ő egyikkel se tud élni, mert saját házában, saját belsejében a rendetlen hajlamok és vágyak nyomása alatt áll, melyek őt a szabadsággal való visszaélésre unszolják. A testi ember a vallás ellen támad, a politikában magánérdeket hajszol, gyűléseken a házasság, a magántulajdon ellen izgat, a sajtóban hazudik, rágalmaz, a tudományban megtéveszt stb.
4. A lelki ember akarata ment a rendetlen hajlam nyomásától, s akadék nélkül tud saját tárgya, a jó után törekedni.
Szabadon a jóra törekedhetni: ez az akarat pozitív szabadsága. A jó ad tartalmat az akaratnak: ez a szabadság törvényes útja, korlátja. „A szabadságot csupán avégett kaptuk, hogy a jót, az erkölcsöt szabadon akarjuk és tegyük. Nem az akarás az ember kiváltsága, hanem a helyes akarás. Az akarat meghódolása útján a magában vak akarat részesül az ész kiváltságában (a jó egyben igaz), sőt részesedik a minden igaz és jó legfőbb szabályában, Isten akaratában.” (Meschler)
A jó korlátjának áttörése: a bűn, visszaélés a szabadsággal, szolgaság és pedig csúnya szolgaság: „Aki bűnt tesz, a bűnnek szolgája.”
5. Mivel a lelki ember akaratát nem kötik meg rendetlen vágyak, az esze magába tudja fogadni az igazságot az Úr szava szerint: „Boldogok a tiszta szívűek; mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,8)
A tiszta szív bűntől mentes akarat. A tiszta szívű, a lelki ember, nemcsak a túlvilágon látja színről-színre Istent, de már itt a földön is meglátja, vagyis megismeri Istent, s az Istenre vonatkozó igazságokat. A szenny a szemben megzavarja a látást: a szenny, a bűn a lélekben megzavarja az ész látását. „A gonoszat akaró lélekbe a bölcsesség nem megyén be és nem lakik a bűnök alá vetett testben.” (Bölcs 1,4)
Mint minden, az ész is saját természete (a logika törvényei) szerint működik: ész, logika, igazság a megismerés tényezői. Minden tévedés, vagy abból származik, hogy az igazság helyét látszat foglalja el, vagy abból, hogy az ész túlteszi magát a logika törvényein. A lelki s a testi ember tévedései egyformán e két forrás egyikéből fakadnak. Ámde más és más a lelki s a testi ember viszonya a valláserkölcsi igazsághoz. Gyarlóságból a lelki ember is tévedhet: errare humánum est.
De őbenne megvan a készség az igazság megismerésére, ő kész az igazság előtt meghódolni, azért nyomban helyreüti tévedését, mihelyt csak felismeri. Mikor matematikai, fizikai, kémiai, szóval oly igazságról van szó, melynek semmi vonatkozása sincs a vallás-erkölcsi életre, körülbelül egyforma a lelki és testi ember helyzete. A testi emberben mintegy így szól az akarat az észhez: „Csak rajta, ismerd meg az igazságot, mely engem nem érdekel, tőlem semmi áldozatot sem követel, sőt még dicsőséget, anyagi előnyt is hoz nekünk!”
Mihelyt azonban valláserkölcsi, vagy olyan antropológiai, pszichológiai, bölcseleti, történelmi igazsággal találja magát szemben a testi ember akarata, mely igazságnak csak távolról is valamelyes vonatkozása van a vallással, a testi ember akarata mindjárt idegessé lesz; ő a rendetlen érzéki vágyak foglya és engedelmes szolgája, s a valláserkölcsi igazság elítéli azt, amit ő szeret, sőt, a valláserkölcsi igazság azt kívánja tőle, hogy áldozatot hozzon, szakítson rendetlen vágyaival.
Szóval a testi ember akarata érdekelt fél a valláserkölcsi igazsággal szemben: ő nem tud s nem akar a valláserkölcsi igazságnak meghódolni, azért ráparancsol az észre: „rögtön fordulj el az igazságtól, mely élvezeteimet, nyugalmamat fenyegeti, üsd agyon az ellenséget, vagy legalább keress kibúvót, hogy megfuthassunk, megszabaduljunk az igazság uralmától!” A testi embert a rendetlen vágyak nyomása az elfogultság ketrecébe zárja, s ez az elfogultság a hitetlenkedés nyitja, mely nem egyéb, mint futás az igazság, a valóság elől.
Sohasem a nagy ész, a nagy tudás a hitetlenség forrása, hanem mindig a rossz akarat, az elfogultság ketrecébe zárt akarat. A testi ember rendetlen hajlamai, vágyai inspirációjára s meghagyására gyártja a „prudentia carnis”-t, a test bölcsességét, hogy az erkölcsi rend törvényeitől szabaduljon.
A testi ember számára csak egy út és mód van, hogy az igazság ismeretére jusson: a rendetlen hajlamok megfékezése, a szabadulás az elfogultság ketrecéből. A rendetlen vágyaktól megvesztegetett ész mindig megbízhatatlan bíró.
6. Az élet isteni szerzője, az Úr Jézus Krisztus előbb az Atya művét, a természetet gyógyítja meg azáltal, hogy a testi embert lelki emberré formálja, aki azután magába tudja fogadni „az élet igéit” és a megszentelő kegyelmet. Ha felnőtt ember akar megkeresztelkedni, aki súlyos összeütközésbe jutott a Tízparancsolattal, vagy a megkeresztelt ember a bűnbánat fürdőjében akar megtisztulni: előbb őszinte megbánással összhangba kell jutniuk az erkölcsi renddel, legalább nagyjában lelki emberekké kell lenniük, mert csakis így fogadhatják magukba a megszentesülés kegyelmét.
7. A Krisztus követelte újjászületés (Jn 3,5) tehát kettőt jelent: 1) a testi embernek lelki emberré való változását; 2) a lelki embernek Isten gyermekévé való felemelését a megszentelő kegyelem által. Ezen újjászületés gyümölcse „nova creatura”, „új teremtmény.” (Gal 6,15) A kettős újjászületés egyszerre is végbe mehet; az „előbb” nem időbeli, hanem logikai rendet jelez, vagyis az összhang az erkölcsi renddel a kegyelem befogadásának feltétele. A lelki embernek teljes kialakítása nem egy napnak, hanem egy életnek munkája.
8. A megszentelő kegyelmet az egész világ sem szerezheti meg számunkra, ez az isteni szeretetnek és mindenhatóságnak isteni adománya.
A lelki ember kialakításának szükséges voltát, e kialakítás útját-módját megalapíthatja a józan bölcselet, de magára hagyatkozva végre nem hajthatja a természetes ember. A lelki embert csak ketten formálhatják ki: 1) Krisztus, 2) az ember az ő közreműködésével. A vonakodó, az ellenálló testi emberrel az isteni szeretet és mindenhatóság sem megy semmire sem.
„A képzelhető legmagasabb fokú szellemi műveltség sem állja útját az anyag győzelmének, ha felülről jövő igazság meg nem oldja a szolgaság kötelékeit.” (Foerster) A szintén protestáns Paulsen halála előtt pár hónappal így írt: Joggal hangsúlyozza Foerster, hogy a régi Egyház életünknek erkölcsi kiművelése és átszellemesítése dolgában elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy az akaratnak fegyelmezését fő feladatának tekintette, hogy a szentekben az önmegtagadás hőseit nevelte. Hogy mi is ebből az örökségből élünk, előttem is világos. Hogy könnyelműségünkben ezt az örökséget eltékozoljuk, hogy a perverz elméletekkel elpusztítani engedjük, ez valóban nagy veszedelem.”
A krisztusi Egyház előtt s azon kívül tényleg még a bölcselők sem ismerik fel egész biztossággal az erkölcsi rend törvényeit. Platón mintaállamában megengedi a többnejűséget, Arisztotelész a nőt amolyan félembernek nézte. A modern etikusok irodalma a különféle tévedések zsibvására. A pogány világban is akadtak erényhősök, kik egy-egy erényben tündököltek, de nem akadtak harmonikus jellemek, lelki emberek. Szenteket csakis a katolikus Egyház tud nevelni.
9. Az Úr Jézus 1) minden tévedés nélkül adja elénk az erkölcsi rend törvényeit, 2) a hitigazságokban hatalmas indító okokat ad a cselekvésre, melyekkel a természetes ember nem rendelkezik, s joggal mondhatta: „Veritas liberabit vos”, „az igazság megszabadít titeket”, 3) segítő kegyelmében oly erőt ad, minő nem áll a természetes ember rendelkezésérc, 4) példájával tanít és magával ragad.
Hogyan lesz úrrá az ember a külső természet felett? Ha csupán szemének látó ereje, lábának gyorsasága, karjának hatalma áll rendelkezésére, nem sokra viszi; mikor azonban magába a külső természetbe nyúl és szemét megerősíti a lencsék nagyító erejével, lábának gyorsaságát a vágtató paripa vagy a gyorsvonat száguldásával pótolja, karjának hatalmát a gőzök s a gázok hajtotta motorok és gépek energiájával gyarapítja: akkor szinte félelmetes úrrá lesz a külső természet felett. Hogyan lesz úrrá az ember tulajdon belsejének forrongó kis világa felett? Az elfogulatlan ész belátja, hogy a Tízparancsolat az emberi természetben gyökerezik, hogy a Tízparancsolat alkotta erkölcsi rend híjával sem az egyén, sem a társadalom nem boldogulhat, az elfogulatlan józan ész felismeri, hogy egyedül az önmegtagadás kardja az a fegyver, mellyel az ember szabadságát kivívhatja. De mi haszna mindebből, mikor az ember ugyanakkor rémülettel azt is kénytelen felismerni, hogy karja erőtlen az önmegtagadás kardjának forgatására, lába gyenge arra, hogy a Tízparancsolat útját megjárja. A természetes embernek, az önmagára támaszkodó embernek nincs ereje a jóra, nincs ereje arra, hogy a rossz csábításainak ellenállni tudjon. Az egész ókori és modern pogányság még csak hatékony okkal sem rendelkezik a bűn megutálására, még csak mintaembert sem tud alkotni. A stoa mintaembere, ki Phalaris (Kr. e. 571-555) szicíliai kényúr ércbikájában sül meg, s nem érzi a fájdalmat, elmebeli szörny s nem mintaember.
Az önmagára támaszkodó ember úgy érzi magát, mint a béna, kinek megmutatják az utat a csata helyére, kinek fegyvert nyomnak a kezébe s azt kommandírozzák: „Rajta! Előre! menj az ellenség ellen s győzd le!” De hogyan menjen, mikor ő béna s jártányi ereje sincsen? Hogyan győzze le az ellenséget, mikor kihull béna karjából a fegyver? Megrendítő erővel festi a nemzetek apostola a természetes ember jajveszékelését, melyet gyengeségének a tudata vált ki belőle: „Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint; de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével, és engem rabbá tevőt a bűn törvénye alá, mely tagjaimban vagyon. Én szerencsétlen ember, ki szabadít meg engem a halálnak testéből?” Hol veszem az erőt arra, hogy a test törvényének ellenálljak, s elmém törvényét, mely Istennek a törvénye, kövessem? „Az Isten malasztja, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 7,22-25)
Hol van szabadulás és erő az ember számára? Amint a természetet azzal hódítja meg az ember, hogy magán kívül keres és talál segítséget: tulajdon kis világában úgy lesz úrrá, hogy magán kívül, a vallás isteni birodalmában keres és talál erőt a harcra, a szabadságra, a jóra. A vallás biztos és tág alapot ad az erkölcsnek: itt az erény nemcsak szép, hanem az örök boldogulás kelléke. Itt van mintaember, minőt a legtüzesebb képzelet se tud kigondolni: Krisztus remek példája a lelkesedés óriási energiáját kelti a lélekben. Krisztusnál az ember látja, hogy a szabadság, az a kívánatos, drága szabadság nem öncél, hanem eszköz a bőségesebb és boldogabb életre. Krisztussal az ember végtelen boldogságának tudata az örökkévalóság óriási gondolatainak, az ítéletnek, mennyországnak, pokolnak az energiája száll a lélekbe. Itt egy mindenható s végtelenül irgalmas Istennek a karja áll rendelkezésünkre. Szóval a hit éppen azt adja meg, amije nincs a természetes embernek: hatalmas indító okokat és isteni segítséget a jóra, az erkölcsre. A hit ráteszi az ész szemére a messzelátót, mellyel az ember Istenig s az örökkévalóság határáig lát el, s oly igazságokat tár a lélek elé, melyek hatalmasan tüzelik, magukkal ragadják a lelket: Csak a keresztre kell néznie a hit szemével, s akkora utálat száll a lélekbe a bűn iránt, aminőt az ész-okok soha nem keltettek benne.
A földnek is van tulajdon melege, de a nap•világossága és melege nélkül nem volna élet rajta: Az erkölcsi élet is csak a felülről jövő világosságban és melegben tenyészik. „Idegen segítség nem kell nekünk, mondják a túlzó szabadság őrültjei, mi tulajdon erőnkből akarunk boldogulni.”
Boldogul-e a növény s állatvilág a víz, a levegő, a nap világossága s melege, szóval „idegen” segítség nélkül? Úrrá lesz-e az ember a természet felett, e természet erőinek „idegen” segítsége nélkül? Isten és a vallás nem idegen az emberre nézve, hanem az embernek éltető eleme, s éppen a vallás segítsége fejleszti ki legjobban az ész és akarat természetes tehetségeit, s ösztönzi a legmagasabb fokú működésre.
Semmiféle élő organizmus nem boldogul megfelelő környezet híjával. Ez az élet általános törvénye, mely alól az ember sem kivétel. A függetlenkedés halált jelent: a független erkölcs – az erkölcsiség halála.
4. Az elfogultság „tudományának” néhány példája
1. Ész, igazság és logika a tudás tényezői. Mikor az ész megismeri az igazságot, és logikus következtetéseket von le a megismert igazságból: akkor szabadon, vagyis helyesen gondolkodik. E helyes gondolkodásnak eredménye a tudomány. A szabad, vagy helyes gondolkodásnak ellentéte a megkötött gondolkodás, vagy elfogultság. Ilyenkor illetéktelen tényezők hatnak az észre, s a megkötött gondolkodás eredménye az áltudomány, a látszat s illúziók tudománya. Erről mondja a dolgok mélyére néző Arisztotelész: „A szofisztika álbölcsesség, mely valójában nem bölcsesség, s a szofista oly férfiú, ki ezzel az álbölcsességgel, mely nem bölcsesség, üzérkedik.”
Mióta emberek élnek a földön, a tudás harcban áll az áltudással, s nem válik az emberiségnek nagy becsületére, hogy sokszor az áltudás ejti hatalmába az embereket. Modern korunk, mely fölényes gőggel néz a múltra, ugyancsak az álbölcsesség jegyében él. Most a szofisták magukat „szabadgondolkozóknak”, vagy felvilágosodott embereknek nevezik.
2. Mi európaiak azt tartjuk, hogy az ópium, a hasis (kender) szívása nem életszükséglet, hogy ezen élvezetek nélkül nagyon kellemes lehet az élet. Mi csak leírásból ismerjük ezeket az élvezeteket s nem is kívánkozunk utánuk. És az orvosi tudomány nekünk ad igazat, kitanít minket, hogy ezek az élvezetek a testi-lelki romlás eszközei.
Egészen másképp gondolkodnak azon ázsiaiak, kik rákaptak az ópium vagy a hasis élvezetére: szerintük ezek az élvezetek nagyon finom dolgok, ők azt tartják, hogy ópium s hasis nélkül semmit sem ér az élet, s inkább egészségüket és józan eszüket dobják oda áldozatul, semhogy kedves élvezetüktől megváljanak.
Micsoda e kétféle, egymással szöges ellentétben álló felfogásnak a nyitja? Mi érdek nélkül ítéljük meg az ópium s hasis élvezetét: mert nem vagyunk ezen „élvezetek” rabjai; őket érdek köti meg gondolkodásukban, az ő eszük az ópium és hasis dolgában megvesztegetett bíró, ki hamis ítéletet hoz. Valahányszor az ember valamely érzéki élvezet szolgaságába esik, az élvezete által dédelgetett érzéki hajlam az akarat útján ráparancsol az észre, hogy az élvezetet igazolja, az élvezetet igazoló elméletet gondoljon ki. Íme, így lesznek a vadállati ösztönök, érzéki hajlamok és szenvedélyek az eszes emberek inspirátorai s tudománygyártói!
3. De nemcsak Ázsiában otthonos az álbölcsesség, Európa szintén bővelkedik a test bölcsessége gyártotta elméletekben. Évezredeken át nagyon jól megvoltunk a szesz gyakori élvezete nélkül, három század előtt a dohányt meg éppenséggel nem is ismertük: Ma az európaiak szesztengerben, a dohány füstfelhőiben élnek. S bár a józan ész azt tartja, hogy az emberi szervezetnek nincs szüksége se szeszre, se nikotinra, hogy főleg a szesz folytonos vagy mértéktelen élvezete az ember testi-lelki romlását okozza: a test és dohányélvezet rabja azt tartja, hogy az ő élvezetei nélkül üres az élet, szinte rosszul lesz a puszta gondolatra, hogy le kellene mondania élvezeteiről. A szesz rabja éppenséggel egész költeményekkel cifrázza bálványát; szerinte a szesz erősít, melegít, hűsít, gyógyít, kedvre derít. Körülötte emberek élnek, kiknek eszükbe se jutnak az ő élvezetei, kik ostoba pazarlásnak nézik élvezeteit, a tapasztalat meg arra tanítja őt, hogy a szeszre szerzett hőskölteményei merő hazugságok, hogy a szesz gyengít, betegít, szegényít, bolondít – de ő nem hisz nekik. Íme, az elfogultság hatalma.
4. A világ legnagyobb szofistája a fajfenntartás ösztöne. Találóan írja a híres Foerster: „Mivel ezen elemi erők (érzéki ösztön, vágyak, szenvedélyek) a legtöbb emberben tudatosan vagy öntudatlanul a ház urai, vagy legalább rendkívüli befolyással vannak gondolkodásukra, ezen alanyi megkötöttségből kétségbevonhatatlanul következik a nagy tömeg illetéktelensége arra, hogy erkölcsi téren erről tárgyilagosan gondolkodhassék.”
Ez ösztön nem is egy, de egész sereg áltudományos elmélettel vezeti az embereket orruknál fogva, ilyenek: a) az úri morálnak, b) az ösztön fékezhetetlenségének, c) az önmegtartóztatás ártalmas (!) voltának, d) a szabad szerelemnek az elméletei.
a) Az úri morál [1910-es adat]. A modern világnak legundorítóbb szégyenfoltja a kétféle mérték, mellyel a férfi s nő ugyanazon bűnét elbírálja. Micsoda e kétkulacsosságnak a forrása? Az egyik forrás az, hogy a bűn következményeit a nőnek kell viselnie, rajta lesz nyilvánvalóvá a titkos bűn; de a fő forrás a férfiak gyávasága, mivel sokan és sokszor vétkeznek, a bűnt már nem is tartják bűnnek, de csak magukra nézve! Ők végig hemperegnek minden pocsolyán, beszennyezett testet s lelket visznek a házasság szentélyébe, de ugyanakkor liliomtisztaságot kívánnak a nőtől. Ez a képmutató farizeizmusnak netovábbja.
A józan ész szava: a férfi és a nő emberi természete egyforma, tehát az erkölcs törvényei férfit és nőt egyformán kötnek. Még gondolatnak is szörnyűség volna feltételezni, hogy Isten, a férfi és nő legfőbb Ura és Bírája, a férfi hitvány gyávaságának bűnpalástját figyelembe venné, s nem egyforma mértékkel mérne a férfi és nő bűnéért. A mindentudó örök Bírót semmiféle látszat félre nem vezetheti. A józan ész szava, hogy a bűn, mely meggyalázza a nőt, nem hagyhatja érintetlenül a férfi becsületét, s azért a bűnház látogatója éppoly becstelen, mint a bűnház lakója, s a bűn vevője éppoly vétkes, mint a bűn eladója.
A lovagiasság az erénynek tisztelete, a gyöngének védelme. Az igazi férfiú úgy tudja, hogy minden nőnek becsülete annyit ér, mint annak a nőnek erénye, ki őt a világra szülte. Az igazi férfiú szemében a liliomtipró nővadász gonoszabb a betörőnél s rablónál, ki csak szükség esetén gyilkol, de a prédára törő nővadász mindig megöli áldozatában azt, ami vagyonnál s az életnél is drágább: az ártatlanságot és becsületet. S ha az egész világ is felmentené a becsületrablót, saját lelkiismerete fejére olvassa, hogy gyáva és becstelen, mert nálánál gyengébbet rántott a mocsárba.
Ha kihalt lelkéből az önbecsülés, meghalt benne a jellem. S a süllyedés őrülete a dicsekedés a jellemtelenség züllöttségével.
5. A szülői szeretet a gyermek képzeletének csapongásában, a fékezetlen kíváncsiságban nem egyszer a lángész megnyilatkozását látja, a sok fecsegést az okosság biztos jelének tekinti: Ehhez hasonlóan a modern nagy gyermekek megfigyelik a rendetlen ösztön vágyait, s a vak ösztön minden, még oly természetellenes megnyilatkozásában a természet szavát, törvényét látják, s még csak nem is veszik észre, kicsoda az, ki őket orruknál fogva vezeti; ők bizalmasan értekeztek az ösztönnel, s az ösztön reflexeit, rendetlen vágyait az ész követelményének, a természet törvényének nevezik. S az eredmény Foerster szava szerint: „Soha annyi nagy gyerek akkora gyerekségeket nem tálalt fel”, mint a modern nemi felvilágosítók.
A vak ösztön inspirációiból született meg a legyőzhetetlen ösztön meséje, mely immár 400 éves, de főleg napjainkban talál hívekre. E mese Luthert vallja apjának. Volt idő, mikor Luther ismerte az igazságot, hogy t. i. az eredeti bűn veleje a megszentelő malaszt hiánya, hogy a concupiscentia a bűn büntetése, maga azonban nem bűn, hanem kísértés a bűnre, s bűnné csak az akarat beleegyezése által válhat. Luther valamikor tudta és vallotta, hogy a rendetlen hajlam Krisztus kegyelmével legyőzhető. – Ezeket Luther akkor tudta, mikor még a józan ész, s az Egyház által előadott krisztusi igazság volt a vezetője: Mihelyt azonban a vak ösztön lett a tanítója, megszületett benne a legyőzhetetlen ösztön rettenetes teóriája.
Luther ugyanis szerfelett haragos, kevély és érzéki ember volt. Erényes akart lenni, de egészen a maga emberségéből. Az eredmény aztán az volt, hogy minduntalan visszaesett szokásos bűneibe. Ez az egyéni tapasztalat, hogy benne minduntalan a rendetlen hajlam győzedelmeskedett, érlelte meg benne azt a felfogást, hogy a concupiscentia egyszerűen legyőzhetetlen. A szofista ösztön sugallta felfedezése lett aztán úgyszólván minden tévedésének szülőanyja.
A rendetlen hajlam, így okoskodott, maga az eredeti bűn, a keresztség ki nem irtja a rendetlen hajlamot: tehát az ember nem igazul meg valójában. A rendetlen hajlam megsemmisíti a szabad akaratot: az ember tehát nem tarthatja meg Isten törvényeit, semmi jót sem tehet, sőt minden cselekedete merő bűn! Mi segít hát az emberen? Krisztus; ő teljesítette helyettünk a törvényt, ha Benne hiszünk, igazsága palástként boríttatik ránk, s Krisztus érdemei befödik rútságunkat. Egyedül a hit üdvözít, egyedül a hitetlenség juttatja az embert kárhozatra. – E tétellel szembeszállva mondta L. Denifle apát Lutherről írt tanulmányában: „A rendetlen hajlam ellen harcolni a test okossága.”
A vak ösztön oly cinikus mondásokra ragadtatta Luthert, hogy Schopenhauer ilyetén ítéletet mondott rá: „Ez nyakát fogja szegni.” A szintén protestáns Foerster pedig azt mondja: „Luther cinikus mondásai a coelibátusról s a fajfenntartás ösztönéről sajnálatos okai a protestáns etika nagy bizonytalanságának és félszegségének e téren, főleg az újabb szerzőknél; ha a protestantizmus a legnagyobb energiával teljesen ki nem feslik a természetnek szolgai követéséből, menthetetlenül elveszett. A vallás természetfölöttiség minden tekintetben.”
„A legyőzhetetlen ösztön” meséje mennyei muzsikaként hangzik azok fülében, kik a test szolgaságában sínylődnek s olyan gyávák, hogy meg se kísérlik ez ösztön legyőzését; de mit mond a józan ész e meséhez? „Az ösztön legyőzhetetlen” – ez épp oly igaz, mint amilyen igaz, hogy „a ló megszelídíthetetlen.” Ha tüzes taplót teszünk a legszelídebb ló fülébe, valóban megvadul és megfékezhetetlen. De mi tette megfékezhetetlenné? Nem a természete, hanem a tapló égető tüze. Ha az ember összes érzékeit megnyitja ama behatásoknak, melyek az ösztönt ingerlik, a vadállatot felébresztik, s tüzes tapló által megvadított lóvá teszik: akkor az ösztön tényleg legyőzhetetlen, de nem a természet, hanem a mesterséges izgatás és vadítás tette legyőzhetetlenné.
A részeg ne panaszkodjék, hogy nyelve nem forog, lábának nem tud parancsolni; minek kelt birokra a szesszel, mely azután a földre teríti? Az érzékiség rabja se szavaljon legyőzhetetlen ösztönről: minek ingerelte fel az állati ösztönt? Nem a természetes ösztön, csak a mesterségesen hizlalt s megvadított ösztön legyőzhetetlen. Contra factum non valet disputatio – mondották a régiek: ami tény, azt semmiféle okoskodás sem disputálja ki a világból.
[Voltak idők, amikor] milliók s milliók tiszta testet, tiszta lelket vittek a házasságba, szentül megőrizték a házassági hűséget holtuk napjáig, – százezrek Isten kedvéért gyermeki ártatlanságban vándorolnak át az életen – ez tény, melyet az elfogulatlan ember nem tagadhat.
Az elfogult, aki a mesterségesen hizlalt érzékiség rabja, kétségbe vonja ugyan e nagy tényt, mert ő mindenkit maga után ítél meg; de vajon néhány vaknak tagadása, hogy nincs nap az égen, mert ők nem látják a napot, megdönti-e az egészséges szeműek látásának igaz voltát?
A testi ember „bölcsessége” nem érti a lelki embert, amint az állat nem érti az embert: legyen csak bátorsága arra, hogy lelki emberré legyen s nyomban tulajdon példájából megtanulja, hogy a lélek is tud repülni, uralkodni a testen.
6. Az ösztön sugallta „tudománynak”, valójában babonának a koronája e „bölcs” mondás: „Az önmegtartóztatás árt az egészségnek.”
Épp oly joggal lehet mondani: A mértékletesség ételben-italban megrövidíti az életet, vagy: a józanság árt az egészségnek. Tacitus ellenkezőleg úgy tudta, hogy a tiszta pubertás volt a régi germánok erejének a forrása, s a tapasztalat s a józan orvosi tudomány igazat ad Tacitusnak: az idegizgalom elkerülése, az életnedveknek el nem fecsérlése frissességet, erőt ad a testnek és egyben a léleknek is. A természet, ha az ember ostoba kézzel bele nem nyúl, önmagát szabályozza.
Gruber Miksa, a bécsi egyetem kiváló orvostanára, elméletre, tapasztalatra és statisztikára támaszkodva írja: „Bizonyítéknak még árnyéka sincs arra, hogy az önmegtartóztatás árt az egészségnek; ellenben mindazok, kiknek erős szellemi s testi munkát kell végezniük, éppen erőik legnagyobb fokú megfeszítésekor érzik, mennyire emeli az önmegtartóztatás törtetésüket s munkaképességüket. Ezt tudták az ókor atlétái, tudják korunk sportemberei, tudják a lángeszű kutatók és teremtő művészeké.”
Azt viszont megdöbbentő statisztikák bizonyítják, hogy a kicsapongás évenkint főleg az ifjúság ezreit fertőzi meg s teszi egész életükre nyomorékokká, hogy az agylágyulás (paralysis progressiva) s idegbajok gyengébb formái a kicsapongással karöltve növekednek, hogy a nemi fertőzés egész családokat és nemzedékeket írt ki.
7. Az életnek egyik legkényesebb s legfontosabb része a szerelem. Tömérdek ifjút akasztott meg már pályája közepén, sok életet tett tönkre s taszított már földi s örök boldogtalanságba: nem kell-e hát az ifjúnak e veszedelmes téren tájékozódnia? Micsoda a szerelem? Két nembeli embernek egymáshoz való nagyfokú vonzódása, mely vonzódásnak forrása a fajfenntartás ösztöne. Maga a fajfenntartás ösztöne az emberi természetnek isteni hozománya, mellyel azonban gyakorta visszaélnek az emberek, még többször, mint Isten egyéb adományával. Isten akarata, hogy ez az ösztön az emberiség szaporodásának s fenntartásának eszköze legyen, és hogy a szerelem a házasság terhes kötelességeit megkönnyítse; az emberi gonoszság azonban merő élvezeti cikké alacsonyította le.
Az igazi szerelem kétféle elemből alakul: érzéki és lelki elemből. Az előbbit az érzéki természet, az utóbbit a lélek vonzódásának nevezhetjük. A fő elem a lelki vonzódás, mely két lélek, két jellem rokonságából, kölcsönös megbecsüléséből fakad. Az igazi szerelem a lélek szemével néz, a másnemű lényben nem az Évát, az asszonyt, hanem a Máriát, a szép, a szeretetreméltó lelket keresi.
Az igazi szerelem nagylelkű; az ő elve: Mennél többet adni és mennél kevesebbet követelni, a maga boldogságát szerelme tárgyának boldogságában találja; és a boldogságot nem korlátozza e földre, hanem kiterjeszti az örökkévalóságra is. A gondolat: szerelmem tárgya elkárhozott –, úgy kínozná őt, mintha tulajdon lelkét vesztette volna el.
Mivel a lélek halhatatlan, az igazi szerelem is halhatatlan. Kicsoda az, ki igazán tud szeretni? Az, aki igazán eszes emberként tud élni. Igazi szerelem csak lelki embertől telik: mennél nemesebb az ember, annál nemesebben tud szeretni, s éppen azért, mert benne a lélek az úr, a szerelem terén is megvalósítja az isteni rendet: csak akkor tartja helyénvalónak, ha törvényes házasságban végződik.
A testi ember a szerelemben is állat. Ő csak a test szemével lát, csak a szép arcra, kecses termetre néz, s joggal bűnhődik azzal, hogy sokszor cifra skatulyát kap, mely szeméttel van tele. Igazán szeretni annyi, mint másért élni; A testi szerelem önző, nem adni, hanem kapni akar; egyedüli vágya állati éhségének lecsillapítása, szerelmének tárgyát egyszerűen élvezeti cikké alacsonyítja le, nem néz se lélekre, se boldogságra, ha nem jut élvezetének tárgyához, még ölni is kész. Az érzéki én foglya senkit sem tud szeretni önnönmagán kívül, s mivel a test rabja, még önmagát is rendetlenül szereti, önzésében teljesen vak: isteni s emberi-törvényeket lábbal tapodni kész. Mivel a testi emberben az állat az úr, teljesen az érzéki ösztön hatalma alatt áll, mely nem akar tudni semmiféle korlátról, s e ponton messze az állat alá süllyed.
A magyar költő szerint a szerelem sötét verem. Milton, az angolok nagy költője azt tartja, hogy még tudós, nagy embereket is veszedelmek fenyegetnek e téren, s már réges-rég meg vagyon írva a könyvek könyvében: „Vinum et mulieres apostatare faciunt sapientes” [A bor és a nők megrontják a bölcseket]. De nemcsak a bűnös, a megengedett szerelem is gyakorta katasztrófák okozója. Hol van e dolog nyitja? A szerelem a kedély lázas állapota. A testi betegségben a nagyfokú láz hallucinációkat szül, melyek félrevezetik az észt; a kedély láza is csalóka illúziókat kelt. Az összes narkotikus szerek: a szesz, az ópium, a hasis stb. mámorba döntik az embert, káprázatos képekkel félrevezetik a lelket. A hatás dolgában az érzéki szerelmet a bódító narkotikus mérgek közé sorozhatjuk.
Ám minden mámornak kijózanodás a vége: a szerelmi mámor sem tart örökké s ezt is a kiábrándulás követi. S a józanság állapotába jutott szerelmes egyszerre kettős megdöbbentő felfedezésre jut: a) először is az élet követelményei kézzelfoghatóan meggyőzik, hogy merő szerelemből nem lehet megélni e prózai földgolyón; b) a mámor eltűntével megnyílik a szeme s arra a felfedezésre jut, hogy „ő” nem angyal, sőt ellenkezőleg nagyon is gyarló ember; s e felfedezésnek eredménye egy jajkiáltás: „Rosszul választottam!” – s egy élet kínja s boldogtalansága a bizonyíték rá, hogy valóban rosszul választott.
Boldogság-e a szerelem? – kérdi egy modern író. „Igen is, meg nem is. E boldogságon szenvednek hajótörést a legnemesebb lelkek, kiket a föld hordoz, ha csupán erre építenek. Hisz ez az újabb s régibb idők tragédiáinak a témája.” (Hilty) Okos ifjú nem játszik a tűzzel, nem kap olyasmibe, ami az érett férfiúnak is gondot okoz. S ha elérkezett számára a családalapítás fontos ideje, kinyitja a szemét, hogy hamis illúziók katasztrófába ne vigyék. [Megj.: ma, amikor Bergoglio alatt már a zsinati hivatalos "egyház" is engedi a válást, ha elméletben még nem is teljesen, de a gyakorlatban már igen, ezek az intelmek elvesztették jelentőségüket: aki rosszul választott, mégha több gyermek is bánja, minden gond nélkül elválik, és új kapcsolatot köt.]
8. Arisztotelész a rendetlen hajlamban démoni vonást látott, Platón régi, meg nem engesztelt bűn átkát látta benne: a modern természetimádók megfelezik az embert, eszes természetét sutba dobják, s egyedül az érzékiség megnyilatkozásait lesik, melyeket aztán a természet törvényeinek kürtölnek ki. Így született meg a „szabad szerelem” elmélete. Az ösztön, mely kivonja magát az ész uralma alól, valóban a szabad szerelem híve, nem törődik a lelkiismerettel, nem gondol az ember becsületére; nem bánja, bármi is kielégítésének következménye, ő csak állati csiklandozásra áhítozik, de az ösztön csak az ész meggyilkolása árán diadalmaskodhatik, s ha a fékezetlen ösztönnek sikerülne az egész földet bűnházzá átalakítani, ez az emberiség halálát jelentené [ahol ma vagyunk].
Ifjú barátaim! Vizsgáljátok meg a szellemeket, kik lelketekhez szólnak; figyeljétek meg, honnan jő a hang, alulról-e az érzéki ösztönök és vágyaktól, avagy felülről, a józan ész s az igazság országából. Az ösztönök vakok, egyoldalúan a maguk érdekét képviselik; az érzékiség filozófiája ópiumfüst, mely zavarja a tisztánlátást: csak az érzéki vágyaktól meg nem vesztegetett józan ész látja az ember érdekét, csak a tisztán látó ész oldja meg az élet problémáit.
„Ergo erravimus”; „tehát tévedtünk”, a hamisság, a test okossága útjain jártunk, mondják az elkárhozottak. Szavuk hódoló himnusz az igazságra, de rajtuk már nem segít.
5. A világ evangéliuma – a halál igéje
1. „Életünk csak egy árnyék tovasuhanása, és halálunk nem ismétlődik meg, mert le van pecsételve, és nem tér vissza senki. Rajta hát! Élvezzük a jelenvaló jókat! Használjuk ki buzgón a világot, mint ifjúkorunkban! Töltekezzünk pompás borral, mirhával, s ne nélkülözzük a tavasznak egyetlen virágát se! Koszorúzzuk magunkat feslő rózsákkal, még mielőtt elhervadnának! Egyikünk se vonja ki magát tobzódásunkból. Mindenütt hagyjuk ott jókedvünk jeleit, mert ez az osztályrészünk és ez a mi sorsunk! Bánjunk el a szegény igazzal, ne kíméljük az özvegyet, és a koros aggastyán ősz hajától ne riadjunk vissza! Számunkra a hatalom legyen az igazságosság mércéje, mert a gyenge nem ér semmit.” (Bölcs 2,5-11)
Íme a világ evangéliuma isteni fogalmazásban! Veleje: nincs törvény – s minden szabad. Ha okos vagy, minden órának leszakasztod a virágát. Ez az élvezet, mégpedig az érzéki élvezet evangéliuma.
2. A világ szerint a szabadság a szabadosság állapota, valójában őrület, züllés – és szolgaság.
Az észnek közgazdasági életháztartási elve: először jön a szükséges, aztán a hasznos, végül a kellemes. A világ evangéliuma fejetetejére állítja az ész elvét, s azt mondja: Először jön a kellemes, a többi mind mellékes. Kellemeset látni, hallani, szagolni, enni-inni, tapintani, képzelni – ez az élet. Élvezni, élvezni s mindig csak élvezni. Az élet egy nagy lakoma, légy rajta, hogy mennél többet ragadj magadhoz belőle. A római szolgahad kívánsága volt: Panem et circenses, a világ evangéliumának szolgái elengedik a panem-et, s csupán a circenses-t, a kellemest, a mulatságot, az élvezetet kívánják. Mivel pedig a pénz az élvezet ára, a pénzszerzés a világ jelszava, egész életbölcsessége ebben csúcsosodik ki: „Pénzt szerezni és élvezni.” S a modern élet a világ evangéliuma szerint rendezkedett be: a technika a kényelem, élvezet cikkeit igyekszik előállítani, a sajtó szenzációkkal csiklandozza az embereket, az irodalom, a színház pikantériákkal szolgál az élvezetre éhes állatoknak, a szesztermelés a mámorító italok tengerével árasztja el a világot. [S mindezek 1910-ben íródtak!]
Vajon mi lehet azon életbölcsesség eredménye, melynek az ész elvének megtagadása az alapja?
3. Minden érzéki élvezet végső elemzésben idegizgalom. Kávé, tea, szesz, nikotin, regény; színház, mulatság, szerelem stb. stb. mind idegizgalom, az állatnak csiklandozása az emberben. A megengedett élvezet olyan, mint a fűszer: kevéske belőle kellemesebbé teszi az ételt, módjával az érzéki élvezet is változatosságot hoz az életbe. Ám a folytonos s hozzá tiltott élvezet állandó idegizgalmat okoz, s az ember idegei nincsenek vasból: a legjobb Bösendorfer zongora is elhangolódik a folytonos kalimpálástól, a legerősebb idegzet is tönkremegy: a folytonos élvezet hősei az életből belovagolnak a kórtanba. Az élvezetet nemcsak pénzzel, de életerővel is meg kell fizetni. Az élvezet evangéliuma a züllés útja. Amily mértékben terjed az élvezet evangéliuma, oly mértékben terjednek a különféle idegbajok. A rómaiak akkor pusztultak el, mikor legtöbbet élveztek: egyesek is akkor rohannak a züllésbe, mikor a legmohóbban élveznek.
4. Az élvezet természeténél fogva telhetetlen. A pénzes zsák szolgája nem ismeri e szót: elég. Ha százezrei vannak, milliókra áhítozik; ha milliói vannak, milliárdra tör. A testiség szolgája minden alkalmat megragad állati vágyainak kielégítésére. Ha nincs módjában tényleg „élvezni”, legalább szemével, fülével, képzeletével izgatja magát, még az Isten házában is prédára les. Miként a csiga mindent benyálaz a földön kúszva, a testi ember is mindent beszennyez rút gondolataival. A szesz rabja lemond egyéniségéről, becsületről, családi boldogságról, neki csak egy kell: az izgató szesz, s addig élvez, míg a szesz maga nem teszi lehetetlenné a továbbélvezést. Az élvezet eredménye azonban nem a jóllakottság, hanem tantaluszi éhség. A 27 éves Goethe, miután Párizsban fenékig ürítette az élvezetek serlegét, azt írja magáról: „Úgy éreztem magamat, mint a patkány, amelyik mérget nyelt; ilyen patkány minden lyukhoz odaszalad, minden ehető dolgot felfal, minden folyadékból szürcsöl, s bensőjét kiolthatatlan tűz emészti.”
Az embernek lelke is van, de az állat hizlalása a lelket üresen hagyja: innen van az élvező ember kínja, éhsége. Ez az éhség újabb élvezetekre hajtja. A százkarú polip, ha egyszer megragadta áldozatát, el nem ereszti, míg vérét ki nem szívja: az élvezetre éhes állat az emberben száz ostorral űzi-hajtja: „Szerezz prédát nekem.” Végül a folyton zaklatott idegrendszer teljesen felmondja a szolgálatot s előttünk áll a kiélt ember, ki mindentől, még önönmagától is undorodik, s kínjában így vagy úgy kifut az életből, mely neki immár semmit sem adhat.
5. A természetnek egyik ingyenélő koldusa a sacculina. A tudósok parazitának nevezik, ki másnak rovására él. Életének első stádiumában vígan úszó nauplius, ki maga keresi meg kenyerét. Ha tulajdon erejéből élne, tisztességes páncélos héjú állat lehetne belőle. De úszkálásában ráakad a remete-rákra, beléje csimpaszkodik, belehatol a testébe, s merő élvezetre rendezkedik be: a rák vérét szívja. Ámde roppant drágán fizet élvezetéért: úszólábai eltűnnek, s a szabadon mozgó állatból örökös fogságra ítélt zsaku-sacculina lesz. Róla és társairól mondja egy természettudós: „Ha egy állat olyforma helyzetbe kerül, hogy munka nélkül kap élelmet s biztonságot, a legtöbbször elsatnyul, lábai, állkapcsa, szeme, füle eltűnnek s a helyett, hogy gazdagon felszerelt rákká, bogárrá lenne, élelmet szívó s tojást rakó zsakuvá vedlik.” (L. Drummond)
Aki meghódol a világ evangéliumának, „a test okosságának”, s merő élvezetre rendezkedik be, a degeneráció, elkorcsosulás útjára lép. Az érzéki természetnek készséges kiszolgálása zsarnoki kényúrrá teszi a testet, ki tudni se akar a lélek, az ember igényeiről. A merő élvezetre berendezkedett emberből idővel parazita lesz, ki nem a maga emberségéből él, hanem másnak a vérét szívja. Mikor már nem telik a sajátjából, szüleit, rokonait zsarolja, szélhámoskodik, csal, sikkaszt és lop, a maga élvezetén kívül semmit sem ismer. Teljesen igaza van Goethének: „A merő élvezet ingyenélő gonosztevőt szül.”
De még másképp is bűnhődik a lázadás az eszes természet ellen. Az élvező ember folyton-folyvást az állatot hizlalja magában, s ezzel párhuzamosan fokonkint eltűnik a lelkiség belőle, s miként a parazita állat elveszti érzékeit s tagjait, az élvező ember elveszti érzékenységét a valláserkölcsi világgal szemben. „Animalis homo non percipit ea, quae Spiritus Dei sunt.” „A test bölcsessége ellensége az Istennek, mert az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert erre nem is képes.” (Róm 8,7) A züllés rettentő fokát jelzi az apostol e szavakkal: „mert erre nem is képes”! Szörnyű állapot az, mikor a szesz, a testiség rabja egy-egy józan pillanatban arra a rettentő felfedezésre jön: „Nem tudok szabadulni szenvedélyemtől.” E lelki tehetetlenség ugyan nem abszolút; míg a züllés nem jár a józan ész elvesztésével, a testi ember még mindig újjá születhetik, lelki emberré lehet. De ha még időben nem lesz azzá, a züllés eredménye a lelki halál.
Élni annyi, mint tevékeny viszonyban lenni a világgal. Mikor a test megszakít minden viszonyt a világgal, az étellel-itallal, levegővel, megszűnt élni. Az élvező testi ember, aki csupán az anyaggal, mely neki élvezeteit nyújtja, van viszonyban; míg a felsőbb szellemi világgal, melynek Isten a középpontja, semmiféle viszonyban sincs. Még jár-kel ugyan a földön, de már lelki halott. A test okossága az ő halála. (Róm 8,6) Még nem is volt Ítélet, s ő már el van ítélve: élvezetei ítélték őt halálra. Bűnei nemcsak az élet könyvébe, de saját elzüllött természetébe is írattak. Nem Isten, ő maga ítélte őt el, ő a maga ítélő bírája és hóhéra. [megj.: ugyanezek a megállapítások érvényesek korunkban a szellemi, felvilágosult "kéjencekre", akik annyira elmerülnek az anyagi világban, hogy Istennek, a természetfelettinek már a nevét sem ismerik.]
6. Miként a levegő mindenüvé behatol: a világ szelleme, az érzéki élvezet evangéliuma mindenüvé elhat. Miközben Krisztusnak csak egy szószéke van egy helységben, ugyanott a világ evangéliumát száz és ezer helyen hirdetik, s az érzékek nyelvét, a szirének csalogató énekét szíves-örömest hallgatják az emberek. Van-e hatalom, mely ezt a gonosz szellemet kiűzi a társadalomból?
Ma a gonosz szellem, az érzéki élvezet ördöge fészkel mindenütt az egyesek és a népek szívében; „A keresztény társadalmakban már a világ szelleme az úr”. (Manning) Mi fogja ezt az ördögöt kiűzni a szívekből? „Ez a faj semmi által ki nem mehet, hanem csak imádság és böjtölés által!” (Mk 9,28) A böjtölés, az önmegtagadás, melyet imádság támogat, az emancipációnak, a szabadságnak egyedüli fegyvere! Ez a fegyver csinál utat az embernek, hogy lelkének mennyei fényben ragyogó Urához juthasson.
6. Az „emberi” élet elve
1. „Az emberi szív érzései és gondolatai hajlandók a gonoszságra ifjúságától.” (1 Móz 8,21) Ha az ember „szabadon fejlődik”, az élet isteni Mestere szerint rendetlen hajlamából a következő gyümölcsök teremnek: „Belülről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, fösvénység, latorság, álnokság, szemtelenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság.” (Mk 7,21-22) – A szabadon fejlődő ember, bűnös ember, ,,rossz fa, mely rossz gyümölcsöt terem”. Azért mondja az apostol: „Ha a test szerint éltek, meghaltok.” (Róm 8,13)
Ritkán terem az Úrtól felsorolt sok rossz gyümölcs ugyanazon az egy fán: de ha csupán egy ága a rendetlen hajlamnak virágzik ki, s termi meg a bűn gyümölcsét, akkor is rossz fa, „testi”' „bűnös” ember az ember, mert a test válik életének elve, irányítója. A amint a meghaláshoz nem szükséges az összes betegség egy csomóban, hanem egy is elég, úgy a „lelki” ember halálához is elég egyetlen egy súlyos bűn.
A tapasztalati tudomány egyik modern művelője, John St. Mill azt írja: „Alig van jellembeli tulajdonság, mely a természetes embernek ellenére nem volna. Ezért az embernek kötelessége nemesíteni, nem pedig követni a természetét.”
Rousseau azt a mesét tálalta a világ elé, hogy az ember jó, s csakis a társadalom teszi rosszá. Erről mondja Le Play: „Apáink a szó teljes értelmében belebolondultak az emberi természetnek e hamis felfogásába, s azért ellentétbe kerültek az összes korok tapasztalataival. A legegyügyűbb dajka s a legrövidlátóbb anya is látja, hogy mennyire túlnyomó a gyermek hajlandósága a rosszra. Nagy gondolkodók, kik a gyermeki kort személyesen figyelték meg, ugyanarra az eredményre jutottak. Végül az összes tanítók, kik kiváló férfiakat neveltek, azt csak úgy érhették el, hogy folytonos figyelemmel voltak tanítványaik rendetlen hajlamaira.” – A szabadon fejlődő ember olyan, mint a szabadon fejlődő kert, értéktelen giz-gaznak a tanyája.
2. Hogyan lesz a vadfából nemes fa? Úgy, hogy a vad koronát lemetsszük, s nemes vesszőt, vagy szemet teszünk a helyébe. Az élet Mestere halált mond a természetes emberre, hogy a testi ember halálából a lelki ember megszülethessék. „Hacsak a földbe esett gabonaszem meg nem hal, egyedül marad; ha pedig meghal, sok termést hoz”. (Jn 12,24-25)
Micsoda az, minek az Úr szerint meg kell halnia? A testi ember, aki a rendetlen hajlam szerint él. Miért kell a testi embernek meghalnia? Azért, mert a testi ember nem teremheti az erények jó gyümölcsét. Az apostol ugyanazt az igazságot ekként fejezi ki: „Vetkőzzetek ki az ó emberből az ő cselekedeteivel, és öltözzetek amaz újba, ki megújíttatik annak képmása szerint, ki őt teremtette.” (Kol 3,9-10)
3. A kés, amellyel kivégezzük a bűnös testi embert s kifaragjuk a lelki embert, az önmegtagadás nagy elve. Az Úr Jézus, mint a lelki ember mintaképe, azt mondja: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát és vegye fel keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) – Az apostol szerint: „Ha a test szerint éltek, meghaltok; ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megölitek, élni fogtok.” (Róm 8,13)
A halál ellen minden élő védekezik, nem csoda azért, ha a testi ember is ágaskodik bennünk, mikor a meghalásáról van szó. A vízben fuldokló ember még a fűszálba is belekapaszkodik, a halálra ítélt testi ember is mindenfajta elméletet gondol ki, hogy életét megmentse: „erőszakról”, „a természet megnyomorításáról”, sőt még a „középkori maradiságról” is szaval. Platón tudvalevően nem a középkorban élt, és szerinte is a mérséklet, az önuralom a négy sarkalatos erény egyike. A sztoikusok sem a középkorban éltek, s íme ők az önmegtagadást, a lélek uralmát a test felett erkölcsbölcseletük alapelvévé tették.
Az igazság az, hogy összes bűneink a rendetlen hajlamból fakadnak, abból, hogy a rendetlen hajlam vágyai az eszes természet s az erkölcsi rend ellen törnek –, azért nincs más út és mód a bűntől való szabadulásra, mint a rendetlen hajlam vágyainak elnyomása.
Az összes mulasztási bűnök forrása nem más, mint az erőkifejtéstől s kellemetlenségektől fázó lajhár természet. Aztán miért káromkodik az ember? Azért, mert nem tudja haragját megfékezni: ugyanebből a forrásból származnak a verekedések, a gyilkosságok. Micsoda fán teremnek a lopás, részegség, paráznaság bűnei? A rendetlen hajlamok gonosz fáin. Mihelyt az ember rendetlen hajlamait követi, esztelenkedik s gonoszkodik.
4. Eszes természetünk szerint, vagyis emberként csak úgy élhetünk, ha a rendetlen hajlamok oktalan vágyait megtagadjuk. Vagyis az önmegtagadás az egyedüli eszköz arra, hogy emberekké legyünk.
Szabadon, amúgy önmagától csak az állat – bete humaine [állat az emberben] fejlődik ki bennünk. „Aki életét meg akarja tartani, elveszti azt, és aki elveszti, visszanyeri azt.” (Lk 7,33) – Aki azt akarja, hogy az ember éljen benne, abban meg kell halnia az érzéki embernek. Ha az állat él benne, a felsőbb én-nek kell meghalnia benne. „Senki két úrnak nem szolgálhat”: az ember vagy a lelket, vagy a testet vallja urának, mindkettő nem lehet úr benne.
5. Az önmegtagadás nem öncsonkítás. Ha a lopás vágyát elnyomjuk, nem irtottuk ki a bírás ösztönét, mely az ész uralma alatt helyes úton-módon szabadon szerezhet vagyont; Ha az ember a paráznaság, a házasságtörés vágyát kiöli bensejéből, nem írtja ki a fajfenntartás ösztönét, mely az ész uralma alatt a házasságban érvényesülhet. „Ha a kertész levagdossa a rózsatőnek vad hajtásait, melyek a gyökérzetből sarjadnak ki, bizony nem azért teszi, hogy a rózsatövet megölje, hanem azért, mert a rózsatő erejét összegyűjteni és egyesíteni akarja a rózsa termelésére –: szakasztott módon jár el a komoly aszkézis (az önmegtagadás gyakorlata): megvagdossa az érzéki életet, hogy a felsőbb személyiség (a lelki ember) mint a központosítás és erőgyűjtés gyümölcse erőre kapjon.
Szorosan véve az önmegtagadás csak a rendetlen hajlamnak elnyomása: Ez a feltétlenül szükséges önmegtagadás. Más érzéki vágyak elnyomása fegyvergyakorlat a komoly ütközetre. Ilyen pl. a böjt, mely az evést korlátozza. Ez a hasznos önmegtagadás. Nem valamely szentatya, hanem a vallástalanul nevelt John St. Mill (1806-1873) angol filozófus és közgazdász írja: „Aki sohasem tagad meg magától megengedett dolgot, attól azt sem várhatjuk, hogy minden tiltott dolgot megtagad magától. Nem kételkedünk, hogy eljő az idő, amikor a gyermekeket s fiatalokat rendszeresen aszkézisre, az önmegtagadás gyakorlataira fogják, s miként az ókorban arra tanítják majd, hogy kívánságaikat megtagadják, a veszedelmekkel dacoljanak s önként fájdalmat szenvedjenek. S mindezt csak mint nevelési gyakorlatot teszik majd.” [Micsoda vágyálmok!]
Az örök mintaképnek, Krisztusnak leghűségesebb követői, a szentek az önmegtagadásnak igazi hősei voltak; azért a protestáns Foerster Krisztushoz és a szentekhez utasítja a világot, ha boldogulni akar. A szenteknek egyes hősi tetteire azt kell mondanunk: Admirari, non imitari, megcsodáljuk őket, de nem követjük, mert a törpe nem tud az óriás módjára élni.
5. Az önmegtagadás az egyedüli eszköz arra, hogy egy szabad, eszes természete szerint élő embert faragjunk ki önmagunkból, s az egyedüli eszköz az erény gyakorlására.
„Amennyi az önmegtagadás, annyi az erény.” (Páli szent Vince) Az erény alsó foka a mentesség a bűntől, legalább a súlyos bűntől. Ez, miként láttuk, az önmegtagadás gyümölcse.
Miként a testi egészség a betegségtől való mentesség, az erkölcsi egészség mentesség a lelki betegségtől, a bűntől. Az egészséges ember munkára, az erkölcsileg egészséges ember erényre alkalmas. Az önmegtagadás e szerint az erény tényezője, mert megmenti az embert az erkölcsi betegségtől.
De az önmegtagadás pozitív irányban is az erény termőfája. A pozitív erény a szeretet, s az Isten s felebaráti szeretet mértéke az áldozatosság: Mennél több s mennél nagyobb áldozatokat hozunk Istenünkért, embertársainkért, annál nagyobb a szeretetünk. De micsoda az áldozatosság? Nagylelkű önmegtagadás. Hősi erény, hősi erőkifejtés nagy áldozatok, azaz önmegtagadás nélkül nem is gondolható el. Önmegtagadás nélkül nincs semmiféle erény: az érzéki természet mindig fázik a meghódolástól az igazság, a kötelesség előtt, s csakis érzéki én-ünk gyávaságának leküzdése árán tudunk az igazság és kötelesség előtt meghódolni.
A világ fiainak ravasz mesterkedéseit, melyekkel az önmegtagadást rossz hírbe keverni, az erkölcsi betegségek egyedüli orvosságától az embereket elriasztani igyekeznek, az emberiség boldogulása ellen elkövetett merényletnek kell minősítenünk. Nem bűntény-e egy megmérgezett vagy más súlyos bajban levő embert hazug ámítással arra bírni, hogy a mentő s gyógyító szerrel ne éljen? Mennyivel súlyosabb a bűntény, mikor az ámítás az emberiség örök boldogulását teszi tönkre?
Annál csúnyábban fest a világ fiainak mesterkedése, mert jókora képmutatással jár. Vajon ők nem gyakorolják-e az önmegtagadást? Mennyit spekulál, lót-fut a kapzsiság, hogy pénzre tegyen szert! Mennyit mer, kockáztat, szenved a híresség vágya! Micsoda kínokat áll ki a hiúság, mely a lábat, a derekat mintegy páncélba szorítja! Mindez önmegtagadás, nagy önmegtagadás; csakhogy a hír, a pénz, az élvezet szolgálatában történik. De íme, ugyanaz, vagy jóval kisebb önmegtagadás bolondsággá lesz, mihelyt a belső ember, Isten s a felebarát szolgálatában megy végbe! Valóban „a test okossága halál: a lélek okossága pedig élet és béke.” (Róm 8,6)
„Minden emberben egy szent és egy gonosztevő rejlik.” (Lacordaire) Rajtad múlik, hogy a szent fejlődjék ki benned, s a gonosztevő meghaljon. Ragadd meg az önmegtagadás kardját, s megölöd a gonosztevőt s kifaragod a szentet. Ez az egyedüli fegyver, mely nem öl, hanem életet teremt. Istened csak kicsike feltételt szab eléd: „Si vis” [ahogy akarod]. (Mt 19,21) Si vis – embert faragsz magadból. Si vis – szabad vagy. Si vis – szentté leszel. Si vis – örökké élsz.
[Mt 19,21: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” „Si vis perfectus esse, vade, vende, quae habes, et da pauperibus, et habebis thesaurum in caelo; et veni, sequere me.”]
A gonosztevő magától is kifejlődik benned ...
7. A szabad kifejlődés elmélete (A modern erkölcstan parádés lova)
1. A világ pompásan tud a kis és nagy gyermekekhez az érzések csábító nyelvén szónokolni; a krisztusi pedagógiának gyógyító és erősítő szere az önmegtagadás, amit a világ így feketít be: „Az önmegtagadás a sötét középkor ijesztő réme, az élet örömeinek megrontója; az önmegtagadás erőszakos benyúlás a természetbe, bűn a természet szent jogai ellen. Nem önmegtagadás, hanem az erők szabad kifejlődése kell nekünk: a mustnak forrnia kell, az ifjúságnak ki kell tombolnia magát!”
Kicsoda az, ki oly igézően szónokol? Ez a testi ember, kinek meg kellene halnia, de retteg a haláltól. Nem csoda, hogy a haláltól való rettegése ékesszólóvá teszi. A kis és nagy gyermekek fülében bájoló fülemileénekként hangzik csábító beszéde, szinte vörösre tapsolják tenyerüket nagy örömükben.
2. Ám nemsokára előlép a krisztusi pedagógia, s nagy komolysággal ekképpen szól az ujjongó kis és nagy gyermekekhez: „Mohó vággyal fogadjátok 'az intelligens állat' bölcseletét, kérlek titeket, hallgassátok meg most 'az eszes embereknek szavát'. Patikám legerősebb, de egyben leghatásosabb szere, a gyalázott önmegtagadás nem a középkor találmánya, oly régi az, mint a bűn: már Mózes, az Úr nagy szolgája úgy beszél róla a Teremtés könyvében, mint ősrégi orvosszerről a bűnre izgató kísértések ellen. Minden nagy gondolkodó, ki azon törte az eszét, hogyan lehet az intelligens állatból eszes embert faragni, ismerte, használta, s buzgón ajánlotta patikám eme drága szerét.
Ha a kertész azt mondja; nem szabad erőszakkal benyúlnom a természetbe, nem szabad a fácskák vad hajtásait lenyesnem, a vad törzset nemes vesszővel nemesítenem, a száraz ágat lenyesnem, az üszkös sebet kivágnom, nem szabad a zöldséges és virágos ágyak dudváit eltávolítanom: akkor szabadság uralkodik kertjében, de egyben az elkorcsosodás s elvadulás is diadalra jut. Ha ti nem nyúltok az önmegtagadás tisztogató s gyomláló szerszámához és•üszkös sebet operáló késéhez, tudjátok-e mi fog bennetek kifejlődni? Legalább is a rossz hajlamok csirái kelnek ki bennetek és szabadon fejlődve szenvedélyekké nőnek. A dudva és vadhajtás mindig bujábban nő, mint a nemes csemete, s a szenvedélyek dudvái elnyomják bennetek az erény palántáit. A kertben a szabad fejlődés a vadság győzelme a nemesség felett: az emberben a szabad fejlődés az állat diadala az ember felett. Ha úgy akartok nőni, mint a vadkörtefa az erdőben, a legjobb esetben vademberekké lesztek, ha már előbb a bűn üszkös sebe halálotokat nem okozza.
Szabad fejlődés! Engedjétek szabadon kifolyni az ércet a kohóból s alaktalan tömeg lesz belőle; a művészi forma útját állja az érc szabad folyásának, de egyben művészi remekké alakítja. A törvény a művészi forma, mely útját állja ugyan a szabadosságnak, de egyben a jellem remekének a formája.
A törvény az eszme, a gondolat, mely formát ad az anyagnak. Ha a szobrász eldobja vésőjét s kalapácsát s azt mondja: nem szabad erőszakosan benyúlnom a természetbe, a márványtömb mindenkor alaktalan kőtömeg marad. A kalapács és véső az eszköz, melynek révén a szellem legyőzi az anyagot, s az alaktalan anyagot a gondolat hordozójává avatja. Ha ti eldobjátok magatoktól az önmegtagadás művészi alakító kését, kiléptetek a jellemművészek rendjéből s a vademberek sorába kerültök, önmegtagadás híjával lelketeknek nincs fegyvere az anyag, a test legyőzésére s művészi remek alkotására.
„A mustnak forrnia kell, az ifjúságnak ki kell tombolnia magát!” Ez magyarán annyit jelent: az erényhez a bűn mocsarán át vezet az út. Igazán furcsa erkölcstan! A mustnak forrnia kell, de csak az eszeveszettség állíthatja, hogy az ifjúságnak ki kell tombolnia magát. A tombolás csak ott járja, hol nincs, vagy beborult az ész: a tombolás az oktalan gyermekek, az őrültek s azok kiváltsága, kik szeszbe fojtották józan eszüket. Ki hallotta valaha, hogy a szenny a tisztaságnak, a betegség az egészségnek a kelléke? Ha szabadon belefeküsztök a bűn sarába, tiszták lesztek-e? Ha szabadon elnyelitek a szenny, a bűn bacilusait, egészségesek lesztek-e? Van-e köztetek oly bolond, ki hozzányúlna a legcsalogatóbb étel-italhoz, ha tudja, hogy méreg van benne? A józan ész legyőzi benne a test vak kívánságát, nem eszik-iszik halált magának. Csak akkor akartok lemondani a józan észről, mikor a bűn romboló mérgéről van szó? Szabadon akartok enni a bűnből? A sorvadásban s egyéb nyavalyában is van fejlődés, de ennek a fejlődésnek szörnyű romlás és halál a vége.
Szabadon akartok fejlődni? Ne legyetek hát oktalan gyermekek, kik remegnek az orvos operáló késétől, mely életüket menti meg, félnek a keserű orvosságtól, mely egészséget hoz nekik: Dobjátok ki lelketekből a gyáva félelmet, ragadjátok meg az önmegtagadás operáló kését, vágjátok ki a bűn sebeit, nyessétek le a vadhajtásokat éltetek fájáról, irtsátok ki kertetekből a dudvát, fogadjátok magatokba az igazság és kegyelem isteni vetőmagvait, s akkor szabadon fejlődhettek, amennyire csak akarjátok, nemes csemete lesz belőletek.
3. A krisztusi pedagógiának segítségére siet a komoly biológia (élettan) s ekként szól: „Elméleti tudósok azt mondják, hogy az élő organizmusok birodalmában három eset lehetséges: 1) megállapodás, 2) fejlődés, 3) korcsosodás. Ám ez csak a tudósok fejében van így; az élők birodalmában csakis két eset lehetséges: 1) fejlődés, 2) visszafejlődés, korcsosodás. Mert ami megállapodik, az már holt, megállapodás csak az ásványok, holt kőzetek világában lehetséges.
Az emberre nézve is csak két lehetőség van: 1) fejlődés az eszes természet irányában, 2) züllés az érzéki természet irányában. Az első a lélek munkája, és pedig kemény munkája: a második eshetőség, a korcsosodás és züllés magától jő; ide nem kell egyéb, mint szabadjára ereszteni az érzéki természetet: A vak ösztönök s vágyak forradalmi csőcseléke okvetetlenül romlásba taszítják az élők királyát, az embert.
4. Egy modern nevelő így szól a krisztusi pedagógia nevében: „Önök mindnyájan ismerik Lear király tragédiáját, ki hamis lányaira hallgat, kik hízelegnek neki, s legfiatalabb lányát rágalmazzák, holott ő az egyedüli, ki igazán szereti, s igazat mond neki, mire az apja eltaszítja őt magától. Lear későn ismeri fel Kornélia arany szívét, s őrületbe esik: A hamisaknak mindenét odaadta s megcsalták őt, legdrágább kincsét meg elrabolták tőle!” – A modern ember ez a Lear király, ki ama hamis szavakra hallgat, melyek hízelegnek neki, t. i. ama modern felfogásokra, melyek önérzetét simogatják, vágyainak szabadságot ígérnek, kényességét kímélik, s egyre csak növelik. Mindenét odaadja nekik – s azok megcsalják őt. Kornélia, kit ők káromolnak, a vallás megszentelt szava (a krisztusi pedagógia), mely mélységes irgalommal van iránta, legjobban ismeri őt, s csak igazi javára törekszik.
„A modern ember eltaszítja őt magától s későn ébred annak tudatára, kit taszított el magától. Szinte meg kell őrülnie az embernek, ha arra ébred, hogy hazugságra épített s legdrágább kincse oda van, holott megkínálták vele.” (Foerster)
TOVÁBB
Feltéve: 2022. február 3.
|