III. RÉSZ
HOGYAN LESZÜNK ISTEN GYERMEKEIVÉ?
1. Az örökélet alaptörvényei
Az összes földi lények két országba tartoznak: a szervesek és szervetlenek, az élők (ember, állat, növény) s a holtak (elemek) országába. A két ország között választófal van, melyet az elemek még soha túl nem léptek, vagyis a holt anyag országából nincs átmenet az élő szervezetek országába. Az élet első és legfőbb törvénye:
a) O nine vivum ex vivo – élet csakis élőtől származik. Nincs kő, mely egyszerre él, vagy lassan kezd el élni, s aztán mindig jobban és jobban él. A modern biológia (élettan) a magától származó életet (generatio aequivoca) száműzte a mesék országába.
b) Az élők között is határok vannak: növénytől növény, állattól állat, embertől ember származik.
c) A három fajta élő szervezet mindegyikének sajátos élete van: a növényben van tenyészeti élet (táplálkozás, növekedés, szaporodás), az állatban a tenyészeti életen kívül érzés (érzéki megismerés, vágyás), az emberben a kétféle életen kívül még szellemi megismerés, akarás is van.
d) Az alsóbbrendű lény csak úgy emelkedik a felsőbbrendű lényhez, ha a felsőbbrendű lény leereszkedik az alsóbbrendűhöz, és magába veszi. Például a holt elem csak úgy lesz a növény alkotó része, ha a növény magába kebelezi.
e) A felsőbbrendű lények feltételezik az alsóbbrendűeket: az ember nem élhet az állatok s növények nélkül, az állatok a növények, a növények holt elemek nélkül.
f) Minden élő szervezet táplálékra szorul, táplálék híjával elpusztul.
g) Az életet szülők közvetítik az utódokra.
h) Minden élő szervezet csak sajátos természete szerint élhet; az embernek nincs módjában az élet törvényeit megváltoztatni: növény nem élhet talaj, víz, meleg nélkül stb. A szembeszállás az élet törvényeivel az élő szervezet vesztét okozza. Ezt a szembeszállást csak az ember tudja megcselekedni, s azért az ember a természet Rontó Pálja.
Az életnek összes törvényei az örökéletre nézve is érvényesek. Az örökélet nem a képzelet terméke, hanem való tény, mely szépen beilleszkedik a világ rendjébe.
1. Az eszményi természetes ember a lelki ember, kiben a lélek az úr, ki eszes természete szerint él. De bármennyire is halad az ember a lelkiségben, magától nem támad benne örökélet (megszentelő malaszt). Az örökélet forrása Krisztus, ki azt mondja magáról: „Én vagyok az élet” (Jn 14,6), s aki leereszkedik az emberhez, s a Szentlélek által újjászüli az embert, s isteni életet közöl vele. „Én azért jöttem, mondotta az Úr, hogy életük legyen és bővebben legyen.” (Jn 10,10)
Nikodémus előtt éjjeli oktatásában ekként tárta fel az Úr a megváltás titkát: „Bizony, bizony mondom neked, aki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába (az Isten gyermekeinek országába).” – Mi a testből születik, test az; (az embertől csak ember születik), és mi a lélektől születik, lélek az (az Isten gyermeke csak Isten lelkétől születik). „Valamint Mózes fölmagasztalta a kígyót a pusztában, úgy kell fölmagasztaltatni az ember fiának, hogy minden, ki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adá, hogy minden, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3. 5-6, 14-16) Aki a pusztában halálra maratva a rézkígyóra nézett, megmentette életét: aki élő hittel fordul a keresztre feszített Krisztushoz, örök életre jut.
„Nincs másban senkiben üdvösség; mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Amint a holt kőből sohasem lesz élő növény, amint a holt emberbe csak isteni hatalom varázsolhatja vissza az életet: úgy a természetes ember csak Krisztustól nyerheti az örökéletet.
2. A krisztusi újjászületés eredménye „nova creatura”, „új teremtmény” (Gal 6,15), Isten gyermeke: „Valamennyien befogadák őt, hatalmat ada nekik, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Jn 1,12) Növénytől növény, állattól állat, embertől ember, Istentől Isten gyermeke születik.
Hogyan lesz a holt elemekből növény? Úgy, hogy az elemek fizikai s kémiai tulajdonságai fölé az életelv kerül, mely aztán irányítja, s korlátozza a fizikai s kémiai folyamatokat.
Hogyan lesz az emberből Isten gyermeke? Úgy, hogy az emberbe új életelv, megszentelő kegyelem kerül, s amint a lelki élet a testben van, a kegyelem élete az emberben van. Az Isten gyermeke Isten kiváltságos nemese, istenített ember. Ha a király valakit nemesi rangra emelt, az illető kiváltságokban részesült, de természete meg nem változott: az isteni nemesítés felemeli, nemesíti az ember természetét, oda emeli, ahová se a maga tehetségéből, se az egész természet segítségével el nem juthat.
Az érzékekkel érzéki, az ésszel szellemi dolgokat ismerünk meg: az új életelv, a megszentelő malaszt új megismerés elve, vele egykoron színről-színre látjuk majd Istent, úgy ahogy van. Szóval a megszentelő malaszt örök élet, nem csupán halhatatlanság, hanem természetfeletti, mennyei boldog élet.
A keresztség előtt a gyermek szülője nevét viseli, a keresztség után családi, azaz szülei neve után keresztnevet, saját egyéni nevet is kap, ami azt jelenti, hogy ettől kezdve a két ember gyermeke Isten gyermekévé lett.
Hová tartozik az Isten gyermeke? Nem tartozik a szervetlen testek országába, mert élete van; de a szervesek országába sem sorozható, mert oly élete van, aminő ott nem virul: az Isten gyermekei külön országba tartoznak, „az Isten országába”, melyről az Úr oly sokszor szólott. A világ fiainak a földi világ a tulajdon világuk; az Isten gyermekének legfőbb gondja Isten országa. Akinek Isten uralma a legkisebb gondja a világban s tulajdon lelkében, az tudhatja, melyik országba tartozik.
3. Amint a növény feltételezi az elemek létét: úgy az Isten gyermeke feltételezi a természetes embert, vagyis természetes emberből lesz az Isten gyermeke. Maga az élet szerzője ekként szabja meg az új élet megszerzésének útját-módját: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek.” (Mt 28,19-20) Aki tehát élni akar Krisztus által, annak a keresztség útján el kell fogadnia Krisztus összes tanításait, összes törvényeit! A „mind”-nek fő alkotó része a Tízparancsolat, a lelki ember törvénye, ami azt jelenti, hogy csak lelki ember lehet Istennek gyermeke.
Micsoda tehát az Isten gyermeke? Lelki ember, a megszentelő malaszt, vagyis Isten kegyelméből élő lelki ember.
Ezt az életet „természetfelettinek nevezi” a hittudomány. Ámde a természetfelettiség nem ezen tudomány különlegessége: a növény élete természetfeletti az összes elemekre nézve, de természetes a növényre nézve, a kutya, a ló stb. élete felülmúlja az összes növények életét, de természetes az állatokra nézve, az ember szellemi élete természetfeletti az összes földi lényekre nézve, de természetes az emberre nézve, az Isten gyermekének élete természetfeletti még a lelki emberre nézve is, de természetes az Isten gyermekére nézve. És csak egyre nézve természetellenes a kegyelem élete: a testi emberre nézve, s pedig azért, mert a testi ember megtagadja az emberi természetet s állat módjára él.
Mihelyt az ember bármely parancsolat ellen súlyosan vétkezik, vagyis lelki emberből testi ember lesz, aki a test sugallatára hallgat, nyomban elveszíti az örök életet.
Az Isten gyermekének még külön törvényei is vannak, például a vasár- s ünnepnapi misehallgatás, húsvéti gyónás, áldozás stb. Ezen törvények súlyos megsértése is lelki halált jelent. Minden élőnek sajátos élettörvényeit kell követnie! E törvények áttörése halált von maga után.
Miért nem lehet testi ember Istennek élő gyermeke? „Animalis homo non percipit ea, quae Spiritus Dei sunt”; a testi ember nem fogja fel azokat, amik Isten Lelkének részei, érzéketlen az Űr tanításai s törvényei iránt. Ő a test rabja s nem tud Isten törvényeinek útján járni.
Ha az Isten gyermeke a test szolgaságába esett, súlyosan vétkezett, csak úgy lehet ismét élővé, ha a „mind”-et élettörvényévé teszi.
4. Az Isten gyermekének élete Krisztustól van, s csak a Krisztussal való állandó közlekedés útján tartható fenn. Hogyan marad meg a test természetes élete? Úgy, hogy állandó közlekedésben van az anyagi világgal: a levegővel, meleggel, vízzel, táplálékkal; mihelyt ez a közlekedés megszakad, vége a test életének.
Hogyan marad fönn az Isten gyermekének élete? Úgy, hogy az Isten gyermeke állandóan közlekedik ezen élet forrásával, Krisztussal; Krisztus igéit fogadja magába és elmélkedéssel (ez a lelki emésztés) lelkének vérévé változtatja, vagyis cselekvésének indító okává teszi, Krisztus testével táplálkozik, betegség esetén a lelki gyógyászat szerével, a bűnbánat szentségével él, a különféle életviszonyokra rendelt szentségeket használja (bérmálás, házasság, papi rend, utolsó kenet), s imádságos lelkülettel a segítő kegyelem isteni levegőjében él. Remekül mondja az Úr: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők; aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) Nem mondja: „keveset”, hanem „semmit” nem cselekedhettek: ész nélkül nincs gondolat, isteni kegyelem nélkül nincs Isten-gyermeki gondolat, érzés, elhatározás, tett, nincs az örök élethez jutalomra méltó cselekedet. Szóval Krisztus az új Ádám, az emberiség új feje, akiből új élet árad az emberiségbe. Ádámtól a természetes életet, Krisztustól az örök életet kapjuk.
5. A testi táplálkozás törvénye így szól: a) tartózkodjál az ártalmas dolgoktól, b) élj az éltető dolgokkal. Isten gyermekének élettörvénye így szól: a) tartózkodjál attól, ami testi emberré tesz, b) éltesd magadban a lelki embert s a kegyelem isteni életét.
Az ártalmas dolgoktól való óvakodás nem egyéb, mint önmegtagadás: tehát az önmegtagadás a természetes és kegyelmi élet óvó törvénye.
6. A természetes életet szülők útján kapjuk Istentől: a kegyelem isteni életét lelkünk anyja, az Egyház útján kapjuk Krisztustól.
A szülők nemcsak világra szülik a gyermeket, de ápolják, nevelik is, nélkülük feltétlenül elpusztulna a gyermek: az Egyház nemcsak újraszüli Isten gyermekét a keresztségben, s a bűnbánat szentségében, de Isten igéjével, „az élet kenyerével”, és a többi szentséggel ápolja és neveli is Isten gyermekeinek életét.
Újabb időben némelyek a maguk szakállára az Egyház kikapcsolásával akarnak „krisztusi egyéniségek lenni”. Ez olyforma vállalkozás, mintha valaki szülők nélkül akarna világra jönni és emberré lenni. Isten igéjének értelmét az Egyház közvetíti, az Egyház szája Krisztus szája: a Szentírás csak a szavakat adja elénk. Aztán hogyan akar valaki gyónni, áldozni, szentmisét hallgatni stb. az Egyház kikapcsolásával?
Az „Anyaszentegyház” anya, Krisztus szerve, az isteni életnek rendes közvetítője, de Krisztusnak módjában van ott is működni, hol Egyháza által nem működhetik. Nagyon természetes azonban, hogy rosszakaratú emberek kedvéért az Úr nem csinál kivételeket, s a rosszhiszemű szembeszállás Krisztus rendes orgánumával, az Egyházzal elzárja az embert az élet forrásától.
7. A növény és állatvilág az emberiség tápláléka – de nem minden állat és növény lesz az emberek alkotórésze. A természetes emberből lesz az Isten gyermeke – de nem mindenki, ki ember nevet visel, lesz Isten gyermekévé, mert nem mindenki hallgat az isteni hívásra. Szóval az élet korlátozása minden fokozatban észrevehető.
8. Az életnek (növény, állat, ember) minden fokozatán jellemző sajátsága van: az Isten gyermekei életének jellemző tulajdonsága – a szabadság. Még a csecsemőt is abban a feltevésben kereszteli meg az Egyház, hogy a csecsemő maga keresné Krisztus kegyelmét, ha már öntudata volna, s ismerné a krisztusi életet. Felnőttet csak úgy keresztel az Egyház, ha maga kívánja.
Az embernek önként, tulajdon elhatározásából kell keresnie az Isten gyermekeinek méltóságát, önként kell magába fogadnia az élet igéit, tulajdon elhatározásával kell magáévá tennie az Isten akaratát. Ez a keresztény szabadság, a szabadság netovábbja.
Ez a szabadság egyedül az ember kiváltsága: se növény, se állat nem mondhatja: „ha akarod, élni fogsz”, csupán az Isten-gyermeki életről áll: „ha akarod, isteni életet élsz.”
A keresztény szabadság birtokába azonban csak lelki ember juthat, kinek eszét nem köti meg az elfogultság, kinek akaratát nem ejti szolgaságba rendetlen hajlam, bűnös szenvedély. A keresztény szabadság a lelki szabadságból fakad.
A Krisztusi-élet szabad voltának logikai folyománya, hogy az ember nemcsak az életet, de a halált is szabadon választja, vagyis önmaga olvas halálos ítéletet tulajdon fejére. „Aki nem hiszen, már elítéltetett.” (Jn 3.18) – Vagyis aki nem hisz, az elfordul Krisztustól, az élet forrásától, s azért meghal.
De ugyancsak meghal az is, aki fontos dologban szembehelyezkedik Krisztus akaratával, vagyis súlyosan visszaél szabadságával: „Aki méltatlanul eszik (az élet kenyeréből), ítéletet eszik magának.” (1 Kor 11,29) Minden halálos bűn egyúttal halálos ítélet is.
9. Makkból tölgyfa lesz, a tyúktojásból csirke kel ki, embertől ember születik. Minden élő organizmus egy sejtből lesz, de azért egy és ugyanazon csirából nem lesz többfajta élő, már magában a csirában benne van az organizmus-tipikus faja. Ez az élet azonosságának törvénye.
A megkeresztelt ember is csak a csiráját kapja az Isten-gyermeki létnek. Mindenfajta élet csirából fejlődik: tehát óriási a különbség egy ma megkeresztelt gyermek s Assisi Szent Ferenc között.
Mikor a nemzetek apostola érett lett Krisztusban, azt írta magáról: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20) S másoknak azt írta elő életük szabályául, hogy addig ne nyugodjanak: „Donec efformetur in vobis Christus” (amíg Krisztus meg nem formálódik bennük). Az istengyermeki élet az élet netovábbja, mely az Istenig ér: Krisztus az élet célja és középpontja.
A modern tudósok bizonyos fajtája mindent a természetes fejlődésből akar megfejteni: így a kereszténységet az egykorú bölcseletből származtatja. A „tudósok” egész „tudományát” halomra dönti a krisztusi biológia: ilyesmit hiába keresünk az egykori s későbbi bölcseleti rendszerekben, se Buddha, se Mohamed, se senki a világon nem merte soha magáról mondani, mit Krisztus mondott: „Én vagyok az élet.” Ez a biológia a kereszténység lényege, melyet az isteni szeretet teremtett s isteni oktatás hozott az emberiség tudomására.
A holt ásvány semmit sem tud a növények birodalmáról, még akkor sem ismeri meg az életet, ha a fa gyökerei az ő sötét birodalmába nyomulnak: a krisztusi élet csodálatos titkait isteni kinyilatkoztatás nélkül sohasem ismerhettük volna meg.
A legnagyobb, amit ember elérhet, a krisztusi élet. A legnagyobb hivatás: kialakítani Krisztust önmagunkban, s aztán példánkkal másokat is krisztusi életre buzdítani s vezetni.
Az örökélet összefér minden tisztességes hivatással, még az utcasepréssel is; de a hivatás annál nemesebb, mennél több vonatkozása van az örökéletre. Ez okból a legmagasabb a papi hivatás s utána nyomban a szülői hivatás következik, melyre, sajnos, a legtöbben minden előkészület nélkül vállalkoznak. Arra még gondolnak a házasulók: „miből fogunk megélni”, de az már nem jut eszükbe: „Tudunk-e gyermekeket Isten számára nevelni?”
2. Az Isten fiainak lelkületéről
1. A teremtés tényének a folyománya az úr és a szolga viszonya Isten s ember között. A megváltás, az isteni nemesítés tényének folyománya új helyzet, új álláspont az emberre nézve: a gyermek viszonya az Atyához. Isten gyermekének boldogulása teljesen azon fordul meg, hogy magát ezen új helyzetbe beleélje. Bűn, boldogtalanság, kárhozat mind abból fakad, hogy az ember hamis álláspontra helyezkedik, megsérti a gyermek viszonyát a mennyei Atyához.
2. Az apostolok között, több ízben vita támadt arról, kicsoda nagyobb közülük, kicsoda lesz nagyobb Isten országában. Egy ilyen vita alkalmával az Úr oktatást adott apostolainak Isten fiainak lelkületéről, s hogy ezt az oktatást egyszer s mindenkorra leszögezze tanítványai és összes hívei lelkébe, az oktatást szemléltető ténnyel is kísérte. „Magához híván Jézus egy kisdedet, közéjük állítá őt és mondá: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be mennyeknek országába.” (Mt 18,2-3) – Ez a jó magaviselet törvénye Isten gyermekei számára. Aki e törvényt megszegi, annak lelkében nincs Isten országa, az be nem mehet a mennyek országába. – Lássuk e törvény értelmét.
Az Úr szava szerint a kisded viszonya szüleihez, a kisded lelkülete Isten gyermekei számára a helyes magaviselet törvényének a képe. Micsoda a kisded viszonya szüleihez?
a) Szülők nélkül nincs gyermek, b) a szülők gondozása nélkül feltétlenül elpusztul a gyermek, c) a szülők nevelése nélkül még gondolkodni s beszélni sem tanul meg a gyermek, szóval szülői útján lesz emberré a gyermek, d) a szülők okossága pótolja a gyermek tudatlanságát. Egy szóval a szülők tekintélye a gyermek életelve. Ez a természet törvénye, melyen senki sem változtathat: a gyermek csak szülői által boldogulhat.
A gyermek a) ösztönszerűen, érzi, hogy hozzátartozik szülőihez, b) hogy szülői nélkül nem élhet s nem boldogulhat, c) hogy szülői okosabbak, erősebbek nálánál: a gyermek szemében a szülő a legfőbb tekintély: apa mondta, mama mondta – ez alól nincs fellebbezés. Egy szóval a gyermek elismeri a szülők felsőbbségét, tekintélyét. A meghódolást a szülői tekintély előtt megkönnyíti a gyermek számára a tudat: szüleim engem önzetlenül szeretnek.
Az élet szerzőjének szava szerint: Isten s az Isten gyermeke között olyan a viszony, amilyen a viszony a szülők és a gyermek között; Isten tekintélye az Isten gyermekének életelve, az Isten gyermeke csak úgy élhet és boldogulhat, ha teljesen meghódol az Isten tekintélye előtt.
3. A teljes meghódolásnak Isten előtt a gyermeki lelkület a gyümölcse. Miből fakad ez a lelkület? A következő tények, igazságok megfontolásából.
a) Isten nagy, én meg kicsi vagyok. Isten mindentudó, mindent, valót és lehetségest lát; sem hely, sem idő nem korlátozza látását: én kicsi eszemmel a hely s idő korlátai közé szorítva a való és lehetséges dolgoknak csak kicsike töredékét ismerem; tudásom egy csepp az igazság tengeréből. S ha „az igazságosság követelménye, hogy a gyengébb ész az erősebbnek alárendeltje legyen”, akkor kis eszemnek feltétlenül meg kell hódolnia az isteni mindentudás, a végtelen Ész előtt.
Kicsi eszemmel valahogy csak silabizálhatok a természet, az élet könyvében, de miként a gyermek a szülők oktatása nélkül nem lesz gondolkodó emberré: isteni oktatás nélkül sem istengyermeki méltóságomat nem ismerhetem, sem azt nem tudhatom, hogyan viselkedjem Isten gyermekeként. Lelkem életére nézve az isteni oktatás feltétlenül életszükséglet, ha a világ legtudósabb emberei közlik velem tudományukat, okos, művelt emberré lehetek; de Isten gyermekévé csak isteni oktatás tehet.
b) Isten kezének alkotása vagyok, mindent Istennek köszönök. Testem, lelkem, minden tehetségem s tagom, minden vagyonom Isten kezének alkotása. Mindenemen rajta van Isten jelzése: Isten kezének adománya. Azt kell mondanom a lelkemnek: „Mid vagyon, amit nem vettél (kaptál)? Ha pedig vetted, mit dicsekszel, mintha nem vetted volna?” (1 Kor 4,7)
c) Isten úgy szeret engem, mint ahogy egy Isten szerethet. Isten teremtett engem, mert szeretett, szeretetből közölt velem tökéletességeket, szeretetből adta nekem a gazdagon felszerelt világot lakóhelyül. Ha még valamelyes kétségem volna, csak a Golgotára kell tekintenem, ott véres betűkkel olvasom a szeretet szózatát: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adá” értem, az Isten Fia meghalt a gyalázat fáján, hogy én Isten gyermekeként majdan dicsőségben s boldogságban élhessek.
Hogy bölccsé, okossá tegyen engem, Isten saját gondolatait közli velem, miként a jóságos szülő nem rejteget családi titkot gyermekei előtt: Isten még saját életének titkait is feltárja előttem, még a jövőre vonatkozó szándékait is közli velem (Szentháromság, mennyország, tisztítóhely, pokol, feltámadás, Utolsó Ítélet). Hogy boldogulásomat elősegítse, saját akaratát közli velem, mert ezenkívül nincs boldogulás számomra. A szülő néha bünteti gyermekét, de a büntetéssel nem a gyermek romlását, hanem javulását s boldogulását akarja: Isten néha sújt engem, szenvedést bocsát rám, de ezt is szeretetből teszi, észre akar téríteni, meg akar javítani, ki akar próbálni, mert remeket akar belőlem faragni.
Isten szeret engem: irántam való szeretetből önmaga nagy nevelőiskolát, Egyházat alkotott s felszerelte a lelki nevelés összes eszközeivel.
Isten szeret engem: a maga életelemét adja lelkembe, a maga örök boldogságában akar részesíteni.
A leglángolóbb költői fantázia sem tud Istenénél nagyobb szeretetet elképzelni, s az embernek, hacsak legalább kis okosság van benne, nem marad más hátra, minthogy Isten előtt testestül-lelkestül meghódoljon, hogy szerető mennyei Atyja karjaiba dobja magát. A hívő, szerető, feltétlenül meghódoló lelkület az Isten gyermekének igaz lelkülete.
4. Istennel szemben az ember csak egyetlen helyes álláspontot foglalhat el: az alázatos meghódolás álláspontját, mert egyedül ez felel meg az igazságnak. „Minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Luk 18,14)
A szentek a legalázatosabb emberek voltak a világon, s pedig azért, mert egyben a legokosabbak is, amennyiben belátták Isten nagyságát, s az ember korlátolt voltát s gyarlóságát. A szentek éles szemmel néztek az ember belsejébe s az élet könyvébe, s világosan látták, mily keveset tud az ember magára hagyatkozva, s még azt is rosszul tudja. Hogy mily gyarló az ember, mennyire rászorul Isten segítő kegyelmére. A rövidlátók szemében a szentek alázatossága túlzásnak látszik, valójában pedig ez az igazság kinyomata. A gőg mindenkor a korlátolt elfogultságnak a gyümölcse.
5. A polgári törvény értelmében a 24 éves [1910-es adat] ember nagykorú, elég érett arra, hogy önmaga intézze ügyeit: Istennel szemben sem kor, sem tudomány nem nagykorúsítja az embert. Isten nagysága, tudása akkora, hogy vele szemben a legtudósabb ember is csak együgyű, dadogó gyermek. Istennel szemben nincs nagykorúság.
Mihelyt valaki komolyan veszi a vallásos életet, nyomban észreveszi, hogy felülről van szüksége a világosságra s erőre, mert e nélkül nem tud eligazodni az élet szövevényes eseményeiben, nem tudja a nagy elveket a kis tettek aprópénzére felváltani. Az ember csak Istenre támaszkodva tud boldogulni. Ámde a kiskorúság Istennel szemben távolról sem jelent lelki éretlenséget.
Semmi a világon annyira talpra nem állítja, önállóvá nem teszi az embert, mint a krisztusi pedagógia. Ez a pedagógia már a hat éves gyermeket is arra utasítja, hogy saját lelkiismeretére hallgasson, a 9–10 éves gyermeket meg éppenséggel már önbíráskodásra utalja a bűnbánat szentségében, a 10–12 éves gyermeket már a nagykorúak jogában részesíti, az Úr oltárához bocsátja. De azért a bűnbánat szentségében a 80 éves ember éppúgy kiskorú gyermek Istennel szemben, mint a 10 éves iskolás fiú. Azért az Istennel szemben légy mindenkor gyermek, az emberekkel szemben légy férfiú!
6. Ha valami, akkor a tudás adhatna jogcímet az embernek, hogy büszke öntudattal teljék el. Örvendetes jelenség azért a tudomány történetében, hogy éppen a legnagyobb lángelmék, kik legmélyebben pillantottak az igazság birodalmába s másoknál sokkal többet tudtak, nyíltan beismerték korlátolt voltukat, megőrizték gyermeki lelkületüket. Szókratész sok gondolkodás után élete végén arra a felfedezésre jutott, „hogy semmit sem tud”, s éppen e felfedezését nézi tudása koronájának. A görögök legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész, Isten tudását a napfényhez, az emberét a denevér látásához hasonlítja. Kopernikusz a következő felírást vésette sírkövére: Non parem Pauli gratiam requiro, Veniam Petri neque posco, sed quam in crucis ligno dederas latroni, sedulus oro. (Nem keresem Pál kegyelmét, nem kérem Péter bocsánatát, csak azért a bocsánatért esdeklek, melyet a keresztfán a latornak adtál).
A nagy Kepler így ír „Harmonia mundi” című munkájának a végén: „Világosság Atyja! ki a természet világosságával a kegyelem világossága után való vágyat kelted fel bennünk, hogy minket a dicsőség világosságába vezérelj: köszönöm neked, Uram és Teremtőm, hogy teremtéseddel megörvendeztettél, amennyiben kezeid munkája örömmel töltött el engem. Most, íme, befejeztem hivatásom munkáját; fölhasználtam az erő mértékét, amelyet nekem adtál. Kinyilatkoztattam dicsőséged műveit az embereknek, amennyire korlátolt szellemem föl tudta fogni a te végtelenségedet, ha én, bűnös ember, valami olyast írtam, ami nem méltó hozzád, vagy ha önnön dicsőségemet kerestem: bocsáss meg kegyesen.”
Laplace életében amolyan „jó” katolikus volt. Halálos ágyán azonban meggyónt, s mikor barátai nagy felfedezéseivel vigasztalták, azt felelte: „Mindaz, amit tudunk, kicsiség azzal szemben, amit nem tudunk.” Newtont az egész világ a tudomány elsőrendű csillagának tartja, ő maga így ír önmagáról élete végén: „Hogy mit gondol a világ működésemről, nem tudom; de önmagam előtt olyannak tetszik egész tudományos működésem, mintha gyermek lettem volna, ki a tenger partján játszadozik: hellyel-közzel tán tetszetősebb kövecset, vagy szebb kagylót találtam játszótársaimnál, míg az igazság óceánja mindenkor rejtve terült el előttem.”
Szóval a modern kor gondolkodója ugyanazon eredményre jut, mint az ókor Szókratészé: édes-keveset, úgyszólván semmit sem tudunk. Isten pedig mindentudó s a tudomány – imádkozik, miként a gyermek imádkozik.
7. Az Istennel szembeni gyermeki lelkületnek természetes folyománya a vallásnak krisztusi szakintézményével, lelkünk anyjával, az Egyházzal szembeni gyermeki lelkülete. A nagykorú ember is kegyelettel viselkedik szüleivel szemben, kik által emberré lett: a szent ember is kegyeletes tisztelettel viselkedik az Egyházzal szemben, mely őt szentté nevelte.
A gyermeki kegyeletnek remek példáját adta az elnyomott ír népnek Mózese, Daniel O'Connell (1775-1847): Élete alkonyán még egyszer tiszteletét akarta tenni a keresztények atyjánál; Rómába menet Genovában halálos betegségbe esett; végrendeletében azért ekként intézkedett: „Testemet a hazai földnek, lelkemet Istennek, szívemet Rómának adom.” [Az 1930-as Katolikus Lexikon szerint: „Testemet a földnek, szívemet Írországnak, lelkemet Rómának!”]
3. A gyermeki lelkület megölői
1. A csecsemőnek az egész világból csak egy kell: anyjának meleg keble és édes teje: anyjától született s ösztönszerűen anyja után kiált, mert csak általa boldogul. Miként az újszülött csecsemő anyja után kiált: az öreg Homérosz szerint „az emberek Isten után kívánkoznak”. Ahogy a nap sugara életre kelti s a rög közül kicsalja a növénycsírát: úgy az anyai szeretet melege életre kelti a gyermek szunnyadozó lelkét.
De a mennyei Atyának is gondja van az ébredező, fejlődő gyermek lelkére; szeretete nagy képeskönyvet alkotott a gyermek okulására, s egyben a szeretetnek isteni nagy csodáját állítja a gyermek lelke elé. Istennek oktató képeskönyve a nagy világ, szeretetének csodája az ember képében megjelent egyszülött Fia. S ha a gyermek természetesen fejlődik, szülői megismerésével majdnem egy időben a láthatatlan mennyei Atyát is megismeri; amily természetes számára, hogy szülőivel beszélget, oly természetes, hogy mennyei Atyjával beszélget, hogy imádkozik. Bármennyire is korlátolt a gyermek esze a földi dolgokban: az isteni, láthatatlan dolgokban semmi nehézsége nincsen. „Anima naturaliter Christiana” (a lélek természeténél fogva keresztény) (Tertullián).
A gyermek hisz és imádkozik, s nagyon természetesnek találja, hogy mennyei Atyjának háza, a szép mennyország az ő igazi hazája!
2. A gyermek azonban egyelőre a földön él, s miként a levegő mindenüvé elhat: „a világ szelleme” is minden oldalról megkörnyékezi. A világ szelleme a korlátoltság s rövidlátás szelleme, mely csak a földet és a földi életet látja, s nem tud Istennek láthatatlan országáig emelkedni. A világ szellemének egész bölcsessége: „boldogulni az életben.” A szellemnek törvénye: „Légy művelt emberré, hogy állást, pénzt szerezhess; s pénzen minden kapható!” A fejlődő kis ember úton-útfélen hallja ezt az "evangéliumot", s hozzá látja a világ fiainak példáját, kiknek egyedüli gondjuk „boldogulni az életben”, s a nagyszabású életre hivatott gyermek lassankint megfeledkezik nagy hivatásáról, megfeledkezik Istenről s az ő országáról, s maga is szerelmes lesz a földbe: Állásra szert tenni, pénzt keresni, előkelően ruházkodni, kellemesen lakni, az élet örömeinek lakomájából mennél nagyobb porciót magához ragadni – lesz életének egyedüli gondja.
Az anyagi jóllét, ez a „boldogulás az életben” a jóllakottság érzetét kelti a világ fiává vedlett Isten gyermekében, ráadásul úgynevezett műveltsége a kevélység tudatát ébreszti fel benne, s ebben a lelki hangulatban azt tartja, hogy ő nem szorul rá az Úristenre, s ha időnkint, úgy egyszer-kétszer az évben még ellátogat az Úr házába, azt hiszi, hogy különös kegyet gyakorolt az Úristennel.
Ez a polgári gőg korlátoltságának csendes őrülete, a gyermeki érzületnek egyik megölője. Lelki betegségnek, őrületnek kell neveznünk ezt a hideg nembánomságot s kevélységet Istennel szemben, mert a lélek természetét sérti, s a józan ésszel ellenkezik.
Amint a súlyos dőreség jele, ha az ember nem ismeri a pénz értékét: úgy a dőreség jelének kell tekintenünk azt is, ha az ember nem ismeri s nem becsüli Istent, az örök élet és az örök javak értékét.
A világ csak úgy hemzseg és hemzsegett mindig is az ilyen ostobáktól, s viselkedésüket látva Izaiás, a tüzes lelkű próféta ekként kiált fel szíve fájdalmában: „Megismeri az ökör gazdáját és a szamár ura jászolyát – Izrael nem ismer meg engem, és az én népem nem ért.” (Iz 1,3)
„Az én népem nem ért!” – csak a múló földi életben akar boldogulni, holott örök boldogulást szántam neki. Az élet céljának ilyetén eltolódása és összezsugorítása minden bajnak a forrása.
Hogy az ember mindennap jóllakjék, a hideg ellen ruhával védekezzék, itt-ott egy falatot elkapjon az élet örömeiből, szóval testi emberként vegetáljon: ehhez nincs szüksége természetfeletti segítségre, ehhez nem kellenek a hit igazságai, az isteni kegyelem életeleme, amint a napszámos foglalkozásához nem kell felsőbb mennyiségtan. A testi ember, ki nem akar több lenni testi embernél, ki csupán „boldogulni kivan az életben”, egészen logikuson él, ha a vallással s az erkölcsi renddel nem sokat törődik: a gilisztának nem kell a sas szárnya, hisz ő a földből keresi ki a rothadt szerves anyagot a maga táplálására. A testi ember jóllakik a föld örömeiből, s amint az állatnak nincs szüksége vallásra állati életéhez, a testi embernek sem kellenek az örök boldogulás kellékei állati egzisztenciájához.
3. Még inkább vesznie kell a gyermeki lelkületnek, ha a polgári gőghöz a tudós kevélység járul. Sem a vagyon, sem a tudomány magában nem veszedelme a léleknek, de veszedelemmé lesz az ember gyarlósága miatt. E gyarlóság miatt esik meg, hogy „a tudomány felfuvalkodik”. (1 Kor 8,1)
A tudós gőg önteltsége nem ismer Istent, ki öt valamire oktathatná: neki az ő szaktudománya a bálványa. Az elfogult, gőgös szaktudós Istennek legrosszabb tanítványa, ki egyszerűen semmibe se veszi minden igazságnak örök forrását. A lelki betegnek ezen fajtájára nézett a próféta, mikor ilyetén zokszóra fakadt: „Iszonyodjatok ezen, egek! . . . Mert két gonoszságot cselekedett az én népem: Elhagytak engem, élővíz kútfejét, és maguknak kutakat ástak, beomladozó kutakat, melyek vizet nem tarthatnak.” (Jer 2,12-13) – Csak egy szaktudomány az élet forrása: az isteni hit szaktudománya.
A tudós gőg és lelki betegség, lelket mámorító őrület, mely az elemektől, férgektől, majmoktól s természeti erőktől nem látja Istent, a világ nagy Urát, s a tudomány apró pénzének birtokában gyermeki könnyelműséggel elveti a végtelen értéket.
4. A felséges nagy Isten azonban még a földbe szerelmes, vagy a tudomány gőgjébe temetkezett rossz gyermekei iránt is irgalommal van. Miként az élet oltalmára odarendelte a bölcs Teremtő a fájdalmat, mely a sérült, vagy betegségbe esett állatot s embert figyelmezteti: vigyázz, baj van szervezetedben, mely vesztedet okozza, ha el nem távolítod: úgy a földbe s a tudományba szerelmes embereket, kik megfeledkeztek önteltségükben mennyei Atyjukról, a szenvedés és fájdalom ostorával sújtja, hogy őket eszméletre térítse s maga felé hajtsa. A szenvedés és fájdalom isteni ostora nélkül tömérdek ember vakon rohanna a kárhozatba. Sok lelket csak a fájdalom ostora képes a kereszt tövébe hajtani.
5. Az Isten gyermekének legfőbb életszabálya: „Keressétek előbb az Isten országát és az ő igazságát, s a többiek hozzáadatnak nektek.” Lelkünk királya távolról sem mondja, hogy vagyont, tudományt ne keressünk, csak azt akarja, hogy Isten országát előbb keressük. A világ fiai feje tetejére állítják a törvényt, úgy élnek, mintha Isten azt mondta volna: keressétek előbb a földet, s az ő élvezetét, s ráadásul mindenki mennyországot kap.
Morus Tamás úgy találta, hogy „sokan akkora erőlködéssel vásárolják meg a kárhozatot, hogy munkájuk felével is megvásárolhatnák az üdvösséget”.
Az a helyes rend, hogy az ember mindenkor ura legyen pénznek s tudománynak, s nem rabszolgája. Remekül írja Ampere (1775-1836), a nagy fizikus naplójegyzeteiben: „Dolgozzál az imádság szellemében; kutasd e világ dolgait, mert állásod követeli tőled, de csak egyik szemeddel nézz ezekre, hogy a másik szemedet állandóan az örök világosság tartsa lekötve. Hallgasd a világ bölcseit, de csak egyik füleddel, hogy a másik mindenkor mennyei barátod szelíd hangjára hallgasson. Csak egyik kezeddel írj, a másikkal fogódzkodjál Isten ruhájába, miként a gyermek szeretettel anyja köntösébe kapaszkodik. Mert ennek az óvatosságnak híjával okvetlenül összezúzod a fejedet valamely kövön. Bár mindenkor eszemben forgatnám Szent Pál szavait: 'Úgy éljetek a világgal, mintha nem élnétek vele.'”
Egy középkori nagyúr remek csörgősipkát adott udvari bolondjának s ekként szólt hozzá: „Viseld e sipkát, míg magadnál bolondabb emberre akadsz!” Történt, hogy a nagyúr súlyos betegségbe esett. Egy nap az udvari bolond félfüllel elkapta az orvos szavát, melyet a nagyúr feleségének mondott: „El fog menni, nem igen tarthatjuk meg.” Az udvari bolond bement halálosan beteg gazdájához, s így szólt: „Hová megyünk komám?” – „Messzire, jó bolondom.” – „Aztán meddig leszünk távol? Egy hónapig, egy évig?” – „Sokáig, nagyon sokáig: vissza se jövünk többé.” – „De hisz semmit sem készítettünk elé a nagy útra, még csak útravalót sem pakoltunk be! Csak vegye a sipkámat nagy uram, mert látom, hogy maga nagyobb bolond nálamnál: én ily nagy útra dehogy is mennék minden előkészület nélkül.” A nagyúr elértette bolondja okos szavát: másnap papot hivatott, életgyónást végzett: végrendeletet csinált, minden igazságtalanságot jóvátenni törekedett.
Bolond, nagy bolond minden ember, ki beéri a földi boldogulással, holott örök boldogulás a rendeltetése.
4. Az Isten gyermekeinek mintaképe
1. Platón és a stoikus iskola képzeletben alkották meg az ideális ember képét, az erkölcs mintaalakját. De ez a mintakép sehol se létezett. Isten gyermekeinek elő- és mintaképe csont és hús, szellem és élet, merő valóság, a neve: Jézus Krisztus. Az Istenember az emberiség büszkesége, legdrágább kincse, az erkölcsi szépség, kire imádatos hódolattal tekint minden olyan ember, akinek lelkét ideálok hevíteni tudják. „Ami nagyot s mélységest s fölségest kiválthat Istenből az emberi élet; amit az isteni életből folyósítani lehet az emberi élet számára, azt Krisztusban szemlélhetjük. Nekünk Krisztus azért minden, mert az isteni benne talált emberi kiadást.” Krisztus nélkül koldusszegény az emberiség. „Krisztus lelkét és szívét választotta ki Isten, hogy kialakítsa benne öntudatos gondolattá mindazt, amit a végtelenből velünk közölni akart, s hogy szívének érzelmeibe öltöztesse az örök tökéletességnek emberi imitációját.” (Prohászka)
Amint hisszük és valljuk: Isten Fia emberré lett, hogy minket szenvedésével s halálával megváltson, úgy hisszük és valljuk, hogy az örök Isten egyszülött Fia emberré lett, hogy elénk élje a tökéletes élet mintaképét.
2. A kereszténység a világtörténelemnek legnagyobb szellemi forradalma: a világba léptével megtörtént az, amit addig senki végbe vinni nem tudott – az emberiség lelki újjászületése. S mi volt e lelki átalakulásnak leghatalmasabb tényezője? Az Istenember a világba állította a maga személyét, a maga gyönyörűséges életét, s ebből a felséges példából új élet támadt az emberiségben, s e felséges élet most is a megújhodás egyetlen éltető forrása. Még a hitetlenség is kénytelen megvallani: „Krisztus születése az egész világtörténelem legfontosabb napja. Ha a világ nem néz a Golgota áldozatára, s hamarosan meg nem újul lelkében – a tudomány és a társadalom csődje fog bekövetkezni.” (Chamberlain)
Krisztus él és működik. Krisztus az élet tőkéje számunkra, s az ő szentséges élete számunkra az élet forrása. „Példát adtam nektek, mondja Ő maga, hogy amint én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek.” (Jn 13,15)
3. Platón Phaedrusában azt mondja Szókratész: „Sohasem ismerjük meg az ember eredetét és rendeltetését az isteni kinyilatkoztatás biztos útmutatása, vagy isteni Logos nélkül, hogy az ő segítségével tegyük meg az utat az életen át mint oly hajóban, mely minden veszélyt kikerül.” – Az isteni Logos azt mondja: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála.” (Jn 8,12) – és isteni tanítása mellé odateszi még a maga Isten-emberi életének szemléltető képes könyvét.
Sőt, azt is mondhatjuk: az Úr a maga életéből vonta le isteni tanítását, hisz előbb cselekedett, aztán tanított. Ő Mester, Tanító, a mesterek Mestere, ő tudja, hogy a legrövidebb út a szívhez a szemen át vezet, ő tudja, hogy verba movent, exempla trahunt (a szó megindít, a példa vonz), a szavak megilletik a lelket, a példa megragadja s az ő utánzására serkenti; azért adja a világnak lelket megragadó, lelket vonzó példáját.
4. A művészi remekmű lelke az eszme, mely egységet s magasztosságot önt a művészi alkotásba. Micsoda az Úr életének alapeszméje? Krisztus gyönyörűséges életének alapeszméié a gyermeki meghódolás mennyei Atya előtt: „Az én étkem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött.” (Jn 4,34)
A meghódolás és összhang nemcsak az akaratra, de az észre is áll: „Az én tanítványom nem enyém, hanem azé, ki engem küldött.” (Jn 7,16) – Mint Isten az Úr Jézus természetesen egy gondolaton, egy akaraton van az Atyával; de itt az Istenembernek az Atyával való összhangjáról beszélünk: emberi lelke számára is az Atya gondolatai az ő gondolatai, az Atya szándékai az ő szándékai.
Mikor a világba lép, így szól: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem. Íme jövök .... hogy cselekedjem, Isten, a te akaratodat.” (Zsid 10,5-7) Tizenkét éves korában, mikor anyja és nevelő atyja megtalálják a templomban, azt mondja életének programjául: „Nem tudtátok-e, hogy amik Atyáméi, azokban kell lennem?” (Luk 2,49) Mikor földi napszámának legkeservesebb részéhez ér, lelke kínjában így kiált fel: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal nem, mint én akarom, hanem mint te.” (Mt 26,39) Engedelmes volt mindhalálig, a keresztnek haláláig. Nézzetek én rám, mondja az Úr és tanuljatok tőlem gyermeki lelkületet, meghódolást az Atya előtt: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29) Szelíd vagyok, semmi sincs bennem, mi ellenkezik Atyámmal, s alázatos szívű, teljesen meghódolok Atyám előtt.
A ti életetek programja is: „Legyen a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is.”
5 A meghódolásból az Atya előtt, a gyermeki lelkületből fakad az isteni rokonság és barátság mennyei virága. Idem velle, idem nolle est vera amicitia – egy gondolaton, egy akaraton lenni, ez az igazi barátság. (Sallustius)
Ha a hit útján magunkba vesszük Isten gondolatait, az erkölcsi törvény elfogadása révén magunkévá tesszük Isten akaratát: akkor Isten szellemének gyermekei vagyunk. Isten gondolatait magunkba fogadni, mindenkor Isten pártján lenni a keresztény tökéletesség. Aki semmi fontos dologban nem ellenkezik Istennel, annak életvásznán nagy vonásokban már kialakult az Isten-kép; aki még bocsánatos bűnt se követ el készakarva, annak képe még jobban hasonlít Isten képéhez. Most még csak a simítás van hátra: mennél több jót tenni Isten kedvéért, s kialakul a művészi remek.
6. Egy nap egy törvénytudó kérdé az Úrtól: „Mester! Melyik a főparancsolat a törvényben? Mondá neki Jézus: Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeressed felebarátodat, mint tennenmagadat.” (Mt 22,36-39) – És micsoda az Úr egész élete? A szeretet kinyilatkoztatásának szépséges himnusza.
„Isten a szeretet.” A teremtés a szeretet énekének bevezetése: Isten teremtett, mert szeretett. A megváltás a szeretet énekének a folytatása: az Úr minden tette a betlehemi istállótól a golgotai „consummatum est”-ig a szeretet himnuszának egy-egy gyönyörűséges strófája. Micsoda az Úr 33 éves élete? A szeretet megnyilatkozása. Ezen élet isteni lecke, mely azt mondja: Emberek, nézzétek, így szeret az Isten! Mikor végül felhág a szeretet profétája a kereszt szószékére s kitárja karjait, hogy az egész világot keblére ölelje, az emberi szív szinte beleremeg ezen isteni lecke olvastára. Az aranyszájú igehirdető azt mondja: „Krisztus keresztje az összes tudatlanokat bölcsekké tette.”
7. A kereszt bölcsessége ez: Isten dicsőségéért, az emberek üdvösségéért dolgozni, szenvedni és meghalni. S Krisztus keresztje csodavessző, mely ezt az életbölcsességet fakasztja lelkünkben. A kereszten véres betűkkel olvassuk: a világ és az ember célja az Isten dicsőítése!
Maga az Úr ekként foglalta szavakba a kereszt isteni leckéjét: „A népek fejedelmei uralkodnak rajtok, és akik nagyobbak, hatalmat gyakorolnak azokon. Nem úgy leszen tiköztetek; hanem aki közöttetek nagyobb akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az ember fia nem jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul sokakért életét adja.” (Mt 20,25-28) Másokért élni, dolgozni s ha kell, meghalni – ez a keresztény demokrácia. Aki ezt a krisztusi leckét még nem tanulta meg, az édes-keveset tanult az ő iskolájában. Isten a szeretet, ki az egész világra árasztja ki szeretetét.
Goethe, ki magát „határozottan nem kereszténynek” nevezte, e krisztusi leckére gondolhatott, mikor így írt: „Bármennyire is előrehalad a szellemi művelődés, bármennyire is növekednek a természettudományok terjedelemben és mélységben, s gazdagítják az emberi szellemet: a kereszténység fenségét és erkölcsi műveltségét, miként az az evangéliumokban ragyog felénk, sohasem haladhatjuk felül.”
8. Krisztus Egyháza az élet művészetének nagy iskolája, melynek Krisztus a tanítómestere és mintaképe. Az Egyház tanítása, szentségei, áldozata, s papsága mindezen életművészet szolgálatában állanak.
Christianus – annyi, mint Krisztus követője; az Egyház összes hívei Krisztus-másolók. Pál, a nemzetek apostola nem is akart tudni másról, mint Krisztusról: „Éntőlem távol legyen másban dicsekednem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, ki által nekem a világ megfeszíttetett és én a világnak.” (Gal 6,14) Lélekben oda ült a kereszt tövébe s nem nyugodott, míg azt nem mondhatta magáról: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20) De ezzel be nem érte; másokat is Krisztus képére igyekezett formálni: „Fiacskáim! kiket újra szülök, míglen Krisztus tibennetek kiképződik.” (Gal 4,19) A nemzetek nagy apostola végül ki meri mondani a nagy szót: „Imitatores mei estote, sicut et ego Christi” (legyetek az én követőim, ahogy én is Krisztusé vagyok). S ezzel megtanította az Egyházat egy remek művészi fogásra a Krisztus-másolásban.
9. E művészi fogás – a szentek utánzása által Krisztust másolni. Kicsodák a szentek? Hogy az Egyház valakit a szentek lajstromába sorozzon, ahhoz az első kellék: a teljes keresztény szabadság kivívása és a szeretetnek hősi gyakorlata. Minden szent a szeretet hőse. A szentek különféle utakon járnak: Szent Pál apostolkodik, Szent Benedek a rengetegbe menekül, s ott imádkozik és dolgozik. Szent Erzsébet férjhez megy, Szent István uralkodik. Szent Zita Germana a cselédsort választja, Szent Alajos, Szent Szaniszló, Szent Berchmans még csak diákok, stb. stb., de valamennyi kivívja a teljes szabadságot, s eljut az áldozatos szeretet ormára.
Mit akar az Egyház, mikor a szentek képét az oltárra helyezi? Az Egyház e tényével azt mondja nekünk: féltek az Isten-ember nagyságától? Ne féljetek, íme, a szentek dicsőséges serege! Csontból, húsból való emberek voltak, az emberi gyarlóságban részesek voltak, mint jómagatok, s mégis művészi remekekké lettek Krisztus iskolájában. Si potuerunt hi et hae, cur non tu Augustine? Amit e hősök megtehettek, azt Isten kegyelmével ti is megtehetitek. Egy Szent Ágoston, egy Loyola Szent Ignác szent testvérei példáján buzdult fel Krisztus hősi követésére, legyetek ti legalább bátor harcosok, ha nem elsőrangú hősök. Szent testvéreitek az emberi gyarlóság stíljébe, az élet különféle viszonyaiba ültetve adják elétek az Istenember életét, hogy mindenki másolhassa.
„A szenteknek főleg pedagógiai szempontból el nem múló fontosságuk van, mert Krisztus mintaéletét minden irányban megmagyarázzák, szemlélhetővé teszik s az élettel egybekötik” – mondja a protestáns Foerster.
A szentek művészi Krisztus-másolatok, s a) utat mutatnak, b) hatalmasan buzdítanak Krisztus követésére. Nem utolsó dicsősége az Egyháznak, hogy kezdettől fogva észrevette a szentek példájának fontosságát, s ezzel finom nevelési érzékről tett tanúságot.
Karl Hilty (1833-1909) svájci jogtudós és történetíró azt írja: „A katolikus Egyház "túlzásától" való félelmünkben a reformáció korában elvetettük a szentek tiszteletét, s már ezzel is hatalmas ösztökétől fosztottuk meg magunkat a jóra. Nemsokára beáll az idő, mikor az igazi katolikus szenteket jobban fogjuk megismerni, mint eddig történt.”
10. A szentek szentje az Úr Jézus Anyja, kiben isteni és emberi művészet remekelt, Szűz Mária a legtökéletesebb Krisztus-másolat. Szépséges életének alapeszméi: a) a gyermeki érzület telje: íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Luk 1,38); b) a páratlan tisztaság; c) a hősi szeretet, mely isteni Fiát zokszó nélkül adja vissza a gyalázat fájának tövében.
A bensőséges társalkodás az Isten Anyjával mindenkit felemel. Ez okból a Mária-kongregáció, mint Isten Anyja életének másoló iskolája, minden ideális lelkű ifjúnak ajánlatos. Per matrem ad filium.
5. A hit szerepe az életben és a tudományban
Hogy Isten gyermekeivé legyünk, legelőször is hinnünk kell, vagyis mennyei Atyánk gondolatait magunkévá kell tennünk. Ámde a világ szelleme annyira kompromittálta e szót: hit, hogy a modern kor fia puszta hallatára is rosszul lesz: a szellemi sötétség rettentő országa merül fel lelke előtt, melynek kapujánál le kell mondani a tudásról s magáról a józan észről. Nézzünk hát a szemébe az ijesztő rémnek, nem a korlátoltság és elfogultság szemüvegével, hanem a józan ész fáklyájával: hátha a szörnyű rém csak az elfogult képzeletnek a szülöttje? Hátha azt találjuk, hogy a hit feltétlenül szükséges portéka még arra is, hogy földi életünkben boldoguljunk?
1. Honnan, mely forrásból származnak az ismereteink? Minden ismeretünk egy forrásból származik: öntudatunk országából. Ami nem lép öntudatunkba, azt nem ismerjük, az ránk nézve nem létezik, öntudatunk pedig a külső érzékek (szem, fül stb.), s a belső érzékek (képzelet, érzéki vágyó tehetség, szellemi akarat, ész) útján telik meg ismerettel. Ha nem hiszünk szemünknek, fülünknek, ha nem hiszünk eszünknek, nincs tudásunk. Vagyis a tudásnak a hit az alapja.
2. A mi öntudatunk nagyon korlátolt, kicsike birodalom. Kívülünk milliárdnyi embernek is van öntudata, megismerő tehetsége. S lelkünknek óriási előnye, hogy saját öntudatunk összeköttetésbe léphet mások öntudatával. A lelki közlekedésnek pompás eszköze a nyelv (beszéd, írás). Ami mások öntudatából jő a mi öntudatunkba, azt hisszük. Saját eszünk azt mondja nekünk: amint neked van megismerő tehetséged, úgy másnak is van, s mások közölhetik veled lelkük kincseit. Ha semmit sem akarsz másoktól elfogadni, ürességtől fog kongani lelked kincstára. Ha csak azt fogadod el, ami saját érzékeid s lelki tehetségeid útján lép öntudatodba: akkor a nyelv haszontalan portéka számodra. Az emberi természet hitre van berendezve.
3. A beszéd az ember kiváltsága s megkülönböztető jele. Hogyan tanulja meg a kis gyermek a beszédet? A kis gyermek látja apját, anyját, az asztalt stb. Anyja rámutat ezekre, s azt mondja: ez apa, ez mama, ez asztal; a gyermek sok hallás után összeköti az apa, a mama, az asztal képét az apa, mama, asztal szóval – s megtanul beszélni. Ha a kis gyermek makacs, hitetlen, nem hisz anyjának, nem tanul meg beszélni. A hit a beszéd dajkája.
4. A hat éves gyermek iskolába kerül, írni, olvasni tanul, hogy távolabb állókkal is lelki összeköttetésbe léphessen, hogy sok embernek gondolataihoz, lelki kincséhez hozzáférhessen. A tanító a táblára írja az „i,” az „a” betűt s azt mondja: ez „i” ez meg „a.” A gyermek elhiszi, s megtanul írni-olvasni. Ha a gyermeknek eszébe jutna azt mondani: tanító úr, én nem hiszem, hogy ez ,,i”, amaz meg „a”, bizonyítsa be nekem – a tanító nem tudja igazát bebizonyítani, de a makacs nebuló nem tanul meg írni-olvasni, s elesik a lelki gazdagodás eszközétől. A hit a haladás alapja.
Az elemitől kezdve az egyetemig azt tanulja a gyermek, az ifjú, amit mások gondoltak ki. Sokat maga is utána tapasztal, utána gondol, maga is belát, szóval sok ismeretet tudássá változtat: a legtöbb ismerete azonban azután is hiten alapszik; mások, szakemberek tekintélye alapján valljuk igazaknak legtöbb ismeretünket.
Azt mondjuk: tudjuk, hogy a föld forog a Nap körül, holott hazánkban alig akad száz ember, aki ezt tudja, a többi csak hiszi, mert szaktekintélyek mondják. Egyes tudományok, például a történelem azon alapul, hogy hitelt adunk régi okmányoknak, emlékeknek.
Végül, ha a tudós figyelmen kívül hagyja azt, amit az elődök, a kortársak az ő szakában már megállapítottak, ha mindenki elölről kezdi kutatásait, mert nem hisz másoknak: a tudományok haladása tisztára lehetetlen, mert minden tudomány csak csecsemőkorban marad, hit nélkül nem boldogul a tudomány.
A világ ismeri, becsüli a hitet, sőt éppen az a baja, hogy néha túlbecsüli úgy, hogy a hit hiszékenységgé s babonává lesz. Találóan mondja a protestáns Hilty: „A világ nincs híjával a hitnek. Minden képzelődőnek könnyen hisz, mihelyt oly elmélettel kínálja meg, amely ínyére van, melyet szívesen hisz. Még nemrég is századunk legműveltebb férfiainak és nőinek ezrei egy pár természettudós puszta szavára, melyet ellenőrizni nem állt módjukban, elhitték, hogy mind megannyian majmoktól származunk.” [Ó, elmúlt szép idők, amiben csak ezrek hitték ezt el: ma az egész közélet, a tanítás, a művelődés, a média stb. erre a tételre van felépítve, még akkor is, ha a valódi tudósok közül egyre többen rájöttek már, hogy ez áltudomány.]
5. A gyermek abban a hitben nő fel, hogy szüleinek a gyermeke. Ha eszébe jut kételkedni abban, hogy ő valóban szüleinek a gyermeke, se szülei, se mások meg nem győzhetik az igazságról, hit nélkül felbomlik a család, mely a társadalom alapja.
Ha egy szép napon valamennyi ember feltenné magában: Én ezentúl saját szememen, saját eszemen kívül senki fiának nem hiszek – egyszerre vége szakad a társadalmi érintkezésnek, felbomlik a társadalom. Ha a bírák fejükbe veszik: ezentúl nem hiszek ember szavának, vége szakad a bíráskodásnak, mert tanúskodás nélkül merőben lehetetlen az igazságszolgáltatás.
Szóval: hit nélkül nem boldogulunk se az életben, se a tudományban. Ha tehát földi életünkben nem boldogulunk hit nélkül: nem természetes-e, hogy örök boldogulásunk is a hittől függ?
Józan eszű ember nem is tagadja, hogy a hit szükséges az életben; mindenki természetesnek találja, hogy a gyermek hisz szüleinek, a tanítvány tanítójának, hogy hitelt adunk a szakembereknek. Vajon csak Isten az, aki nem érdemel hitet az emberek részéről? Csak a mindentudó Isten nem mondhat az embernek olyasmit, amit az ember nem tudhat?
A „tudósok” mondhatnak, amit akarnak, a józan ész mindenkor azt fogja mondani: ha Isten valamit mond az embernek, az feltétlenül igaz, mert Isten a) nem tévedhet, b) nem hazudhat.
S akinek van magához való esze, az a józan észre, s nem az elfogult, babonás emberek szavára fog hallgatni. Ha ama „tudósok” azt mondják: ez nem tudományos okoskodás, hát legyen „tudomány feletti”, a fő dolog, hogy helyes s igaz okoskodás. Az okos embereknek a józan ész, s nem a tudomány látszata a vezére s kalauza.
6. A hit méltóságáról és szükséges voltáról
1. A hit az ész górcsöve és messzelátója, mely a puszta ész előtt elrejtett, fönséges csodavilágot tár a lélek elé. A hit fényénél a) a lélek betekintést nyer Isten belső életébe (Szentháromság), b) látja az isteni hatalom és jóság működését (teremtés, isteni nemesítés), c) megismeri az isteni irgalom és szeretet nagy csodatetteit (megtestesülés, megváltás), d) tudomást vesz a megszentelés csodatetteiről (keresztség, bűnbánat, Oltáriszentség), e) a hit bizalmasan feltárja a lélek előtt Isten szándékait, terveit, (feltámadás, Ítélet), a hit messzelátójával a lélek ellát az idők kezdetétől az idők végéig (teremtés, Ítélet, mennyország, pokol), s megismeri az egész szellemvilágot, f) megtudja a maga végső célját: Isten látását és élvezetét.
A hit valóban gazdagítja a lelket: csak a krisztusi kinyilatkoztatás óta ismeri az ember Istent a maga valóságában. A hit természetfeletti csodavilágának fénye a természet világát is érthetőbbé teszi: így a bűnbeesés megfejti az ember tragikus vonását, rosszra való hajlandóságát, a teremtés és a megváltás világosságba helyezi az ember természetét, méltóságát (a lélek szellemisége, halhatatlansága), az örökkévalóság fényében értjük csak például az 1908-as messinai nagy földrengés-katasztrófát [melynek a Révai Lexikon szerint 60.325 halottja volt], mert e szempontból nem sokat számít, hogy lassan, vagy egyszerre megy-e 200 ezer lélek az örökkévalóságba, mikor amúgyis naponta százezer lélek teszi meg ezt az utat. A természetes vallás igazságait és törvényeit csak a hit (Tízparancsolat) fényénél ismerjük meg minden tévedés nélkül.
Mekkora vakság szükséges tehát ahhoz, hogy valaki az észt és a tudományt a hittől féltse. Amint a górcső és messzelátó feltételezi a szemet és szem híjával e kettős csodaműszer haszontalan portéka: úgy a hit feltételezi a józan észt, mert csak az használhatja a hit messzelátóját. Aztán mit féltsük a tudományt a hittől? Hisz a hit sértetlenül hagyja a tudománynak összes vívmányait, s csak azt kívánja, hogy ne érjük be a természetes tudás aprópénzével, mikor az isteni tudás kincsei állanak rendelkezésünkre.
Vagy tán a tudomány szabadságát veszélyezteti a hit? Amint a nagy feltalálók s felfedezők vívmányai gazdagítják s nem korlátozzák a tudományt: úgy az isteni kinyilatkoztatás igazságai gazdagítják s nem korlátozzák az ész kutatásait. Vagy tán az volna a tudomány szabadsága, hogy halomra dönthessük azt, amit a tudomány már egyszer megállapított? Ez őrület volna s nem szabadság.
2. A hit birodalmában Isten leereszkedik az emberhez és a természetből az Isten országába emeli az embert. Isteni oktatás nélkül az ember a) nem ismeri Isten országát, b) azt se tudja, hogyan lépjen Isten országába, s c) még kevésbé tudja, mik Isten országa polgárainak kötelességei, élettörvényei. „Justus ex fide vivit.” (Róm 1,17) Az Isten országának polgára (az igaz) a hitből él. Amint senki sem élhet emberként a józan ész világossága nélkül: úgy senki sem élhet Isten gyermekeként a hit világossága nélkül.
Micsoda az eszes lény működése, élete? Az eszes lény célt ismer meg, tűz maga elé és a cél elérésére törekszik. Így él és működik Isten, az angyal, az ember, szóval minden eszes lény. Az „emberi” élet abban áll, hogy az ész célokat ismer meg, melyek a természetén belül feküsznek, és természetes eszközökkel tör céljai felé. A keresztény élet abban áll, hogy az ész a hit világosságában felsőbb világot ismer meg, a természeten túl fekvő célt tűz maga elé, és e felsőbb világ igazságaival, melyek működésének indító okai, tör felsőbb célja felé. Tehát szószerint igaz: Justus ex fide vivit, mert a hit igazságai az ő életelvei és cselekvésének indító okai.
A puszta észnek a természet igazságai adják az indító okokat, a lélek éltető vérét. A hit világosságában élő ész ezeken kívül még magasabb igazságokból is táplálkozik.
Az apostoli hitvallás e szóval kezdődik: Credo, hiszek, s e szóval végződik „és az örök életet. Amen.” Istennek ebben az életben hinni, ez az örök üdvösség útja, mely útnak vége Isten látása és bírása a szeretet által. Aki nem lép az út elejére, nem megy végig az út derekán, az nem juthat el a végére, mely az üdvösség. Aki nem született a világra, nem él a földön: aki újra nem született a hit által, nem lehet Isten gyermeke, nem élhet a mennyek országában.
Aki az ország polgára akar lenni, annak a) be kell lépnie az állampolgárság kötelékébe, b) el kell vállalnia az állampolgár kötelességeit. Isten országának is vannak törvényei, melyeknek ismerete s megtartása nélkül senki sem lehet ezen ország polgára. Az isteni nemesítésről a kegyelem által meg éppenséggel tudomással sem bírhatunk, ha a mennyei király a nemesítést tudtunkra nem adja.
3. A hitbeli megismerés a legmagasabb megismerés, melyre az emberi ész eljuthat, a hit a kapu Isten országába, az út az örök üdvösségbe. „Aki nem hiszen, már elitéltetett, mert nem hisz Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,18) „Aki nem hiszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)
Mi sokkal többet tudunk a természetről, mint a régiek, mert a mikroszkóppal, a messzelátóval s egyéb műszerekkel megerősítettük, kibővítettük az érzékek működését. A keresztény hívő még többet s nagyobbat tud a természettudósnál: az isteni oktatásból a puszta ész előtt rejtett világot ismer meg. Ezentúl nincs a földön megismerés. De nemcsak a legmagasabb a hitbeli megismerés, hanem a legéletbevágóbb is.
A könnyelműség netovábbja az effajta fecsegés: „Üdvözüljön ki-ki a maga módja szerint.” Az üdvösség nem nyilvános mulatság, melyre ki-ki kedve szerint eljuthat, hanem zártkörű isteni lakoma, melyben csak a meghívott vendégek vehetnek részt. S a hivatalos vendégek is csak a kegyelem belépő díjával felszerelve, a hit kapuján át juthatnak be a lakomára. Elvégre tán érthető, hogy Istentől függ (Ő dönti el, határozza meg), hogy kit akar az Ő mennyei országába beereszteni? A „maga módja” szerint biz oda senki be nem mehet!
4. „Hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni az Istennél; mert az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy Ő van, és Ő az Őt keresőknek megjutalmazója.” (Zsid 11,6) – Aki nem hisz Istenben, mint a végső célban, s azért nem keresi Istent, nem igyekszik Isten akarata után igazodni, annak semmi összeköttetése sincs Istennel, s így nem juthat Isten birtokába.
Mivel a krisztusi kinyilatkoztatáson kívül nincs más isteni kinyilatkoztatás, mely az üdvözítő hit tárgya lehetne; mivel a krisztusi megváltáson kívül nincs más megváltás; mivel az üdvösségnek Krisztus rendelte eszközein kívül nincsenek egyéb üdvözítő eszközei; mivel végül a krisztusi Egyházon kívül nincs más isteni szakintézmény, mely az üdvösség tudományát s kegyelmét közölné az emberekkel: mindenkinek, aki üdvözülni akar, az üdvösségnek Krisztus-rendelte eszközeit kell használnia.
Krisztus szakintézményének, az Egyháznak isteni megbízatása pedig így szól: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden nemzeteket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében; tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek; aki hiszen és megkereszteltetik, üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik; és íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,18-20; Mk 16,16)
Krisztus eszerint a világ végzetéig Egyháza által közli az emberiséggel a) a hit tudományát, b) az üdvösség eszközeit.
Aki „mindent” el nem fogad az Egyház kezéből, az üdvösségének kárát vallja. A szó „mind” nem azt jelenti, hogy minden hitigazságot kifejezetten kell ismerni és hinni. Ami szükséges, az röviden benne van az Apostoli Hitvallásban. Azonkívül szükséges még a szentségek ismerete, melyekben részesülni akarunk. De „mindent”, vagyis az egész krisztusi kinyilatkoztatást legalább bennfoglalólag kell hinnünk, vagyis egyetlenegy hitcikkelynek sem szabad ellentmondanunk.
Aki csak egyetlenegy hitcikket megtagad, az heretikus (eretnek; görögül: válogatok). E tagadásával gyökerében támadja meg a hitet; mivel ugyanis minden hitcikkely mögött ugyanaz az isteni tekintély áll, ezért egy hitcikkely elvetésével magát az isteni tekintélyt vetette el; ha az ilyen egyes igazságokat el is fogad, már nem Istennek, hanem magának hisz.
5. Bizonyos emberek sehogy se tudnak megbékülni azzal a ténnyel, hogy Krisztus Egyháza által beszél az emberiséghez, például a „műveltek”, a „tudósok” elég okosoknak tartják magukat arra, hogy maguk állítsák össze hitük épületét. Erre azt mondjuk: az Úr Jézus nem egyes emberekért, például nem csak a „műveltek”, a „tudósok” osztályáért, hanem az egész emberiségért halt meg a keresztfán. Aztán bármekkora földi tudás a mindentudó Istennek nem imponálhat annyira, hogy a „művelteket”, s a „tudósokat” kivételes elbánásban részesítse.
Ha a pápa, meg a püspökök azt mondanák: mi vagyunk a legtudósabb, legokosabb emberek a világon, azért mindenki ránk hallgasson – akkor a tudósok azt mondhatnák: mi többet tanultunk, mint ti stb. De a pápa s a püspökök szerényen csak azt mondják: mi gyarló, bűnös és tévedésre képes emberek vagyunk, ámde mégis minket választott ki az Úr, hogy evangéliumának és szentségeinek őrei és közvetítői legyünk. S hogy gyarlóságunk veszélybe ne döntse a hit és erkölcs igazságait, maga az Úr óv minket Szentlelke által, azért bátorságosan ránk hallgathattok; amit a hajóskapitány szócsöve által mond a hajó legénységének, az nem a szócső, hanem a kapitány szava; amit általunk mond az Úr az üdvösség dolgában, az isteni üzenet, színtiszta igazság, s nem a mi eszünk terméke, mely esetleg tévedés is lehetne. Semmiféle embernek, még a „művelt”, „tudós” embernek sincs Ígérete Istentől, hogy az üdvösség tudományában el nem téved, kizárólag a krisztusi Egyház áll az isteni oltalom alatt.
Isteni kalauz az üdvösségre csak egy van: Krisztus Egyháza, azaz a katolikus Egyház. Az Egyház tanítása a hit szabálya, vagyis az Egyház mondja meg az emberiségnek a) mi tartozik az isteni hithez, b) micsoda az egyes hitigazságok értelme.
Nagy lángelmék: Szent Pál, Szent Ágoston, a három nagy Gergely, Szent Tamás, a természettudósok s bölcselők nagy serege örömmel követte ezen isteni kalauz vezetését; azért nagyon furcsán fest, mikor tucatemberek holmi külön elbánást kivannak. Okos ember, ki meg akarja mászni a Tátra csúcsait, örül, ha tapasztalt s megbízható vezetőt, kalauzt kap. Nem egy „művelt” s „tudós” ember, aki azt hitte, hogy neki nincs szüksége kalauzra, a Tátra szakadékaiban lelte halálát. Vajon okosan tesz-e az az ember, köztük az a „művelt” s „tudós” ember, ha még sokkal nagyobb s veszedelmesebb útra, az örökkévalóság nagy útjára akar szakértő kalauz nélkül indulni?
7. A „világ” mint vallási szakértő
1. Régi közmondás: sutor ne ultra crepidam, a suszter maradjon a kaptafánál. E közmondás azt az igazságot adja tudtunkra, hogy az ember csak arról beszéljen, amihez ért. Ügyes-bajos dolgaikban tényleg az a felfogás vezeti az embereket, hogy csak olyanok intézhetik dolgaikat, kik szakértők e dolgokban. Cipőt senki sem rendel a péknél, mert hát a pék nem szakértő a cipőcsinálásban. A romlott órát nem viszik a kovácshoz, hanem az óráshoz, mert az órás a szakértő az órajavításban. Mikor vasútépítésről van szó, nem a hentest rántják elő, hanem tanult mérnököket fogadnak fel, mert hát a hentes kitűnően érthet a kolbász s virsli csináláshoz, de a vasútépítéshez annyit ért, mint a hajdú a harangöntéshez. S ez az eljárás valóban okos, helyénvaló dolog.
Mihelyt azonban a legkényesebb s legnagyobb dologhoz érnek a világ fiai, mikor a vallásról van szó, itt nyomban cserben hagyja őket az okosság: És a vallás dolgában egyszer csak mindenki szakértővé válik. A „világ” oly szakértelemmel, mely nem tűr ellentmondást, prédikálja híveinek: 1) „Minden vallás jó, hisz utóvégre egy Istent imádunk”; 2) „A hit mellékes, a fő dolog, hogy az ember becsületes legyen”; 3) „Maradjon meg ki-ki abban a vallásban, melyben született”; 4) „Becsületes ember nem változtatja a vallását” stb. stb. – Mire való ez a sok „mélységes” bölcsesség? Egy nagy kötelesség elhomályosítására!
Isten egyszülött Fia által szólott az emberiséghez, s húsz század óta Egyháza által kínálja igazságát és kegyelmét az emberiségnek. Mindazok, kiknek nincs kedvükre Krisztus igazsága és kegyelme, a világ bölcsességéhez folyamodnak, hogy a Krisztus előtt való meghódolás nagy kötelességétől megszabaduljanak, de úgy, hogy a kötelesség megszegése ne nyugtalanítsa lelkiismeretüket. Szóval a világ hittana amolyan bódító lelki áfium a lelkiismeret elaltatására.
Egyet nem lehet eltagadni a világ mesterkedésétől, az ügyességet. A világ kitűnően ismeri gyermekeit, s remekül ért a lélekkerítéshez, mint akár az ördög, ki ősszüleinket bűnbe rántotta. A világ tudja, hogy üres horoggal halat sem lehet fogni, azért a hazugság horgára minden egyes mondásában odatette az igazság egy-egy foszlányának a gilisztáját, hogy az emberek gyanútlanul bekapják a hazugság horgát. A világ tudja, hogy az emberek restek a gondolkodásra, nem egykönnyen nyitják ki szemüket, hogy a csalogató giliszta alatt észrevegyék a hazugság horgát. Végül a világ arra is számít, hogy amit valaki szeret, azt könnyen elhiszi, s ha a hazugság közvéleménnyé lett, a divat szuggeráló erejével babonázza meg a lelkeket.
2. Vegyük fontolóra legelőbb a fő dolgot, hogy hát voltaképpen kicsoda a szakértő a vallás dolgában, aztán tegyük a józan ész rostájára a világ bölcsességét. A józan ész azt mondja: ha Isten leereszkedett az emberiséghez, ha egyszülött Fia által szólott az emberiséghez, ha Krisztus Egyháza útján kínálja igazságát és kegyelmét a világnak: akkor ez idő szerint nincs más vallási szakértő a földön, mint az Egyháza útján tanító Krisztus.
Míg az Isten Fia meg nem jelent a földön, mindenki azt mondhatta: kövessük a nagy bölcseket, kik legokosabban szólottak Istenről, vallásról. Mióta Isten Fia megjelent a földön s a világba állította vallási szakintézményét, az Ő Egyházát, vallás dolgában senki sem fordulhat többé emberi szakértőhöz. Mikor a Nap felkel, az összes csillagok elhalványulnak előtte: Krisztus elől, az igazság Napja elől pusztulnia kell minden emberi valláscsinálónak, akár Arius, akár Mohamed, akár Luther, akár Kálvin, akár Haeckel, akár Világ e vallásfaragónak a neve.
A józan észtől, az igazságtól nincs fellebbezés. Mikor Krisztus beszél, el kell némulnia minden emberi szájnak.
3. Rostáljuk meg most egyenkint a világ „dogmáit”: a) „Minden vallás jó, hisz utóvégre is egy Istent imádunk.” Utánozzuk kissé a világ logikáját s mondjuk: Minden gyöngy jó, csak gyöngyöt mutasson; minden pénz jó, ha mindjárt egy lebujban is gyártották; minden, ami folyadék, jó ital. Ugyan kicsoda az, ki földi ügyeiben elfogadná ezt a logikát? Vagy csupán az örök üdvösség az a tér, hol tótágast állhat a logika? – Minden gyöngy gyöngy, csak az a különbség, hogy az egyik hamis, a másik igaz: így minden vallás vallás, csakhogy az egyik igaz, a másik hamis vallás. Minden pénz pénz, s utóvégre a hamis pénzzel is be lehet csapni a vigyázatlan embereket; de a mindentudó Istent nem lehet rászedni a hamis vallás pénzével. A víz folyadék, a tej folyadék, a ciankáli-oldat is folyadék; de vajon kicsoda az, ki válogatás nélkül élvezné ezeket az italokat?
Tény, hogy minden vallásban van valami jó, a hamis ötkoronásban is jó az ón, az ólom meg az ezüstkéreg. Mohamed vallásában éppúgy, mint a hottentotta fétisimádó vallásában, a Luther, Kálvin vallása se merő tévedés. De hisz a vallás isteni Szakértője épp azért fáradt a földre, hogy az emberek ne érjék be az igazság foszlányaival, hanem a teljes igazság által boldoguljanak. „Utóvégre is egy Istent imádunk.” Való igaz, hogy utóvégre is mindenki imád valamit. De mikor saját szakállunkra állítjuk össze vallásunkat, nem az igaz Istent, hanem az önmagunk-alkotta bálványunkat imádjuk. Az igaz Isten igaz imádását csak Krisztustól tanulhatjuk meg, ki senki más, mint saját Egyháza által szól hozzánk.
4. b) „A hit mellékes, a fődolog, hogy az ember becsületes legyen.” Vonzóbb alakban így szól a világ e hitcikkelye: „A becsületes élet a legjobb vallás.”
Bezzeg azok, akik egykoron a krisztusi hit „megreformálására” vállalkoztak, azaz Luther és követői, valamikor más nótát fújtak; a XVI. században még ezt hirdették: „Egyedül a hit üdvözít, a jó cselekedetek nem szükségesek az üdvösségre.” Hogyan esett meg e nagy fordulat, mitől hirdetik a mai újítók, hogy a becsületes, azaz a jó cselekedeteket felmutató élet a "legjobb vallás"?
Luther és társai félretolták a vallásból Krisztus Egyházát, és azt mondták: „Isten igéjének magyarázatában szabályt, magunkon kívül más tekintélyt el nem fogadunk.” Isten igéjét aztán kedvükre csűrték-csavarták, ami nem volt ínyükre, azt szalmaként eldobták. A „hitjavítók” példáját követték utódaik: addig kritizálták a Szentírást, míg utoljára csak az üres fedél maradt a kezükben; s akkor arra a nagy felfedezésre jutottak, hogy hiszen a hit nem is szükséges dolog, elég a becsületes élet. A tévedés megtette teljes körfutását.
De hát micsoda portéka az a becsület? A becsület oly köpenyke, melyet a rövidlátó emberek aggatnak ránk, de e köpenyke malaclopó köpeny is lehet, minden titkos gazság elfér alatta. S a mindentudó, végtelenül szent Istent ily csaló köpennyel is el lehetne ámítani? Krisztus előtt – a börtönökön kívül – szintén csupa „becsületes ember” lakott a földön, s ha a „becsület” is üdvözít, igazán kár volt Isten Fiának a földre fáradnia. Csakhogy az Isten előtt is érvényes becsület kissé többet követel; legalább is megköveteli, hogy az ő szent Fia tanítását egész terjedelmében elhiggyük, mert különben becsületsértést követünk el a felséges Isten ellen; mert hisz Krisztusnak bármiben ellentmondani annyi, mint hallgatagon azt mondani: te, Isten, tévedsz, vagy megcsalsz minket, vagy néked nincs jogod a parancsolásra. Továbbá a vallásbecsület megköveteli, hogy a megismert isteni igazsághoz alkalmazkodjunk. A vallás isteni szakértője, Krisztus se arról nem tud, hogy „minden vallás jó”, se arról, hogy „a becsületes élet a legjobb vallás”. Ő ellenkezőleg azt tartja, hogy aki nem hisz mindent, amit szakintézményére, az Egyházra bízott, s nem tartja meg minden parancsolatját, az a kárhozat fia. (lásd Mt 28,20; Mk 16,16)
Akinek alkalma volt megismerni a krisztusi igazságot, de ellökte magától ezt az igazságot, vagy aki az igazság birtokában volt, de földi érdekért elvesztegette, az bizony becsületével együtt a kárhozatba kerül, nem segít rajta semmiféle bölcsessége a világnak. Katolikus ember, aki ismerte az igazságot, utóbb pedig elvetette, sohasem lehet jóhiszemű tévedésben.
S másra nézve is kissé nehéz a jóhiszeműség útja, mikor, főleg Európában, csak az nem látja Krisztus Egyházát, aki nem akar látni. Az emberi becsület köpenykéjével azonban senki át nem csúszik az üdvösség kapuján. A hit nem mellékes, nem fölösleges valami, hanem az üdvösség útja, s aki nem akar járni a hit útján, nem jut üdvösségre.
5. „Maradjon meg ki-ki abban a vallásban, melyben született.” „Becsületes ember nem változtatja vallását.” – A világ bölcsességének e két cikkelye egyenest azzal a rendeltetéssel bír, hogy altatószer legyen olyan téveshitűek számára, akik nyugtalankodnak tévedésük miatt.
A katolikus embernek valóban minden áron meg kell maradnia vallásában, s becstelenné lesz Isten előtt, ha nem marad meg hitében; de nem azért kell a katolikus embernek hitében megmaradnia, mert abban született, hanem azért, mert a teljes igazság birtokában van, s becsületes ember nem lehet hűtelen az igazsághoz. Az emberek-faragta téves hiten levőnek azonban, mihelyt kételkedik, vagyis fél, hogy tán tévedésben van, szent kötelessége kutatni az igazság után, s ha megtalálta, bármily áldozat árán is meg kell ragadnia az igazságot, mert az igazság mindenekfölött való.
Az életben a tévedést kiküszöbölni törekszünk: a kabátot újra gomboljuk, ha először rosszul gomboltuk be, a hibát a beszédben, az írásban kijavítjuk. Mikor a csillagászok észrevették, hogy a régi Ptolomeuszi csillagrendszer téves (hogy a nap stb. a föld körül forog), elhagyták a tévedést s a Kopernikus-féle rendszerhez szegődtek (hogy a föld forog a nap körül), s az egész világ helyesli a csillagászok eljárását: csak a vallási tévedés volna nebántsvirág, melyhez nem szabad hozzányúlni? A világ e két hitcikkelye nem egyéb, mint a józan ész arculcsapása.
Amint látjuk a világ is hitet követel bölcsességének eme hitcikkelyei számára, s pedig akkora s olyan hitet, minőt Isten nem követel tőlünk; mert aki a világnak akar hinni, annak meg kell tagadnia józan eszét.
8. Az üdvözítő hit természete s alkotó elemei
1. Az isteni hit eszköz a célra. A cél Istennek színről-színre való látása, „mert látni fogjuk őt amint vagyon”. (1 Jn 3,2) A célt a hit mutatja meg nekünk, azt semmiféle tudományból meg nem ismerhetjük, mert e cél kitűzése az isteni szeretetnek szabad ténye. E cél akkora, hogy földi fogalmainkkal semmiképpen fel nem foghatjuk; még Szent Pál is, kinek külön isteni kinyilatkoztatás jutott osztályrészül, ki tehát ugyancsak szakember volt a hit dolgaiban, dadogó gyermekké lett, mikor e célt emberi fogalmakkal és szavakkal akarta megközelíteni: „Szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe fel nem hatolt, mit Isten azoknak készített, kik őt szeretik.” (1 Kor 2,9)
2. A hit megmutatja nekünk a célt, vezérlő csillagunk a célhoz vezető úton. Mihelyt odaérünk a célhoz, a hit fénye kialszik, s helyébe lép az örök világosság, melyben Istent színről-színre látjuk: „Most tükör által homályban látunk, akkor pedig színről-színre.” (1 Kor 13,12)
3. Mivel a cél messze felülmúlja az ember természetes tehetségeit, senki Isten segítsége nélkül el nem érheti: „Senki hozzám nem jöhet, ha csak Atyámtól nem adatik neki.” (Jn 6,65) Az üdvözítő hit Isten kegyelme.
Nemcsak annyiban kegyelem a hit, hogy isteni kinyilatkoztatás terméke, hanem annyiban is, hogy a keresztség a hit csiráit rejti a lélekbe, s e csira az észt felvilágosító, az akaratot édesgető segítő kegyelem által fejlődik. A kegyelem befogadására gyermeki lelkület szükséges, mivel Isten szóba nem áll a gőggel: azért a gőg egymaga minden egyéb bűn nélkül is elég az elkárhozásra.
4. Földi életünk vándorlás az örök cél felé. Mivel azonban szabad lények vagyunk, tőlünk függ, hogy rálépünk-e az örök élet útjára. Más szóval a földi élet próba, a földi életben kell megmutatnunk, vajon önként meghódolunk-e mennyei Atyánk előtt; azért a hitnek nem szabad kényszerítő természettel bírna, helyet kell engednie a szabad elhatározásnak.
Az ész azonban nem szabad a szembeszökő igazsággal szemben. Hogy a Nap az égen ragyog, az annyira szembeszökő, hogy itt szabad elhatározásnak nincs helye, ilyen szembeszökő igazságot elismerni semmi érdem. A hit nem hathat a szembeszökőség kényszerítő erejével, nem lehet belátás. Ilyen hit túllőne a célon, kizárná a szabad elhatározást, lehetetlenné tenné a próbát.
5. Mivel az ember eszes lény, a hitnek észszerűnek kell lennie, különben az ész el nem fogadhatná; mivel pedig a földi élet próba, a hitnek nem szabad a szembeszökőség kényszerítő erejével bírnia.
A hitben annyi világosság van, hogy észszerű, viszont annyi homály is, hogy tért enged a szabad elhatározásnak. E homály fő forrása, hogy megismerjük ugyan a hit igazságait, de mindet fel nem fogjuk. Nagyon jól tudjuk, miről van szó, mikor például hisszük, hogy Isten Fia emberré lett, de az isteni és emberi természet egyesülését egy személyben föl nem fogjuk. Földi életünkben a hitigazságok belső természete, a „hogyan” – rejtve van előttünk.
A hitbeli homályban semmi megszégyenítő nincs az emberre nézve, amint egy hat éves gyermekre nézve sem szégyen, hogy a csillagász méréseit és számításait nem érti. A gyermek, ha felnő, megértheti ugyan a csillagász munkásságát; ámde Isten és az ember működése, tudása között nem fokozatbeli, hanem lényeges különbség van, mint például a kutya és gazdájának működése és megismerése között. Amint az állat föl nem foghatja, hogyan épít az ember vasutat, hogyan ír drámát, hallja, de nem érti egy költemény szavait, stb., az ember még kevésbé tudja felfogni, hogyan teremt Isten, hogyan támaszt halottat, hogyan változtatja a kenyeret a maga testévé stb.
6. A hit birodalmában a működő és tanító Istennel állunk szemben: itt természetesek a fölfoghatatlan hittitkok. A teremtés, megváltás, megszentelés, a feltámadás, Isten látása mind oly igazságok, melyeket az ember be nem láthat.
7. A hit a következő úton-módon jő létre a lélekben:
1) Az ész megismeri, hogy a) van Isten, hogy b) Isten egyszülött Fia által szólott az emberiséghez, hogy c) Krisztus a maga által alkotott s védett Egyház által szól az emberiséghez. A hit alapja, előfeltétele tehát a tudás.
2) Az ész megismeri, mi az isteni kinyilatkoztatás tartalma, s azt mondja: mivel ez vagy az az igazság Isten szava, tanítása, azért hinnem kell, mert Isten mindent tud, s hazugságot nem mondhat. Szóval az ész megismeri a hit kötelességét.
Most aztán 3) az akaraton fordul meg, hogy teljesíti-e a hit kötelességét. Ha az ember szabad, vagyis nincs benne elfogultság, és megvan benne a gyermeki lelkület, akkor a hitre szükséges kegyelmet is megkapja, s azt mondja: meghódolok Istenem előtt – hiszek.
8. A hit alkotó elemei tehát: a) a hitet megelőző tudás, mely ésszerűvé teszi a hitet, b) az ész, mely fölismeri a hit kötelességét, a hitigazság tartalmát, c) az akarat, mely teljesíti a hit kötelességét, d) az isteni kegyelem, mely az észt és akaratot támogatja.
Száz év óta a protestantizmus a hittel a kedély rejtekeibe menekül, a hitet a kedély szükségletének, érzelmének mondja, hogy a hitet az okoskodó ésszel szemben "megvédelmezze". Ez nagyon szerencsétlen kísérlet a hit megmentésére. A kedélyben a vágyó tehetség a fő, a kedély vak, nem ismerheti a hit igazságait. A „kedélyes” hitűeknek ezért nem is kell a dogma, a hitigazság. Holott a tisztán emberi dolgokban is az ész a vezető, hogyan lehetne akkor az örök cél elérésében a vak kedély a kalauzunk?
9. A hit indító oka az auctoritas Dei revelantus, Isten tekintélye, a hit birodalmában a tanító Isten, aki nem téved s meg nem téveszt. A krisztusi szócső, az Egyház mögött is Isten tekintélye áll, ki nem engedi, hogy Egyháza tévedést tanítson. A hit Isten tekintélye miatt a legerősebb meggyőződés.
Ha valamit azért vallunk igaznak, mert belátjuk igaz voltát, akkor nem Istennek, hanem magunknak, tulajdon eszünknek hiszünk. Mivel a hit indító oka Isten tekintélye s ez a tekintély az egész isteni kinyilatkoztatást fedi: annak, aki csak egyetlen egy isteni igazságot elvet, nem lehet isteni, üdvözítő hite. „Ti, kik az evangéliumban hiszitek, mi kedvetekre van s nem hiszitek, ami nincs ínyetekre, ti magatoknak s nem az evangéliumnak hisztek.” (Szent Ágoston)
10. A hit által a) Isten szellemének gyermekeivé leszünk, mert megismerjük Istenünk cselekedeteit, magunkévá tesszük Isten gondolatait; a hit által a legnagyobb hódolatot mutatjuk be Istennek, melyre az ember képes, mert legmagasabb tehetségünkkel, eszünkkel hódolunk meg előtte. A hitbeli hódolat híjával egész erkölcsiségünk értéktelenné lesz az Isten előtt.
Viszont a hitetlenség Istennek óriási megbántása, becsületsértés Isten ellen, mert azon a feltevésen alapul, hogy Isten vagy téved, vagy nem mond igazat.
Ha pedig a hitetlenség azon alapul: Én nem törődöm vele, vajon Isten szólott-e az emberiséghez; semmi gondom arra, mit beszélt Isten, nem is akarom tudni valóban, hogy beszélt-e Isten; ilyen esetben a hitetlenség a fölséges Istennek a megvetése.
11. A Vatikáni Zsinat – az első és eddig az egyetlen – (III. 3. [DH 3008-3014 és 3031-3036]) a következőket tanítja a hitről: Krisztus Egyháza szerint a hit:
1) initium salutis – az örök élet gyökere, kezdete –, a beteljesítés Isten látása lesz. Kezdet nélkül nincs befejezés: hit nélkül nincs örök élet.
2) A hit virtus supernaturalis, természetfeletti erény, mert a) a Szentlélek ülteti a lélekbe a hit csiráját, b) isteni oktatás és segítség fejleszti ki e csirát, Dei inspirante et adjuvante gratia nő a hit életének fája.
3) A hit tárgya revelata a Deo, mindaz, amit Isten kinyilatkoztatott. A hit birodalmának megismerése szélesebbé, mélyebbé lehet, miként a természet megismerésében is van haladás; a hit tartalma azonban nem bővülhet, új isteni kinyilatkoztatást nem várhatunk.
4) A hit indító oka auctoritas Dei revelantis, Isten tekintélye. Ha csupán azért fogadunk el valamilyen igazságot, mert tetszik nekünk, vagy azért, mert belátjuk, csupán emberi hitünk van. Annak sincs valóban isteni hite, aki a krisztusi szakintézményt, az Egyházat félretolja: mert ha ezt teszi, nincs Istentől rendelt zsinórmértéke arra nézve, hogy a) mi tartozik a hithez, b) mi az egyes hitigazságok biztos értelme. Aki a krisztusi Egyháztól megtagadja a Szentlelket, roppant vakmerően vélekedik, mikor azt hiszi, hogy neki van "szentlelke".
12. A hit a lélekben meggyőződés. Ha valaki ezt a meggyőződést mellőzi tetteiben, vagy éppenséggel meggyőződése ellen tesz, annak a hite holt. Az ilyen hit olyan, mint a búzamag, mely nem kap nedvességet és meleget, s ezért nem kel ki. Az ilyen mag könnyen elveszti csiraképességét, a holt hit is könnyen megsemmisül, ha sokáig életre nem keltjük.
A hit meggyőződés, épp azért természete megköveteli, hogy a lélek mozgatója s irányítója legyen: a hit gyökeréből a remény és szeretet fájának kell nőnie. A szeretetben tevékeny hit az élő hit, mely az üdvösség gyökere.
A holt hit is kincs még, mert élővé lehet, de magában nem üdvözít. „Valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül meg van halva.” (Jak 2,26) A lelki halottnak pedig nem lehet örök élete. „Az ördögök is hiszik (Istent) és rettegik.” (Jak 2,19) – Az igazság nem használ nekünk, ha nem serkenti akaratunkat tevékenységre.
A növénynek, állatnak, embernek a meleg, a levegő, a víz stb. éltető elemei. De mi történik, ha egy élő organizmusból eltávozott az élet elve? Az éltető nap összeszárítja a növényt, az éltető levegő megrothasztja a holt állatot, az embert. Az életelv eltávoztával tehát az élet elemei még teljesebbé s nyilvánvalóbbá teszik a halált. Hasonló hatása van az igazságnak a lélekre, ha a hit éltető elve kiveszett belőle: mennél több igazság állott a lélek rendelkezésére, annál nagyobb a lélek felelőssége s bűnhődése, kárhozata, vagyis annál teljesebb a halála.
9. A hit próbája és legfőbb tényezője
1. Egy évvel halála előtt Kafarnaum városában tartotta az Úr nagy beszédét az Oltáriszentségről. E beszéd hatására szakadás támadt a hallgatók között. Nagyobb részük azt kérdezte: „Miképpen adhatja ez nekünk az ő testét eledelül?” S végső ítéletük ez volt: „Kemény beszéd ez, és ki hallgathatja azt?” (Jn 6,53/61) Ez a korlátolt emberi ész szava, mely Istent kritizálja. Az Úr nem hajlandó szavait gyengíteni: valóságos testének valóságos evéséről beszélt, s feltétlen hitet követelt ezen isteni tény számára. Odafordul a tizenkettőhöz s így szól: „Ti is el akartok-e menni?” Vagyis: Ti se hisztek nekem? A próba a lehető legnehezebb, de íme, Péter a legelső, aki kiállja: „Uram! kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy Krisztus, az Isten Fia.” (Jn 6,68-70) – Ez az isteni tekintély előtt meghódoló hit szava: nem értjük a „hogyan”-t, de te Isten vagy, olyanokat is tudsz cselekedni, mit gyarló eszünk fel nem fog, azért hiszünk neked.
Az Oltáriszentség most is az isteni hit próbája.
2. A teremtés titkánál segítségére van az észnek az okság törvénye, mely a világnak lét- s az észnek gondolkozási törvénye; az okozatból (a világból) az ész következhet az okra (Istenre). A megtestesülés titkában a csodák támogatják az észt, hisz az Úr élete a betlehemi istállótól a keresztfáig s mennybemeneteléig folytonos csodák keretében folyt le, melyek nyilvánvalóvá tették, hogy az Úr Jézus több mint ember. Még a feltámadás titkában is nagy szerepe van az észnek; az ember természetéből azt következteti, hogy a feltámadás teljesen megfelel e természetnek.
Mindez az észbeli támogatás elesik az Oltáriszentségnél. Igaz, hogy az ész azt mondja: isteni élet fenntartására isteni táplálék kell; de miért legyen ez az isteni táplálék éppen az Úr teste, hisz az isteni igazság is a lélek tápláléka? Itt legfeljebb abból merít az ész néminemű támogatást, hogy 19 századon át minden igazi Krisztus-hívő hitt e szentségben.
Az Oltáriszentség a legnehezebb tárgya a hitnek, s lélektani törvény, hogy aki a nehezebbet meg tudja tenni, a könnyebbet is megteheti. Amint tehát a tiszta élet az erkölcsnek próbaköve, a hit az Oltáriszentségben az üdvözítő isteni hitnek a próbája; akinek hite itt helyt áll, az az egész isteni kinyilatkoztatást hiszi.
3. Az Oltáriszentség az Úr megváltó életének koronája, csúcspontja; ebbe a mélységes isteni titokba futnak össze a hit sugarai. Ha hiszünk az Oltáriszentségben, az Úr Jézus istenségében is hiszünk, mert csak Isten szeretete tud ekkora titkot kigondolni s vele az embert megtisztelni, csak Istennek a hatalma változtathatja át a kenyeret és bort úgy, hogy a kenyér és bor külső színe megmaradjon.
Tovább: A hit az Úr Jézus istenségében feltételezi a hitet a Szentháromságban, valamint az Egyház isteni alapításában; csak isteni megbízás következtében eshetik meg, hogy egy ember, a pap szavára működésbe lép az isteni mindenhatóság. Végül e nagy titok utal a feltámadásra; amint itt nagy változás történik, testünkkel is csodás változás fog végbemenni a feltámadás napján, hiszen maga az Úr mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete vagyon; és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,54-56)
Azt mondhatjuk tehát, hogy az Úr testének hívő élvezete a testbe is belerejti az örök élet csiráját, így válik a test örök életének is záloga, biztosítéka. Mivel tehát az Oltáriszentség a Krisztusi hit középpontja: a benne való hit magában foglalja a hitet a többi isteni titokban. Ez okból az Oltáriszentség az isteni hit próbája.
4. E nagy szentséggel szemben tehetetlenül áll az ember testi-lelki tehetségeivel. Szemünk csak a kenyér és bor színét látja, kezünk csak a kenyér színét tapintja, ízlésünk csak kenyér és bor ízről tanúskodik. Sőt még eszünk is tehetetlen, meg nem mondja nekünk, hogyan lehetséges az Úr jelenléte a kis ostyában.
Itt tisztára az isteni tekintély áll velünk szemben, mely azt mondja: „Ez az én testem, ez az én vérem”, s mikor lelkünk azt feleli: hiszem, Uram, mert te mondod, tisztára az isteni becsületszó, az isteni tekintély előtt hajol meg, nem érzékeinek, nem tulajdon eszének, hanem egyedül Isten szavának hisz. A hit az Oltáriszentségben a hódoló s bízó gyermeki érzület hite. Az Oltáriszentségben hívő ember Isten szellemének gyermeke. Ez is az igaz hívőség próbája.
5. A lámpa lángját olajjal, gázzal vagy villamos árammal kell táplálnunk, ha nem akarjuk, hogy kialudjék: a hit szent tüzét is állandóan élesztenünk kell, ha a kialvás veszedelmének nem akarjuk kitenni. A hit szellemének leghatalmasabb ápolója s élesztője a bizalmas érintkezés az Oltáriszentséggel – az áldozásban, a szentmisehallgatásban s a szentséglátogatásban. Hitünknek minden egyes ilyen gyakorlata lángra lobbantja a hitnek szent tüzét.
Akiben elsorvad a hit, szerencsétlenségét annak köszönheti, hogy nem törődött a hit legfőbb tényezőjével.
6. A bizalmas érintkezés az Oltáriszentséggel élővé teszi hitünket, felgyújtja és éleszti bennünk a szeretet tüzét. Az Úrnak roppant megalázkodása az Oltáriszentségben, az óriási nagyrabecsülés velünk szemben a szentáldozásban elemi erővel viszontszeretetre, és pedig áldozatos szeretetre serkenti az ember szívét: Szeresd azt a kegyes Istent, aki téged tulajdon testével táplál.
7. A legmegrendítőbb látvány a nagypénteki dráma: az Istenember a gyalázat fáján. A szentmise pedig valóságos, bár fájdalom nélkül való megismétlése ezen isteni drámának. A szentmise mindenkor lelki szemünk elé állítja a szeretetnek nagypénteki drámáját, és hatalmas erővel kopogtat szívünk ajtaján: Szeresd azt, ki téged mindhalálig szeretett.
8. In amore non vivitur sine dolore. A szeretet fájdalommal jár, mely gyarlóságunkból fakad. És földi vándorlásunk életpróba, mely nem volna próba megpróbáltatás nélkül. De ha hallgatunk az Úr kegyes hívására: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradva s terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket” (Mt 10,28), mindannyiszor erőt s vigaszt nyerünk megpróbáltatásainkban. Minden egyes szentséglátogatás kegyes isteni kihallgatás, melyről üresen sohasem távozunk.
9. Végül az Oltáriszentségben való élő hit gyökerében támadja meg az üdvösség egyik legnagyobb akadályát, az emberi félelmet. Aki a feltámadási körmenet alkalmával, Úr napján, vagy amikor a pap beteghez viszi az Úr testét, katolikus hitének s öntudatának kifejezést ad, s porba hullva tiszteleg az Úr előtt: annak üres mumus a gyáva lelkek nagy ijesztője: jaj, mit mondanak az emberek – az felemelt fővel lép fel mindenkor, mikor katolikus hitelvről van szó.
10. A szentségház a hitből való életnek középponti erőforrása. Ebből a forrásból fakad az isteni szeretet, mely kiszorítja a lélekből a világ szeretetét, mely legyőzi a nemtelen szerelmet, s megnemesíti a helyes szeretetet. E forrásból fakad az erő a tiszta életre: hidegség, vagy közöny az Oltáriszentséggel szemben és a tiszta élet, hosszabb időre nem fér meg egymással.
Ebből a forrásból merítették a vértanúk hősiességüket, az apostoli hittérítők buzgalmukat, a szüzek innen veszik táplálékukat, a betegápoló nők az oltárról nyernek erőt arra, hogy az irgalom hőseivé legyenek. A Windthorstok [Ludwig Windthorst (1812-1891) a német katolikus párt vezére, aki különösen az ú. n. Kulturkampf idején tűnt ki a katolikus ügy védelmében], Mallinkrodtok [Hermann Mallinkrodt (1821-1874) német politikus szintén a porosz kultúrharc egyik nagy harcosa volt], Zichy Nándorok [gróf Zichy Nándor (1829-1911) 1884-től vezére volt minden katolikus mozgalomnak] ezen isteni erőforrásból nyerik idealizmusukat s kitartásukat. Krisztus igaz hívei mindenről lemondhatnak, de egyet nem nélkülözhetnek: az erő isteni forrását, az Oltáriszentséget.
Az Úr Jézus vonalat húzott, mely hűséges embereit elválasztja a hűtlenektől. Ez a vonal, melyen Krisztus minden hívének át kell lépnie, az Oltáriszentség. Aki ebben hisz Krisztusnak, az sikerrel állotta ki bízó hitének leghatalmasabb próbáját, s beléphet az isteni hit arany országába. Aki itt nem hisz, árulást követ el, s a hűtelen áruló előtt zárva van a dicsőség hazája, ha mindjárt apostol is volna a neve.
Feltéve: 2022. április 6.
10. Hit és jellem
1. Mi a jellem? Az Úr Jézus, aki maga a jellem mintaképe és a jellemes élet szakértője, ekként rajzolta meg a jellem képét: „Mindenki, aki az igéimet hallja és azokat teljesíti, hasonló a bölcs emberhez, ki házát kősziklára építette. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fújtak és ama házra rohantak; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva.” (Mt 7,24-25) – A jellemet ugyan rövidebben is meg lehet határozni, de szebben, megkapóbban, szemléltetőbb módon nem: eltekintve az isteni kinyilatkoztatástól e pár sor a világirodalom klasszikus remekeinek egyik legszebb gyöngye.
Mikor az Ószövetség nagy bölcse, Salamon király életbölcsességét dióhéjba akarta szorítani, így szólt: „Az Istent féljed és tartsd meg az ő parancsait; mert ez az egész ember.” (Préd 12,13) Ez is klasszikus remek, mely tudtunkra adja, hogyan lesz valaki egész emberré, vagyis jellemmé. A római költő is remekül beszél a jellemes emberről: Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae [ha a világ összeomolva rászakad is, ő akkor is rettenthetetlenül áll a romok felett]. De Horatius jellemes embere esetleg tévedésért küzd: aztán mindenki kiérzi a költői nagyítást: a világ összeomlásának láttára bizony a legbátrabb is beleremegne.
Tehát e kérdésre, micsoda a jellem, röviden így válaszolhatunk: „A jellem hűség az igazsághoz.” A jellem az igazság megingathatatlan sziklatalaján veti meg a lábát; mikor ráront a csábítás és az üldözés tomboló vihara, mikor megkörnyékezi a tévedések szennyes árja, a jellem legyőzhetetlen király az igazság sziklavárában, míg lelkének két karjával: eszével és szívével az igazságot el nem ereszti.
2. Hol terem a jellem? A modernek egyik óriása, Thomas Carlyle (1795-1881) angol történész és esztétikus [aki a francia forradalomban Isten csapását látta, mert Franciaország eltávolodott az örök igazságtól] ezt mondja önmagáról: „Ama pillanattól fogva, hogy szakítottam a naturalizmussal (puszta ész és természet), s az Istenben való mélyebb hitre tettem szert, attól kezdve voltam férfiú.”
Goethe meg így írt Schlosserhez: „Megfogyatkozott ama jellemek száma, kiket igazában tisztelni lehet. Valójában csak az tiszteletreméltó, aki nem önmagát keresi. Meg kell vallanom, effajta önzetlen jellemekre teljes életemben csak ott akadtam, hol biztos alapra fektetett vallásos életre találtam, olyan hitvallásra, melynek változatlan alapja volt, mely mintegy önmagán nyugodott, mely nem függött a kortól, a kor szellemétől, tudományától.” E kívülállók [nem katolikusok] tehát maguk tapasztalata alapján vallják, hogy jellem csakis a hit mezején terem.
3. De miért terem csakis a hit mezején a jellemnek nemes fája? Azért, mert a jellem alapja az igazság s a teljes igazságot csakis a krisztusi, vagyis a katolikus hit adja elénk. Krisztus hozta számunkra az egekből az igazság teljét. S a krisztusi igazságot egészében, minden emberi toldás-foldás nélkül egy házban őrzik, abban a házban, melyet maga Krisztus az ő igazsága őrzésére és hirdetésére alapított, melyet maga Krisztus oltalmaz Szentlelke által minden tévedés ellen. Aki e házban lakik, tudja, hogy az igazság sziklavárában lakik. Nem az igazságnak egy-egy töredéke, hanem az igazság telje az ő birtoka. Isteni oltalom, a lehető legmagasabb garancia kezeskedik arról, hogy az egész, változatlan igazság az ő birtoka.
Most csak az hiányzik még, hogy az igazságot lelkének két karjával: eszével és akaratával (a szívével) megragadja, és soha, semmi szín alatt el ne eressze; s megvan a biztos alapon nyugvó vallásos élet, „mely mintegy önmagán nyugszik, mely nem függ a kortól, a kor szellemétől, tudományától”. Amit pár évvel a krisztusi Egyház alapítása után mondott a nemzetek apostola: „De ha mi vagy egy angyal mennyből hirdetne is nektek valamit azonkívül, amit nektek hirdettünk, átok alatt legyen.” (Gal 1,8)
Ezen Egyház megtűr kebelében kis és nagy bűnösöket, mert tudja, hogy Isten országa e földön búzaföld, melyen a búza között konkoly is terem, de mikor bárki is kikezdi a krisztusi igazságot, ez az Egyház nem ismer irgalmat, mert az irgalom a tévedés tanítójával szemben kegyetlenség volna az egész emberiséggel szemben, melynek a krisztusi igazság az élete s üdvössége; ez az Egyház az apostolok idejétől fogva mindenkor kilökte kebeléből a tévedés makacs hirdetőit, mint ahogy az élni akaró organizmus kilöki a betegség anyagát önmagából.
A hozzá nem értők ilyenkor „türelmetlenségről” beszélnek, mert nem tudják, hogy az igazság meg nem alkuszik a tévedéssel, hogy az igazságnak s egyedül neki isteni jogon türelmetlennek kell lennie, mert különben önmagát tagadná meg. – A katolikus embernek páratlanul kedvező a helyzete a jellemalkotás dolgában, mert az igazság telje áll rendelkezésére, s ekként nemcsak biztos irányt szabhat életének, hanem a cselekvés összes indító okait is felhasználhatja.
Ámde az igazság egymaga még nem elég a jellem kialakítására. A vak számára nem süt a nap, ő semmit sem lát, még akkor sem, ha éppen feje felett ragyog a fény forrása. A színvak is rosszul lát, mert hiba van a szemében. Az életbölcsesség, a vallási igazság elsősorban nem az ész, hanem a szív (az akarat) tudománya. A vallási igazság megismerésének kelléke a bűn szennyétől, a rendetlen szenvedély uralmától mentes tiszta szív. Csakis „a tisztaszívűek látják meg az Istent”. (Mt 5,8)
A bűn szennye, a rendetlen szenvedély vagy vakká, vagy színvakká teszi az embert: a bűnös szeme akkor kezd nyílni, mikor szívében vonzódás kél az igazsággal szemben.
De hol van az a műhely, mely megigazítja a lélek szemét, meggyógyítja a vakságtól? A tudománynak van optikája a test szeme, de nincs optikája a lélek szeme számára. A lelket csakis a vallás tudja az isteni igazság befogadására előkészíteni és kimívelni: az önmegtagadás megszabadítja a szívet a rendetlen szenvedélytől, a bűnbánat megmenti a szívet a bűn szennyétől, s az ilyetén módon felszabadított szív elfogulatlanná teszi az észt, a lélek szemét az igazsággal szemben. E lélektani tény egymaga is megfejti, miért teremhet a jellem csakis a katolikus vallás mezején. Aztán a vallási igazsághoz csakis a hódolat térdein szabad közeledni éppúgy, mint Istenhez, az igazság forrásához. Ez az egyedüli helyes álláspont az isteni igazsággal szemben: Beszélj Uram, szavadat hallgatja a te szolgád!
Sokan, nagyon sokan, kik az Egyházon kívül vannak, azt tartják, hogy számukra az Isten könyve, a Szentírás az igazság forrása. Ámde a Szentírás magában holt betű, melynek csak a tartalom, az értelem ad életet. A Szentírás családi okmány, melynek csakis jogos tulajdonosa, a krisztusi Egyház tudja igaz értelmét.
Aki csupán a betű birtokában van, vagy nem érti, vagy félreérti a Szentírást. Az Egyházon kívül levők Luthert követve azt vallják: „Az Isten szavának magyarázatában nem fogadok el szabályt!” A vérbeli protestáns elvből nem szolgája, hanem ura az isteni igazságnak: tulajdon tetszése szabja meg, mit olvas bele a Szentírásba; nem a hódolat térdein, hanem a kritika boncoló késével közeledik az igazsághoz. Tisztelettel hallgatnia kellene, mit mond az igazság, e helyett ő bíróként törvényt ül az igazság felett, csak azt fogadja el, ami kedvére van. „A szabad kutatás” híve azért nem az igazság sziklatalajára, hanem önnön feje vélekedésének futó homokjára épít.
„A szabad kutatás” híve vagdalja, tépdesi az igazság szent palástját, s ha éppen kedve tartja, Csáky szalmájának nézi a Szentírás egyes részeit, melyeket egyszerűen kivet a Szentírásból, miként Luther tette Szent Jakab apostol levelével. A modern protestáns kritika addig-addig szabdalta a Szentírást, míg az egészből csupán a kötés táblái maradtak kezei között.
„A szabad kutatás” híve utoljára is oda jut, ahol az Istentől elszakadt „tudomány” van. Szent Ágoston írja, hogy M. Terentius Varró (Kr. e. 116-26), a római világ legnagyobb polihisztora, az élet fő-fő kérdésére: Micsoda az ember célja?, kétszáznyolcvan különféle feleletet állított össze, s miként láttuk már (Bevezetés 2. fejezet) a modern,•Istentől elszakadt „tudomány” se vitte többre. Nincs az az erkölcsi elv, melyet „a szabad kutatásnak” valamelyik híve, „tudósa” meg nem támadott volna. A krisztusi Egyházon kívül vannak „vélemények”, „felfogások”, „álláspontok”, „meggyőződések”, csak egy nincs: az igazság telje. Néha a vélemények hamis pénzének tömegébe az igazságnak egy-egy aranya is elvegyül. Ez elég valamelyes vegetálásra, de nem elég a krisztusi életre, a krisztusi jellem kialakítására. A jellem isteni Szakértője azt mondja az ilyenekről: „Mindaz, aki ez igéimet hallja, de azokat nem teljesíti (mert szembehelyezkedik velük, mint a rossz katolikus; vagy tetszése szerint válogat, kritizál és módosít, mint a jó protestáns), hasonló leszen a bolond emberhez, ki házát fövényre építi. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fúttak és ama házra rohantak; és összedőlt az és nagy volt romlása.” (Mt 7,26-27)
A „vélemények”, „felfogások”, „külön álláspontok”, „külön meggyőződések” elégségesek az igazság és élet látszatának felkeltésére, de nem elégségesek a krisztusi élet felébresztésére, ápolására és kifejlesztésére. A növény nem élhet félig-meddig növényi életet, az állat nem élhet félig-meddig állati életet: Isten gyermeke sem élhet félig-meddig isteni életet. Végzetes, mert életölő az a felfogás, hogy az ember félig a testi, félig a lelki ember életét élheti. Amint a kutya nem lehet egyszersmind almafa: úgy az ember sem lehet egyszerre testi és lelki ember is. Mihelyt testi emberré lesz, a lelki ember meghal benne. Ha az ember testi életének egyetlen egy feltételét is nem teljesíti, például nem lélegzik, vagy egyetlenegy súlyos betegségbe esik, ez is elég a meghaláshoz, nem szükséges, hogy az életnek minden feltételét (víz, meleg, levegő, táplálék stb.) elveszítse, vagy minden súlyos betegség egyszerre nehezedjék vállaira. Ugyanígy, ha a lélek a krisztusi életnek egyetlenegy fontos feltételével, egyetlenegy fontos igazságával tudatosan szembe helyezkedik, minden „külön vélemény”, „álláspont”, felfogás”, „meggyőződés” nem védi őt meg a lelki halál ellen. Elpusztul benne az örökélet és „nagy az ő romlása”.
A krisztusi igazság az alapja és a forrása a krisztusi életnek és jellemnek. A hűség az igazsághoz a jellem alanyi kelléke. Ámde, aki lelkének csak egyik karjával, az eszével ragadja meg az igazságot, annak kezéből könnyen kicsúszik az igazság, például ha súlyos kísértés vihara zúdul rá, s az első roham megfosztja őt az igazságtól.
A krisztusi igazság csak akkor marad a lélek birtokában, ha a lelkének másik karjával, a szívével és akaratával is megragadja. De mi teszi erőssé a lélek másik karját, az akaratát? Amint gyakorlat erősíti a test izmait: az önmegtagadás gyakorlata erősíti az akarat izmait. De még ez sem elég. Ami a vízi malomnak a patak, a folyó árja: az az akarat számára az érzelmek árja. A lelkesedés ad erőt az akaratnak. Ez nem csak buzdítja, noszogatja, hanem magával ragadja az akaratot.
Már most honnan veszi a lélek a lelkesedés energiáját? Csakis a hit fényének, nagy igazságainak világosságából. A krisztusi élet fenséges voltát, az örökkévalóság rettentő nagyságát csakis a teremtés, megváltás és megszentelés, az isteni ítélet nagy tényei állítják egész mivoltukban a lélek elé, csakis a krisztusi hit nagy igazságai keltenek lelkesedést, mely minden akadállyal megküzdeni, minden áldozatot meghozni kész.
A „világ” Krisztus híveinek lelkesedését fanatizmusnak nevezi, melyet hol bigottériának, túlbuzgóságnak, hol ultramontanizmusnak, klerikalizmusnak keresztel el. De ugyanakkor a „világ” elfeledi, hogy a tudomány, az ipar, a technika, a művészet sikereit, csodáit, a nagy győzelmeket minden téren a nagy lelkesedés és kitartás, a fanatizmus emberei vívták ki, hogy nagy lelkesedés nélkül még soha semmi nagy dolog sem létesült.
A kaszárnya udvara a gyakorlat tere, de csakis a csatatér az a hely, melyen a katona győzelmet arat; a világ gúnyolódásai, támadásai s üldözései az egész föld kerekségét csatatérré alakítják, melyen az Isten gyermekei naponta szép győzelmeket arathatnak. Nem hiába mondotta az élet Szakértője: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,10)
A „világ” fiai, minden egyébtől eltekintve, már csak azért sem lehetnek jellemekké, mert őket senki sem támadja. Harc nélkül pedig nincs győzelem se a csaták, se az élet terén. A „világ” gyűlöletében is van fanatizmus, és ez a fanatizmus is formát ad a léleknek, de nem isteni, hanem ördögi formát!
Az élet minden fokozatán táplálékra szorul; az Isten gyermekeinek lelki és isteni élete is csak a megfelelő táplálékkal virul. A lelki s kegyelmi életnek tápláléka, miként látni fogjuk, az imádság, szentmise, a bűnbánat, szentáldozás; mindezeket pedig csakis a krisztusi hit bocsátja a lélek rendelkezésére. E tény egyben magyarázatot is ad, hogy miért tud csakis a krisztusi hit erényhősöket, szenteket nevelni.
Micsoda tehát a viszony a hit és a jellem között? A hit a talaj, a jellem a talaj terméke; a hit a fa, a jellem a fának a gyümölcse; egy szóval a hit a krisztusi jellemek szülőanyja, dajkája és nevelője.
11. A hit veszedelmeiről
1. Ha vihar, vagy villámcsapás letöri a fa fél koronáját, a fa még tovább virulhat; ha a kertész lefűrészeli a fa egész koronáját, az ép törzs még új ágakat hajthat; ha kivágjuk a fa törzsét is, még mindig remény van arra, hogy az egészséges gyökérzet új hajtásokat bocsát; ha azonban a szú megőrli a gyökérzetet, a fa egyszer s mindenkorra elpusztul az újraéledés minden reménye nélkül.
Ha az ember súlyos bűnbe esett, halálos sebet kapott lelkének koronája, lelkének szeretete; ha sok bűn terheli a lelket, elpusztul az élet fájának a törzse, a remény. Ám ott vannak még a lélekben az élet fájának a gyökerei, ott lappang a hit. Isten irgalma, az ember jóakarata együttes munkával még mindig elérheti, hogy az élet gyökerei új törzset s ágakat hajtanak: de ha a holt hit is kiveszett a lélekből, oda van az élet reménye. Credo nélkül nincs örök élet.
A hitetlenség a lélek legnagyobb veszedelme, mert a hitetlen s Isten között megszakad minden kapcsolat.
Ámde a holt hit is kész veszedelem, mert csupán lehetőség az életre, de nem élet: aki szereti a lelkét, annak legfőbb gondja, hogy igaz bűnbánattal eltávolítsa a bűnt, a halálos betegséget lelkéből, hogy holt hite élővé váljon.
2. Bár az ész az igazság megismerésének eszköze, a hit legtöbb veszedelme nem az észből, hanem a szívből, az akaratból fakad. A leggyakoribb veszedelme a hitnek a hitbeli élet elhanyagolása.
A krisztusi élet nagyszabású élet: élet és művészet. Mint élet táplálékra szorul, mint művészet gyakorlatra. Az élet tápláléka a hitigazság és a kegyelem. A lélek legfőbb életszükséglete: a hitigazságok alapos megismerése; A krisztusi élettan legfőbb törvénye: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát.” (Lk 12,31)
Ha valaki felhagy a matematikával, idővel a legegyszerűbb egyenletet se tudja megoldani, ha nem gyakorolja a görög nyelvet, idővel még elolvasni se tudja a görög szöveget: a hit igazságai is egymásután elpárolognak a lélekből, ha nem foglalkozunk velük, ha nem gyakoroljuk őket a hit szerint való élettel.
Egy nap valaki azt kérdezte Vianneytől: „Jó Atyám! Micsoda az én hivatásom?” A szent életű arsi plébános erre így felelt: „Az ön hivatása az, hogy a mennyországba jusson.” Ez mindnyájunk hivatása. – Ámde a mennyországot keresni kell!
A hit elhanyagolásának eredménye a hitbeli tudatlanság és tájékozatlanság, mely főleg a művelt embernek nagy szégyene és veszedelme. Szégyene azért, mert az igazság birodalmának legfontosabb s legmagasztosabb része, azaz az Isten országa, őelőtte sötét Afrika, s bármekkora a tudása Isten földi világában, a lelki világ fogyatékos ismerete miatt műveltsége csonka, nyomorék műveltség. Szégyene a hitbeli tudatlanság azért is, mert a maga nembánomsága, hanyagsága, nem-törődése azzal, hogy miként boldogulhat az örökkévalóságban – a józan észnek arculcsapása, sőt lábbal tiprása. A tudatlanság szülötte a fogyatékos hit, mely olyan, mint a hervadó palánta, vagy a vérszegény ember egészsége. A beteg palánta bármikor elpusztulhat, a vérszegény meghalhat: a fogyatékos hit is könnyen hitetlenséggé vedlik.
A krisztusi élet, mint művészet ugyanúgy gyakorlatra szorul, mint minden más művészet: A legfőbb hitbeli gyakorlatok a) az imádság, b) a szentmisehallgatás, c) a gyónás, az áldozás. A hitélet sorvadásának folyamata rendszerint a következő: először ímmel-ámmal megy az imádság, időnkint el is maradozik; majd csekélységek miatt (esik az eső, hideg van, dolgom van) elmarad a szentmise. Majd idővel még a húsvéti nagy kötelességet is elfelejti. S ha közben a lelkiismeretet a tisztaság vagy igazságosság ellen elkövetett bűn is megterhelte, beáll a lélek óriási veszedelme, az érzéketlenség s nembánomság az örökkévalósággal szemben – s ettől kezdve a katolikus ember semmiben sem különbözik a máshitűtől, vagy akár a pogánytól. Lelkében a világ szeme az úr, s ezért nem csoda, ha a világ nótáját fújja: a hit mellékes, s fő a becsületes élet stb. s nem veszi észre, hogy ő Isten szemében már rég elvesztette becsületét.
3. A krisztusi hit egyik különös ellensége az elfogult tudatlanság, melynek igézete az Egyházon kívül állókat tartja lelki vakságban, s mely egyik fő oka annak, miért jut oly kevés máshitű az igazság megismerésére.
Miként a rossz gyermek, ki megszökött a szülői házból, a szülőit kezdi gyalázni, hogy önmagát tisztázza: úgy a reformátorok lelkük anyjától, a krisztusi Egyháztól elpártolva, mindenfajta hazugságot, rágalmat s gyalázatot kentek az Egyházra – meghamisították tanítását, intézményeit, történetét, hogy hűtlen elpártolásukat önmaguk s a világ előtt igazoljak. A hazudozásban s rágalmazásban Luther volt az atyamester, aki különben még azt is vallotta, hogy az evangélium javára hazudni – nem bűn.
A hazugságok, ferdítések s rágalmak a reformátorok irataiból átmentek a protestáns irodalomba s az ifjúság nevelésébe; így esik meg, hogy a protestáns ifjúság a hazugságok erdejében nő, mely sűrűségbe be nem hatol az igazság világossága. A protestáns gyermek s ifjú abban a tudatban nő fel, hogy a katolikus vallás a külsőségek s babonák keveréke, szentek imádásával s bálványozással fűszerezve, hogy a katolikus vallás lelki sötétség és szolgaság, melyet legfeljebb lesajnálni, megvetni lehet. Ballasis angol konvertita beszéli, hogy 1849-ig jámbor anglikán családjában ő is mindennap elmondta a következő imádságot: „Semmisítsd meg mindenütt, kérünk Urunk, az eretnekséget és tévedést, gátold meg az egyházon kívül és belül a pápaság mesterkedéseit. Valljon szégyent a római püspök minden merénylete az igazság ellen. Oh, Urunk, bár mennél előbb végleg az enyészetbe merülne a pápaság, bár Babilon, a régen elkárhozott, megszűnnék nyomorgatni a világot.”
A magyar protestánsoknak a közelmúltban legokosabb s legelsőbb embere Tisza István volt. E „felvilágosodott” fejben ekképpen élt 1909-ben, Komáromban mondott beszéde szerint a katolikus vallás képe. A protestantizmus két ellensége „a felforgató törekvések egyfelől, amelyek az emberi indulatok felizgatása által a materializmus örvénye felé ragadják az emberiséget és a lelki sötétség harcosai másfelől, akik pedig a sötétségre alapított lelki uralmuk lelki láncaival akarják lenyűgözni az embert”.
Harnack (1851-1930), ez idő szerint a protestáns vallástudomány fejedelme, 1907-ben a filológusok bázeli gyűlésén azt mondta: „Amit gyakorta kell fiatal diákok szájából a katolicizmusról hallanom, minden határon túlmegy. A legőrületesebb, legvisszataszítóbb, legsértőbb dolgokat úgy adják elő, mint ezen Egyház természetes vonását, míg hozzá se konyítanak ahhoz, mi benne igazán fontos, s az egy államban való békés együttélésre mértékadó.” A szintén protestáns Foerster azt írja, hogy a „tudatlanság az Egyház dolgaiban még komoly férfiak körében is égbekiáltó”.
4. A hitnek más veszedelmes ellensége a vegyes házasság, mely a katolikus embert az emberi félelem állandó állapotába helyezi, s e félelem természetes következménye a hitélet elhanyagolása, elhidegülés a krisztusi hittel szemben.
A vegyes házasságra lépő katolikus már azzal a tettével, hogy ilyen házasságra lép, elárulja, hogy nincs élő hite, mert különben azt tartaná: a vegyes házasság tiltott fa számomra. Igaz, hogy abban az esetben, ha a katolikus fél hite, s az összes gyermekek katolikus nevelése (reverzális által) biztosítva van, az Egyház megtűri a vegyes házasságot, de megtűrni csak olyasmit szokás, ami veszedelmes s csak a nagyobb baj, a hittagadás veszedelme miatt tűretik.
Még az ilyen tűrt vegyes házasság is veszedelmes, mert a protestáns házasfél jelenléte olyan, mint jégcsap a palánta mellett, lehűti a katolikus fél hitbeli buzgóságát. A buzgó katolikus házastárs példája őt is tüzelné, e helyett a protestáns házastárs érzékenységét kímélve a katolikus fél tartózkodik minden buzgóságtól, lassankint hidegebbé lesz, elhagyja a hit gyakorlatait, míg a protestáns fél hidegségi fokára nem jut.
A gyermekeknek egészben vagy részben való protestáns nevelése esetén a katolikus fél hittagadást követ el – saját gyermekeiben. Ha bárkit is megfosztana a krisztusi igazság teljétől, a gyónás, a szent áldozás, a szentmise stb. drága krisztusi kincseitől, tette már kegyetlen bűn volna; Annál súlyosabb beszámítás alá esik gonoszsága, hogy saját magzatait löki ki Krisztus Egyházából utódaikkal egyetemben, megakasztja a krisztusi igazság és kegyelem folyamát saját véreivel szemben, s ily módon eretnek főnökké, Krisztus hitétől elpártoltak törzsatyjává teszi magát. Ha kegyetlenség egy sereg embert úttalan pusztaságba vezetni, hol halál leskelődik a bolyongókra: mennyivel nagyobb gonoszság egy sereg utódot a lelki tévedések sivatagába kidobni, hol lelki halálba eshetnek.
A vegyes házasságra lépő katolikus ember egyébként nagyon ingó alapra építi boldogságát: a protestáns fél szemében a házasság felbontható szerződés, s ez a felfogás feldúlhatja családi fészket. Hozzá a vallás különfélesége repedés, mely a szív gyökeréig hatol, s protestáns házastársában a katolikus nem talál igazán megértő bensőséges barátot. Pedig a boldog házasságnak ez a lelki barátság a fő kelléke.
A merő érzéki szerelem múló mámor, mely sohasem pótolhatja a lelki barátságot. Mivel a szerelmes állapot a lelki vakság állapota, az okos katolikus ifjú életelve: nem kezdek ismeretséget más hitűvel. S ha már tüzet fogott a szíve, elfojtja: jobb, ha pár hétig sajog a szív, minthogy egy életen át sírjon, s egy örökkévalóságon át bánkódjék.
5. A hitetlenség fő forrása a romlott szív. „Aki bűnt tesz, a bűnnek szolgája”, és szolgalélekbe be nem tér Krisztus igazsága és kegyelme. „A világosság a világra jött”, de az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának, mert „minden, aki gonoszul cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem jő világosságra, hogy meg ne feddessenek az ő cselekedetei.” (Jn 3,20)
Nemo incredulus, nisi impurus (senki sem hitetlen, aki nem tisztátalan), mondja Szent Ágoston, a nagy lélekismerő. Az érzület a döntő tényező: amit a szív nem szeret, azt az ész nem keresi. Fichte szerint: „A szív megjavítása az út a bölcsességhez.” Azért Pascal is azt a tanácsot adja: „Ha meg akarsz győződni az örök igazságokról, ne a bizonyítékokat szaporítsad, hanem szenvedélyeidet irtogassad.” „Uraim – mondotta egy művelt társaságban a híres Chateaubriand – tegyék szívükre a kezüket és vallják meg becsületükre: nem volna-e bátorságuk hinni, ha volna bátorságuk tisztán élni?”
A veszedelemből az ember ösztönszerűen menekülni igyekszik, azért a bűn rabja is, aki nem akar szakítani a bűnnel, elveti a hitet, mely számára csak bűnhődést, kínt tartogat. De ha a bűnnel szakít, rögtön kész hinni.
Egy nap előkelő férfiú lépett be Vianney-hez, a szent arsi plébánoshoz. Vianney a térdeplőre mutatott:
– Plébános úr, mondotta az úr, én nem jöttem gyónni, én csak kis disputációra jöttem.
– Jaj, barátom, ez esetben rossz helyre jött; én nem értek a tudományhoz ... de ha vigasztalásra van szüksége, csak térdeljen ide ... higgye el, ön előtt sokan térdeltek már e helyütt s nem bánták meg.
– Plébános úr! már volt szerencsém kijelenteni, hogy nem jöttem gyónni, s pedig azért nem, mert nekem nincs hitem: se a gyónásban, se egyéb dolgokban nem hiszek.
– Nincs hite, barátom? Ó, mennyire sajnálom! Ön ködben él... Egy nyolc éves gyermek kátéjával kezében többet tud, mint ön. Én nagyon tudatlannak tartottam magamat, de ön még inkább az, mert oly komoly dolgokról, miket tudnunk kell, semmit sem tud. Nincs hite? Jöjjön csak ide, én meghallgatom gyónását, a gyónással jókora utat tesz a hit felé.
– De plébános úr, nem komédia-e, mit nekem tanácsol? Higgye el, ehhez nincs kedvem, én nem vagyok komédiás.
– Csak jöjjön ide – s az előkelő úr a szeretet hívó szavára, maga se tudta, hogyan, ott térdelt. Keresztet vetett, mit már régen nem tett s alázatosan megvallotta bűneit. Nemcsak megvigasztalva kelt fel, hanem hívő is volt, kinek semmi kedve sincs tudós disputációkra.
„Aki igazságot cselekszik, a világosságra jő.” (Jn 3,21) Mihelyt az akarat elszakad a bűntől, nincs többé érdekelve, s a lélek készséggel megnyílik a hit fényének befogadására.
6. A gőgös önteltség gyökerében támadja meg a gyermeki érzületet, mely a vallás első feltétele. Amíg a gőgös ember le nem száll gőgjének szemétdombjáról, semmi remény sincs megmenekülésére, ha kap is kegyelmet Istentől, elvakult gőgjében ellöki magától, hatástalanná teszi a hit kegyelmét.
7. A földbe, az anyagba, az érzéki élvezetekbe merült ember olyan, mint a barbár, ki a remek szobrot is puszta kőnek nézi: neki semmi érzéke sincs a szellemi, a lelki dolgok iránt. „Teljes életükben szavakat hasonlítanak össze, a számok viszonyát, az anyag tulajdonságait kutatják; többre nincs szükség, hogy e nagy szellemek jóllakjanak. Mit beszélsz e világhíres tudósnak Istenről? Hát nem látod, hogy savat kémlel, melyet eddig nem sikerült kémiailag analizálni? Várj, míg elkészül felfedezésével, aztán tán mondhatsz neki pár szót Arról, ki mindezt megteremtette.”
8. A hitetlenség sötétség, lelki vakság. Épp azért nem is ismeri fel a maga forrásait, okait. Aztán csúnyát is mutatnak ezek az okok, s a hitetlenség és tudomány csillogó köpenyét rántja elő, hogy rútságát eltakarja. E kendőző mesterkedés találta ki a „bölcs” mondásokat is: „A tudomány már végzett a hittel”, „a katolikus Egyház, a hit ellensége a tudománynak” stb.
Erre azt mondjuk: Hitetlenség és tudomány között semmi logikai összefüggés nincs, a nagy ész, a nagy tudomány szépen összefér a hittel, de igenis van összefüggés a tudós gőg és hitetlenség között, éppúgy, mint a pénzes zsák önteltsége és a hitetlenség között.
A tudományról már Verulami Bacon (Francis Bacon (1561-1626)) az újkori gondolkodás vezéralakja, megmondotta: „Leviores. gustus in scientia ”movent fortassis ad atheismum, sed pleniores haustus ad religionem reducunt.” (Aki csak belekóstolgat a tudományba, az talán lehet ateistává, de a teljesebb tudás visszavezet a valláshoz.)
A tudákosság ártalmas a hitnek, de a nagy tudomány a valláshoz vezet vissza. Ez nagyon természetes. Egy modern csillagász azt mondja: „Igazi természettudós nem lehet istentagadó. Aki oly mélyen pillantott be Isten műhelyébe, mint mi – annak alázattal térdet kell hajtania a szent Isten működésével szemben.” (J. F. Mädler (1794-1874) német csillagász) – Csakhogy soknál éppen ez az alázat, a gyermeki érzület hiányzik.
Hit és tudomány között semmi ellentét sincs; ennek kézzelfogható bizonyítéka, hogy a krisztusi Egyház egyetlen egy bölcseleti, vagy természettudományi igazságot sem vet el. Másik kiáltó bizonyítéka ezen igazságnak, hogy a hit és tudomány szépen megfért egymás mellett a lángszellemű felfedező és feltaláló tudósok fejében. Végül hatalmas bizonyíték az Egyház tudományszeretete mellett, hogy másfél évezreden át egymaga művelte a tudományokat. A reformációig 60 egyetem létesült, legtöbbjét a pápák alapították. Tán azért, mert féltek a tudománytól? Minden tudományágban elsőrendű papi tudósok és feltalálók akadnak, mi legékesebben cáfolja meg a mesét, hogy az Egyház ellensége a tudománynak.
Hogy a krisztusi Egyház minden hamis, merész állítást, levegőbe épített hipotézist nem vesz készpénznek, annak nagyon alapos oka van. Az Egyház immár tizenkilencszázados, bőven rendelkezik az öreg kor bölcs tapasztalataival, s e tapasztalatok bölcs tartózkodásra ösztönzik. Az apostolok idejétől kezdve a modern korig ez az Egyház a vallási, bölcseleti, természettudományi téren tömérdek „tudós rendszert”, hipotézist látott már felbukkanni, egy ideig zavarogni s aztán a feledés éjjelébe merülni. Nem csoda azért, ha mindent nem néz tudománynak, amit a tudomány cégére alatt a világ piacán árulnak: ő már érti a tudomány bizonyos „hőseinek” mesterkedéseit. Okos ember nem is veheti tőle rossz néven, hogy az isteni igazság drága kincsét oda nem adja az egymást felváltó emberi vélekedésekért, melyek szétpukkanó szappanbuborékokként, legfeljebb a könyvtárak fóliánsain hagynak némi nyomot.
12. A hit szent tüzének őrzése
1. A régi Rómában hat Vesta-szűz őrizte éjjel-nappal a szent tűzet, az élet szimbólumát. A Vesta-szüzek kötelessége kettős volt: tisztán élni és vigyázni a szent tűzre, hogy ki ne aludjék. Akinek hibájából kialudt a szent tűz, azt megostorozták; aki a tisztaság ellen vétett, azt élve temették a földbe.
Minden ifjú ember Vesta-hivatalt tölt be; ezért két dologra kell legfőképpen vigyáznia: a) a tisztaság erényére, mely a nemes s boldog élet forrása, b) a hit szent tüzére, mely földi vándorlásában világít, hogy az utat az Istenhez el ne tévessze.
2. A legtisztább lélek se ment a kísértésektől a tisztaság ellen: hasonlóan a szentet is kísértések ostromolhatják a hit ellen. A földi élet próba, s a próba kelléke a megpróbáltatás. A hitellenes kísértés kételkedést okoz a lélekben, mely nem egyéb, mint félelem, hogy tán tévedünk. Ha akaratunk ellenére támad e félelem, bűn nélkül való; ha beleegyezünk a kísértésbe, megszületett a súlyos bűn a hit ellen.
Komoly ok nélkül félni gyermekbetegség: a hit igazságaiban minden kísértésre kételkedni a gyenge, meg nem állapodott lélek gyermekbetegsége. A fejlődés, a forrongás kora rendszerint a kételkedés ideje, a legtöbb ifjúnak át kell esnie ilyen megpróbáltatáson. Ha a látszatok szövetségesre akadnak az érdekelt akaratban: könnyen bekövetkezik a hajótörés a hitben. Köztudott, hogy a gyermekbetegségek is okozhatnak halált.
3. Miként a tisztaság liliomát azzal védjük meg, hogy futunk a szennytől: e hit szent tűzét is azzal óvjuk meg, ha szóba nem állunk a kísértéssel. A kételkedésre az Isten gyermekének csak egy felelete van: Credo – hiszek; hiszek az igazság isteni szakintézményének, az Egyháznak, melyet az igazság Lelke óv és vezérel. Az Egyház tekintélye, mely mögött Isten tekintélye áll, nemcsak az ifjú, de a hittudós hitének is védőpajzsa a kísértés idején. Ha a hit felkeltése által visszavertük a támadást, s a vihar elült a lélekben, a kétely megoldására is gondolhatunk szakember, szakkönyv megkérdezése által. A legtöbb esetben a lelki zavar megszűntével a kétely felhője szinte nyomtalanul eltűnik a lélek egéről, a hit napja teljes egészében felragyog a lélekben.
4. Minden tudományban, még a matematikában is vannak nehézségek, de megoldatlan nehézség nem ok arra, hogy a tudomány biztos tételeit elvessük: hasonlóan a nehézség a hitben sem ok arra, hogy a hit igazságait elvessük.
Az Úr feltámadása biztos igazság: az apostolok ismételve látták a feltámadt Urat, beszéltek, ettek vele, megfogták, szemük láttára ment fel mennybe, ráadásul az Úr feltámadása után is működött s működik Egyházában. Vajon megdönti-e a feltámadás tényét az a nehézség, hogy a megjelenések sorrendjét nem tudják biztosan megállapítani?
A hit alapjai pozitív igazságok s tények, nem kétes nehézségek. E nehézségek nem is a hit, hanem a hitről szóló tudomány, a teológia nehézségei. A hitélet nem függ a teológiától, miképp az egészséges élet sem függ a kémiától. Megeshetik, hogy maguk a szaktudósok sem tudják a felbukkant nehézséget mindjárt megoldani s meg kell várniuk, míg ama tudományág, mely felől a nehézség támadt, fejlődik, tisztul. De mindez nem ok, hogy a hit igazságaihoz ne járuljunk lelkünk hódolatával. Ha valaki azt mondaná: addig nem eszem s nem iszom, míg az összes mérgeket nem ismerem, százszor is éhen-szomjan veszne, s ostobán áldozná fel életét. Hasonlóan ostobán járna el, ki azt mondaná: addig nem hiszek, míg a hit ellen támadható nehézségek végére nem járok. Ahhoz, hogy a Tátra tetejére jussunk, csupán az odavezető utat kell ismernünk, de nem a tömérdek erdei ösvényt, melyek nem a tetőre vezetnek. Ahhoz, hogy az igazság útján járjunk, távolról sem szükséges, hogy az összes tévedések rejtekhelyeit felkutassuk. Nem okos dolog azt mondani: Tudnom kell, mit mond az ellenfél, mit lehet a hit ellen felhozni. Más téren okosabbak az emberek; senki sem mondja, hogy egészségesen élhessek, ismernem kell az összes betegségeket, s még kevésbé mondja: hogy egészséges legyek, át kell esnem az összes betegségeken. Az egészséges élethez csak az egészség feltételeinek ismerete szükséges, s nem a betegségek ismerete s megpróbálása.
5. Aki fertőzött levegőben él, romlott ételekkel táplálkozik, egészségével fizet könnyelműségéért; aki a hitellenes iratok, újságok, röpiratok, könyvek, színdarabok romlott légkörébe megyén, rendszerint hitének elvesztésével fizet könnyelműségéért. A józan ész követelménye, hogy a testi-lelki élet veszedelmeit kerüljük. Az erkölcs- és hitellenes könyvek olvasását a természet törvénye tiltja s az igazság isteni őre anyai gondosságnak jelét adja, mikor a természet törvényének megtartása dolgában kezünkre jár, s a hit- és erkölcsellenes könyvek legveszedelmesebbjeiről jegyzéket, indexet készít s azt mondja: Vigyázzatok, e könyvekben lelki méreg van, óvakodjatok tőle. Okos ember nem neheztel azért, hogy a patikus figyelmeztető halálfejet tesz a szublimátra s egyéb ölő mérgekre; miért nehezteljünk az Egyházra azért, mert „tilos” jelzőt ad a lelki méregre?
Igaz, hogy szakemberek mérgekkel, ölő baktériumokkal is foglalkoznak és kísérleteznek; de ők a szükséges óvóintézkedéseket is megteszik s nem közönség jelenlétében végzik kutatásaikat. A hit- és erkölcsellenes könyveket se vonja el az Egyház a tudomány elől, szakemberei, tudós teológusai foglalkoznak velők. De mérgező szándékuk van mindazoknak, akik ilyen dolgokat a nyilvánosság elő dobnak. S vakmerő könnyelműséggel jár el az ifjú, ha a lelki mérget bekapja.
Minden nehézség megoldható, de nem tapasztalatlan, fegyelmezett gondoskodáshoz nem szokott ifjú fogja a hitetlenség furfangos mesterkedéseit, légvárait, szofizmáit s nehézségeit megoldani. A gondatlan Vesta-szűz korbácsot kapott egy szimbólum kialvásáért; mit érdemel akkor az az ifjú, aki a hit szent tüzét könnyelműen kialudni engedi lelkében?
13. A remény
1. A hit – fides – nemcsak azt jelenti, hogy valamit igaznak tartunk, hanem bizalmat is kifejez, hogy az igazság által boldogulni is fogunk. Bizalommal óhajtani, várni valamit pedig annyi, mint remélni. A remény tehát hajtószer a cél felé, közelebb hozza a lelket az igazsághoz. A Szentírás azt mondja: „A hit pedig a remélt dolgok valósága, meggyőződés a nem szemléltekről.” (Zsid 11,1) A hit a láthatatlan világról rántja le a fátyolt, s tudtunkra adja, hogy az örökkévalóság világa a mi világunk, hogy Isten nemcsak mutogatja nekünk az örökkévalóság csodás világát, de birtokába is juttat minket.
Miként a fa törzse a gyökérzetből nő, úgy fakad a remény a hitből. A remény mintegy folytatása a hitnek, miként a törzs folytatása a gyökérzetnek. A hit megmutatja a célt, az örök Istent, a célhoz vezető utat s eszközöket (Krisztus, Egyház, hitigazságok, parancsolatok, szentségek, isteni tisztelet), a remény bizalommal tölt el minket, hogy Isten segítségével elérjük örök célunkat.
2. A remény tárgya az örök élet, a boldogulás az örökkévalóságban. De a földi boldogulás dolgában is Istenbe kell helyezni bizalmunkat, hisz Isten gyermekei vagyunk. Miként a gyermek megsérti atyját azzal, hogy idegeneknél koldul, mikor atyja tud is, akar is rajta segíteni: Isten gyermeke is megbántja a mennyei Atyát, mikor mindenütt keres segítséget, csak nála nem. A kisebb dolgot azonban mindig alá kell rendelni a nagyobbnak; azért földi boldogulásunkat csak feltételesen szabad remélnünk, ha tudniillik útját nem állja örök boldogulásunknak. A legtöbben biztosan elkárhoznának, ha kedvükre folyna a sorsuk, mert a földi jómódban megfeledkeznének az örök javakról.
3. A remény oka, alapja Isten jósága és ígérete. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”. (1 Tim 2,4)
Hogy Isten komolyan akarja üdvösségünket, azt kézzelfoghatóan megmutatta azzal, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Mivel Isten jósága és irgalma a remény alapja, mindenki levegőbe épít, aki önmagában vagy más emberekben bizakodik. Isten segítsége, kegyelme nélkül nincs üdvösség; aki azt hiszi, hogy nem szorul az Istenre, annak semmi kilátása sincsen az örök üdvösségre. A jómód sokszor vakká teszi az embert. Ezt a lelki vakságot teszi nevetségessé az Úr következő parabolája: „Egy gazdag embernek földe bőséges termést ada. És gondolkodik vala magában, mondván: Mit míveljek? mert nincs hova gyűjtenem terményeimét. És monda: Ezt cselekszem: Elbontom csűreimet és nagyobbakat építek és odagyűjtöm minden terményeimet és javaimat. Azután mondom lelkemnek: Lelkem, van sok jószágod, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, vígan lakozzál. Az Isten pedig monda neki: Esztelen! ez éjjel számon kérik tőled lelkedet; amiket tehát szereztél, kié lesznek? Így vagyon, aki magának kincset gyűjt és nem gazdag az Istenben.” (Lk 12,16-21)
4. A remény ellen vét, ki kellő ok nélkül, vagyis alaptalanul remél, vagy a kellő ok dacára nem remél. – Aki azt hiszi, hogy valamely szentnek (pl. Szent Antalnak) imádsággal való tisztelete szentmisét, gyónást, áldozást pótol, aki azt tartja, hogy ennyi meg annyi Miatyánkkal, vagy rózsafüzérrel a lopást, paráznaságot szépen kiegyenlíti, aki abban a hitben él, hogy az erkölcsöt jámborsággal pótolhatja: mind port akar hinteni a felséges Isten szemébe, vakmerően és ostobán bizakodik. Az ilyen túl sokat remél, olyasmit remél, aminek nincsen alapja. Viszont, aki a bűn utálata és őszinte megvallása dacára se remél bocsánatot, vagy pár sikertelen kísérlet után felhagy a küzdelemmel s azt mondja: nem tudok megjavulni, az keveset remél, és ezért Isten jósága és irgalma ellen vétkezik.
5. Tudomány, vagyon, az emberek barátsága cserben hagyhat minket: Isten sohasem hagyja el az embert. Azért a bölcs ember életszabálya: „In Te Domine speravi, non confundar in aeternum.” – „Tebenned bíztam Uram, soha meg nem szégyenülök.”•
Volt egyszer egy mesterember, de mestersége sehogy se ment neki. A rendelők nem akartak fizetni, nagy tartozásuk miatti szégyenükben elmaradoztak. A házbérrel is hátralékban volt s a házi úr már több ízben szitkozódott s „koldusnépséget” emlegetett, s hogy az utcára téteti holmijukat. Hozzá az előző évben alig esett az eső, s minden méregdrága volt, úgy hogy még a gazdagok is panaszkodtak, a szegények meg nyomorogtak. E miatt emberünk búsulásnak adta a fejét; keservesen panaszkodott, hogy még hallgatni is sok volt, és szinte megijesztette az embert, mert nem egyszer olyasmit emlegetett, hogy véget kellene vetnie nyomorúságos életének. Az asszony helyre személy volt, erős, férfias lélek lakott benne, mert volt hite. Rajta volt, hogy búsuló férjének lelkére beszéljen s őt megvigasztalja. S ha mindjárt maga is szenvedett lelkében, nem mutatta szomorúságát, hogy férje kishitűségében teljesen el ne merüljön. De hasztalan volt minden igyekezete. Egy nap azonban maga az asszony is némán ült az asztalnál, nem nyúlt az ételhez s nem lehetett szavát venni. Így még sohasem látta a férje s tudni akarta, mi van vele. Az asszony eleinte nem akart beszélni, de mikor ura folyton unszolta, végtére így szólt: „Éppen a múlt éjjel szívfacsaró álmom volt: azt álmodtam, hogy a jó Isten meghalt s az ég összes angyala ott voltak temetésén s fekete fátyolt viseltek s keservesen sírtak; s nekem is majd megrepedt a szívem, hogy Isten meghalt s még most is sír a lelkem.” „Ostobaság – mondotta a férfi –, hogy gondolhatsz ilyesmit? Hát meghalhat-e az Isten?” Erre felvidult az asszony arca. Ura két kezét a maga kezébe vette, jámbor barátsággal nézett a szemébe s így szolt: „Tehát él még az Isten?” Az ura elcsodálkozott különös beszédjén s azt felelte: „Hát persze, hogy él, hogy tudsz ily gyermekes módon beszélni?” Erre az asszony még mélyebben nézett ura zavaros szemébe s azt mondta: „Nos, ha a régi Isten még él, ugyanaz az Isten, aki 50 éven át gondunkat viselte, miért akarsz kétségbeesni, s miért nem akarsz többé benne bízni? Ahogy meg nem halt az Isten, úgy nem is változott. Ne bántsd meg hát az Istent azzal, hogy nem bízol ő benne.” S ahogy az asszony beszélt az urához, belsőleg Isten is beszélt a lelkéhez s mint valami sötét felhők, eloszlottak a bizalmatlan gondolatok lelkében, s hosszú idő múlva első ízben ült mosoly az ajkára s ekként szólt: „Igazad van asszony; neked okosabb s keresztényibb a lelked: ezentúl én is Istenben akarok bízni.” (Stolz Albán (1808-1883) német népies író, teológiai tanár, a néplélek tökéletes ismerője).
Ifjú barátom! Ha sehogy sem megy boldogulásod, s a te lelkedet is mint a károgó varjak környékezik meg a kétségbeesés sötét gondolatai, ne feledkezzél meg, hogy él az Isten s hogy még senki meg nem csalatkozott, ki Istenben bízott.
14. Az Isten szeretete
1. „Szóljak bár emberek és angyalok nyelvén, ha szeretem nincs, olyanná lettem, mint a zengő réz vagy pengő cimbalom. Legyén bár jövendölő tehetségem, és tudjak minden titkot és minden tudományt; legyen bár oly teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezhessem, ha szeretetem nincs: semmi vagyok. Osszam el bár a szegények táplálására minden vagyonomat, és adjam át testemet, úgy hogy égjek, ha szeretetem nincs: mit sem használ nekem.” (1 Kor 13,1ff)
„Ki szakaszt el tehát minket Krisztus szeretetétől? háborúság-e? szorongatás-e? éhség-e? mezítelenség-e? veszedelem-e? üldözés-e? fegyver-e? Mindezeken győzedelmeskedünk az által, ki minket szeretett. Mert bizonyos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erősség, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakaszthat minket az Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon.” (Róm 8,35-39)
Soha emberi száj nem beszélt ékesebben, soha toll nem rajzolta le szebben a szeretetet, mint ahogy ezt a nemzetek nagy apostola e két idézetben teszi. Így csak az tud beszélni, akinek élete csupa szeretet. A szeretet himnuszának első strófájából azt tanuljuk, hogy a szeretet az, mi értéket ad erkölcsünknek: szeretet nélkül minden üres, értéktelen. A második strófából azt látjuk, hogy a szeretet köteléke mindennél erősebb a világon.
2. A Nap vonzza a bolygókat s viszont a bolygók vonzzák a napot és bolygótársaikat. Ez a nehézkedés törvénye, melyen a kozmosz, a világ gyönyörűséges rendje alapul. A nehézkedés a világ összetartó abroncsa. A szellemek világának nehézkedési törvénye a szeretet. Isten szereti a maga képére alkotott lelkeket, s viszont a lelkek szeretik Istent és egymást. Így születik meg a szellemek rendje, kozmosza, miként az égi testek a középponti test, a Nap körül keringenek még akkor is, ha mint holdak más bolygók körül is forognak: a lelkek is, bár más lelkekhez is vonzódnak, valamennyien a szellemi világ középpontja, Isten körül forognak.
Nincs anyag vonzás nélkül; hasonlóan nincs szellem szerető képesség nélkül. Szeretni – a lélek őseredeti tulajdonsága, mely addig marad meg, míg a lélek él. A hit, remény csak ideig való, csak a földi élet átmeneti időszakában állnak fönn: a szeretet örök. „Most még megmaradnak a hit, remény, szeretet, e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” (1 Kor 13,13) A cél mindig előbbre való az eszköznél. A hit és remény pedig csak eszköz; a cél a szeretet; az egész erkölcsi életnek célja és tökéletessége a szeretet.
3. A hit megmutatja nekünk a) a teremtés, b) a megváltás, c) a megszentelés isteni munkáját, tudtunkra adja, d) Isten terveit az örökkévalóságban (feltámadás, ítélet, mennyország, pokol). Mikor a lélek belemerül az isteni működés szemléletébe, mikor megismeri Istent: a) nagyrabecsüli Istent, b) vonzódik Istenhez c) alkalmazkodik Istenhez, vagyis megszereti az Istent. A szeretet tehát a hit gyümölcse. Mikor a hit igazságai gondolatok, érzelmek, elhatározások, tettek indító okaivá lesznek – megszületik a szeretet. A szeretet tehát nem egyéb, mint tevékeny hit, alkalmazkodás az igazsághoz. Ez a vallás két szóba foglalva.
Térjünk vissza a fa hasonlathoz. A gyökérzet a hit, a törzs a remény, az ágak, melyek virágot és gyümölcsöt teremnek – a szeretetet jelzik. A fa végső célja – a gyümölcs: az emberi élet végső célja – a szeretet, az élet koronája, gyümölcse. A szeretet megmaradó működése Isten bírása, melyből határtalan élvezet, boldogság fakad. Gyökérzet nélkül elhal a fa: hit nélkül nincs szeretet; Amit nem ismerünk, azt nem is becsülhetjük, ahhoz nem vonzódhatunk, s csak a hit mutatja meg nekünk Istent a maga valóságában, hit nélkül tehát nem születhetik meg a szeretet. De törzs nélkül nincs fa, a törzs hordozza a koronát: Ha nincs reményünk, ha nem bízunk, hogy az Istenhez elérhetünk, rá se léptünk az Istenhez vezető útra.
4. Micsoda a szeretet? A vágyó tehetség alapműködése, a vonzódás, a törekvés a birtokbavételre, szóval a vágyó tehetség alapműködése – a szeretet. Isten is vonzódik ahhoz, amit teremtett. Isten működéséből nyerjük a szeretet fogalmát, mert „Isten a szeretet,” Isten működése a szeretet működése.
Isten mindenkinek javát, boldogulását akarja, mert Isten szereti azt, amit alkotott. Szeretni tehát annyi, mint jót akarni; szeretni annyi, mint Istennek s embernek jót akarni.
Az érzelem, melyből nem születik elhatározás, üres virág, mely nem hoz gyümölcsöt. A szeretet fő hordozója nem a kedély, hanem az akarat. Lélektani szempontból szeretni annyi, mint akarni, elhatározni. Az elhatározás pedig annyi, mint a tett. Ezt a jót akarni – még világosabban így fejezhetjük ki: jót adni. A szeretet ad: az önzés mindent magának akar megtartani.
(Akiknek nagyon köznapi a szeretet szava, azok szeretet helyett altruizmust mondanak. (Altrui: olasz szó a latin alteriusból; Comte révén jött divatba.) Az altruizmus önzetlenség, áldozatkészség, és mint ilyen az egoizmus ellentéte.) Az önző saját vágyainak, szenvedélyeinek a rabja, az önző nem tud adni, nem tud szeretni. Szeretni csak az önzéstől mentes, vagyis a szabad lélek tud. A szabadság tehát a szeretet előfeltétele.
5. Szeretni annyi, mint jót akarni. Magunknak, s más embereknek jót akarhatunk, jót tehetünk. Ez világos. De vajon mit adhat a kis emberke a végtelen nagy Istennek, mikor Isten maga a jóság s a tökéletesség telje? Isten tökéletességét és boldogságát senki és semmi sem növelheti; Isten senkire rá nem szorul. Ha valami Isten boldogságát növelhetné, akkor kisebbíthetné is, s ez esetben Isten nem volna független, nem volna Isten.
S még is szerethetjük az Istent, jót akarhatunk neki. Hogyan? Hát úgy, hogy a) örülünk az Ő nagyságának, b) megadjuk neki a külső dicsőséget. Istennek ez a külső dicsősége kisebb és nagyobb is lehet: ha minden angyal, minden ember meghódol Istennek, nagyobbodik a külső dicsősége. A hódolatnak egészben vagy részben való megtagadása az értelmes teremtmények részéről kisebbíti Isten külső dicsőségét. Ha rajta vagyunk, hegy önmagunk s az egész világ Istennek meghódoljon: akkor jót akarunk Istennek, szeretjük Istent. Mennél tökéletesebb a meghódolás, annál nagyobb a szeretetünk.
A meghódolásnak bármely fontos dologban való tudatos megtagadása – a szeretet halála, szóval minden halálos bűn a szeretet sírja.
6. Az Úr szava: „Aki parancsaimat ismeri és azokat megtartja, az szeret engem.” (Jn 14,21) Ilyesmit nem lehet az érzelmek olcsó pénzével megfizetni. „Nem minden, aki mondja: Uram, Uram! megyén be mennyeknek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyeknek országába.” (Mt 7,21)
Aki eszével felismeri Isten akaratát, s azt önként a maga akaratának törvényévé teszi, az szereti Istent. Egy akaraton lenni Istennel – ez barátság Isten s ember között. Isten akarata a szeretet tárgya; de az indító ok is maga az Isten, az Ő szépsége, szentsége, nagysága. A szeretet törvénye e szerint így hangzik: Azt akarni, amit Isten akar, úgy akarni, mint Isten akarja, azért akarni, mert Isten akarja. Szóval Istent szeretni annyi, mint Istennel egyezni, Isten lelkületével bírni.
„A híres Tauler János (1300-1361), német misztikus egy reggel koldussal találkozott, kiről lerítt a nyomor. Tauler, ki maga mondja el ezt a találkozást, jó reggelt kívánt a szegénynek. A koldus így felelt: 'Még soha életemben nem volt rossz reggelem.' Tauler vallásos elemmel akarta köszöntését megjavítani s így szólt: 'Segítse boldogságra az Isten. ' (A Dicsértessék a Jézus Krisztus gyönyörű köszöntést csak a XVI. században a jézustársaságiak terjesztették el.) A koldus erre azt mondta: 'Én még sohasem voltam boldogtalan.' Tauler élcelődést gyanított, s hogy ennek útját vágja, azt mondta: 'Kívánom magának, hogy minden kedvére történjék.' A koldus erre így válaszolt: 'Velem csak az történik, amit magam akarok s óhajtok, s ezért boldog vagyok. ' 'Micsoda? – felelte Tauler – maga boldog? Hisz még azok sem teljesen boldogok, kiknek a látszat szerint legjobban megy a dolguk. Magyarázza ki magát.' A koldus erre így felelt: 'Úgy van, Uram: nekem még sohasem volt rossz reggelem, én mindig meg voltam elégedve sorsommal. Hisz tudom, hogy Atyám van a mennyekben, ki mindenkor javamat akarja: azért én magasztalom, ha az éhség gyötör, dicsőítem, ha hideg, vagy forróság kínoz, én magasztalom őt, ha pajkos fiúk csúfolnak, mert tudom, hogy ez sem történik az ő akarata nélkül. Én azt akarom, amit Isten akar, azért mindig az történik, amit magam akarok. S bizonyára az a legnagyobb boldogság, ha mindig az történik, amit magunk akarunk.' Tauler megkérdezte: 'Komolyan beszél? Hátha Isten a pokol örvényébe taszítaná, ott is azt akarná, amit Isten akar?' A koldus azt felelte: 'Miért ne? Még akkor is, ha Isten a pokolba taszítana engem, azt akarnám, amit Isten akar; mert tudja meg, hogy nekem két karom van: az egyik az Isten akaratán való megnyugvás, a másik az őszinte szeretet. E két karommal átölelném az Istent s nem engedném el úgy, hogy magába a pokolba is levonnám; s inkább akarok Istennel a pokolban lenni, mint Isten nélkül a mennyországban.'” (Stolz Albán)
Ez a koldus tudta, mit tesz Istent szeretni. Ez a koldus nyomorában is gazdag király volt; birtokában volt a szeretet aranya és a keresztény szabadság, mely önként teszi Isten akaratát a maga akaratává. „Az isteni szeretet királyi hajóján nincsenek gályarabok; ott csupán önkéntes evezős-legények vannak.” (Camus)
7. A szeretet indító oka s forrása az Isten. De Istenben sok tulajdonságot különböztetünk meg s Istennek különféle tulajdonságai különféle hatást tesznek a lélekre. Istennek mindentudósága, végtelen nagysága, szentsége bámulatot s nagyrabecsülést kelt a lélekben, s ez a szeretet gyökere. Istennek végtelen szeretete, miként az a megváltás és megszentelés munkájában lép elénk, szeretetet ébreszt, a szeretet csak szeretetet fakaszt. Ha meg az igazságos Istenre néz a lélek, ki érdem szerint jutalmaz és büntet, a nagyrabecsülésbe és szeretetbe félelem és remény is vegyül. Az előbbi a tökéletes, az utóbbi a tökéletlen szeretet.
8. „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeressed felebarátodat, mint tennenmagadat. E két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40) Ez a szeretet törvénye isteni megfogalmazásban, mely tudtunkra adja a szeretet mértékét.
„E két parancsolaton függ az egész törvény és a próféták”, vagyis minden isteni oktatásnak célja, vége a szeretet. „Teljes szívedből és teljes lelkedből és teljes elmédből” egyet jelent: teljes erődből. Az Isten iránt való szeretet határa erőnk határa, vagyis annyira kell szeretnünk az Istent, amennyire erőnkből telik.
Míg más erénynek aranyszabálya: virtus in medio est (az arany középút szabálya), Isten szeretetének mértéke az, hogy nincs mértéke: Istent nem lehet annyira szeretni, hogy még nagyobb szeretetet nem érdemelne. A szeretetet nem lehet a kötelességek korlátjai közé szorítani, a kötelesség csak a minimumot jelzi: amint Krisztusban határtalan szeretet lép elénk, a mi szeretetünknek is mintegy határtalannak, nagylelkűnek kell lennie, mely többet ad a puszta kötelességteljesítésnél.
A szülők, a hitvestárs, a testvérek stb. szeretetében erősen érvényesül a vérség kötelékéből fakadó érzéki szeretet, mely az érzéki vágyó tehetségre hat; ezért nem csoda, hogy az embert apjának, anyjának, testvérének a halála jobban megindítja, mint az Úr Jézus halála. Isten szeretetében a nagyrabecsülés a fő. Maga az Úr magyarázta így a szeretet törvényét: „Aki atyját, vagy anyját inkább szereti, mint engem, nem méltó hozzám; és aki fiát vagy leányát inkább szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37) Vagyis még azok kedvéért, kik nekünk legdrágábbak a földön, sem szabad Istennek törvényét elhanyagolni (pláne lábbal tapodni).
9. Isten szeretetének titka abban áll, hogy Isten álláspontjára emelkedünk, mindent Isten szemével nézünk s Isten szándékaihoz alkalmazkodunk. Isten önmaga ismerete és szeretete által akarja az emberiséget boldogítani; azért az ember akkor szereti Istent, ha ezen szándékát valóra váltani igyekszik: a) önmaga mennél jobban igyekszik Istent megismerni, hogy szerethesse, és b) Isten ismeretét és szeretetét mások között buzgón terjeszteni törekszik. Így él és munkálkodik az ember Isten dicsőségére. Ha ilyfajta életünk mozgatója egyedül Isten dicsősége, úgy életünk a szeretet himnusza, nem szépen hangzó szavakban, hanem gyönyörű tettekben.
A legnagyobb becsületet vallja, a legnagyobb dicsőséget aratja Isten azzal az emberrel, akit Isten hozzásegít ahhoz, hogy magából az Ő gondolata szerint való embert faragja ki. Ezért mondja az Úr: „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki a mennyekben vagyon.” (Mt 5,16) – Krisztus élete Istennek legeslegnagyobb dicsősége: Ő utána a Krisztus-másolatok adják meg Istennek a legnagyobb dicsőséget.
Isten dicsőségét mozdítja elő, aki Istennek ismeretét és szeretetét még más módon is terjeszteni igyekszik. Szép dolog kenyeret adni az éhezőknek, de szebb a hittérítőket apostoli munkájukban támogatni, a hitetlenek és bűnösök megtéréséért imádkozni. Jól teszi, akinek fölöslege van, ha kenyeret, tejet, ruhát, meleg szobát ad a nyomorgónak; de jobban teszi, ha a lélek számára segít melegedő szobát építeni, a lélek művelésére igyekszik templomot emelni, vagy a szent missziók tartását teszi lehetővé. Szép dolog, ha arra gondolunk, hogy a szegény egészséges házban lakhassék, tiszta levegőt szívhasson, egészséges ételhez-italhoz jusson; de szebb dolog, ha rajta vagyunk, hogy a szegényt megóvjuk a hitetlenség lélekölő mérgétől, s ha tápláló, tiszta lelki ételt, jó könyveket, újságokat adunk a kezébe. Szóval szép dolog a test éhségét lecsillapítani: de szebb a lelki éhséget kielégíteni; szép a földi boldogulást előmozdítani; de szebb az örök boldogulást lehetővé tenni. Fertálymunkát végez az, ki csak a testtel s a földi élettel törődik; de egész munkát az a társadalmi reformátor végez, ki az örök boldogulás jegyében dolgozik.
Mindaz ámítja magát, hogy szereti Istent, ki ujját sem mozdítja azért, hogy Isten szándéka teljesüljön, az emberek az Ő ismerete és szeretete által boldoguljanak. Az emberiség mintaképe, az Istenember törődött a testi nyomorral, de még sokkal inkább törődött a lelki nyomorral.
10. Az emberi szív életszükséglete a szeretet: valamit kell szeretnie az embernek, mert szíve szeretetre van berendezve. Ha nem szereti Istent, a földbe lesz szerelmes; ha nem szereti a jót, az erényt, a bűnt fogja szeretni. Ifjú barátom! Ha már valamit szeretni kell, szeresd azt, ami szeretetre méltó, szeresd a szeretetet! Minden lélegzetvételünk azt hirdeti: „Több levegőt, vagy belepusztulok; Szívünk minden verése azt sürgeti: Több szeretetet vagy elgyengülök!” A szeretet az élet, az igazi, az örök élet.
Isten szeretete az egyedüli, ami örökké megmarad. „Az üdvösség láthatóvá lesz a hit világában, a remény kinyújtja feléje kezét, de csakis a szeretet nyeri jutalmul.” (Camus)
15. Isten s az ember bizalmas érintkezése: Az imádság
1. A gyermek és a szülő viszonya a bensőséges együttélés: a szülő folyton szemmel kíséri gyermekét, mindenkor óvja a bajtól, s gyermeke javán jártatja eszét – viszont a gyermek szülőjére néz, hozzá alkalmazkodik s ez által testileg-lelkileg növekszik, boldogulásán munkálkodik. A bizalmas beszéd szülő és gyermeke között e bensőséges viszony kifejezője s erősítője. Ami a bizalmas beszéd a szülő és gyermeke között, ugyanaz a bizalmas érintkezés Isten és az Isten gyermeke között: az előbbit beszédnek, az utóbbit imádságnak nevezzük, mely nem más, mint beszéd a felséges Istennel, s ezért a beszéd legmagasabb és legtökéletesebb formája, a lélek legszebb virága. Viszont nem beszélgetni Istennel – a hülyeség legszomorúbb tünete, mely annál végzetesebb, mert maga az ember hozza magára e hülyeséget.
2. Imádkozni annyi, mint bensőségesen érintkezni Istennel. Isten barátaival, az angyalokkal és a szentekkel is lehet ilyetén módon bensőségesen érintkezni. E helyütt csak az Istennel való barátkozásról van szó.
E szó: bensőséges – kettőt jelent: a) „lélekben és igazságban” való érintkezést, b) bizalmasságot. Gondolat, érzelem, elhatározás az imádság magvai, melyek a lélekből fakadnak. Ha a léleknek e szülöttjeit szóval fejezzük ki, megszületik a szóbeli imádság. A lélekben maradó imádságot elmélkedésnek nevezzük.
Ha valamely imádság szavait gondolat, érzelem, elhatározás nélkül mondjuk, megszületik a papagáj-imádság, az imádság paródiája. Erről mondotta az Úr: „Ez a nép ajkaival dicsőít engem, szíve pedig távol van tőlem.” (Iz 29,13) Az együgyű imádság nem papagáj-imádság: az együgyű gyermek tán nem érti, vagy nem teljesen érti az imádság szavait, de Isten érti, hogy e gyermek tisztelni akarja őt.
3. Az imádságban az egész ember áll Isten színe elé: a) az emlékezet és a képzelet a lélek elé helyezi az Isteni nagyság, szeretet és irgalom csodatetteit, főleg a földön járó Krisztust, b) az ész behatol Isten nagy tetteinek mélyébe, c) a szív visszhangozza érzelmeivel (csodálat, öröm, alázat, lelkesedés stb.) az előbbi tehetségek munkáját, d) az akarat az embert az Istenhez való alkalmazkodásra ösztönzi.
Az Istenről a lélek aztán magára irányítja figyelmét: a maga gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit veszi szemügyre és 1) mindent kivetni igyekszik, ami Istennel ellenkezik, 2) az Istennel mennél tökéletesebb összhangra törekszik.
Ezt jelenti az imádság „lélekben és igazságban”: Az effajta imádság a nagy gondolatok s elhatározások termőföldje. Elmélkedés nélkül nincs igazi lelki élet, elmélkedés, elmélyedés híjával csak tucat-ember módjára élhetünk.
Eredetileg ez volt az emberek fő foglalkozása: a természet isteni könyvéből, Isten kinyilatkoztatásaiból kellett tanulnia, s e szerint élnie. A bűnbeesés után még a keserves kenyérkereset járult hozzá. Az ember egész élete e kettőben merül ki: ora et labora – imádkozzál és dolgozzál.
A „modern ember”, kinek figyelme mindenütt ott van, csak éppen Istenre nem mer nézni, a saját lelkébe nem mer beletekinteni, mert mindkét helyütt neki kellemetlen dolgokat kellene látnia, a külsőségek, a látszatok, a felületesség jegyében élő ember nem tud imádkozni: hisz az imádság figyelem, összeszedettség, bensőség, az ő élete meg állandó szórakozottság és felületesség.
Hasonlóan nem fér meg egymással a komoly imádság és a bűn. Mikor valaki vétkezik, behunyja a szemét, nem mer Istenre tekinteni, azzal ámítja magát: senki sem lát engem. Bűnével szívében nem mer Isten elé állani, szóval nem mer imádkozni. Ha megembereli magát s komolyan szóba áll Istennel, akkor a bűnnek pusztulnia kell lelkéből. A papagáj-imádsággal azonban sokáig ámíthatja magát az is, aki szántszándékos bűnben hever.
4. Ha lelkünkkel Isten elé állva a) az Ő nagyságára figyelünk, megszületik a dicsőítő imádság, ha b) a teremtés, megváltás, megszentelés isteni nagy tetteit hozzánk való viszonyuknak nézzük, megszületik a hálaadó imádság, ha c) az isteni hármas működés jótéteményeiben részesülni kívánunk, létrejön a kérő imádság.
Az elmélkedésnek két könyve a természet isteni könyve és az evangélium: az előbbiből megismerjük Isten bölcsességét, hatalmát, jóságát, az utóbbiból Isten szeretetét és irgalmát. Jézus Szent Szívének ájtatossága, mely a földön járó Krisztust kíséri figyelemmel, az Ő isten-emberi érzületét igyekszik megismerni, kitűnő módja az imádságnak.
A keresztút 14 stációja, a rózsafüzér 15 titka az isteni szeretet nagy tetteinek egy-egy magaslatát jelzi: Ha oda rándul ki a lélek, mindig fölfrissítve s megerősítve tér a mindennapi életbe.
A bensőséges imádkozásra, az Úrral való bizalmas társalkodásra szinte csalogatja a lelket a szentségház, az Úr lakóhelye. Aki megszokta az Úrnál való tisztelgést, aki az élet küzdelmeiben, az örök lámpa fényében tart haditanácsot lelkének királyával, az mindig Isten felé halad s akár az egész pokollal szemben is győztes marad.
5. Az imádság az Isten s ember közötti barátság lelki köteléke. Aki tehát Istennek nem barátja, nem üdvözül. Az imádság lelki kötelékének hármas aranyfonala a hit, remény, szeretet. Hit nélkül nem ismerjük Istent és az Ő tetteit, remény nélkül nem kérhetünk semmit Istentől, szeretet nélkül nincs szándékunk a meghódolásra Isten akarata előtt. Az imádságnak legeslegfőbb haszna éppen az, hogy az imádság által erősödik e hármas aranyfonál Isten és ember között.
Az imádság az üdvösség eszköze annak, aki tud imádkozni. A kis gyermek [kb. 7 éves kor alatti gyermek] e nélkül is üdvözül. A felnőtt imádság nélkül nem üdvözülhet, mert hisz nem keresi Istent, nem akar szóba állani Istennel, nem barátja Istennek. Az a gyermek, ki szóba se áll szüleivel, rossz gyermek: az az ember, aki szóba nem áll mennyei Atyjával, nem tiszteli őt, kárhozatra méltó teremtmény.
Hozzá a lelkek háztartásának törvénye, hogy Isten kegyelme nélkül egy lépést sem tehetünk az üdvösség felé, s a kegyelmet kérnünk kell Istentől. „Kérjetek és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Lk 11,9)
Isten nagylelkű, imádságunk nélkül is készen tartja kegyelmeit számunkra, s részesít minket bennük; de aki nem imádkozik, az nembánomember, s nembánomságával hatástalanná teszi a kegyelmet, vagy egyenest ellöki magától. Főleg a kegyelmek kegyelmét, a mindvégig való állhatatosságot imádság nélkül elnyerni nem lehet.
6. A biológia nyelvén azt mondhatjuk: az imádság lelki táplálkozás. Aki nem eszik, éhen hal: aki nem imádkozik, abban éhen hal a kegyelemből élő lelki ember. A nem imádkozó emberből: a) kivész a kegyelem, b) kivész a lelkiség, és megmarad s felülkerekedik a testi ember. A biológia ugyanazt tanítja, amit az isteni kinyilatkoztatás hirdet. A testi táplálkozás nem egyszerűen a táplálék felvétele: lényeges alkotó része az étvágy. Étvágy nélkül enni annyi, mint betegnek lenni, Az étvágy az organizmus szükségletének kifejezője, mintegy a test kiáltása a táplálék után.
A lelki táplálkozásnak, az imádságnak alapkelléke a lelki éhség, mely lelki étvágyat szül: „Boldogok, kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6)
A testi éhség ostor, mely a táplálék keresésére hajtja az embert: a lelki éhség is az igazság keresésére izgatja a lelket. Az éhség a legjobb szakács, az éhes embernek jól esik az étel s jó étvággyal enni annyi, mint az emésztés munkáját megkezdeni. Aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, a lelki eledelt, nem parádéra keresi az igazságot, lelki éhsége mintegy előre jelzi, hogy lelke meg is fogja emészteni az igazságot. Már Platón is észrevette, hogy az éhség az igazság után a lelki egészség kelléke.
Az éhség hiánya a rosszullétnek, betegségnek a jele: a lelki éhség hiánya is azt jelzi, hogy baj van a lélek életében, hogy bűn terheli. A betegség megszűntével megjön az étvágy: a bűn eltávolításával megjön a lelki éhség. A francia közmondás szerint „evés közben jön meg az étvágy”; miért? Azért, mert az étel szemlélete izgatja a testet: a lelki életnek a szemlélete az elmélkedésben is felgerjeszti a lelki éhséget.
A testi ember csupán anyaggal táplálkozik: érzéki vágyai csak érzéki élvezetekre áhítoznak. Benne hiányzik a lelki éhség, ami a halálos lelki betegség jele. Vajon véletlen dolog-e, hogy az Úr az újjászületésről, az újjászületett ember életmódjáról való szóltában mindenkor az élettan nyelvén beszél? A boldogság nem egyéb, mint a krisztusi élet törvényének nyolc paragrafusa, az örök boldogulásnak nyolc kelléke, tehát a szó teljes értelmében a „boldogságnak” nyolc kelléke.
6. Az imádság egyéb kellékei: a) a gyermeki lelkület (alázat, bizalom), b) a kitartás, c) hogy az Úr Jézus nevében történjék, s d) a figyelem.
a) A gyermeki lelkület: „Két ember méne föl a templomba, hogy imádkozzanak, egy farizeus és egy vámos. A farizeus állván, így imádkozék magában: Isten! hálát adok neked, hogy nem vagyok, mint egyéb emberek, kik ragadozók, hamisak, házasságtörők, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből, amit bírok. És a vámos távol állván, szemeit sem meré fölemelni az égre, hanem mellét véré, mondván: Isten! légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek: ez megigazulva méne házához, inkább, mint amaz; mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Lk 18,10-14)
A bűntudat mellett is az ember, a kis ember, csakis az alázat lábán közeledhetik a nagy Istenhez; az alázat hangulatát kelti fel az ember, ha elgondolja: Isten végtelenül nagy, én hozzá képest csak féreg vagyok; Isten végtelenül gazdag, én vele szemben szegény koldus vagyok; Isten maga az élet, én meg nyomorult beteg vagyok.
Hofbauer Kelemen sokáig kért az Úrtól egy fontos kegyelmet, de nem talált meghallgatásra; végül egy nap így szólt: Uram Jézusom! most végre meglátom, ki enged, én-e a kérésben, vagy te a meghallgatásban! Ez a mélységes bizalom kifejezése.
b) A kitartás: „Kinek vagyon közületek barátja, ki hozzája megyén éjfélkor, mondván neki: Barátom! Adj nekem három kenyeret kölcsön, mert egy barátom jött hozzám az útról, és nincs mit eléje tennem; és amaz onnan belül felelvén azt mondja: Ne alkalmatlankodjál nekem, már az ajtó be van zárva, és gyermekeim velem vannak az ágyasházban, nem kelhetek fel, és nem adhatok neked; és ha ő állhatatosan zörget, mondom nektek, ha nem adna is neki, fölkelvén azért, hogy barátja; de alkalmatlankodása miatt fölkel, és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: kérjetek, és adatik nektek; keressetek és találtok: zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Lk 11,5-9)
Ha kitartóan imádkozunk, sohasem maradunk üres kézzel; de ne viselkedjünk kényes gyermekek módjára, kik édes-keveset törődnek mennyei Atyjukkal, mikor jól megy soruk, s csak akkor emlékeznek meg az Istenről, ha bajba kerültek, de akkor aztán elvárják, hogy az Úr Isten első kiáltásukra segítségükre siessen. Aranyszájú Szent János szerint: „Ha azt akarod, hogy Isten meghallgasson téged imádságaidban, hallgasd meg te is Őt parancsolataiban.” Hasonlóan elkényeztetett gyermekek módjára viselkednek, kik csak akkor akarnak imádkozni, ha az Úr a vigasztalás s lelki béke cukorkájával felel imádságukra: de rögtön elvesztik a kedvet az imádságtól, mihelyt édességben nincs részük.
c) Az Úr Jézus nevében történjék: Az Egyház hivatalos imádságos könyveinek (Missale, Breviárium) minden imádsága e szavakkal végződik: „Per Dominum nostrum Jesum Christum”, (vagy: „Qui vivis et régnas” stb.) Mivel minden kegyelem az Úr Jézus érdemeiért adatik nekünk, azért imádkozunk az Ő nevében. Még a Szűz Máriához, az angyalokhoz, a szentekhez szóló imádságokat is egyenest Istenhez intézi az Egyház és az Úr nevében fejezi be, mert Krisztus nélkül nincs kegyelem.
Mivel Krisztus üdvösségünkért halt meg, azért azt, „ami az üdvösség rendje ellen van, nem kérhetjük az Úr nevében”. (Szent Ágoston) S mivel csak a mindentudó Isten tudja, mi válik javunkra, legokosabban tesszük, ha a meghallgatás módját Őreá bízzuk.
Bramante II. Gyula pápa kívánságára megtervezte s lerajzolta a nagy világcsodát, a Szent Péter bazilikát, s kisfiával küldte el a tervet a pápának, aki kihúzta pénzes szekrényének egy fiókját és így szólt a fiúhoz: „Markolj bele!” – „Markolj bele te, szentséges Atya, neked nagyobb a kezed!” – felelte a fiú. – Mi is a legokosabban tesszük, ha az Úr belátására és nagylelkűségére bízzuk magunkat; így biztosan mindig jól járunk.
d) A figyelem: Ez kettőt követel: A lélek figyelmét, összeszedettséget és a helyes testtartást.
Képzeletünk sokszor úgy száguldoz ide-oda, mint a fékezetlen vadcsikó, s úgy vagyunk gondolatainkkal, mintha egy csapat szöcskét kellene rendben tartanunk. Mihelyt ilyenkor észrevesszük a szórakozottságot, megrántjuk a figyelem gyeplőjét és lelkünk szemét újfent Istenre irányítjuk. Lelkünk ilyetén megrendszabályozása küszködéssel jár, de a jóakarat miatt az ilyen nehézkes imádság is érdemszerző, sőt kedvesebb lehet Isten előtt az „édes” imádságnál.
Az ilyen szórakozottság gyengeségünk következménye, tökéletlenség és nem bűn. Ellenben a szándékos szórakozottság, melyet leküzdeni nem akarunk, figyelmetlenség Istennel szemben. Még jóbarátunk is megneheztel, ha komoly szavaira oda nem figyelünk; mennyivel inkább bántó Istenre nézve, hogy éppen akkor nem figyelünk rá, mikor állítólag vele bizalmasan értekezni akarunk. Az imádságos lelkület követelménye, hogy testünk tartása is tiszteletet fejezzen ki, mikor Istennel beszélünk; legtermészetesebb, ha az isteni felséggel térden állva közlekedünk.
7. A papoknak, szerzeteseknek minden napra megszabta az Egyház az imádságok minőségét és mennyiségét; Világi gyermekei számára nem adott ilyen törvényt, számukra a szokás a törvény, mely legalább reggeli, esti, evés előtt s után, s harangszóra való imádságot ír elő. Szentmisét hallgatni, szentségekben részesülni, szóval Istennel érintkezni imádság nélkül nem lehet.
8. Az imádság lelki kötelékénél is szorosabb kötelék származik a fogadalomból és rokonából, az esküből. E lelki kötelék az ember akarata által szövődik, de ha egyszer megvan, nem függ többé az ember akaratától. A becsületszó emberrel szemben is kötelez, mennyivel inkább Istennel szemben. Pedig a fogadalom, az eskü Istennek adott becsületszó.
A fogadalom legkiválóbb fajtája a szerzetesi fogadalom, mellyel az ember saját személyét és egész életét kizárólag Isten szolgálatára szenteli. E fogadalom alapgondolata: Te Uram, értem éltél-haltál, én is Érted akarok élni-halni. Ha aztán a fogadalmas fogadalma szellemében él, keresztény tökéletességre jut. Ez az oka, hogy a szerzetesi életet tökéletes életnek nevezik. Azonban fogadalom nélkül is csak az áldozatos szeretet vezet a tökéletességre.
Az eskü hivatkozás a mindentudó Istenre, hogy az igazságtól el nem térünk, vállalt kötelezettségünket híven teljesítjük. A házasfél, a katona, a hivatalnok amúgy is tartozik kötelességeit teljesíteni: de az eskü a mindentudó és végtelenül szent Isten elébe teszi a hivatásbeli kötelességet, s így még kötelezőbbé teszi. A hitvestárs, a katona, a hivatalnok hűtlensége nemcsak kötelességmulasztás, hanem egyben esküszegés.
Fogadalom s eskü tárgya csak erkölcsös dolog lehet, s mivel roppant szent dolog, csak komoly megfontolás gyümölcse lehet. A könnyelmű esküdözés nyers s könnyelmű lelkületre vall. A komoly keresztény csak a felsőbbség felszólítására esküszik, s akkor is vigyáz, hogy hajszálnyira el ne térjen az igazságtól; az esküvel vállalt kötelezettséghez pedig minden kísértés és csábítás közepette hű marad.
Az igazság birodalma valóság, bár egy része érzékeinken túl fekszik. A természet igazságainak csak egy részét ismerjük. A természetfölötti igazság birodalma is valóság, bár még az észen is túl fekszik. Ha a természetfeletti igazságot lelkünkbe fogadjuk, e láthatatlan világ igazságai teljesen átváltoztatják, megnemesítik lelkünket, életünket.
Isten gyermeke más világban él – ész és akarat, természetes belátás s igyekezet nem elég ebben a világban, Isten gyermekének életéhez az örökkévalóság nagy gondolatai szükségesek, s az összekötő kapocs, a közlekedési eszköz a lélek s az örökkévaló között az imádság (a legtágabb értelemben).
Isten gyermekének életéhez az örökkévalóság nagy tényei és gondolatai adják az éltető erőt s a magasba emelő energiát. A fizikai energiát csak legújabban tudja az ember kormányozható léghajók, repülőgépek hajtására felhasználni; a lelki repülés tudománya Isten felé olyan régi, mint maga az emberiség. A levegőben repülni azonban nem minden ember dolga: Isten felé repülni azonban minden ember hivatása.
16. A lelki emésztésről
1. Ha tudni akarjuk, micsoda a lelki emésztés, csak a test táplálkozását kell megfigyelnünk, s nyomban tudjuk, hogyan megy végbe a lélek táplálkozása.
a) Mi táplálja a testet? A tápláló étel-ital; tehát nem bármi, ami megrágható s lenyelhető. Micsoda a lélek tápláléka? Az igazság. A lelket azok az igazságok táplálják, növesztik, erősítik, melyek viszonyban vannak az élettel. Ilyenek a józan bölcselet s a vallás igazságai. Az evangélium tárháza az „élet igéinek”.
b) Micsoda a testi táplálkozás fő-fő-törvénye? A testet nem az az étel-ital táplálja, amit az ember megeszik s megiszik, hanem az, mit a gyomor megemészt. Amit a gyomor meg nem emészt, teher rá nézve, melytől szabadulni igyekszik, mert különben maga a gyomor is belebetegszik.
A lelket nem az az életigazság táplálja, mely az emlékezet raktárában van, hanem csak az, melyet a lélek megemészt. Ha az emlékezetet túltömjük, a lélek egyszerűen kiveti, s a feledés homályába süllyeszti a felesleges terhet, s kellemetlen érzést kelt a lélekben még az emlékezés is a meg nem emésztett teherre.
c) A testi emésztéshez nemcsak a gyomor, hanem az egész organizmus szükséges. A lelki emésztést is nem az ész végzi egymagában, hanem az egész lelki organizmus. Az ész az emlékezet raktárából veszi az igazságot, az élet igéit. A képzelet mint ügyes bűvész érzéki képbe öltözteti az igazságot. Ezzel kettőt ér el a képzelet: 1) világosabbá, érthetőbbé teszi az igazságot az ész előtt, 2) az érzéki szemléltető képpel felkelti az érzéki vágyó tehetség érdeklődését. Ez utóbbi tehetség hullámzása végül a lelki akaratot hozza mozgásba, mely magáévá teszi az igazságot s azt mondja: Ez az igazság az én igazságom, ehhez tartom magam. Így lesz az igazságból a lélekben gondolat, érzés, elhatározás, tett. Amiből csak gondolat születik, az csak félig megemésztett étel.
d) A test sok mindenfélét eszik-iszik. De micsoda a sokféle ételnek-italnak a terméke? Csak egy: piros, éltető vér, melyet a szív a test minden tagjának szállít, melyből a test minden porcikája él. A lélek is sok mindenféle igazsággal táplálkozik. De micsoda a sok lelki táplálék végső terméke? Lelki vér: indító ok a cselekvésre. Micsoda ez a lelki művelet, mely az igazságot lelki vérré alakítja? Ez az elmélkedés. Másfajta táplálkozás, emésztés a lélek számára nincs.
Az emlékezés csak az emlékezet raktárát gazdagítja. Ez csak előfeltétele a lelki emésztésnek. Még a megértés, vagyis amikor az ész megrágja az igazságot, sem lelki emésztés, csak egyik részlete a lelki táplálkozásnak. Csakis az elmélkedés vált ki érzést a lélekből, s csak az érzelem nyomása alatt születik meg az akarat elhatározása s a tett.
Élni nem annyi, mint gondolkodni: élni annyi, mint gondolkodni, érezni, határozni, tenni. Amint a helyes táplálkozást tanulnia kell az embernek: a lelki táplálkozást, az elmélkedést is gyakorlattal kell elsajátítania.
Lássuk a lelki emésztést gyakorlati példában!
2. Isten mindentudó. Ez az igazság az életbölcsesség egyik fő-fő forrása. A tudat, hogy olyasvalaki figyel ránk, kinek ítélete becses a szemünkben, nagy hatással van ránk. De van-e az égen és földön valaki, kinek ítélete többet nyomna a latban, mint Isten ítélete? Mit gondol, mit tart rólam Isten? Az Ő ítéletétől függ sorsom, boldogulásom!
a) A király székvárosában székel, csak néhanapján néz körül országában. Az együgyű, korlátolt emberek azt hiszik, hogy a mennyei király is az ég valamely zugában lakik, vagy tán az ég kellős közepén székel, s egyszer ide, másszor oda figyel, amint éppen kedve tartja. Mily együgyű felfogás! Isten végtelen szellem, nem valahol van, hanem mindenütt van. Benne van a világban, „in ipso vivimus, movemur et sumus” [benne élünk, mozgunk és vagyunk], de ott van a világ határain túl is. Ott van az angyalok, a szentek lakóhelyén, de itt van a földön is, nemcsak a templomban, hanem saját lakásomban is, az utcán, az erdőben, a tengeren, a föld mélységes tárnáiban. Nincs zugocska a mindenségben, hol azt írhatnák: Nincs itthon, elutazott. – Isten mindenütt ott van, Ő soha sincs távol.
b) Ha mindenütt ott van, lát is mindent. Én csak azt a kis kört tudom áttekinteni, ahol éppen tartózkodom: ezért az én látóhatárom roppant korlátolt. Eszem a képzelet szárnyán tovább nyargalhat a szememnél, egy pillanat alatt a világ határaihoz szárnyalhat. De eszem látása is korlátolt, sokszor még a körülöttem levő dolgokat sem tudja meglátni, annál kevésbé tudja valójukat felfogni. – Én egyszerre csak egy dologra tudok figyelni: Isten, mintha milliárdnyi szeme volna, egyszerre mindenre tud figyelni. Ezerhétszázmillió [1910-es adat] ember él most a földön; Isten tudja, mit gondol, érez, tesz az az ezerhétszázmillió ember s nemcsak most tudja mindenkinek titkait s dolgait, de nem is fogja soha elfelejteni. Isten mindentudó.
c) Születésemtől figyel rám, mintha egyéb dolga sem volna. Ami bennem s körülöttem történik a bölcsőtől a sírig, mindaz fel van jegyezve nála. Ez a mindentudó Isten életem történetírója. Minden gondolatomat, szavamat, érzelmemet, elhatározásomat, tettemet, mulasztásomat feljegyzi, de nem mulatságból teszi, hanem szerfelett komoly célból.
Ha egy ezermester a lélekről is tudna felvételeket csinálni s éppen rajtam próbálná meg bűvészetét s életemet minden titkaival együtt kinematográfban bemutatná rokonaimnak, ismerőseimnek, az egész világnak, tán halálra rémülnék. Isten pedig a valóságban ilyen bűvész: mindenről csinál pillanatnyi felvételeket, s a halálom után elém tárja életemet, sőt az ítélet nagy napján az egész világ előtt leleplez engem; mindenki, még az ördög is látja minden rejtett gondolatomat is. „Semmi sincs elrejtve, mi fel nem fedeztetnék.” – Értem már most, hogy az elkárhozott gonoszak a hegyekhez fordulnak s rimánkodva kérik őket, hogy rájuk omoljanak s égető gyalázatukat befödjék. Hogyan festene életem, ha úgy kerülnék az ítéletre, mint ahogy most vagyok?
d) Egy szobrász egy templom oromzata számára készített szobrot. Egyik látogatója csodálkozva mondotta a szobrásznak: „Minek az a felesleges gond és munka? Hisz e szobor a magasba kerül, a hátulját emberi szem sohasem látja meg, minek tehát a hátsó rész gondos faragása és simítása?” A szobrász kurtán felelte: „Isten szemei mindent látnak!”
Az én jellemem szobrát is látja Isten. De vajon Isten szeme elé való-e e szobor? Nincsenek-e rajta repedések, foltok, durva dudorodások? Isten gyermekének, eszes embernek, vagy degenerált állatnak a képét mutatja-e a szobor, vagy éppenséggel rút ördög vigyorog belőle?
Ha szüleim látnak, ha tanáraim figyelnek, nem merek aljasságra vetemedni; akkor hát miért követek strucc-politikát a mindentudó nagy Istennel szemben? Miért hunyom be lelkem szemét, mikor a tisztátalanság ganéjbogarai mászkálnak lelkemben, miért nem merek Istenre nézni, mikor vétkezni akarok? Ő lát engem, s én homokba dugom fejemet, mint az üldözött strucc madár, s ostobán úgy teszek, mintha nem látna engem? Gyermek, ostoba gyermek voltam, valahányszor Istenről megfeledkezve vétkezni mertem.
e) Isten lát engem: tehát folyton Isten magas színe előtt forgok. Mikor az egész iskola színe előtt akarom magamat ügyességemben produkálni, hogy összeszedem erőmet, ügyességemet. Jellemem szobrát nem egy világ, hanem a felséges nagy Isten előtt faragom, in conspectu Dei [Isten tekintete előtt] dolgozom, s ez ne sarkaljon gondos munkára? Ne kerüljön éktelen bűnfolt jellemem szobrára, mert Isten színe előtt s Isten számára dolgozom! Magis mori, quam foedari! [Inkább meghalni, mint bemocskolódni.] Nem akarok szégyent vallani mennyei Atyám előtt!
Gyalázatot nem írok életem könyvébe. A katona meghal a fővezér szemeláttára, de gyáván nem hátrál, s én gyáván engedjek a kísértésnek, mikor Isten színe előtt harcolok? Nem – magis móri, quam foedari!
Jól akarok dolgozni, főleg tetteim indító okait akarom megfigyelni, a szándékot akarom megvizsgálni: Jót jól fogok tenni. A „hogyan” szerez nekem becsületet és dicsőséget mindentudó Istenem előtt!
17. A szentmiseáldozat
1. Az áldozat olyan régi, mint maga az emberiség, olyan régi, mint a vallás. Ez a tény azt bizonyítja, hogy az áldozatbemutatás a lélek természetes szükséglete. Csak a mohamedanizmus és protestantizmus nem ismer áldozatot, ami jelzi, hogy e vallásokat olyanok gyártották, akik nem tudtak olvasni az emberi szív mélyében.
Az az ember, aki áldozatot mutat be az isteni felségnek, áldozatával ekképp beszél Istenhez: Uram Istenem! Te adtad testemet-lelkemet, minden porcikámat. Te adod nekem mindazt, amivel élek. Nélküled nem élnék, nélküled nem boldogulhatok. Te uram vagy s én szolgád vagyok, ki feltétlenül és mindenestül magát szent akaratod alá rendelni tartozik. Mégis vétkeztem s eljátszottam jogomat arra, hogy éljek. Engesztelésül, uraságod elismeréséül vedd kegyesen ezt az áldozatot, mint személyem, életem helyettesét, s ha akarod, magam is meghalok érted. Minden porcikámmal, létem minden pillanatában Neked kellene szolgálnom; mivel ezt nem tehetem, fogadd kegyesen ezt az áldozatot, mint jó akaratomnak jelét, míg egykoron az örökkévalóságban kizárólagosan a te tiszteletedre égő tiszta áldozat leszek szent felséged előtt!
Mivel az áldozat az ember helyettesítője, s az ember élete s mindaz, ami az életet fenntartja, Isten adománya: azért áldozott az ember minden időben olyasmit Istennek, aminek élete van, vagy ami fenntartja az életet.
Az áldozat beszéde a feltétlen meghódolás az isteni felség előtt, az imádás szava: az áldozat nyelvén csak Istennel beszélhet az ember, mert az áldozat Isten legfőbb uraságának elismerése s Istenen kívül nincs más legfőbb úr. Az áldozat a feltétlen meghódolás szava, ami az áldozatnak s a vallásnak a veleje.
Mivel az áldozat Isten kizárólagos koronabirtoka, senkit Istenen kívül meg nem illet: Szűz Mária, az angyalok, a szentek ünnepein is Istennek mutatják be a szentmiseáldozatot. Az imádsággal leginkább belsőleg tiszteljük Istent, az áldozat külső tett mélységes bensőséggel, azért az áldozat legjobban felel meg az ember szellemi s érzéki természetének, s legalkalmasabb a közös isteni tiszteletre.
2. A krisztusi vallásnak maga a szerzője egyben az áldozata is: a kereszten függő Isten-ember mindazok nevében ismeri el az isteni felséget, mindazokért hal meg engesztelésül, akiknek természetét magára öltötte.
3. A szentmise (concio missa est – görögül liturgia) a keresztáldozatnak, sőt az egész megváltás isteni drámájának megismétlése. E dráma három felvonása: a) Isten Fia leereszkedik az emberiséghez s a Szentlélek által emberi testet-lelket ölt magára. A szentmisében ugyanaz az Isten Fia leereszkedik az oltárra s ugyancsak a Szentlék által mintegy újonnan megtestesül, a kenyeret és bort saját testévé-vérévé változtatja.
b) Krisztus végig járja a szenvedések kálváriáját s végül meghal a keresztfán. A szentmisében ugyan nem szenved s nem hal meg, de teste s vére külön-külön van, hozzá a kenyér és bor alakja mintegy megsemmisíti isteni dicsőségét, mintegy börtönbe zárja.
c) Krisztus megdicsőülve feltámad, teste szellemivé lesz. A szentmisében is nem azzal a testtel van jelen, mellyel a földön járt-kelt, hanem megdicsőült testével, mely nem hal meg többé és szellemek módjára van jelen. (Mindenütt egészében.) A keresztfán meghalt az Üdvözítő az emberiség bűneiért, s egyszer s mindenkorra eleget tett az isteni felségnek: A szentmisében befejezi a megváltás művét, amennyiben a keresztáldozat érdemeit közli híveivel. Ily módon a szentmise nemcsak megismétli, de mintegy kiegészíti a keresztáldozatot, folytatólag végrehajtja a megváltást.
[A Schott misszálé ezt a titkot így fejezi ki Úrnapja ünnepének előszavában: „Isten Fia megtestesülésekor a Legszentebb Szentháromság öléből az emberi nem ölébe lépett be; a szent Eucharisztia által, megtestesülését mintegy életet adóan kitágítva, az egyes ember lelkébe lép be.”]
Valamikor „körüljárt az Úr jót cselekedvén”, a szentmisében is körüljár a föld kerekségén jót cselekedvén, áldást osztva mindazokra, kik vele érintkeznek. „Miként a Nap az egész földkerekségre önti világosságát és melegét, és szünet nélkül áldást hoz a földre: így nincs óra, melyben az Úr a földkerekség valamely pontján áldását ne öntené az emberekre. Körüljár jót cselekedvén.” (Stolz Albán)
A szentmise tehát nem képletes, hanem valóságos megismétlése a golgotai áldozatnak. Az áldozatot bemutató pap és az áldozat mindkettőben ugyanaz; a cél: Isten dicsősége, az emberek üdvössége hasonlóan azonos. Mindkettő egyformán az isteni szeretet, irgalom s mindenhatóság bizonyítéka.
A miséző pap csak szolga, eszköz az igazi főpap, Krisztus kezében; a miséző pap Krisztus isteni ereje nélkül tehetetlen volna, nem egy embernek, de az egész emberiségnek nincs akkora ereje, hogy a kenyeret s bort Krisztus testévé és vérévé változtassa.
3. Az Úr Jézus mint az egész emberiség feje és főpapja isteni szeretetének, irgalmának és mindenhatóságának eredményét: szentséges testét és vérét oda teszi az emberek kezébe, dúsgazdaggá teszi a szegény embereket, hogy aztán az emberek valóban Istenhez méltó tiszteletet s hódolatot adhassanak az isteni felségnek. A szentmise által az isteni felség valóban isteni, vagyis végtelen tiszteletet nyer tőlünk; a mi hódolatunk filléréhez odateszi az Úr a maga hódolatának végtelen értékét s ilyetén módon mi főpapunk révén végtelen értéket adunk az isteni felségnek.
Az által, hogy a szentmisében Krisztus és az ember együtt működik, a) akkora tiszteletet nyer az isteni felség, hogy nagyobbat már nem is nyerhet (dicsőítés), Krisztus b) ott van az oltáron, mennyei Atyja színe elé helyezi magát, mintegy mutogatja neki szent sebeit mondván: Atyám! Íme, ezekért is halált szenvedtem, könyörülj hát rajtuk, add meg nekik a megtérés kegyelmét (engesztelés)! Az Úr szava c) kimondhatatlan módon könyörög, mintegy belemarkol Atyja szívébe, hogy Őt irgalomra indítsa, s nekünk kegyelmet szerezzen (kérés). Végül d) a szentmisében az ember akkora ellenértéket ad Istennek, hogy nagyobbat még az Ő isteni nagysága sem követelhet (hálaadás).
4. A pap az egész hitközség nevében, s az egész hitközségért mutatja be a szentmisét. ….
5. Az irgalom legszentebb órájában hangzott el az isteni parancsolat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) Az isteni parancsolat betartásának minimumát az Egyház másodika parancsolata írja elő: „Vasár- és ünnepnap szentmisét becsületesen hallgass.”
A szolgai munkától vasár- és ünnepnap azért kell tartózkodnunk, hogy lelkünknek szabbatja, pihenője legyen, és a földi gondoktól szabadulva becsületesen szentmisét hallgathassunk. E parancsolat áthágása súlyos bűn. Miért? Főleg két okból.
1) A szentmise végtelen tiszteletet ad az isteni Felségnek. Szűz Mária, az angyalok, a szentek, a föld összes embereinek imádságai meg se közelítik a szentmiséből fakadó tiszteletet. Aki az Úrnak szentelt napon készakarva nem hallgat szentmisét, végtelen tiszteletet von el az isteni Felségtől. Az ilyennek viselkedése annál csúnyább, mert maga az Úr akarja kezébe adni a végtelen hódolat s tisztelet isteni pénzét, s ő nem nyújtja ki kezét az isteni kincs után.
2) A szentmise hallgatása a kegyelem életének tápláléka, Isten gyermekeinek lelki szükséglete. Innen kell Isten gyermekének magába szívnia az istengyermeki lelkületet. Már most: miként az, ki terített asztal mellett éhhalálra kárhoztatja magát, súlyosan vétkezik természetes élete ellen: Isten gyermeke is, ki isteni kihallgatásra, isteni lakomára hivatalos, melyen isteni erőt nyer lelke számára, súlyosan vétkezik lelki élete ellen, mikor készakarva, Istent mintegy fitymálva nem járul a kegyelem isteni forrásához.
Súlyosbítják mulasztását az okok, melyek miatt e csúnya mulasztás rendszerint történik: „dolgom van, csúnya az idő, hideg van, kirándulásra megyek, mulatságon voltam s most pihennem kell” stb. stb. Aki így beszél az isteni felséggel, valóban alávaló módon viselkedik. A komoly ok, az alapos félelem a nagy meghűléstől, a jelentékeny kárral járó munka elhagyása, a nagy távolság lehet mentő ok, de rendszerint kicsiségekről van szó, melyeket csak kényes kényelmünk, restségünk nagyít s alakít mentő okká.
A harang kettőt hív a templomba: az Istenembert, s téged. Az Úr eljő, hogy magát érted feláldozza, s te, kiért az oltárra ereszkedik le, tunyán kényelmeskedel? Aki nem érzi szükségét, hogy vasár- s ünnepnap a földi gondoktól szabaduljon és alázattal az isteni felség elé járuljon, az lehet gazdag ember, lehet előkelő ember, lehet tudós ember, lehet „becsületes ember”, csak egy nem lehet: Mennyei Atyjának becsületes gyermeke, Krisztus igaz híve. Mióta Krisztus drága vére árán megváltotta a világot, minden igaz híve szentmisehallgatással szenteli meg az Úr napját. S ha Krisztusnak hűséges követőjét betegség, beteg ápolása, a nagy távolság, vagy más fontos ok megakadályozza a szentmise hallgatásában, legalább lelkileg vesz részt vasár- s ünnepnap a plébániai szentmisében; azaz legalább azt megteszi, ami tőle telik. Isten gyermekének nagy méltósága nagy kötelességekkel jár!
Isten gyermekének lenni többet jelent, mint „becsületes” embernek lenni. A török, a pogány is ember; nemcsak ember, de sokan közülük „becsületes” ember is akar lenni. A protestáns is pályázik a „becsületes” ember méltóságára. Török, pogány, protestáns nem hallgat szentmisét, hisz nincs is szentmiséjük, a protestáns keresztény, de a protestáló elfogultság megfosztotta őt Isten gyermekeinek e nagy kincsétől. Akkora a protestáns elfogultság, hogy a világ legszentebb isteni tényét „rút bálványozásnak” minősíti.
A szentmise hallgatása nem az ember, hanem Isten gyermekének a kötelessége, melyet az Isteni Felség ró udvari népére. A katolikus lehet ember misehallgatás nélkül, lehet „becsületes” ember, csak egy nem lehet: Istennek becsületes gyermeke. Istennek becsületkódexe másképp hangzik, mint az „emberek becsületkódexe”.
TOVÁBB
Feltéve: 2022. június 20.
|