1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje

MÁSODIK FEJEZET: AZ EGYHÁZ LAICIZÁLÁSA A szekularizáció. A szerzetesrendek eltörlése. A nemzeti egyház. Róma és Párizs harca. A hierarchia kettéhasítása. A forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés korántsem mondta ki az utolsó szót, amikor először nyirbálta meg az Egyház jogkörét; az igazi rombolás csak ezután következett. Mindazért, ami történt – s aminek terhével majdnem az egész 19. századon át kellett viaskodnia az Egyháznak a liberális állammal – a felelősség a nemzetgyűlés ú. n. egyházi bizottságára nehezedik, amelynek szellemi irányítói Durand, Lanjuinis, Treilhard és Martineau voltak. Ők lettek a forradalom új kánonistái; és ahogy középkori elődeik az Egyházat a királyi hatalomnak, ők a polgárság vezette államnak akarták alávetni. Törekvésük dühös támogatókat nyert a párizsi jakobinus klubban és ennek vidéki fiókjaiban. E forradalmi klubokba sereglett állástalan színészek, újságírók, ügyvédek, orvosok és tanárok kizárólag a régi rendszer támaszaként tekintettek az Egyházra, s nyilvános előadásaiknál a karzatokon és agitációs beszédeiknél az utcán a lázadó csőcselék természetesen egyetértett velük. De nem ellenkezett a nemzetgyűlés sem, mikor tagjai és árnyalatai lassanként és tisztán a radikálisokra cserélődtek ki. Az Egyháznak pedig az uralomra jutott politikai irány együttfutói között kellett látnia saját abbéit, sőt Talleyrand vezetésével még néhány püspökét is. Közülük egyesek csak akkor kaptak észhez, mikor Marat, Danton és Robespierre rémuralmát hozták el azok, akikhez csatlakoztak, s a forradalom hullahegyeken járt. A támadás – mint általában mindig – először az Egyház anyagi alapjai ellen irányult. A francia egyház vagyona már az Ancien Régime számára olyan valami volt, amit csökkenteni kívántak. Az állam már 1749-ben eltiltotta a holtkézi birtokok növelését. Turgot pedig felállította azt az elméletet, hogy az állam jogosan rendelkezhetik az alapítványi javak felett, a forradalmi Raynal abbé pedig egyenesen az állam tulajdonának kívánt látni minden egyházi birtokot. A szekularizációnak ők az elméleti megalapozói, hiszen Mirabeau és társai, amikor rátették kezüket az egyházi javadalmakra, nem tettek mást, mint gyakorlatilag is megvalósították ezeket az elméleteket. A forradalomnak már első két éve költségesebb volt, mint amilyen a háború. Necker annakidején még csak egy milliárdban jelölte meg azt az összeget, amelyet az Ancien Régime mint pénzbeli terhet az egész 18. század folyamán felhalmozott, Mirabeau 1789. október 10-én már másfél milliárdról kellett hogy beszéljen; a többlet a forradalom eredménye volt. Juigné érsek felajánlotta az államháztartás rendbehozatalára az Egyház összes nélkülözhető aranyát és ezüstjét, Boisgelin Aux-i érsek pedig 400 millióért vállalt kezességet, csakhogy a szekularizációt kikerülhesse. A forradalom vezérkara úgy tudta, hogy az egyházi vagyon 3 milliárdot ér, minek fordultak volna ők kegyes adományokhoz, mikor Raynal abbé szerint az összes egyházi javak az államot illették meg.      Elvételükre Talleyrand, Autun püspöke biztatta a nemzetgyűlést. Boisgelin érsek megkísérelte megmagyarázni neki, hogy az Egyház vagyona nem papi öncélokat szolgál, hanem a papság megélhetésén felül mindenekelőtt az intézmények fenntartását. A nemzetgyűlésben Mirabeau megnyugtatta az érseket, hogy mindama célokról, amiket ezek szolgálnak, ezentúl majd a kormány gondoskodik, a papság megélhetéséről is; a lelkipásztoroknak legalább évi 1200 frankot fizet. Chapelier Rennes követe viszont feleslegesnek tartott minden magyarázkodást: a privilégiumok eltörlése megtörtént, tehát a papság sem tarthatja meg vagyonát, mert ezzel továbbra is külön rend lenne az államban, ami a jogegyenlőséget borítaná fel.      Maury abbé ezt álokoskodásnak tartotta s az érvek hosszú sorával bizonyítgatta az Egyház vagyonjogi képességét és azt, hogy tulajdonjog nélkül lehetetlenség szabadságról beszélni, holott a szabadság a forradalmi gondolat alappillére. Nem hitt Mirabeau ígéreteinek sem, Talleyrandnak pedig szemére vetette, hogy kétszínű játékot űz, mert míg perigordi apát korában szentnek és sérthetetlennek hirdette az egyházi vagyont, most mint püspök, közprédának akarja odadobni. De figyelmeztette összes képviselőtársait, hogy jól fontolják meg lépésük következményét, mert példájuk követőkre talál s rövidesen elkövetkezik az idő, amikor őket is éppen úgy megrabolják, amint ők szándékoznak most az Egyházat. Intése nem használt. A Versaillesből Párizsba költözött nemzetgyűlés nagy többsége 1789. november 2-án megszavazta Talleyrand indítványát és kimondta, hogy a katolikus Egyház javait – a protestáns felekezetekét érintetlenül hagyva – az állam veszi kezelésbe s ugyancsak ő gondoskodik a kultuszkiadásokról s a papság fizetéséről. Boisgelin érsek lemondóan jegyezte meg erre, hogy a klérus ügye elveszett. 1789. november 19-től egészen 1793. március 19-ig a legdurvább szekularizáció dühöngése szakadt a francia egyházra. A nemzetgyűlés az elidegenített oltár- és korona-javak terhére 400 milliós értékben öt %-os kötvényeket bocsátott ki, az ú. n. assignátákat. Necker ellenezte ezt, de Mirabeau mellette volt, s míg Necker elvesztette népszerűségét és valósággal menekülnie kellett Franciaországból, Mirabeau népszerűsége és befolyása mindenki másnak fölébe nőtt. Ellenzéke már nem is akadt: a jobboldali lassan az emigrációba szivárgott ki, a radikális pártárnyalatok pedig amúgy is az Egyház ellen voltak. Sorra szavazták meg, hogy az egyházi birtokok kezelését az egyes departementek és kerületek vegyék át, valamint azt, hogy a templomok, kollégiumok, szemináriumok és kórházak kivételével az Egyház tulajdonában lévő összes ingatlan vagyontárgyakat áruba kell bocsátani.      A hirtelen piacra került óriási földterületek fantasztikus mértékben lenyomták a földárakat és összezavarták a gazdasági helyzetet, azonkívül a föld nem is a nép, hanem a vagyonos polgárság kezébe került; ekkor kezdett földet szerezni Franciaországban is a zsidóság, de bőségesen jutott az összeíró és végrehajtó közegeknek is. Mirabeau, aki köré Franciaország politikája fonódott, nem jelentett szabatosan körvonalazott programot, csak a demokrácia lángeszű demagógját, akinek azonban kétségtelen érzéke volt a legbonyolultabb politikai helyzetek felett való uralomra. Nem lehetetlen, hogy sikerrel kísérelte volna meg a királyi hatalom köré középpontosítani az új rendszer még alaktalan politikai erőit, de meghalt. Hamvai a Panteonná átalakított Szent Genovéva templomába kerülhettek, míg Robespierre irigy féltékenysége szét nem szóratta őket éppúgy, ahogyan Mirabeau a francia egyház földi vagyonát. Elmúlása után tovább folytatódott a másfélezeréves francia kereszténység roppant örökségének szétszórása, eladták a püspöki palotákat, a szemináriumokat, a kolostorokat, utánuk a kiszemelt templomokat, egyházi kincseket és felszereléseket, végül már a kórházakat is. A francia egyház birtokai idegen kezekbe kerültek; templomai kaszinókká, magazinokká és színházakká alakultak át. Az apátsági monostorok és püspöki paloták új urak várkastélyaivá lettek s a rengeteg műkincs és kegytárgy a rablott jószágok sorsában osztozkodott s a műkereskedők boltjait gazdagította, akárcsak kevéssel azelőtt nálunk, amikor II. József eltörölte szerzetesrendjeinket. Az ily eljárásról elmondhatta Minitier püspök: szolgaságba süllyedt az Egyház, papjai pedig az állam fizetett szolgáinak sorsára kerültek. Közülük, akik azt hitték, hogy most már gondtalanul élhetik világukat, nagyon csalódtak, hiszen még a lelkipásztorok is a megígért 1200 frankot késedelmesen, majd csökkentve kapták, 1795-ben pedig a kormány végleg beszüntette. Kegyetlen jövő várt rájuk. Sajnos, nem akadt, aki ezek érdekében hathatósan el tudott volna járni. Amíg a diplomáciai viszony meg nem szakadt, VI. Pius a várakozás álláspontjára helyezkedett s legfeljebb atyai szeretettel kérte Franciaországot, hogy ne rohanjon vesztébe. De hiába, hiszen Dugnani párizsi nunciusát jóformán meg sem hallgatták. A forradalmárok előtt a pápa megszűnt a világegyház feje lenni s személyét nem becsülték többre, mint bármely más püspökét. S ha Franciaország bíboros követét, Bernist egyideig még Rómában felejtették, az ő hatásköre csupán arra terjedhetett ki, hogy a befejezett tényeket jelentse a Szentszéknek. A pápa XVI. Lajosra sem támaszkodhatott, hiszen a guillotine készen állt, hogy bármely pillanatban nyakát szegje, ha szembefordul a forradalom intézkedéseivel. A pápa szíve mélyéig szánta sorsát, de szentesítéseit még így sem helyeselhette s így a szerencsétlen király két világnézet malomköve között őrlődött, de vele együtt mállott szét a hierarchia is. Nem lett volna teljes a szekularizáció, ha a vesztesek listáján nem szerepeltek volna külön és egészen súlyos tételekkel a szerzetesrendek. A nemzetgyűlés 1790. február 13-án mintegy 4000 kolostort s 60.000 férfi és női szerzetest érintve törölt el minden fogadalmat és oszlatta fel az összes szerzetházakat. A nemzetgyűlés előtt ott volt a Párizs melletti Szent Márton monostor 13 bencésének nyilatkozata, melynek értelmében készek voltak évi 1500 livres nyugdíj ellenében apátsági javaikat az államnak kiszolgáltatni, fogadalmukat megszűntnek jelenteni ki és úgy élni, mint bármely más szabad francia polgár.      Szereplésük nem áll elszigetelten, különösen a férfi szerzetházak elvilágiasodását eléggé előmozdította a korábbi gallikán állam politika, amely különböző rendeleteivel meglazította a rendi regulákat, elmosta az eredeti célkitűzéseket; így egészen természetes, hogy a forradalom eseményeinek nyugtalansága átcsapott az elvilágiasodott életű kolostorok falain, s közülük nem egyből érkeztek a nemzetgyűléshez memorandumok a kérdés rendezésére. A nemzetgyűlés hajlandó volt erre, de tévedett, mikor azzal szerette volna magát igazolni, hogy a szerzetesek között sok konkoly feketéllett, mert azért aranylott ott a tiszta búza is. Példáját adták ennek a Marolles apátság bencései, akik viszont a szentmártoniakkal ellentétben odanyilatkoztak, hogy abban az életformában akarnak élni, sőt ha kell, meghalni, melyet szabadon választottak. S minél vastagabb falak választották el őket a világ szellemétől, mint pl. a kapucinusokat, trappistákat és karthauziakat, annál nyomatékosabban jutott kifejezésre a kolostor imádságos magányának a szeretete. Az apácák pedig még a férfiakat is megszégyenítették felemelő heroizmusukkal. Kevés kivétellel készek voltak inkább a halált választani, mint Istennek tett fogadalmukat megszegni. De mit törődött ezekkel a nemzetgyűlés, mikor Treilhard és társai fejükbe vették, hogy véget vetnek a szerzetesi intézménynek. A kérdés gyors elintézésére az egyházi bizottság 15 fős számát kétszeresére emelték, de eleve úgy, hogy a többséget a radikális világnézet hívei alkossák. De egyébként is az volt a vélemény, hogy az Egyház volt a régi rezsim minden bűnének vádlottja, s alapjában véve vita nélkül fogadták el azt a tervet, hogy a nemzetgyűlés törölje el a fogadalmakat, oszlassa fel az összes szerzetesházakat s a szekularizált rendtagokat részesítse nyugdíjban. A nemzetgyűlés azonban nem hagyta szó nélkül a bizottság munkáját, a javaslat itt legalább elvi ellenzékre talált.      Bonal és La Fare püspökök próbálták megvédeni a szerzetesség megtámadott intézményét, amelyben a forradalom zilált pénzügyi viszonyait rendezni kívánók csak a felosztásra és értékesítésre váró anyagi javakat látták. A nemzetgyűlés valóban mint ilyent látta a szerzetesség intézményét s a forradalmi irány fenntartását kívánó koalíciója is ebből a szempontból ítélte meg: a szerzetesi vagyon a forradalom financiáinak további rendezéséhez kellett – viszont a szerzetesség megszüntetését eszmei alappal kívánta megokolni.      Az a néhány szónok, aki a szerzetességnek mint intézménynek védelmében szót emelt, tulajdonképpen hiába és feleslegesen döngette a javaslat érveit, amelyek mögött nem volt kimondva az igazi cél. A forradalmi pártkonglomerátum viszont a felindulás valóságos orkánjával fogadta a javaslat ellen való érvelést s egyértelműleg a szerzetesrendek feloszlatását követelte. Barnave egyszerűen minden ígéret és kárpótlás nélkül akarta feloszlattatni a szerzetházakat, Garat pedig azzal érvelt, hogy a szabadság Istennek a legszebb ajándéka és ezt az Egyház nem törheti bele a megkötöttség örök bilincseibe. Egyébként a vita mindössze két és fél óráig folyt, az eredmény természetesen az lett, hogy a nemzetgyűlés kimondta, miszerint a francia állam nem ismeri el többé a szerzetesi fogadalmakat s ezeket nem csak a jövőre, de a múltra nézve is megszűntnek tekinti. Mindkét nembeli rendtagok szabadon elhagyhatják kolostoraikat, s akik ezt önként megteszik, évi 700-1200 livres nyugdíjban részesülnek. A törvény azonnal életbe lépett és a forradalom sietett birtokába venni az egyes házakat és rendi vagyonokat. Annyit megtett, hogy a rendek elöregedett és tehetetlen tagjai részére fenntartott egy-egy házat, de oly kikötéssel, hogy hátralevő életüket minden szerzetesi forma nélkül élik le. A többiek elszéledtek. A lazábbak közül sokan szegődtek a forradalom szolgálatába, azok, akik előrelátták az események fordulatait, részben külföldre menekültek, részben rokonaiknál és ismerőseiknél húzódtak meg. A forradalom egyházpolitikájában ezután nyíltan felemelkedett a gallikán hagyományok igézete, a nemzeti egyháznak az a kísértése, amely korszakról-korszakra ott lebegett Franciaország felett s magában a francia hierarchiában és papságban is megvolt hagyományának töretlen vonala. Csak az Egyház végtelen óvatosságán és türelmén s a 16. századi nagy hitszakadásban szerzett tapasztalatain múlott, hogy a hierarchikus jogrend teljes felborításának ez a kísérlete s a papságnak az ú. n. polgári alkotmányba való belekényszerítése nem lett skizmává vagy eretnekséggé.      Pedig gondolati alapjai nyíltan skizmatikusak voltak. Az volt a cél, hogy a francia egyházat kiszabadítsák a római pápa joghatósága alól, nemzeti jelleget adjanak neki s mint ilyen morális támasza és fenntartója legyen az új politikai irányzatnak. A nemzeti egyház előkészítő munkálatait vezető kör egyik tagja, Martineau nyugodt lelkiismerettel jelentette ki, hogy munkájuk az őskeresztény Egyház fegyelmét fogja visszaállítani. Ő készítette el a papság alkotmányát, míg szolgálati szabályzatát Expilly abbé, amiért jutalmul az alkotmányos püspökök közé emelkedhetett. Végül Durand az egyházi alapok s a patronátus kérdését oldotta meg.      Kiindulópontjuk az állam teljes szuverenitása volt, amelynél fogva az állam önhatalmúlag szabályozhatja az egyházi életet. Elgondolásuk szerint csak azokat a papi állásokat szükséges meghagyni, amelyek a nép oktatására és lelki szükségleteinek kielégítésére szolgálnak, a többieket el kell törölni, mindenekelőtt a nem lelkipásztori rendeltetésű benefíciumokat, a kanonoki és egyéb javadalmakat nyújtó stallumokat. Kívánatosnak tartották az egyházszerkezetnek látszólag ideális, de valójában politikai célokat szolgáló demokratizálását s hivatkoztak az első keresztény századokban dívó szokásra, amely szerint a nép választotta meg püspökeit, s ezek is csak azokat szentelhették papokká, akiket a hívők közössége kívánt. Ezután a francia nép is így válassza meg lelkipásztorait. Így lesznek ők a nép barátjai, akik megérdemlik, hogy a nemzet ne csak akkor gondoskodjék róluk, mikor még munkaképesek, hanem azután is, ha már a munkából kidőltek. Ily beállítással kétségtelennek látszott, hogy a nemzetgyűlés ezt a tervet is megszavazza. Treilhard az 1790. május 29-én megindult általános vitában azt bizonyította, hogy amennyiben az államhatalom bizonyos reformot szükségesnek lát, annak keresztülvitelét nem akadályozhatja meg senki sem, az állam intézkedési joga még a vallásra is kiterjed. A javaslat másik támogatója, Camus ügyvédi rabulisztikával bizonyította, hogy a nemzet egyetemét képviselő Conventnek megvan a joga, hogy a vallást megváltoztassa, bár ők ezt nem teszik, mert lelkiismeretfurdalás nélkül nem tudnák vallásukat elhagyni.      Nagyon kevesen voltak, akik nyíltan vagy óvatosan a javaslat mögött meghúzódó okokat és célokat tagadni merték. Boisgelin érsek nem tagadta, hogy voltak hibák, elismerte, hogy ezek kiküszöbölésére helyes lenne az Egyház eredeti tisztaságát visszaállítani, viszont kétségbe vonta, hogy erre a feladatra akár a világi hatóság, akár pedig a király lenne az illetékes. Rámutatott, hogy Krisztus nem ezeket bízta meg szent missziójának a folytatásával, hanem az apostolokat és ezek utódait, akiknek lelki ügyekben a világi hatóságok és királyok egyaránt engedelmességgel tartoznak. Amikor tehát ilyen mélyreható reformokról van szó, szükséges az ő tanácsaikat kikérni és azokat követni. Még világosabban kifejtette ezt Goulard abbé, amikor azt ajánlotta a nemzetgyűlésnek, hogy a tervezetet küldje el a király a pápának felülvizsgálás végett, mert különben a skizma kikerülhetetlen. A vita most már átcsúszott elvi térre s a javaslat védelmezői közül többen éppen az Egyház egész mivoltának valóságát és igazságát kezdték támadni.      Robespierre, Rousseau Contrat social-jára támaszkodva érvelt amellett, hogy semmi jelentősége sincs a papság lelki feladatainak, s csak annyiban van létjogosultságuk, amennyi hasznot hajtanak a társadalmi szükségletnek. Értette ezalatt a családalapítás kötelezettségét is. 1790. május 31-én befejeződött az általános vita s mielőtt megkezdődött volna a részleges tárgyalás, Bonal, Clermont püspöke a nemzetgyűlés józanságára hivatkozva még egyszer kérte, hogy fogadják el Boisgelin érsek javaslatát s a kérdést előbb legalább az összehívandó nemzeti zsinattal tárgyaltassák le, mert különben nem teremt közmegnyugvást. Egy másik csoport nevében Guégan abbé újból hangoztatta, hogy a gallikán egyház szabadsága mellett vegyék tekintetbe a szent kánonok előírásait is. Ha hinni lehet Durandnak, az egyházi bizottság hajlandó lett volna ezt elfogadni, de az újból közbelépő Camus dialektikájával felborított minden józan megegyezést. Érvei közé bőven merített az evangéliumokból, a trienti zsinat határozataiból, nemkülönben a Pontifikáléból s ezek egyoldalú felsorakoztatásával hangoztatta, hogy az Egyháznak a jelen kérdés megoldásában nem lehet szava. Elismerte, hogy az ordo a kizárólagos forrása az egész világra szóló papi és püspöki joghatóságnak s csupán a jó rend kívánja meg, hogy ez mégis határok közé szoruljon. De ki illetékes erre? Szerinte nem az Egyház, hanem az állam, mivel az előbbinek nincsenek területi határai, az utóbbinak pedig igen, s ezeken belül korlátlan hatalommal rendelkezik. Ha tehát az Egyház elvileg magának követeli is a lelki joghatóságot, gyakorlatilag csak az állam valósíthatja meg. Ha a nemzetgyűlés nem félt volna az igazságtól, Camusnak csattanós cáfolatot adhatott volna. Ámde ennek lehurrogása már szokássá vált, éppen ezért az ellenzék elhallgatott, csupán annyit jegyzett meg, hogy a képviselők illetéktelenek az egyházi reformok bevezetésére s ezzel otthagyta az üléstermet. Ezzel még inkább a malmukra hajtotta a vizet, amelynek eredménye az volt, hogy július 12-én nehézség nélkül megszavazták a nemzeti egyházat.      Nemzeti jellegét abban domborították ki, hogy idegen püspök vagy metropolita többé nem gyakorolhat joghatóságot a francia katolicizmus felett. Ha kifejezetten nem is említették a pápát, de az idegen értelmező mégis csak reá vonatkozott, hiszen Lanjuinais többször utalt rá, de csak a „római” püspök kitétellel. Camus pedig felvetette a kérdést: mi a pápa? S felelete ez volt: püspök, Krisztus szolgája, mint a többi, akinek a hatósága a római egyházmegyére terjed ki, éppen ezért itt az ideje, hogy a francia egyház megszabaduljon szolgaságából. Az új püspökök a nemzeti egyház alkotmánya szerint többé nem fordulhattak hozzá megerősítésért, s ha mégis bejelentették megválasztásukat, ez nem jelentett többet, mint hogy a hitegységet meg akarták vele őrizni. Eddig Franciaországnak 18 érseksége és 108 püspöksége volt. Ez a szám most a 83 departementnak megfelelően leapadt 10 érsekségre és 73 püspökségre, a többi pedig töröltetett. A leendő főpásztorokat és plébánosokat a nép választotta, ugyanúgy, mint a képviselőket és a tisztviselőket. S a választók névjegyzékéből hiába akarta Gregoire abbé kirekeszteni a nem-katolikusokat, ezt a kiváltságot megkapták a másvallásúak is. Egyébként a nemzetgyűlés az államra ruházta a Szentszék eddigi jogait. Ez lett a legfőbb bírói fórum, ahová a papságnak nézeteltérése esetén fellebbezni kellett, s annyira alárendelt viszonyba került, hogy pl. a püspök vagy plébános még székhelyét sem hagyhatta el 15 napon túl a megyei, illetve járási direktórium engedélye nélkül. S hogy az állami joghatóság teljes legyen, a püspököknek, mielőtt az érsek felszentelte volna őket, a plébánosoknak pedig a püspök által történt megerősítésük után esküvel kellett megfogadniuk, hogy gondosan őrködnek híveik felett, a nemzethez, törvényekhez s a királyhoz hűségesek maradnak s a polgári alkotmányt minden erejükkel fenntartják. De számíthatott-e a forradalmi alkotmány a papságra, mikor ennek jogait ennyire megnyirbálta? Az eddigiek azt mutatták, hogy nem egészen, a továbbiak pedig még élesebb ellenállást váltottak ki. Ennek előszele megcsapta a nemzetgyűlést már az utolsó napon, amikor Target képviselő azt indítványozta, hogy július 14-én, a Mars-mezei szövetség ünnepén kivétel nélkül mindenki tegye le a hűségesküt. Bonal püspök tiltakozott ellene, kijelentvén, hogy nagyon jól tudja, mivel tartozik Istennek s mivel a császárnak, s az előbbit nem hajlandó megrövidíteni az utóbbi kedvéért. Felfogása igen sok pap helyeslésével találkozott s bizony szép számmal akadtak, akik kedvetlenül vettek részt azon a Te Deum-os misén, amit az antik-motívumokkal feldíszített „haza oltárán” Talleyrand pontifikált, s elcsuklott hangjuk, mikor a félárbocra engedett zászlóerdő előtt kinyílt a 300.000 ajak, hogy elmondja az új alkotmány „Esküszöm” igéit. Az ilyenek Róma felé tekintettek s onnan várták az utasítást. A pápai diplomácia mindeddig mintha passzívnak mutatkozott volna a Párizsban lejátszódott jelenségekkel szemben. Pedig a kúriában jól látták, miről van szó. VI. Pius az 1790. március 29-én tartott titkos konzisztóriumon szerencsétlennek nevezte önmagát, akinek eddig hallgatnia kellett, azonban nincs kihez fordulnia: a püspökök meg vannak fosztva minden tekintélyüktől, a papság megaláztatott, a király elvesztette minden hatalmát. A mögött, hogy a középponti egyházkormányzat miért nem volt eddig is erélyesebb, elsősorban az állt, hogy a pápai diplomácia hitt és remélt, s eljárásait mindig a simaság jellemezte. Így akarta VI. Pius az Egyház védelmét biztosítani II. Katalin ellenében Oroszországban, Lipót nagyhercegnél Toscanában s II. Józsefnél Bécsben.      Másodsorban a köztársasági kormányzat egészen kényes kérdésekben igyekezett a tényeket legalább kifelé elferdíteni. Így a szekularizáció s a szerzetesrendek eltörlése már befejezett tény volt, amikor a külügyek minisztere, Montmorin azzal áltatta Bemist, a bíboros-követet s általa a pápát, hogy nincs ok aggodalomra, hiszen a szentesítés joga a királyé, ő pedig még nem mondta ki az utolsó szót. S amikor Dugnani megírta, hogy ez megtörtént, sőt nagyobb veszedelmekre is készen kell lenni, a pápa imát rendelt el, hogy a francia egyház ezeket elkerülhesse.      Szegény XVI. Lajos csak abban tudott ragaszkodni elődeinek régi „nagy” stílusához, hogy szemrehányásokat tett ezért a „sértésért”; vádjai ellenében szelíd iróniával hangzik a pápa e válasza: „Az Isten adja, hogy a legkeresztényibb királyt ne fenyegesse nagyobb csapás, mint a mi imádságunk!” A FORRADALOM szellemi tartalmában hovatovább nyíltan felmerült a pápaellenesség. Sajtópropagandája a pápa egyházi és világi főhatósága ellen fordult, személye élclapok nevetséges karikatúrája s pamfletek torzfigurája lett. Avignont fellázították ellene, hűséges alattvalóit jégvermekbe dobálták, s az ősi pápai hűbér Franciaországhoz csatlakozott. De a pápa csak a nemzeti egyház kimondásakor szakította meg hallgatását. 1790. július 10-én levelet irt Lajos királynak, szemére vetette Avignon forradalmasítását, de legfőképpen a nemzeti egyházzal való kísérletezést. Hangsúlyozta, hogy atyai szeretete nem szűnt meg irányában, de egyházfői kötelessége előírja, hogy ezután ne csak a kérés és ima fegyverét használja, hanem a keményebb eszközöket is, ha szentesíti a nemzetgyűlés határozatát. Azt még a király sem hiheti el, hogy a politikai testületnek jogában állna az Egyház tanítását és egész jogrendjét önkényesen változtatni. Az ilyen eljárás csak arra alkalmas, hogy vallásháborút szítson, amire sem a koronának, sem a tiarának nincs szüksége. Kérnie kell, hogy ez esetben hallgassa meg püspökeit, főképp két tanácsosát: Cicé bordeauxi és Pompignan viennei érseket s azután cselekedjék.      Lajos viszont az utóbbit már megtette s a két érsek tanácsa az volt, hogy a nemzetgyűlés ellenséges áramlatainak vezéreit nem lehet tovább ingerelni s bizonyos korrektívumok végrehajtása után végzését szentesíteni kell. A király ezt megígérte s most a pápa vétót mondott. Lajos helyzete nem volt könnyű két fél között, mindenesetre azzal próbálkozott, hogy időt nyerjen. A nemzetgyűlést arra kérte, hogy várjon még a szentesítéssel, a pápát pedig arra, tekintve saját és országa veszélyes helyzetét, adja meg ideiglenesen hozzájárulását legalább a tervbevett egyházmegyei rendezésekhez, a káptalanok feloszlatásához s a püspökök megválasztási módjához, mert ha ezt megtagadja, a szakadás bekövetkezik. A pápa számára is súlyos volt a kérdés. Ha a király kívánságát elfogadja, egy forradalmi törvényhozó- és kormányzótestület kerekedik fölébe a francia egyháznak, ha megtagadja, elszakadhat tőle Franciaország. A veszélyes következések mindkét megoldásban egyforma súllyal fenyegettek. A pápa legalább következetes akart maradni s azért ragaszkodott a kimondott vétóhoz, annál inkább, mert bíborosai s a Rómába emigrált papok szintén ezt ajánlották neki. Azonkívül legalábbis a skizma ellen számíthatott a hierarchia belső ellenállására, amikor Boisgelin érsek harminc püspöktársával kiadott egy emlékiratot, amelyben síkraszállt az Egyház jogelvei mellett s az egész nemzeti egyház tervezetének elfogadását a kúriától tette függővé. Egymásután jelentek meg a püspöki pásztorlevelek, melyek szintén élénk tiltakozást jelentettek az új rend ellen. Megszólaltak a feloszlatott káptalanok tagjai, az egyházmegyék püspökei és érsekei, akik ugyancsak ragaszkodtak állásukhoz, s kijelentették, hogy csak az erőszak hurcolhatja el őket székhelyeikről. Melléjük állt igen sok város és falu népe, ami a pápa lépésének biztonságát bizonyos mértékben növelte. Igaz, hogy ezekkel szemben ott álltak a renegátok, Loménie sensi bíboros-érsek, Savine viviersi, Jarente orléansi és Talleyrand autuni püspök s az alsópapság selejtes rétege. Ezek azon voltak, hogy a nemzetgyűlés ne engedjen, a király pedig teljesítse szentesítési kötelezettségét. Felesleges volt az előbbit biztatni, mikor a mérsékletre semmi kedvet sem érzett. Ellenkezőleg, amikor megtudta, miért késik a király ígéretének a beváltása, a legkíméletlenebb hajszát indította meg a pápa ellen. Királyával még nem gorombáskodott, legalább is kerülte annak külső megnyilatkozását. Amikor egyik küldöttsége 1790. augusztus 24-én névnapja alkalmával felkereste, hogy üdvözölje, követendő mintaképül védőszentjét, Szent Lajost állította elébe, mint aki vérbeli gallikán volt s emiatt állandó ellentétben élt a római kúriával. Gyönyörű gratuláció, melynek jogosultságát azzal iparkodtak alátámasztani, hogy a pápa az európai udvarokat Franciaország megtámadására uszítja. De még hazugabb vádak is elhangzottak ellene a nemzetgyűlés csarnokában, melyek utolsó akkordja mindig az volt, hogy a pápa és a francia klérus egyetemesen vesse magát alá a nemzetgyűlés határozatainak, mert semmiféle ultramontán vétót nem hajlandók elfogadni s a hangoskodó papság szájkosarat kap s állásától fel lesz függesztve. A sok fenyegetésre hiába figyelmeztette Maury abbé társait, hogy vigyázzanak és szükség nélkül ne legyenek mártírok, mitsem használt. Nem egy főpap és abbé szólásra emelkedett s kijelentette, hogy neki az alkotmányos Egyház és az eskü nem kell. Még kevésbé szánhatta rá magát a pápa, bármennyire kérte a király. Hiszen ha elfogadja, olyan árt indít meg, amely keresztül hömpölyög Európa valamennyi államán, ha pedig javításokat végez rajta, nem marad belőle semmi, s így csak a régi rendhez ragaszkodhatik. Szánta XVI. Lajost, hiszen a csőcselék szennyes torka már nemcsak az ő személyét bántotta, hanem brutálisan támadta feleségét is. Már erre való tekintettel is újra kérte, hogy könyörüljön meg rajta s szabadítsa meg országát a biztosan bekövetkezendő skizmától. Ez így is, úgy is kikerülhetetlennek látszott. Ha nemet mond, csak Franciaországot veszíti el, de ha igent, hozzá még a becsületét is, hiszen elvtagadást követ el, amikor Egyházát kalózok kezére játssza át. Pius pápának tehát meg kellett maradnia az egyszer már kimondott szó mellett.      Lajos számára nehezebb volt a választás. Alternatíva előtt állott. Ha a szentesítést megadja, valószínűleg a pápa közösíti ki, ha megtagadja, a jakobinus areopág ítélkezik felette. Fűhöz-fához kapkodott tanácsért, de sem az alkotmányosok, sem az alkotmányellenesek nem tudtak neki megnyugtató kiutat mutatni. Végül is az előbbiek terrorját veszedelmesebbnek tartva, megadta magát sorsának s 1790. december 26-án szentesítette az egyház új alkotmányát. Másnap, aki az alkotmányos esküt elsőnek tette le, Gregoire abbé volt. Erre annál inkább lekötelezve érezte magát, mivel a nemzetgyűlés még november 29-én kimondta, hogy mindazok a püspökök és lelkipásztorok, akik a polgári alkotmányra a szentesítést követő 8 napon belül meg nem esküsznek, elveszítik hivatalukat. Lelkiismeretét azzal igyekezett megnyugtatni, s a maga módjának másokat is megnyerni, hogy az új törvény nem sérti a dogmákat, sem a hierarchiát, de még a pápa joghatóságát sem. Önámítása csak 62 képviselőt tévesztett meg, s ezek utána szintén letették az esküt. De a többi nem igen jelentkezett. A nemzetgyűlést kínosan lepte meg a nem várt ellenállás s csak akkor derült fel, mikor 1791. január 2-án addigi magatartásához híven Talleyrand is letette az esküt. Csatlakozott hozzá Gobel, akit ő szentelt fel püspöknek s jutalmul megkapta a párizsi érsekséget. Ide kell számítanunk még Loméniét, Savinet és Jarentet, de a többi bizony elmaradt. A nemzetgyűlés 40 főpapjának nem Talleyrand volt a mintaképe, hanem Bonal, aki meg merte kockáztatni, hogy az előírt esküt ő bizony le nem teszi. Hiába zúgott ellene a jakobinusok hangorkánja, hiába üvöltötte kint a csőcselék: lámpavasra a rebellisekkel, erre a feleletet Poitiers aggastyán püspöke adta meg, mikor így szólt: 70 éves ember vagyok, ebből 35 évet töltöttem a püspökségben, de úgy, hogy erőmhöz képest mindig jót gyakoroltam. Az idő és munka terhétől meggörnyedtem, nem akarom hátralévő időmet úgy leélni, hogy megbecstelenítsem azt oly esküvel, ami lelkiismeretemmel ellenkezik. E helyett inkább választom a szegénységet és a reám váró megpróbáltatást.      Hitvalló megnyilatkozása nem maradt hatás nélkül társaira, de az abbé képviselőkre sem. Mikor hozzá hasonlóan beszélt Agen főpásztora, ennek egyik papja így tette nevetségessé a nemzetgyűlést: ti állítólag az őskeresztény egyházat szándékoztok visszaállítani; helyes, tehát én is úgy cselekszem, mint akkor Szent Lőrinc: követem püspökömet. Öt pedig követték mások, úgyhogy január 4-én, mikor lejárt számukra az eskütétel utolsó határideje, mindössze 107 papképviselő tette le az esküt az alkotmányra, de ezek közül húszan csakhamar megbánták lépésüket és az esküt visszavonták. Az alsópapság árulóinak az arányszáma másutt sem állt rosszabbul, ami annál inkább értékelendő, hiszen a kényelmesebb megélhetés ígéretével csalogatták őket az államegyházba. És mégis ennek ellenére Párizsban, ahol legjobban tombolt a jakobinus terror, 50 plébános közül csupán 23 szegődött hozzá. Strassburgban és Bordeauxban 3-3, Revennesben 2, Nimesben, Arrasban és Aixben 1-1. Orléans, Lyon és Nantes kivételével a többi városokban is a papság nagyon tiszteletreméltóan viselkedett, bár számolnia kellett vele, hogy kenyere ezután az üldözés lesz.      De a klérus frontja végeredményben mégis kettészakadt, az ú. n. alkotmányos és alkotmányellenes papságra. A forradalomnak megnyert rétegek közvéleménye hiába tömjénezte a forradalomhoz csatlakozottakat, a hívő kereszténynek megmaradt tömeg érzésvilága és ösztöne az Egyházon kívüli elvek és joghatások alárendeltjei ellen fordult. Gobel hiába kapta meg a párizsi érseki méltóságot, Expilly a quimperi, Gregoire a loir-chen püspökséget, a nép egyiket sem becsülte. A hívők serege elfordult tőlük, olyannyira, hogy még a szentségeket sem akarta elfogadni azoktól a szökevény szerzetesektől, felfüggesztett német és holland papoktól, akiket a hatalom küldött hozzájuk plébánosnak.      A közérzületre jellemző, hogy még Lajos király is csak az alkotmányellenes papokat tűrte meg környezetében. Korábbi lelkiatyját kizárólag azért bocsátotta el, mivel letette az esküt; s kápolnájának küszöbét csak olyan pap léphette át, aki hű maradt az Egyházhoz. Ezt persze csak titokban tehette s mikor az ügy kipattant és a jakobinus csőcselék megtudta, hogy a húsvéti ünnepekre azért utazik ki St. Cloudba, hogy ott fel nem esküdt papnál gyónhasson és áldozhasson, megtámadta kocsiját s gúnyos szitkok kíséretében követelte, hogy térjen vissza a Tuilleriákba. Az eset élesen rávilágít arra, hogy a nemzeti egyház mennyire nem volt szívügye s csak a félelem szentesíttette vele azt. Alkotmánya csak üzlet.      Sokkal határozottabb fellépést mutatott római követe, Bernis bíboros, aki nem törődve azzal, hogy megbízatását visszavonják, még februárban közölte kormányával, hogy az esküt nem teszi le. Elmozdítása után meg is szűnt Franciaország római képviselete, mert VI. Pius viszont utódját, gróf Segurt éppen alkotmányos érzelmei miatt nem fogadhatta el. Erre Montmorion válasza az volt, hogy a kormány Dugnani pápai nunciust menesztette vissza Rómába. A diplomáciai külsőségek szerint való szakítás már nem számított a forradalmi Franciaország és az egyházi főhatalom kapcsolataiban. A nuncius eddig is csupán megfigyelője lehetett az eseményeknek; feladata most már pusztán az lett, hogy átadta a párizsi kormánynak VI. Pius 1791. április 13-án kelt kárhoztató brévéjét, s azután haladéktalanul indult vissza Rómába. Mielőtt VI. Pius rászánta volna magát a Franciaországban uralomra jutott irány nyílt kárhoztatására, próbálta Franciaországot az egyházi körökre gyakorolt magánjellegű nyomással, a francia hierarchia főbbjeinek küldött levelekben a hitbeli heterodoxiától visszatartani. Csak amikor látnia kellett, hogy minden kísérlete dugába dől s emellett Spanyolországtól is megkapta szükség esetére a támogatást, akkor mondta ki sújtó ítéletét. Kárhoztató brévéjében most sorra vett minden jogtalanságot, amit a forradalom eddig elkövetett: a konkordátum sorozatos megszegését, a vallásszabadságnak általános és korlátozások nélküli s egyházellenes éllel való kimondását, a papi javak elkobzását, a szerzetesrendek feloszlatását, a szerzetesek és apácák üldözését. Az új állam a papság polgári alkotmányával hadat üzent a pápai primátusnak s a papi rendet elszakította az. egyházi főhatalomtól, akárcsak hajdan VIII. Henrik az angol hierarchiát – olyan esküt kényszerített rá, mely nemcsak a fegyelmet, hanem a dogmák határát is érinti. Kánonellenesen rendezte az egyházmegyéket s Luther és Kálvin módján a főpásztorok megválasztását. Gyűlölete kizárólag a katolicizmus ellen irányult, hiszen csak a római Egyház ellen követte el e sorozatos túlkapásokat. A pápa eddig tartózkodott attól, hogy az alkotmány szerzőit kiközösítse, de ettől már nem állhatott el, mert a polgári alkotmány szöges ellentétben volt a dogmákkal, az Egyház egész szervezetével, s célja nem volt más, mint a katolikus vallás megsemmisítése.      Névszerint is kiközösítette Talleyrandot. Mindazokat a papokat, akik az esküt letették, felfüggesztéssel fenyegette meg, ha 40 napon belül nem vonnák vissza esküjüket. Nem hiányzott buzdító szava a klérus hűséges rétegéhez sem. A francia népet pedig a legkomolyabban figyelmeztette, hogy ősei hite mellett tartson ki és álljon ellen a skizmának. Szakítson meg minden lelki közösséget az ú. n. alkotmányos papokkal s legyen továbbra is egységben az Egyház látható fejével.      Dugnani e nevezetes okmányt május 2-án nyújtotta át Montmorinnek s 31-én már elutazott. Uditoreja, Quarantotti még egy ideig Párizsban maradt, de augusztus 2-án ő is elhagyta a forradalom városát. Ettől kezdve titkos megbízással Salamon abbé képviselte a pápát az üldözőbe vett francia hívők között. A kormány leplezni szerette volna e kemény iratot, de többen titokban lemásolták s hólabda-rendszer szerint terjedt városról-falura. A jakobinus tömeg azzal akarta magát megbosszulni, hogy VI. Pius képét meggyalázta s nyilvánosan elégette, a forradalmi kormány pedig Avignonon kívül a másik pápai birtokra, Venaissinre is rátette kezét.