NEGYEDIK FEJEZET:
A DIREKTÓRIUM ZSARNOKI URALMA
A sötét háttér. A szektarianizmus és a terror hullámzása. A pápaság megalázása. Róma elfoglalása s VI. Pius halála.
A rémuralom bukásával az emigránsok közül sokan azt hitték, hogy a forradalom, vagy legalábbis annak társadalom- és egyházellenes iránya megszűnt. Azokat azonban, akik külföldről már most visszatértek, még mindig keserű kiábrándulás várta Franciaországban. A rémuralom utóhatásai még korántsem szűntek. meg, a társadalom meg volt félemlítve, a kormányzat központi uralma pedig erősen és abszolutisztikusan érvényesült. Papíron ugyan sok minden megvolt, többek közt a vallásszabadság is, az Egyház intézményeinek, papjainak, szerzeteseinek, híveinek, törekvéseinek üldözése elvileg megszűnt, de valójában ugyanaz az élesen vallás- és egyházellenes légkör terjengett, mint a rémuralom alatt.
Az új alkotmány szerint a hármas tagozatú törvényhozó és végrehajtó szervezet gyakorolta a hatalmat: az ötszázak, az öregek tanácsa és egy 5 tagú direktórium. Az általuk képviselt politikai, szellemi és világnézeti rendszer nem tudott végleg szakítani az előbbivel, kevés kivétellel átvette annak elveit és célkitűzéseit s csak módszereiben különbözött tőle, amennyiben nem volt annyira vérengző. Ezért is nevezték 4 évét a forradalom „félrém-uralmának”. A törvényhozó testület ötszázas tanácsában még sokan voltak olyanok, akik a rémuralom megszüntetésében a forradalom megszakítását látták s ezért iparkodtak a jakobinus irányvonalból annyit átmenteni, amennyit csak lehetett. Ezektől persze sem az Ancien Régime maradandó értékei, sem pedig az üldözött klérus nem várhatta a vallás és a hívek érdekeinek védelmét. A törvényszentesítő vagy a javaslatokat elvető öregek tanácsában már több volt a higgadtság, de még ezek sem képviselték azt a réteget, amely felszámolást kívánt a forradalom rettenetes rendszerével.
A viszonyok különben sem voltak olyanok, hogy a társadalom szellemi és anyagi életét könnyen normális irányba lehetett volna terelni. Földművelés, ipar és kereskedelem a leglassúbb ütemben dolgozott. A mindennapi megélhetés cikkeit még mindig titkos kereskedelmi központokból, hallatlanul magas árakon hozták forgalomba. A papírpénz annyira elértéktelenedett, hogy pl. még 1797 elején is 1.000 frank ú. n. mandatban, vagy 3.000 asszignátákban csupán 1 ezüst frankkal ért fel. Ezek a jelenségek váltották ki a szociális és gazdasági élet mielőbbi rendbehozatalának kívánságát a tömegekben s ez volt az a pont, ahol a direktórium félrendszere végzetesen hibázott s előkészítette útját a francia fegyverek már feltűnt üstökösének, Napóleonnak is.
Napóleon a direktóriumnak egyik igen erős belső válságán át férkőzött a hatalomhoz, akkor, amikor a direktórium rendszerén belül helyzetüket még mindig tartani tudó jakobinusok szárnya a rémuralom visszaállítására tört s még egyszer meg akarta mozgatni a párizsi utcát. A forradalmi kísérletet Bonaparte tábornok verette le.
De a direktórium a jakobinusok mellett halálos ellenségeinek tekintette a monarchia újból jelentkező híveit is. Sőt múltjuk, tanultságuk, politikai iskolázottságuk miatt még a véreskezű forradalmároknál is veszedelmesebb ellenfeleket látott bennük. A száműzetésből visszatérő papságot pedig a monarchia és a régi uralkodóház szálláscsinálójának tartotta. Ezért aztán velük szemben továbbra is a terror eszközeit alkalmazta. A direktórium évei alatt 800 royalistának dél-amerikai száműzetésbe kellett menni, a papságnál pedig a kormányzat szigorúan megkövetelte a királyság megtagadásának esküje mellett a polgári joghatóságnak való alávetés esküjét is. A pápa most sem engedte meg ennek az eskünek letételét s így az egyházhű papság helyzete most is majdnem olyan rossz volt mint a rémuralomban.
A direktórium először pusztán rendészeti eszközökkel próbálta megtörni a papság ellenállását. Mind az otthonmaradt, mind a külföldről hazatérő papság munkáját csak azon feltétel mellett volt hajlandó megtűrni, ha leteszik a kettős esküt. E nélkül a papok nem kaptak polgárjogot. A templomok zárva maradtak előttük, nyilvános istentiszteletet nem végezhettek, szentségeket nem szolgáltathattak ki, s így csak titokban misézhettek azokban a szükségkápolnákká átalakított magánhelyiségekben, amelyek a rémuralom alatt szolgáltak vigasztalásul az otthon bujkáló egyháziaknak és velük érző híveiknek.
A direktórium ezeken a rendészeti eszközökön túl, érthető készséggel támogatta azokat a törekvéseket is, melyek az Egyház belső bomlását iparkodtak elősegíteni. Az egyik ilyen kísérlet a gallikanizmus visszaállítása volt. A mozgalom élén Gregoire abbé állott. Több ízben sürgette az istentiszteleti rend és az egyházi szertartások szabadságát, de sohasem a római, hanem a régi gallikán egyház szellemében, melyet most teljesen nemzeti és köztársasági színezetűnek képzelt el. A hivatalos közegek részéről természetesen nem talált ellenzésre, hiszen az általa keltett szakadás csak gyengíthette az Egyház erőit.
Gregoire mellé több forradalmi, „alkotmányos esküt” tett püspök is csatlakozott. Gregoire ezekkel együtt adta ki első „pásztorlevelét”, mely ismertette és megindokolta a külön államegyház kísérletét. Hogy minél nagyobb nyilvánosságot biztosítsanak maguknak, 1795 májusában megindították a Vallás Évkönyvét, s ugyanakkor hozzáláttak a szervezés munkájához.
Amikor már kellő számú követőre találtak s Gregoire azt hitte, hogy megfelelő mozgalmi támaszték van mögötte, 1797. augusztus 1-re összehívta az ú. n. „nemzeti zsinatot”. Ezen 9 püspök vett részt s a távol maradtakat 52 abbé helyettesítette. Velük immár másodszor törtek be a párizsi Notre Dame szentélyébe a legújabb kor kezdetének zavaros vallási és egyházszervező mozgalmai. Az imént az ész-kultusz kapott ott oltárt, most pedig a köztársasági hódolat.
Gregoire-ék zsinata merész önáltatással kimondta, hogy megmarad az evangélium tanítása s a katolikus Egyház dogmái mellett, sőt az államilag engedélyezett válás ellenében fenntartja a házasság felbonthatatlanságát is. De ugyanakkor kijelentette, hogy az egész francia katolicizmus aláveti magát a köztársaság törvényeinek. A résztvevők ezt azzal is kifejezésre juttatták, hogy letették a királyságot elvető esküt. Szakadár voltukat jellemzi, hogy a „nem alkotmányos” papokat kizárták maguk közül, súlyos szavakkal ítélték el magatartásukat és átvették a polgári alkotmánynak több egyházellenes intézkedéseit. Egészen természetes, hogy eljárásukat VI. Pius elítélte, összejövetelüket álzsinatnak jelentette ki s a gallikán egyháznak általuk tervezett újraéledését nem vette tudomásul. De maga a francia nép is nagy részében mosolygott rajtuk s az álzsinatot élceivel és gúnyverseivel tette nevetségessé.
Még élesebb vonalban tért el a katolikus Egyháztól az ú. n. theophilantropikusok felekezete, amely tulajdonképpen a szabadkőművességből sarjadzott ki. Alapítója, Hauy Valentin is páholytag volt. Liturgiájuk, melyet az élet különböző lelki szükségleteire szerkesztettek, tele volt szimbólumokkal. A felekezet dogmatikája csak két tételt vallott: Isten létezését és a lélek halhatatlanságát. Etikája a nyilvános és magán áhítatgyakorlatokkal összekötött öntökéletesedést szorgalmazta. Romantikus szemlélete a természet nagy templomának a világ teremtőjéhez emelő hangulatát hangoztatta, de mint határozottabb vallásszervezeti kísérlet nem utasította vissza a kőből emelteket sem.
A forradalom ú. n. polgári kapcsolatait mi sem jellemzi jobban, mint ennek a polgári páholyokból kiindult vallásalapítási kísérletnek való kedvezés: átengedték nekik a Notre Dame és a St. Eustache templomokat. Az itt tartott áhítatgyakorlatokon az aposztata Dubroca szónokolt. Liturgiájukat kiegészítették Konfucius, Zoroaszter, Aristoteles, Voltaire és Franklin műveiből vett részek felolvasásával is. A theophilantropizmus szélsőséges, de halvány kísérlet volt: a szabadkőművesség vallásalapító próbálkozása a francia forradalom zavarosában. Amíg főpapjuk, Larevelliere a direktórium tagja volt, még gyülekeztek köréje hívek, de amikor innen kibukott (1799), a „vallás” máról-holnapra elenyészett és 1802-ben Napóleon végleg beszüntette.
Mellettük még más, jelentéktelen szekták is felburjánzottak, a kormány pedig tűrte és támogatta ezeket, csakhogy gyengítse a katolicizmus erejét. Ugyanekkor azonban jelentkeztek a katolicizmus belső sajátos erői is, egyelőre azonban a hitélet terén, anélkül, hogy közös mozgalmi szervezet alakját öltötték volna. A Vendée erős katolicizmusa most is példát adott: a tartomány népe előhívta rejtőzködő papjait, nyíltan megindultak a templomokban az istentiszteletek, újra megszólaltak a tornyok harangjai. S egyebütt is, egyre nagyobb számmal szállingóztak haza az emigráns papok. Az „alkotmányos” papok közül pedig a legtöbb újra felvette törvényes kapcsolatát az Egyház hierarchikus fegyelmével, a plébániatemplomok is újra megnyílhattak. A társadalom egyre szélesebb rétegeiben szólalt meg a vágy az ősi hit után, újból helyreálltak a zárdaközösségek, s megkezdte működését néhány régi iskola.
Közben a társadalomban egyre feszültebbé vált a politika és a kenyér krízise. A fennálló uralom elvileg demokratikus formája, amely mögött tulajdonképpen egy kisebb csoport diktatúrája állt, elvesztette hitelét és erejét s a történelmi hagyományok uralmának s az Egyházzal való rokonszenvnek még az új rendszer legfőbb hivatalaiban is voltak hívei. A katolikus vallás nem játszotta többé a néma gyermek szerepét. 1797 júniusában Camille Jordan, Lyon fiatal képviselője már figyelmeztetni merte a parlamentet: „A polgári békét a vallási béke és a szabad vallásgyakorlat által teremtsék meg!”
Mindazok előtt, akik elfogulatlanul szemlélték a politikai helyzet alakulását, józanul vették számba erőit, újból úgy tűnt föl a katolicizmus, mint amely ellen, vagy amely nélkül nem lehetséges a közéleti viszonyok tartós rendezése. Az ötszázak tanácsa 1797. augusztus 24-én el is készült egy javaslattal, mely hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, melyekkel. 1789 óta sújtotta a törvényhozás az ú. n. alkotmányellenes papságot. Az öregek tanácsából szintén sokan kívánták ezt, sőt még ketten a direktóriumból is: Barthelemy és Carnot. A direktórium másik három tagja: Barras, Larevelliere és Revbell viszont az Ancien Régime politikai alapvetőinek első jelentékeny megmozdulását látták volna a katolicizmus szabadságában és térnyerésében, s azért a forradalom irányvonalát megkísérelték újra balfelé irányítani.
Napóleont rávették, hogy sürgősen küldje haza Olaszországból Augereau tábornokot, akit a tőlük elfordult Pichegru tábornok helyett katonai főparancsnokká tettek, megszállatták vele a Tuillerie-ákat, Pichegrut párthíveivel együtt elfogták s így ismét mint a helyzet urai a legkíméletlenebb terrort alkalmazták mindenkivel szemben, aki mint a vallás vagy a régi rend híve volt gyanús.
A két kamara tagjai közül 53-at találtak megbízhatatlannak s ezeket köztük Carnot-t és Barthelemyt is Cayenne-ba vagy még távolabbi gyarmatra száműzték. A „győzelem szervezője”, Carnot csak meneküléssel tudta menteni életét. A papság számára nemcsak gyanúra, hanem azonnali büntetésre lett ok az, ha nyíltan végezték a papi hivatásukkal együtt járó munkát. Üldözésükben a direktórium rendeletei újból a terror formáit újították fel a departement-ok kormányzatában ülő jakobinusok, sőt maga a katonaság is. Az elfogató parancs csak egyetlen alkalommal 99 papot küldött Dél-Franciaországból száműzetésbe. Szeptember 6-án újabb, 250 emberrel megrakott hajó indult el a dél-amerikai Cayenne-ba, hol az egészségtelen éghajlat s a nélkülözések megkezdték köztük a tizedelés munkáját. A nem sokkal később ugyanide száműzött 1250 üldözött közül azonban, az angol flottától való félelmükben, 1000 papot, köztük egy püspököt Ré szigetére, 250-et pedig Oleronba deportáltak. Egyéb francia gyarmatokra még 1388-an kerültek, nem számítva a hazai börtönöket, melyek szintén megteltek papi és világi foglyokkal.
A direktórium 1798. november 4-én kelt ítélete alapján szigorúan bűnhődött Belgium. Nem kevesebb, mint 800 papnak kellett számkivetésbe menni, mert a kívánt esküt nem tették le. Frankenberg bíborosnak is ez lett volna a sorsa, de betegsége miatt otthon tartották fogva.
A Merlinnel és Neufchateau-val kiegészített direktórium uralmát azonban e nagy tisztogatás sem szilárdította meg. A gazdasági kérdések és a mindennapi kenyér bizonytalansága új, állandóbb irányzatot, szilárdabb politikát kívántak. A jövő embere ekkor már Napóleon volt.
Napóleon úgy akart hazatérni a hatalom átvételére, mint egykor a világhódítók: a pun Hannibál, a makedon Nagy Sándor s a római Caesar: kezében tartva a levert uralkodók hatalmi jelvényeit, melyek közt a pápai hármas koronát tartotta a legértékesebbnek.
VI. Pius nem adott okot a háborúra, hiszen még az államszövetségtől is távol tartotta magát, nehogy okot szolgáltasson a francia betörésre. A direktórium azonban a pápa vallási tevékenységét a maga kereszténytelen politikájával szemben való nem vallási, hanem politikai ellenkezésnek tartotta s ezért végcéljául tűzte ki az Egyház lelki hatalmának megsemmisítését éppúgy, mint a pápa világi uralmának megszüntetését. Indokul nem tudott azonban mást felhozni, mint Basville meggyilkolását és a forradalmi elemek bebörtönzését s ezért megindította megtorló háborúját.
Ez Napóleon számára könnyű diadalnak kínálkozott, hiszen a győzelem kivívásának összes tényezői a kezére játszottak. A pápai állam kormányzása igen gyenge kezekben nyugodott. Urát az aggkor betegségei évről-évre jobban elővették, úgyhogy nagyobb aktivitást nem tudott kifejteni. Öregember volt Zelada államtitkár is s így az egyházi állam politikája egyre korhatagabb lett, a világviszonyok hatása alatt a gazdasági helyzet is egyre súlyosbodott, a politikailag érvényesülni kívánó rétegek nyughatatlansága is érezhetően nőtt. Ezenkívül hiányos volt a katonaság szervezése, a tengeri kikötők nyitva álltak s mégcsak a külföldi hatalmakra sem lehetett számítani. Az itáliai kis államok egymás után Napóleon kezére jutottak, meghódolt Spanyolország s vesztett csatái után tehetetlen lett Ausztria.
Napóleon nyílt úton mehetett az örök város felé. A három legáció: Ravenna, Ferrara, Bologna megnyitotta előtte kapuit, s a francia vezér 1796. május 21-én Milánóból nyíltan üzent a rómaiaknak: „Mi barátai vagyunk az összes népeknek, de kivált Brutus és Scipio utódainak. Meg akarjuk újítani a Capitoliumot s ott szobrokat akarunk állítani azoknak a hősöknek, akik megszabadították a hosszú rabszolgaságból a római népet. Ez lesz a ti győzelmetek gyümölcse.”
A pápát a francia foglalás szándékainak első hírei Terracinában érték. Üdülését megszakítva, nyomban visszatért székhelyére, hogy Napóleont akármilyen áldozatok árán is visszatérésre bírja. A közvetítésre báró Azara-t, Spanyolország követét kérte fel, aki a bázeli béke (1795) értelmében Franciaország érdekeit képviselte a Szentszéknél.
A tárgyalások 1796 júniusában Bolognában folytak le s kemény feltételekkel zárultak. A pápának meg kellett ígérnie, hogy a végleges békét Párizsban írják alá, a francia állam elégtételt kap Basville haláláért, a forradalmi mozgalmak miatt bebörtönzöttek visszanyerik szabadságukat. Azonkívül a pápának köteleznie kellett magát arra, hogy megnyitja összes tengeri kikötőit a francia flotta előtt, s viszont elzáratja ellenségeik előtt. Ezzel szemben Napóleon kilátásba helyezte, hogy Ravennát kiüríti, de Bolognát, Ferrarát és Anconát továbbra is megszállás alatt tartja. Hadisarcként három részletben a pápától 21 millió scudit követelt, nemkülönben 100 műremeket, 500 kéziratot, melyeket majd egy erre a célra küldött francia bizottság választ ki a pápai gyűjteményből.
VI. Pius őszintén igyekezett a súlyos feltételeknek eleget tenni, amikor a direktórium külügyminisztere, Delacroix a végleges béke alapfeltételéül még azt szabta elébe, hogy a pápa vonja vissza összes rendeleteit, melyeket 1789 óta Franciaország ellen kiadott. Ez a követelés azonban a pápa számára nemcsak rendkívül súlyos megaláztatást jelentett volna, hanem azt is, hogy a forradalom keresztény vértanúinak emlékét megtagadja, a bebörtönzött papok szenvedéseit elfelejti, a templomok, iskolák bezáratását, a kolostorok feloszlatását, javaik elrablását, a hű egyháziak számkivetését jogszerűnek ismeri el. Ebbe a pápa bele nem egyezhetett. A Szentszék megbízottja, Pierrachi ilyen alapon nem tárgyalhatott tovább. Nem sokkal később hasonló okok eredménytelenekké tették a firenzei alkudozásokat is.
A pápának ezután a legsúlyosabb fordulatokra kellett elkészülnie. A 80 éves Zeladát felmentve államtitkári hivatalától, a gyorsabb és határozottabb Busca bíborost nevezte ki. Újjászerveztette a pápai sereget és élére az osztrák származású Colli tábornokot állította. Diplomatái útján több külföldi udvart is értesített Párizs teljesíthetetlen követeléseiről és a nápolyi királyságot szövetségre kérte fel.
Napóleon azonban különösen ezt a lépést a fegyverszünet megszegésének tekintette, de most még nem hagyhatta el a lombard-síkot, mert Ausztria lekötötte erejét. Hogy időt nyerhessen, megbízta tehát a direktórium római agensét, Cacault-t a tárgyalások újrafelvételével, sőt a túszként Bresciában tartott Mattei, ferrarai bíbornok-érseket is Rómába küldte, hogy a szándékai szerint befolyásolja a pápát és a bíborosi kollégiumot. De az osztrák haderők felett aratott több győzelem után Cacault-t visszahívta és 1797. január 31-én kihirdette a hadiállapotot a pápai állammal szemben. Miután az osztrákok feladták Mantuát, Colli serege pedig nem jelentett komoly akadályt, ismét megnyílt az út Róma felé.
A kis városok egymás után adták át kapuik kulcsait és már Loretto is Napóleon kezében volt. Ennek kegyoltárát a hódító megfosztotta minden kincsétől. Rómában a bíborosok már menekülésre gondoltak, s ezt tanácsolták az öreg pápának is. VI. Pius azonban maradt, noha így ismét meg kellett alázkodnia Napóleon előtt. Békekövetül Mattei bíborost, Braschi herceget, Caleppi és Massimi prelátusokat küldte hozzá, akiket Napóleon, mint magánember udvariasan fogadott, de a hivatalos tárgyalásoknál már kitűnt, mily uralkodói becsvágyak élnek benne, hiszen még azt is békefeltételül szabta, hogy vétójogot kapjon a következő pápaválasztáson!
Ezek a tolentinói tárgyalások igen súlyos próba elé állították a pápai bizottságot. Braschi a tárgyalások befejezése után (február 10.) a pápához írt jelentésében így jellemezte e helyzetüket: „Isten segítségével megvan a béke. De nem tudom leírni Szentségednek, mennyi megaláztatást kellett eltűrnünk, míg ezt elértük. Legyen elég tudomására hoznunk, hogy szegény Mattei bíboros többször Napóleon lábai elé vetette magát s úgy könyörgött Rómáért és a kemény feltételek enyhítéséért.”
A bizottságnak ennek ellenére el kellett fogadnia a következő feltételeket: A pápa köteles eleget tenni a bolognai megállapodásoknak, felbontja a Franciaország ellen irányuló szövetséget, seregének jelentékeny részét feloszlatja s a francia köztársaságnak megadja mindazon jogokat, melyeket azelőtt a királyság élvezett. Kifejezetten lemond mind Avignon, mind Venaissin, mind a három legáció: Bologna, Ferrara és Romagna birtokáról; Anconát pedig az általános békéig mindenesetre átengedi. Készpénzben fizet még 15 millió scudit s a már megállapított számon felül még több műremeket és kéziratot is kiszolgáltat. Ezzel szemben a franciák kiürítenek minden egyéb pápai területet s a hadifoglyokat is visszaadják.
VI. Pius kénytelen volt elfogadni e békefeltételeket, sőt még neki kellett megalázkodnia, hogy a meg'állapodást a direktórium is helybenhagyja. Erre a feladatra ismét Azarát szemelte ki, de ő csak úgy vállalta a közvetítést, ha Busca távozik az államtitkárság éléről. Nem tudta u. i. megbocsátani, hogy a pápa miatta vált bizalmatlanná hozzá s az osztrák és nápolyi politika felé orientálódott. A pápa, bár a legteljesebb elismerés kifejezésével, mégis kénytelen volt Buscát felmenteni s helyébe Doria Pamfili bíborost nevezte ki. Az elégtétel után Azara megkezdte a tárgyalásokat és sikeres lebonyolításuk után a direktórium jóváhagyta a békét. Massimit elfogadta Párizsban a Szentszék ügyvivőjének, viszont ilyen minőségben a pápa sem emelt kifogást Cacault személye ellen, bár röviddel azután maga a direktórium váltotta le és Napóleon bátyját, Bonaparte Józsefet bízta meg a köztársaság képviseletével.
Bologna és Tolentinó csak egy-egy stációja volt annak a keresztútnak, melyet VI. Piusnak Valence-ig meg kellett járnia, ahol a halál megváltotta szenvedéseitől.
Az imént kötött béke a direktórium Franciaországa és a pápaság közt nem lehetett tartós, hiszen a forradalmi köztársaság állandóan kereste az ürügyet, hogy megvalósíthassa eredeti elgondolását: a római köztársaságot. VI. Pius, amennyire csak lehetett, került minden súrlódási felületet. Hogy fizetési kötelezettségeinek pontosan megfelelhessen, súlyosan adóztatta népét, még jobban a nemességet, a papságot, a bíborosi testületet, önnönmagát. Sőt még az egyházi ruhák drágakő és igazgyöngy ékeit is lefejtette. De a direktórium kielégíthetetlen volt s állandóan kereste az alkalmat a kötekedésre. Nem tetszett neki, hogy a pápa nem lelkesedett a Cisalpin fiókköztársaságért, hogy a megmaradt hadai élére Provera tábornokot nevezte ki, hogy nem kárhoztatta a hithű vendée-ieket stb.: vagyis, hogy megaláztatásában sem rendelte magát egészen alá a direktóriumnak.
A direktórium végül olyan ponton támadt, ahol éppen ő nehezítette a pápának mint államfőnek helyzetét. A Rómára vetett mérhetetlen hadisarc u. i. annyira kimerítette a kincstárat és az egyházi állam helyzetét, hogy a papírpénz értékének süllyedése már kezdte megközelíteni az asszignátákét. A direktórium számára kézenfekvő volt a gondolat, hogy a nélkülöző népet forradalmasítsák s így alapítsák meg a római köztársaságot. A pápai kormányzat elleni izgatás fő fészke a Corsini-palota volt, hol Bonaparte József és a köztársasági Franciaország képviselete székelt. Hamarosan egymást érték a tüntetések, s a római utcák a köztársaság és a szabadság éltetésétől visszhangzottak. A pápai hatóságok hiába igyekeztek elnémítani a háborgókat, a francia közigazgatás kitűnő eszközökkel dolgozott s így elkerülhetetlenné vált a komolyabb fellépés, melynek 1797. december 28-án a tüntető tömegből két halálos áldozata lett. A tömeg pedig megiramodva a járőrök lövéseitől, egyenesen a Corsini-palota felé menekült jajveszékelve és segítségért kiabálva. A nyomában járó pápai csapat oszlásra szólította fel a tömeget, de ez ennek annál kevésbé engedelmeskedett, mert kivont karddal közte volt Bonaparte József jövendő sógora, Duphot tábornok. A felszólítást a feloszlásra megismételték s mikor ez is eredménytelen volt, lőttek, Szerencsétlenül az egyik golyó éppen Duphot életét oltotta ki. Bár a tábornok saját oktalanságának és hevességének áldozata lett, a követ mégis magyarázatot sem kérve, Doria államtitkártól egyenesen kivette útlevelét és visszatért Párizsba,
A direktórium Duphot halálában jó ürügyet talált, hogy most már formailag is felmondja a békét. A pápa párizsi ügyvivőjét minden jogszokás ellenére fogva tartotta, levéltárát elkobozta s 1798. január 19-én kiadta a parancsot Róma elfoglalására, E feladattal Napóleon Berthier tábornokot bízta meg, aki csapataival február 15-én a Monte Marion várta az Örökváros meghódolását. Másnap megtörtént Róma átvétele s ettől kezdve az események rohamosan követték egymást, február 15-én kikiáltották a köztársaságot, amit Berthier fellengzős szavakkal jelentett be: „Gallia fiai olajággal jönnek, hogy az első Brutus által megszerzett római szabadság új korszakát megteremtsék. A pápának tudomására adtuk, hogy a népszabadság nem hajlandó többé elismerni fejedelmi szuverenitását, de mint az Egyház első püspöke akadálytalanul gyakorolhatja lelki hatalmát, és személye sérthetetlensége felett az összes népek szabadságának legfőbb gondviselője, a gall nemzet őrködik.”
Ennek azonban éppen az ellenkezőjét jelképezte a szabadság istennőjének a Ponte Milvio előtt felállított szobra, amely szemléletesen lábbal taposta a pápai tiarát. A pápa nem is ringatta magát illúziókban, pontosan tudta, hogy mi vár rá s így még idejében előkészítette a „Quam calamitosa” kezdetű brévéjét. Ebben kifejtette mindazokat az elveket, melyek követésével elhurcoltatása esetén sem szenved fennakadást az Egyház kormányzata. VI. Pius külön rendelkezéssel még egy háromtagú bíborosi kongregációt is alakított, hogy ugyancsak fogsága esetén őrködjék az Egyház tanításának tisztasága felett.
Amit várt, hamarosan bekövetkezett. Berthier tábornok felszólította a pápát, hogy mondjon le világi uralmáról, s ez esetben nem lesz bántódása. VI. Pius a lemondást megtagadta. Kéthetes uralom után Berthier távozott, s Massena, aki utána jött, Haller tábornokot küldte a pápához, hogy kérje el a két gyűrűt, melyet ujján visel. „Az egyiket – válaszolta a pápa – oda adhatom, mert a sajátom, de a másikat, a halászgyűrűt utódomnak kell átszolgáltatnom.”
VI. Pius tehát 80 éves korában, fizikai megtörődöttsége ellenére is erős volt s oly elvi ellenállást és erkölcsi hatalmat képviselt, mely fölött a győzők el nem tekinthettek.
Az új rend, melyet a francia forradalom képviselt, habozás nélkül a pápaság ellen fordult, mert benne a régi világ legjelentősebb hatalmasságát látta. Massena február 20-án hajnalban kocsira ültette a 80 éves pápát és három kísérőjével – Caracciolo kamarással, Marottival, a pápa gyóntatójával és Tassi orvosával – fogolyként és katonai fedezet mellett útnak indította Franciaország felé. Szent Péter utódjának el kellett távoznia a városból, ahol az apostolfejedelmek sírja volt. A fogoly pápa útja közben egészen Sienáig nem volt város vagy falu, amelynek népe ne kérte volna utolsó áldását. Amint a nép mondta: „Az Antikrisztus foglya” megaláztatásában is nagyobb volt, mint a rajta diadalmaskodó Napóleon.
A pápa sorsában osztozott a Rómában székelő 13 bíboros is. Ketten közülük, Altieri és Antici, félve a kiszámíthatatlan következményektől, meg akartak válni rangjuktól, de a többi 11 inkább a börtönt választotta, semhogy kedvében járjon a hatalom új birtokosainak. Massena Civita Vecchiába záratta el őket, s így tett mindama prelátusokkal, szerzetesfőnökökkel, nemesekkel, kiknek jelenléte nem látszott kívánatosnak az új köztársaság számára. A nagy tisztogatás után párizsi mintára megalkotta az új alkotmányt, mely a végrehajtó hatalmat 5 tagú konzulátusra, a törvényhozást pedig 72 tagú tribunátusra s a szentesítést 32 tagú szenátusra ruházta. Ám az új római köztársaságnak ez a szervezete és alkotmánya nem volt több formánál és illúziónál, hiszen Napóleon rendelkezései szerint Massena állapította meg, hogy mi legyen a törvény és mi nem.
A hódítók figyelmét nem kerülték el a pápai gyűjtemények legféltettebb kincsei sem. Volt nap, amikor egyedül Rómából 500 társzekér indult útnak, hogy Párizsba szállítsa a műkincsek tömegét, többek közt a Laokon-csoportot, a belvederei Apollót, a haldokló Gallust, Amort, Psychet és Venust, stb., Raffael, Foligno, Tizian és más festőkirályok híres alkotásait. Az elvitt arany és ezüst kegy- és ékszerek 15 millió scudi értéket képviseltek, 4 milliót a gyöngyök és drágakövek, melyek közt 386 gyémánt, 331 smaragd, 632 rubin,208 zafírkő szerepelt, egykor mind a tiarák és a nagy pápák ékességei, most pedig a Louvre-ban megnyílt napóleoni múzeum szerzeményei.
Ide kerültek a könyvtárak és levéltárak féltve őrzött fóliánsai és kéziratai, bíborosok, főpapok és patrícius családok ereklyéi. A római múzeumok és paloták kifosztott termeiben csak a múlt kísértetei jártak.
A köztársaság különben kíméletlenül zsarolta a népet, hihetetlen adókat vetett rá, rekviráltatott, s a módosabb családok mind kaptak beszállásolt katonakémet, aki ellenőrizte őket. Az új uralomból még azok is kiábrándultak, akik eleinte szabadítóként üdvözölték a franciákat, most ezek is visszavárták a pápát.
VI. Pius elhurcoltatásának egyes itáliai állomásai Siena, Firenze és Parma voltak. Sienában és Firenzében még tűrhető volt a helyzet. A pápa buzgó hívei, főpapjai, elsősorban Lorenzana toledói és Despuig sevillai érsek és az Angliába emigrált 14 francia püspök megtalálták a módját, hogy gondoskodjanak róla. Szenvedéseit megenyhítette a világszerte megnyilatkozó részvét. Amíg betegségének súlyosbodása nem akadályozta, ünnepélyes szentmiséket mondott, amelyeken fel-felcsuklott a hívek sokaságának síró imája, hogy segítse meg őt Isten megpróbáltatásaiban.
Eleinte nagyobb volt a pápa érintkezési szabadsága is. Sűrűn láthatta maga mellett az el nem zárt bíbornokokat, ezeknek számát ki is egészítette és megbeszélte velük a legfontosabb elintéznivalókat. Nunciusai útján a fogoly pápa felkereste nemcsak a katolikus uralkodókat, hanem még I. Pál orosz cárt is, hogy az egyházi állam visszaállítására és az elszenvedett sérelmek orvoslására közbenjárásukat kérje a rastatti kongresszuson. Az uralkodók válaszai tele voltak részvéttel, de segítséget nem nyújthattak, hiszen Napóleon sorozatos sikerei miatt saját koronájukat is nehezen tudták menteni.
Franciaország közeledett hatalmi tetőpontja felé, és a direktórium már arra gondolt, hogy a pápát valamely távol fekvő gyarmatra száműzi vagy legalább is a mocsaras és maláriás Szardínia szigetére küldi, ahol az egészségtelen éghajlat gyorsan végzett volna az idős és beteg emberrel. Ezért a pápa arra kérte a külföldi uralkodókat, hogy legalább vendégjogot adjanak neki. Ausztria nem mert igennel felelni, Anglia késznek nyilatkozott, hogy befogadja a pápát, de ez a nagy távolság miatt amúgy sem jöhetett szóba, hasonlóan Oroszország sem. Spanyolország viszont válaszát a direktórium utasításától tette függővé. Azara csak annyit tudott elérni, hogy a direktórium eltekintett a gyarmati deportációtól és a szardíniai száműzetéstől is, de hogy a pápa mindig a hatalmában legyen, az Alpeseken át Franciaországba hurcoltatta.
Az erőslelkű aggastyán tudta, hogy személy szerint ő maga elveszett, de mielőtt még az Alpokon átkelt volna, meg kellett mentenie a pápaság jövőjét. Mindenki sejtette, hogy VI. Pius napjai meg vannak számlálva s a viszontagságokat már nem bírja sokáig. Halála után a franciák újabb avignoni korszakot szerettek volna megnyitni, de ugyanakkor Spanyolország követe is arra igyekezett rábírni a bíborosokat, hogy a bekövetkező konklávén a spanyol Lorenzana bíborost válasszák meg, tekintettel, hogy olasz, német, vagy különösen francia aligha szolgálhatná az Egyház érdekét. VI. Pius a leendő konkláve helyét is meghatározta. Bíbornokaival azon volt, hogy valamelyik biztonságban lévő katolikus állam lássa vendégül a konklávistákat. Spanyolország a pápaválasztáson érvényesülni kívánó hatalmi törekvések miatt nem jöhetett tekintetbe. Számításon kívül esett Nápoly is, de már alkalmasabbnak ígérkezett az osztrák uralom alatt álló Velence. Ferenc császár kormánya azonban nem mert határozott ígéretet tenni, ezért a pápa 1798. november 13-án kelt bullájában úgy határozott, hogy halála esetén a konklávét ott kell megtartani, ahol a legtöbb bíboros tartózkodik.
VI. Pius ezzel el is intézte uralkodásának utolsó fontos feladatát s készen állt, hogy folytassa számkivetésének útját. Szűkebb kíséretével, melynek legkimagaslóbb alakja Spina korinthusi címzetes érsek volt, 1799. március 29-én kellett elhagynia Firenzét. A pápa testi ereje fogytán volt, de a nehéz alpesi utat mégis kibírta s a gleccseres hágókon keresztül megérkezett a francia hegyi városkába, Brianconba, ahol már egészen a köztársaság foglya volt. Itt a várkatonaság „pápa polgártársnak” nevezte, s a szentatya néma megadással tűrte a megaláztatást. Szentmisét már nem tudott mondani, hanem azt a betegágya közelében mutatták be. Vigasza az Oltáriszentség s a kezére csavart szentolvasó volt. De sokáig itt sem maradhatott. Brianconba is eljutott a hír, hogy a második koalíció híres hadvezére, az orosz Suvarov errefelé tart, hogy kiszabadítsa a fogoly pápát. A várőrparancsnok tehát Grenoble-ba szállíttatta, ahol a gyermekek és a hívők özönlöttek hozzá, hogy láthassák és áldásában részesüljenek. Mindennapiak voltak a pápa melletti és a direktórium elleni tüntetések s ezért július 14-én fogsága utolsó állomáshelyére, Valence-be rendelték.
A hivők minden rétegének szeretete itt is a figyelem és a ragaszkodás ezer jelével halmozta el a fogoly pápát, s a direktórium már attól tartott, hogy a pápa közelsége a szomszédos Avignonban felkelést idézhet elő volt uruk védelmére, s különben is az osztrák és német csapatok erősen közeledtek Franciaország felé, ami mind szükségessé tette, hogy ismét beljebb szállítsák a foglyot. A direktórium az őrizet helyéül Dijont jelölte ki. Július 22-én kellett volna ide indulni, de a beteg szervezetet a fáradságos utak, a szüntelen zaklatások végleg kimerítették.
Augusztus 15-én a beteg még két szentmisét hallgatott, megáldozott, utána három csendes nap következett, végül megkezdődött a 10 napos halálküzdelem. Fantini meggyóntatta a pápát, Spina megáldoztatta. Utána a szentkenet szentségében részesült és általános feloldozást kapott. Még egyszer megbocsátott minden ellenségének, majd merevedő kezében a feszülettel háromszor megáldotta a világot, honnan pár pillanat múlva Isten elé szállt a lelke. 1799. augusztus 29-én délben halt meg a szenvedésében is oly erőslelkű pápa.
VI. Pius még ravatalán is oly erőt képviselt, hogy a direktóriumnak nem volt bátorsága Rómába szállíttatni. Napóleon, mikor egyiptomi győzelmei után visszatért, megígérte ugyan Spinának, hogy Párizsban teljesíti a pápa római eltemettetésére vonatkozó kívánságát, de még mint első konzul sem tette meg ezt, hanem várt, míg megbékülhetett az Egyházzal s így csak 1802. január 11-én bocsátotta útnak VI. Pius testét, hogy végleg megpihenhessen elődei mellett szent Péter sírboltjában.
|