1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje

ÖTÖDIK FEJEZET: AZ EGYHÁZ FELSZABADULÁSA Konzul- és pápaválasztás. Konkordátum Franciaországgal. Az Egyház és a többi államok. Franciaország diktátorai most azt hitték, hogy VI. Pius halálával eldőlt a római pápaság sorsa. Az ellenállás megtört s az Egyház örülhet, ha ezentúl szolgálóleánya lehet a köztársaságnak. Emberi számítás szerint ez nagyon valószínűnek is látszott, hiszen az egyházi főhatalom elrettentő megpróbáltatásokon ment keresztül, s minden világi garanciáját elvesztve úgy tetszett, soha nem szerezheti többé vissza függetlenségét. Azonban éppen akkor mutatkozott meg ennek az ellenkezője, amikor a reménytelenség a mélypontot érte el. A pápát el lehetett hurcolni Rómából, de a pápaságot még ezzel sem lehetett megszüntetni, sőt megtörni sem. Mintha csak a pápaság felett őrködő isteni Gondviselés mutatkozott volna meg, mert a direktórium testületi köztársaságának külső és belső erői épp akkor kezdtek bomlani, amikor a direktórium VI. Piust az Alpokon át francia föld felé parancsolta. Napóleon tervei, melyek véget vetettek a direktórium rendszerének, az egyiptomi és szíriai expedíció folyamán értek meg, éppen azon idő alatt, mely egybeesik a pápa fogságba vetésének időszakával. Ez idő tájt az európai ellenállás erői óriás gyűrűként zárultak össze Franciaország körül, s a forradalomellenes új koalíció sorra semmisítette meg a direktórium uralmának európai győzelmeit. Velük szemben a francia haderőknek csak Belgiumot és Hollandiát sikerült megtartaniuk, és nagy nehézségek árán Svájcot, de már az olasz félszigetről ki kellett vonulniuk. 1799 tavaszán a szövetséges osztrák-orosz hadak egymás után felszabadították egész Felső-Olaszországot, majd felszabadult Nápoly, Toscana és Piemont. Szeptember 27-én Garnier tábornok már Rómát is feladta, s mire Napóleon Párizsba ért, megszűnt a római köztársaság és a pápai államot átmenetileg Nápoly tartotta megszállva. Napóleon politikai ítélőképessége pontosan számba vette a hanyatlás okait, s jól látta, hogy a direktórium esztelenségig hajszolt politikája sodorta válságba a köztársaság nagyhatalmi helyzetét. Az értelmetlenül túlságig vitt hibák közt nem állt utolsó helyen az a rideg és kíméletlen bánásmód, mellyel a hivatalos francia politika hatalmaskodásai siettették a nagybeteg pápa halálát, s ez még azok rokonszenvét is felkeltette az Egyház iránt, akik különben közömbösen szemlélték sorsát. A pravoszláv oroszok és az anglikán britek éppoly elszántan küzdöttek Franciaország ellen, mint az osztrákok és németek vagy Svájc katolikus kantonjai és a hitükért agyonsanyargatott belgák. A népek sehol sem tudtak megbarátkozni azzal a rendszerrel, melyet a direktórium az élet egész vonalán a forradalmi tanok esztelenségének túlzásával akart megvalósítani. Az ellentét a vallás területén éleződött ki a legjobban s nemcsak a meghódított területeken, hanem Franciaországban is.      Mikor a direktórium látta, hogy a dédelgetett szakadármozgalommal nem tudja a katolicizmust leteperni, a protestantizmussal és a zsidósággal kötött fegyverbarátságot különböző előjogok biztosításával. De ez sem bizonyult elég hatásosnak, s most a szabadkőműves főpáholyt, a Grand Orient-t léptette erősebb akcióba, hogy szabadkőműves sejtjeivel pusztítsa ki a hívő katolicizmust. Ez a törekvés is kudarcba fúlt, s minél nyíltabban harcoltak a hit ellen, annál elemibb erővel tört ki a hívő francia nép lelkéből a kívánság, hogy vége legyen a direktórium uralmának s állítsák végre helyre a vallás szabadságát. Több más tényező is a mérsékeltebb, forradalmi túlzásokat enyhítő rendszer mellett szólt, s Napóleon nem is habozott a gyors cselekvéssel. Az 1799. október 9-i államcsíny megbuktatta a direktóriumot, helyébe háromtagú konzuli intézményt állítottak, s a konzuli intézmény élére 10 évi tartamra első konzulnak Napóleon került. A forradalom leghatalmasabbjait túlhaladta az idő, s örültek, ha bántódás nélkül félrevonulhattak.      A forradalmi érzelmű papok közül kis időre még feltűnt Sieyes abbé alakja, de látva, hogy Napóleon mellett feleslegessé vált, visszavonult. A köztársaság pedig egy millió frank értékű birtokot ajándékozott neki érdemei jutalmául, az alkotmányokért, melyeket sorra készített Franciaországnak. Elhagyott Egyházának ez a furcsa politikus nem vált dicsőségére. Az egykori autuni püspök, Talleyrand tovább vezette Franciaország külügyeit, s külpolitikai vonalvezetésében a francia királyság nagyhatalmi fénykorának önzését igyekezett érvényesíteni, de tagadhatatlanul sok politikai ügyességgel. Éles tekintete mindjárt észrevette, hogy az európai közhangulat a vallás oldalára állt, s ha a Habsburg-monarchia területén az avatag jozefinizmus uralkodott is, máshol, mint például Belgiumban, Svájc katolikus kantonjaiban, a sokat szenvedett Írországban, a katolicizmus a politika erőivel való teljes érvényesülésében is teljes megújhodást ígért. Épp Írországban a fiatal O'Connell vezetésével a katolicizmus oly erővel tört előre, hogy az angol Pitt-kormány már 1800 elején kénytelen volt az ír katolikusok egyenjogúsítását megígérni. Nem volt tehát igazuk azoknak, akik VI. Pius halálával a pápaság, sőt az Egyház végét várták, hiszen éppen a sokat eltűrt aggastyán koporsója mellett kezdett az új élet kihajtani. A szokásos udvari gyász elmúltával a bíborosok Velencében gyűltek össze, hogy pápát válasszanak.      Összesen 46-an maradtak életben, s közülük többen, azóta, hogy a pápai állam elvesztette önállóságát, állandóan Velencében tartózkodtak. Az időközben bekövetkezett fordulatok miatt az osztrák monarchia jozefinista kormányának most már nem volt kifogása, hogy az új pápa választása az ö uralma alatt álló területen történjék meg, sőt a császár utasítására a kormány vállalta a konklávé költségeinek fedezését, de másrészt módot talált arra is, hogy a régi vétójog gyakorlásával megzavarja a konklávé nyugodt menetét. A San Giorgio-sziget bencés monostorának templomában 34 bíboros ajkáról 1799. november 30-án hangzott el az ünnepélyes Veni Sancte. Tizenegyen, köztük a magyar Batthyány József bíboros-prímás és a váci püspökből bécsi bíboros-érsekké lett Migazzi Kristóf betegségük és öregségük miatt nem tudtak eljönni. A magyarok közül ott volt, bár csak néhány napi késéssel érkezett meg, a birodalom egykori bíboros követe, a most kinevezett szombathelyi püspök, Herzan Ferenc is. Mindenki a gyors választást tartotta szükségesnek, ennek ellenére a konklávé 1800. március 14-ig húzódott el. A bíborosok közvéleménye, élükön Albanival, a kollégium dékánjával, mindjárt első alkalommal Belisomi, Cesena bíboros-püspöke mellett foglalt állást. Benne ismerték fel azt az embert, aki képes lesz az Egyház jogait megvédeni, s így az első alkalommal 18-an szavaztak rá. De Herzan Mattei nevének felemlítésével megbontotta a kialakulni kezdő egységet. Herzan ezzel udvarának akart kedvében járni, mert tudta, hogy ragaszkodik a franciáktól visszafoglalt három pápai legációhoz és feltételezte Matteiről, aki a tolentinói békét annakidején aláírta, hogy mint pápa nem fog nagyobb ellenállást kifejteni a legációk átengedésének kérdésében. A konklávé elnökének, Albaninak értésére adta, hogy Belisomi ellen nincs ugyan kizáratási joga, sőt nagyra becsüli őt, de úgy tudja, hogy kormánya mégis szívesebben látná, ha Mattei nyerné el a pápai tiarát. Albanit meglepte ez a nemvárt fordulat, de Herzan oly ügyes módon szőtte tovább szálait, hogy a velencei konklávé megismételte a pápaválasztások történetében oly ritka esetet és futárt küldött Bécsbe, tudakolná meg, mi a császári udvar véleménye a választás előrelátható kimenetele felől. Amint a következmények megmutatták, Albani részéről súlyosan elhibázott dolog volt, hogy engedett ebben Herzannak. Thugut miniszter ugyanis válaszra sem méltatta a konklávé szokatlan figyelmét, Herzan pedig adott szava megszegésével korteskedni kezdett Belisomi ellen. Tervének megnyerte a nyughatatlan Antonellit, akivel sikerült több szavazót elpártolásra bírnia s így Belisomi elvesztette a valószínűséget, hogy pápa lesz. De nem lett Mattei sem, mert az a hír keringett róla – amelyet ugyan később maga Consalvi cáfolt meg – hogy már előre lekötötte magát a három legáció átadására. Miután e külső, egészen jelentéktelen érdekek a három papabilis esélyeit zsákutcába juttatták, felmerült Chiaramonti Barnabás bíboros neve, akire pedig eddig senki sem gondolt. A száműzetésben bíbort nyert Maury oly szerencsés módon tette közkedveltté személyét, hogy végül egyhangúan választották meg. Elődje iránti kegyeletből a VII. Pius (1800-1823) nevet vette fel, így akarván leróni háláját annak a pápának, aki felismerte képességeit és a bencés cella magányából előbb a tivoli, utána az imolai püspöki székre emelte, végül pedig 1785-ben bíborral ékesítette fel.      Az új pápa 60 éves volt, mikor megválasztották. Hosszú évtizedek önnevelése jellemét egész emberré kristályosította ki s megadta neki azt a mély életbölcsességet, mely az Egyház és állam kormányzásához e viharos időkben különösen szükséges volt. A monostorból magával hozta az önfegyelmezés szellemét, az élet pedig arra tanította, hogy másokkal szemben türelmes és elnéző legyen. Elvtagadás nélkül tudott számolni a körülményekkel; s amikor Napóleon 1797-ben Imolát is elfoglalta, nem menekült el, hanem együtt maradt híveivel s az új helyzetben is igyekezett egyházfejedelmi feladatait betölteni. Ekkor mondta el az ú. n. „forradalmi beszédet”, melyen oly sokan megütköztek, mert híveit arra buzdította, hogy legyenek egész keresztények s akkor jó demokraták is lesznek: kövessék az Üdvözítő engedelmességét és alázatát s így vessék alá magukat a törvénynek s a törvényes felsőbbségnek. VII. Piusnak viszontagságokban gazdag uralkodása volt. Mindjárt megválasztása után megpróbáltatásokban volt része. A velencei nép u. i. azt szerette volna, ha koronázása Szent Márk templomában történik meg, de mivel az osztrák hatóságok akadékoskodtak, az új pápa elállt ettől és a S. Giorgioban koronáztatta meg magát március 21-én. Megkapta a bécsi kormánytól a velencei vendéglátás számláját is. Amint azt sokan sejtették, ez a három legáció visszakövetelése volt. Ennek részleteit Bécsben szerették volna elintézni vele, azért Herzan közvetítésével az udvar barátságos látogatásra hívta meg a pápát. VII. Pius a látogatást, mely az adott helyzetben beláthatatlan következményekkel járhatott volna, azzal hárította el, hogy főpásztori kötelességei elsősorban Róma felé szólítják, s így bármily megtisztelőnek tartja is, nem tehet a bécsi meghívásnak eleget.      Arra is rá akarták venni, hogy államtitkárul az osztrák irányzat felé hajló Flangini bíborost vegye maga mellé, de a pápa ezt az óhajt sem teljesítette s azzal érvelt, hogy egyelőre nem lévén államának birtokában, államtitkárra sincs szüksége, ideiglenes szolgálatra pedig megfelel Consalvi.      Erre lehullott az osztrák állam eddigi egyházpolitikájának barátságos álarca s az üdvözlésére kiküldött Ghislieri őrgróf nyíltan felszólította a pápát, hogy Ausztria javára mondjon le a három legációról, miután Ferenc császár úgyis megszállva tartja majdnem az egész pápai államot. Az új pápa azonban ebben sem engedett, hanem nyíltan megmondta Ghislierinek, hogy ura ne akarjon ruhatárába oly öltönyöket rakni, melyek nem az ő, hanem az Egyház tulajdona, mert hasznukat alig veheti. Sőt megtörténhetik, hogy a molyok átragadnak saját ruháira, vagyis az örökös tartományokra is. E figyelmeztetés Marengónál valóra vált, Ferenc serege kikapott, s a luneville-i békében (1801) többi közt a három legációról is le kellett mondania Napóleon javára. Visszaszármazott jogos tulajdonosa birtokába az egyházi állam is, nem ugyan régi nagyságában, hanem azon határok közt, melyeket a tolentinói béke szabott meg. VII. Pius 1800. június 3-án érkezett meg székhelyére, útján magyar huszárok kísérték. Bevonulása nem a bosszú, hanem a megbocsátás jegyében történt, így megnyugodva fogadhatták jövetelét még azok az alattvalói is, kik előde elűzetésében szerepet játszottak. A pápa első dolga volt, hogy az egyház- és államkormányzat feltételeit megteremtse. Mindenekelőtt bíborosi rangra emelte Consalvit, s mint ilyent kinevezte államtitkárának. Választása a legszerencsésebb volt, hiszen a múlt század egyik legnagyobb papi államférfíát nyerte benne. Ők ketten szerencsésen kiegészítették egymást. Pius mint volt szerzetes, később mint püspök, távol állt a diplomáciától. Consalvit viszont kivételes tehetségei és vonzalmai egyaránt a politika felé vitték. A pápa személye az Egyház lelki életének adta meg a lüktetését, államtitkára pedig a pápai politikának lett hajtóereje. Anyagilag teljesen kifosztott, lelkileg teljesen felforgatott Róma fogadta őket, az eszmék zűrzavarának és a kenyértelenségnek kettős válságával. Az előbbi téren csak úgy lehetett rendet teremteni, ha megszűnik az utóbbi. A kúria mindent elkövetett, hogy a nyomort enyhítse s a lelkeket lehorgonyozhassa a vallás megnyugtató igazságaihoz. Ezt várta az egész keresztény világ is. De itt a sikernek már eleve feltétele volt, hogy a pápaság megtalálja-e a kiegyezési módot az európai politikai események irányítójává emelkedett Napóleonnal. Erre vonatkozóan Napóleon részéről máris történt biztató megnyilatkozás, mégpedig Milánóban. A győzelmes hadvezér 1800. május 5-én többek közt kijelentette az ottani papság előtt, hogy a katolikus vallás az egyetlen horgony, mely az idők forrongásában támaszt és biztonságot adhat, s a viharokból megmenteni képes.      A nyilatkozat mögött politikai belátásnál jóval több volt abból, hogy már ekkor tudatosan előkészítette későbbi császári hatalmának lehetőségeit s érdeke volt a kiegyezés a konzervatív Európa legrégibb szellemi hatalmasságával, az Egyházzal. Ekkoriban többször ismételte ezt a mondást, hogy ha nem lenne pápaság, létesíteni kellene. Milánói nyilatkozata után Napóleon tettel is bebizonyította, hogy békét vagy legalábbis az együttműködés elfogadható formáit kívánja. Önként megengedte, hogy 3000 emigráns francia pap hazatérhessen, s az Egyház istentiszteleti céljaira Párizsban két templomot adott vissza. VII. Pius és kúriája, ha e jelenségekben nem is látott Canossa-járást, becsületesnek tartotta Napóleon szándékait s a maga részéről is rajta volt, hogy megegyezésre jusson vele. De a konkordátum megkötésének, sőt még lehetőségének hírére is felbukkantak az ellenzők, úgy jobbról, mint balról! Mindenekelőtt a forradalomnak még mindig továbbélő egyházellenes baloldala nézte féltékenyen azt, hogy Franciaország megtalál hajolni – éppen a nemrég megalázott pápaság előtt. Viszont a másik oldalon Maury bíboros és társai, akikben még ott égett a múlt és a száműzetés minden keserűsége, bizalmatlanul óvatosságra intették a pápát, nehogy veszélyt és megalázást csempésszen a megegyezésbe a félelmetes ellenfél. A túlzó royalisták, vezérűk, Béziers püspök által egyenesen azt üzenték Rómába, hogy Franciaországnak még a katolicizmus sem kell törvényes királyság nélkül. Az akadékoskodó tényezők tehát elég korán előléptek és megnehezítették a kibékülést. A konkordátum megkötésére pápai delegáció utazott Párizsba, élén Spina címzetes korinthusi érsekkel és Caselli szervita atyával. 1800. november 5-én érkeztek meg. A megkötendő konkordátum alapjául a pápai marsrutával szemben a következő három feltételt szegezték nekik: 1. a püspöki kar egyetemleges lemondását; 2. a lefoglalt egyházi javak eladásának törvényes elismerését; 3. az összes püspöki kinevezések jogának átruházását az első konzulra.      A feltételek mögött Talleyrand állott, Spina azonban nem egykönnyen hajolt meg. Bernier abbé, Napóleon egyik megbízottja azzal igyekezett a tervezetnek megnyerni, hogy elfogadása esetén a katolikus vallás újra államvallás rangjára emelkedik.      Napóleon azonban folyton újabb és újabb követeléseket állított fel s végül már az alkotmányos papoknak is helyet kívánt biztosítani a hierarchiában. Spina tehát nem állt kötélnek. Nem zavartatta magát, mikor a luneville-i béke Napóleont ismét a hatalom magaslatára emelte. Nem ijedt meg, mikor egyházszakadással fenyegetőzött, vagy kardcsörtetve kijelentette, ha Spina 5 napon belül meg nem másítja nézeteit, visszaküldi Rómába s a következményekért viselje akkor a felelősséget. Spina erélye, simasága, kitartása tehát mindent ígért Napóleon számára, csak azt nem, hogy sikerül a Szentszéket is diadalszekere elé fogni. Most tehát közvetlenül Rómára gyakorolt nyomást. Érdekképviseletével ismét Cacault-t küldte oda s azzal bátorította, hogy ne féljen, hiszen mögötte 200.000 bajonett áll készen s ennek tudatában mondja meg a pápának, hogy ő inkább szeretne a Szentszék megmentője, mint szétrombolója lenni.      A Szentszék természetesen nem is kívánhatta a jólismert rombolás megismétlését s ezért szívesen elment addig a határig, amíg az lényeges kérdésben elvfeladást nem jelentett. A három pont közül a két utolsót elfogadta azzal a kikötéssel, hogy a francia állam gondoskodjék az Egyház és papjainak eltartásáról s a katolicizmus nyerje vissza államvallás jellegét. De már az első elfogadott pont gyakorlati kérdéseiben is merültek fel aggályok, s ezek annál nagyobbak voltak, mikor Rómának arról kellett értesülnie, hogy Napóleon néhány alkotmányos papot is püspökké akar kinevezni. Itt ismét zsákutcába került a tárgyalás s mikor már az egyik hónap a másik után telt el, Napóleon 1801. május 19-én ultimátumot küldött Rómába, mely szerint, ha a pápa 5 napon belül nem teljesíti kívánságait, Cacault hagyja el Rómát. Napóleon megbízottja számára nem is maradt más választás. De mielőtt Murat tábornokhoz utazott volna Firenzébe, azt tanácsolta Consalvinak, menjen személyesen Párizsba s magával Napóleonnal intézze el a konkordátumot. Ez azonban még így sem ment simán. Napóleon máir a bemutatkozó látogatáson (június 22-én) kijelentette, hogy mindössze 5 napot bocsáthat Consalvi rendelkezésére, s ha ezalatt nem írják alá az egyezményt, a bíboros-államtitkár visszatérhet Rómába. Az öt nap ugyan ötször-ötnél is több lett, de így is csak nehezen tudták az ellentétes érdekeket áthidalni. Napóleon a tárgyalások közben nem egyszer magából kikelve, lángvörösen fenyegette meg Consalvit. Végre 1801. július 15-én alá lehetett írni a 17 cikkből álló egyezményt. A nagyjelentőségű konkordátum főbb rendelkezései szerint mindenekelőtt a katolicizmus „a francia polgárok többségének” a vallása. Ezzel valóra vált, amit Spina jól sejtett, hogy Napóleon csak ígérte az Egyháznak az államvallás jelleget, de szavát nem tartotta meg.      Az állam a maga részéről biztosította az istentisztelet szabadságát. De ezzel szemben beavatkozott az egyházmegyei és érseki beosztás területi rendezéseibe s itt megtartotta a forradalom által elrendelt változásokat: 50 püspökség és érsekség felállításával az egyházmegyék új határokat kaptak.      A felesküdött püspököket a kormánynak, a fel nem esküdötteket a pápának kellett rábírni, hogy lemondjanak. Bármennyire tiltakoztak is a lemondatás ellen, egyelőre bele kellett nyugodniok a változtathatatlanba. A fel nem esküdtek közül 80-nál többen éltek még: közülük 44 önként engedelmeskedett a pápának, a többi azonban egyetemes zsinat emlegetésével tiltakozott, sőt volt, aki még a pápa megtéréséért imát is rendelt el.      Az új főpásztorokat a konkordátum kihirdetését követő három hónapon belül az első konzul nevezi ki, s ezután a pápa megerősíti őket azon formák szerint, melyek az Ancien Régime alatt is érvényben voltak. Az időközönkint megüresedő főpásztori méltóságok betöltése hasonló módon történik. A püspökök és érsekek, mielőtt hivatalukat elfoglalnák, az első konzulnak tesznek hűségesküt, míg a többi lelkipásztor a kormány által kinevezett hivatalos közegek előtt. Ugyancsak a hierarchia minden tagja tartozik az istentiszteletek végén a kormány által előírt imát elmondani a köztársaságért és az első konzulért. A püspökök és a kormány előzetes jóváhagyásával rendezik plébániáik új határait. A plébánosokat a püspök nevezi ki, de ugyancsak a kormány hozzájárulásával. Szabadon állíthat fel székeskáptalanokat és szemináriumokat, de ezek javadalmazásáról a kormány nem gondoskodik. Ellenben kötelezi magát arra, hogy az istentiszteleti célokra átadja a püspököknek mindazokat a székesegyházi, plébániai és egyéb templomokat, melyeket nem idegenítettek el. Viszont a pápa megígéri maga és utódai nevében, hogy az áruba bocsátott egyházi javak megvásárlóit és birtokosait nem fogja háborgatni, az állam pedig kárpótlásul illö fizetésben részesíti a püspököket és plébánosokat. Nincs kifogása az ellen sem, ha a hívek kegyes alapítványokat létesítenek az Egyház javára. Végezetül az elsö konzult ugyanazok a jogok és kiváltságok illetik meg a Szentszéknél, mint egykor a francia királyokat, s azon esetben, ha valamelyik utóda nem lenne katolikus, új megállapodást kell létesíteni. Akik féltették a pápát Napóleontól, most igazoltnak látták aggodalmaikat. Ez a konkordátum eleve az állam függvényévé kívánta tenni a katolikus Egyházat. Az Egyház és az állam összes kapcsolatait átszőtte a gallikanizmus rostjaival, s olyan jogokat biztosított Napóleonnak, melyek még sok szomorú napot és keserűséget okoznak VII. Piusnak. De ö kizárólag a közjót, az Egyház érdekét tekintette, s azt hitte, hogy – ha súlyos földi érdekek feláldozása árán is – talán sikerül biztosítania az Egyház és a francia nemzet békés együttélését. A pápa eljárása alkalmat adott a nyílt és titkos bírálgatásokra s ezek közt bőven kijutott a gúnyolódásból is. Elődjével párhuzamba állítva így szellemeskedtek rajta: VI. Pius, hogy megmentse a hitét, elvesztette uralmát, VII. Pius, hogy megtartsa uralmát, feláldozta a hitet. A vádak igazságtalanul érték a pápát, hiszen a konkordátum tárgyalásai alatt érdemben említés sem történt az egyházi állam elfoglalt birtokairól. S ha Consalvi visszautazása előtt fel is említette ezeket, meg kellett elégednie Napóleonnak azzal a semmitmondó válaszával, hogy e kérdésben még bizonytalan, mit lehet tenni, de csak legyen a pápa bizalommal hozzá. – De ezzel még nem adattak vissza sem a legációk, sem az avignoni birtokok.      Ha VII. Pius többet áldozott is fel az egyházi közigazgatás érdekeiből, mint amennyit az igazság megkövetelt, ebben csak jóhiszeműségét érheti vád. Tévedett, amikor azt hitte, Napóleon éppoly őszinte tárgyaló fél, amilyen ő maga. Ebből már akkor is ki kellett ábrándulnia, amikor Napóleon nem sokkal Consalvi elutazása után engedélyt adott az alkotmányos püspököknek zsinat tartására, hogy ügyeiket megbeszélhessék. De még jobban kimutatta megbízhatatlanságát, mikor a konkordátumhoz egészen önkényesen hozzácsatolta az ú. n. organikus cikkeket. Könnyen tehette, hiszen Consalvi nem volt ott, utóda pedig, Caprara, a pápa „a latere” követe, hajlítható egyéniség volt, az alku és a lassú folyamatok embere, míg Napóleon a gyors cselekvésé. Caprara még át sem gondolhatta Napóleon terveit, mikor ezek már valóra váltak, Rómát pedig újabb és újabb kellemetlen meglepetések érték. Napóleon keresztülvitte, hogy az új püspökök megerősítésének jogát a pápa átruházta Caprarára, s akkor habozás nélkül kinevezett az alkotmányos püspökök közül is néhányat az új egyházmegyék élére. A követet meglepte a nemvárt intézkedés és jelentést tett Rómának. Itt ez még nagyobb megdöbbenést váltott ki, de mivel Napóleon élére állította a kérdést és szándékát semmi szín alatt sem volt hajlandó megváltoztatni, a Szentszék csupán azt kívánta, hogy az alkotmányosok vonják vissza eddigi tévedéseiket s őszinte megtérésükről adjanak írásban kielégítő nyilatkozatot. Közülük csak néhányan voltak erre kaphatók, a többiek makacsul ellenálltak. Ezzel is Napóleon kegyét keresték, jól tudván róla, hogy csak számításból kereste a békét Rómával, egyébként pedig a pápaságtól minél függetlenebb gallikán egyházat akart alapítani.      Ezt a törekvését mindenki ismerte Párizsban. A váratlanul és erőszakosan megegyezésre kényszeríttet organikus cikkekről széltében-hosszában előre beszéltek, csak Caprarának nem volt semmi tudomása róluk. Csak akkor tárult fel szeme előtt a valóság, amikor a parlament már jóvá is hagyta az így eredeti értelméből teljesen kiforgatott konkordátumot, s ő teljes bíborosi díszben, a legfényesebb külsőségek közt 1802 húsvétvasárnapján Te Deum-os misét mondott a Notre Dame székesegyházban az Egyház és a francia állam kibékülésének örömére. Róma nem lelkesedhetett ezért a békekötésért: túlságosan sokat áldozott már a konkordátum megkötésekor önként, s még többet követelt tőle Napóleon az organikus cikkelyekkel. Ezek értelmében tilos a kormány jóváhagyása nélkül bármiféle pápai bullát vagy brévét kihirdetni; nunciusok vagy egyéb pápai megbízottak csak akkor gyakorolhatják küldetésüket, ha erre az államtól engedélyt nyertek; ugyancsak kizárólag a kormány felhatalmazása alapján lehet az egyetemes zsinatok határozatait közzétenni; nemzeti vagy részleges zsinatokat tartani, ezek rendelkezéseit végrehajtani. Az egész országban kizárólag a kormány által jóváhagyott katekizmust taníthatják. A papságnak szabadságában áll az egyházi bíróság ítéleteit a kormánynál megfellebbezni. A konkordátum megengedte a káptalanok és szemináriumok szabad felállítását, de az organikus cikkek ezt is kormányengedélyhez kötötték. A teológiai főiskolákon elő kellett adni a gallikán klérus 1682. évi deklarációját s a tanárokat eskü alatt kötelezték ennek elfogadására. A klerikusokat csak 25 éves korukban lehetett felszentelni, feltéve, ha ehhez a kultusz-osztály hozzájárult s a felszentelendő már rendelkezett évi 300 frank jövedelemmel. Főpásztori széküresedés esetén vagy a metropolita vagy pedig a rangidős püspök gondoskodott a kérdéses egyházmegye kormányzásáról anélkül, hogy az illető megye általános helytartójának hivatala megszűnt volna. A lelkészkedő papság két csoportra oszlott; az egyikhez tartoztak az ordinárius által kinevezett s a kormánytól jóváhagyott végleges plébánosok, a másikhoz pedig a peres eljárás által elmozdítható segédlelkészek. A kormány külön engedélye nélkül a vasárnapokon kívül más napot nem lehetett ünnepnek szentelni. A naptárt akképpen szervezték, hogy az év és hónap a köztársasági, a hét és nap pedig a Gergely-féle elnevezést tartotta meg. A házasságkötésnél az egyházi esküvő soha meg nem előzhette, hanem csak követhette a polgári egybekelést; a papság által vezetett anyakönyvek elvesztették hivatalos jellegüket, az egyházi célra tett alapítványokat pedig államjáradékokban kellett elhelyezni. Az organikus cikkek egészen kiforgatták a konkordátumot eredeti értelméből s a francia egyházat annyira körülépítették a gallikanizmus falaival, hogy egész szerkezetében alig maradt valami helye a római irányításnak. Erre már VII. Pius is elvesztette türelmét s konzisztoriális beszédében az egész keresztény világ színe előtt tiltakozott a vakmerő erőszak ellen. Napóleon azzal a nyilatkozattal intézte ezt el, hogy a tiltakozás nem egyéb, mint a római kúria szokásos óvásemelése, melyet mindig megismétel a gallikán egyház szabadságával szemben. A mindennapi élet azonban nem Napóleonnak, hanem a pápának adott igazat. Az egyházpolitikai törvénycikkeket be lehetett ugyan erőszakolni az államhatalom által előre kiszabott keretekbe, de a katolikus lelkiség utat talált a megmaradt szűk réseken át is, s a vallást megint a Napóleon által annyira lekicsinylett és „scholasztikus szőrszálhasogatóknak” nevezett római teológusok útmutatása szerint emelte magasba. Már 1802-ben megjelent Chateaubriand: Le Génie de Christianisme című munkája, mely nagy példányszámban terjedt el és külföldi nyelvekre is lefordítva fényes elégtételt szolgáltatott a kiuzsorázott és gúzsbakötött Egyháznak.      A mű pompás dikcióval, ragyogó stílussal és magával ragadó lelkesedéssel mutatott a katolicizmus isteni eredetére. Kifejtette, hogy az Egyház életét ideig-óráig megbéníthatja az önző erőszakosság, de diadalmaskodni rajta még a pokol kapui sem fognak. Chateaubriand műve széles körökben ismertté tette a kereszténység örök értékeit is, melyeket az Egyház a szellemi, erkölcsi, művészeti és művelődési téren alkotott. Ezeket a forradalom sem tudta megsemmisíteni, de helyettük nem is nyújtott jobbat, hanem kegyetlen csalódást okozott. Így e mű felfedezte újra a kereszténységet és stílusával előfutárja lett a katolikus romanticizmusnak.      E könyv bátor hangja végleg kinyitotta az emberek szemét és a még közömbösekben is felvillantotta a hit világát. Az államhatalom rendőrködhetett az Egyház felett, de a katolicizmust nem tudta többé járszalagján vezetni. Az emigráció és az otthoni szenvedés sokkal jobban megerősítette a papságot, semhogy ne lendült volna fel hatására a hitélet. Az eltiltott papi ruha ismét tiszteletet szerzett, a templom vonzotta a tömegeket s nyilvános körmenetek hangos hitvallással hirdették, hogy Krisztus feltámadt Franciaországban, él és uralkodik a lelkek felett. A párizsi siker után Napóleon kísérletet tett arra, hogy a francia konkordátum alapelvei szerint szűkítse meg a pápai jogkört mindenütt, ahol kardja biztosította neki a hatalmat. Így az itáliai köztársaságban ugyanolyan módon akarta rendezni az egyházi kérdéseket, mint Párizsban, csakhogy a római kúria most már óvatosabb lett. Midőn Cacault előhozakodott azzal a tervvel, hogy az egyházjogi kérdéseket Napóleon itáliai befolyási körzetében is a francia konkordátum szerint rendezzék, VII. Pius élesen és nyomatékosan tiltakozott és nem volt kapható arra, hogy Caprarát teljhatalommal bízza meg az olasz konkordátum megkötésére, mint azt Napóleon szerette volna, hanem csak a legszűkebb felhatalmazást adta meg neki. Kikötötte azt is, hogy ez a konkordátum nem veheti át a párizsinak kirívó pontjait s a szorosan vett vallási kérdésekben sem eszközölhet változtatásokat a Szentszék előzetes tudta és beleegyezése nélkül. A pápa tiltakozása és előzetes óvatossága elért legalább annyit, hogy itt a katolicizmusnak megadták az államvallás jellegét, elmaradtak az organikus cikkek, de egyébként Bermez igyekezett a francia konkordátum pontjaiból többet becsúsztatni.      A megegyezést 1803. november 2-án ratifikálták s utána a Szentszéket olymódon akarták kijátszani, hogy Melzi, az olasz köztársasági elnökhelyettes külön dekrétumokban szabályozta a függőben maradt kérdéseket. Amikor a pápa ez ellen a leghatározottabban tiltakozott, Napóleon vissza is vonatta azokat, bár a valóságban mégis csak azok szerint törekedett eljárni. Cacault-tal a konkordátumról folytatott tárgyalásai közben a pápa elismeréssel és dicsérettel emlékezett meg az európai protestáns országokról, mint ahol az államfők és a kormányzat mindenképpen engedékenyek és békés szelleműek. Az egyházi ügyekben bullákat kérnek, irányításokat kapnak s az Egyház törvényei szerint járnak el – Poroszország, Anglia és Kelet katolikusai miatt nem kell aggódnia. VII. Pius elismerő nyilatkozata Poroszországgal szemben a luneville-i békét megelőző időre vonatkozott. E béke óta itt is, de a többi német tartományokban is válságosra fordult a katolicizmus helyzete, aminek közvetett oka ugyancsak Napóleon volt. A luneville-i béke u. i. Franciaországnak ítélte oda a tartományok és választófejedelmek Rajna-balparti részét s az egyes hercegségek, itteni birtokaik elvesztése miatt kárpótlást jelentettek be. Amint erre a westfáliai béke már példát mutatott, az egyházi vagyonból kétszeres értékben is kárpótolni lehetett, s a regensburgi gyűlés nem kérdezve a pápát, de előre megnyerve a gondolatnak Napóleont s a többi érdekelt nagyhatalmat, e szerint járt el.      Az 1803. február 23-án létrejött megegyezés kimondta a német egyházi uralmak és földbirtokok szekularizációját. Ez igen sok érsekség, püspökség, káptalan, apátság, prépostság birtokainak és kormányzati hatalmának elvételével 1719 négyszögmérföldnyi területet, több mint 3 millió lakost s több mint 21 millió forint jövedelmet vett el a német katolikus Egyháztól. A német katolicizmus számára Luther óta nem volt ilyen jelentős esemény. Mint az államszerkezetben is jelentkező politikai tényező, a katolicizmus elvesztette jelentőségét: a kölni és trieri érsekek megszűntek választófejedelmek lenni, a mainzi érsek egyelőre megmaradt annak, regensburgi székhellyel, de nem sokkal később Bajorország javára le kellett mondania erről a közjogi szerepéről. Megszűnt igen sok püspök ülésjoga a birodalmi gyűlés urakházában, s tisztségüket protestáns és katolikus világiak örökölték. Az egyházi vagyon egyik napról a másikra – úgy látszik – teljesen megsemmisült, javainak új birtokosai, katolikusok éppúgy, mint a protestánsok, nemcsak az ingatlanokra tették rá kezüket, hanem a templomok, kolostorok, monostorok ingóságaira, kincseire és egyházi felszereléseire is. Ezekkel nem egy helyen oly kufárkodást űztek, mely vetekedett a párizsi forradalmárok rablásaival. A regensburgi határozat papiroson kimondta ugyan, hogy az új birtokosoknak kötelessége a szekularizált egyház papjait és fejedelmeit fenntartani, de ennek feltételei, garanciái és szankciói nem voltak. A megcsonkultságában is fényes szerepet betöltő katolicizmust elvérzéssel fenyegette a váratlan érvágás. A papi pálya nem vonzotta az ifjúságot, s akik mégis e hivatást követték, vagy hősi lélekkel viselték a szegénységet, vagy pedig alkalmazkodtak kegyúri hercegeikhez és fejedelmeikhez, s olyan egyéni főhatalom-ellenes katolicizmust kívántak teremteni, mint Wesenberg báró konstanzi általános püspöki helynök, aki egyházmegyéjében nem egy kánonellenes újítást hozott be, sőt később külön német nemzeti egyházat akart alapítani. A pápa Della Gengát, a későbbi XII. Leót küldte Regensburgba, hogy alkudozzék, s megfelelő konkordátum-kötéssel biztosítsa a német katolicizmus jövőjét. De eredményt sem most, sem később nem tudott elérni. Napóleon folyton változtatta Európa politikai térképét és uralmait, később pedig VII. Piust is fogságba hurcoltatta. Ilyen körülmények között a papjaitól, intézményeitől, vagyonától megfosztott katolikus Egyház helyett a protestantizmus építette ki saját várait a német birodalomban. Egészen más volt a helyzet Oroszországban, ahol pedig a pravoszláv vallás volt az uralkodó. Amikor a nyugati tartományokban a jezsuiták nevét ki sem volt szabad ejteni, akkor I. Pál orosz cár azzal a meglepő kéréssel fordult VII. Piushoz, hogy birodalmának katolikus végein törvényesen is szentesítse a Jézus-társaság működését. A spanyol, portugál és más udvarok nem tartották magukat illetékeseknek, hogy I. Pálnak ebbe az elhatározásába beleszóljanak, a pápa pedig örömmel tett eleget a kérésnek s a cár utóda, I. Sándor már közölhette az ott élő jezsuitákkal, hogy most már nemcsak azon a címen maradhat fenn a rend Oroszországban, mert a feloszlató bullát nem hirdették ki annakidején, hanem kifejezett pápai engedély alapján is. Ugyanilyen örvendetes jelenség volt a katolicizmus erős térfoglalása a brit-szigeteken. A kormány elnézésével, sőt támogatásával az emigrált francia papság gyönyörű térítő munkát végzett Angliában. Az írek sem voltak többé Londonnak oly mostoha és üldözött gyermekei, mint az elmúlt három keserves században. S ha vallási emancipációjuk most még nem is következett be, a Pitt-kormány már nem zárkózott el ez elől. Viszont Spanyolország, mely egykor a „legkatolikusabb” jelzőt érdemelte ki, most a kor különböző vallásellenes áramlatainak hatása alatt álló társadalmával nem egyszer kellemetlen meglepetéseket okozott. A kormányzat itt is azon dolgozott, hogy a katolicizmust önállósítsa Rómától. Teljesen jozefinista és febronianista ízű volt az a követelése, hogy a madridi nuncius a pápát csak mint világi fejedelmet képviselje, egyházi joghatósága töröltessék el, amint a szerzetesrendek is a helyi püspököktől, ne pedig a generálistól függjenek. A püspökök ruháztassanak fel az összes házassági akadályokra vonatkozó felmentések jogával, s a kormánynak engedtessék meg, hogy az egyházi javadalmakat szabadon osztogathassa és több más nagyfontosságú egyházi jogot Rómától függetlenül a kormány gyakoroljon. A pápa inkább abba egyezett bele, hogy a kormány – tekintve az állam igen súlyos anyagi helyzetét – rendkívüli adókkal terhelhette meg az egyházi javakat, de a többi teljesíthetetlen javaslatot visszautasította, s e kérdésben nem is történt változás. Így sikerült biztosítani a spanyol katolicizmus egységes fejlődését. Mindaz, amit a spanyol kormány csak szeretett volna, már nem mint követelés, hanem mint szomorú valóság jelentkezett az osztrák-magyar birodalomban: Ausztriában jobban, mint nálunk. A pápai nunciust Bécsben is úgy szerették volna kezelni, mint a pápa világi hatalmának képviselőjét. Egyházi joghatóságát itt sem engedték érvényesíteni. Tilos volt a hivatalos érintkezés a püspöki karral, a szerzetesrendek elöljáróságával; ez utóbbiakat függetlenítették Rómában tartózkodó elöljáróiktól. Az államhatalom féltékenyen őrködött, hogy a pápa a legkimondottabban egyházi kérdések megoldásába ne avatkozzék és ne is avatkozhassék be.      Teljesen az ő kikapcsolásával intézték el pl. Magyarországon 1802-ben a bencések, ciszterciek, premontreiek visszaállítását, 1804-ben az egri püspökségnek érseki rangra való emelését s belőle a szatmári és kassai egyházmegyék kihasítását. A kormány csak a befejezett tényeket jelentette Rómának, hogy a pápa is tudomást szerezzen róluk és megerősítését adja. A jozefinizmus szelleme borult a templomokra s a prédikációkra, a kolostorokra s a szerzetesi életre, az iskolákra s a tanításra, a szemináriumokra s a papnevelésre. A legtöbb út Bécsbe s nem Rómába vezetett, ott pedig még a leglelkibb kérdéseket is tisztán államrendészeti szempontból mérlegelték. Az intéző körök, papok és világiak mind jozefinisták voltak, a felvilágosodottság divatos eszmekörében mozogtak, s számukra a hitbeli megkötöttségek, az erkölcsi normák csak annyiban voltak fontosak, hogy az állam biztos alapjául szolgáljanak. De ez a mérték nem volt elégséges arra, hogy a hitélet terén visszatartsa a hitbeli közömbösséget s az ebben rejlő vallástalanságot. Róma nem jó szemmel nézte a, különben vallásos Ferenc császár ily irányú egyházpolitikáját, többször felvetette a konkordátum kötésének kérdését, de csak annyit ért el – ezt is Severoli nuncius fáradhatatlan sürgetésére –, hogy a kormány valamelyest engedett merevségéből. Joghatóságát sem tilalmazta úgy, mint azelőtt, s a nuncius, ahol csak tehette, iparkodott is ennek érvényt szerezni. Amikor megengedték neki az ú. n. processus infirmationis-t, a püspökökké kinevezendő személyekről való bizalmas jelentések bekérését, azon volt, hogy olyan püspökök kerüljenek az Egyház élére, kik majd apostoli buzgalommal kormányozzák a rájuk bízott papokat és hívőket. Tekintetét rajta tartotta a szemináriumok életén is, mert meggyőződése, hogy a püspökvár és a papnevelő-intézet: ez az egyházmegye két gyújtópontja, mely majd lángra szítja a lelkekben a katolikus hitet. A teljes kigyulladáshoz azonban még sok hiányzott, egyelőre még a reménynek is örülni kellett most, amikor Európa-szerte a forradalmi eszmék betegei voltak a katolikus tömegek, az államkormányzatok és a szellemi irányzatok.