KILENCEDIK FEJEZET:
AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERALIZMUS VILÁGA
Egyház az államban. Kibontakozások. Társadalom és vallás.
A júliusi forradalom kettős jelszóval indult útjára: éljen az alkotmány és le a papi párttal. A „papi párt” ellen kidobott jelszó nemcsak a francia hierarchia politikája, hanem a katolicizmus rendszere ellen is irányult. Franciaország több mint egy éven át az Egyház ellen rendezett jelenetektől volt hangos. Napirenden szerepelt a templomok megszentségtelenítése, felégetése és kirablása, keresztek kidöntése s a papok, szerzetesek bántalmazása. A forradalom megfosztotta a katolicizmust államvallás jellegétől s csupán a francia nép többségének a vallásaként ismerte el. A féktelen agitáció rombolásai már-már azt a gondolatot ébresztették, hogy a királyság bukása a trón szövetségesét, az oltárt is eltemeti, s hogy Voltaire utódai végérvényesen győzedelmeskednek. „A te dicsőséged, Krisztus – hangzott a költő Musset szava – meghalt!” – „Talán nemsokára egy nagy vallás temetésén leszünk jelen”, állapította meg az egyik francia iskolalátogató.
De a forradalom utáni polgári rendszer nemcsak Franciaországban támadt a római Egyház ellen, hanem az egyetlen Belgiumot kivéve, Európában mindenütt készülődtek a katolicizmussal mint gondolatrendszerrel s az Egyházzal mint szervezettel való leszámolásra. A trónöröklés rendjének a megváltoztatása előbb forradalomba kergette a spanyolokat, majd hat évig (1833-39) tartó polgárháborúba. Krisztina anyakirálynő kormánya Mendizabal miniszter, nemkülönben Espartero tábornok diktatúrája alatt teljesen az Egyház ellen fordult, minthogy a papság nem akarta elismerni a leányági trónöröklést és Don Carlost, Ferdinánd király öccsét kívánta a trónon látni.
A papságnak kétségtelenül nagy befolyása volt a népre s az új kormány, hogy ezt ellensúlyozhassa, koholt vádak alapján izgatta a papság ellen a népet. Az 1834-i kolerajárvány idején azzal rágalmazta meg, hogy a szerzetesek mérgezték meg a kutakat s innét van a tömeges halálozás. Ez alkalmat szolgáltatott arra, hogy a tömegek előbb Madridban, majd egyebütt megtámadják a kolostorokat, azokat elpusztítsák és felégessék, lakóikat üldözzék s közülük igen sokat meggyilkoljanak.
Ily előkészület után nem volt nehéz a szerzetesházak fokozatos megszüntetése s úgy ezeknek, valamint a világi papság s az eltörölt inkvizíció javainak az államadósság törlesztésére való lefoglalása. A papság működését különböző rendeletekkel akadályozták, szolgálati pragmatikáját az 1790-i francia polgári alkotmány szellemében változtatták meg. Akik nem engedelmeskedtek az új rendszernek, azokat üldözték s emiatt nem egy püspöknek és érseknek ott kellett hagynia székhelyét. Egészen természetes, hogy a Szentszék vonakodott elismerni az új kormányformát, amely eleve élesen ellentétes világnézet és politikai érdek alapjára helyezkedett.
Portugáliában szintén elmérgesedtek a viszonyok. A trónbetöltés körül kitört polgárháborúból a brazíliai császárságáról lemondott Dom Pedro került ki győztesen, s ellenfelét, a katolikus érzésű Dom Miguelt nemcsak megbuktatta, hanem Portugália elhagyására kényszerítette. Maga helyett kiskorú leányát, Máriát fogadtatta el királynőnek, azonban nagykorúságáig mint régens ő kormányzott. Liberális kormánya teljesen a spanyol minta szerint bánt el a katolikus Egyházzal.
Az események nem hagyták érintetlenül az olasz népet sem, amely politikai széttagoltságában nem szűnt meg vágyakozni az egység után és egységének akadályát a pápai államban és az olasz egyházszerkezetben látta. Amikor híre futott, hogy Párizsban kitört a júliusi forradalom, újra fellángolt a karbonarizmus s Bolognában kitört a felkelés. Iránya Róma volt, jelszava az egységes Itália. A mozgalom szétcsapott egész Umbriában, elterjedt a márkákban s azzal fenyegetett, hogy az Örökváros is a felkelők hatalmába kerül. Azokban a városokban, ahol megvetették lábukat, elkergették a magisztrátust s a pápai hivatalnokokat, lefoglalták a pénztárakat s a forradalmi pártiakból válogatták össze az új vezetőséget.
Sikerükhöz erősen hozzájárult, hogy a pápai szék üresedésben volt s éppen ezt az alkalmas időt választották ki, hogy újabb zavarok keltésével elérhessék álmodott céljukat. A pápát választó konklávé tehát 1830. december 11-én, eléggé kritikus időben ült össze, s ennek ellenére 50 napig elhúzódott, míg sikerült megegyeznie Mauro Cappellari személyében, kit ezután 1831. február 2-án XVI. Gergely (1831-46) néven pápának megválasztott. A huzavonának nem annyira a bíborosok, mint inkább a külhatalmak voltak az okai. A bíborosok már-már megegyeztek Giustiniani bíboros személyében, amikor Labrador, Spanyolország követe vétót emelt megválasztása ellen. Készen tartották a tiltakozó iratot Latour márki francia és Lützow gróf osztrák követ is. Az utóbbi azt a megbízást kapta Metternichtől, hogy annak a bíborosnak megválasztását kell elősegítenie, akiben megvan a tetterő, az abszolutisztikus hajlam és nem fog meghátrálni a korszellem „politikai őrültségei” előtt, hanem bátran szembeszáll a demokráciával és a forradalommal s e kettő terjedését meggátolja elsősorban a saját egyházállamában.
Albani és pártja erre a feladatra Pacca bíborost tartotta alkalmasnak és arra törekedett, hogy a szavazatok kétharmadtöbbségét megszerezze neki. De Pacca személye nem volt valami túlságosan népszerű s így esett a választás Cappellarira.
Az új pápa eddigi életének nagyobb részét kolostorban töltötte s annak egyszerűségét és igénytelenségét magával hozta a pápai trónra is. Bellunoban született 1765. szeptember 28-án s már 18 éves korában belépett a kamalduliak szerzetébe. 1805-ben a római Coeliuson fekvő szent Gergely-kolostornak lett az apátja s az apátság feloszlatása után Muranóban és Páduában tanárkodott. A rend visszaállítása után 1823-ban rendje generálisa lett, 1825-ben bíboros, a következő évben a Propaganda-kongregáció prefektusa, s mint ilyen 1831-ben szent Péter utódja. A pápai trónon is megmaradt áhítatos életű szerzetesnek; annak sugárzását megcsodálta benne az angol Wiseman s a másik nagy konvertita, a svájci Hurter. Autokrata hajlamú nem volt, mint Metternich szerette volna, azonban az új idők káros szelleméről valóban nem akart tudni. Egyházi képzettsége egyike volt a legkiválóbbaknak e korban. A külső ügyekben és főképp a kezdeményezésekben való képessége azonban halvány. Íme, ilyen volt az a pápa, aki az Egyház kormányzatát e válságos időben átvette.
Az Egyház helyzete egész Európában súlyos volt; a liberalizmus az összes államok kormányzatában és társadalmában úgy jelentkezett, mint az Egyház ellen forradalmian ellenséges irányzat. Az egyetlen pont, ahol valami kevés vigasztalás és talán a jobb jövő ígérete derengett, Belgium volt, amely 1831-ben szakadt el Hollandiától és a katolikus élet örvendetes fejlődését indította meg. Alkotmánya kimondotta a katolikus vallás teljes szabadságát, melynek első nagy eredménye, hogy megalakulhatott az önálló belga egyháztartomány, s ez a mechelni érsekséggel, a lüttichi, namuri, tournaly-i, brüggei és genti – számszerint – hat püspökséget egyesített.
A kormány a Szentszék számára szabad érintkezési jogot biztosított. A főpapi karral a pápának engedte át a püspökök kinevezését és a papnevelést. Állam, község, Egyház szabadon állíthattak fel iskolákat, az országban szabadon telepedhettek meg szerzetesrendek, s így egymásután létesítettek házakat a jezsuiták, redemptoristák, franciskánusok, trappisták, iskolatestvérek s a különböző női kongregációk s vettek részt a hitélet szervezésében s az ifjúság nevelésében. A magasabbrendű nevelés és oktatás érdekében 1833-ban visszaállították előbb Mechelnben, majd utóbb (1835) Löwenben az azóta világhírűvé lett katolikus egyetemet, melynek fellendítésére sokat tett De Ram rektor s még többet a nagy Mercier bíboros.
A katolikus szellemű könyvek terjesztése, missziók tartása, a hitbuzgalmi társulatok szervezése lehetővé tette, hogy egész Belgiumban a katolicizmusnak reneszánsza következzék be, noha az ellenhatás a társadalomnak az Egyháztól elszakadt szellemű köreiben itt is jelentkezett. A löweni katolikus egyetemmel szemben megalapították a tisztán laikus morál alapján álló brüsszelit, a hitbuzgalmi egyesületek ellenében pedig az úgynevezett „isten-tagadók” társulatát. A szakadék a két irányzat közt egyre mélyült s hogy az istentagadók harca minél eredményesebb lehessen, egymás közt Solidaires néven még külön is szervezkedtek és esküvel kötelezték magukat, hogy a vallást kikapcsolják életükből s annak vigaszait halálos ágyukon is visszautasítják s pap nélkül kívánják magukat eltemettetni. Mindezzel csak a harcot élezték ki, de a belga katolicizmus fejlődését nem sikerült megakasztaniok.
Annál mostohább volt az Egyház sorsa Hollandiában és a tőle északra fekvő országokban. Itt a protestantizmus különböző felekezetei voltak túlsúlyban s féltékenyen vigyáztak arra, hogy szabad utat ne kaphasson a katolikus hitélet és kultúra fejlődése.
A politikai demokrácia és a radikális világnézet miatt nehézségek közé került a katolicizmus a svájci kantonokban. A júliusi forradalom hatása alatt itt is a szélsőséges elemek kerültek hatalomra s minden igyekezetük odairányult, hogy az Egyházat és a római Szentszék befolyását meggyengítsék. Az a törekvésük, hogy a szövetségi alkotmányt radikális szellemben alakítsák át, éppen a papság ellenállásán hiúsult meg. Viszont két kanton Luzern vezetésével a badeni konferencia cikkei néven oly szabályokat hozott, melyek az Egyházat az államnak vetették alá, mire több kanton a Szentszék, a püspökök, a papság s a katolikus hívők tömegei tiltakozása ellenére elfogadta a badeni határozatokat.
Az új rendszernek oly kirívó esetei voltak, hogy például Glarusban esküt követeltek a papságtól, melynek értelmében még a bűntényekre vonatkozó gyónási titkot is fel kellett volna fednie a politikai hatóság előtt. Luzern fokozatosan laicizálta a katolikus iskolákat, az egyháziaktól megvonta a tanítás jogát, s helyükbe ateistákat ültetett. Zürich egyetemére Strauss Dávidot hívták meg tanárnak.
Még keményebb időket kellett a katolicizmusnak megérni Argau kantonban, ahol a Szentszék jogainak megkötése, a papság szabad működésének korlátozása, az Egyház javainak elkobzása, férfi és női kolostorok feloszlatása hirdette a radikalizmus győzelmét Svájcban. Ennek a győzelemnek kihasználása sokkal szélsőségesebb volt, semhogy ellenállást ne váltott volna ki a katolikus tömegekben ott, ahol a lelkek képesek voltak még ellenállásra, s ahol erre mozgatók és szervezők jelentkeztek. A hithű katolikus lakosság, amikor kéréssel és tiltakozással nem ért célt, 1841-ben Luzernben megbuktatta a kormányzatot s helyébe olyant állított, amelyik nemcsak az előbbi sérelmes rendeleteket vonta vissza, hanem Leu József indítványára még a jezsuitákat is befogadta s iskoláiknak vezetését is rájuk bízta.
Az új fordulatnak úgyszólván ez a kitűnő és egyszerű polgár volt az irányítója és lelke, aki még szabadcsapatokat is szervezett s oly erővel állt ellen a radikális támadóknak, hogy nem bírták legyőzni. Végre is úgy szabadultak meg tőle, hogy 1845. július 19-én orozva meggyilkoltatták.
Halála óriási veszteséget jelentett a svájci katolicizmus ügyének, de Luzern még így sem adta fel a küzdelmet. Több katolikus kantonnal szövetségre, az úgynevezett Sonderbundra lépett, ezt azonban a radikális felfogású kantonok az államszövetség megsértésének tekintették. S mivel ettől elállni nem akartak, az ellentét háborúra vezetett, amelyben a Sonderbund vereséget szenvedett. Erre következett a megtorló intézkedések véget érni nem akaró sora, mely a katolikus Egyház teljes jogfosztásával és üldöztetésévei végződött. Nem segített ezen az államszövetség szerződésének későbbi (1848) revíziója sem, hiszen alig nyújtott valami biztosítékot az Egyház jogainak védelmére.
Váltakozó szerencsével folyt a katolicizmus élete a németlakta területeken. A politikai hatalmak itt is mindent elkövettek, hogy elég okot találjanak az Egyház ellen való fellépésre. Poroszországot a vegyesházasság kérdése tartotta lázban, s a katolikus kánoni és szentségi elvek védelme nem egy pontban meglazította az Egyház és az állam előző szívélyes viszonyát s az elvhűség következtében nagyon sok papnak és püspöknek kellett állását elhagynia, sőt többen közülük még börtönbüntetést is szenvedtek.
A felsőrajnai tartományokban nagy aggodalmat keltettek az államegyház kiépítésének szívós kísérletei. Az ősi katolikus talajon való ilyen természetű kormányzati törekvések ellen hasztalan szólalt fel már VIII. Pius, utána XVI. Gergely, hiába hangzottak el parlamenti tiltakozások, a kormányok mindent elkövettek, hogy a katolikus Egyházat is a politikai szerkezet egyik kiegészítő szervének alkalmazzák.
Különösen Baden, Württemberg és Nassau vezettek e cél megvalósításában, Az Egyházat még legszorosabb jogainak a gyakorlásában is korlátozták. Állami felügyelet alá vették a papnevelést, a javadalmak betöltését, a püspökök kinevezését, javaik kezelését, sőt még az egyházfegyelmet is. Ahol lehetett, gátat vetettek a hitbuzgalom terjedésének, üldözőbe vették a hithű papokat, mint például Mack tübingeni és Riffel giesseni tanárokat. Pártolták azokat, akik a katolicizmus egységének a megbontásán, így a német nyelvű misék, a coelibátus eltörlésének a bevezetésével stb. tették nevüket ismertté. A kormányok közt még a hesseni volt a leghumánusabb, mert legalább semlegesen viselkedett a katolicizmus életjelenségeivel szemben.
Lényegesen jobb volt a helyzet a katolikus többségű Bajorországban. De csak addig, míg királya, I. Lajos összeütközésbe nem került a Szentszékkel Lola-Montez spanyol táncosnővel folytatott botrányos viszonya miatt. Amíg erkölcsi életének ez az elsiklása be nem következett, a katolikus Egyház megmaradt a maga régi egyházpolitikai szabadságában. A püspökök szabadon érintkezhettek Rómával, újabb szerzetesrendek telepedhettek meg s a hitélet és a katolikus kultúra útját új templomok építése, régiek restauráltatása, a katolikus tudomány fellendülése, iskolák felkarolása, képzett és szentéletű papok megbecsülése jelezte. De a magánéletében bekövetkezett fordulat után Lajos szakított korábbi politikájával is; eddigi kormányelnökét, Abelt elbocsátotta s helyébe olyanok kerültek, akik a korszellemnek megfelelően nem akarták tűrni az „ultra-montanizmust”. Közöttük a legdicstelenebb Beisler volt, aki nemcsak büntetlenül nézte, hanem egyenesen támogatta az ismeretes Ronge-féle botrányt és annak utóhullámzását. A katolikus múlt hirtelen megszakadt s olyan idők következtek be, mikor az Egyház sorra vesztette el korábbi pozícióit.
Amíg I. Sándor volt az oroszok cárja, addig nem érte bántódás a pravoszlávok között élő katolikusokat, sőt a szóbeszéd arról is suttogott, hogy Sándor cár halála előtt katolizált volna. Ez a kedvező helyzet már lényegesen rosszabbodott utódja, I. Miklós uralma alatt. Benne teljes mértékben felújult II. Katalin türelmet nem ismerő ortodoxiája, ami főképpen a lengyelek 1830-as felkelésének a leverése után bontakozott ki a maga teljességében. Az üldözést az uniós katolikusokon kezdte, majd a latin szertartásúakon folytatta. Az egyik ukáz a másikat követte s mindegyik fokozatosan szorosabbra fojtotta a katolikus életlehetőséget, hogy végül a pravoszláv vallás magába olvassza a katolicizmust.
Figyelme kiterjedt a papnevelésre, a papság és szerzetesség életére és működésére, a szertartásokra, imádságokra, szentségekre, a hit- és erkölcstanra, az egyházjog szabályozására, a vagyoni kérdésekre s mindezt a keleti egyház elve szerint irányította és szabályozta. Nem volt a hitéletnek olyan megnyilatkozása, mely felett végső fokon ne az orosz szent szinódus, illetve a cár döntött volna. Akik ebbeli rendeleteit engedelmesen fogadták, azokat megjutalmazta, kik ellenszegültek, megbüntette. Így tett a sok közül Gutkowsky Marcel podlachiai püspökkel, akit mert ellenállt cári önkényének s bátran védte Egyházának jogait, püspökségéről elhurcoltatta és kolostorba záratta.
A cári ukázok mellett óriási propaganda működött, melyből derekasan kivették részüket az orosz pópák és tanítók. De akadtak katolikusok, sőt főpapok is, mint Siestrzencewicz Szaniszló móhilevi érsek, Sziemaszkó József litván püspök és Luzsinszky Antal fehér-oroszországi püspök-helyettes, akik megtagadva egyházhűségüket, valóságos árulóknak csaptak fel, és kiszolgáltatták vallásukat és híveiket a szakadárságnak. Az agitáció és terror oly sikerrel dekatolizált, hogy 1839-ben Fehér-Oroszországnak görög-egyesült püspöki kara papjaival és híveivel együtt megtagadta Rómával a közösséget és belépett az orosz államegyházba. Erre mondotta Miklós cár: az unitusokkal készen vagyunk, most a latinokon a sor!
Ezeknél még szigorúbb rendszabályokat léptetett életbe, melyek nyomán kiürültek a szemináriumok és kolostorok, bezárultak a templomok, elhallgattak a prédikációk s a gazdátlanná vált templomokba pópák jöttek, hogy a katolicizmust itt is átváltsák a skizmára. Míg tehát Nyugaton a radikalizmus politikája támadt az Egyház ellen, Keleten az új támadó erőre kapott s újra politikai erőkkel megtelt skizma lépett fel vele szemben, ugyancsak az államhatalom rendelkezésére álló hatalmi és egyházpolitikai eszközökkel.
Az, hogy az állampolitika a legtöbb országban szembekerült az Egyházzal, vagy – sokszor még a jobb esetekben is – nagymérvű bizalmatlansággal volt hozzá, még nem jelentette, hogy a Szentszéknek tétlenül kell tekintenie a katolicizmus lassú sorvadását. Hivatásának természetfeletti és természetes tartalmánál fogva, de múltjának súlyvonalai szerint is iparkodnia kellett, hogy a változott viszonyok közt is megtalálja azt a helyes utat, amely a társadalom szellemének e forradalmi válságából és az államhatalmak e merőben megváltozott magatartásából kivezeti az Egyház hajóját. Hogy erre rátaláljon, a természetfeletti vezetés mellett szükséges volt, hogy az egyházkormányzat emberileg is rendelkezzék azzal a politikai bölcsességgel, amely az ellenfelet térdre tudja hajlítani.
XVI. Gergely akárcsak két elődje, szintén nem volt politikus pápa, de kevés politikai rátermettséget tanúsított különösen élete utolsó szakában Bernetti államtitkár is. Már jobban tudott számolni a lehetőségekkel utódja, Lambruschini, s így az ő hivatalba lépésétől, vagyis 1836-tól kezdve határozott javulás és látható eredmények mutatkoztak a világegyház politikájában. Megvolt a diplomáciai pályán szerzett világos látása, nagy munkabírása. Ezért is vette át a rendőrségi, a hadügyi és a közoktatásügyi tárcát, az utóbbit később Mezzofanti bíborosnak, a világhírű nyelvtehetségnek adta át. Elve volt nem sietni, de nem is késni, az alkalmas pillanatot felhasználni s a rosszból is lehetőség szerint jót kovácsolni. Politikáját mindenben helyeselte ura, XVI. Gergely.
Lajos Fülöp barikádkirálysága az első benyomások szerint azt a látszatot keltette, mintha az Egyház a halálos ítélet előtt állana Franciaországban. Nem egészen így volt. A forradalom kétségtelenül sok zavaros jelenséget vetett fel. „Szétválasztás” címén szembeállította az államot az Egyházzal és társadalmi folyamatokban, kormányzati tényekben ártott az Egyháznak, ahol csak lehetett, de mindez csupán a kezdet tombolása volt. A forradalmi szenvedélyek később megszűntek s az Egyháznak csak használt, hogy a trón és oltár kettévált. 18 év multán, 1848-ban Thiers személyén át még a hivatalos kormány is így nyilatkozott: „Az ellenség a demagógia. Nem fogom neki kiszolgáltatni a társadalmi rend utolsó mentsvárát, a katolicizmust.”
Hogy 18 év ekkora változást érlelhetett meg, az a folyamatok lehiggadásából következett, de döntő része volt benne a Szentszék céltudatos politikájának és magának a francia katolicizmusnak is. Egyházi részről több oldalról is tudatára ébredtek, hogy nem szükséges a katolicizmus sorsát okvetlenül a Bourbon-dinasztiához kötni, hanem meg kell keresni az együttműködést bármely államformával, hogy feladatát sikeresen elvégezhesse. Ezért mindenekelőtt: a Szentszék elismerte a polgárkirályságot, megengedte papjainak a hűségesküt, sőt azt is, hogy a kollektában új királyukért imádkozzanak. A Szentszéknek ezt az intézkedését nem vette jó néven a francia hierarchia minden tagja, s főleg nem a püspökök, kik túlságosan ragaszkodtak a különben jóindulatú, de merev túlzásai miatt szerencsétlen kezű X. Károlyhoz.
Az idősebb papi generáció nem is tudott beleilleszkedni abba a tudatba, hogy az Egyház a változott viszonyok közt is képes fennmaradni s meg szerette volna merevíteni azt a múltat, melyen az idő már túljárt. Az ő vétke ama „sekrestyepapság” típusának a kialakulása, amelyik kevés kivétellel csak a templomba húzódott vissza, a közéletről nem vett tudomást s a század harmadik felében a maga nagy többségében elszigetelten és követők nélkül maradt.
Nem is ezeknek köszönhette a maga megújhodását a francia katolicizmus, hanem annak a néhány lelkes fiatalembernek, akik a különben elítélt Lamennais iskolájából kerültek ki, s miután megjárták a maguk Canossáját, a tanító egyház irányítása mellett indították meg a katolicizmus fellendítését. Erre módot adott a polgárkirályság is. Miután az állam és az Egyház szövetsége megszűnt, Lajos Fülöp szigorúan megvalósította az egyházi ügyekbe való bele nem avatkozás elvét. Követték őt ebben miniszterei, főképpen a protestáns Guizot és Broglie herceg, akiknek tiszteletét a vallás iránt kár volna elvitatni. Az utóbbi kissé könnyed szellemességgel, de tagadhatatlan találékonysággal állapította meg: „Nem szabad a teológia vitáiba – Lamennais körére értve – beleavatkozni, mert hamarosan az ember ellen van minden jámbor lélek és mellette minden csirkefogó.” Egyszóval lényegében az Egyházra bízták, miként találja meg útját az új helyzetben, és hogyan kívánja teljesíteni feladatát. Így a párizsi nuncius jólesően jelentette Rómának: „Lajos Fülöp királynál elérjük mindazt, amit minden más kormány megtagadott volna.”
A kedvező helyzetet iparkodtak kihasználni mindazok, kiknek szívügye volt az Egyház és a katolicizmus. S már itt is rá kell mutatnunk, a kisebb értékűektől eltekintve Montalembert, Lacordaire és Ozanam tevékenységére, akiknek hatására újjá született a francia katolicizmus. Ezek bátor hangjára és fellépésére jellemző Montalembert-é, aki 1844-ben egyik főrendházi beszédében így tett színvallást: „Egy szabad nép körében mi nem akarunk rabszolgák lenni. Mi a mártírok utódai vagyunk, nem remegünk meg Julián aposztata utódai előtt. A keresztesvitézek fiai vagyunk, így hát nem hátrálunk meg Voltaire fiai elől.” Az ő bátor fellépésük eredménye lett, hogy az Egyház legalább is elemi vonatkozásban visszanyerte iskolaszabadságát, a jezsuiták világi papoknak öltözve szabadon taníthattak és működhettek. A templomok megteltek hívőkkel s a szociális, karitatív, hitbuzgalmi és tudományos életnek hatalmas szervezése következett be. Mindez elmaradt volna, ha az Egyház nem keresi a modus vivendi-t a polgárkirályság kormányával.
A Szentszéket ugyanez az elv vezette más államok felé való viszonylatában is. Nem lépett fel nagy igényekkel, csupán azt kívánta, hogy a kormányok legalább jóakaratú semlegességet tanúsítsanak iránta. A liberalizmusnak és radikalizmusnak a lelkeket forradalmasító iránya azonban még újabb és frissebb volt, semhogy mindenütt sikert ért volna el. Spanyolországban például 1843-ig, amíg Espartero vezette az államügyeket, lehetetlenség volt jobbrafordulásról beszélni. A pápa hiába kért és könyörgött, tiltakozott és ítélkezett az egyházfosztó rendeletek és intézkedések miatt, nem használt. Széleskörű visszhangot keltettek ugyan Jacobo Balmez és Donozo Cortez is, akik mint a spanyol katolikusok vezérei és képviselői követelték folyóiratokban és újságokban az Egyház jogait s a katolikus vallás tiszteletbentartását. Szervezkedésük eredményei azonban nem értek közéleti jellegű vagy közéleti hatású felépítményekig: velük szemben a politikai hatalmon lévők érdekköre mindig a liberális államszervezés fanatikus és erőskezű híveiből került ki.
A spanyol társadalom egészségtelen tagozódása és a már ekkor is félelmetes vonásokkal jelentkező elproletarizálódása s a falusi és városi proletártömegek rettenetes műveletlensége, az Egyházhoz hű maradt társadalmi rétegek korszerűtlen konzervativizmusa igen hátrányos helyzetbe hozta a katolikusokat abból a szempontból, hogy saját erőforrásaikra támaszkodva tudjanak harcolni az ellenséges egyházpolitikai intézkedésekkel szemben. A pápaság kezében sem voltak olyan eszközök, amelyekre állampolitikai vonatkozásokban támaszkodhatott volna. A helyzet olyan sötét volt, hogy a pápa 1842-ben az egész világegyház imáját rendelte el Spanyolországért.
A helyzetben mindaddig nem történt változás, míg Espartero 1843-ban csúfosan meg nem bukott és Angliába nem menekült. Utóda, Narvarez tábornok véget vetett a kíméletlen egyházüldözésnek, a nagykorúsított Izabella királynő hozzájárulásával 1845-ben megindulhattak a konkordátum-tárgyalások is és ettől kezdve lényegesen engedett a viszony feszültsége a kormány és a Szentszék között. 1847-ben Brunelli elfoglalta a madridi nunciatúrát, a következő évben sor kerülhetett több püspökség betöltésére és sok egyéb sérelem orvoslására. A barátság lassankint helyreállt s ennek egyik legszebb megnyilatkozása, hogy nemcsak a spanyol katolikusok ragaszkodtak rendületlenül Egyházukhoz, hanem még a kormány is nagy szolgálatot tett IX. Piusnak, amikor az 1848-49-es zavargások miatt menekülnie kellett Rómából. A helyzet alapjai azonban lényegük szerint változatlanok maradtak s a társadalmi egyensúlyt oly végletesen nélkülöző spanyol közviszonyok, továbbá a spanyol értelmiség és városi lakosság lelki aláaknázottsága még ugyanezen század folyamán sok nehéz órát szereztek a katolicizmusnak Spanyolországban.
Ami a spanyol udvarnak egyelőre sikerült, ugyanaz nem sikerült Portugáliában, amelynek belső viszonyai, ha lehet, még rosszabbak voltak, mint az ibériai félsziget másik államáé. Mária királynő nagykorúsága (1834) után szívből óhajtotta az őszinte békét Rómával, s mint vallásos uralkodónő azt szerette volna, ha a katolicizmus teljes szabadságot élvez. Törekvései azonban majdnem mind megbuktak kormányának ellenállásán, amely ugyancsak egy hitetlenné vált, az Egyház befolyási köréből kikerült, minden természetfeletti iránt gyűlölködő társadalmi vezetőréteg gondolkodását képviselte, Annyit ugyan sikerült elérnie, hogy a diplomáciai viszony újból helyreállt a Szentszék és Portugália között, de már Capaccini internuncius a legmesszebbmenő engedmények árán sem tudta a konkordátumot nyélbeütni. A kormány csak annyit engedett meg, hogy a pápa prekonizálhatta a lisszaboni pátriárkát s még egy-két püspököt. A katolicizmus felvirradása még sokáig váratott magára.
A kor súlyos és bonyolult feladatokat állított a Szentszék elé saját államában is, hiszen a társadalmi megoszlás itt is ódon és korhadt volt, a szociális tagozódás egyenetlen, az egyes társadalmi osztályok gazdasági helyzete lezüllött és kilátástalan, művelődésük hiányos, szellemi életük politikai és eszmei nyugtalanságokkal tele. Politikai életük és törekvéseik szabadkőmíves és karbonári forradalmi és földalatti szervezetekbe süllyedt alá, s a legjobb akarat számára sem látszott más megoldása a koldusszegény, szapora, elmaradt olasz társadalmi osztályok kérdéseinek, mint egy nagy gazdasági és társadalmi keretet biztosító egységes Olaszország. Ennek földalatti nyugtalanságával úgy tele volt az egyházi állam és maga Róma, hogy XVI. Gergelynek alig háromhetes pápasága után már attól kellett tartania, hogy elveszíti világi uralmát.
A felkelés úgy lobbant fel, mint a tűz, s az 1831. február 26-án Bolognában tartott úgynevezett olasz nemzeti kongresszuson már a szövetséges itáliai köztársaság kikiáltásáról volt szó. Ez csak azért nem valósult meg, mert az Appennin-félsziget szétdarabolt államiságából és egyenetlen társadalmából pillanatnyilag hiányzottak az egységesítő erők és az egységes középpont, s a francia polgárkirályság, melynek a segítségére számítottak, cserbenhagyta őket. Viszont a maga lombard-velencei uralma révén érdekelt osztrák császárság nem kívánta, hogy az egységes Olaszország gondolatának független közép-itáliai támasztéka támadjon, azért még ezév márciusának végén leverte a felkelést.
A kérdés azonban ezzel természetesen nem oldódott meg. Olaszország így még mindig nyílt európai kérdés maradt, vonatkozásainak megbeszélésére – s leginkább az egyházi államot érintő vonatkozásokban – a nagyhatalmak római képviselői május 31-én konferenciát tartottak és elhatározták, hogy Bunsen porosz követ szerkesztésében memorandumot nyújtanak át az államtitkárnak, melyben felfedik a bajokat s azok orvoslására tanácsokat adnak. A leghangosabb panaszok a már régóta korszerűtlenné vált közigazgatás és igazságszolgáltatás ellen hangzottak el. De ugyanígy kifogásolta az egyházi állam társadalma és közvéleménye, hogy a világi elem teljesen ki van rekesztve a főbb hivatalokból, viszont az egyháziak nem értenek a kormányzathoz. Felmerültek még egyéb panaszok is, miket az előbbiekkel együtt Bunsen feltárt s azt tanácsolta a Szentszéknek, hogy alattvalói megnyugtatására, a béke és nyugalom helyreállítására lépjen az idők által kívánt reformok útjára. A Szentszék nem szívesen vette e külső beavatkozást s arra hivatkozott, hogy Itália egyéb államaiban sem jobbak a viszonyok, sőt rosszabbak s ez mondható Porosz- és Oroszországról is. De ennek ellenére hajlandónak mutatkozott némi reformokra. Ezek inkább csak az adminisztrációra vonatkoztak. De különben elzárkózott a korszerű újításoktól s ez a magyarázata annak, hogy a nyugtalanság csak nem akart alábbhagyni.
1831 végén újabb zendülések keletkeztek, miket ismét csak karhatalommal, Ausztria haderejével nyomtak el (1832. január 28.), s ennek fejében az osztrákok hat évig megszállva tartották az elfoglalt területeket, ami viszont francia oldalról nyitott utat a hatalmi féltékenységnek és beavatkozásnak. A francia befolyás most úgy jelentkezett az olasz társadalom előtt, mint az olasz szabadság védője.
A megszállás elég tanulságos lecke lehetett volna, hogy az államtitkári szék államkormányzati politikája változtasson eddigi merevségén és egyoldalúságain. De Lambruschininek mint politikusnak éppúgy nem volt ehhez érzéke és éppúgy hiányzottak nála a helyzet felismerésének alapfogalmai, akárcsak elődjénél, Bemettinél. Az uralom az átmenet hat éve alatt tisztán az osztrák, majd a császári csapatok kivonulása után a pápai szuronyokon nyugodott. Az államtitkári szék pusztán hitelvi és erkölcsi nyugtalanságot látott a politikai mozgalmakban s szankciói is egyoldalúak voltak, a radikálisok és forradalmárok ellen óriási hajsza indult meg. Itt súlyosan kell hibáztatni, hogy a kormányzat nem akart különbséget tenni a túlzó és a mérsékelt liberálisok közt s egyformán üldözte mind a kettőt.
Ugyanígy nem tett különbséget a pápai állam vezetése az Egyház és az államkormányzat kétféleségén sem, s az utóbbit is a kánonok szigorának vetette alá. Elég csak megemlítenünk, hogy például a pénteki böjt rendőri ellenőrzés alatt állt s megszegőire börtön várt. A reakciós politika valami mozdulatlan marazmussal feküdte meg Rómát s erre csak azt a mentő körülményt lehet felhozni, hogy Európa legtöbb államában szintén hasonló rendszer uralkodott.
Rómában talán erősebb éllel mutatkozott, mivel a közvélemény a pápaságtól, már természeténél fogva is valami jobbat, nemesebbet és többet várt. A politikai és népjóléti reformok szükségét érezte ugyan XVI. Gergely, de kitért előlük. S neki, a kolostorból a pápai székbe került aggastyánnak majdnem lehetetlen lett volna bizonytalan, nem egy tekintetben úttörő kezdeményezések felelősségét vállalni. „Én már öreg ember voltam, amikor pápának megválasztottak. Nem gondoltam, hogy még oly sokáig fogok élni s ezért nem volt kedvem ezt a munkát megkezdeni, mert aki ezeket megkezdi, annak be is kell azt fejezni. Számomra most (1843) legfeljebb néhány év vagy talán pár nap van hátra, utánam majd egy fiatalabb következik, ráhárul a feladat, hogy ezeket megvalósítsa, mert bizonyos, hogy nélkülük nem lehet meglenni.”
Ez ugyan őszinte önvallomás volt, de egyben elítélése is saját rendszerének. A maradiság valósággal megkövesítette a pápai állam és Róma külsejét, s a meginduló modern életnek még csak a nyoma sem látszott. Míg Európa legtöbb országát a vasutak kezdték keresztül-kasul szelni, a pápai államban a forgalmat még mindig a szekérutak bonyolították le. Még a magyar Dunán is épült már Széchenyi Lánchídja, de Róma ilyesmiről még nem vett tudomást. Amikor az európai metropolisokat már a gáz világította, csak az Örökvárost még az olajlámpák. Az ipar és kereskedelem a legszűkebb és legkezdetlegesebb térre korlátozódtak, a gazdasági élet nehézkes és szegényes volt, az adórendszer pedig ósdi és terhes, és egyre erősebben igénybe vette a nép teherbíró képességét, s ugyanakkor az államkassza mégis deficittel dolgozott. Ez azonban érthető volt, hisz immunitásuk révén épp azok – a római nemesek, az arisztokrácia, a prelátusok tömege – nem adóztak, akik a legkönnyebben megtehették volna. Így tehát az egységes nemzeti eszmén kívül a politikai és gazdasági viszonyok nyomása is azok körébe kergette az olaszokat, akik a karbonarizmus földalatti tárnáiból kísérelték meg a mozdulatlan és súlyos viszonyok megváltoztatását előkészíteni.
A mozgalom számolt az erőviszonyokkal, különösen az osztrák csapatok jelenlétével, de ha alkalom adódott, nem mulasztotta el, hogy életjelt ne adjon magáról. Az egész mozgalomnak erőt és nyomatékot Mazzini és néhány társa adott. Otthon szabadcsapatok és bandák szervezésével lelkesítették a népet a felkelésre, a külföldet pedig elárasztották propagandairatokkal és mindenütt lázítottak a hazai viszonyok ellen. Az európai közvélemény úgy számolt velük, mint akiknek feltétlenül felül kell kerekedniük s minden ellenállás veszendő velük szemben. 1843-tól kezdve tevékenységük újból erősödött a pápai államban. Fő fészkük Rimini volt, legmegbízhatóbb terepük, a legációk munkájukat tömegzavargások és gyilkosságok kísérték. A pápai közigazgatás és katonaság iparkodott szembeszállni a mozgalommal, de csak annak egyszerű tagjai kerültek golyó elé vagy a börtönökbe, míg a vezérek külföldre menekültek s Brüsszelből, Párizsból és Londonból irányították tovább a felszín alatt szakadatlanul nyugtalankodó forradalmat.
Mazzini már ekkor kiszemelte a szardíniai trón urát, Károly Albertet az egységes Itália élére s elutasított minden részleges, foltozgató reformot, politikája nyíltan az eddigi részuralmakat elsöprő, minden előbbi berendezést összedöntő forradalom volt, a forradalom mint ideál és mint reálpolitika. A gondolatnak győznie kellett, mert a másik oldalról nem merült fel tömegerőkre s nagy érzéseket mozdítani képes célokra támaszkodó más, par excellence politikai megoldás terve.
A külföldi liberális közvélemény s ennek felépítménye, az európai politikai sajtó rokonszenvvel nézte a mazzinisták törekvéseit s ez a rokonszenv és együttérzés roppant erkölcsi, mozgalmi és politikai támaszték volt az olasz forradalmi irányzat számára, azonkívül együtt járt egy a pápaság és az Egyház számára félelmetes következéssel, éspedig a pápai tekintély lejáratásával. Az európai kormányzati és politikai tényezők – amelyek közt ott szerepeltek már a közvélemény erői is – csak nehezen és ritkán tudták megkülönböztetni a pápában az egyházfőt a világi fejedelemtől, s ami az utóbbi rovására ment, azt rendszerint rovására írták az előbbinek is. Egyházpolitikai és egyházkormányzati ügyekben hívőiért jelentkezve, vagy kérve, és tiltakozva az egyes államok uralkodóinál és kormányainál, ezek legtöbbje eleve úgy tekintette, mint egy nyugtalan és ellenséges közérzületre támaszkodó, bizonytalan uralmú itáliai kisállam fejét, akinek kormányrendszerét és hatalmát egyszer csak elnyelik az események.
Eleve elutasították, ha egyházpolitikai ügyekben más államok belső viszonyaiba akart avatkozni. S már csak azért is, mert az európai problémává lett itáliai és pápai állambeli közviszonyok kapcsán a Szentszék sem fogadta szívesen, ha a külföld beleavatkozik a pápai állam politikájába: a lehetőség szerint meggátolták, hogy mint a Világegyház feje, beleszóljon államaik egyházpolitikai intézkedéseibe. Ezt a finomabb megkülönböztetést – noha a már egészen modern etatizmus akkor már kész öntudata alapján meg lehetett volna vonni – nem tették meg, legkevésbé úgy, mint a francia kormányzati gondolkodás, amely szétválasztotta az államot az Egyháztól, de engedte, hogy az utóbbi szabadon élhessen elvei és szabályai szerint.
Már Ausztria kormányzata, mely pedig iparkodott jó barátságot és megértést mutatni s a pápasággal ennek légkörében érintkezni, féltékenyen őrködött jozefinista világszemlélete felett s az Egyházat – azt lehet mondani – egészen 1840-ig nem a Szentszék, hanem saját állampolitikai szempontjai szerint kezelte. A közeledés elől mereven elzárkóztak Hollandia és az északi országok, és Svájc részben protestáns, de általában liberális és radikális kormányzata.
A vegyesházasságok kérdése miatt jó darabig nem volt irigylésre méltó a helyzet Poroszország felé sem. Ezt a kérdést még VIII. Pius rendezte a „Litteris altero abhinc anno” kezdetű brévéjével, melynek előírásait egyes főpásztorok betartották, mások pedig, mint Spiegel kölni érsek, továbbá a trieri, münsteri és paderborni püspökök meg is engedték papjaiknak, hogy a biztosíték nélkül kötött vegyesházasságokat is megáldhassák. Természetesen a porosz kormány az utóbbiak eljárását helyeselte, az előbbieket pedig kárhoztatta, Rómának pedig azt jelentette Bunsen követ által, hogy a vegyesházasság terén a legnagyobb rend uralkodik.
Ennek ellenkezője azonban csakhamar kiderült. Amikor ugyanis Spiegel halála után a kölni érseki széket Droste-Vischering foglalta el, ő ebben a kérdésben is a Szentszék álláspontját képviselte, s papjainak megtiltotta, hogy a biztosíték nélkül kötött vegyesházasságokat megáldhassák. Ezzel a kormány által hangoztatott rend és béke egészen felbomlott és Droste-Vischering még azt a „vakmerőséget” is elkövette, hogy a Szentszék előtt feltárta a tényleges helyzetet. Emiatt a kormány érseki joghatóságának a gyakorlásától megfosztotta s a forradalmi pártokkal való titkos összeesküvés ürügye alatt Minden várába záratta (1837). Innen csak 1839-ben szabadult ki s csak azzal a feltétellel, hogy családi birtokára vonul vissza. Hasonló sors érte Dunin gnesenposeni főpásztort is, akinek szintén hat hónapi várfogsággal kellett bűnhődnie kánoni álláspontjának a védelmezése miatt.
A helyzet csak akkor javult, mikor III. Frigyes Vilmos halála (1840) után a hasonnevű fia követte öt a trónon. A Szentszéknek sikerült vele az Egyház és az állam békéjét helyreállítani s ennek első következménye az volt, hogy Dunin visszatérhetett egyházmegyéje élére, Droste helyére pedig a speíeri püspök, Geissel került, míg ő Rómába költözött. A további vívmány az volt, hogy a porosz katolikus egyház minden nehézség nélkül érintkezhetett Rómával. Megszűnt a ius placeti mindazon püspöki rendeletekre nézve, melyek egyházi és vallási jellegűek voltak. A katolikus ügyek intézésére a kormány külön osztályt állított fel a kultuszminisztériumban, biztosította a püspökválasztás szabadságát: a teljes egyházi függetlenség és szabadság azonban csak 1850-ben következett be.
Viszont még mindig tartani tudta magát a társadalomban és a kormányzati tényezőkben az egyházellenes irány Bajorországban és a felsőrajnai tartományokban, s ugyancsak tovább folytatta a nemzeti érzület alapzatára támaszkodó tevékenységét a keleti skizma Oroszországban. A pápa hiába tárta I. Miklós cár elé azokat a jogtalanságokat, amik a katolikusokat nap-nap után érték, a kormányzati intézkedések mögött az orosz keleti egyház legbensőbb és legbefolyásosabb körei álltak. A cár ígért ugyan változásokat, de a folyamat, ami a birodalom területén a latin s a pápa főségét valló Egyház ellen folyt, sokkal mélyebb tényezőkből fakadt, semhogy változtatni tudott volna rajta. Ezer év után a keleti és nyugati kereszténység először találkozott nagyobb tömbben a keleti cezaropapizmus területén, s szinte lehetetlen volt elképzelni az előbbi kíméletét éppen akkor, amikor a latin Nyugaton aláhanyatlottak a hitélet és középponti egyházszervezés belső erői. Amikor 1845 decemberében I. Miklós ellátogatott Rómába, a pápa – valószínűleg kínos jelenet során – még heves szemrehányásokkal is illette. Természetes és érthető, hogy hiába.
Egyébként a 40-es évek folyamán mintha némi változás köszöntött volna be a Habsburg-birodalom egyházpolitikájában. Ennek indítóokát Magyarország szolgáltatta, ahol a legnagyobb számban éltek a protestánsok. Ezek a porosz példán felbátorodva, nem szűntek meg követelni főképpen a megyei gyűléseken, nemkülönben az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen, hogy a katolikus lelkészek kivétel nélkül áldják meg a biztosítás nélkül kötött vegyesházasságokat. E kérdést nem lehetett tovább halogatni. De az államkormányzat most arra hivatkozott, hogy a kérdést – hitbeli, erkölcsi és egyházjogi vonatkozásai miatt – csak a Szentszékkel egyetértve lehet megoldani. Ezért hosszas tanácskozások után megengedte, hogy a püspöki kar nevében Lonovics Rómába utazzék (1840), tájékoztassa a Szentszéket az itthoni viszonyokról, s a vegyesházasságra nézve megnyugtató intézkedést eszközöljön ki. Hosszú évek óta ez volt az első eset, amikor magyar főpap Rómában megjelenhetett s a pápa nem is mulasztotta el a püspök értésére adni örömét és egyben kifogásait.
Lonovicsot lekötelező szívességgel fogadta, de e mellett mindent elébe tárt, ami a szívén feküdt. Kifogásolta, hogy a nunciusi jogkör erős korlátozást szenved a monarchia területén, a püspökök nem érintkezhetnek szabadon a pápával, tilos a kispapoknak Rómában tanulni, holott van nekik szemináriumuk, érvényben van még mindig az uralkodói placetum, a jozefinizmus számos intézkedése, ami miatt az egyházi élet nem bír kifejlődni. Lonovics természetesen a kormányzati egyházpolitika álláspontját védte s enyhíteni akarta a vádakat, de a pápa tényekkel állt elő. Ugyanekkor kinyilvánította jóakaratát is, hogy ezzel a teljes kibékülés útját előkészítse. Hosszas tárgyalás után hajlandó volt a vegyesházasság kérdésében engedményeket adni. Nevezetesen ígéretet tett, hogy a magyar érsekekhez és püspökökhöz brévét fog intézni, melyben a passiva assistentia-t mind a múltra, mind a jövőre elfogadja. Ezenkívül a porosz és a bajor mintára instrukciót is mellékel, mely megengedi a biztosíték nélkül kötendő vegyesházasságoknál a háromszori kihirdetést s az arról szóló tanúsítvány kiállítását. Ha a házasságkötés ilyen esetben nem a katolikus lelkész előtt történik, a házasság tilos ugyan, de érvényes. Ezt a kedvezményt azonban csak Magyarország számára engedte meg, Ausztria egyéb részei számára nem, mivel itt a protestánsok sokkal kisebb számban éltek, mint Magyarországon.
A 19. század harmadik, negyedik és ötödik évtizedében az egyháztörténet eseményeit merőben egyházpolitikai síkon tekintve azt látjuk, hogy a pápai diplomácia – minden tiszteletreméltó erőfeszítései ellenére – alig bírt valahol is számbavehető sikert elérni. A legtöbb állam ellenséges szemmel nézte az egyházi törekvéseket. S ha annak okait kutatjuk, miért tudott az állampolitika olyan jelentéktelen ellenfélként elbánni az Egyházzal és a katolicizmussal, azt kell látnunk, hogy azért, mert a katolicizmus úgy is, mint természetfeletti élet, úgy is, mint világszemlélet és kultúra, úgy is, mint társadalomalakító erő óriási rétegeket veszített el, s azokban a rétegekben is, amelyek megmaradtak számára, sekélyesedett, a világiakban majdnem teljességgel nélkülözte a szigorúan mély és tudományos alapot, úgyhogy egyének és közfelfogás nem tudtak éles határvonalat húzni az igazság és a tévedés között.
Ez a helyzet erősen befolyásolta a társadalomból kiinduló katolikus felújulásnak, a világiak oldaláról is folyamatba lépő katolikus tevékenységnek kezdeteit. Tévedéseikért azonban helytelen volna teljességgel elítélni és vádolni őket. Az azóta elmúlt száz év messzeségéből ezek úgy tűnnek fel, mint amelyek a viszonyokból fakadnak s talán későbbi katolikus mozgalmak számára nem tanulság nélküliek azok a zsákutcák, amelyekbe ezek az első kísérletek jutottak. Áll ez még Lamennais körére és mozgalmára is, amelynek hatása túlért Franciaország határain.
Amikor a júliusi forradalom megalapította a polgárkirályságot, azon a szakadékon túlról, amelyet a forradalom jelentett, ismét Voltaire szelleme jelent meg a francia értelmiség, tehát a francia közéleti vezetőréteg felett. Most látszott csak meg, milyen mélyreható munkát végzett az irodalom mint világnézeti propaganda! Egyébként a júliusi forradalom egyházellenes jelenségei annyira emlékeztettek a nagy forradaloméra, hogy maga Veuillot úgy látja, hogy a főpásztorok, a főpapok megfélemedve elhallgattak. Viszont az ifjabb nemzedék Lamennais köré csoportosulva katolikus öntudatában még jobban felriadt a júliusi barikádoktól, majd éppen a polgárkirályság elvi és gyakorlati liberalizmusán át akarta a vallást és az Egyházat a jövő számára átmenteni. Éppen ezért nekik nem volt megfelelő a konzervatív irányban lekötött katolikus Memorial Catholique és a Le Correspondant, az Ami de la Religion-t pedig egyenesen korszerűtlennek, sekrestyeízűnek találták, nem egészen ok nélkül, mert iránya kimerült a kenetteljes siránkozásban, hogy mit tehet a hívő az önkény ellen, mikor nincsenek mellette a miniszterek, a kamarák, a hivatalnoki kar, a hadsereg, de még csak a nép sem.
A kérdésre más hangon és más feleletet akart adni az Avenir, melyet 1830-ban Lamennais, Gerbet, Lacordaire és Montalembert indított meg. Az ember – jelentette ki az Avenir – soha sincs egyedül az önkénnyel szemben. Mellette van mindig az Isten, azután az igazságos ügynek természetes ereje, mely előbb vagy utóbb, de megsemmisíti az elnyomókat. A kötelesség azt diktálja, hogy védelmezzük önmagunkat, nehogy a társadalom néhány merész embernek legyen a zsákmánya. A hit segítségével semmi sem lehetetlen. Ha csak gyenge kisebbség volnátok Franciaországban – intette az Avenir a francia katolikusokat – de mikor 25 milliót számláltok, jogaitokat elismeri az alkotmány, tehát csak magatokat vádoljátok, ha elnyomnak benneteket. Jajgassatok kevesebbet és tanuljatok meg akarni. Mi hiányzik? Csak az egyetértés, mely bátorságot ad a gyengének, amiből megszületik az erőteljes és kitartó cselekvés.
Az Avenirnak igaza volt abban, hogy hiányzott az egyetértés, de még valami más is, ami mint hiány ennél is veszedelmesebb volt: hiányzott éppen a vezérek szellemi kiforrottsága, logikai fegyelmezettsége s a teológiai eszmék közt való tisztalátása. Az eszmék és gondolatok, amik Lamennais lapjában felvetődnek, még nagyon zavarosak, ugyanúgy, amint megbízhatatlan íróik valláspolitikája és filozófiája is. A vezér munkatársai mind fiatalemberek. Közöttük egy sincs, aki 1830-ban még a 40. évét betöltötte volna. Sok bennük a jószándék, merész a lendület, de kevés a realitások iránti érzék s a vezetéshez szükséges önfegyelem. Fokozottabban észlelhető mindez Lamennaisban, akiben ezenkívül sok a romanticizmus s nem kevesebb a gőg. Szentül meg volt győződve, hogy egyedül az ő fiatalos elképzelései tudják megmenteni a katolicizmust, s eszméi oly dogmák, melyekhez a tanító egyháznak feltétlenül oda kell simulni, mert ezekkel él vagy bukik. Csalhatatlan öntekintélye így hozta összeütközésbe a Szentszékkel s őt, akit XII. Leó még bíborral akart feldíszíteni, második utódjának el kellett ítélnie (1832). S mivel nem volt annyi önismerete és alázata, hogy tévedéseit belássa, a hit apostolából az Egyház tagadója lett. A pápa nem cselekedhetett másként, hisz ragyogó formákba bujtatott téveszméi messzire elhatottak és sokakat megtévesztettek.
Kár volt Lamennais bukásáért, mert ha utána be is következett iskolájának a tisztulási folyamata, és sokat tett a francia és közvetve az európai katolicizmus fellendítésén, még több eredmény mutatkozott volna, ha nemcsak a tanítványok, de a mester is magába száll, s az Egyház tanításához szabja reformeszméit. De úgy, ahogy ezek megfogamzottak benne, kártékonyak voltak.
Elindulásának politikai alapelve a monarchikus államforma volt. 1823-ban még a legkíméletlenebb hangon elítélte a demokráciát. A népfelség elve – úgymond – egyike a legmegdöbbentőbb őrületeknek, amik valaha az ember agyában megfogamzottak. Kijelentette, hogy a demokrácia nem más, mint a legmagasabb foka a zsarnokságnak. Ezzel szemben a régi kormányformákban soha felül nem múlható modellt látott, melynek francia vonatkozásban csak egyetlen kinövését, a gallikanizmust ostorozta. De alig telt el két év s politikai iránytűje a monarchikus államszemlélettől merész ívben kanyarodott át a népfölségi elv felé, amelyet pedig az imént még kíméletlenül ostorozott. A korlátlan szabadság lett napkeleti csillaga, amelyet nemcsak maga követett, de követésre ajánlott minden francia katolikusnak. „Nem egészen ötven év alatt – kiált fel – már sokféle kormány bukott meg Franciaországban. Mi maradt meg állandóan? Isten és a szabadság! Egyesítsétek őket” – buzdítja a népmilliókat –, s az emberi természet összes benső és állandó szükséglete ki lesz elégítve.”
Ebben a naiv hitében nem sajnálta, hogy a polgárkirályság megfosztotta a katolicizmust államvallás jellegétől, mert helyébe sokkal nagyobb értéket, a függetlenséget és szabadságot nyerte el. Lamennais meg volt győződve, hogy mennél nagyobb lesz ez a függetlenség és szabadság, annál erősebb az Egyház hódító ereje.
Ez a hang támadásokat váltott ki az egyházellenes körök részéről, de aggodalommal töltötte el híveit, főleg a papságot. Lamennais vonzó dialektikával és tündöklő stílusban védekezett és támadt mindkét oldal felé. „A bukott trón porában keresitek az Egyházat? – kiáltotta az egyik fél felé – Krisztus feltámadt! Nincs itt!” Az aggodalmaskodóknak pedig ezt felelte: „Remegtek a liberalizmus előtt? Katolizáljátok őt s a társadalom újjá fog születni.” Ezt tette ő, ezt akarták társai, amikor hat pontban követelték a vallás, a tanítás, a sajtó, az egyesületi élet, a politika teljes szabadságát s végül a felszabadulást az állami mindenhatóság bilincsei alól. Ha e követelések valóra válnak és sikerül azokat katolikus tartalommal megtelíteni, úgy a katolicizmust nem kellett volna félteni. De Lamennais ezt saját elmélete, nem pedig a tanító egyház útmutatása szerint óhajtotta elvégezni s így maga is nem a liberalizmust katolizálta, hanem a katolicizmust liberalizálta, ami pedig súlyos tévedés volt.
A korlátlan szabadság ideája annyira hatalmába kerítette, hogy nem akart ismerni semmiféle megkötöttséget. E mellett zavaros elképzelései voltak az Egyház feladatáról, céljáról, sőt egész lényegéről. Inkább politikus és szociológus volt, mint teológus. A vallás metafizikai célkitűzéseit másodlagosnak hitte s fő feladatát abban látta, hogy a katolikus társadalom a földi jólétről, nem pedig a másvilági üdvről gondoskodjék. Eltekintve, hogy ez magában véve is tarthatatlan tétel, de azontúl a szabadság túlértékelésével nem más, mint a szabadság elfojtása, hiszen a vallást és az Egyházat végső eredményben az állam és a politika vazallusává teszi meg. De egyik tévedését födni kellett a másikkal, hacsak azt nem akarta, hogy még a laikusok is átláthassanak elméletének könnyen sebezhető pontjain. Ezért vált szükségessé, hogy felállítsa azt a tételt, melynek értelmében az Egyház tanításának nem az a kritériuma, hogy azt a csalatkozhatatlan Krisztus tanította és az Egyház tekintélye védi, hanem mivel az emberi közmegegyezés szól mellette. Így zuhant egyre mélyebbre: a liberalizmusból a szkepticizmusba, mely későbbi követőit a IX. Pius által elvetett modernizmushoz vezette.
Eltévelyedését lehetetlenség volt szó nélkül hagynia a tanító egyháznak, hiszen megkapó stílusával sokakat megzavart s miatta nagy lélekveszteségekkel kellett számolnia. Lamennaist és társait el kellett ítélnie Rómának: a nyíltan vallott tévedéseik hosszú sora miatt is – azonkívül azért is, mivel közvetve az indifferentizmusnak szolgáltattak alapzatot. Amikor a közmeggyőződést hirdették az igazság legfőbb tekintélyének, tulajdonképpen a népfölség elvét tették meg a legfőbb dogmának, amit az Egyház azért sem fogadhatott el, mert a természetfölötti igazság forrásául nem ismerhetett el mást, mint a kinyilatkoztatást. De nem osztozkodhatott velük a liberalizmusról szóló felfogásukban sem, amennyiben ezt úgy állították be, mint elvet s nem mint módszert. Talán akaratlanul is egyenlő jogot kívántak nemcsak az igazság, hanem a tévedés, s nemcsak a szabadság, hanem a szabadosság részére is.
Azonfelül a liberalizmus elméletét nemcsak az államra és a társadalomra, hanem magára a vallásra és az Egyházra is alkalmazták. Egész elgondolásuk utópisztikus volt, s azért oly szenvedélyességgel harcoltak, hogy a higgadtabb szemlélő megdöbbent küzdelmük hevességén. „Hallatlan látvány – jegyzi meg egyik kortárs – egy egyszerű pap a püspöki karon kívül, a püspöki kar ellenére irányítja Franciaországban a lelkeket.” Érthető, ha Lamennais ellen a feljelentések egymást érték Rómában, de a Szentszék egy ideig hallgatott. Volt ebben a hallgatásban tapintatos megrovás, figyelmeztetés a mérséklésre, elismerés a lángésszel szemben, jóakaratú szelídség és várakozás.
Az Avenir szerkesztőit idegessé tette ez a néma csend s most már ők mentek Rómába, hogy eljárásuk helyességét igazolják. XVI. Gergely szívesen fogadta Lamennaist, Lacordaire-t és Montalembert-t, de magyarázatba nem bocsátkozott. A felelet már készülőben volt s mire elhagyták Rómát és Münchenbe érkeztek, olvashatták a Mirari vos kezdetü enciklika (1832) elítélő sorait.
A pápa nagyon tapintatosan járt el. Nem említett neveket, sem könyveket és iratokat, csupán általánosságban szólt, de azért úgy ítélkezett, hogy értsék meg azok, akik ellen irányul. Sötét színekkel rajzolta meg azt a képet, amit a téves újítások eredményeztek. Megnyitották a zsilipjét a zabolátlanságnak, a gonoszságnak, a szentség megvetésének és a különböző tévedések felburjánzásának, támadták szent Péter székét és az Egyház isteni tekintélyét. Borzalmas visszhangját keltették azoknak az új és hallatlan, a vallást nyíltan és alattomban támadó nézeteknek, amik az akadémiákon és egyéb iskolákban meghonosodtak. S ide vezethetők vissza a legvisszataszítóbb erkölcsi romlások és a titkos társulatok istentelen aknamunkái. E jelenségek méltán keltettek a pápában aggodalmat!
„Éppen ezért – folytatja tovább – mivel mi rendeltettünk arra a helyre, hol nemcsak felpanaszolni szokás e bajokat, hanem teljes erővel orvosolni is, azért hitetek segítségére sietünk, és arra kérünk, hogy buzgólkodjatok a katolikus nyáj megszentelésén. A mi hivatásunk az, hogy felemeljük szavunkat, nehogy a vadkan szőlőbe törjön, a farkas a nyájat megfojtsa. Harcoljunk a lélek egységében a mi közös s még helyesebben, az Isten ügyéért! E harcot csak úgy vívhatjuk meg dicsőségesen, ha ragaszkodunk szent Péter székének sziklaszilárdságához s az Egyház rendelkezéseit hűségesen megtartjuk. Teljesen felesleges az Egyház megújulását és újjászületését kívánni, mintha bizony hiányokban és elavultságban szenvedne. Az ilyen kívánságok teljesítése annyit jelentene, mint az isteni intézmény méltóságát átváltani emberi értékelésekre!”
Aggodalommal tekint a pápa azokra a támadásokra is, amiket korának méltatlan és helytelen utakon tévelygő filozófusai karöltve a romlott papokkal a coelibátus ellen intéznek, s ennek becsét és értékét a nép előtt aláássák. Harcra szólít az indifferentizmus ellen, hiszen ebből a sekélyes forrásból fakad elő az a képtelen, sőt egyenesen esztelen tanítás, mely azt hirdeti, hogy mindenkinek biztosítani kell a lelkiismeret szabadságát. Az ilyen tarthatatlan tévedés szüli a vélemények szabadságát, ez pedig egyengeti azt a veszélyes utat, mely maholnap az állam és az Egyház tönkretételére vezet. S még egyeseknek van bátorságuk azt hangoztatni, hogy ebből csak haszon háramolhatik a vallásra. Az ilyen felfogásokból ered a lelkek veszte, az ifjúság félrevezetése, a törvények megvetése, amint az összes népek története bizonyítja, hogy a legvirágzóbb államok ezen egyetlen csapás: a szó- és gondolat-szabadság s ennek következtében a helytelen reformhajhászás által mentek tönkre, De külön meg kell említenie még az újságok galád és eléggé el nem ítélhető sajtószabadságát, amit egyesek követelni merészelnek. Ezek révén, mint a folyam, úgy áradnak szét a tévedések, ami magában is igazolja, hogy a tiltott könyvek jegyzéke nagyon is üdvös s a cenzúra nagyon hasznos.
Ha minderre kevés gondot fordítanak, bekövetkezik az a veszély, mikor az alattvalók felmondják az engedelmességet és hűséget a fejedelmek iránt. Az embereknek úgy látszik, az a céljuk, hogy az uralkodók minden jogát megbolygassák s a szabadság örve alatt a rabszolgaság jármába hajtsák a népeket. Végezetül figyelmezteti a püspököket, hogy az újításoknak állhatatosan álljanak ellen, a fejedelmeket pedig, hogy támogassák őket, mert az államok békéje az Egyház épségétől függ.
Nem kellett nagy bölcsesség ahhoz, hogy az Avenir szerkesztői magukra értsék e vádakat. Ők voltak azok, kik a szabadságot a jövendő boldogulás alfája és omegájaként mint korlátlan hatású csodaszert hirdették lapjukban. Ez érthetővé teszi, hogy amikor engedélyt kértek az újság indítására, Lambruschini már akkor ezt a jellegzetes feleletet adta: megtehetik, de Rómában az a nézet, hogy ezzel a katolikus ügynek többet ártanak, mint használnak. Aggodalma 1832-ben kínos valósággá lett s most megdöbbenve olvashatták tetemrehívásukat. Kezdetben mindnyájan elhatározták, hogy alávetik magukat az Egyház óhajának, de ezt csak Lacordaire és Montalembert tette meg. Ők dicséretes módon szakítottak eddigi rendszerükkel s tollukat és szavukat a jövőben dicséretreméltó alávetéssel szentelték az Egyház ügyének.
Ellenben Lamennais maga áldozatul esett a legveszedelmesebb kísértések egyikének, a jócselekedet gőgjének, amint ezt a „Paroles d'un croyant” (1833) egyháztámadó s önmagát védő iratának minden sora igazolja. A pápának újból kárhoztatnia kellett, ő pedig egyre messzebb sodródott az Egyháztól. Deista, majd panteista és szocialista lett, s szenvedélyes hangon tüzelt az újabb idők forradalmára. 1851-ben mindenkivel szakítva, önmagával meghasonlottan állt félre, és Sibour érsek minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, hogy kibékítse Egyházával. Mint aposztata halt meg 1854-ben.
Nagy tehetség volt, elvesztését méltán siratta XVI. Gergely, de ő nem jelenthetett ki mást, mint amit a „Mirari vos” enciklika. A Lamennais nyomában gyűrűző hullámok szintén a tanító egyház előrelátását igazolták utólag.
Lamennais modorát követte többek között Bautin strassburgi pap és filozófiai tanár is. Első művében még csak a liberalizmus különböző kinövései, az indifferentizmus, a materializmus és az ateizmus ellen küzdött, de később a hit és ész viszonyának a vizsgálata helytelen utakra terelte, s emiatt az Egyháznak ellene is fel kellett lépnie. Benne volt annyi alázat, hogy beismerje tévedéseit és azokat visszavonja, s ne kövesse Lamennaist a szakadékok útján. A tradicionalizmus miatt érte utol az Egyház kárhoztatása De Bonaid francia államtanácsost, aki azt tanította, hogy az ember saját eszével képtelen a metafizikai igazságok ismeretére jutni s ezeket kizárólag abból a hagyományból ismeri, amit Isten az ős-kinyilatkoztatás útján tett az emberek közkincsévé.
A 16. században élő Malebranche nyomán éledt újjá az ontologizmus is, mely Isten közvetlen ismeretét és szemléletét tanította, mégpedig vagy a lélekbe oltott és így veleszületett eszme által, vagy úgy, hogy Isten egyszerre a szemlélet tárgya s egyben közvetítő eszméje is. Ez a tan heves vitákat idézett elő s védelmezőjeként Franciaországban Branchereau orleansi szemináriumi rektor, Hugonin bajeux-i püspök, Fabre sorbonne-i tanár, Maret sura-i püspök, Gratry oratoriánus szerzetes, Belgiumban Laforet és Ubaghs löweni tanár, Olaszországban pedig Rosmini-Serbati, Gioberti, Mamini, Gorelli és Bonghi lépett fel. Az Egyház ezekkel szemben is eleinte várakozó álláspontra helyezkedett s csak később tette tanításukat indexre, amikor már nagyobb zavarokat idéztek elő a helyes teológia értelmezésében.
Még veszedelmesebb volt Németországban Hermes bonni tanár, mert rendszerével, az ú. n. hermesianizmussal egyenesen a racionalizmusba hajtotta a lelkeket. Kant és Fichte filozófiája alapján azt tanította, hogy a természetfeletti igazságok megismerésének kizárólagos alapja az értelem. Az egyes igazságok kutatásának kiindulásául a kételkedést állította fel s szerinte csak az esetben szabad valamit igazság gyanánt elfogadni, ha az ész ilyennek nyilvánítja. Ebből következtette le, hogy a hitigazságokat is nem azért fogadjuk el, mivel azokat Isten nyilatkoztatta ki s az Egyház tekintélye őrködik felettük, hanem mert azok helyességét és valóságát az emberi ész is felismeri. Ezt az okoskodást tanítványai, mint Braun, Esser, Biunde, Elvenich és Ritter gomolyították tovább s a legveszedelmesebb vallási és társadalmi elméleteket vonták le belőle. Az Egyházra nézve annál aggasztóbb volt ezek terjedése, mivel Poroszország ez időben a vegyesházasságok kérdése miatt nem a legjobb viszonyban volt Rómával s így nemcsak tétlenül nézte, hanem, egyenesen támogatta a ferde vonalba hajló újításokat.
Nem veszélytelen tévedésnek esett áldozatául Ausztriában Anton Günther cseh származású bécsi pap, aki olyan bölcseleti rendszert akart alkotni, amely a teológiát meg tudja védeni a modern kritika összes támadásai ellen. A szentatyák és a skolasztikusok filozófiáját nem sokra becsülte, nem tartotta arra alkalmasnak, s amit maga adott, akaratlanul is a racionalizmus vizeire vezetett. Így nemhogy megoldotta volna, ellenkezőleg még jobban összekuszálta a nagy kérdéseket. Hatása ennek ellenére is nagy volt, hiszen szellemes írásait szívesen forgatták s Bécsben valóságos iskolát teremtett, amelyhez Pabst, Veith, Ehrlich, Zukrigl és Werner szegődött. Kívülük még Knodt bonni és Weber meg Baltzer breslaui tanár nevezhető tanítványának.
E szellemi bukdácsolásokkal karöltve jártak a gyakorlati hitélet nagy elcsuszamlásai is. E tekintetben első helyen Németországot kell megemlítenünk. Wessenberg eszméjének, az önálló német nemzeti egyház gondolatának ezidőben a legfőbb két képviselője Ronge és Czerski volt. A pápa mindkettőjüket felfüggesztette s ez még hevesebb támadásokra késztette őket. 1845-ben Lipcsében Robert Blum, a később hírhedtté vált forradalmár elnöklete alatt megtartották az első német-katolikus zsinatukat, hol hitvallásukat a következőkben szerkesztették meg: A hit alapja a szabadon értelmezhető Szentírás, a szentségek közül csak a keresztség és a kétszín alatti úrvacsora fogadható el, a német-katolikusoknak el kell vetniök a gyónást, a coelibátust, a szentek közbenjárását, képeik és ereklyéik tiszteletét, a búcsúkat, búcsújárásokat, a böjtöket stb.
A pápa primátusa számukra megszűnt s egyházuk alkotmányául a presbiteri és a zsinati intézményt fogadták el. A liturgia latin nyelvét is felvá1tották némette1. Az új mozgalom az állam támogatása mellett annyira megerősödött, hogy 1846-ban már 259 hitközséget számlált 60,000 taggal. Amilyen gyorsan keletkezett, olyan gyorsan múlt el, mert a protestánsok is rájöttek, hogy ez a szekta egyenesen a nihilizmushoz vezet s nemcsak a katolikusoknak, de a protestánsoknak is árt.
Hasonló volt a sorsa a francia és a belga nemzeti egyház kísérletezésének. Ott Francois Chatel elbocsátott tábori lelkész állt a mozgalom élén. Célja volt, hogy a francia katolicizmust felszabadítsa „Róma járma” s a Bourbonok után siránkozó püspökök hatalma alól, s azt a szabadság szellemében újjászervezze. 1832-ben kiadott hitvallásában kimondotta, hogy az Egyház nem csalatkozhatatlan, minden hatalom a néptől származik, a pápa világi hatalma az isteni törvény megszegése, az Egyház az államtól elválasztandó, az embernek legyen szabad, a józan észre alapított meggyőződése, amit akkor is kövessen, ha az a katolikus hittel ellenkezik; a hét szentség megtartandó, de már a fülbegyónást ki-ki tetszése szerint végezheti. A coelibátus és a böjt eltörlendő, az istentiszteletet pedig a nemzeti nyelven kell végezni.
A forradalom s a szabadság lázában sokan csatlakoztak Chatel nemzeti egyházához, de a kijózanodás után lassankint elmaradoztak s a francia kormány minden nagyobb nehézség nélkül csukhatta be templomaikat 1842-ben.
Még rövidebb és eredménytelenebb volt Belgiumban Helsen abbé „katolikus apostol” egyházának az élete. A belgák józan vallásossága tiltakozott az ellen, hogy éppen Helsen vezesse el őket a „római Antikrisztustól” az igaz Krisztushoz. Fellépése csak kis kört tudott megnyerni, de ez is hamar észbekapott, s 1837-ben már fel lehetett oszlatni gyülekezetét. Később maga is megbánta, amit tett, s 1842-ben az Egyházzal kibékülve halt meg.
E jelenségek rajzánál megértjük azt a panaszos hangot, amit XVI. Gergely a Mirari vos s a Singulari nos (1834) Lamennais ellen irányuló két enciklikájában, és egyéb elítélő bulláiban és irataiban megütött. Szeme előtt folytatódott az a könnyelmű játék, amit a szellem és a lélek dekadenciája a hit egységének és épségének a megbontásáért megkezdett. Mint a keresztény tanítás őre, nem engedhette, hogy abból, ami rá volt bízva, bármi is veszendőbe menjen a kor nyirkos borulatában, inkább azt akarta, hogy az örök kereszténység hitigazságai ebben a légkörben is, a ködön és sötétségen át is világítsanak!
|