1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje

HETEDIK FEJEZET: ÚJ IDŐK, ÚJ FELADATOK Korkép. A Szentszék politikája. VII. Pius pápaságának eredményei Napóleon bukásával együtt elmúlt az ő politikai elgondolása és a világbirodalom szervezésének kísérlete is. Kétségtelenül Napóleon javára írandó, hogy véget tudott vetni a forradalom egymást váltogató fázisainak és vérontásainak, de rovására, hogy nem ismerte fel a történelem folyamatosságát s Európa hatalmi és állampolitikai újjászervezését ennek figyelembevétele nélkül akarta megvalósítani. Világbirodalmi célkitűzésében különböző államokat akart egységbe foglalni és Lisszabontól Moszkváig érő világhatalmat alapítani. Ez a terv nem vette tekintetbe a nemzeti öntudatok erejét, pedig éppen ez feszítette szét és törte darabokra a szerves összetartó erőket nélkülöző napóleoni birodalmat és a köréje államokból emelt hatalmi építményt.      Külpolitikai egységesítésével párhuzamos volt belpolitikai alapgondolata is. Amint európai viszonylatok szerint nem volt tekintettel az egyes nemzetek elkülönülésének évszázados kialakulására, azonképpen a forradalmi gondolat egyenlőség-eszménye szerint a belső nemzetállami társadalomszervezésben sem volt hajlandó eltűrni a különböző szerves tagozódásokat, nevezetesen a vallás- és az osztálykülönbségeket. Önkényt igénylő hajlamai mellett igen sokat átvett a forradalom gondolatrendszeréből, de alig valamit a történelmi adottságokból. Bukását az idézte elő, hogy intézményeket, embereket, osztályokat és nemzeteket tisztán saját akaratához kívánt hozzáidomítani. Az évszázadok alatt kialakult rendszerek viszont ezt nem tűrték. A forradalom eszményei közül még azok is, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a történelem folyamatosságába legyenek illeszthetők, még ezek is ellenhatásokat váltottak ki. A forradalom és Európa régi rendje annyira ellentétes irányúak voltak, hogy a forradalom után a régi rend visszaállása még ezeket a maradandó képződményeket sem tudta elfogadni. Erre csak akkor került sor, amikor a kedélyek egészen lecsillapodtak, s nyilvánvalóvá lett, hogy újabb forradalom kockázata nélkül nem lehet előlük elzárkózni. Napóleon száműzetése után Franciaországnak és Európának alaptételei további elemzésükben a forradalmi eszmék, sőt ezek természetes előzői, a felvilágosodás tételei, máról-holnapra értéküket vesztették, legalább is az Európa sorsát intézők szemében. A hatalom eszközeit kezükben tartó politikusok, diplomaták és koronás fők a szerint ítéltek meg minden gondolatot, eszményt és intézményt, hogy azok a történelmi múltnak eredményei-e vagy pedig a forradaloméi és a belőle kilépő Napóleonéi voltak-e. A nagy visszahatás, mely az ú. n. „szentszövetségben” találta meg hatalmi szerkezetét, gyűlölt minden forradalmi újítást és a forradalmi rendszer kikapcsolásával, a történelmi múlt folytatását, a régi évszázados intézményekhez, sőt ezek forradalom előtti formájához való visszatérését tette politikai dogmává. Az egyes államok belső viszonyainak rendezésénél a forradalmi állapotokat, az európai államszisztémában pedig az évszázados királyságok rendszerét akarták visszaállítani. Azonban súlyos hiba volt, hogy teljesen kikapcsolni óhajtották a forradalmi időnek két és fél évtizedét s ez az engedni nem akaró merevség éppúgy megbosszulta magát, mint az ugrásszerű és az arra meg nem érett változás. Feltűnő, hogy az államok sorsát intéző politikusok és diplomaták közül éppen Consalvi bíboros értette meg leginkább korának hangulatát és az elmúlt negyedszázad gondolataiból és intézményeiből nem egy olyat akart megtartani, ami bevált, de amiért a római kúria több tagja ferde szemmel nézett rá. Ez is egyik oka volt, amiért Pius halála után el kellett hagynia államtitkári állását, de hogy helyes úton járt, annak elismerését a vele megbékült XII. Leótól kapta, aki egyik kihallgatása után így nyilatkozott róla Zurla bíborosnak: „Soha tanulságosabb, tartalmasabb, az Egyházra és államra hasznosabb beszédet nem hallottunk.”      A Consalvihoz hasonló méretű politikusok ritkák voltak a restauráció korában s a legtöbbjükre alkalmazni lehetett a Bourbonokról kelt szállóigét: semmit nem felejtettek, de nem is tanultak semmit. Így 1820-tól 1848-ig megint mindenütt különböző forradalmi válságok rázkódtatták meg Európa nyugalmát és békés fejlődését. A politikai elnyomatás a népek és nemzetek önálló és öntevékeny szellemi életet élő rétegeiben önkéntelenül kiváltotta a politikai szabadságnak és a nemzeti öntudatnak érzését s a rájuk nehezedő erőszakra erőszakkal válaszoltak. A cári uralmat a katonai zendülések figyelmeztették a kormányrendszer hibáira, hasonlóképpen forradalmaktól hangos Spanyolország és Portugália, és forradalmakkal adnak életjelt magukról a Balkán ébredező népei is. A német területen is nemzeti, társadalmi és szellemi téren egyaránt zúg a forradalmi nyugtalanság. A századok óta darabokra esett Olaszországban is minduntalan zavarognak a karbonárik, a forradalom hangulatával, mintegy állandó készségével vannak tele a francia polgári elemek.      Az osztrák-magyar monarchia uralmi egysége alatt, külön politikai és kulturális életformák eszményeivel, megmozdulnak a nemzetiségek, a magyarság újra megtelik nyelvi és politikai különállásának szenvedélyes öntudatával. S ha e jelenségek közvetlen rúgóit vizsgáljuk, a közös szellemi tényezőkre bukkanunk rá. A merev konzervativizmus képtelen megküzdeni az új életérzésekkel s ezek egyre erősbödő követelményeivel. Ott van például Franciaország, ahol a múlthoz való ragaszkodás oly szertelenül nagy volt, hogy az újból uralomra jutott osztályok, nevezetesen a főurak, főnemesek és főpapok karöltve a királysággal, tudni sem akartak a forradalom következtében beállott tényleges állapotokról. Politikai és szociális érzés híján mindent úgy akartak kezdeni, mintha az elmúlt negyedszázad – s hozzá még ennyi változás! – el sem hömpölygött volna a fejük felett. Ennek az lett a következménye, hogy elvesztették befolyásukat a nemzeti élet fejlődésére s annak irányítását a polgári elemek vonták magukhoz. A polgári társadalom ellene volt a forradalom szertelen demokráciájának, de ugyanakkor nem kívánta az abszolút királyság feltételek és garanciák nélküli uralmát és a feudális osztályok uralmát sem, mert mind a kettőben a szabadság veszélyét látta. Az ő evangéliuma Montésquieu tanítása volt. Az itt lefektetett elvek alapján iparkodott felépíteni új világát s felvenni harcát a tradicionalizmussal szemben. Útvonala a liberalizmus, s mert a Bourbonok ezzel nem értettek egyet, megbuktatta őket (1830) s helyükbe a polgári nemzetállamot keltette életre. Zászlajára ez az irány az egyéni és állami szabadság jelszavát írta.      A polgári liberalizmus, ha nem is oly nagy mértékben és durva módon, mint korábban a forradalom, de mégis csak felmondta a barátságot a katolicizmus és az Egyház képviseletével s így elég korán megszületett az antiklerikalizmus, amely a francia gondolkozásból, az újságok, írók, tudósok, filozófusok és szociológusok munkái révén csakhamar átáramlott Európa többi országaiba is, ahol más-más színezéssel, de ugyanolyan eredményekre vezetett, mint szülőhazájában. A forradalom vallástalanságával szemben azonban Chateaubriand a Kereszténység szelleme című munkájának megjelenése után, a hitélet terén józan és lendületes ellenhatás támadt. A mű eredeti nyelvű kiadásai egymást érték s egyes tévedései mellett is óriási nevelő hatást eredményezett nemcsak otthon, hanem külföldön is. Maga a szerző az 1828-as kiadás előszavában így nyilatkozik: „Templomaink úgyszólván még romokban voltak, amikor megjelentettem a Kereszténység szellemét. Az emberek érezték a hit szükségét, vágyakoztak a vallás hosszú évek óta nélkülözött vigasztalásai után, tódultak az Isten házába, mint járvány idején az orvoshoz. … Viszontagságaink áldozatai az oltár körül szorongtak, mint hajótöröttek a sziklán, ott keresték üdvüket.”      A lendületes egyházi és hitélet megteremtése mégsem sikerült oly mértékben, amint azt a kezdet után remélni lehetett volna. Chateaubriand a hitéletnek mintegy csak a felszínét érintette, a mélyebb rétegekbe való hatolás még váratott magára. Mindenesetre az általa teremtett iskolából kerültek ki Bonald és De Maistre s maga Lamennais, aki 1817-től kezdve, mint egy új iskola feje tűnt fel s később még sokat beszéltetett magáról. Mialatt ez a kör kiforrta saját problémáit, az adott helyzet védelmében mindenesetre szükség lett volna tehetséges és jól író katolikus gárdára, mert különösen a sajtó öntötte el a közvéleményt a papság és a katolikus intézmények elleni támadásokkal. A Constitutionnel című lapnál pl. külön szerkesztő volt megbízva afféle papi botránykrónika állandó vezetésével, melyet gyanúsításokkal, rágalmakkal és a tények elferdítésével tápláltak. Pamflet pamfletet követett, a 18. század egyházellenes irodalma pedig valóságos újravirágzását élte meg. Voltaire, Rousseau, Holbach és Diderot könyveinek új kiadásai az egykorú adatok szerint elérték a 2.700.000 példányt. Ez az irányzat a társadalomnak politikai feszültségekkel való telítettségéből fakadt, a hierarchiát a szabadság ellenségének s a francia feudális gondolat barátjának tekintették, s erre a véleményre a francia katolicizmusnak politikailag aktív szárnya valóban szolgáltatott is okot: a párt, az ú. n. „partie pretre”, indokolatlanul is túlságosan összekötötte sorsát az uralkodó feudalizmussal s nem volt eléggé előrelátó, hogy észrevette volna e rendszer biztos lealkonyulását. Eljárásával halálos ellenségévé tett egy sokrétű társadalmat, amely a régi rendszerrel ellentétes politikai utakon kereste életérdekeit.      A konzervativizmusból fakadó helytelen irányvonallal a klérus nemcsak magának ártott, hanem a rendszernek is, amelyet képviselt. Felidézte maga ellen egy egész társadalom politikai szenvedélyeit akkor, amikor egyelőre nem is építésről, hanem csak a romok eltakarításáról volt szó s még ez a munka is tele volt gátló körülményekkel. A papság száma megfogyatkozott, 1815-ben 5000 plébánia és 7000 segédlelkészi állás volt betöltetlen, s az utánpótlás nehezen ment, hiszen egy ellenálló és ellenséges erőkkel telt társadalomból kellett volna történnie, s a kormányzati hatalom érthető okokból állandóan akadékoskodott. A harc két egyenlőtlen erejű front küzdelme volt: a liberalizmus tömegerőinek és politikai megfogalmazottságának fölül kellett kerekednie a konzervatív gondolattal szemben a jövő alakításában. Ez a kétfelé hajlás majdnem ugyanazon módon hasonló eredménnyel jelentkezett Németországban. A forradalom ellenhatásaként először a keresztény romantikusok nemzedéke lépett fel; szinte ideális magaslatról kezdte meg a jövő német élet kialakítását. Szemléletük köröskörül csupa romot látott. A forradalom alapjaiban forgatta fel mindazt, amit a múlt alkotott, de helyébe jobbat és biztosabbat nem tudott adni, sőt zűrzavart támasztott az élet egész vonalán. Ebből kellett kilábolni, de hogyan? A romantikusok ennek módját abban látták, ha a kereszténység, helyesebben az örök Egyház tételei ismét érvényre jutnak, állami, társadalmi és egyéni vonatkozásban egyaránt.      Novalis merészen hirdette, hogy a boldogság csak az örökké tartó Egyházban lelhető fel, s a béke és a nyugalom csak akkor tér vissza az emberekbe, ha a túlvilági értékek után vágyódó Egyház ismét megnyithatja áldásainak és kegyelmeinek ősrégi bőségszaruját a népekre. Felfedezi a keresztény középkornak indokolatlanul ócsárolt nagyszerűségét, mikor az emberek jobbak, boldogabbak tudtak lenni. Az érdeklődést a múlt felé irányítja, s az egész romantikus iskola a maga élharcosaival, mint Brentano, Görres, Overbeck, Schlegel és Werner, azt hirdeti, hogy a jövő orvoslását a múltban kell keresni.      A középkor óta a német szellem felett nem jelentkezett ilyen fénnyel a katolicizmus: a németség számára oly fontos téren, mint az irodalom. Erről az elvontnak és csupán eszmeinek nevezhető alapzatról, az irodalomról, azonban még mindig döntő jelentőségű folyamatok és mozgalmak sora indulhatott volna el a német életben. Hogy ez mégsem következett be, annak egyik s talán legmélyebben fekvő oka, hogy a lutheri gondolat most is harcba szállt a Rómától irányított katolicizmussal.      A lutheranizmusra – mint egyházszervezetre és társadalomra – támaszkodó kormányzatok éppen ezt a természetű hatalmukat féltették a katolicizmusnak akár csak eszmei érvényesülésétől is. Azzal szemben, annak elvont, egyelőre csak gondolati elemzések magaslatain járó álomszerű világával szemben kimutatható tudatossággal a protestantizmusban megrezzenő német politikai és szellemi vezetőréteg reális és konkrét politikai, katonai és szervezési programokat vett fel, egyetemeken, katonatiszti iskolákban, diákegyesületekben. A német jövő iránytűje mindjobban eltér a romantikusoktól, a vezetést a hivatalnok- és katonaosztály veszi kezébe. Kibontakozik kezdeteiből a német kapitalizmus is s Németország jövőjét ezek szabják meg. Így jut el a romantikusok keresztény és katolikus elgondolása holtvágányra. Irányuk aktív tömegeket úgysem tudott vonzani s velük szemben az irodalomban is más iskolák lépnek fel és győznek: ezek egyik élén Heine és minden eszmeit szétoldó maró gúnya áll. Nem sok jóval kecsegtetett a jövő a katolikus Egyház számára az osztrák-magyar birodalomban sem. Itt ugyan nem bírt annyira jutni a forradalmi kísérletezés, hogy bármiféle valóságos eredményt ért volna el, a francia forradalom eszmei híveit inkább csak amolyan forradalmár „Schöngeist”-eknek (széplelkeknek) lehet nevezni, akik magukban lelkesedtek a francia forradalmi eszmékért, de mihelyt nyíltabban adtak ezeknek kifejezést, az államhatalom kérlelhetetlenül lesújtott rájuk. Itt érintetlenül megmaradt a szellemi és politikai életforma s a régi merev egyházpolitika: az Egyház életének menetét továbbra is a jozefinizmus szabta meg.      Történtek ugyan egyes kísérletek szabadabb és egészségesebb keresztény és katolikus élet kialakítására, de nem nagy eredménnyel. Az egyházfők legnagyobb része szintén a jozefinizmusnak hódolt, s ha akadt köztük néhány bátrabb kezdeményezésű férfiú, ezeknek kezét is megkötötték az állampolitika különcei. Katolikus szellemű romantikus írókról nálunk alig lehet beszélni, de ha lehetett volna is, alig remélhető, hogy ezek meg tudták volna változtatni a jozefinista politika arculatát.      Kisebb körök és egyesületek alakultak, de ezek sem tudták elevenebb mozgásba és szélesebb sodrásba hozni a katolikus életet. Magyar vonatkozása miatt is megemlíthető Széchenyi Ferenc (szerk. megj.: aki szabadkőműves volt) és bécsi köre, melynek kötelékébe tartozott a császárváros legnagyobb apostola, Hofbauer szent Kelemen, továbbá Pilato, Penkler, Job és HeIferich, magyar részről pedig Fischer egri érsek, Somogyi szombathelyi püspök, Jordánszky esztergomi kanonok, Veinhoffer pinkafői plébános, továbbá Alexovics Vazul, Szaicz Leo és Albach Szaniszló. Ezek részletes programot állítottak össze, hogy ennek alapján nagyszabású munka indulhasson el, azonban szavaik és írásaik csak kisebb körökben terjedtek el és nem voltak képesek arra, hogy sok más tényezővel karöltve, megtörjék a jozefinizmus vastag jégkérgét.      Látszólag még a monarchiában nyílott a legtöbb lehetőség arra, hogy az Egyház megindíthassa offenzíváját a maga elveinek diadaláért, a valóság szerint azonban ez a harc tisztán védekező volt. Az Egyház elveinek kifejlődését akadályozta a megmerevedett konzervatív politika. A lassan lábrakapó liberalizmus pedig itt is támadóan lépett fel az Egyházzal szemben. Védelmi helyzetre szorult az Egyház magában a pápai államban is. Itt az olasz nemzeti öntudat lépett előtérbe s még a franciák nápolyi uralma alatt karbonaristák néven szervezetbe tömörült, hogy lerázza a francia igát. Ennek megtörténte után hálózatát kiterjesztette az egész félszigetre s kiadta az egységes Itália jelszavát. Nem tűrte a pápai uralmat sem, s 1817-ben fellépett a „gonosz papi zsarnokság” ellen. A karbonárik száma egyre gyarapodott, 1820-ban csupán Nápolyban elérte már a 20.000-et. Jelentékeny részük volt a nápolyi és szardíniai katonai forradalom (1820-1821) előidézésében, nemkülönben a pápai államban keltett zavargásokban. Az egyesülés különösen félelmes erejűnek ígérkezett, mikor Mazzini kifejlesztette belőle a szabadkőműves szellemű, „ifjú Olaszország” pártját, mely végül is az egyházi állam megszüntetéséhez s az Italia Unita megvalósulásához vezetett (1870).      A karbonarizmussal szemben megpróbálkozott fellépni az ú, n, „sanfedisták” pártja, amely a hit védelmét tűzte ki céljául, azonban a kor levegője és a reális politikai kapcsolódás lehetőségei a liberalizmusnak kedveztek. Hasonló lehangoló jelenségekkel találkozunk másutt is, Spanyolországban és Portugáliában belső villongások és szintén egyházellenes áramlatok akadályozták a kereszténység fejlődését. Nem volt szerencsésebb a helyzet Németalföldön sem, melyet a bécsi kongresszus Belgiumból és Hollandiából kovácsolt össze. Vallási szempontból tüzet és vizet akart párosítani ebben az alakulatban, mert az északi protestáns rész állandóan ellenszenvesen kísérte a déli katolikus vidékek törekvéseit, és ezeken a katolicizmus felvirágoztatása nem is következhetett be előbb, mint amikor az 1831-i nemzetközi kongresszus ismét szétválasztotta a két országot.      A skandináv országokban, nevezetesen Dániában, Norvégiában és Svédországban a protestáns szekták, a nagy orosz birodalomban és a többi szláv területeken, Lengyelországot kivéve, a pravoszláv vallás következtében annyira kiszorult a katolicizmus, hogy súlya számba sem jöhetett. E részek úgyszólván missziós területekké váltak, akárcsak az Európán kívül eső földrészek, ahol tehát új módon és új eszközökkel kellett az Egyháznak munkába állnia.      A háromnyelvű és -nemzetiségű szövetséges köztársaságban, Svájcban nagy eltérések és ellentétek mutatkoztak. A katolikus többségű Schwyz, Uri, Unterwalden, Zug, Luzern, Friburg és Wallis kantonokban a konzervatív, katolikus szellem volt az uralkodó, míg a nem-katolikus részeken a liberális, sőt radikális irány hódított tömegeket. Így elkerülhetetlenné vált az összetűzés. A katolikus kantonok ragaszkodtak autonómiájukhoz s ennek keretében egyházi intézményeik további fejlesztésével, a különböző szerzetesrendek meghonosításával szép jövő ígérkezett náluk az Egyház számára. Ámde a nem-katolikus kantonok a centralizálásnak voltak hívei s rossz szemmel nézték a másik irány autonomizáló törekvéseit, s ezt az ellenszenvüket csakhamar az Egyházra is átvitték. Az ellentétek kirobbanása akkor következett be, mikor az autonomisták alkotmányuk védelmére 1845-ben külön szövetséget kötöttek egymással, mire kitört a polgárháború, mely 1847-ben a katolikusok vereségével végződött s erre heves egyházüldözés következett be egész Svájc területén. Milyen képet mutat ugyanebben a korban a szigetország, Nagy-Britannia? Angliában az emigráns francia papok elég szép sikerrel kísérelték meg az évszázados megkeményedett anglikán előítéletek szétoszlatását. Ez azonban még távolról sem sikerült nekik annyira, hogy a katolicizmus minden irányú szabad fejlődése biztosítható lett volna.      Kétségtelen, hogy ettől kezdve a római Egyház már sokak előtt rokonszenvesebbnek tűnt fel, de híveit csak a társadalmi rétegeződés két végpontján lehetett megtalálni. Katolikus volt néhány igen előkelő történelmi múltú család és ennek szolgaszemélyzete, továbbá sok helyütt a kapitalizmus következtében kialakult ipari központok munkásnépe. Az előbbi réteg félénken visszahúzódott a közszerepléstől, hangot tehát nem adhatott katolicizmusának. Az utóbbinak pedig nem is állt volna módjában a közéletre a vallás érdekében befolyást gyakorolni. Angliában örvendetesebb idő csak akkor következett be, amikor felléptek a széles szellemi láthatárt áttekintő nagy konvertita bíborosok: Manning, Wiseman és Newman. Az ő nagy érdemük, hogy a katolicizmust Anglia szellemi vezető rétegei előtt is megbecsültté tették. Hasonló volt a helyzet a presbiteriánus jellegű Skóciában is, hol a katolicizmus csak akkor hódíthatott teret, amikor az ipari fellendülés ezrével vonzotta oda az ír munkásokat, akik hitüknek itt is valóságos apostolai lettek. Írországban századokon át sokat kellett hitükért szenvedniök, de az üldözés és a nyomában járó kivándorlás sem tudta megritkítani soraikat, mert a lakosság 8/10 részét most is katolikusok alkották. Hitvalló kitartásuk sem maradt jutalmazatlanul, mert a Gondviselés O'Connell Dániel személyében oly férfiút állított élükre, aki kivívta nemcsak polgári, de vallási szabadságukat is. A fentebb vázolt politikai válságok, társadalmi torzsalkodások, vallásellenes szellemi áramlatok egyaránt megnehezítették az Egyház tevékenységét s VII. Pius és utódai bármerre tekintettek, kevés kivétellel mindenütt a megnemértés és az ellenkezés akadályaival találták magukat szemben. A nehézségek azonban nem szegték kedvüket, hanem acélozták akaratukat, hogy mint az Egyház legfőbb pásztorai teljesítsék feladatukat. A Napóleon fogságából kiszabadult VII. Pius azonnal hozzákezdett, hogy a napóleoni Európának egyelőre kialakulatlan halmaza felett rendezze az Egyház helyzetét. A bécsi kongresszusra magát Consalvit küldte el. A pápaság Napóleon alatti megpróbáltatásának nagy diplomatájára az a feladat várt, hogy úgy a pápai államnak, mint a Napóleon által megbolygatott egyházi jogkörnek sértetlen visszaállításáért harcoljon. Az előbbi cél elérésére két memorandumot nyújtott be, melyekben a jogos érvek felsorakoztatása mellett azt követelte, hogy mindama tartományokat és birtokokat, melyeket 1789-től kezdve az egyházi államtól erőszakosan elfoglaltak, a kongresszus most juttassa vissza jogos tulajdonosa kezébe. De sem Consalvi beadványai és tiltakozásai, sem utóbb a pápa tiltakozása célt nem értek. Európa térképét u. i. a győzteseknek már párizsi tanácskozása előkészítette és ezen lényeges változtatásokat a bécsi kongresszus sem kívánt hozni. A hatalmak ugyan, ahol csak lehetett, a legitimitás elvét tartották szem előtt, de ahol csak szükség volt, mindenütt a gyengébb rovására szóló tehertételekkel. Így éppen a pápaság birtokainak megcsonkításával, úgy határozták, hogy Franciaország megkapja az 1790-ig birtokolt területei mellett Avignon és Venaissin grófságot; Pálmát és Piacenzát Napóleon második felesége, Mária Lujza, ill. fia, a reichstadti herceg tartja meg, a Pó balpartján lévő területeket pedig Ausztria szállja meg. E döntés mellett illő lett volna, hogy a Szentszék is megfelelő kárpótlásban részesüljön. De ez nem történt meg, s így érthető, ha Consalvi e rendezés ellen erélyesen felszólalt, VII. Pius pedig keserű szemrehányást tett a kongresszusnak az 1815. szeptember 4-én tartott titkos konzisztóriumban. Ha már ebben a kérdésben sem koronázhatta teljes siker Consalvi fáradozását, még kevesebb remény lehetett arra, hogy az alapvető egyházpolitikai kérdésekben jusson eredményre a kongresszussal. Az a szándéka, hogy egy általános érvényű konkordátum alapelvei szerint kell rendezni az egyházi kérdéseket egész Európában, nagyon hideg fogadtatásra talált s a megvalósulásnak első lépéséig sem jutott el. A kongresszus vezető tényezői már rég eltávolodtak a vallásos és egyházias szellemtől. Metternich a jozefinista gondolatvilágban élt, Talleyrand aposztata püspök volt, a protestáns Castlereagh lordot pedig kevéssé érdekelték a katolikus hitélet követelményei. Ugyanakkor a kongresszus asztalán halomszámra feküdtek Európa különböző helyeiről érkezett kérvények és javaslatok. Ezek sürgették ugyan a katolikus restaurációt s az Egyház jogainak tiszteletben tartását, de a mód és a forma, ahogyan ezt javasolták, nem sok előnyt jelentett volna a Világegyháznak. Viszont a franciák a gallikanizmus, a németek a febronianizmus, az osztrákok a jozefinizmus elvei szerint akarták volna az Egyházon ejtett sebeket orvosolni. A legbizonytalanabb volt az egyházpolitika a német birodalomban. Wambold mainzi és Helfferich speieri kanonok javaslatai szerint ugyan Németország mind vallását, mind pedig kultúráját a katolikus Egyháznak köszönheti, tehát méltó és igazságos, hogy az Egyházzal kötendő egyesség a német alkotmány kiegészítő része legyen, amint az volt évszázadokon át: de már Wessenberg báró, a konstanzi egyházmegye helynöke, ezt úgy szerette volna elérni, hogy alakuljon meg a külön német nemzeti katolikus egyház, melyet Rómával legfeljebb laza kapcsolatok kössenek össze. Az ily zavaros tervezgetésre igen sokan hivatottnak érezték magukat, ami azután érthetővé teszi, hogy Consalvinak szigorúan a kánonjog elveire felépült javaslata nem válhatott népszerűvé, s a kongresszus úgy akart tőle szabadulni, hogy az Egyház és állam viszonyának rendezését az egyes kormányok belügyének jelentette ki, s a Szentszéknek külön kellett tárgyalnia velük. Az Egyház feladatát nem könnyítette meg, hogy a kongresszus lezajlása után I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király megkötötték az ú. n. szent szövetséget. Ez u. i. csak nevében volt szent és egyedül elveinek hangoztatásában volt keresztény, a valóságban ellenben nem jelentett mást, mint a forradalom előtti abszolutizmus korlátlan fönntartását. Érthető, hogy VII. Pius nem csatlakozott hozzájuk. Az uralkodók ígérete, hogy alattvalóikat patriarkális módon kormányozzák, csak ígéret maradt éppúgy, mint a keresztény elveknek tiszteletben tartása, amit szintén megfogadtak.      Egyetlen társadalmi rétegnek engedtek csak szót és ez a feudális főnemesség volt. A főnemesek viszont nem akarták megérteni az idők haladását és ezzel teljesen elvesztették népszerűségüket s a tömegek irányítása mindjobban a hatalom felé törekvő polgári réteg kezébe került. Az Egyházat így két oldalról szorították az ellenséges erők, egyrészt az abszolutizmus kormányhatalmai, másrészt a polgári liberalizmus vallásellenes szellemisége. Maga a bécsi kongresszus sem volt egységes, csupa ellentétes érdek ütközött meg benne, s a tárgyaló felek felfogása pusztán abban egyezett meg, hogy egyformán húzódtak az Egyház igényeinek kielégítésétől. Az összes kormányok előtt az uralkodó hatalom abszolutizmusának újra való megalapozása s minél jobban való körülbástyázása lebegett s nem volt jogkör, melyet ne kívántak volna annak alávetni, így az egyházpolitika irányítását is. A kongresszus alatti és utáni tárgyalásokban az egyházi diplomáciának mindenütt a régebbi államegyházi teóriákkal kellett megküzdenie, hozzá az eredmény a legtöbb esetben csak átmeneti jellegű volt.      Konkordátumot, nagy nehézségek áthidalása árán, tulajdonképpen csak Francia- és Spanyolországgal, továbbá az olasz államokkal, valamint Bajorországgal és Poroszországgal sikerült kötnie. A többi államokban, így az osztrák monarchiában is megmaradt a régi helyzet vagy csak jelentőség nélküli siker kísérhette a Szentszék fáradozásait. A Franciaországba visszatért Bourbonok Napóleon uralmának minden nyomát el akarták tüntetni s így történt, hogy XVIII. Lajos kormánya tett először lépéseket Rómában, hogy kölcsönös megértéssel szüntessék meg az 1801. évi konkordátumot és kössenek új megállapodást. A pápai kúria is örömmel fogadta ezt az ajánlatot és a tárgyalások Pressigny, majd a helyébe lépő gróf Blacas római követ közvetítésével megindultak Richelieu külügyminiszter és Consalvi államtitkár közt. A megegyezés elé az gördített akadályokat, hogy a kúria szilárdan követelte az Egyház teljes szabadságát, viszont a francia kormány nem akart lemondani a gallikán elvek joggyakorlatának lényegéről. Az alkudozásoknak végre az lett az eredménye, hogy 1817. június 11-én felújították azt a konkordátumi formát, melyet X. Leó és I. Ferenc kötöttek egymással 1516-ban. Ennek értelmében az 1801. évi megállapodás hatályát vesztette, eltűntek az „organikus cikkelyek”, melyek ellenkeztek az Egyház tanaival és törvényeivel. Az időközben megszüntetett püspökségeket és érsekségeket az állam visszaállította és újra elismerte. Számukat először 90-ben állapították meg, majd lecsökkentették 80-ra, éspedig 14 érsekségre és 66 püspökségre. Ezenkívül kimondták a káptalanok, szemináriumok és a szükséghez képest megfelelő számú plébániák felállítását, javadalmakkal való ellátását és néhány szerzetesrend befogadását. Amikor VII. Pius a konkordátumot az „Ubi primum” kezdetű bullával már megerősítette, a restauráció Franciaországa szinte Napóleon kormányának stílusában állított a megegyezés érvénybelépésének útjába újabb nehézségeket. A francia kamara nem járult hozzá a konkordátumhoz, mivel annak több pontját sérelmesnek találta a gallikán szabadságjogok szempontjából. XVIII. Lajosból és kormányából pedig hiányzott a bátorság, hogy a Róma felé véglegesnek jelzett megegyezést megszavaztassa. Az újabb tárgyalások megindulásakor méltán fakadhatott ki VII. Pius: „Franciaország okozza pápaságunk legfájdalmasabb napjait.” A Franciaországban hagyományossá lett és minden politikai rendszeren érvényesülő gallikanizmus a katolikus királyi ház új uralkodói szaka alatt sem tudta önmagát megtagadni és olyan jogfeladásokat kívánt, melyekhez a pápa nem járulhatott hozzá. A hosszúra nyúlt tárgyalásoknak nem lett más eredménye, mint az új püspökségek és érsekségek szabályozása, de különben az 1801. évi konkordátum maradt gyakorlatban s azt lehet mondani, ennek pontjai szabályozták kevés módosítással Franciaország egyházi életét egészen 1905-ig. Barátságosabb és őszintébb tárgyalófélnek mutatkozott a spanyol királyság kormányzata. Itt viszont maga a társadalom volt a saját politikai világnézete szerint aláaknázott s a spanyol félsziget csak most jutott a forradalmak korába. VII. Ferdinánd ugyan alighogy elfoglalta trónját (1814), megsemmisítette az Egyházra nézve végzetes napóleoni alkotmányt, eltiltotta a szabadkőművesség működését, visszaadta az egyes szerzetesrendeknek a forradalmak alatt elidegenített javait, sőt még a jezsuitákat is befogadta. Ezenkívül a katolicizmust államvallásnak jelentette ki s az Egyházat széleskörű jogokkal ruházta fel. Állampolitikája azonban szerves megoldások helyett reakciós, tiltó és megmerevítő rendelkezésekből állott s dacot és ellenállást kiváltó erőszakkal lépett fel a liberalizmus ellen. Emiatt 1820 újév napján katonai felkelés támadt s ez egy csapásra megsemmisítette nemcsak az elért eredményeket, hanem három éven át kíméletlenül üldözte az Egyházat.      A cadici alkotmány újból érvényt nyert, az egyháziaknak hűségesküt kellett rá tenni s akik ezt megtagadták, vagy börtönbe vagy számkivetésbe kerültek. A jezsuitákat minden további nélkül kiutasították, s a pusztításoknak áldozatul esett több mint 800 kolostor. A forradalmi liberalizmus kormányzata alatt megszakadt minden összeköttetés a Szentszékkel, mivel ez vonakodott a janzenista és gallikán felfogású Villanuova kanonokot követi minőségben elfogadni. Ennek következtében el kellett hagynia állomását Giustiniani madridi nunciusnak is. Az áldatlan helyzetnek csak akkor lett vége, amikor a francia intervenció 1823-ban megdöntötte a liberálisok uralmát. Erre Ferdinánd újból a korábbi rendszert léptette életbe, de az Egyháznak most sem volt oka örülni, mert a szüntelen polgárháborúk és forradalmak halomra döntötték mindazokat az eredményeket, melyeket békésebb viszonyok mellett elért. Pontosan megismétlődött ez Portugáliában is. De a lehető legsúlyosabb volt az Egyház helyzete a földrajzilag és történelmi fejlődés tényei szerint hozzá legközelebb eső területen, az itáliai félsziget különböző államaiban. A 18. század folyamán egészen baloldali és egyházellenes fogalmazást kapott olasz nacionalizmus földalatti szervezeteinek, a karbonáriknak zavargásai bénították meg kezét Piemontban, Nápolyban, Lombard-Veneziában, a luccai és modénai hercegségekben. Ezek uralkodóival VII. Piusnak szintén sikerült konkordátumot kötni. Papíron széleskörű jogokat és elvi szabadságokat vívott ki az Egyház számára, sőt Nápoly egyenesen államvallásnak jelentette ki a katolicizmust. De ugyanakkor az itáliai kormányzatok és a pápaság közt egyre jobban kiéleződtek a politikai ellentétek; a nápolyi királyságban a Bourbonoknak éppúgy nem tetszett a pápai állam, akárcsak északon a Habsburgoknak. A piemonti kormány az olasz nemzeti egység gondolatának feszítőerőit szegezte a pápaságnak s a tömegekben magukban, a polgárságban éppúgy, mint a kispolgárságban vagy parasztságban, egyre sürgetőbb erővel jelentkezett az egységes Olaszország kívánása s egyre égetőbben a gondolat, hogy annak az egyházi állam az akadálya.      Így az Egyház hitéleti és kulturális célkitűzései üres és távoli keretek voltak a tömegek számára a konkordátumok papírlapjain. Egyre többen tagadták meg nemcsak mint olaszok, de mint katolikusok is az Egyházhoz való tartozás, a hitéleti fegyelem és szeretet érzületét. Ez az érzületi szembefordulás teljes erővel hatott magában Rómában is, ahol az elégedetlen elemek egyre növekedtek s egyre erősebbé váló ellenzéki érzület szállt szembe a pápai kormányzattal. Maguk a nagyhatalmak is látták a pápaságot közelről érintő veszélyt és figyelmeztették is Consalvit, hogy tegyen engedményeket, főképpen a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén. Az államtitkár jogosan tekinthette ezt az ajánlatot képmutatásnak, mikor a hatalmak más oldalról inkább tüzelték, mint csendesítették a kedélyeket a pápa világi uralma ellen. Kár volt azonban a szükséges reformoktól vonakodni, noha alig hihető, hogy ezzel az olasz nemzeti egység gondolatát és további politikáját fel lehetett volna tartóztatni.      A pápaság állampolitikai és egyházpolitikai nehézségei csak keserű gondokat és kiábrándulásokat szereztek még a küzdelmekben megedzett Consalvinak is. Ugyanolyan hatalmi törekvéseket képviselő kormányzatok és az Egyház felé ugyanolyan társadalmi kishitűség, mint a többi országban, mutatkozott a német birodalomban is, ahol Napóleon emlékét a teljes egyházjogi bizonytalanság, a zűrzavar s az Egyház hitéletének és anyagi helyzetének romjai hirdették. A pápaság azt szerette volna, ha a bécsi kongresszus újra visszaállítja a német-római szent birodalmat a maga régi rendszerével és régi intézményeivel együtt. A gondolat nehezen volt reálisnak mondható, de az ú. n. német szövetség nemcsak a hatalom reális garanciáit, de az eszmei alapvetést is nélkülöző szörnyszülött volt, amely a szent birodalom helyébe lépett. Az új alakulatban az egyházjogi és politikai kérdések az egyes államok belső hatáskörébe tartoztak s velük kellett külön-külön tárgyalásokat kezdeni.      Bajorországgal 1817-ben sikerült egyességet kötni, s ennek értelmében a bajor egyház szervezete két érsekségre és az alájuk tartozó 3-3 püspökségre oszlott fel. Az érseki és püspöki kinevezés joga a királyé, a megerősítés a pápáé. Az egyházfők tartoznak hűségesküt tenni uralkodójuknak. Gondoskodás történt a káptalanok és szemináriumok felállításáról, ezek javadalmazásáról és néhány kolostor visszaállításáról. A kormány elvben elismerte az Egyháznak mindama jogait, melyek az isteni rendelés alapján megilletik, azonban az elvi elismerést kérdésessé tette Miksa királynak a konkordátumot követő vallási ediktuma, amely már határozott államegyháziságot kívánt bevezetni a bajor állam részéről az egyházpolitikai joggyakorlásba. Ez az ediktum majdnem kenyértörésre vezetett, végül azonban a király volt az, aki engedett s a tegernsee-i rendeletben (1821) államtörvényi erőre emelte a konkordátumot, bár különösebb jelentősége ennek sem volt, hiszen a gyakorlatban továbbra is iparkodtak az Egyház szabadságát megnyirbálni. Könnyebben tudott sikert aratni a Szentszék Poroszország protestáns királyánál, III. Frigyes Vilmosnál, s ebben nagy az érdeme a később katolikussá lett Niebuhr államtanácsosnak és kiváló történetírónak. A kölcsönös tárgyalások alapján VII. Pius kiadhatta 1821. július 16-án a „De salute animarum” kezdetü bulláját, amelyet a király felvétetett az állam törvényei közé. Ez a porosz katolikus hierarchiát két egyháztartományra, nevezetesen a kölnire és a gnesen-posenire osztotta s az előbbi alá a trieri, münsteri és paderborni, az utóbbi alá pedig a kulmi püspökséget rendelte. A breslaui és ermlandi, mint két kiváltságos egyházmegye, közvetlenül a Szentszék alá tartozott. A püspökválasztás jogát az uralkodó átengedte a káptalanoknak, magának csak az esetleges vétójogot tartotta fenn. Elismerte az Egyház jogait és kiváltságait s az anyagiak terén gondoskodott, hogy intézményeit, főképpen iskoláit fenn tudja tartani.      Nehezebb volt a helyzet a felső-rajnai tartományokban a kormányok febronianista és jozefinista politikája miatt. A konkordátum-kötés elől mereven elzárkóztak s csupán az egyházmegyék határainak rendezését engedték meg. Ezt a kérdést az 1821. augusztus 21-én kiadott „Provida solersque” bulla akként szabályozta, hogy freiburgi székhellyel felállította a felső-rajnai érsekséget és alája tartozókként a mainz-i, rottenburg-i, fulda-i és limburg-i püspökségeket jelölte meg. E főpapi székek betöltésénél ismét mutatkoztak nehézségek. A kormányok ugyanis közösen dolgozták ki egyházpolitikájuk vezérelveit s ezek merő ellentétben állottak az Egyház jogaival s azt követelték a püspöki székek jelöltjeitől, hogy az ő elveiket fogadják el. Közülük az egyik ezt visszautasította és jelentést tett Rómának, mire VII. Pius valamennyiüktől megtagadta a megerősítést. A felső-rajnai vidék és a Szentszék közt ezzel aztán a kapcsolatok annyira megromlottak, hogy az érintkezést csak XII. Leó vette fel újból, de a kormányok nyílt és céltudatos febronianizmusa miatt sem ő, sem XVI. Gergely nem tudott nagyobb eredményeket elérni. Az osztrák birodalomban még csak kísérletek sem történhettek az Egyház és az állam viszonyainak szabályozására. Metternich ugyan már a bécsi kongresszuson meggyőződött arról, hogy ajánlatos volna az Egyház és az állam jogait körülhatárolni. A Szentszék pedig egyenesen sürgette ezt s mikor I. Ferenc nagy kísérettel 1819-ben ellátogatott Rómába, számított is rá, 4ogy a pápa és az uralkodó kölcsönös megértés alapján elintézhetik ezt a régóta vajúdó kérdést. De a konkordátum még csak szóba sem került, mert az osztrák kormányzat legtöbb tagjának semmi kedve sem volt ahhoz, hogy az 1780 óta hozott egyházi törvényeket revízió alá vegyék. Később is mindössze csak annyi történt, hogy I. Ferenc halálos ágyán lelkére kötötte fiának, V. Ferdinándnak, hogy amit ő elmulasztott, azt Ferdinánd mint utódja hozza rendbe és simítsa el a Róma és Bécs közt fennálló egyházpolitikai ellentéteket. De Ferdinánd sokkal gyengébb akaratú, kormánya pedig sokkal erősebben jozefinista érzületű volt, semhogy ez sikerülhetett volna. Évtizedek multán, már csak Ferenc József uralma alatt, 1855-ben jöhetett létre megegyezés az Egyház és Ausztria között. Ezzel szemben Svájccal már 1821-ben sikerült a függő kérdéseket rendezni. Eddig a katolikus kantonoknak csak apostoli vikáriátusuk volt, most azonban felállították a lausanne-genfi püspökséget s megkezdődött a chur-st.-galleninak megszervezése is. Ennek befejezését VII. Pius már nem érhette meg. De már utódjának, XII. Leónak nemcsak ez az öröm jutott osztályrészül, hanem az is, hogy a svájciaknak 900.000 katolikusa számára 5 püspökséget alapíthatott, mely szám később 16-ra szaporodott fel. A katolicizmus oly virágzásnak indult Svájcban, hogy Walles és Freiburg egyéb szerzetek mellett még a jezsuitákat is befogadta, akik nemcsak örvendetes hitéletet teremtettek, hanem iskoláik révén hatalmasan szolgálták a katolikus kultúrát is. Az északi államokban a következően alakult az Egyház helyzete. I. Sándor orosz cár a birodalmába kebelezett katolikus lengyel királyság részére alkotmányt adott s ez biztosította a katolikus vallásnak a kormányzat támogatását. Consalvi további diplomáciai lépései még azt eredményezték, hogy a varsói püspökség érseki rangot nyert és 8 püspökség feletti föhatóságot. Sikerült rendezni a hierarchiának Rómával való közvetlen kapcsolatait, úgyhogy a pápai intézkedéseket és rendelkezéseket most már sokkal könnyebben lehetett kihirdetni és érvényesíteni. A három protestáns északi államban, Svédországban, Dániában és Norvégiában mitsem változtak az állapotok. Angliában mindössze az történt, hogy megtűrték a déli kerület apostoli helynökét s III. György halála (1820) után méginkább enyhült az ír katolikusok elnyomatása. A vallásszabadságáról ismert Észak-Amerikában tűrhető volt a katolikusok élete. VII. Pius még 1807-ben érseki rangra emelte a baltimore-i püspökséget és 4 egyházmegyét csatolt alája. A különböző nemzetiségű és szellemáramlatú kivándorlók téves eszméikkel meg akarták bolygatni a katolicizmus békés fejlődését, azonban az erőskezű Marechal érsek szigorú és kemény fellépésén meghiúsult ez a törekvés. A bevándorlások következtében a katolikusok száma annyira gyarapodott, hogy évről-évre fejlettebb hitéletről lehetett beszélni s nem múlott el évtized, hogy újabb püspökségeket ne kellett volna létesíteni. Amerika egyéb területein azonban még nem lehetett szervezett egyházi életről beszélni, amint missziós-terület volt a többi világrész is. VII. Pius pápaságának a bécsi kongresszus utáni tevékenysége arra irányult, hogy diplomáciai és állampolitikai eszközökkel teremtsen olyan légkört, amelyben az Egyház nyugodtan fejtheti ki sokirányú, de végső eredményben kizárólag a lelkek üdvét szolgáló működését. Ezzel a törekvéssel szemben majdnem mindenütt mint ellenálló erő szerepelt az államhatalmak féltékenykedése az Egyház lelki hatalmával szemben s a politikum belejátszása még a természetfeletti felé irányuló lelki folyamatokba is. Ahol azonban akár csak a legcsekélyebb lehetőség is mutatkozott, a Szentszék minden alkalmat felhasznált, hogy küldetésének feladatait elvégezze. Fáradságos munkájának a konkordátum-kötésekben és különböző modus vivendi-k biztosításában meg is voltak az eredményei. De az egyházpolitikának, szűkebben, főleg diplomáciai síkon értelmezett munkájával szemben voltak olyan területek is, ahol nem jelentkeztek állampolitikai megkötöttségek. Az ily téren kiadott intézkedések közül a legnagyobb jelentőségű a jezsuiták általános visszaállítása volt.      Annakidején 1800 körül hangzott el Novalis jóslata, amely szerint az akkor apró szórványokban Európa határszélein tengődött rend, megifjodott erővel fog ismét visszatérni régi otthonaiba. Nagyon sokat mond a rend visszaállításának okairól az, hogy VII. Pius közvetlenül fogsága után Franciaországból Rómába visszatérve indította meg visszaállítására tett intézkedéseit. Feladatát lényegesen megkönnyítette, hogy a fejedelmi udvarok és kormányok ellenérzése a rend iránt azóta megváltozott. Uralkodók és kormányaik, ha nem is lelkesedtek mind a rendért, de Brazília kivételével egyikük sem tiltakozott visszaállítása ellen. A rendnek pedig még megvoltak azok a magvai, melyek biztosították nemzedéki folytonosságát: Oroszországban 1801-töl, Szicíliában 1804-től, Anglia, Írország és Észak-Amerika területén pedig 1813-tól élhettek a rendtagok hivatalos jelleggel. 1814. augusztus 7-én kiadott „Sollicitudo omnium” kezdetű bulla, amely teljességében visszaállította a Jézustársaságot, igen nagy örömet váltott ki a katolikus közvéleményben. Erre jellemző, hogy az egész földkerekségről, tehát nemcsak Európából, hanem a távoli Indiából, Amerikából és Kínából is érkeztek hálálkodó levelek a Szentatyához. VII. Pius pápaságának ez az intézkedése volt egyik legelőrelátóbb cselekedete; köztudomású, hogy a katolicizmus fejlődésére a 19. században a jezsuiták milyen nagy hatást gyakoroltak. Ha a múltban elhangozhatott velük szemben az a vád, hogy az uralkodók és a feudális osztályok árnyékában nőtték ki magukat oly hatalommá, most mentesülniök kellett ettől, mert nem volt többé világi tényező, amellyel kapcsolatban arra lehetett volna hivatkozni, hogy rátámaszkodnak. Visszaállításuk után a jezsuiták csodálatos gyorsasággal terjedtek el újra, annyi helyre hívták őket, hogy emberhiány miatt képtelenek voltak a felkínált feladatoknak eleget tenni, akárcsak rendjük megalapítása és első elterjedése idején. De azokból a középpontokból, melyeken a rendnek az elnyomatást túlélt tagjai kiképezték a rend további nemzedékét, roppant számmal rajzottak szét már az első évtizedekben. A szicíliai rendtagok már 1804-ben, tehát még az általános visszaállítás előtt, külön rendtartományt alakíthattak s ez 1814-ben már 4 kollégiumot és több kisebb házat számlált 199 taggal, köztük 40 novíciussal. Az egyházi állam területén i815-ben P. Perelli János szervezése eredményeként már 5 rendházuk volt, amelyben 173 jezsuita élt. Egymásután megnyitotta a rend előtt kapuit Modena és Piemont, később Reggio, Génua, Turin és Novara. Észak-Itáliában a rendtagok száma 1818-ban 300-ra, két évvel később már 400-ra emelkedik. Nápolyból közben megint kiűzték őket s ide csak 1820-ban térhettek újra vissza. Angliában a rend fejlődése csak lassúbb ütemben indulhatott meg, de a híres stonyhursti kollégiumuk még az anglikánok előtt is tiszteltté tette őket. Svájcban 1820 körül több mint 100 jezsuita tartózkodott, 1818-ban újra megnyílt híres freiburgi kollégiumuk, amely már az első évben 200 diákot toborzott. Az Egyesült Államokban ugyanakkor kb. 80 rendtag működött, s ezek már 1815-ben megalapították a ma is virágzó georgetown-i kollégiumot és egyetemet.      Franciaországban P. Cloriviere Péter lett a Társaság újjászervezője. 1814-ben noviciátust nyitott és rövidesen 78 társ csatlakozott hozzá, köztük P. Varin a Szent Szív-apácák egyik alapítója és a Jézus Szíve Társaság általános főnöke. A következő évben 8 házban 135 rendtag élt, 1820-ban pedig 198 társsal megalakult az önálló francia rendtartomány.      Amikor VII. Ferdinánd lehetővé tette, hogy a jezsuiták Spanyolországba is visszatérhessenek, P. Zuniga vezetésével kb. 100-an éltek az engedéllyel. 1816-ban már 4 kollégium és 1 noviciátus volt a spanyol jezsuiták kezén, s ez a szám 1819-ben 12 házra és 320 rendtagra, a következő évben pedig 21 házra és 436 rendtársra emelkedett. Az 1820-as forradalom földönfutókká tette ugyan őket, de ennek lezajlása után ismét visszatérhettek s mint a szeretet apostolai a pestis idején szolgálták a betegeket, mint a tudomány művelői pedig főképpen a madridi és segoviai nemesi kollégiumaikban és templomaikban a katolicizmusnak valóságos reneszánszát teremtették meg. A feloszlatás után a jezsuitáknak a szakadár orosz állam adott menedéket 40 évig. Amikor Európa országai ismét megnyitották előttük kapuikat, akkor viszont I. Sándor vonta meg a vendégjogot s 1820. március 25-én kelt rendeletével a kormány kívánságára 358 jezsuitát száműzött birodalmából. Nemcsak házaikat oszlatta fel, hanem virágzó telepeiket is. A kiutasítottak Ferenc császár engedélyével nagyrészt Galíciában telepedtek meg, de a tulajdonképpeni Ausztria csak 1822-ben fogadta be őket. Magyarországon pedig még évtizedeknek kellett elmúlni, míg Scitovszky János hercegprímásnak sikerült őket visszatelepíteni.      Egyébként mindenütt, ahol a katolikus érzésben volt valami mélység, visszakívánták a jezsuitákat. Országok versenyeztek értük. Még Kína és Amerika is sok levéllel ostromolta a rend általános főnökét, hogy küldjön hozzájuk pátereket. Egyelőre azonban Európában kellett erős gyökeret verniök, hogy majd utóbb megfelelő rajokat tudjanak kibocsátani az idegen világrészek misszióiba is. A jezsuitákon kívül egymásután léphettek munkába a régebbi és újabb keletű szerzetesrendek. VII. Pius Róma összes kolostorait visszaadatta korábbi tulajdonosaiknak. De a kiüldözöttek nemcsak Rómában, hanem Franciaországban, a Rajna-vidéken és egyebütt is lassan visszatelepültek régi otthonaikba. A jezsuiták mellett igen nagy hatással működtek a szulpiciánusok, a redemptoristák, a lazaristák. A középkor óta sohasem volt ekkora az alakuló férfi és női kongregációknak, vallásos intézményeknek, hitbuzgalmi egyesületeknek a száma. 1822-ben alakult meg a később oly nagy jelentőségűvé lett lyoni hitterjesztő társulat. Célja, hogy a forradalom óta nagyrészt szünetelő missziókba megfelelő hithirdetőket küldjön. Az európai metropolisokban újra nagy hitszónokok tűnnek fel. Párizsban tódulnak az emberek Frayssinous abbé híres konferenciabeszédeire. Nem egy megtérés lesz ezek eredménye. Ugyanekkor munkálkodik Bécs nagy apostola: Hofbauer szent Kelemen. A hitbuzgalom elmélyítését eredményezte a szentek oltárra emelése, mint szent Koletáé, aki 15. századbeli klarissza apáca volt, Merici Angeláé, aki az orsolyitákat alapította, filadelfói Benedeké, aki ferences laikus testvér volt, Caracciolo Ferencé, aki a szabályok szerint élő világi papok társulatát létesítette és Mariscotti Jácintáé, aki ferencrendi apáca volt. A forradalom lezajlása után igen jelentős kérdés volt a papi utánpótlás különösen ott, ahol nagy hiányok mutatkoztak. A Szentszék ezért állandóan szorgalmazta a szemináriumok létesítését. Erre maga a pápa adott jó példát, amikor 1818-ban székvárosában újból megnyitotta a Collegium Germanico-Hungaricumot. Ugyanabban az évben nyílt meg Rómában az angol kollégium is, követte ezt a maronita, majd a görög és a Propaganda Fidei (a Hitterjesztés Kongregációjának) papnevelője. A szemináriumok megnyitása több más országban is hasonló iramban haladt, de ezeknek papképző munkáját az egyes kormányok sokszor annyira megkötötték, hogy inkább az államnak, mint az Egyháznak neveltek papokat. Hozzánk elég közel eső példa erre az 1816-ban létesített bécsi Augustineum, ahol csakis az udvar jozefinista szellemében folyhatott a kispapok nevelése. De nem kapcsolódhattak ki a jozefinizmus eszmeköréből a monarchia többi szemináriumai s így a magyarországiak sem.      Hasonló helyzet uralkodott más országokban is. Így a francia papnevelőkre a gallikanizmus, a németekre pedig a febronianizmus nyomta rá még mindig a maga államegyházi bélyegét. A papi utánpótlásnak ez a külső befolyásolása sokat ártott az egyházias szellem kibontakozásának, hiszen a papokra és szerzetesekre egyaránt rákényszerítették azt a tudatot, hogy ők inkább az állam hivatalnokai, mint az Egyház papjai. A szemináriumi papképzésnek mintegy a mennyiséget szorgalmazó beállítottsága után ezért állott be sok helyütt a minőségi vonalon a lelkületben ernyedés, így Magyarországon is. Az árnyoldalak mellett azonban voltak vigasztaló jelenségek is. Mindenütt akadt néhány nagy egyéniség, akik a jövendőbeli megújhodás magvait vetették el környezetükben, így pl. a markáns egyéniségű esztergomi hercegprímás, Rudnay Sándor. Katolikus felbuzdulásának szimbólumaként tekinthető az általa megindított monumentális esztergomi építkezés s ennek is kiemelkedő része az egész vidék uralta székesegyház. Társadalmi intézkedéseivel is arra törekedett, hogy bensőleg is elmélyítse a katolikus életet. Ezt célozta volna többek közt az 1822-re Pozsonyba hirdetett nemzeti zsinat. Sajnos, ennek határozataiból a kormány ellenkezése miatt nem lett semmi. A Habsburg kormányzat nem óhajtotta az egyháziasabb szellem kialakulását; az Egyházat csak mint az állami élet rendjét biztosítani segítő eszközt tekintette.      Ugyanilyen főpapok sorban akadtak a nyugati országokban is, de nekik is küzdeniük kellett a világi uralmak kormányzati túlkapásaival. De bármily súlyosak voltak ezek a nehézségek, amelyeket az államalakulat okozott az egyházszervezésnek, akármilyen nagyok is a tömegek, melyek a politikai érdekellentétek kapcsán kerültek szembe őseik hitével, az isteni kegyelem a maga láthatatlan útjain hatott a földön, s a templomok megteltek ájtatos hívőkkel, a népmissziók visszavezették a tömegeket a gyóntatószékekhez, a hitbuzgalmi társulatok tovább mélyítették az igazi vallásosságot. A filozófiában, történetírásban, irodalomban és művészetben nem vesztek ki a katolicizmus sugallatai, sőt 1820 körül valóságos katolikus irodalmi reneszánsz kezdődött, mely oly neveket mutat fel, mint Lamarline, Victor Hugo, Musset, Vigny, akik első elindulásukban mind lelkes katolikusok voltak. Róma is a katolikus tudósok és művészek találkozóhelye lett, s ebben igen nagy érdemei voltak a tudós és művészbarát Consalvinak. Az Egyház műalkotásainak s újabb inspirációknak felvételére érkeztek ide Niebuhr, Humboldt, Canova, Thorwaldsen, Lawrence, Mai Angelo, Fea Carlo, Winckelmann stb.      Ezek művein mind felismerhető a klasszikus és a pápai Róma hatása. Sokat tett székvárosának művészi emelésére Consalvi behatására VII. Pius. Nem csoda, hogy a fejedelmi vendégek egymásután tisztelték meg látogatásukkal. 1819-ben fényes kísérettel Ferenc osztrák császár érkezett meg, kevéssel előbb Mihály nagyherceg, I. Sándor orosz cár testvére. 1822-ben III. Frigyes Vilmos két fiával és Wittgenstein herceggel s más hercegek és arisztokraták hosszú sora a különböző országokból. VII. Piusnak az átélt szenvedéseket és méltóságának roppant öntudatát sugárzó lénye feledhetetlen hatást gyakorolt rájuk. A protestáns Frigyes Vilmos így ír róla egyik levelében: „Életem nevezetes eseményei közé fogom számítani, hogy Őszentségét személyesen megismerhettem s a benyomás, amellyel annyi erény látása rám hatott, lelkemben állandó marad.” A pápa valóban az erények embere volt. Ezért tudott annyi megaláztatást és szenvedést elviselni, s amikor nem sokkal a San Paulo fuori le mura ősrégi bazilika leégése után 1823. augusztus 20-án elhunyt, azzal a nyugodt érzéssel távozhatott a világból, hogy harcát jól megharcolta. VII. Piusról még legnagyobb ellenfele, Napóleon is így nyilatkozott: „Bárányszelídségű jó ember, a jóság angyala.” A pápa e jóságát maga Napóleon tapasztalta a legfeltűnőbben, hiszen a pápa nemcsak hogy megbocsátott neki, de még rokonait, a száműzött napoleonidákat is magához fogadta. Mégis, aki legfájóbban gyászolta, az közvetlen munkatársa, Consalvi bíboros volt. Jóban-rosszban megosztotta vele sorsát, egy volt a céljuk: az Egyház és a pápai állam felvirágoztatása. A pápa halálával ő is befejezettnek érezhette földi pályáját s alig félévre rá, 1824. január 24-én ő is követte urát. Sírjára irányzatának ellenfele, a pápának választott XII. Leó tette le az emberi elismerés legszebb koszorúját, amikor a halálhír hallatára így zokogott fel: „Mintha csak büntetni akarna minket Isten!”