1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje

HATODIK FEJEZET: A KORONA HARCA A TIARA ELLEN A napoleonidák első császára. Szakítás a pápasággal. Consummatum est. A „savonai” pápaság. Napóleon bukása. Napóleon nem tekintette véglegesnek az első konzuli tisztséget, hanem csak pályafutása közbeeső állomásának, hogy ezen keresztül annál könnyebben megszerezhesse a frank birodalom megalapítójának, Nagy Károlynak császári koronáját. Az európai államiságok belső és külső állapota kedvezett tervének. A német nagyhatalom eresztékei már a luneville-i békében erősen meglazultak s csak rövid idő kérdése volt a birodalom hatalmi állapotának teljes összeomlása. Ferenc császár megérezte ezt, s mint osztrák államainak szuverén ura, 1804. augusztus 14-én felvette az örökös császári címet, hogy ezzel kárpótolja magát és uralkodóházát arra az esetre, ha a német-római szent birodalom előrelátható vége bekövetkezik s neki a birodalmi császári címről le kell mondania. De nem kellett tartania Napóleonnak a többi külhatalmaktól sem, mert Anglia, Svédország, a Török Porta és Oroszország, ha kezdetben vonakodtak is elismerni császárságát, tehetetlenül állottak vele szemben. A francia belpolitikát pedig egyedül Napóleon maga irányította. Hatalmával szemben semmi jelentősége sem volt, hogy a Lengyelországban élő XVIII. Lajos nem akart lemondani a Bourbon-ház uralkodói jogairól. Egy royalista összeesküvéssel Napóleon különben is könnyűszerrel végzett. A királypártiak megfélemlítésére az ártatlan Enghien herceget is elfogatta és agyonlövette, viszont a köztársasági pártiakat szintén elhallgattatta, s szabad folyást biztosított a „népfelség” kívánságának, mely családjában jelölte meg Franciaország legújabb dinasztiáját, benne pedig első császárát. Az erről szóló határozatot 1804. május 18-án vitték el neki, s úgy fogadta el, mint akit önmaga, a nép, és nem pedig Isten kegye tett császárrá.      Sokkal jobb politikus volt azonban, semhogy ne ragaszkodott volna ahhoz, hogy az Egyház is közreműködjék megkoronáztatásánál, de már arra nem volt hajlandó, hogy Rómába menjen, mint egykori elődje, hanem Consalvi szerint, mint a várurak szokták házikáplánjukat misére hívni, úgy kívánta ö is a pápát Párizsba, hogy a felkenés szertartását elvégezze.! Ez volt az egész, amit a pápára akart bízni. A francia diplomácia most is művészi módon bújtatta igazi szándékait az ígéretek csillogó külsőségeibe. Amikor Caprara, majd utána a Rómába követi megbízatással érkező Fesch, lyoni bíboros-érsek, a császár nagybátyja először hozakodtak elő Napóleon szándékaival, VII. Pius a maga személyes megjelenését és szerepét kettős feltételhez kötötte. Tartalmi tekintetben azt kívánta, hogy párizsi utazása ne korlátozódjék egyedül a koronázásra, hanem szolgálja a vallás és az Egyház ügyét, tehát előre kapjon biztosítékot arról, hogy a császár az organikus cikkelyeket hatályon kívül helyezi, az olasz konkordátummal kapcsolatos Melzi-dekrétumnak érvényét megsemmisíti. Kötelezi a még makacskodó alkotmányos püspököket, hogy a pápa által kívánt formában visszavonják tévedéseiket, s amennyiben azt vonakodnának megtenni, elmozdítja őket állásukból. Ezenkívül még az volt a kívánsága, hogy a meghívó levelet két püspök hozza el Rómába, és a koronázás szertartása semmiben se különbözzék az egyházi koronázás előírásaitól. A pápa feltételei nem egyeztek meg Párizs terveivel, amennyiben itt úgy döntöttek, hogy a koronázás két részletben történjék meg, az egyik a Notre Dame-székesegyházban a pápa részvételével, a másik pedig a Mars-mezön. A koronázási esküben Napóleon megfogadja, hogy tiszteletben tartja és másokkal is megtartatja a konkordátum törvényeit s természetesen az organikus cikkeket is, továbbá biztosítja az összes felekezetek kultusz-szabadságát. Ez a körülmény nem feszélyezte Talleyrand-ot, hogy el ne hallgassa a valót, s a pápának ne ígérje meg kívánságai teljesítését. Nemcsak az organikus cikkek hatályon kívül helyezését és az alkotmányos püspökök leszerelését ígérte meg, hanem még azt is, hogy a pápa szóvá teheti elvesztett birtokai kárpótlásának kérdését, a három legáció visszaadását, ami elől Napóleon nem fog elzárkózni. Biztosította, hogy ura sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, ha a pápa kezéből veheti át a koronát, semhogy megengedné, hogy e szertartást mások megismételjék a Mars-mezőn, Ami ezenkívül a pápa személyes megtiszteltetését illeti, útja, fogadtatása és párizsi tartózkodásának eredménye, összehasonlítva VI. Pius bécsi útjával, akkora különbséget fog mutatni, amekkora a különbség II. József és Napóleon között. Talleyrand könnyen beszélhetett így, hiszen eleve biztos volt, hogy ígéretein Napóleon eleve túlteszi magát. Viszont fontos volt bármi áron is elérnie, hogy a pápa a koronázáson jelen legyen Párizsban, s VII. Pius, bár a bíbornokok egy része és a külföldi udvarok is ellene voltak, ily föltételek mellett mégis hajlott arra, hogy a meghívást s a neki szánt koronázó szerepet elfogadja.      De már az első lépéseknél rá kellett jönnie, hogy Párizsban megint csak ígértek. Már Napóleon meghívó levelét sem két püspök hozta el, hanem Caffarelli tábornok, s a meghívás oly általános keretek közt mozgott, hogy a pápa méltán mondhatta a tábornoknak: „Ön nekünk mérget hozott.” Többszörös válasz és viszontválasz után mégis sikerült, legalább látszat szerint, az ellentéteket elsimítani s VII. Pius 1804. november 2-án elindulhatott Párizsba, honnét már oly sok csalódás érte. A leendő császárral első ízben Fontainebleau mellett találkozott, és ez a találkozás is leverően hatott rá. Napóleon vadászruhában fogadta a pápát s egyenrangúságának kihangsúlyozására egyszerre lépett fel vele a hintóba, s nem is a bal-, hanem a jobboldalon. Kaunitz hasonló taktikai udvariatlansággal fogadta annakidején VI. Piust, de maga II. József már kézcsókkal tisztelte meg vendégét.      VII. Pius túltette magát a rangját ért udvariatlan sértésen, melyet nem akart másnak, mint jelentéktelen apróságnak tekinteni, amint az is volt, a december 2-i koronázási szertartáson történtek mellett. Mindenekelőtt a pápát több mint kétórás késéssel megvárakoztatták a székesegyházban, s az előzetes megállapodás ellenére Napóleon csak a felkenetést fogadta el tőle, de már a koronát kivette a pápa kezéből és saját maga tette a fejére, s ugyancsak a megállapodás ellenére, megkoronáztatta magát a Mars-mezőn is. A pápa nem akarván elébevágni a későbbi tárgyalások lehetőségének, eltűrte ezt a szószegést is. Napóleon azonban ezután sem mutatkozott jobbnak. A protestáns Ranke állapítja meg, hogy míg az alkotmányozó gyűlés a pápától elszakadni kívánt, a direktórium pedig a pápaság megsemmisítését akarta, Napóleon fenn akarta tartani a pápaságot, de leigázva, mint mindenhatóságának egyik eszközét.      Adott szavát ezért nem tartotta meg úgyszólván semmiben. Azt nem bánta, ha az alkotmányos püspökök meghódolnak a pápa előtt s ünnepélyesen visszavonják tévedéseiket, de ez volt az egyetlen, amit VII. Pius a maga rengeteg keserű megaláztatása és az egész világ előtti botrányos megkisebbítése eredményének mondhatott. Arra már nem lehetett rávenni Napóleont, hogy az organikus cikkeket hatályon kívül helyezze. Sőt ellenkezőleg, az ú. n. Code Napóleon-t, mely elismerte a házasság felbonthatóságát és több lényeges házassági akadályt megszüntetett, másokat pedig bontó jellegűnek nyilvánított, a császár az olasz királyságra is kiterjesztette. Ezzel már feleségétől, Beauhamais Josephine-től való elválását akarta előkészíteni; azt a házasságát különben a pápa határozott felszólítására, közvetlenül a koronázást megelőző éjszaka engedte csak egyházi áldásban részesíteni.      A tárgyalások folyamán szóba került a három legáció visszaadásának és az Avignon-ért járó kárpótlásnak kérdése is. De itt sem tudtak megegyezésre jutni, s a szószegés miatt emelt panaszokra azzal válaszolt a császár, hogy eddig is sokat tett az Egyházért, legföljebb ott követett el hibát, hogy a Szentszék megkérdezése nélkül cselekedett. Azt el kell ismerni, amint ezt 1805. június 26-án tartott beszédében VII. Pius maga is kiemelte, hogy Napóleon anyagilag támogatta a papságot és az egyházi intézményeket. Ezt viszont megtehette, mert bőven jutott abból, amit az Egyháztól elvett s a legációkból, amelyeket az olasz királyságba olvasztott. A mögött, hogy jobban javadalmazta a püspököket és az egyes káptalanokat, a lelkészeket, alapokat létesített a szemináriumok, a missziók fenntartására, megengedte a lazaristák s az irgalmas nővérek visszatelepítését, az állt, hogy viszont más káptalanokat beszüntetett, kolostorokat összevont, a papság hajlékonyabb részét az anyagi kedvezésekkel magának lekötelezni kívánta, s a hierarchiát magának akarta meghódítani. Egyébként az volt a terve, hogy a pápát Franciaországban tartja, s ez esetben hajlandó lett volna Avignont visszaadni, a párizsi érseki palotát kibővítve lakóhelyül felajánlani s a pápai udvartartás költségeit viselni. Csakhogy VII. Pius erről hallani sem akart, s mikor Napóleon egyik bizalmasa megemlítette előtte ezt a tervet, keményhangú visszautasítás volt a válasz: „Ám fosszanak meg szabadságunktól, mindenről gondoskodás történt. Mielőtt Rómából elutaztunk volna, aláírtuk a méltóságunkról való törvényes lemondást arra az esetre, ha fogva tartanának bennünket. Mihelyt tehát napfényre jutnak az önök által szőtt titkos tervek, nem marad az önök kezében más, mint egy szegény szerzetes, névszerint Chiaramonti Barnabás.”      Napóleon nem számított erre, s mikor látta, hogy terveinek végső lépéseit előre kivédték, nem tartóztatta tovább a pápát, hanem 1805. április 4-én hazaengedte. VII. Pius örömmel hagyta el Párizst, de még nagyobb örömmel borulhatott le az apostolfejedelmek sírjához, amikor május 16-án megérkezett Rómába. Sok fájó emléket kellett magával hoznia, de felemelte s megvigasztalta az, hogy látta: a francia nemzetben a hitbuzgóság újra erősen emelkedőben van, hiszen a nép mindenütt úgy fogadta és úgy búcsúztatta, mint a kereszténység közös édesatyját.      Nem sokkal a pápa után Napóleon is elutazott Milánóba s itt május 26-án olasz királlyá koronáztatta magát. Innen küldte újabb üzenetét a pápához: „A koronát Isten adta nekem, s jaj annak, aki ahhoz hozzá mer nyúlni!” De VII. Pius nem rettent meg e nyílt fenyegetéstől s egyházfői kötelességének öntudatával várta a jövő fejleményeit. Amikor Napóleon össze akarta törni az eddigi Európa minden hatalmi tényezőjét, az ellentétek kirobbanásának szükségképpen be kellett következnie. A császár nemcsak hogy magával egyenlő jogú uralkodónak nem akarta elismerni a pápát, de még lelki hatalmának szuverenitásától is meg akarta fosztani, s azt saját császári hatáskörébe kívánta olvasztani.      A harmadik koalíció háborúja szolgált alkalmul arra a követelésére, hogy a pápa mondja fel eddigi semlegességét, zárja el kikötőit az ellenséges hajóraj elől s egyedül a franciák előtt nyissa meg. Tiltsa ki területeiről a Napóleonnal háborút viselő angolokat, svédeket és oroszokat, továbbá minden tekintetben Napóleon politikáját s az általa kívánt egyházi intézkedéseket kövesse, vagyis adja fel egyházi és világi szuverenitását. Ekkora ellentéteket már nem lehetett áthidalni s itt még Consalvi lángeszének és vasakaratának is el kellett buknia.      A súrlódások 1805-töl jelentkeztek mind nyíltabban. Napóleon meg sem várta a pápai kúria válaszát, s hogy a kontinentális zárlatot megvalósítsa, egyszerűen megszállotta Anconát, amikor pedig Austerlitznél a három császár csatájából (1805. december 2-án) győztesen került ki s ezzel ura lett Németországnak, Észak- és Dél-OIaszországnak, nyíltan igényt emelt a középső részre, a pápai államra, mégpedig egyenesen mint a Szentszék protektora, a Karoling- és Capeting-házak után, a harmadik császári család megalapítója, az Egyház legidősebb fia, Nagy Károly utódja, aki karddal védelmezi meg annak egyházi s állami adományát. Napóleon szerint a pápa államát ajándékképen bírja s így kötelessége a „római császár” oldalára állnia. „Szentséged Róma szuverénje, de én Róma császára vagyok! Akik az én ellenségeim, azokat Szentségednek is a saját maga ellenségeinek kell tekintenie.” Hasonló szellemben érveltek a pápa előtt Napóleon követei is. A pápa azonban semlegességet vállalt, s ebből nem engedett, sőt Napóleonnak is tudomására hozta, hogy ő Franciaország császárává koronáztatta magát, a római császári cím pedig Ferenc osztrák uralkodót illeti meg, a Róma feletti tényleges hatalom pedig a pápát. S ha Ferenc 1806-ban le is mondott a római császári címről, ez még nem adott jogalapot Napóleonnak, hogy önkényesen birtokába vegye; azonkívül ö, a pápa a béke, nem pedig a viszály Istenének földi helytartója, a nemzetek általános főpásztora és atyja, akinek nemcsak a katolikusokkal, de az Egyháztól elszakadtakkal is békességben kell élnie. Kijelentette, hogy inkább eltűr bárminő balsorsot, semhogy méltatlannak mutatkozzék magas méltóságára azzal, hogy eltér attól az úttól, melyet lelkiismerete szab meg neki. Hatalmának csúcspontján azonban Napóleon már fizikai kényszert alkalmazott: a pápa felségjogának megsértésével bátyját, Józsefet nevezte ki Nápoly királyának s elfoglaltatta Beneventót és Pontecorvót. Az előbbit, mint hercegséget Talleyrandnak, az utóbbit pedig Bernadotte marsallnak adományozta. Talleyrand hercegi uralmát azzal kezdte, hogy a kolostorokat feloszlatta, a szerzeteseket kiutasította és teljesen kicserélni kívánta a hercegség egész papságát. Mikor ez ellen Consalvi tiltakozott, Napóleon fenyegetésekkel válaszolt. Consalvi látva, hogy a két udvar közt a viszony egyre jobban kiéleződik s Fesch jelentései nyomán Párizsban őt tartják a „kúriai erynnidák” fejének – 1806 júniusában felajánlotta lemondását és a pápától elbocsáttatását kérte. VII. Pius teljesítette is kérését, s helyébe Casonit nevezte ki államtitkárnak. Másrészt viszont nem volt hajlandó eltűrni Fesch bíboros-követ gőgös modorát és tudtára adta, hogy ha fellépése módján nem változtat, visszamehet Párizsba. Napóleon erre visszahívta nagybátyját és egyelőre a pápával megszakított minden érintkezést. Később azonban mégis elküldte Rómába Alquiert Fesch utódjául.      A személyi cserék azonban nem jelentették sem az irányok, sem a tények változását. Az új pápai államtitkár sem tehetett mást, mint hogy tiltakozott Beneventó és Pontecorvo elfoglalása ellen, s a császár sem válaszolt mást, mint azt, hogy ha a pápa nem hagy fel tiltakozásaival és nem teljesíti a kontinentális zár rendelkezéseit, akkor a császár összes birtokait elfoglalja, tartományaiból hercegségeket alakít, a városok kapuiról levéteti a pápai címereket s helyükbe a császári sasokat rakatja fel, Rómában szenátust állít s ha egyszer az egyházi államot birtokába keríti, soha többé nem adja vissza. A pápa most már kijelentette, hogy ha Napóleon Rómába akar vonulni, előbb majd ágyúkkal kell bezúznia a város kapuit. Napóleon végeredményben nem kívánta a keresztény világnak sem lelki, sem hatalmi ellenkezését felingerelni s ezért újra fegyverek nélkül kívánt Róma felett teljes hatalmat szerezni.      1806. november 12-én Berlinben a pápa drezdai ügyvivőjének kijelentette, hogy semmi szükség sincs arra, hogy VII. Pius Róma szuverénje legyen, amint nem voltak azok a legszentebb pápák sem. Elégedjék meg azzal, hogy ö, Napóleon, mint az Egyház fejét tisztelni fogja a pápát és civillistaként évi három milliót fizet neki, hogy így állását tisztességgel betölthesse. VII. Pius természetesen nem felelhetett erre mással, mint a leghatározottabb nem-mel. Itt hiába hozakodott elő Napóleon azzal, amit eddig tett: hogy helyreállította Franciaországban az oltárokat, védelmezte Német-, Szász-, Olasz- és Lengyelországban a katolicizmust, hogy Emery vezetésével megengedte a szulpiciánusok újraszervezését, házakat nyitott nekik, hogy két kolostor adományozásával lehetővé tette a trappisták vezeklő életének újra felvételét, pártfogolta a Szentlélek-missziós intézményt, iskolákat bízott a keresztény iskolatestvérek kezére, támogatta az egyházmegyei szemináriumokat, augusztus 11-re pedig ünnepet rendeltetett védőszentjének, a Diocletian császár üldözése idején vértanúságot szenvedett szent Napóleonnak tiszteletére. Ez mind igaz volt, de másrészt ugyanakkor nagyon gyakran olyanokat nevezett ki főpásztornak, kikben nem voltak meg a jó püspök kellékei, s ezért Róma nem erősítette meg őket; kíméletlen volt az „ultramontánok”-nak minősített papokkal szemben, közülük sokat elmozdított állásából, sőt voltak olyanok is, kiket bebörtönöztetett. Hasonló állapotokat teremtett Napóleon a megszállt területeken és a fönnhatósága alatt keletkezett új királyságokban is. Ahova hatalma kiterjedt, mindenütt kötelezővé tette a Code Napóleont, püspökségeket és káptalanokat vont össze, kolostorokat, vallásos intézményeket szüntetett meg, s állandóan figyeltette és büntette mindazokat a papokat, kik bármiképpen ellenkezni mertek vele, s minthogy a hadak útjává alakította át Európát, az állandó masírozások és harcok miatt a többi országban is aláhanyatlott a hitélet. Ami jót tett Napóleon az Egyház érdekében, azt éppen VII. Pius dicsérte benne a legjobban. De viszont nem hallgathatta el ország-világ előtt azt a sok visszásságot sem, ami telhetetlen politikájából származott. Ilyenkor Napóleon éktelen haragra gerjedt s a gorombaságokban nem volt válogatós. Megvádolta a pápát, hogy bíborosai személyében kabalistákkal véteti magát körül, együgyű kormányzatával tönkre teszi az Egyházat, s ily körülmények közt nem akar neki „Jóságos Lajos”-a lenni, hanem kizárólag „Nagy Károly”-a, aki nem fog azonban Rómába zarándokolni, mint egykor Mohamed Mekkába, hanem ügyét nélküle is elintézi. S ettől kezdve valóban még inkább rendelkezett a pápa és az egyházi állam ügyeiről a Szentszék megkérdezése nélkül. A következő lépés a pápai állam átvételére Urbino, Macerata. Fermo és Spoleto elfoglalása volt. Ezeket Napóleon az olasz királyságba olvasztotta, hol sógora, Beauhamais Jenő alkirályoskodott. A Napóleon-törvénykönyv alapján elválasztotta öccsét, Jeromost törvényes feleségétől, Miss Pattersontól s újra egybeházasíttatva a würtenbergi Katalin hercegnővel, s westfáliai alkirállyá tette. Franciaországban nyíltan hirdették a gallikán egyház szabadságának elveit. Olaszországban pedig a császár szétzavartatta a szerzeteseket azzal a komolytalan megokolással, hogy szerzetesek az apostolok korában sem voltak.      S ha minderre a pápa tiltakozott és kiközösítéssel fenyegette meg a császárt, Napóleon ismert mondásával tette túl magát ezen: „Azt hiszi a pápa, hogy a kiközösítése miatt majd kihull katonáim kezéből a fegyver?” – A pápa egyelőre mindent el is követett, hogy a végső szakadást megakadályozza. Ezért 1807 augusztusában Litta és Pacca bíbornokokat akarta Párizsba küldeni, hogy egyezkedjenek, de Napóleon nem is fogadta a bíbornokokat. A francia származású Bayane-t is csak teljes felhatalmazással volt hajlandó fogadni s a tárgyalásokon még az is kevés volt neki, hogy a Szentszék a nyílt ellenségeskedés kikapcsolódásával hajlandó volt semlegességét annyiban feladni, hogy szabad kikötőit elzárja az angolok elől. Egyik tárgyalás a másikat érte, de a megegyezés minden reménye nélkül. A viták már odáig fajultak, hogy a császár 1807. november 10-én ultimátumban közölte követeléseit: a pápa feltételek nélkül adja fel semlegességét és lépjen az ő szövetségébe, a bíborosi kollégiumot harmadrészben francia főpapokkal egészítse ki, Napóleon rokonait ismerje el törvényes uralkodóknak és Józsefet, a nápolyi királyt koronázza meg. Ismerje el a Code Napóleont, a gallikán szabadságjogokat, az organikus törvényeket, állítsa fel a független francia patriarchátust, oldja föl a coelibátus törvényét és oszlassa fel a szerzetesrendeket. A pápa erre megírta Bayane-nak, hogy ha a francia kormány kitartana ultimátuma mellett, kérje vissza útlevelét s legyen útra készen Caprara is, hiszen előrelátható, hogy a diplomáciai viszony meg fog szakadni. Napóleon most már végérvényesen elhatározta, hogy véget vet a pápa világi uralmának s ezért 1808. január 10-én meghagyta Jenő alkirálynak, hogy Miollis tábornokkal foglaltassa el Rómát. Arra az esetre, ha a pápa tiltakoznék, vagy az erőszakra esetleg kiközösítéssel felelne, rendeletet akart kibocsátani, amely megsemmisíti Nagy Károly adományát és az egyházi államot az olasz királyságba olvasztja.      Róma második megszállása Gyertyaszentelő Boldogasszony napján ment végbe. A szentatya a bíborosok jelenlétében éppen szentmisét mondott a Quirinal kápolnájában s mire a szertartásnak vége lett, a francia katonák a pápai csapatokat lefegyverezték, az Angyalvárat elfoglalták s a Quirinal elé 6 ágyút vontattak fel. Miollis nem riadt vissza a legkíméletlenebb eszközöktől sem, csakhogy az állampolitikai változást elfogadtassa. A pápai sereget feloszlatta, a törzstisztek nagy részét lecsukatta, börtönbe vetette a város kormányzóját is, és Rómából eltávolíttatta mindazokat a bíborosokat, kik a pápának nem voltak született alattvalói. Így 14 bíborosnak kellett távoznia, köztük Doriának, aki a betegsége miatt lemondott Casoni után vette át az államtitkárságot, továbbá Gabriellinek is,. akit Miollis genuai származása miatt nem tűrt meg az Örökvárosban. Ez a veszély fenyegette Paccát is, akit a tábornok Benventóba akart szállíttatni. De VII. Pius most már türelmét vesztve kijelentette, hogy belefáradt az erőszakosságok és sértések tűrésébe, melyek szent méltósága ellen naponként megismétlődnek, de belefáradt abba is, hogy némán tűrje munkatársai eltávolítását, hiszen a bíborosok neki nemcsak mint világi fejedelemnek, hanem mint az Egyház fejének is szolgálnak. Pacca bíbornokot tehát saját lakosztályába viszi, s ha onnan is el akarnák távolítani, előbb saját lakószobáinak ajtóit kellene feltörniük, de akkor számoljanak a következményekkel, melyeket a durva eljárás Rómában és a keresztény világ színe előtt kivált. Napóleon, noha erejét a spanyol hadjárat kötötte le, még mindig talált időt arra, hogy megkísérelje a pápa erejét megtörni. Az ultimátum fenyegetéseit nagy részben megvalósította s Miollis véglegesen berendezkedett a pápai államban. Az egyes városokban polgárőrséget szerveztetett s már arra gondolt, hogy ideiglenes kormányt alakít Rómában. A pápa nem tehetett mást, mint hogy tiltakozott. Napóleonnal Bayane és Caprara visszahivatása után nem állott közvetlen összeköttetésben, de azért módot talált, hogy a császár előtt kifejezésre juttassa érzelmeit. Különösen megrázóak voltak a pápának azok a tiltakozó beszédei, melyeket március 16-án és „Nova vulnera („Új sebek”) kezdőszavakkal július 11-én mondott a megfogyatkozott számú bíborosok előtti konzisztóriumában. Intette és kérte Napóleont, változtassa meg szándékát, és ne törjön az Egyház, de saját vesztére is. Vésse emlékezetébe, hogy Isten a legfőbb király, s fölötte áll az összes földi hatalmasságoknak. Ez oly valóság, mely alól Napóleon sem vonhatja ki magát, bármily nagy legyen is hatalma. Isten nem válogat személyekben s a legnagyobb szigorral ítélkezik azok felett, kik másokon uralkodnak. „Tudjuk – úgymond a pápa –, hogy üldözés vár ránk, de el vagyunk rá készülve és az isteni Mester szavaiból merítünk erőt: boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért.” A pápa megpróbáltatásai és tiltakozásai mély részvétet keltettek saját alattvalóinál és a külföldi udvaroknál is. Ez utóbbiak azonban tehetetlenek voltak, hiszen Napóleon volt a győztes, ők pedig a legyőzöttek. Severoli nuncius levele Paccához jól jellemzi a bécsi udvar hangulatát: „Biztosíthatom Eminenciádat, hogy jól ismerik itt a Szentatya tiltakozásait s lelkének nagy és nemes fájdalmát, de hallgatólagos részvétnél többet nem nyújthatnak.” S míg a keresztény világ minden hatalmassága tehetetlen volt, Párizsban elhatározták, hogy VII. Piusnak is éppúgy, mint elődjének, el kell hagynia Rómát. De Napóleon ezzel várni akart addig, míg Bécsben nem üthette fel főhadiszállását. Ausztria a megalázó pozsonyi béke után csak a kedvező alkalmat várta, hogy megtorló háborút indíthasson Napóleon ellen. Erre elérkezettnek látszott az idő, mikor a francia császár Spanyolország ellen vezette hadait, s tekintettel arra, hogy az 1808. évi pozsonyi országgyűlés is megszavazta a szükséges haderőt, a következő év áprilisában Ausztria megüzente Napóleonnak a háborút. VII. Pius ebben látta menekvését, hiszen a bécsi kormány megígérte Severolinak, hogy győzelem esetén nemcsak az elűzött uralkodókat helyezik vissza jogaikba, de elsősorban a pápán segítenek.      A kettős hadszíntér eléggé megnehezítette Napóleon helyzetét. De mégis sikerült megtörnie Spanyolországot s trónjára bátyját, Józsefet ültette, míg Nápolyba Murat Joachimot küldte királynak. Ezután hamarosan végzett Ausztriával is: a Duna vonalán indított hadmenetben sorra verte az osztrák csapatokat, s május 13-án Bécs is kezébe került. Ez módot adott neki arra, hogy ismét foglalkozzék a pápával. Külügyminiszterének, Champagnynak már akkor megíratta, hogy június 5-10 közt két dekrétumot szándékozik kibocsátani, ezek egyike végleg megszünteti a pápai államot és bekebelezi a francia birodalomba. A másik felhatalmazást ad, hogy Miollis elnöklete alatt alakuljon meg Rómában az ideiglenes konzulta, mely átmenetileg vezeti a kormányzást, azaz 1810. január 1-ig, amikor ezt majd alkotmányos kormány váltja fel. Joachimnak is meghagyta, hogy június 1-én vegye birtokába Rómát, s ha a pápa ellenkeznék, fogassa el. Napóleon történelmi példákra is hivatkozott és rendelkezéseinek jogalapját abban jelölte meg, hogy Nagy Károly, amikor a pápákat világi rangra emelte, tulajdonképpen birodalmi hűbéresekké tette őket. Ö most megvonja Nagy Károly adományát s ezzel a pápaság lelki hatalmát megtisztítja a szenvedélyektől, melyekbe a világi hatalom sodorta. Jézus Krisztus nem akart király lenni, állította Napóleon, amint a pápák sem voltak azok századokon keresztül, hanem csak egyházfők. Ideje már, hogy vége legyen a Gergelyek túlkapásainak, melyek viszályokat eredményeztek Franciaországban s nagy nemzeteket szakítottak el az Egyháztól. Az előkészületek azonban nem maradtak oly titokban, amint azt Napóleon szerette volna, s Rómában is előre tudták, hogy Napóleon megfosztja a pápát világi hatalmától. A volt egyházi állam felett ez június 10-én valóban bekövetkezett. Amikor a francia ágyúk megszólaltak s az Angyalvárra felkerült a francia császári sas és a trikolór, VII. Pius előre elkészített bullában kihirdette, hogy a mindenható Isten, szent Péter és Pál, valamint a saját hatalmából, a szent kánonok, az apostoli konstitúciók s az egyetemes zsinatok, főleg a trienti által megszabott nagyobb kiközösítéssel és egyházi büntetéssel sújtja mindazokat, akik az Egyház és annak állama ellen a merényletek hosszú sorát követték el közvetve vagy közvetlenül. S amennyiben szükség lesz rá, újra kiközösíti őket és kimondja rájuk az egyházi átkot. Napóleon Róma elfoglalása után nem tűrhette tovább VII. Piust székhelyén. 1809. július 5-ét követő éjtszakán egyik legvakmerőbb tábornoka, Radet báró néhány meghitt katonájával megjelent a quirináli palotában s kormánya nevében kérte, hogy a pápa hivatalosan mondjon le világi hatalmáról. Ha VII. Pius vonakodnék ezt megtenni, akkor haladéktalanul Miollis-hoz vezeti őt, aki további sorsát tudtára fogja adni.      „Tábornok úr – válaszolt a pápa –, ha Ön azt hiszi, hogy a császár ezen parancsát teljesítenie kell, mert neki hűséget és engedelmességet fogadott, gondolja meg, mennyivel inkább kell nekünk a Szentszék jogait védelmeznünk, kiket erre annyi szent eskü kötelez. Azt, ami nem a mienk, mi át sem engedhetjük. A világi hatalom az Egyházé, mi annak csak kezelői vagyunk. A császár darabokra téphet minket, de a lemondást sohasem fogja tőlünk megkapni.” Radet erre kijelentette, hogy bármily fájdalmas is a megbízatása, de miután a Szentséges Atya így határozott, neki parancsa van, hogy őt magával vigye. A pápának erre nem volt más szava, mint hogy ez a megbízatás nem hozza a tábornokra az Ég áldását s hogy íme ez a hála mindazért, amit a pápa a császárért és Franciaországért tett. A pápát ez a fordulat nem találta készületlenül s már jóval előbb megtette ugyanazokat az intézkedéseket, melyeket hasonló körülmények közt VI. Pius tett. Elrendelte még a kiközösítési bullának titokban való kifüggesztését a római bazilikák kapuira, megállapította ama főpapok névsorát, kiket magával szándékozott vinni, s azután breviáriumát kezébe véve, egy szál reverendában Pacca és Despuig bíbornokok kíséretében a hajnali szürkületben kocsiba szállt, hogy elinduljon bizonytalan útján. Firenzéig Radet és csendőrosztaga kísérte, innen, miután Paccát elszakították tőle, Genováig Mariotti, majd tovább Boissard ezredes.      Az utat lehetőleg titokban szerették volna megtenni, nehogy a nép felismerje a pápát s úgy hódoljon előtte, mint 1799-ben a fogságba induló VI. Pius előtt. De a katonai parancsnál erősebb volt a nép szeretete, s ahol csak felismerték, megható jelenetek ismétlődtek meg. A fogoly pápa július 20-án érkezett meg Grenobleba, ahol hosszabb pihenőt tartottak, várva, hogy e közben megkapják a császár újabb rendelkezéseit. Napóleon képmutató módon ártatlannak akart feltűnni: „Restellem, írja Fouché rendőrminiszternek, hogy a pápát elfogták, ez nagy esztelenség volt. Egyedül Pacca bíbornokot kellett volna elfogni s a pápát békén hagyni Rómában. De most már ezen nem lehet segíteni. A pápa rendelkezésére ott áll a püspöki palota, ahol elég kényelmesen lakhatik, míg megtudjuk, hova fejlődik a dolog. Ha esztelenségéről lemond, nem ellenzem, hogy Rómába visszatérjen. De addig szemmel kell őt tartani s levelezését is figyelemmel kell kísérni. Paccát Fenestrelle-be kell záratni s tudatni kell vele, hogy ha izgatásai folytán csak egyetlen franciát is meggyilkolnak, ő lesz az első, aki fejével lakol érte.” Napóleon a pápák elleni eljárásának gyűlöletes következményeit a közvéleményben Paccára akarta hárítani, akit képzett, de hitvány embernek tartott, míg VII. Piust jónak, de együgyűnek, akit államtitkára kedve szerint befolyásolhatott. Az utasítás szerint augusztus 2-án a pápát Savonába, Paccát pedig a fenestrelle-i börtönbe szállították. Az eseményt a kormány hivatalos lapja, a Moniteur elhallgatta, de a franciák ennek ellenére tudomást szereztek róla s a pápa iránti ragaszkodásuknak megindító példáit adták. VII. Pius francia földön is mindenütt a hű katolikus nép seregével találkozott. Anyák gyermekeiket, öregek szentolvasóikat nyújtották feléje áldását kérve, a fiatalok kifogták a lovakat a kocsiból és maguk húzták a pápa hintaját. A nehezen járható erdei utakat kijavították előtte, az éjtszaka sötétjében fáklyát gyújtottak, a városokban, mint Avignon, Nizza, Monaco utcáin lampionos felvonulással tisztelték meg. Ilyen díszmenetben érkezett meg a pápa augusztus 15-én Savonába.      Napóleon Savonában a legfényesebb külsőségek közt rendeztette be a pápa életét. Nagy személyzettel vétette körül, csakhogy elhitesse a világgal, hogy nem kezeli fogolyként. A külföldi közvélemény azonban, éppúgy mint a francia keresztény nép, megérezte, hogy ez a külszín egészen más valóságot takar, és az emberek bensőséges szánakozással gondoltak a savonai fogolyra. Így volt ez Magyarországon is, ahol az akkori nuncius jelentése szerint, bármerre járt, a magyarság vallás- és társadalmi különbség nélkül ragaszkodásának és részvétének adott kifejezést a pápa iránt.      VII. Pius minderről egyelőre semmit sem tudhatott, mert amikor hallani sem akart arról, hogy lemondjon világi uralmáról és sem Párizst, sem pedig Avignont nem akarta elfogadni székhelyül és Napóleon egyházpolitikai hatalmaskodását továbbra is elítélte: a császár teljesen elzáratta öt a külvilágtól. A császár nem kevesebbet kívánt a pápától, mint hogy egész állam- és egyházpolitikai rendszerét hagyja a pápa jóvá, ismerje el az egyházi államnak a francia császárságba való beolvasztását, fogadja el az egyik császári herceg római kormányzóságát, ismerje el a trónörökös római királyi címét, tegyen hűségesküt a császárnak, ígérje meg úgy a maga, mint utódai nevében az organikus törvények betartását, ismerje el a gallikán szabadságjogokat, vegye tudomásul, hogy az egyházi államban feloszlatják az összes szerzetesrendeket és 17 püspökséget is megszüntetnek, ismerje el Napóleon elválását első feleségétől és új házasságát Ferenc, osztrák császár leányával, Mária Lujzával.      A pápa azonban minderről hallani sem akart s ezért a császár még utolsó megbízható embereitől is megfosztotta, kémekkel vétette körül, életrendjét, udvartartását leegyszerűsítette s néha még a legszükségesebb dolgokat is megvonta tőle. Megtörtént, hogy nem adtak neki tollat, tintát, levették ujjáról a halászgyűrűt, nem kézbesítették postáját, megakadályozták a külvilággal való érintkezését, ami nem egy fennakadást okozott az egyházkormányzat terén. VII. Pius a legkétségbeejtőbb körülmények közt is megőrizte nyugalmát. Sajátmagával nem sokat törődött: „Öreg ember vagyok, mondotta, nincs sokra szükségem, nem kell nekem kegydíj és még kevésbé a külső pompa, a hivők alamizsnája elég nekem, hiszen voltak pápák, kik még nálam is szegényebbek voltak.” Az Egyházat pedig nagy hittel a jó Istenre bízta, aki – úgymond – elég hatalmas, hogy e világrengésben is elkormányozza azt. A pápa így még fogságában is függetlenítette magát a kiközösített császártól, s továbbra is ellenállt a követeléseinek. A pápa harcát Ranke is csodálatosnak mondja, hiszen ellenfele ekkor szinte egész Európa ura volt, s vele szemben ő nem volt több egy fogoly aggastyánnál.      Napóleon azonban be akarta bizonyítani, hogy a pápa nélkül, saját császári pontifikátusa alatt is tovább forog az Egyház kereke. Az egyházkormányzat központi szerveit tehát Párizsba tétette át. Iderendelte a szervek vezetőit és a hivatalok személyzetét is, a különböző bíborosokat és a prelátusokat. De ezek nagy részével sem tudott többre menni, mint a pápával. Huszonkilenc bíboros élt Párizsban, de közülük 13-mal súrlódásba került akkor, amikor nem voltak hajlandók első házasságának a párizsi érseki szentszék által kimondott érvénytelenségét elismerni és távolmaradtak a Mária Lujzával kötött házasság egyházi áldásától. Napóleon haragjában mind a 13-at megfosztotta bíbornoki méltóságától, javadalmazásukat beszüntette, s ezek a „fekete bíbornokok”, amint őket a nép nevezte, hamarosan börtönbe is kerültek. Közülük Pacca emlékiratában megrázóan írja le 3 és fél éves fenestrellei fogságát. Magas méltóságára való minden tekintet nélkül egészen úgy bántak vele, mint a többi rabbal. Cellája dohos, kormos és férges volt, bútorzata a legszükségesebbre szorítkozott. Hónapokon át sem nem gyónhatott, sem nem misézhetett. Végül is titokban kellett meggyónnia és ugyanígy áldozhatott is. Ugyanez a sors várt Consalvira, Di Pietróra és a többi 11-re. Hosszú volt még azok sora, kik őket követték, hiszen csak egyedül Korzikába 19 püspököt és több mint 200 papot deportáltatott a császár. Napóleon egyházi intézkedéseinek ellenzéke egyre nőtt. Még nagybátyjában, Fesch bíborosban is csalódnia kellett, mikor a pápa beleegyezése nélkül nem akarta elfogadni a párizsi érsekséget. A pápának viszont a simulékony Maury okozott nagy csalódást, aki most a párizsi érsekségért sutba dobta régi elveit. Tőle származott az az ötlet is, hogy a császár alakítson külön egyházi bizottságot, melynek feladata lenne, hogy az egyházkormányzat terén segítse őt. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Napóleon hiába nevezte ki az egyes püspököket, a pápa nem erősítette meg őket. Maury erre azt tanácsolta, hogy a kinevezettek addig is, míg az egyházi bizottság valami áthidaló megoldást nem talál, mint egyházmegyei vikáriusok foglalják el és kormányozzák az egyházmegyéket. Napóleonnak azonban nem tetszett ez a terv, mert mégis csak jobban szerette volna, ha kinevezettjeit a pápa erősíti meg. VII. Pius azonban erre nem volt hajlandó s így egymásután szaporodtak a püspök nélküli egyházmegyék.      Más országokban is előfordultak hasonló fennakadások. VII. Pius ismét érvénybe helyezte elődjének „Quam calamitosa” kezdetű brévéje rendelkezéseit, melyek sok ügyben biztosították a zavartalan egyházkormányzatot, de akadtak azért olyan problémák, melyek nem voltak megoldhatók a pápa nélkül, viszont a külföldi nunciusok és főpapok nem is érintkezhettek vele. A világegyház kormányzatának nyugodt menete sürgősen megkívánta, hogy a pápának adassék vissza szabadsága. Ferenc császár, amikor leánya házassága révén Napóleonnal rokonságba jutott, azonnal meg is tette ez irányban a kezdő lépéseket. Napóleon beleegyezésével egyik megbízható tisztviselőjét, Lebzelternt Savonába küldte, hogy vegye rá a pápát a kibékülésre. Fáradozása azonban nem vezetett eredményre, mert Napóleon nem engedett, VII. Pius pedig nem engedhetett. S emellett, mint jelentésében írta: a császár intézkedéseit a legnagyobb igazságtalanság és hálátlanság sugalmazta, közegei pedig ezek végrehajtásában a legkiáltóbb durvaságot és kíméletlenséget tanúsították vele szemben. Ez nagyon is igaz volt: Napóleon eljárása idővel csak durvult. 1811. április 25-re birodalmi zsinatot hirdetett ki, hogy vele egyházpolitikájának törvényességét szentesíttesse. Mielőtt e zsinat megnyílt volna, Savonába küldette három legtekintélyesebb főpapját: De Barral tours-i érseket, Duvoisin nantes-i és Mannay trier-i püspököket, hogy tájékoztassák a pápát és engedményeket iparkodjanak kiszorítani belőle. Rá kellett volna venniök a pápát, hogy a kinevezett püspököket 3 hónapon belül erősítse meg, mert ha ezt nem teszi, akkor ez a jog automatikusan átszáll a metropolitákra, továbbá tegyen az egyházfő hűségesküt Napóleonnak és ígérje meg, hogy a gallikán szabadságokat elfogadja. Ha ezt megteszi, visszatérhet Rómába, vagy Avignonba teheti át székhelyét. A három főpap és a város prefektusa több mint egy héten át, hol szép szóval, hol fenyegetéssel gyötörte az amúgyis kimerült és beteg pápát. Öt tették felelőssé Isten és ember előtt, ha hajlíthatatlansága miatt teljesen felbomlik a konkordátum s egy szép napon Franciaországban is bekövetkezik a hitszakadás.      A kiállott izgalmakban a pápa lázat kapott, éjjel álmatlanság gyötörte, a fáradtság és az idegkimerülés teljesen megtörte, s így végre megígérte, hogy a kinevezett püspökök 6 hónapon belül megkapják a kért megerősítést, a többi kívánság teljesítését azonban kereken megtagadta. De alighogy a tárgyaló felek eltávoztak, máris megbánta, amit tett és annyira vádolta magát, hogy a lelki kínban szinte öntudatát vesztette. Napóleon pedig most, hogy ellenfelét gyengébbnek érezte, elhatározta, hogy végleg megtöri. A június 17-én megnyílt zsinaton megjelent 106 főpap, köztük 31 olasz és 6 német püspök. Elnökül a császár Fesch bíborost nevezte ki, de császári biztosként ott őrködött a francia és az olasz kultuszminiszter is. Az előbbi, Bigot de Preameneau mindjárt a császári rendelet felolvasása után oly kíméletlen beszédet intézett a pápa ellen, hogy az a zsinat résztvevőiben a legkínosabb hatást váltotta ki. A miniszter a pápát okolta a konkordátum kudarcáért s azzal vádolta, hogy lépten-nyomon megszegi ezt a megegyezést, s így a császár kénytelen a nemzeti zsinat útján gondoskodni alkalmas szabályokról, nehogy a hívek és a papok főpásztor nélkül maradjanak.      A beszéd Boulogne troyes-i püspöknek adott válasz akart lenni, aki a bevezető Veni Sancte alkalmával bátran síkra szállt az Egyház szabadsága mellett. Éppúgy Emery ellen is szólt, aki még Napóleonnal szemtől-szemben is védelmére kelt a pápának. Droste-Vischering, Münster püspöke pedig a felirati javaslat tárgyalásánál kijelentette, hogy addig ne is tanácskozzanak, míg meg nem kérik a császárt, hogy adja vissza a pápa szabadságát. Csatlakozott ehhez Desolles chambery-i püspök és mások is pártfogolták az indítványt, úgyhogy Fesch bíboros csak nehezen tudta elérni, hogy a zsinat egyelőre a kérdést ne bolygassa. De a továbbiak folyamán is történtek a pápa mellett megnyilatkozások, köztük a legnagyobb feltűnést keltők egyike d'Avian bordeaux-i érseké volt. Napóleon nem kaphatta meg a zsinattól azt a hódoló feliratot, melyet elvárt s épp ezért a felirati vitát berekesztette, s meghagyta a zsinatnak, hogy kizárólag a püspöki kinevezések kérdésével foglalkozzék, s amíg a bizottság az erre való javaslattal elkészül, függessze fel üléseit.      A bizottság többségében az a helyes elv kerekedett fölül, hogy a zsinat nem illetékes ilyen jelentős kérdés elintézésére, éppen azért a pápával kell megbeszélnie a dolgot. Napóleon ez ellen felindultan tiltakozott. Ö nem azért hívta össze a papokat, hogy azok állandóan a pápát emlegessék, hanem hogy kívánságait teljesítsék. A császár már arra gondolt, hogy feloszlatja a zsinatot, de azután ő maga szerkesztette meg a püspökök megerősítésének javaslatát. Ez azonban nem egyezett meg a többség akaratával, mire július 10-én felfüggesztette a zsinatot és annak három legellenzékibb tagját, Boulogne troyes-i, Hirn tournay-i és Broglie gent-i püspököt a vincennes-i várbörtönbe záratta. Az erőszak újból megtette hatását. A megfélemlített zsinati atyákat most sorra vették Maury bíboros és a rendőr- és kultuszminiszter s addig puhították őket, míg ellenállásukat fel nem adták. Rövidesen jelenthették a császárnak, hogy a zsinat atyái egy véleményen vannak vele, mire Napóleon augusztus 5-én újra megnyittatta a zsinat üléseit s hamarosan megszavaztatta a következő pontokat: 1. a zsinatot megilleti a jog, hogy döntsön a püspökök kánoni megerősítésének kérdésében; 2. ennek következtében elhatározták, hogy az érsekségek és püspökségek egy évnél tovább nem maradhatnak betöltetlenül; 3. a császár által kinevezett főpapok a pápától kérik megerősítésüket; 4. a pápa ezt 6 hónapon belül megadja; 5. de ha nem tenné, az esetben a metropolita vagy ennek hiányában az egyháztartomány rangidős püspöke gyakorolja a megerősítés jogát. A pápát szeptember 2-án kereste fel a zsinat küldöttsége, köztük 5 „vörös” bíboros is, hogy a határozatok jóváhagyását kieszközölje tőle. A pápa magánosan állta velük szemben az újabb ostromot. Megbízható bíbornokai mind különböző börtönökben sínylődtek, akik pedig Párizsból jöttek, azoknak őszinteségében méltán kételkedhetett. Ezek inkább Napóleon szolgái voltak, mint az ő tanácsosai. Szeptember 20-ig tárgyaltak vele, de ekkor is csak oly brévét tudtak kieszközölni tőle, mely elismeri a metropolitáknak azt a jogát, hogy amennyiben ő 6 hónap leteltével sem erősítené meg a kinevezett püspököket, akkor azt az ő nevében megtehetik, de különben minden tekintetben megkövetelte a francia hierarchia engedelmességét és tiszteletét az Egyház és annak feje iránt.      Napóleon azonban nem találta kielégítőnek a brévét, mindenekelőtt azért, mert csak Franciaországra vonatkozott s a birodalom többi államára nem. Ezért nem fogadta el és a pápának megüzente, hogy a konkordátumot nemlétezőnek tekinti, kánoni megerősítéseivel nem törődik. A zsinatot ezután októberben meglepetésszerűen feloszlatta. Az egyházpolitikában most egyelőre szünet állt be, mivel a küszöbön álló orosz hadjárat kötötte le a császár figyelmét. Terveit azonban nem ejtette el, később még szent Ilona szigetén is emlegette, hogy ha Oroszországból győztesen került volna haza, a pápát fénnyel és hódolattal akarta övezni, nehogy éreznie kelljen a világi hatalom hiányát, de a vallási és egyházpolitikai ügyek kormányzását éppúgy egyedül magának akarta volna fönntartani, mint a politika irányítását. Ezzel azt akarta elérni, hogy a császársággal egyesített államok még szorosabban fűződjenek hozzá s a békét is biztosabban sikerüljön fenntartania. Zsinataiban, úgy tervezte, az egész kereszténység képviselve lesz, és a pápák megelégedhetnek az elnök szerepével. A zsinat összehívása és határozatainak szentesítése a császárra tartozott volna, mint hajdan Nagy Konstantin és Nagy Károly idejében. Ez a főhatalom csak úgy csúszhatott ki az idők folyamán a császárok kezéből, mert elkövették azt a hibát, és megengedték, hogy a pápák távol lakjanak tőlük. Ez volt az az álom, mely a császárt állandóan foglalkoztatta. Nem is indult el addig Oroszországba, míg VII. Piust nem szállíttatta Fontainebleauba. Ürügyül azt hozta fel, hogy Savonát veszélyeztetik az angol cirkálók. Parancsot adott arra is, hogy a „vörös” bíborosok és a kormánytól megbízhatónak ismert püspökök állandóan mellette legyenek s készítsék elő a pápát az újabb engedményre.      VII. Pius 1812. június 20-án érkezett meg teljes inkognitóban száműzetése utolsó állomására. Mitsem törődött már a kastélyban rá várakozó pompával, vörös bíborosainak és lila prelátusainak hízelgéseivel; a megpróbáltatások végleg kimerítették és hetekre ágynak döntötték. Ha tudta volna, hogy ezek már az utolsó keserűségek, talán könnyebben viselte volna mindezt el, de a bizonytalan jövő, a várható nagy nehézségek és küzdelmek igen megnehezítették neki e hónapokat. Isten malmai azonban, ha lassan is, de biztosan őrölnek s Napóleon uralmának is gyászos vége lett. A pápai kiközösítés súlyos terhe elkísérte az orosz hómezőkre is és katonái kezéből akkor hullott ki a fegyver, amikor legtávolabb volt hazájától s így a csapás is a legérzékenyebben érintette. Éppen akkor, amikor azt hitte, hogy hatalma és ereje a csillagokig ér, a magasságból bukott a mélyre, mert 1812 csikorgó tele megsemmisítette katonaságát és akkora vereséget mért rá, hogy csak seregének roncsaival tudott menekülni Oroszországból.      Katonáinak fegyvereivel Napóleon hatalmának alaptényezője hullott ki a kezekből s a nagy veszteség tehertétele helyzetének politikai alapjait rendítette meg Franciaországban. Az erőszak helyett most minden irányban simább, politikaibb eszközöket alkalmazott, még a pápával szemben is jobbnak látta, ha engedékenyebbnek mutatkozik. Levelet írt a pápának s mintha misem történt volna, legjobb barátjaként üdvözölte őt. 1813. január 19-én pedig személyesen is meglátogatta őt, átölelte, megcsókolta. Ezekkel a külsőségekkel a keresztény közvéleménynél és a pápánál barátságos úton akarta elérni azt, amit eddig erőszakkal nem tudott kicsikarni.      Megtette azt is, hogy már előzőleg elküldte hozzá legmegbízhatóbb főpapjait, hogy rávegyék a barátságos viszony megteremtésére. Maga Napóleon pedig 5 napon keresztül tárgyalt a pápával, míg végre a testi erejében teljesen kimerített aggastyánnal sikerült megkötnie az újabb ú. n. fontainebleau-i konkordátumot. Ez teljesen Napóleon szájíze szerinti volt, de az Egyházra annyira hátrányos, hogy amikor a „fekete” bíborosok elolvasták a szövegét, a szójáték szerint „megvörösödtek” tőle. A fontainebleau-i konkordátum lényegtelen eltérésekkel átvette a nemzeti zsinat határozatait, amelyek értelmében a pápa évi 2 millió frank kárpótlást kap eltulajdonított birtokaiért, székhelyét tetszés szerint Franciaországba vagy Itáliába helyezheti át, a püspöki kinevezések joga a császárt illeti meg, kivéve a Róma-környéki és még 10 később megalapítandó püspökségnél, amelyeknél a kinevezés joga a pápa hatáskörébe tartozik. A megerősítés is a pápa joga, csupán az esetben a metropolitáé, ha ő 6 hónapon belül nem teljesítené. A kegyvesztett főpapokat és bíborosokat a császár ismét kegyeibe fogadja s az ú. n. „fekete” bíborosok is visszatérhetnek a pápához.      Ez utóbbi volt az egyetlen pont, amely megvigasztalhatta a pápát, hiszen viszontláthatta kedvelt kardinálisit: Consalvit, Paccát, Di Pietrót és megbeszélhette velük a konkordátumot, amelyet a pápa csak tervezetnek szánt, hogy annak alapján meg lehessen majd alkotni a végleges szöveget. Napóleon viszont végleges szövegnek tekintette a megegyezést és a templomokban Te Deumot mondatott, a birodalom törvényei közé iktatta akkor, amikor még az Egyház törvényes kúriáján nem mondták ki a döntő szót. Amikor a pápa arról panaszkodott a fogságból hozzá visszatért bíbornokoknak, hogy hosszú fogságtól megtörten, teljes testi és lelki elcsigázottságban írta alá a konkordátumot, a bíborosok megvigasztalták és visszavonatták vele az egészet. Consalvi szerkesztésében a pápa március 24-én megírta a császárnak, hogy lelkiismeretfurdalás és bánat gyötri, nincs békéje és nyugalma, amióta ezt a konkordátumot aláírta. Emberi gyarlósága szánalmas, hiszen vétett az Egyház joga és szabadsága ellen, ezért kötelességének tartja, hogy az adott engedményeket becsületesen visszavonja, úgy mint egykori elődje, II. Paskál tette V. Henrik császárral szemben. E bátor lépéssel a pápa nagy lelki tehertől szabadult meg, életkedve visszatért, tudott enni és aludni s ereje is növekedett. Nem ijedt meg Napóleon újabb fenyegetéseitől, aki azt üzente, hogy úgy látszik mindaddig nem lehet rendbejönni a dologgal Fontainebleauban, míg néhány papnak (a fekete bíborosokra célzott) le nem ütteti a fejét. De a pápa most már nem hátrált meg. Napóleon nem sok eredményt ért el azzal, hogy a pápa levelét eltitkolta s a konkordátumot törvényként kihirdettette, a pápa ugyanis másolatban megküldötte Napóleonnak irt levelét az összes bíborosoknak, sőt allokúciót is mellékelt hozzá, melyben kinyilatkoztatta, hogy a metropolitáknak mindazon intézkedései, melyek érvényüket a konkordátumból kívánják meríteni, semmisek, s így az általuk megerősített püspököket sem tekintheti törvényeseknek.      Az idő túlhaladta Napóleont és nem engedte, hogy újabb erőszakot alkalmazzon. Kimerült hadereje nem bírt megbirkózni az orosz-porosz szövetségesekkel s nemcsak Olaszország, de maga Franciaország is kiszakadt hatalmi köréből. A lavina megindult s mielőtt eltemette volna őt és a császárságot, kész volt hazaengedni a pápát és Rómán kívül a trasimenói megyéket is visszaadatta neki. A pápa azonban ragaszkodott teljes függetlenségéhez és állama csorbítatlan birtoklásához. E miatt aztán Róma helyett újra Savonába szállíttatta őt a császár, de ez már nem sokat változtatott a dolgok folyásán. Amikor a prágai békekonferencia elkezdődött, a pápa teljes jogú rehabilitációját már nem tőle, hanem Ferenc császártól kérte. Az osztrák császárnak írt levelében visszakövetelte mindazon jogait, hatalmát és teljes szuverenitását, melytől négy és fél éven át megfosztották.      Nem a hatalom keresése, nem a birtok utáni vágy, hanem tisztán a vallás java az, amely miatt tartományait mint szent Péter javát visszavárja. Eltekintve esküjétől és sok más körülménytől, nem hoz fel más tényt, mint fogságának szánalmas helyzetét. Ez az egyetlen példa, írja, nagyon is elegendő annak bizonyítására, hogy az Egyház feje, aki államától és szuverenitásától meg van fosztva és más fejedelemnek van alávetve, miféle szabadsággal gyakorolhatja feladatát és mily akadályokat gördíthet az állami féltékenység az elé, hogy egyházfői tisztét más fejedelmek országaiban is háborítatlanul gyakorolhassa. Sajnos, már több éve, hogy az egyetemes Egyházat nem kormányozhatta az, akit az Egyház isteni Alapítója e feladatra rendelt. I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata után nem állhatott ki a pápa mellett, most azonban ez neki, mint békeközvetítőnek, annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottjainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piust teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek most már nem volt értelme s így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát, aki a magyar huszárok kíséretében május 24-én a hívők leírhatatlan lelkesedése közben vonult be az Örökvárosba. A pápát a visszanyert szabadság Rómába, Napóleont a száműzetés Elba szigetére sodorta. Innét még egyszer megkísérelte, hogy visszanyerje császári koronáját, s e kísérlet eredménye futó 100 napi uralma lett. Visszatérése még egyszer felrázta Itália függetlenségi politikájának híveit, akik e függetlenséget a Napóleoni birodalommal való benső egységben hitték. Murat 1815. március 30-án függetlenségi nyilatkozatot bocsátott ki és 50.000 főnyi sereggel indult a pápai állam ellen. „Olaszok! ütött az óra – hangzott a felhívásban –, hogy betöltsétek Itália hivatását! A sors nemzeti önállóságra hív titeket! Az Alpoktól le a Scylla szorosáig visszhangzik e hívás: Itália szabadságáért!”      A pápa Genuába menekült, az olasz nép azonban a közelmúlt tapasztalatai után inkább a békére és nyugalomra vágyott. Murat éppúgy elbukott a csatatéren, mint Napóleon Waterloonál s a pápa 1815. június 7-én, most már végérvényesen elfoglalhatta szent Péter trónját. Napóleon pedig az óceán szent Ilona szigetén élte le hátralévő napjait. Apológiába kívánkozó tanulságos párhuzam, melyet a történelmi sors mutat a két nagy ellenfél, az egykor lealázott pápa s a száműzött császár közt. Napóleon két ízben vetette VII. Piust fogságba és neki is két ízben kellett számkivetésbe mennie. Az egyik oldalon Savona és Fontainebleau, a másikon Elba és szent Ilona szigetének nevét találjuk. A pápa hétéves fogságát Napóleon ugyancsak 7 évi fogsággal fizette vissza. S a történelem eseménysora ott is nyíltan kimutatta Isten ujját, hogy Napóleont éppen Fontainebleau-ban, ugyanabban a kastélyban és ugyanabban a teremben kényszerítették a hatalmak a császári trónról való lemondásra, ahol ő a pápát világi hatalmáról való lemondására akarta kényszeríteni. A lemondás esetén két millió frankot kínált a pápának, s most ő is épp két millióval volt kénytelen beérni. Annakidején senkit sem engedett a fogoly pápához, s most neki is keserűen kellett éreznie, mit jelent, ha egy uralkodót nehéz helyzetében bizalmas tanácsadóitól is megfosztanak. Az angolok legszűkebb környezetén kívül még saját édesanyját sem engedték hozzá. A Notre Dame-i koronázáskor a császár kiragadta a koronát a pápa kezéből és maga tette fejére, most pedig mások rántották le róla. De az élet kevélységéből fakadó hibái mellett, Napóleon akarva-akaratlanul, végrehajtotta történelmi küldetését. Javára kell írni, hogy a forradalom oltárpusztításait beszüntette, s a szentélyeket visszaadta Istennek. Jutalma az lett, hogy VII. Pius két papot küldetett hozzá, ezek vigasztalták, mikor lelkére nehezedett a betegség és az elhagyatottság fájdalma. Élete végső szakában Napóleon a vallásból merítette vigaszát, s boldog volt, amikor meggyónt és áldozott. Halálküzdelme előtt, 1821. május 4-én ismét megáldozott és ezt mondta: „Megbékültem az egész emberiséggel.” A pápa áldását küldte a haldoklónak, Napóleon pedig végrendeletét e szavakkal kezdte: „A római, apostoli, katolikus vallásban halok meg, melynek kebelén születtem.”