„Et regnabunt cum Christo mille annis” (Jel 20,4)
„És ezer évig uralkodtak Krisztussal”

Bevezetés

Michel Mottet [a keresőben egyetlen ilyen nevű ember Svájcban lakott és pár hónapja halt meg; az itt idézett cikkét az einsicht újság 2016 szeptembere és 2017 májusa között megjelent kiadásaiban, tehát négy részben közölte Jürgen Graf fordításában] 1992-ben Szent Ireneus tanítására támaszkodva tanulmányt írt „Et regnabunt cum Christo mille annis” (Jel 20,4) („És ezer évig uralkodtak Krisztussal”) címmel az eljövendő ú. n. ezeréves birodalomról. Mielőtt e tanulmány fordításába belekezdenék azokat a megfontolásokat közlöm, melyek M. Mottet tanulmányának megjelentetésére sarkalltak.

Általánosan elterjedt vélemény, még az ú. n. „tradicionalisták között is, hogy az Egyház elítélte a „millenarizmust” (chiliazmust). Ez nem igaz. Az Egyház soha nem ítélte el ezt a nézetet [nem is tehette, hiszen Szent János Jelenések Könyvében egyértelműen le van írva], de még csak e nézet durvább irányát (mely ezt a birodalmat erősen érzékinek fogta fel) sem, amit eretnekek képviseltek: például Szent János apostol kortársa, a zsidó Cerinthus (vagy Kerinth), aki ellen Szent Ireneus, aki a millenarizmus elkötelezett híve volt, is harcolt.

A Denzingerben a millenarizmus témájával kapcsolatban csak ez a dokumentum olvasható:
DH 3839: A Szent Offícium rendelete 1944. július 19.:
     Kérdés: Miként kell ítélkezni a mérsékelt millenarizmus rendszeréről, amely azt tanítja, hogy Krisztus Urunk az utolsó ítélet előtt az összes igaz ember akár előzetes, akár nem előzetes feltámadása mellett látható módon el fog jönni erre a földre, hogy uralkodjék?
     Válasz (a pápa által megerősítve július 20-án): A mérsékelt millenarizmus rendszerét mint biztosat nem lehet tanítani.

E mondatokból a napnál világosabban látható, hogy a római Tanítóhivatal nem ítélte el a millenarizmust, mindössze azt tiltotta meg, hogy ezt a tant „biztos tanként” tanítsák, terjesszék. Mégis, mindezt teljesen figyelmen kívül hagyva, az újkori katolikus lexikonok és katekizmusok, például az 1932-ben kiadott Katolikus Lexikon, ilyeneket írnak Szent János apostolnak a Bibliában található tanításáról, azaz a chiliazmus-ról:
     „Az a téves nézet, hogy Krisztus rövidesen újra eljön. Bár az Egyház kifejezetten nem ítélte el egyiket sem, a durvább és az eretnekek által képviselt irányát (Cerinthus, ebioniták) eretnekségnek kell tartanunk, de téves a szellemibb chiliazmus is. A chiliazmus elsősorban az elnyomott zsidók helytelen messiás-fogalmából fakadt, akik politikai szabadítóra, ellenségeik megbosszulására és a választottak földi boldogságára vártak, de alapgondolatát átvették egyes keresztények is (Papias, Justinus, Ireneus, Tertullianusm Lactantius), akik a megpróbáltatások idején ebben kerestek biztatást. Hivatkoztak a Szentírásra, főképp a Jelenések 20,1-10-re, melyet szószerint értelmeztek. A chiliazmus azonban a keresztények között sohasem volt általános: Origenes, Szent Jeromos [?], Szent Ágoston pedig határozottan szembeszálltak vele. Szent Ágoston a Jelenések könyvének 1000 éves országát az Evangélium földi diadalára, az igazak előzetes feltámadását pedig a szentek és vértanúk mennyei dicsőségére magyarázta.” [A dőlt betűs kiemelés tőlem származik, és a legnagyobb „furcsaságokra” akarja felhívni a figyelmet.]

Az 1932-es Katolikus Lexikon ezen magyarázata több helyen súlyosan megtévesztő, sőt, nem igaz.
     a) Az első évszázadok keresztényeinek az ezeréves birodalomban, azaz Urunk Jézus Krisztusnak Isten-emberként való újra eljövetelében való hite egyáltalán nem a zsidók helytelen messiás-fogalmából fakadt, hanem 1) Jézusnak mennybemenetele előtt tanítványainak mondott szavaiból, – lásd: ApCsel 1,3-7 –; 2), János apostol Jelenéseiből – lásd: Jel 19.11-21 és 20,1-7, valamint 22,18-20 –, és az ószövetségi próféták, elsősorban Izajás, Jeremiás, Dániel, Baruk írásaiból. Szent Ireneus, aki Adversus Haereses című alapművének hat fejezetét szánta az ezeréves birodalom leírására, pontosan idézi azokat a szentírási helyeket, melyekre tanítását alapozza.

b) A lexikon ugyan felsorolja Papias és Ireneus nevét az ezeréves birodalomban hívők között, de nem említi (Szent János apostolt és) Szent Polikárpot, és nem vesz tudomást arról a folytonosságról, mely Szent János apostol, e tan kifejtője a Szentírásban és Szent Ireneus, e tan terjesztője és precíz megfogalmazója között fent állt.
     E hiány pótlására érdemes közzé tenni Szent Ireneus ünnepének (június 28.) bevezetőjét és imádságait: Szent Ireneus püspök és vértanú Szent Polikárp tanítványa volt, akinek mestere Szent János evangélista volt. Külön isteni kegyelem, hogy e három szent majdnem két évszázadon át szakadatlanul őrködhetett a katolikus hit folytonosságára és a hagyomány hamisítatlan tisztaságára. Lyonban 202-ben az oroszlánok elé dobták.
     Introitus: Az igazság törvénye volt szájában és hamisság nem találtatott ajkiban; békében és igazságban járt velem és sokakat tartott vissza a gonoszságtól. (Mal 2,6) Figyelj, népem tanításomra, hajtsd füledet szájam igéire. (Zsolt 77,1)
     Oratio: Isten, ki Szent Ireneus vértanúd és püspököknek megadtad, hogy igaz tanításával legyőzze az eretnekségeket és sikerrel megvédje az Egyház békéjét, kérünk, add meg népednek szent vallásodban az állhatatosságot, s nyújtsd korunknak a te békédet.
     Szentlecke (2 Tim 3,14-17): Kedvesem, tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél; hiszen tudod, kitől tanultad, s gyermekkorod óta ismered a szent írásokat, melyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségedre oktatnak téged. Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy az Isten embere tökéletes s minden jócselekedetre kész legyen.
     Alleluja, alleluja: Szegődjél a tapasztalt öregek csoportjához, és kövesd szívesen bölcsességüket, hogy meghallj minden előadást Istenről. (Sir 6,35)
     Offertorium: Mint a hajnal pírját felragyogtatom tudásomat mindnyájuknak és hirdetem azt messze vidékeknek. (Sir 24,44)
     Communio: Lássátok, hogy nemcsak magamnak fáradtam, hanem mindazok javára, kik igazságot keresnek. (Sir 24,47)

Ezen az Egyház által kiválasztott és előírt liturgikus szövegek olvastán igencsak merész állításnak tűnik Szent Ireneust azzal vádolni, hogy téves, elvetendő tanítást képvisel, ráadásul egy olyan témában, ami egyenesen Urunktól hagyományozódott át (Jézus-János-Polikárp-Ireneus)!

Mint ahogy Mottet tanulmánya részletesen beszámol róla, az első, aki nem hitt az eljövendő ezeréves birodalomban Origenes (?185-254) volt, aki Szentírás egész szövegét allegorikusan értelmezte. Ezt az allegorizáló értelmezést Ágoston tőle vette át. (A lexikon még Jeromos nevét is felsorolja a tagadók között, de őt a tanulmány nem említi; nem biztos, hogy közéjük tartozott, vagy hogy egyáltalán foglalkozott e témával).
     Origenes és Ágoston is korának „sztártudósa” volt, akiket életük egész folyamán tanítványok, barátok, csodálók csapata vett körül. Origenest saját püspöke „törvénytelen felszenteltetése s egyes téves tanításai miatt megfosztotta papi hivatalától. … Allegorizáló szentírásmagyarázata és az a törekvése, hogy a platoni filozófiát a kereszténységgel összeegyeztesse több téves tanításba vitte. … Hitte a lélekvándorlást és az összes értelmes lények végső üdvözülését. … Az 5. egyetemes Konstantinápolyi zsinat 553-ban 15 tételét ítélte el.” „Az apokatasztazis (amit Origenes vallott és tanított) szerint egykor minden szellem, még az ördögök és a kárhozottak is Istenhez fognak térni, s a durva anyagvilág, mely csak a bukott szellemek büntetésére készült, megsemmisül. Minthogy azonban a szellemek megtartják szabadakaratukat, újra bűnbeesés, bűnhődés és megtérés következik s ez a körforgás vég nélkül tart.”
     Mint látjuk ez a tanítás még Urs von Balthasar „a pokol üres”, és Wojtyla „mindenki üdvözül” modern eretnekségeinél is nagyobb ostobaság, úgy hogy az Origenesre való hivatkozás Urunk második eljövetelével, és a világ végén történő dolgokkal kapcsolatban teljességgel elfogadhatatlan érvelés.

Ami Ágostont illeti: 2018. május 19-én jelent meg a katholisches.info weboldalon egy tanulmány a Magyarországon is ismert és sokat idézett Bárdossy Endre professzortól „Wer hat Angst vor Pelagius?” (Ki fél Pelagiustól?) címmel. E munkájában Bárdossy professzor határozottan Pelagius pártjára áll Ágostonnal szemben, miközben többek között ilyeneket ír az utóbbiról [Pelagiust magát az Egyház soha nem ítélte el; amit különböző zsinatok elítéltek vele kapcsolatban, azok olyan tanok voltak, melyeket a követői terjesztettek; mivel Pelagius írásai mind elvesztek, nem kideríthető, hogy ezen elítélt tanokból mik származnak magától Pelagiustól; jellemző, hogy egyetlen lexikonban sem található meg a Pelagius címszó, csak a pelagiánus]:

„Szent Ágoston (354-430) a latin nyugatból, az ő szellemi utóda, a nem-szent Luther Márton (1483-1546) a német területekből, és a pápától és királytól több ízben elítélt katolikus püspök, Cornelius Jansen (1585-1638) a francia Port-Royalból – a bűn- és predesztináció-teológia e három fő alakja – mumusként kísért nyugaton. Ha egy gyereknek állandóan azt beszélik be, hogy ő egy bűnös nyápic alak, akkor idővel azzá is válik.”
     „A félelem Ágoston-Luther-Jansen-féle teológiája reszkető kezekkel bár, de megszolgálatlanul akarta kihúzni a kényelmes predesztináció nagy ingyen sorsjegyét a mennyei birodalomba való bejutáshoz.”
     „Az erős akaratú, tetterős, igényes szerzetes [Pelagius, †418 után], aki a messziből jött [Britanniából], a római arisztokrácia köreiben szívesen látott lelkipásztor volt. Pelagius ideái megfeleltek a régi római virtusnak és a nagy tradíció erkölcsi érzékével. A késői Ágoston azonban – nem a hajánál fogva rángatom elő ezt az igaz hasonlatot – korának mindenütt ismert, hatalmas »diktátor pápájává« nőtte ki magát, hasonlóan, mint korunkban Bergoglio [akit egy nemrég róla megjelent könyv szintén ennek nevez, sőt a róla szóló könyv ezt a címet viseli]. Ágoston nem az elitet akarta elérni, hanem a »széleket«, többre becsülte a tömegek terjedő nagyegyházának növekedését, alacsony átlagjegyekkel, de impozáns a számokban.”
     „Ágoston sikeresen vetette be retorikáját (ami az akkori időkben a mostani tévékameráknak felelt meg) a konkurens és buzgó hittestvér, Pelagius ellen, ahelyett, hogy lelkipásztori szövetséget kötött volna vele. Szívtelenül kigúnyolta és eltaposta. Úgy, ahogy ezt ma Bergoglio teszi a tradícióhoz ragaszkodókkal – akiket egyáltalán nem logika nélkül saját szubjektív nézete szerint »új-pelagiánusokként« ítél el.”
     „Pelagius bosszankodása az ingadozókkal és bizonytalanokkal, a tétovázókkal és megrögzött határozatlanokkal szemben, akik elutasítják, de legalábbis hátráltatják Isten üdvterveit, militánsnak hathat. Mégis, egyszerű és elhatározásra minden tétovázás és halogatás nélkül mindig készen álló készsége bizonyos körülmények között mind erkölcsi, mind üdv-ökonomikus szempontból talán többre becsülhető, mint Ágoston látványos önmarcangolása és drámai megtérése hosszú évtizedekig tartó, egyáltalán nem példamutató kicsapongásai után.”
     „Ágoston politikai és irodalmi-retorikai szempontok szerinti nagyságát nem kell megkérdőjelezni. De bénító, évszázadokat befolyásoló, meghatározó eszkatologikus bornírtsága, amit Luther Márton, Cornelius Jansen és mások hurcoltak és fejlesztettek tovább, monstruózus kísértéssé nőtte ki magát különösen a latin kereszténységben.”
     „A tett szabadsága és saját felelősségvállalás nélkül se bűnözés, se felelősségre vonás nem létezik. Pelagius és Julian [eclaunumi (=Dél-Itália) püspök, aki kiállt Pelagius tanítása mellett] bátor gondolkodása megpróbálta az antik filozófia jogérzékét megvédeni Ágoston újonnan feltalált félelem-teológiájával szemben. Sajnos, nem sikerült nekik. De az, hogy egy Perikles vagy Cicero klasszikus etikája és pedagógiája Ágoston révén szinte teljesen háttérbe lett szorítva, messzire ható következményekkel járt a kereszténység történelmére egészen az újkorig. Ki tudja, Ágoston komor hipotéziseivel talán saját fiatalkori vétkeit – melyek nem voltak kicsinységek – gyűlölte és próbálta levezekelni.”
     „»Testvérek, értelem dolgában ne legyetek gyerekek. Csak a gonoszság terén maradjatok kiskorúak, gondolkodásotokban azonban legyetek felnőttek.« (1 Kor 14,20) Ezek a szavak egészen pelagiánusnak hatnak Julian püspök homo emancipatus emberképe szerint! De sajnos, Ágoston nem olvasta végig Szent Pál leveleit, vagy ha igen, nem értette meg őket!”
     „A történelmi bonyodalmakat, melyekről itt szó van, Bergogliotól kezdve Jansenen és Lutheren keresztül egészen Ágostonra lehet visszatekerni. A főszereplők ellentmondást nem tűrő, önkényes, kolerikus természete a történelmi helyzetek összes különbözősége mellett sajnálatos módon a rémület közös nevezőjére hozta őket össze.”
     „Ágoston kiindulási pozíciója a (pozitív) páli predesztináció fél-manicheus téves interpretációja. A Pál-levelek egész gyűjteményét végig tanulmányozva, ezt nem lehet másképp értelmezni, mint az isteni szeretet-adományok (karizmák) teológiáját, amiből senki sincs kizárva. Ezzel szemben az ágostoni fordulat egyre inkább egy (negatív) predesztináció futóhomokjába vezetett.”
     „Vitathatatlan, hogy az ágostonrendi szerzetes, Luther hátborzongató tévtanait egyenesen az ágostonos forrásokból merítette, és az ő negatív, nem-keresztény predesztinációját még jobban kiélezte.”

Bárdossy professzor tanulmányából azért idéztem ilyen hosszan, mert sok érdekes dolog derül ki belőle. Miközben rengeteg téves véleményt tartalmaz, Ágoston munkásságát és személyét tárgyaló részei tökéletesen ellene mondanak a csaknem 1600 év óta tartó, „politikailag korrekt” keresztény véleménynek, és végre olyanokat mond ki Ágostonról, melyeket eddig a keresztény világban „nem illett” e sztár-szentről kimondani. Abban ugyanis nem tévedett a professzor úr, hogy Ágoston óta nincs jóformán egyetlen eretnekség sem, mely nem őrá vezetné vissza tanait, aminek következtében Ágoston személye és művei nagy mértékben szerepet játszanak a kereszténység mai helyzetében, a tökéletes hitehagyásban.

A tanulmányhoz öt hozzászólás érkezett, azok egyike (Anto Križić) így szól: „A 16. században az ember szabad akarata és az isteni kegyelem közötti viszony hevesen vitatott téma volt a katolikus teológusok között, ami végül a domonkosok és a jezsuiták között nyílt konfliktushoz vezetett. A római inkvizíció számára annak eldöntése jelentette a problémát, hogy tulajdonképpen milyen messzire nyúlik egy egyháztanító tekintélye, ha véleményei, tanításai az idők folyamán félreérthetőkké válnak, olyannyira, hogy azok már az Egyház igaz tanítását veszélyeztetik. Ez a kérdés várt megválaszolásra, amikor Cornelius Jansen püspök (1585-1638) könyve 1640-ben megjelent, melyben a püspök az ágostoni gondolkodás szintézisét végezte el. VIII. Orbán az egész könyvet elvetette, de X. Ince csak öt tézisét ítélte el. Jansen és hívei számára azonban a könyv nem jelentett mást, mint a szent [Ágoston] műveiből vett eredeti szövegek összegyűjtése: »Aki ezt a könyvet elítéli, az magát Ágostont ítéli el«, ez volt a véleményük. Még az akkori fő inkvizítor, Francesco Albizzi bíboros (1593-1684) is azt mondta, hogy a janzenisták ellen kiadott pápai bulla ugyan nem ítélte el a szent tanítását, de mielőtt a hitszegőket tovább hagyják hamis útjukon haladni, »talán jobb lenne … Ágostont betiltani«. Ágoston véleményeinek forrásai, melyek a tévedésekhez vezettek, vagy legalábbis okot adtak a téves értelmezésekre, az én véleményem szerint megoldatlan pszichés problémáiból fakadtak: a túlságosan domináló anyához való »kapaszkodása«, a tökéletesen soha meg nem történt megszabadulása a manicheizmustól, masszív problematikája saját nemiségével és mindazzal, ami ezzel összefügg. Pelagius inkább olyan embereket szólított meg, akik kiegyensúlyozottak voltak, akiknek megvolt a belső nyugalma, és akik képesek voltak elengedni magukat. Ezáltal ezek az emberek közelebb vannak az isteni léthez. Ezért mondja Aquinói Szent Tamás, hogy »minél közelebb van a természet Istenhez, annál kevésbé fogja őt Isten vezetni, és annál inkább arra született, hogy saját magát vezesse« (Ver.22,4: »quanto aligua natura Deo vicinior, tanto minus ab eo inclinatur et magis nata est seipsam inclinare«). Ez nem csak az emberi természet számára érvényes általánosságban, hanem a saját egyéni szabadság megvalósításának vállalására is, írja Stefan Oster.”

Feltéve: 2018. július 22.

Anto Križić hozzászólása (ami a negyedik volt) egyúttal válasz is akart lenni az előtte (harmadikként) megszólaló – Veni Sante Spiritus – állításaira. [Érdekességképpen ebből is közlök részleteket, bár témánkat kevésbé érinti, és felvetéseire Anto Križić már úgyis megadta a találó válaszokat: „Ha Pelagius, miként e cikkben áll, Szent Ágoston ezen imáját: »Add meg, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz«, gyengécskének [nyafogásnak] tartotta, akkor csodálkozni lehet-e azon, hogy az Egyháznak ez ellen a vélemény ellen fel kellett lépnie, mert végső soron ezzel minden ima, de maga a kegyelem és a Jézus Krisztus általi megváltás, egyáltalán az ember szüksége a megváltásra, is kérdésessé válik, és még az Istentől való elfordulás alapköve is letétetik? Tehát nem Ágoston a modernizmus atyja, miként ezt a szerző sejtetni engedi, hanem a »maga-csinálni-akarás« pelagiánus-szelleme, ami a zsinat utáni időt is jellemezte, és ami az egyházat ma fenyegeti!... Felmerül a kérdés, miért hozta a katholisches.info nyilvánosságra és védelmezi ezt a pelagiánus-egyoldalúságot? … A szerző ugyan hangsúlyozza, hogy nem teológus, de úgy tűnik, állításainak teológiai egyoldalúságával/hiányosságaival tisztában van. … A cikk sajnos egyoldalúan dicsőíti az embernek a kegyelem segítsége nélküli lehetőségeinek pelagiánus túlértékelését. Aki tényleg elkezd keresztényként viselkedni és a jóért síkra szállni, hamar észreveszi, mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, és mennyire igaz az, hogy ezért könyörögnünk kell, ami végülis a jámborság és az igazi Isten-kapcsolat vagy -tisztelet döntő alapját képezi!”]

Az ötödik – eddig utolsó – hozzászólás témánkat érintő részei így szólnak: „Bárdossy professzor cikke igencsak megrázott – de az okos, szakszerű hozzászólások sokat segítettek. Azok, akik az igazságot, a valóságot nem akarják tudomásul venni, a legőrültebb ideákat találják ki. Mégis úgy gondolom, hogy Bárdossy professzornak igaza van, amikor Ágoston retorikáját (hírét, ismertségét) a mai tévékamerákkal hasonlítja össze. Ágoston egész életében odaadó, őt kritikátlanul körülrajongó csodálókkal és jótevőkkel volt körülvéve, pontosan úgy, ahogy később Luther. Mindent, amit mondott vagy írt, feljegyezték és áthagyományozták az utókornak, miközben ellenfeleinek írásai, kijelentései nagy részben elvesztek (mint például Pelagiusé). De nem csak azokéi, hanem olyan nagy gondolkodókéi és egyháztanítókéi is, mint például Szent Ireneus. Ágoston óta az Egyház mindennapi életében, a keresztények számára szinte csak az volt mérvadó, amit ő egyszer mondott, még akkor is, ha a hivatalos Tanítóhivatal vagy más nagy gondolkodók, mint például Aquinói Szent Tamás bírálták egyes kijelentéseit. Ágoston volt és maradt mind a mai napig a »sztárteológus«. .. Ezért úgy gondolom, hogy Bárdossy professzor azon megállapítása, miszerint »A történelmi bonyodalmakat [vagyis a keresztények életében, mentalitásában történt helytelen irányú fejlődést, azaz elfajzást], melyekről itt szó van, Bergogliotól kezdve Jansenen és Lutheren keresztül egészen Ágostonra lehet visszatekerni«, sajnos találó és igaz.” …

[Ezután a hozzászólás azon mondatokra reagált, melyeket a szerző egy magyar jezsuita, Boros László 1962-ben „MYSTERIUM MORTIS – Az ember utolsó döntésében” címmel megjelent könyvéből idézett, és dicsőített. Bárdossy ezt írta bevezetőjében Boros könyvéről: „Boros e könyve – ami, kihangsúlyozom, egyházi engedéllyel jelent meg –, e tanulmány koronázó perspektívája [feltételezem, hogy e szó szerinti fordítás alatt Bárdossy „dicsőséges csúcspontot” vagy valami ilyesmit értett], a kezdeti bombasiker után a hálátlan utókor süllyesztőjében hallgat.”
     Bárdossy e könyvvel foglalkozó fejezeteiről ez áll az ötödik hozzászólásban: „Ugyan nem ismerem a magyar jezsuita említett könyvét, de amit Bárdossy professzor e műből idéz, igencsak tévtannak tűnik: »A halálban nyílik meg a lehetőség az ember első teljes személyes aktusára; ezáltal válik a halál a tudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsról való döntés létszerűleg előnyben részesített helye. Ez a perspektíva az értelmetlenséget a bizakodás vigaszára változtatja át. … A halál a totális öntudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás, és az isteni ítélet, a szemtől szembe való állás előtti utolsó döntés helye.« Így állunk a halál utolsó nyomorúságában minden földi korláttól végre teljesen szabadon, sugárzó arccal az Úrral szemben, hogy eldöntsük, hogy az istenképűséget magunkra vesszük-e vagy visszautasítjuk. … Szemtől szembe az Úrral, egy időtlen pillanatban, ami egyszerre ítélet, de egyúttal boldog hazatérés is, egy elhajtott magzat is megkapja abszolút szabad, a minden akadálytól és véletlentől kiszabadított szellem teljes személyes méltóságát és az örökéletre szóló döntési szabadságát.«
     Mégha e cikk szerzője és a jezsuita Boros e mondataikban valójában a halál ELŐTTI utolsó pillanatra gondolnak, akkor sem helytállóak állításaik, illetve csak nagyon-nagyon ritkán bizonyulnak igaznak. A katolikus tanítás ugyanis azt mondja, hogy az ember úgy hal meg, ahogy élt, és [az általános hiedelem ellenére] csak egy nagyon parányi százalékban fordul elő az, hogy valaki a halála előtti legutolsó pillanatban megtér. De ha a szerzők [Boros és Bárdossy] mégis magáról a halálról nyilatkoztak így, akkor ez eretnekség. Az ember lelke halála után örökre abban az állapotban marad, mint amilyenben halála pillanatában volt [lásd ezzel kapcsolatban például Sziénai Szent Katalin művét: »Ha azonban a halál pillanata elmúlt a világosság sugara nélkül … akkor a lélek örök kárhozatra jut. .. Ha életüket gyűlölettel, a halálos bűn terhével fejezik be, akkor az isteni igazságosság értelmében lelkük örökre a gyűlölet béklyójával marad összekötve. Ugyanígy marad az igaz lélek, aki életét szerető vágyakozással fejezi be, a szeretetben rögzülve; ő sem tud többé érdemet szerezni, mivel az ő ideje is lejárt.«]. – De nem ez az egyetlen veszélyes nyílt eretnekség ebben a cikkben. Közöttük minden bizonnyal az áteredő bűn tagadása [amit Bárdossy Caelestius-tól, Pelagius egyik tanítványától vett át, és akitől Pelagius elhatárolta magát] a legrosszabb. … A magyarországi választásokkal és a magyar nyelvvel kapcsolatos valótlan állításai is azt mutatják, hogy a szerző nagyon könnyelműen bánik az igazsággal; ebben a cikkben a katolikus igazsággal.”

Bárdossy professzor cikkével nemcsak – az ezeréves birodalom-tagadó – Ágoston miatt foglalkoztam ennyit, hanem azért is, mert kiválóan bizonyítja a két német „antimodernista” tételét: nevezetesen azt, hogy azok találják ki a legőrültebb tanbeli „megoldásokat”, akik nem akarják a valóságot tudomásul venni. Ilyen volt Lefebvre, ilyen volt Guérard des Lauriers, és ilyenek mindazok, akik őket követik. Ilyen Bárdossy professzor, amint ezt eme nyílt eretnekségekkel teli dolgozata tanúsítja, ilyen az egész ú. n. tradicionalista tábor; ilyen az egész ú. n. konzervatív „katolikus” internetes világ: ők mind, ahelyett, hogy szembe néznének a tényekkel, és ebből levonnák az egyetlen logikus következtetést, újabb és újabb, soha nem ismert vagy korábban már számtalanszor elítélt „katolikus” tannal állnak elő, csakhogy megmeneküljenek a mellőzéstől, a megbélyegzéstől. Ily módon több kárt okoznak a katolicizmusnak, mint a modernizmus, ami nyíltan vezeti félre a katolikusokat [ahogy erről a honlapon már számos helyen szó volt, például ebben a cikkben].
     [Erről van egy friss személyes élményem: Ashfordban tett látogatásomkor a mise után az egyik angol hívő megkérdezte, hogyan lettem szedesvakantista. Mielőtt még válaszolhattam volna, French püspök erélyesen közbeszólt, és egyetlen szóval felelt a kérdezőnek: „logikából”, jelezve ezzel, hogy ehhez a döntéshez mindenki számára tökéletesen elegendő a logikus gondolkodás, egy katolikusnak, akinek hitéből következően kötelessége ismerni vallását, semmilyen különleges rábeszélésre, meggyőzésre vagy bármi ilyesmire nincs, nem lehet szüksége.]

Boros és Bárdossy elmélete a halálról teljesen elképesztő. Mivel Boros könyve 1962-ben jelent meg, és Bárdossy még azt is leírja cikkében, hogy mennyire szerette hallgatni Boros előadásait, az is újfent bizonyságot nyer Bárdossy mostani művéből, hogy a tévtanok terjesztése nem Bergoglio-val vette kezdetét, és hogy a Roncalli-Montini-féle zsinat nem az égből pottyant alá, hanem kizárólag azért válhatott valóra és győzedelmeskedhetett, mert a „katolikus” világnak legnagyobb része már akkor eretnek és/vagy hitehagyott volt.

Isten színe előtt senki nem vétkezhet! Isten színe előtt senki nem „dönthet” arról, hogy Őt választja-e vagy sem! Ezért az angyalok sem láthatták addig Istent, amíg a nekik előírt vizsgát sikerrel le nem tették! A bukott angyalok, azaz a démonok élükön Luciferrel, SOHA nem látták Istent színről színre! És Jézus hypostatikus egysége a mennyországban, az örökkévalóságban is megmarad! Az Utolsó Ítéletkor ugyan dicsőségben és tökéletes teljhatalommal jön el és ítélkezik, de emberi alakjában – ezért hordja magán sebeit, ezért viszik az angyalok előtte a keresztet!
     Az elkárhozottak SOHA nem láthatják Istent szemtől szembe! Pont ez jelenti a kárhozottak, és Genovai Szent Katalin szerint a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek is, a legnagyobb kínt!
     Hogyan írhat akkor ilyesmit egy „katolikus” publicista akár 1962-ben, akár most 2018-ban, és hogyan jelenhet meg ez egy magát fontos, hithű, harcos katolikus újságnak nevező oldalon: „A halál a totális öntudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás, és az isteni ítélet, a szemtől szembe való állás előtti utolsó döntés helye. Így állunk a halál utolsó nyomorúságában minden földi korláttól végre teljesen szabadon, sugárzó arccal az Úrral szemben, hogy eldöntsük, hogy az istenképűséget magunkra vesszük-e vagy visszautasítjuk.” „Sugárzó arccal”, mintha egyenrangúak lennénk, és mintha Isten jelenlétében bármit is tehetnénk, még akár el is utasíthatnánk a nyílt isteni erőt! Hihetetlen! Valahányszor az ú. n. tradicionalista médiában ilyen és ehhez hasonló téves dolgokat olvasok, és szinte csak ilyeneket lehet ott olvasni, mindig csak azt kérdezem, miért gondolják ezek az emberek magukat jobbnak, katolikusabbnak, mint Bergoglio?!

Visszatérve Szent Ágoston személyére, a vele való baj nem az, hogy – ahogy Veni Sante Spiritus írja – ő lenne a „modernizmus atyja” [ezt egyébként Bárdossy nem csak nem állította, de nem is „sejtette”], hanem az, hogy személyével, tanításával évszázadokra kihatón befolyásolta a kereszténység sorsát, ő határozta meg, hogy mit szabad és mit nem szabad hinniük a katolikusoknak. Aki túlzásnak tartja ezen állítást, annak e két cikket ajánlom az internetről:
     1. Isten városa és a pelagianus vita (az írás Vanyó László Az ókeresztény egyház irodalma II. című kötetéből való);
     2. Enzyklika Ad salutem humani von Papst Pius XI. zum 1500. Todesjahr des heiligen Augustinus, Bischof von Hippo und Kirchenlehrers, 20. April 1930

Arról már fentebb szó volt, hogy a latin egyházban jóformán nem volt olyan eretnekség, melynek képviselői ne Ágostonra, Ágoston tanaira hivatkoztak volna. (Lásd fentebb a negyedik hozzászólást.) Témánkkal kapcsolatban azonban arról a hatásáról van szó elsősorban, mely abból állt, hogy Ágoston tekintélye, híre, befolyása szinte mindenki mást háttérbe szorított, minden kérdésben jóformán egyedül az ő véleménye számított és számít még ma is. Ahogy az ember-csinálta-egyházban a katolikus időszámítás a Roncalli-Montini-féle zsinattal kezdődik, úgy kezdődik és végződik számtalan, a katolikus gondolkodást érintő kérdés eldöntése Ágostonnal. Az utókor gondolkodására gyakorolt hatása, melyért minden bizonnyal elsősorban tanítványai, barátai, rajongói a felelősek, mindenki mást, legyen az bármennyire autentikus, bármilyen nagy szent vagy tudós, és minden más véleményt eltörpített mellette; írásai, bár a vandálok halála után pár nappal elfoglalták Hippót, sőt egész Észak-Afrikát, mégis mind fent maradtak, és a katolikusok ma is tévedhetetlennek tartják őket, és mint ilyenre hivatkoznak!

Ez, több más vitás kérdés [donatista, pelagiánus vita stb,] mellett, az ezeréves birodalom megítélésében különösen feltűnő és érthetetlen. Ugyanis az ezeréves birodalom eljöttéről a Bibliában nem csak Szent János Jelenések könyvében lehet olvasni, hanem az evangéliumokban és az ószövetségi próféták szinte mindegyikénél. Olyannyira, hogy szinte az egész Biblia, benne Jézus szavai is, igazán csak úgy érthetők meg, ha feltételezzük az ezeréves birodalom eljöttét!
     Például ez az evangéliumi rész: „Akkor Péter vette át a szót: "Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?" Jézus így válaszolt: "Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor [!], amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.” (Mt 19,27-28) – Ha, ahogy Ágoston óta a legtöbben tanítják, Jézus tényleg csak az Utolsó Ítéletkor jön újra el, mikor lesz apostolainak lehetősége ítélkezni Izrael tizenkét törzse fölött? Az Utolsó Ítéletkor, amikor – Billot és szerinte több más egyháztanító szerint is már egyetlen élő ember sincs a földön – Jézus a minden feltámadt ember örök sorsát érintő ítéletet tartja, emberi bíráknak már nincs lehetőségük az ítélkezésre! Vagy, ha úgy értelmezzük Jézus szavait, hogy a mennyben fognak mellette trónokon ülni az apostolok, akkor ott meg olyanok nincsenek, akik fölött ítélkezni lehetne! Ott már csak szentek vannak!
     [Billot bíboros Parusia című művének nagy részét arra használja, hogy tagadja az ezeréves birodalom eljövetelét, és lehetetlenné tegye az első évszázadok keresztényeit, akik abban hittek, hogy Jézus „hamarosan” újra eljön. Egyébként az 1932-es Katolikus Lexikon, melyből a cikk elején idéztem, Billot e művéből vette át a magyarázatot Jézus újraeljöveteléhez; jellemző, ahogy a divatos irányzattal dacoló igazságok tagadói mindig egymásra hivatkozva érvelnek: ugyanezt teszik most a szedesvakantizmus tagadói, és nyilván, amióta a világ világ, ugyanezt tette minden téves elméletet hirdető.]

Vagy vegyünk egy másik példát: az Újszövetség ezen nagyon ismert mondatainak – „Az Úr így szólt: "Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?"” (Lk 18,6-8) – sincs sok értelme, ha Jézus már csak a végítéletre jön el, hiszen egyfelől az Utolsó Ítéletkor, vagyis a világ végén már nincs komoly jelentősége, következménye, hogy egy perccel azelőtt akadt-e még hívő a földön vagy sem, másfelől az Utolsó Ítélet azzal végződik, hogy elkülönülnek egymástól az üdvözültek és az elkárhozottak (már tisztítótűz sincs ezután), így hát ekkor már nem kaphatnak elégtételt az igazak, Isten jelenlétében az ilyen földi apróságok egyszerűen a semmibe foszlanak. Emlékezzünk Savio Szent Domonkos szavaira: „A mennyország örömeit egyetlen halandó sem értheti meg addig, amíg nem hagyta el az életet és nem egyesült újra a Teremtőjével. [a mennyországban] Istenben leljük örömünket. Ennyi az egész: de ebben minden benne van.”
     Ráadásul Urunk fent idézett szavaiban (Lk 18,8-ban) szerepel a „hamarosan” kifejezés is: akkor hát miért elvetendő, ha az első keresztények, akik a legnagyobb üldözést szenvedték el Krisztusért, meg voltak győződve róla, hogy ez a „hamarosan” csupán néhány évtizedet, maximum egy-két évszázadot jelent, és nem több mint kétezer évet, vagy még ennél is többet; és ha abban hittek, hogy ez az „igazságot szolgáltatás” ott történik meg, ahol az igazságtalanságot elszenvedték? Miért kell őket és e hitüket kigúnyolni, lebecsülni, hamis érvekkel cáfolni akarni, mint ahogy tette ezt például Origenes, Ágoston, és csaknem kétezer év után Billot bíboros, és őket követve ma szinte mindenki? Az elmúlt kétezer évben annyi eretnekség, annyi téves nézet fenyegette a katolikusok hitét, miért kellett akkor mégis ilyen hosszú idő óta, komoly klerikusoknak annyi energiát elpocsékolniuk egy olyan vélekedés, hit megcáfolására, mely a Biblia, benne egyenesen Jézus szavaira támaszkodik? Ez egyszerűen érthetetlen, különösen akkor, ha tudjuk, hogy az egyházi Tanítóhivatal soha nem volt hajlandó meghajolni az éppen divatos „sztár-teológusok” eme véleménye előtt, és elítélni a millenarizmust!

De a legnagyobb ostobaság és sértés, ami Origenes és Ágoston óta a millenarizmus híveit éri, az az idióta és rosszindulatú állítás, amivel 1700 év óta rágalmazzák az utóbbiakat: nevezetesen, hogy 1) a millenarizmusban való hitük az elnyomott zsidók helytelen messiás-fogalmából fakad; 2) hogy az ezeréves birodalmat egyfajta földi paradicsomnak képzelik el [mint a mohamedánok a túlvilági életet], és ezért várnak rá. Mindkét vélekedés, mely minden katekizmusban olvasható, csak arról árulkodik, hogy szerzőiknek fogalmuk sincs a katolikus lelkületről. Egy katolikus soha nem evilági örömöket vár Jézus újraeljövetelétől, mint ahogy soha nem a bűnösök fenyítését várja az igazságszolgáltatástól, hanem mindig és mindenekelőtt az igazságosságot! Az igazság győzelmét! Azt várja, hogy a bűnösök végre tisztán lássák vétkeiket! Hogy a rengeteg hazugság, ami annál jobban uralja el e világot, minél közvetlenebbül és kizárólagosabban e világ fejedelme, a hazugság fia vesz itt irányítása alá mindent, végre lelepleződjön! Ez az, ami Isten országát oly élesen elválasztja Sátán országától, vagyis az Isten országának fiait mindenki mástól! Mert Isten országa és a Sátán országa között dúl minden harc, és e földön egyedül Krisztus igaz Egyházának hűséges, szilárd tagjai tartoznak Isten országába, mindenki más – mindegy hogy eretnek vagy pogány, szakadár vagy hitehagyott, a Roncalli-Montini-alapította szekta tagja vagy ateista – e világ fejedelmének, a Sátán országának alattvalója, következésképpen sűrű hazugságban él! És a katolikusok azt várják epekedve, hogy ezek mind végre kristálytisztán lássák tévedésüket, ostobaságukat, rászedettségüket!
     Ezért írta Szent Ireneus híres művében: „Az igazságosság úgy kívánja, hogy ugyanabban a világban, melyben fáradoztak és szenvedtek, a türelemben minden módon kipróbálva, fogják majd türelmük gyümölcseit is learatni. Abban a világban, melyben Isten iránti szeretetük miatt megölték őket, abban lesznek újra élőkké téve is.” – És Michael Mottet ezért írja tanulmányában: „A szentek mind – ami a szent létnek egyik ismérve – e teljesen a démonok uralma alatt álló világon uralkodó mély igazságtalanság láttán reménykedtek vágyakozva és szenvedélyesen annak a birodalomnak az eljövetelében, melyben Krisztus lesz a király. Ez a kívánságuk meghallgatást nyert, és Krisztus szentjeivel ezer évig fog uralkodni egy új ég alatt egy új földön, ahol igazságosság uralkodik. Mindazonáltal nem a földi paradicsomba való visszatérésről van itt szó – ami már csak a bűnbeesés miatt is lehetetlen –, hanem minden dolognak a tűz általi megtisztulása utáni visszaállításáról.”
     Ez utolsó mondathoz lásd 2 Pét 3,10-13: „Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.”
     [Az emberben szinte felmerül a gyanú a millenarizmus tagadóinak nagy igyekezete láttán, hogy pont ez az igazságosság az, amitől lelkük mélyén félnek, és amiért ezen eljövendő földi birodalomnak még a lehetőségét is hevesen visszautasítják. Hogy Isten belelát a szívükbe, azt elviselik, de hogy embertársaik is belelássanak, annak szégyenébe belehalnának! Nem éppen ez az érzés az, nevezetesen a gőg, ami az embert elszakította Istentől!]

Van azonban valami, ami a millenarizmus híveiben és az ószövetségi zsidókban valóban közös, és ez a Messiás-várás. Az Ószövetség az Újszövetség előképe, és ez az „előképűség” nemcsak a részletekre, de – valószínűleg – az egészre, vagyis Isten ószövetségi választott népére, a Messiást váró zsidó népre és a Krisztus alapította Egyházra is vonatkozik. A zsidó népet rengeteg viszontagság, kísértés közepette csaknem kétezer évig a Messiásra várás tartotta, őrizte meg. Így lehetett volna az ezeréves birodalomra, azaz Jézus emberi alakban történő újraeljövetelére való várakozás az Egyház tagjainak, az Isten országába tartozó katolikusoknak is megtartó ereje! De nem lehetett, mert a sztárteológusok és ezek követői megfosztották őket ettől a nemzeteket, népeket meg- és összetartó erőtől!

Jézus nem vallást alapított, hanem Egyházat. Nem vallásról beszélt tanítványainak, hanem mindig Isten országáról! Krisztus követőinek egyetlen célja van: hogy Isten országának tagjai lehessenek, ehhez segítette őket hozzá az Egyház, ez valójában az Egyház feladata! Ha az Isten országához való tartozást vallásnak neveznénk, akkor ez a vallás – legalábbis elméletben – egy lenne a sok vallás közül. Csakhogy az Isten országához való tartozás, az Isten-gyermekség nem egy a sok többi spirituális állapot közül, hanem ez az egyetlen, amire az ember rendeltetett. Az összes többi állapot, mint már fentebb szó volt róla, e világ fejedelme, a hazugság fia alatti rabszolgaság.
     Az ezeréves birodalom – ahogy Szent Ireneus írta – azt szolgálja, hogy „a méltókat lassan hozzászoktassa Isten befogadásához”, és ahogy Szent Pál írta: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak a megnyilvánulását várja ... a mulandóság szolgai állapotából … Isten fiainak dicsőséges szabadságára való fölszabadulást.” (Róm 8,19-21) Ezt a sóvárgással eltelt, de mégis reménységgel, bizakodással teli várakozást rabolták el az egyszerű katolikus emberektől Ágoston óta a teológusok. Talán nem egészen túlzás azt állítani, hogy ez is szerepet játszott a folyton csökkenő hithez, és végül a mostani teljes hitehagyáshoz.
     [A zsidók is várták az örökéletet, ők is hittek benne, ők is úgy tudták, hogy Isten a hozzá hűségeseket az örökéletben megjutalmazza, a hűtleneket pedig kárhozatra veti. De az emberi természet már csak olyan, hogy jobban hat rá az, amit el tud képzelni. Az örökélet annyira meghaladja emberi felfogásunkat, hogy megközelítően sem képes akkora erőt adni a kitartásra, mint valami érzékeinkkel, értelmünkkel felfogható közelebbi cél: ilyen – lett/lehetett volna – az ezeréves birodalomra való speciális katolikus várakozás.]

Feltéve: 2018. július 31.

Bár Jézus mennybemenetele óta a keresztények soha nem szűntek meg a világvégével foglalkozni, mostani világunk minden képzeletet felülmúló elpogányosodása és azon jelenségeknek egyre gyakoribb felbukkanása, melyeket vagy maga Urunk Jézus Krisztus, vagy egyháztanítók, szentek, látnokok neveztek a végidők jeleinek, a katolikus honlapok szerkesztőit egyre gyakrabban készteti arra, hogy az Antikrisztusról, a világ végéről tanulmányokat fogalmazzanak meg, illetve állítsanak össze. Ezen a honlapon is több ilyen írás megjelent már, legutóbb például a Josephsblatt című újság ezévi áprilisi számának a fordítása < a href="3napossot.htm">„A háromnapos sötétség és a nagy uralkodó alatti békeidő” címmel. Két nappal ezelőtt pedig e témával kapcsolatban a másik német antimodernista blog szerkesztője „Antikrisztus” címmel kezdett bele egy e témával foglalkozó cikksorozatba.
     De akárkinek a művét is hozzuk fel példának, egy dologban minden ilyen tartalmú írás megegyezik: Tökéletesen figyelmen kívül hagyják az Ágoston előtti egyháztanítókat, írókat, és ami ezzel kikerülhetetlenül együtt jár: magát a Szentírást! (Ezzel a kizárásos módszerrel azt a mintát követik, amit a protestánsok alkalmaztak, akik számára Pál apostol halála és Luther között nem létezett egyetlen keresztény gondolkodó sem.)
     Ez az a felfoghatatlan furcsaság, ami leginkább arra ösztökél, hogy Michel Mottet tanulmányát leközöljem [németül már ITT olvasható], és hogy ezzel a témával behatóbban foglalkozzak. Ebben a kérdésben nincs egyetlen olyan általam ismert kétszáz évnél nem régebbi mű, ami az ószövetségi próféták, Urunk Jézus Krisztus szavait és a Jelenések könyvében leírtakat venné alapul a végidőkről szóló spekulációja számára! Például a Josepsblatt kiadója egy szintre helyezi Mélanie Calvat és János apostol szavait, sőt, Melanie-nek sokkal, de sokkal jobban hisz, mint az utóbbinak!

De még ennél is nagyobb furcsaságok vannak ezen írásokban: Mindegyik beszél egy „nagy uralkodóról”, akit azonban a szerzők mindenkinek el tudnak képzelni, csak annak nem, akiről János apostol beszél a Jelenések könyvében, akire pedig mindaz ráillik, ami erről az eljövendő „nagy uralkodóról” valaha is ki lett jelentve. Magyarul: az ezeréves birodalom eljöttét tagadó szerzők számára ez a nagy uralkodó lehet bárki, csak Jézus Krisztus nem! Akiről pedig Szent Ágostonig minden keresztény gondolkodó, az egyszerű hívekről nem is beszélve, sziklaszilárdan meg volt győződve, hogy Ő lesz, aki eljön „az Atya által megszabott” időben, amikor az Isten-tagadás oly módon elhatalmasodott a világon, hogy Isten elérkezettnek látja az időt a közvetlen közbelépésre: „Elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja, mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai, és a föld kereskedői meggazdagodtak határtalan fényűzéséből. … Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat.” (Jel 18,2-3/5)
     Vagyis Ágoston óta szakmaiatlannak, maradinak, ostobának stb. számít az, aki még komolyan veszi a Szentírást, és benne nem csak az ezeréves birodalom eljöttét, de Szent János befejező szavait is: „Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva.” (Jel 22,18-19) [Egyébként én nem tudok arról, hogy létezik-e a Bibliának még egy olyan könyve, melynek írója ilyen kemény szavakkal fejezte volna be írását.]
     Ágoston Origenestől átvett allegorikus értelmezése óta annak, aki azt akarja, hogy komolyan vegyék, minden látnokra, áljósra, minden igencsak kétes alakra szabad hivatkoznia, ha a végidőkről beszél, csak a Bibliára nem! Hihetetlen!

Arról már nem is beszélve, hogyha elfogadjuk, hogy János apostolnak a Jelenések könyvében valóságnak leírt szavait allegorikusan lehet, sőt kell értelmezni, akkor semmi nem állíthat gátat annak, hogy az egész Bibliát allegorikusan értelmezzük! De hiszen ez is történt az elmúlt 1600 évben, Ágoston óta: eleinte csak lassacskán, aztán egyre gyorsabban vált elfogadottá ez a fajta értelmezés. Csoda-e ezek után, hogy mára idejutottunk? Miért kell akkor például azon meglepődni, hogy a protestánsok Jézus teljesen egyértelmű szavait: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat”, nem fogadják el annak, ami: Jézus Péterre és utódaira építette Egyházát, őket tette meg földi helytartójának!
     Hiszen a Biblia Isten országának, azaz az ezeréves birodalomnak az eljöveteléről is abszolút egyértelműen, félremagyarázhatatlanul beszél: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. .. Az egybegyűltek erre megkérdezték: »Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?« »Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában” (ApCsel 1,3/6-7). Vagyis Jézus nem „háborodik fel”, hogy ilyen kérdést tettek fel neki, nem szidja le tanítványait, hogy „földiesen” gondolkodnak, nem hiszi egy pillanatig sem, hogy Izrael országa alatt, miután Ő állandóan Isten országáról beszélt nekik, tanítványai valami mást, azaz egy világi hatalmat képzelnek el, hanem csak azt mondja nekik, hogy az Atyán kívül senki nem tudja Izrael országa helyreállításának időpontját.
     Tanítványai és követői ismerték Jézust, pontosan tudták, hogy nem tűri el, ha tanítványai olyat mondanak, vagy tesznek, ami nem helyes. Jézus soha nem „tapintatoskodott”, mindig a legkeményebb szavakkal rótta meg azokat, akik olyan kérdést tettek fel neki, mely ellene mondott mindannak az igazságnak, tanításnak, amit meg akart velük ismertetni. Sok ilyen feddése közül gondoljunk csak arra a kemény feleletre, melyet Péternek adott: „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.« Megfordult és rászólt: »Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.«” (Mt 16,22-23)
     Mindezekből teljesen egyértelműen következik, hogy Jézus válaszát a követői csakis egyetlen módon értelmezhették: El fog jönni újra az emberek közé, és akkor helyre fogja állítani Izrael országát [ami nem jelent mást, mint Isten országát]. Hogy mikor, azt nem mondta meg, de sokan vélhették úgy – pontosan úgy, ahogy később is sokan sokszor, például Nagy Szent Gergely pápa, Ferreri Szent Vince, és most mi –, hogy minél rosszabb a helyzet, minél inkább e világ fejedelmének befolyása alá kerül az emberek többsége, annál nagyobb a remény arra, hogy Jézus végre újra eljön és rendet tesz.

Michel Mottet tanumánya előtt következzen még egy Ágoston előtt élt ókeresztény író – Methodiosz Olümposz – munkájának két fejezete. Vanyó László: „Az ókeresztény egyház irodalma I.” című kötetének 368. oldalán ezeket írja Methodiosz Olümposzról (Methodius von Olympus († 312)):
     „A 3. század vége felé fejtette ki irodalmi munkásságát Methodiosz Olümposz, Órigenész legjelentékenyebb ellenfele. Életére, személyére vonatkozóan nincsenek pontos adatok. Egyes feljegyzések szerint püspök, sőt, vértanú volt. Valószínűbb azonban, hogy világi keresztény volt, aki tanítóként kamatoztatta kiváló irodalmi és filozófiai műveltségét. Írásai tehetséges írónak mutatják, de sajnos csak egy műve maradt ránk teljes egészében. A Lakoma című dialógusát Platón azonos című munkája keresztény megfelelőjének szánta. Míg Platón a kozmikus erószt dicsőítette dialógusában, addig Methodiosz a mennyei szerelmet, a szüzességet magasztalta. A lakoma résztvevői a vőlegényre váró szüzek, akik várakozás közben beszélgetnek egymással. A szüzek az erények allegóriái, a vőlegény pedig a végidőben elérkező Krisztus. …. A khiliaszta eszkhatologia nevében bírálja Methodiosz Órigenész spiritualizált feltámadástanát, de munkája, A feltámadásról, csak részben maradt ránk.”
     Methodiosznak „A lakoma” című műve német nyelven megtalálható az Egyházatyák könyvtára (http://www.unifr.ch/bkv/ – Bibliothek der Kirchenväter) nevű honlapon, „Gastmahl oder Die Jungfräulichkeit (Symposion seu convivium virginum)” címmel egy 1911-ben kiadott műből kimásolva.

A lakoma
Írta: Methodiosz Olümposz
Részletek

Kilencedik beszéd: Tysiane

I.
Mindazonáltal amikor az idők beteljesednek, és Isten felhagy az ebben a teremtésben való működésével, a hetedik hónapban, a feltámadás nagy napján, akkor lesz kikiáltva a mi 'hétnapos ünnepünk az Úrnak'; ezen ünnep szimbóluma és előképe az, ami a Leviták könyvében le van írva; ezt a szöveget nekünk át kell vizsgálnunk, hogy a tiszta igazságot megérthessük. [„A hetedik hónap tizenötödik napján, amikor már betakarítottátok a föld termését, üljetek hétnapos ünnepet az Úrnak. Az első és a nyolcadik napon legyen teljes nyugalom. Az első napon vigyetek magatokkal szép gyümölcsöket, pálmaágakat, patak menti fűzfaágakat, és vigadjatok hét napig az Úr, a ti Istenetek színe előtt. Így üljétek meg évenként az Úr ünnepét hét napon át. Örök törvény ez utódaitok számára. A hetedik hónapban tartsátok ezt az ünnepet. Hét napig lakjatok sátorban. Izrael népének minden tagja lakjék sátor alatt; így utódaitok megtudják, hogy sátorban lakattam Izrael fiait, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Lev 23,39-43) – Az ünnep a nevét a lombsátrakról kapta, amelyek alatt a zsidók e hét nap folyamán tartózkodnak a pusztában való 40 éves vándorlás emlékére.]
     Hiszen meg van írva: „A bölcs, ha hallgatja, még bölcsebb leszen, s az értelmes útmutatást nyer: behatol a mondás és rejtvény értelmébe, a bölcsek igéibe és fogós kérdéseibe.” (Péld 1,5-6) Ezért szégyelljék magukat a zsidók, mivel az Írás mélységeit nem veszik észre, és úgy vélik, hogy a törvény és a próféták mindent csak anyagilag értettek. Ők csak a földi után törekszenek és a külső gazdagságot előnybe helyezik a lélek gazdagságával szemben. Holott az Írás a múlt mintaképéve és az eljövendő mintaképéve osztható fel. Mármost az elvetemültek kitérnek a jövő elől, és úgy tesznek, mintha az már a múlthoz tartozna, ily módon csinálnak az előképból beteljesedést, mint például a bárány leölésével is: Úgy vélik ugyanis, hogy a bárány titka pusztán atyáiknak Egyiptomból való kimenekülésére való emlékezés abból az időből, amikor az egyiptomi elsőszülöttek meghaltak, ők viszont megmenekültek a vérjel által, amit ajtóik félfájára kentek [lásd: Kiv 12,7: „Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik.”] Odáig még nem jutottak el, hogy ebben Krisztus megölésének előképét felismerjék. És ha majd a föld a tűzben elpusztul [lásd 2 Pét 3,7/10/12; ], és Sátán elsőszülött gyermekeit „belevetették a kénköves, tüzes tóba” [lásd Jel 19,20 és 2 Pét 3,7: „De a mostani eget és földet ez a szó megmentette, hogy az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára megmaradjon a tűznek.”], akkor azok a lelkek, akiket Krisztus vére véd, az Ő vérével vannak lepecsételve, megmenekülnek a haragtól, és a bosszú angyala visszahátrál azon pecsét látványától, ami Krisztus vérével lett rájuk nyomva. [lásd Kiv 12,13: „A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem.”]

II.
Ez példaképül lett elmesélve, és hogy mi lássuk, hogy a zsidók egy most végbemenő dolgot egy már megtörtént esemény képének tekintik, és ily módon elvesztik az eljövendő javakban való reménykedést. [Nem ezt tette Ágoston, és teszik követői az ezeréves birodalommal?] Mert nem akarták, hogy a minták képek ígéretei, se azt, hogy a képek az igazság ígéretei legyenek.

V.
Mert az új, múlhatatlan teremtésben azok, akik a tisztaság ágai nélkül találtatnak, nem részesednek a szabbatban: ők ugyanis nem teljesítették a törvényben Isten parancsát, és senki sem megy be az ígéret földjére, aki előbb nem ünnepelte meg a sátoros ünnepet. Csak azok, akik megülték a sátoros ünnepet, fognak a szent országba tovább vonulni, ki az úgynevezett lombsátrakból, amíg eljutnak odáig, hogy bemehessenek Isten templomába és városába, ahol még nagyobb és fennségesebb örömben lesz részük. Ezt bizonyítják az előképek, melyek a zsidókkal történtek. Mert ugyanúgy, ahogy ők Egyiptom határait átlépve először sátrakba húzódtak, majd felkerekedve az ígéret följére mentek, úgy lesz velünk is. Én is továbbvonulok innen, és kivándorlok ezen élet Egyiptomából, és akkor először a feltámadáshoz érek, az igazi sátoros ünnephez, és ha ott felállítottam sátramat és feldíszitettem az erények gyümölcsével, akkor a feltámadás ünnepének első napján, az ítélet napján, Krisztussal ünneplem majd az ezeréves szabbatot, az úgynevezett hetedik napot, az igazi szabbatot. Azután megint követem Jézust, a menny áthatolóját, és jutok így el, miként a zsidók a sátrakban töltött szabbat után az ígéret földjére, a mennybe. Tehát nem maradok a sátrakban, azaz testem sátra nem marad ugyanaz, hanem az ezeréves birodalom után az emberi alakból és romlandóságból az angyalok kiválóságára és szépségére változik át.

Methodius ezen reménytkeltő és tanulságos szavai után érdekességképpen álljon még itt Szent Ágoston „Civitate Dei” (Isten városa) című igen terjedelmes művének utolsó szakasza (a 22., azaz az utolsó könyv 30., utolsó, fejezetének vége). Ágoston egyébként a 20. könyvtől kezd el foglalkozni a végidőkkel, annak 7. fejezetétől kiemelten a Jelenések könyvében leírtakkal. [A könyv teljes terjedelemében – 776 oldal – megtalálható a http://www.unifr.ch/bkv/ weboldalon: a kérdéses szakasz a 644. oldalon kezdődik.]

Civitate Dei
Írta: Szent Ágoston

22. könyv 30. fejezet:
Az örök üdvösségről és Isten városának állandó szabbatjáról


Még maguk a korszakok, úgymond a világ napjainak, száma, is egyértelműen erre a szabbati nyugalomra utal, amennyiben a korszakokat a Szentírásban megadott időszakok alapján határozzuk meg, mert akkor ez a hetedik időszakra esik: Az első korszak, mint az első nap, Ádámtól az özönvízig tart, a második innentől Ábrahámig; a nemzedékek számát tekintve mindkettő ugyanaddig tart, mert mindkettőre 10 generáció esik; de tényleges időtartamuk különböző. Ezután következik a Máté evangélista által meghatározott három korszak Krisztus megjelenéséig: Mt 1,17: „Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék.”
     Ezek együtt eddig öt korszakot tesznek ki. A hatodik korszak most tart, és hosszúságát nem lehet a nemzedékek bizonyos számával megadni, hiszen az Írásban ez áll: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” (ApCsel 1,7) E korszak lejárta után Isten, mint a [teremtés] hetedik napján, pihenni fog.
     E korszakokról ehelyütt részletesebben beszélni, túl messzire vezetne; de ez a hetedik korszak a mi szabbatunk lesz, melynek vége nem egy este lesz, hanem, mint az Úr napja, az örök nyolcadik nap, amit Krisztus feltámadása szentelt meg, és a pihenés nem csak a szellem, hanem a test pihenését is előképezi. Akkor ünnepelni fogunk, és nézni, nézni és szeretni, szeretni és dicsőíteni. Igen, valóban, így lesz vég nélkül a végcélunkban. Hiszen éppen ez a mi végcélunk, egy olyan birodalomba jutni, melynek nem lesz vége sose.

Feltéve: 2018. augusztus 12.

E hosszú bevezető végén következzenek a tanulmány alapjául szolgáló szentírási szakaszok: Hogy valamikor valamilyen, az evilági uralmaktól tökéletesen eltérő ország valóban fel fog épülni, azt az ószövetségi próféták jövendölései, és egy magától Jézustól származó kérdés-felelet erősíti meg. Jézus maga mondja ugyanis tanítványainak: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. .. Az egybegyűltek erre megkérdezték: »Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?« »Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában” (ApCsel 1,3/6-7)
     Ezen szentírási igékhez Michel Mottet tanulmánya végén e komoly megállapítást fűzte: „Az említett szövegek áttanulmányozása és alapos megfontolása után természetesen mindenki szabadon eldöntheti, hogy mit válaszol arra a kérdésre, hogy az Antikrisztus után lesz-e ezeréves birodalom vagy sem? Mindazonáltal azoknak, akik nemmel válaszolnak – vagyis csaknem minden "kereszténynek" –, az ApCsel 1,3/6-7 verseire utalva meg kell magyarázniuk, miért állította Jézus, hogy az Atya által megszabott időben vissza fog térni, és miért nem azt válaszolta apostolainak és tanítványainak, hogy Izrael országának helyreállításáról szóló kérdésükkel tökéletesen téves úton járnak. Ha egy közönséges halandó felebarátainak bizalmával ily módon visszaélne, és engedné, hogy azok tökéletesen hamis és illuzórikus dolgokban és eseményekben higgyenek, kétségen kívül súlyos bűnt követne el, mely vétke súlyosságának megfelelő büntetést vonna maga után. Teljes komolysággal valóban el lehet képzelni, hogy Jézus Krisztus apostolaival és tanítványaival, valamint minden Szentírást ismerővel szemben ilyen galádságot követhetett el?”

A második szentírási szakasz az előzőénél is ismertebb, és azzal a kétes hírnévvel dicsekedhet, hogy a legtöbbször magyarázták/magyarázzák félre, holott egyértelműségével a Biblia legérthetőbb kijelentéseihez tartozik: Urunk kedves tanítványa, Szent János apostol a Jelenések könyvében bővebben beszél a Jézus által említett, valamikor eljövendő „Isten országáról”:
     „Ekkor nyitva láttam az eget. Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő. Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják. Az égi seregek fehér lovon kísérik, tiszta fehér patyolatba öltözve. Szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját. Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura. Láttam, hogy egy angyal áll a napban. Nagy szóval kiáltotta az égen repülő madaraknak: »Gyertek, gyűljetek össze az Isten nagy lakomájára. Egyétek a királyok húsát, a vezérek húsát, a bajnokok húsát, a lovak és lovasok húsát, minden szabadnak és rabszolgának, kicsinek és nagynak a húsát!« Majd láttam: A vadállat és a föld királyai összegyűltek a seregeikkel együtt, hogy harcra keljenek a Lovassal és seregével. De ezek elfogták a vadállatot és vele együtt a hamis prófétát, aki csodákat tett, és félrevezette velük azokat, akik a vadállat bélyegét viselték, és a képmását imádták. Elevenen bevetették mind a kettőt a kénköves, tüzes tóba. A többit a Lovas kardja ölte meg, amely a szájából tört elő. És az összes madár jóllakott a húsukból. Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik. Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele.” (Jel 19,11-20,6)
     Ezt az egyértelmű, világos leírást kezdte el Órigenész allegorikusan értelmezni, amit kortársai ugyan bíráltak és többségükben visszautasítottak, de (azt követően, hogy 313 után az Egyház, a kereszténység politikai, sőt katonai tényezővé, majd pár évtizeddel később államvallássá lett) utódai, elsősorban Ágoston elfogadott, és tekintélyénél fogva szinte kötelezővé tett. Holott az allegorizálás, mint emberi spekuláció, magánértelmezés, kizárja a leírtak szó szerinti elfogadását. És ha ez a módszer megengedetté válik, akkor egy szövegnek, még a sugalmazott szövegnek is, mint itt egy szentírási szakasznak, annyi értelmezése lesz, ahányan magyarázzák. Akik ezt az allegorizáló szentírásmagyarázatot bevezették, azok valójában saját nagyságuktól, tekintélyüktől eltelt emberek voltak, nagy csapat rajongóval körbevéve: Ilyen volt Órigenész, ilyen volt Ágoston és ilyen volt Luther. Ők mind „allegorizáltak”, és mind annyira biztos volt saját tekintélyében, „zsenialitásában”, hogy természetesnek tartotta, hogy az övé az egyetlen helyes értelmezés, és ezért ezt mindenkinek el kell fogadnia! Csakhogy, ahogy ez a protestantizmusban is történt, ha egyszer a hagyomány által szentesített gátakat – vagyis a konkrét szavak pontos értelmezését – lebontja valaki, akkor nincs többé, ami korlátot szabna az önjelölt prófétáknak, vagyis a magán magyarázatok tömeges megjelenésének!

Érdekes megfigyelni, hogy a Biblia szavainak pontos elfogadása leginkább az első három évszázad, míg az allegorizálás a negyedik századtól élt keresztény gondolkodókra jellemző: Az első három évszázad leginkább a lelkekben megvalósuló, megvalósításra váró Isten országáról szólt, amiről Urunk Jézus Krisztus mindig beszélt. Akik az első három században keresztények lettek, azoknak mindig számolniuk kellett azzal, hogy valamikor majd vértanúként kell megvallaniuk Krisztushoz való hűségüket.
     Nagy Konstantin után azonban fokozatosan a keresztények lettek az „urak”, a közélet befolyásolói. Innentől kezdve a keresztények lelkülete megváltozik: az Isten országához való elsősorban lelki tartozás vágyát felváltja az Egyházhoz való tartozás külső jele, és ezzel párhuzamosan az érvényesülésért folytatott szellemi vagy nagyonis evilági harc. Az üldözés, a hátrányos helyzet, a kisebbséghez tartozás mindig jobban kedvezett az alázatos, igazi keresztény elit kialakulásának, ugyanakkor azonban a tömegek megtérítéséhez feltétlenül szükséges volt/van/lenne a hatalomhoz, az erő alkalmazásához.
     Így lépett a kereszténység első három évszázada után az idő előhaladtával fokozatosan az Isten szavában való feltétlen és megkérdőjelezhetetlen bizalom helyére az emberi megfontolás: Isten szavának az emberi értelem filterén való megmérettetése. Innentől már egyenes út vezetett a mához: Bergoglio és közvetlen elődeinek emberméltóságra való hivatkozással meghozott eretnek tanításaihoz és intézkedéseihez.

Erre kiváló példa a „Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség” katolikus hittétele. Az első három évszázadban a keresztények olyanok voltak (vagy igyekeztek olyanok lenni), mint a gyerekek, ahogy Jézus tanította őket: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Ez a gyerek-lét azt jelenti, hogy tökéletesen bízzunk Istenben, mindenfajta megfontolás nélkül higgyünk Neki és Benne. Ezért az első keresztények még gondolkodás nélkül igaznak tartották Isten szavait: ha Jézus azt mondta, hogy víz nélkül senki nem menekülhet meg, akkor az biztosan szó szerint véve így van: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16) Mindazonáltal ez soha semmikor nem jelentett vak, buta hitet, hanem csak azt sziklaszilárd meggyőzödést, hogy amit Isten mond, az egészen biztosan igaz, még akkor is, ha az ember nehezen érti meg, vagy saját emberi tudásával, képzeletével hihetetlennek tartja. Ezért felesleges Isten szavait kicsavarni, allegorikusan értelmezni, csűrni-csavarni, amíg a mi evilági, földhöz ragadt értelmünk számára is elfogadhatóvá válik, hanem ha mindenáron számunkra is elképzelhető magyarázatot akarunk keresni, akkor az csak olyan lehet, ami Isten világos szavainak nem mond ellent: vagyis ami Istenhez méltó, ami Isten erejéből, esetleg csodás közbelépésével igenis kivitelezhető. „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” (Iz 55,8)
     Ezért válaszoltam egy olyan hozzám intézett levélre, mely ironikus modorban „kekeckedett”, amennyiben a jobb latorra hivatkozva támadta a fent említett tanulmányt, így: »Úgy gondolom, még a mai katolikusoknak (akik valóban katolikusok akarnak lenni) sincs igazi fogalmuk arról, hogy ki is valójában Isten. Állandóan határt szabnak Istennek, ők mondják meg, mennyi csodát tehet és mennyit nem. Nem hiszem, hogy az átváltoztatás kisebb csoda, mint azt hinni, hogy Isten a keresztség nélkül meghalt igazakat valamilyen csoda folytán mégis megkereszteli. Isten nem mond ellent saját magának: ha Jézus egyszer azt mondta, hogy víz nélkül senki nem menekül meg, akkor az úgy is van. Erről is szól a Szent Hermasz Pásztor című műve, melyből az üdvdogma cikkben idézek, de ide is leírom a legfontosabb idevonatkozó részeket:” [Itt következett az üdvdogmáról szóló cikk „IV. Az apostoli tanítás” nevű fejezetéből egy hosszabb rész, benne a Hermász Pásztorából vett idézetek.]
     Majd így folytattam válaszomat: „Isten persze saját törvényeit is felrúghatja, ha úgy akarja. Ezért lett Szűz Mária mentes az áteredő bűntől, amit Szent Tamás a maga emberi logikájával nem tartott lehetségesnek. Nos, Mária és a jobb lator = Krisztus születése és kereszthalála. – Ha a kezdetkor Isten úgy látta jónak, hogy Máriát megőrzi az áteredő bűntől, akkor még az is meglehet, hogy Isteni gondoskodásával azt az embert, akinek istenségében a kereszt alatt Márián kívül senki, még a szeretett tanítvány sem hitt, szintén megőrizte az áteredő bűntől, és ebben az esetben ennek még arra sem volt szüksége, hogy Jézussal együtt halála után leszálljon a pokol tornácára, hogy Jézus megkeresztelhesse, úgy, ahogy az Ószövetség igazait megkeresztelte. Ugye az ember megigazulását csak Jézus áldozata tette lehetővé, minden kegyelem az Ő áldozatából származik. De ha az Ószövetség igazainak csak az Ő halálára lett volna szükségük ahhoz, hogy üdvözülhessenek, akkor Jézus halála pillanatában felszállhattak volna a mennybe, és Jézusnak nem kellett volna testben leszállni a pokolba, ahogy ezt a Credoban megvalljuk. De Jézus leszállt oda, tehát volt ott valami tennivalója. Vajon mi? Csakis az ott várakozó igazak megkeresztelése lehetett, mert mi más lett volna? Úgy hogy a jobb lator, vagy ott kapta meg Jézustól a keresztséget, hogy utána Vele együtt szálljon fel az égbe, vagy Máriához hasonlóan neki még erre sem volt szüksége. Én ezt olvastam ki az üdvdogma tanulmányból, és abból a hitből [az Isten szavainak elfogadásából], ami az apostoli atyákban és az első – mondjuk – három-négy évszázad keresztényeiben még megvolt, csak azóta már mindenkiből kiveszett.«

Amit pedig most Methodiosz A lakomájából, Ágoston Civitate Dei-jéből, Nectou jezsuita pap jövendöléseiből és Msgr. Pie szavaiból [e két utóbbit lásd a cikk 2. részében] „olvastam ki”, az az, hogy Krisztus ezeréves uralmát egy olyan időszak fogja megelőzni, melyben
     – „az emberek azt fogják hinni, hogy Isten az embereket egészen kiszolgáltatta rendetlen hajlamaiknak, és a Gondviselés már nem törődik többé a világgal” (Nectou);
     – „Az államoknak egyházellenesnek, ateistának, tisztán eviláginak kell lenniük. És Isten szaván fogja a népeket, és átengedi őket makacsságuknak és akaratuknak, míg őrületükben kölcsönösen szét nem marcangolják egymást, és Európát vérrel és romokkal nem borítják el. … És akkor Isten újra eljön, de felfegyverkezve” (Msgr. Pie);
     – „Mindazonáltal amikor az idők beteljesednek, és Isten felhagy az ebben a teremtésben való működésével” (Methodiosz);
     – „E korszak lejárta után Isten, mint a [teremtés] hetedik napján, pihenni fog” (Ágoston) –
vagyis egy olyan időszak, amikor Isten látszólag teljesen magára hagyja az emberiséget. És valóban, ez a megállapítás mostani korunkra tökéletesen ráillik, sokkal-sokkal jobban, mint bármelyik korábbi korszakra. Bár természetesen most is minden Isten akaratából, tudtával, engedélyével történik, de ezt csak az egyes emberek életében teszi tetten érhető módon. Eközben a társadalomban már több évtizede semmilyen jel nem mutat arra, hogy Ő mindennek az egyedüli uralkodója, az egyedüli irányítója!
     És a másik, ami „megfogott” Methodiosz írásában, az a meggyőzödés, hogy az Ószövetségben nem csak Krisztusra vonatkozó előképek találhatók, hanem maga az egész Ószövetség, benne a zsidó nép, azaz Isten választott népének sorsa is előképe az Újszövetség népének, azaz az Isten országát alkotó hívők sorsának! Tehát az Ószövetséget tanulmányozva megkapjuk mai égető kérdéseinkre Isten válaszát, ezért kellene azt alaposabban ismernünk, átelmélkednünk!

A honlap „Mikor tesz Isten csodát?” című írásában volt szó arról, hogy az ú. n. tradicionalistáknak, mind az új, mind a lefebvrista ideológia híveinek, sőt a szedesvakantisták egy részének is az a véleménye, hogy még megéljük azt, hogy a zsinati szekta helyett katolikus pápaság lesz; kapunk végre katolikus pápát, és akkor majd minden szépen rendbe jön, és olyan lesz, mint régen.
     Azt hiszem, csak azok vélekedhetnek így, akik a problémák kezdetét Roncalli megválasztásának idejére teszik, vagy még annál is későbbre, a NOM behozatalára, sőt, csak Bergoglio megjelenésére.
     Miután a katolicizmusban minden mindennel összefügg, minden minden mástól kapja értelmét, meglehet, hogy e vélekedésnek is az a Szent Ágostonnál kezdődő tanítás az előzménye, mely szerint János apostol Jelenések könyvében leírt „ezeréves birodalom” valójában az Egyház győzelmétől számítandó, azaz körülbelül 500-tól 1500-ig tartott. Vagyis abból a velejéig téves nézetből ered, hogy az Egyház történelmében bármikor „győztes”, azaz belső eretnekségektől és külső támadásoktól mentes volt, hiszen az ezeréves birodalom János apostol leírása szerint a béke és igazságosság birodalma lesz. Aki olvasott valaha egyháztörténelmet, az tudja, hogy Krisztus mennybemenetele, az Egyház megalapítása óta nemhogy ezer év, de még száz, sőt tíz év sem múlt el, melyben a katolicizmust, Krisztus Egyházát ne érték volna súlyos támadások, bajok, veszteségek.
     Még Ágoston sem merte megtenni, hogy tökéletesen tagadja az ezeréves birodalom ideáját, hiszen ez szó szerint szerepel a Bibliában, hát inkább kitalált valami olyan magyarázatot rá, aminek valójában semmi köze nincs a János apostol és az ószövetségi próféták által leírt ezeréves birodalomhoz. A tragédia az, hogy elméletét a mai napig minden katekizmus, minden katolikus lexikon, minden katolikus publikáció, minden katolikus „írástudó” gondolkodás nélkül átvette.

A honlap egyik korábbi cikkében – „Indefectibilitas = Az Egyház fogyatkozhatatlan” – a szerző tanulmányát a következő megállapítással fejezte be:
     „Miközben a szedesvakantizmus az Egyház indefectibilitasanak minden jelentős elemét megőrzi, még sincs abban a helyzetben, hogy a Novus Ordo gonoszságának titkát megfejtse, vagyis hogy megmagyarázza, hogy a Szentszék tartós üresedése miként fogja végül Isten dicsőségét szolgálni, és hogy az Egyház hogyan fogja ezt a rettenetes problémát egy napon megoldani. Mindazonáltal azzal az állítással, hogy az Apostoli Szék üres, a szedesvakantizmus nem esik semmilyen ellentmondásba, szemben a többi rendszer megoldásával. A szedesvakantizmus titokba vezet ugyan, de nem ellentmondásba!”
     Pontosan ugyanez érvényes arra a tanúságtételre, amit János apostol a Bibliában az ezeréves birodalomról leírt: E leírásban nem kapunk mindenre pontos választ és magyarázatot, de az ezeréves birodalom eljöttében való hit nem tartalmaz semmilyen önellentmondást, szemben azokkal az emberi mesterkedésekkel, melyekkel a Bibliában található pontos leírást Ágoston óta a „katolikus” könyvek megmagyarázni igyekeznek.

Feltéve: 2018. augusztus 18.

E tanulmány címe és témája: „Et regnabunt cum Christo mille annis – És ezer évig uralkodtak Krisztussal.” De minél többször olvassa át valaki a kapcsolódó anyagokat és M. Mottet e címmel megjelent tanulmányát – és minél többet lát mostani világunkból –, annál inkább az ötlik fel benne, hogy az elmúlt 1700 év írástudóit elsősorban valószínűleg nem is Krisztus békés, igazságos ezeréves birodalmának gondolata taszította, hanem sokkal inkább az a szörnyű leszámolás, ami e birodalom létrejöttét megelőzi. Magyarul, Krisztusnak a Tőle tökéletesen elfordult, Istent megtagadó világgal való leszámolása, benne is elsősorban az a büntetés, amit Krisztus a hitehagyott, hazug „klérusra” szab ki. Ezért ezen írásnak talán jobb lenne ilyesmi címet adni: „Jézusnak az örökélet előtti újraeljövetele és leszámolása az istentelenekkel.” Ahogy már korábban szó volt róla, az biztos, hogy az ember lelkében egy ilyen evilágon várható megtorlás sokkal erőteljesebb hatást fejt ki, mint a számára elképzelhetetlen túlvilági büntetés.
     Hogy mik azok a csapások, melyekkel újraeljövő Urunk sújtja majd a hitehagyottakat, azt a Jelenések könyve különösen a 16. fejezet 8. versétől részletezi. Az e versek után álló szövegben leírtakban könnyűszerrel felismerhető mostani világunk, abban például a mai „klérus”, a hét dombon ülő kéjnő, a nagy Babilon jelenlegi állapota és eljövendő sorsa.
     Én elég sokat éltem a kommunizmusban, ezért ki merem jelenteni, hogy az emberiség történelmében még nem volt olyan kor, melyben ennyire a hazugság, és csakis a hazugság, mégpedig az élet minden területét elárasztó hazugság, vett volna át minden uralmat. Mégis hajlunk arra, hogy újra és újra elfelejtsük, hogy Sátán nem más, mint a hazugság atyja, és akire a földön az idők végén ráruházta hatalmát, az Antikrisztus, az a Lügenprophet, a hazug próféta, a hamis próféta, olyanok például, mint a Roncalli-Montini-zsinat óta Szent Péter székét bitorló fehérruhás férfiak. Akikre sok más vétkük mellett az üdvtörténet szempontjából az a legjellemzőbb, hogy meghamisítják Isten törvényeit és parancsait, és a szentségek meghamisításával – amennyiben rajtuk áll – mindenkit a pokolba vezetnek.
     M. Mottet így írja le a „hazugság prófétáját”: „Ez alatt az egyházi rend összes tagját kell érteni, akik prostituálódtak a világgal szemben, és akiket a tűzes folyam, ahogy ezt Szent Péter második levelében és Szent János a Jelenések könyvében elbeszéli, Jézus parancsára élve nyel el: "Elevenen bevetették mind a kettőt a kénköves, tüzes tóba."” (Jel 19,20)


Et regnabunt cum Christo mille annis
És ezer évig uralkodtak Krisztussal (Jel 20,4)

Írta: Michel Mottet (1992)

Jézus dicsőséges feltámadása és az ezt 40 nappal később követő mennybemenetele között még több ízben megjelent apostolai és tanítványai előtt, akik mennymenetele napján a következő kérdést tették fel neki: „Domine si in tempore hoc restitues REGNUM ISRAEL? Dixit autem eis: Non est vestrum nosse tempora vel momenta, quae Pater posuit in sua potestate.“ – „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” (ApCsel 1,6-7)
     Az Apostolok Cselekedetének hatodik és hetedik verse tehát elmondja számunkra, hogy csak az Atyának van meg a hatalma, hogy ezen „helyreállítás” pontos idejét meghatározza. Izrael országának helyreállítása tehát, mivel a Biblia világosan beszél róla, a hitletétemény része, és aki ezt mégsem fogadja el, annak számolnia kell azzal, hogy az engedetlenség eme aktusával önmagát zárja ki az e birodalomba való bejutástól.
     Még akkor is, ha e történések pontos idejét csak az Atya ismeri, azon körülmények, melyek közepette ezek bekövetkeznek, a Szentírás számos helyén világosan le vannak írva. Például Szent Péter azon zsidókról szóló jövendöléseiben, akik Jézust halálra ítélték, ezeket mondja: „Poenitemini igitur, et convertemini, ut deleantur peccata vestra, ut cum venerint tempora refrigerii a conspectu Domini, et miserit eum, qui praedicatus est vobis, Jesum Christum, quem oportet quidem coelum suscipere usque in tempore restitutionis omnium, quae locutus est Deus per os sanctorum suorum a saeculo prophetarum.“ – Ezt a szentírási részt a legtöbb nyelven (például németül és magyarul) így fordítják: „Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség megújulása idejéig, ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajka által.” (ApCsel 3,19-21)
     Az idézet középső részét azért tettük kurzívba, hogy ily módon utaljunk arra, hogy ez a rész helytelenül lett lefordítva.
     Akinek az a feladata, hogy egy ennyire nehéz szöveget, mint: „ut cum venerint tempora refrigerii a conspectu Domini, et miserit eum, qui praedicatus est vobis”, lefordítson, és közben észreveszi, hogy ennek eme fordítása: „hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót”, semmilyen világosan felismerhető értelmet nem ad és tökéletesen semmitmondó, üres kifejezés, annak kötelessége a szerző, ebben az esetben Szent Péter apostol írásaiban kikeresni azokat a helyeket, melyekben ő Krisztus újraeljöveteléről és azokról az eseményekről beszél, melyek ez előtt történnek vagy ezt kisérni fogják.
     Még azok az emberek is, akik pedig nem ismerik különösen jól a Szentírást, azonnal Péter második levelének azon nagyon ismert helyére gondolnak, melyekben Szent Péter azokat a körülményeket, melyek közepette Krisztus újraeljövetele elkövetkezik, világosan, nyomatékosan és szívhez szólóan leírta: „De a mostani eget és földet ez a szó megmentette, hogy az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára megmaradjon a tűznek. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld, és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak.” (2 Pét 3,7/10-12)
     Ha Szent Péter Izrael országának újrafelállításával és minden dolog helyreállításával kapcsolatban „tempora refrigerii”-ről beszél, akkor a világnak a nagy tűzvész utáni állapotára utal, amikor az elemek már újra lehűltek, hogy minden dolog helyreállítása lehetővé váljon, miként ezt a következő versben nem kisebb erővel maga emeli ki: „Mi pedig új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, melyben igazságosság lakozik.” (2 Pét 3,13)

Miután bemutattuk Szent Péternek Jézus újraeljöveteléről szóló teljes tanítását, és még azt is leszögezzük, hogy a „conspectus“ szó tekintetet, szemléletet, anyagi vagy lelki látást jelent – az itteni összegüggésben, „a conspectu Domini“: „Isten terve szerint“ –, és hogy a „praedicatus“ jelentése nem „rendel“, hanem „előre megmond, prédikál, kihirdet“, Szent Péter kérdéses szavainak teljes korrekt fordítása így hangzik: „Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, mert ha, Isten terve szerint, a [az izzó elemek] lehűlésének ideje eljön, és elküldi azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust, kit ugyan az égnek kell befogadnia azon időkig, míglen mindenek helyre nem állíttatnak, amelyekről Isten szólt századok óta szent prófétáinak szája által.” (ApCsel 3,19-21)
     E szöveg tehát előre hirdeti nekünk, hogy miután az egész teremtés tűz által elpusztul, Isten terve szerint mindenek helyre lesznek állítva a lehűlt elemekből, mert ezeknek csak formájuk, de anyagok nem semmisült meg. Isten szava szerint ezekből az elemekből fog az új ég és az új föld kialakulni, ahol igazságosság fog uralkodni.
     Minden szent próféta jövendölése szerint csak ekkor fog Izrael országa újra felállítatni, Jézussal, Dávid fiával, mint az örök királlyal. Ezek a Szentírásban ránk hagyományozott, tehát dogmatikus igazságok, melyeket minden ember szabadon elfogadhat, vagy visszautasíthat, és ezzel szabadon dönt saját örök sorsa felöl. A hit ugyanis az üdv számára a „conditio sine qua non” (elengedhetetlen feltétel), miként ezt Szent Márk tömören kimondja: „Qui crediderit, et baptizatus fuerit, salvus erit; qui vero non crediderit, condemnabitur“, „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16)

Mielőtt továbbmennénk, egy tragikus tévedést kell tisztáznunk, ami a 20. század végén terjedt el. E téves vélekedés szerint azoknak, akik ma zsidóknak nevezik megukat (vagyis azok, akik csökönyösen tagadják, hogy Jézus a Messiás), azon a földön való letelepülése, amit Isten a hívők atyjának, Ábrahámnak, mint örök hazát megígért, Izrael népe megtérésének a kezdetét jelenti, amiről mind az Ó-, mind az Újszövetségben szó van. Ezt a téves vélekedést nem csak a zsinati szekta vallja, hanem azok is, akik magukat tradicionalistáknak nevezik, miközben gőgösen utasítják vissza a Szentírást.
     Ugyanis, ha valaki azt meri állítani, hogy az 1917. november 2-i Balfour-nyilatkozat egy zsidó nemzeti állam megalapítására Palesztinában azon számos jövendölés megvalósulásának kezdetét jelenti, mely szerint az igazi zsidó nép – ami mindazokból áll, akik hittek a Messiás eljövetelében és ebben reménykedtek, és aztán a megtestesülés után tényleg hittek Jézusban – vissza fog térni Jeruzsálembe, Palesztinába és minden más, Ábrahámnak egy örökké érvényes eskü által megígért országba, akkor ez az állítás nem csak a Szentírás hamis értelmezése, hanem direkt ellentétben áll vele, sőt tagadja is.
     A Szentírás ugyanis egyértelmű: Az emberek hitetlensége és istentelensége minden bűn forrása, és ezek fognak oda vezetni, hogy a menny tüze a földre hull. Ez a tűz által történő megtorlás, amit Szent Péter előre megmondott, elsősorban a hitehagyott keresztényeket és a zsidókat sújtja, akik utolsó pillanatig kitartottak hitetlenségük mellett, ahogy Szent Pál a tesszalonikaiaknak szóló első levelében írja: „Mert ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, amelyek Krisztus Jézusban vannak. Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, amit ők a zsidóktól, akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen. … Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében! … Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. … Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj. Mikor azt mondogatják: "Béke és biztonság", akkor éri őket hirtelen a pusztulás, akárcsak a várandós asszonyt a fájdalom, és nem lesz menekvés számukra. De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg benneteket.” (1 Tessz 2,14-16; 3,13; 4,15-17; 5,2-4)
     Már csak azért is hamis ez az elmélet, mert a Szentírás szerint a hitetlenség és az istentelenség oly annyira elterjedt lesz a földön Jézus újraeljövetele előtt, hogy erre utalva Ő maga tette fel ezt a kérdést: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)
     E kijelentések tehát teljesen hiteltelenné teszik azt a véleményt, miszerint Jézus újraeljövetele előtt közvetlenül megtörténne a zsidóság, mint nemzet megtérése. Miként a Szentírásban áll [és korunkban tapasztalható] Jézus újraeljövetele előtt a világ állapotát az általános hitetlenség és istentelenség uralja, nem pedig a zsidók tömeges megtérése. Ha igaz lenne, hogy Jézus újraeljövetelét a zsidó nép megtérése előzné meg, akkor Jézus Lk 18,8-ban leírt kijelentése tévedés lenne, amit még kimondani is, pláne leírna, súlyos szentségtörést jelent. [A meglepő ebben, hogy még olyan konzervatív írók is, mint például Johannes Rothkranz („Végidők biztos jelei” című kötetében), a többi tradicionalistáról nem is beszélve, csökönyösen ragaszkodik ehhez a nézethez. Holott teljesen világos, hogy ezzel Jézus saját kijelentését, „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”, veszik semmibe, hazudtolják meg . Vajon gondolnak ők erre, vagy olyanok ők is, mint akikért Jézus és Szent István imádkozott: Nézd el nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek.]

Megismételjük: Közvetlenül Krisztus újraeljövetele előtt a hitetlenség és az istentelenség olyan méreteket ér el, hogy ez váltja ki azt a tűzvészt, ami mindent elemészt, és elképzelhetetlen, sőt éppen a legrosszabb káromlás, azt állítani, hogy Isten azt az időt, pontosabbat korszakot, melyben a zsidók állítólag tömegesen térnek meg, választja ki arra a pillanatra, melyben a mindent elemésztő tűzvészt elindítja, aminek azonban Szent Péter, azaz a sugalmazott Szentírás szavai szerint meg kell előznie Krisztus újraeljövetelét, hiszen az Emberfia nem dicsőségben és felségben fog visszatérni arra a földre, mely az emberek megszámlálhatatlanul sok bűnével és gaztettével van beszennyezve, hanem „felfegyverkezve” (lásd Pie bíboros szavait).
     Egész Izrael [Izajás szerint Izrael „maradéka”] megmenekülése ugyan meg fog történni, miként ezt Szent Pál előre megjövendölte, de nem az Emberfia újraeljövetele ELŐTT, hanem UTÁN, amikor ezt fogják végre kiabálni: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!”

A Bibliában Ezekiel könyvében olvassuk a következőket: „Az Úr keze fölöttem volt; és lelke által az Úr kivezérelt és a síkságra vitt, amely tele volt csontokkal. Körbevezettek köztük mindenfelé, és tömérdek volt belőlük a mezőn, és teljesen ki voltak száradva. Így szólt hozzám: "Emberfia, életre kelnek még ezek a csontok?" Így feleltem: "Uram, Istenem, te tudod." Ekkor így folytatta: "Jövendölj ezekről a csontokról! Így beszélj: Ti kiszáradt csontok, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek. Ellátlak inakkal és beborítlak hússal benneteket; bőrt húzok rátok és éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr." Jövendöltem, amint a parancs szólt. S lám, amint jövendöltem, zaj keletkezett, majd zörgés támadt, és a csontok egymáshoz közeledtek. Aztán láttam: ín és hús került rájuk, és bőr vonta be őket, de éltető lehelet még nem volt bennük. Ekkor így szólt hozzám: "Jövendölj az éltető leheletről, jövendölj, emberfia, és mondd az éltető leheletnek: Ezt mondja az Úr, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek." Ekkor jövendöltem, amint parancsolta nekem, és éltető lehelet szállt beléjük, életre keltek, talpra álltak, mint egy nagy sereg. Akkor így szólt hozzám: Emberfia, Izrael egész háza ezek a csontok. Lám, azt mondják: "Elszáradt a csontunk, oda a reményünk, végünk van." Jövendölj azért, és így beszélj: Ezt mondja az Úr, az Isten: Nézzétek, kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek benneteket Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem. Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek benneteket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem – mondja az Úr.” (Ez 37,1-14)
     E rendkívül fontos rész eme mondata: „és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem” minden régi kommentáló – például Justinus, Ireneus, Epifánius (Konstancia érseke, Origenes követőinek ellenfele, meghalt 403-ban), Ágoston, Ambrus szent egyházatyák – szerint az Ószövetség egyik legfontosabb szövege, melyben a halottak feltámadásáról szóló dogma van kinyilatkoztatva. Azok azonban, akik Izrael, mint nemzet megtérését közvetlenül az Urunk újraeljövetele előtti időkben várják, és tagadják az ezeréves birodalom eljöttét, ezt a mondatot pusztán spirituálisan értelmezik, és azt állítják, hogy a zsidóság, mint nemzet megtérésére vonatkozik.
     Holott Szent Pál fentebb már idézett mondataiban világosan megerősíti Ezekiel látomását és leírja minden szent – de nem minden ember! – első feltámadását, akik méltónak találtattak arra, hogy bemenjenek Krisztussal az új birodalomba, amikor ez a birodalom az új ég alatt és új földön helyre lesz állítva. „Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk.” (1 Tessz 4,15-17)
     Vagyis Szent Pál világosan és félreérthetetlenül közli velünk, mikor fog Ezekiel jövendölése beteljesedni, nevezetesen Krisztus újraeljövetelekor, amikor a szentek testei feltámadnak, elhagyják sírjukat, és együtt a megmaradt hívőkkel Krisztus elé mennek, aki Izrael országát a tűz által megtisztított földön újra felállítja. Különösen fontos arra figyelni, hogy Szent Pál nem minden ember feltámadásáról beszél, azok ugyanis később és más körülmények között fognak csak feltámadni, hanem egyedül azokéról, akik kiérdemelték azt, hogy együtt lehessenek Krisztussal az ő országában. Ez tökéletesen megegyezik egy másik apostol, Szent János szövegével:
     „Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik. Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele. Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye.” (Jel 19,11-20,8)
     Tehát a Szent Pál és Szent János által leírt ország, melyben Krisztus a király, nem azonos a végleges és örök birodalommal, hiszen az Írás szerint ez csak ezer évig fog tartani, ami alatt egy pontosan meghatározott igen hosszú idő értendő. De azon szentek számára, akik méltónak találtattak ebbe belépni, természetesen ez már az örök birodalom kezdete, hiszen Szent János szövege világosan kimondja, hogy „a második halálnak ezeken nincs hatalma”.

A nikaia-konstantinápolyi szimbólum (ami a szentmisébe bekerült) ezzel kapcsolatban teljesen egyértelmű. Az ebben szereplő utolsó hittételt a Konstantinápolyi Zsinat (381) atyái így fogalmazták meg: „Et exspecto resurrectionem mortuorum, ET VITAM VENTURI SAECULI”, magyarul: „és várom a halottak feltámadását és az életet az eljövendő században.” Ha ehelyütt az örök birodalomra gondoltak volna, akkor a zsinati atyák [akiket nyilván nem lehet azzal vádolni, hogy nem értettek görögül és latinul, vagy hogy ne ismerték volna a korábbi hitvallásokat] az örök életre általánosan használt formulát írták volna le: „et vita in saecula saeculorum” [ahogy például az apostoli hitvallás is végződik]. Ha ők mégis egy ettől teljesen eltérő megfogalmazást választottak, akkor annak nyilván megvolt az oka: így tettek bizonyságot arról az eljövendő birodalomról, melyről Szent János beszélt, és amelyben Krisztus a király, és ahol ezért az igazságosság uralkodik.

A saeculum szó jelentése a szótárak szerint: emberöltő, kor, korszak, század, hosszú időszak, nemzedék. A saeculi az egyes számban álló saeculum birtokos esete. Angolra ezt a latin mondatot: „et vitam venturi saeculi” így fordítják: „and the life of the world to come”, vagyis, „és annak a világnak életét, ami eljön”. És még találni lehet olyan régi imakönyveket, ahol magyarul is ez áll. Ezek után valóban jó lenne tudni, hogy miért fordítja minden mintegy 90 évnél fiatalabb kiadvány, mint például a Szunyogh-Xavér féle misszálé, a 2004-es kiadású Denzinger stb. ezt a hittételt így: „várom a halottak feltámadását és az eljövendő örök életet”?

Az üdvtörténet szempontjából az emberiség Krisztus mennybemenetele utáni történelmét három fázisra lehet osztani. Az első az Egyház élete ebben a földi világban, melynek fejedelme a Sátán. Krisztus makulátlan jegyesét, az Általa alapított Egyházat ugyan a Szentlélek vezérli, de tagjai között, mivel a Sátán szakadatlanul dolgozik, hogy az embereket magához rántsa a pokolba, egész történelme során számtalan bűnös is található. Az Egyház minden szentje, látva a démonok uralma alatt álló világon uralkodó – mundus totus in maligno positus est; 1 Jn 5,19: „az egész világ a gonosz hatalmában van” – mélységes igazságtalanságot, sóvárogva vágyakozott egy olyan birodalom után, melyben Krisztus uralkodik. Ez a vágyuk teljesül a következő fázisban, az ezeréves birodalomban. Ez a birodalom azonban nem a földi paradicsomba való visszatérés – ami a bűnbeesés miatt lehetetlen lenne –, hanem minden dolog helyreállítása a tűzben való megtisztulás után. És az ezeréves birodalom után, miután rövid időre a Sátán megint lehetőséget kap, hogy megrontsa az embereket, jön el az Utolsó Ítélet, melynek végén a Fiú mindent átad az Atyának, és megkezdődik az öröklét, az istentelenek számára a pokolban, az igazak számára a mennyben.

Feltéve: 2018. augusztus 22.

Mielőtt tovább fordítanám M. Mottet tanulmányát, egy teljesen friss cikkből idézek, mely ma jelent meg egy szedesvakantista honlapon, és ami tökéletes példája annak, hogyan lehet félremagyarázni a sugalmazott Biblia szövegét, ráadásul pont azt az egyetlen egy könyvet, melyet szerzője – Krisztus legkedvesebb tanítványa, életének, csodáinak, szenvedésének, feltámadásának fő tanúja, az, akinek halálával a Kinyilatkoztatás bezárult – e szavakkal hagyott az utókorra: „Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva.” (Jel 22,18-19)
     Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet ezek olvastán inkább hinni egy „mai írástudónak”, mint Szent Jánosnak és az első háromszáz évben élt egyházatyáknak, köztük Szent Ireneusnak, akik egyhangúan kijelentették, hogy a küzdő Egyház nem azonos Isten országával, és hogy a Jelenések könyvét nem szabad allegorikusan magyarázni [aminek egyenes következménye, hogy ahány tudálékos, annyi magyarázat, amire pont a Jelenések könyve szolgáltatja a legjobb példát, hiszen megszámlálhatatlanul sok eltérő magyarázatot írtak már róla].
     A küzdő Egyháznak bűnösök is tagjai lehetnek, Isten országának már nem lehetnek bűnös tagjai. Isten országa a végcél, az Egyház pedig az, ami Krisztus halála óta oda elvezeti az embereket. Isten országának nagy számban vannak tagjai, akik Krisztus előtt éltek, következésképpen nem lehettek tagjai a katolikus Egyháznak. És természetesen az Egyháznak számtalan olyan tagja volt (talán van is), aki egyúttal Isten országának is tagja. És a dicsőséges Egyház már teljes egészében része Isten országának, de Isten országának nem minden tagja volt egyúttal a földi Egyháznak is tagja. Az Egyház tehát eszköz, míg Isten országa a végcél. Krisztus folyton Isten országáról beszélt, és Egyházát éppen azért alapította meg, hogy ez vezesse el az embereket oda.
     Itt most csak egyetlen idézet Jézus szavaiból: „A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: "Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van."” (Lk 17,20-21) – Ha egyszer Isten országa nem látható, nem lehet azt mondani róla, hogy „itt van, vagy amott”, akkor hogyan lehetne az egy evilági látható intézmény, vagyis a katolikus Egyház? Vagy Jézus szavait is allegorikusan kell értelmezni? De akkor mi marad meg a katolikus vallásból? A Bibliából? Isten sugallmazott szavaiból?


Az Antikrisztus - 2. rész
Részlet

Miként Father E. Sylvester Berry (1879-1954) a Jelenések könyvéhez írt 1921-ben megjelent kommentárjában kifejti, Szent János könyvében nem akar nekünk részletes prófétai egyháztörténelmet adni, hanem néhány döntő pontra szorítkozik csupán, melyek az évszázadok során útjelzőoszlopnak szolgálhatnak. „Azt lehet mondani, hogy a könyv csak egy egyháztörténelmi filozófiát ad, minden külső jelenség alapul szolgáló okait.” Miközben ugyanazok a szabályok érvényesek mind a profán, mind a szakrális történelem számára, mert ugyanazok az okok ugyanolyan hatásokat hoznak létre. Ily módon a történelem a nagy vonalakban mindig ismétli önmagát, miközben csak a külső körülmények változnak.
     „Ez magyarázza meg, miért íródott az Apokalipszis szimbolikus látomások formájában a szokásos ábrázolás helyett. Néhány sorban sok évszázad összefoglalását kell megadnia. Egy és ugyanaz a prófécia gyakran több hasonló eseményt közöl, melyek bekövetkeztét évszázadok választanak el egymástól. Az ábrázolásnak a legvilágosabb vonalra kell korlátozódnia, és minden véletlen körülménytől megszabadítottnak kell lennie. Az ilyen terv végrehajtásának legjobban a szimbolikus látomások felelnek meg. Ezen kívül megengedik a misztikus és erkölcsi értelmezéseket, melyek minden kor hívőinek hasznára válnak.”

A Jelenések könyve szinte teljes egészében szimbolikus látomásokból áll, melyeket allegorikusan kell értelmezni. Értelmezéséhez mind az Ószövetség prófétai írásait, mind az Újszövetség Evangéliumainak és leveleinek nyelvhasználatát figyelembe kell venni. Például az Evangéliumból tudjuk, hogy „Isten országa” vagy „a mennyek országa” alatt az Egyház van megnevezve, legyen ez [m. m. „Isten országa”] a földön, vagy a mennyben [feltételezem, hogy a szerző a földön levő Egyház alatt a küzdő, míg a mennyben levő alatt a dicsőséges Egyházat érti, és e kettőről mondja, hogy ezek alatt mind Isten országát kell érteni].

Feltéve: 2018. augusztus 30.

Aki az ebben a tanulmányban idézett szentírási és az egyházatyák által megfogalmazott szövegeket elolvasta, és róluk elgondolkozott, joggal teheti fel a kérdést, hogyan lehet az ezeréves birodalom kategorikus tagadását megmagyarázni, pláne azok után, hogy ennek eljövetelét az a tanítvány hirdette, akit Jézus a legjobban szeretett? [Ez a rigorózus tagadás, amit például a fentebb említett szedesvakantista honlap is képvisel, kísérteties hasonlóságot mutat az „Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség” tanának tagadásával, illetve átértelmezésével – szerintem ez a hasonlatosság egyáltalán nem véletlen, hanem tökéletes bizonyítéka az elsekélyesedő hitnek, annak, hogy a modernista gondolkodás valójában minden egykor még katolikus lelkiségébe behatolt már.]
     Nem csak a zsinati szekta tagjai, de az ú. n. tradicionalista katolikusok is ezt tanítják híveiknek: „Nem valószínű, hogy az Antikrisztus után az egyház számára egy ezeréves birodalomban egy virágkor jön el (Jel 20,4), ami után Sátán egy rövid időre újra hatalmat kap, és csak ezután lesz végleg a pokolba taszítva (Jel 20,10). Sokkal inkább azt kell elfogadni, hogy az ezeréves birodalom alatt az Egyház dicsőséges korát [?! – e felfogás szerint több korábbi mellett, például a mai kora, hova tartozik? Szintén a dicsőségesbe?] kell érteni, mely a Sátán legyőzésétől a kereszten egészen a Sátánnak a végidő kezdetén bekövetkező bukásáig tart. Ez Szent Ágoston meggyőződése. Ezen kívül az Antikrisztus megsemmisítése szoros kapcsolatban van Krisztus újraeljövetelével (2 Tessz 2,8). Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a végidőkben az Antikrisztus előtt az Egyháznak még egyszer eljön egy rövid virágkora (Róm 11,12).”
     E szöveg ezzel a megállapítással kezdődik: „nem valószínű”. Csakhogy az igazság és a hit kérdéseiben a valószínűség még soha nem volt és soha nem lesz, nem lehet kritérium. Az emberi értelem számára például teljesen valószínűtlen, hogy létezik egy egységes lény három különböző személyben. Pedig pontosan ezt állítjuk, amikor megvalljuk a Szentháromság dogmáját. Vagy egy másik példa: ugyanilyen lehetetlen számunkra, hogy a holttestek felbomlásuk után fel tudnak támadni. Mégis megingathatatlan bizonyossággal valljuk, hogy ezek a testek mind fel fognak támadni, miközben nem ezen állítás valószínűségére vagy valószínűtlenségére támaszkodunk, hanem az Isten szavában való hitünkre. Az, aki egy kijelentés igaz voltát azon kritérium alapján határozza meg, hogy az az emberi értelem szerint igaz-e vagy sem, már a racionalizmus vétkébe esett, ami az emberi intelligenciát teszi meg az igazság abszolút normájának: Ez azonban már egyenlő a hittagadással.

Ráadásul a Szentírásban nem az Egyháznak a végidőkben eljövendő virágkoráról van szó, hanem egy birodalom megalapításáról! Vagyis itt két különböző dologról van szó, amit nem csak összetéveszteni nem szabad, hanem minden körülmény között szigorúan szét kell választani. A birodalom az igazságos jutalom, ami azoknak lett megígérve, akik a gonosz szenvedélyek, a Sátán által uralt világ és maga a Sátán elleni harcot győzedelmesen megvívták, következésképpen már nem kell a Sátán ellen küzdeniük, mert Isten kegyelmének köszönhetően végérvényesen győztek és ezért méltók arra, hogy belépjenek abba a birodalomba, melynek a királya Krisztus. Más szóval: az Egyház a hívek és a pszeudo-hívek közössége, akik valóban vagy csak látszólag azért küzdenek, hogy e birodalomba való belépésre méltónak bizonyuljanak; ez a birodalom azonban olyan közösség, amelybe kizárólag az igazi hívek juthatnak be jutalomként azért, hogy életükben a világ salakjának számítottak, ahogy ezt a népek apostola olyan szemléletesen megírta (1 Kor 4,13: „Szinte salakja lettünk ennek a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig”).
     Ezen okoskodás alapvető tévedése, hogy összecseréli az Egyházat és a birodalmat, e két különböző valóságot. Ez a súlyos tévedés aztán mindenfajta ellentmondásba vezet, és fatális módon eretnekségben végződik, ami abból áll, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számtalan szövegét érvénytelennek nyilvánítja ki és tagadja ezek igaz voltát. Ha ezen okoskodások kiötlői, és mindazok, akik e téves elméletet osztják velük, a szükséges figyelemmel olvasták volna el az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetét, nem követtek volna el ekkora hibát. Ez az első fejezet ugyanis alapvető fontossággal bír annak megértéséhez, mi is valójában ez a megígért birodalom. Szent Lukács azt mondja el nekünk, hogy Jézus „szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról – loquens de regno Dei” (ApCsel 1,3). Miként e tanulmány elején már szó volt róla, a tanítványok erre megkérdezik tőle, hogy „mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,6). Erre adja Jézus a következő választ: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában” (ApCsel 1,7). És e fontos megállapítás után jelöli ki pontosan az ő missziójukat – nem a kérdésben említett birodalomban, hanem a Péterre épített Egyházban: Ti azonban „veszítek majd a reátok lejövő Szentléleknek az erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában és a föld határáig” (ApCsel 1,8).

Tehát a Szentírás szövegéből egészen világosan kiderül, hogy az Emberfia az Antikrisztus után vissza fog térni a földre, hogy Izrael országát visszaállítsa, ami azonos Isten birodalmával, mert Krisztus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. Akik az Egyházat tévesen ezzel a birodalommal azonosítják, azok az ezeréves birodalmat, melyet teljes egészében nem tagadhatnak le, hiszen név szerint benne van a Szentírásban, kénytelenek az Egyház korába helyezni, mely Péter alapításától az Emberfia újraeljöveteléig tart.
     Ez az értelmezés esetleg még számításba jöhetne, ha a Szentírás nem határozna meg még egy abszolút sarkalatos kiegészítést erre az időre: Az ezeréves birodalom ideje alatt a Sátán láncra lesz verve, úgy hogy ezen idő alatt a népeket nem tudja félrevezetni. (Jel 20,1-3: „Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő.”)
     Krisztus után a 4. században ezt a hipotézist egy kis engedékenységgel talán még el lehetett fogadni, hiszen akkor még sokan úgy remélték, hogy az Egyház minden népet megtérít, és ennek utána egy hosszú időtartamra béke fog az összes nemzet között uralkodni, mert a Sátán a kereszténnyé tett világban nem lesz többé abban a helyzetben, hogy tévútra vezesse őket. Csakhogy [a 4. századtól kezdve mindmáig] a 20. században – és pláne a 21-ben! – egy ilyen hipotézis nem csak tarthatatlanná vált, hanem azt bizonyítja, hogy felállítóik és híveik vagy szellemi korlátoltságban szenvednek – vagy pedig gonoszak.
     Az Egyház megalapítása pillanatától szakadatlanul a céltáblája volt az emberi nem ellensége, azaz a Sátán kioldhatatlan gyűlöletének, aki „mint ordító oroszlán körbejár, keresvén, kit elnyelhessen”. (1 Pét 5,8) Az Egyház egész története nem más, mint üldözések sorozata, miként ezt Krisztus előre megmondta (Jn 15,20; Lk 21,12; stb.). A hűtlenné és isten-gyilkossá vált zsidók, a római birodalom, a számtalan újabb és újabb eretnekség, a keleti szakadár egyházak, az iszlám, a klérus borzalmas dekadenciája, a magukat kereszténynek nevező királyok és fejedelmek, az ú. n. reneszánsz, ami a pogányságba való szabályos visszatérést jelentette, a 16. század számtalan ú. n. reformátora, a teoretikus és a gyakorlati ateizmus, a modernizmus, mint minden eretnekség gyűjtőmedencéje, által elkövetett üldözések végül a teljes klérus hitehagyásához és egy új szekta, az ember-csinálta-egyház kialakulásához vezettek. Ezen, egyáltalán nem teljes felsorolásban hol lehetne egy nagyon hosszú periódust találni, melyben az Egyháznak általában és a híveknek különösen nem kellett volna a Sátánnal harcolniuk, mert az láncra verve nem tudta őket megkísérteni, és nem tudott nekik ártani?
     A válasz egyértelmű: Soha nem volt ilyen periódus. Sőt, az Egyház egész élete olyan kor volt, melyben minden hívőnek szakadatlanul harcolnia kellett saját szenvedélye ellen, a Sátán által uralt világ ellen, és maga a Sátán ellen, akinek kísértő és pusztító művét az egész idő alatt a legkisebb megszakítás sem érte.
     Ezt bizonyítja a történelem és a tapasztalat. Bár az teljesen igaz, hogy Jézus a kereszten egyszer s mindenkorra legyőzte a Sátánt, de ez korántsem jelenti azt, hogy ezután ezer évre megkötözte. Hiszen a Szentírás, a teológia, a történelem és a tapasztalat éppen eléggé bizonyítja, hogy Sátán Krisztus keresztáldozata óta megállás nélkül küzdött az Egyház ellen, hogy ez a harc hevességében egyre erősebbé vált, és hogy hatalma közvetlenül az Emberfia visszatérése előtt fogja elérni tetőpontját, aki éppen azért fog visszatérni a földre, hogy a Sátán, a gonoszság uralmát elpusztítsa, és a Sátánt magát ezer évre láncra verje. A vadállatot pedig – ami mindazok összessége, akik Sátán terve szerint egy Isten nélküli és az egyetlen igaz Isten ellen harcoló világot akarnak létrehozni –, valamint a hazug prófétát – ami a klerikusok összessége, akik protituálódtak ezen világgal szemben –, amint ezt Szent Péter és a Jelenések könyve megjövendölte, tüzes folyam fogja élve elnyelni. (2 Pét 3,7/10/12: „De a mostani eget és földet ez a szó megmentette, hogy az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára megmaradjon a tűznek … Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik … hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak.”)

Krisztus újraeljövetelének előjele valójában ez a Szent Péter által megjövendölt gigantikus tűzfolyam, ami a vadállatot és a hazug prófétát vagy antikrisztust elnyeli, azaz a pszeudo-klérust, akik évtizedek óta pszeudo-pápákat szereztek maguknak, akik a 2000. év utáni időszakra egyfajta földi paradicsomot ígértek erre az özönvíz óta az emberek megszámlálhatatlanul sok bűne és gaztette által beszennyezett földre – ebben a „paradicsomban” kell annak virágoznia, amit a pszeudo-pápák a szeretet civilizációjának neveznek.
     Mivel ezek az istentelenek behatoltak Isten templomába, ami az Egyház, és ott a legmagasabb pozíciót – Szent Péter székét –, valamint minden más vezető posztot megszálltak, ezzel saját maguk gondoskodnak arról, hogy azok a jelek beteljesüljenek, melyeket mind Szent János, mind Szent Pál megjövendöltek, és melyekről az Antikrisztust és az antikrisztusokat teljes bizonyossággal fel lehet ismernünk. Azokat, akik Krisztus helyét bitorolják, hogy ezáltal könnyebben megtagadhassák Őt és tanítását, hogy egy másik evangéliumot hirdethessenek, az emberi jogok evangéliumát, mialatt úgy viselkednek, mintha istenek lennének, hiszen jogot formálnak maguknak arra, hogy az isteni törvényeket eltöröljék, és asajátjukkal helyettesítsék, nemcsak szinte az összes „katolikus”, de gyakorlatilag az egész világ hangos tetszésnyilvánítása mellett. [M. Mottet e mondatokat 1992-ben írta, több mint 21 évvel Bergoglio színrelépése előtt!]
     A hitehagyott Wojtylát [de ugyanez igaz utódaira is, akikről a szerző már nem tudott írni], ezt a szabályos antikrisztust, az egész világon az igaz Egyház összes ellensége, mint közéjük tartozót ünnepel, mert mindannyian felismerik a képmutatás ezen szörnyetegében – az antikrisztus egy újabb ismertetőjegye – a hazug prófétát, aki a bárány szarvait – tehát Krisztus tekintélyének külső attribútumát – viseli, miközben a kígyó egész csábító erejével beszél, mikor az embereknek hizeleg és mindannyiuknak az örök üdvösséget ígéri meg.

Az a vélekedés, miszerint Jézus újraeljövetele előtt közvetlenül történne meg a zsidóság, mint nemzet megtérése, melyről fentebb már kimerítően szó volt, szintén tragikus következményekkel járó tévedés. Azok, akik Szent Pálra hivatkozva egyáltalán még hisznek a nagy aposztáziában, az Antikrisztus eljövetelében, csökönyösen ragaszkodnak ahhoz, hogy a zsidó nemzet megtérése Krisztus újraeljövetele előtt fog bekövetkezni, és e vélekedésükben Szent Ágostonra hivatkoznak. Akik ezt teszik, azok tudatosan figyelmen kívül hagyják, hogy egy egyházatya vagy egyháztanító véleménye még mindig csak magánvélemény, és nem a katolikus Egyház dogmája, különösen akkor, ha egy másik egyházatya, aki legalább ugyanakkora, ha nem nagyobb tekintéllyel rendelkezik, mint az előbbi, ennek véleményével pont ellenkező álláspontot képvisel, nevezetesen ebben az esetben Szent Ágostonnal szemben Szent Ireneusz. Ez utóbbi, hivatkozva Szent Polikárpra, aki még ismerte és hallotta a „szeretett tanítványt”, Szent Jánost, azt a felfogást képviselte, hogy az ezeréves birodalom Krisztus újraeljövetele után kezdődik el, és tézisét mind az Új-, mind az Ószövetség számos szövegével támasztotta alá. [lásd: Szent Ireneus: Adversus Haereses]
     Akik kritika nélkül elfogadják Ágoston véleményét e kérdésben, azoknak nem árt tudni, mely körülmények voltak azok, melyek Ágostont erre a véleménynyilvánításra késztették. Az ő idejében egyre több híve lett a János apostol korában élt gnosztikus Cerinthus, az ebioniták és Apollinaris által hirdetett mind groteszk, mint kártékony mesének, mely szerint az ezeréves birodalom olyan földi paradicsom lesz, amelyben az emberek mindenfajta érzéki gyönyörök között élnek, ahogy ezt később Mohamed is tanította [nagyon is elképzelhető, hogy tőlük vette át ezt az ideát]. E súlyos eretnekség terjedése ellen emelte fel szavát Ágoston, miközben egy esszenciális igazságra emlékeztetett: E birodalomba csakis a hit és az Evangélium összes parancsának szigorú betartása által lehet belépni. Így értelmezve, való igaz, hogy senki nem léphet be oda, aki a rendelkezésére álló idő, azaz földi élete alatt nem vált erre méltóvá, nem a megszentelő kegyelem állapotában húnyt el, azaz Isten kegyelmének a segítségével legyőzte a démonokat.
     Mindezek után kijelenthető, hogy Ágoston véleménye, mely látszatra direkt ellene mond Ireneus véleményének, csupán a birodalom, azaz Isten országának első fázisára, a küzdő Egyház idejére értendő, hiszen Isten országát kizárólag ebben az időszakban lehet kiérdemelni!

Mindenesetre mindazoknak, akik tagadják az ezeréves birodalom eljöttét, számolniuk kell azokkal az ijesztő konzekvenciákkal, melyek e tagadásból származnak. Először is hazugnak és eretneknek állítják be Szent Ireneust – akit, mint korábban láttuk a liturgia is így dicsőít: „Az igazság törvénye volt szájában és hamisság nem találtatott ajkaiban; békében és igazságban járt velem és sokakat tartott vissza a gonoszságtól” – hazugnak állítja be, hiszen Ireneus azt hangsúlyozta, hogy ezt a tanítást direkt János apostoltól kapta Szent Polikárp és Papias közvetítésével.
     Bármilyen súlyos is ez az első konzekvencia, a második még sokkal drámaibb, és szintén elkerülhetetlen: Az ezeréves birodalom tagadása szükségszerűen magában foglalja azt az állítást, miszerint Szent János szövege durva tévedést tartalmaz, hiszen ő kifejezetten és minden kétséget kizáróan kijelentette, hogy az ezeréves birodalom a jövőben, Krisztus második eljövetele után fog eljönni. Vagyis, akik Szent János félremagyarázhatatlan szavait nem fogadják el, valójában önkényesen megváltoztatják a Szentírás szövegét. Pedig a Trienti Zsinat kifejezetten emlékeztetett arra, hogy az Egyház dogmája szerint a Szentírás szövege a Vulgata fordításában egyetlen egy tévedést sem tartalmaz. E dogma szerint tehát a Biblia szövegeit, bennük János Jelenések könyvének szövegét tagadni súlyos tévedés, különösen, ha azokat a Szentírás számos más helye is megerősíti, különösen Izajás csodálatraméltó jövendölései.

[Izajás prófétával kapcsolatban álljon itt Dr. Radó Polikárp „A kereszténység szent könyvei – Ószövetség – Izajás próféta könyve – c) Izajás könyvének hitelessége” című tanulmányából egy részlet:
     „Izajás könyve a XVIII. századig egyöntetűen vallott felfogás szerint teljes egészében a nagy prófétától származik. Először J. Ch. Döderlein (1775) tagadta a 40-66. fejezet izajási eredetét. B. Duhm (=1902) óta az 56-66. fejezetet szintén külön szerzőnek tulajdonítják. A racionalizmus azonban nem állt itt meg, manap (=1927) már mindössze tíz egész fejezet van, amelyet még senki nem vitatott el Izajástól (I. 5, 6, 18, 20, 22, 28-31). …
     Izajás szerzősége mellett a legfontosabb a dogmatikus természetű érv a racionalista okoskodással szemben, amelynek hívő ember előtt súllyal kell bírnia. Sirák fia ugyanis az Ezechiás idejében élt Izajásról mondja, hogy „az utolsó dolgokat látta” (v. ö. Iz 24-27. f.), Sion gyászolóit megvigasztalta (ez csak 40-55. fejezetekről állhat), és megmutatta a jövendőt (ez mondható 56-66. fejezetekre). Az Újszövetség pedig nyolc helyen tulajdonít kifejezetten Izajás prófétának a 40-66. fejezetből való idézeteket.
     (Sir 48,22-25: „Mert Hiszkija úgy tett, ahogy kedves az Úrnak, és állhatatosan Dávid útjain járt, amint Izajás, a nagy és megbízható próféta parancsolta neki. Az ő napjaiban fordult vissza a Nap, és ő nyújtotta meg a király életét. Nagy lelkével látta a végső dolgokat, és vigasztalta a Sionban sírókat. Megmutatta örök időkre, hogy mi lesz, s a rejtett dolgokat a létrejöttük előtt.”)]

Feltéve: 2018. október 14.

Azok nyilvánvaló tévedése, akik az Antikrisztus elkárhozása és az Emberfia újraeljövetele után megalakuló ezeréves birodalom létét tagadják, más módon is bebizonyítható. Szent János a Jelenések könyve 19. fejezetének végén arról számol be, hogy „a vadállatot és vele együtt a hamis prófétát a Lovas és serege hogyan veti be elevenen a kénköves, tüzes tóba” (Jel 19,20). És a 20. fejezet elején azt meséli el, „hogy egy angyal … megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte; letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte” (Jel 20,1-3). CSAK ezen események után következik be az első feltámadás. Szent János leírja, hogy látta „a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon; életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal; a többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő” (Jel 20,5).
     A katolikus Egyház dogmája kimondja, hogy az Utolsó Ítéletkor minden ember fel fog támadni. Ez a feltámadás semmi esetre sem lehet olyan metaforikus feltámadás, mint a keresztség, a gyónás vagy az utolsó kenet szentségénél, amikor a lélek újra feltámad a kegyelemben levő életre. Itt egészen biztosan a test feltámadásáról van szó, mert a szöveg ehelyütt nem az erkölcsi életről szól, hanem történelmi eseményekről, melyek megtörténtéért a Szentírás szavatol.
     Vagyis Szent János szövege bizonyítja, hogy a dicsőséges ezeréves birodalom a vadállat – aki hét fején a káromló neveket hordja – és a hazug próféta vagy Antikrisztus megsemmisítése után következik be, és a Sátán leláncolása után, tehát az első feltámadás után, melyben egyedül azok részesülnek, akik Krisztussal az e birodalomban való hitben és reményben éltek. Földi életük, azaz hitükben való kitartásuk és megpróbáltatásaik ideje, ily módon a birodalom első fázisának is tekinthető, de ekkor teljesen belső, rejtett természetű, ahogy Krisztus tanította: „igitur pervenit IN VOS Regnum Dei” (Mt 12,28: „De ha én Isten Lelkével űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa.”)

E téma rendkívüli fontossága miatt nem hiábavaló még egy bizonyítékról beszélni. Zakariás próféta szerint Isten „azon a napon kiirtja a bálványok nevét az országból, úgyhogy nem is említik őket többé; kiirtja az országból a prófétákat és a tisztátalanság lelkét is”. (Zak 13,2) A Zakariás által leírt bálványok nevei pontosan ugyanazt a realitást fejezik ki, mint azon gyalázatosságok nevei, melyek a vadállat hét fejére vannak írva – minden olyan politikai és gazdasági hatalom egyértelmű szimbóluma, melyek Isten nélkül, sőt Isten ellen uralkodnak a földön. Ha valaki nem fogná fel, hogy korunkban mit jelent a bálvány szó, annak elegendő egy példa ennek megvilágosítására. Ha napjainkban bálványként imádnak valamit, akkor az elsősorban a demokrácia, ami a jó és rossz megállapításának jogát és hatalmát az emberekre bízza; ennek a hatalomnak van egy másik, szintén bálvánnyá vált neve, nevezetesen az emberi jogok. Ez a megnevezés már önmagában is istenkáromlás, hiszen a jó és a rossz megállapításához kizárólag a teremtő Istennek van joga.
     A bálványok tehát hamis tanok, hamis értékek, hamis remények, hamis vallások stb., melyek csak látszatra jók, és melyek segítségével a Sátán az embereket félrevezeti, hogy az örök kárhozat legyen a sorsuk. Van még ezek mellett szükség arra, hogy korunk többi bálványát – pénz, szex, hamis szabadság és minden vágy rabszolgai kiélése?

Az ezeréves birodalomban Krisztus uralkodása alatt természetesen még csak nem is emlékeznek majd olyan bálványokra, mint a demokrácia, mely alatt az emberek olyan törvényeket hoztak, melyek az isteni törvényekkel élesen szemben állnak. És ha ezen felül még eszünkbe idézzük Szent Péter szavait, amelyeket ő Jézus nevében mondott, nevezetesen, hogy ebben az új birodalomban az „igazságosság hazáját” várjuk, akkor akadhat-e még valaki, aki azt meri állítani, hogy ezen a világon valaha is létezett egy elegendően hosszú időszak, amikor Krisztus valóban mesterként és uralkodóként kormányzott, a hatalmon levők valóban csak az igazságosság szerint uralkodtak, a bálványok valóban ki voltak írtva a föld színéről, és a tisztátalan szellem meg volt semmisítve? Az emberiség egész történetében soha nem volt egyetlen olyan perc, sőt egyetlen olyan másodperc, amikor valóban ez lett volna a helyzet. – Ha ennek az ellenkezője lenne igaz, akkor az azt jelentené, hogy egy ilyen időszak alatt az ősbűn következményei hatályon kívül kerültek volna.
     (2 Pét 3,10-13: „Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.)….

Szent Péter a következő szavakkal fordul a zsidókhoz: „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megdicsőítette a Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus előtt, noha ő úgy határozott, hogy szabadon bocsátja. Megtagadtátok a szentet és igazat; arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta a halálból, ennek mi tanúi vagyunk. … Ám az Isten így váltotta be, amit minden prófétája által hirdetett, tudniillik, hogy Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés (helyes fordításban a „lehűlés”: „ut veniant tempora refrigerii a conspectu Domini”; refrigerium: lehűtés, lehűlés, felfrissítés) ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség megújulása idejéig, ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajka által.” (ApCsel 3,13-15/18-21)
     Szent Péter nem csak korának hitetlen zsidóihoz intézi szavait, hanem minden emberhez, aki a világ végéig élni fog. Állíthatja netán valaki, hogy egy evilági, azaz az elmúlt kétezer év alatt létezett vagy most is létező ezeréves birodalomról beszél? Szó sincs róla: ő, aki pontosan emlékszik arra, hogy Jézus mely szavakkal küldte őket e világba: „Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3), ugyanennyire pontosan tudja, hogy az Egyház fennállása alatt nem Jézus a maga személyében, hanem a Szentlélek fog „uralkodni” (Jn 15,26: „Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam”). És azt is tudja, mert Jézus világosan megmondta nekik, hogy a Szentlélek egész „uralkodása” alatt nem béke és igazságosság, hanem üldözés vár követőire. Jn 15,18-20: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.”
     Miután az apostolok fejedelme az élet szerzőjének gyalázatos halálára emlékeztette hallgatóit, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről beszél, végül kijelenti, hogy Jézus addig marad a mennyben, amíg Atyja nem parancsolja meg neki, hogy hatalmának és felségének egész erejével visszatérjen a földre, hogy azt megtisztítsa a gonosztól. És ezután, amikor a világ a tűz által megtisztul (és véget ér a „lehűlés” ideje), kezdődhet meg Krisztus igazi uralma, örök Királyának dicsőségére és kiválasztottjainak örömére Izrael országának helyreállítása.
     Szent Péter azzal zárja beszédét, hogy rámutat azon szentírási helyekre, melyek e helyreállításról adnak felvilágosítást: nevezetesen a szent próféták jövendöléseire: „ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajka által”. Lehet-e ennél még világosabban meghatározni, hogy mikor kezdődik el a Jelenések könyvében leírt ezeréves birodalom? És azt sem szabadna elfelejteni, hogy Jézus Pétert tette az Egyház alapkövévé, ő lett az első egyházatya és az első egyháztanító, akinek tévedhetetlen tanítása abszolút elsőbbséget élvez az összes többié előtt!

[Valóban: a Szentírásnak a mai „papok” által a laikusok felfogó képességét meghaladó, következésképpen olvasásra nem ajánlott része, nevezetesen az 5 nagy és a 12 kis próféta könyve kivétel nélkül mind egy olyan birodalomról beszél, melyet Szent János apostol és Szent Péter is leírt (és nem utolsósorban, amiről az újabbkori laikus látnokok is beszéltek). Ennek bemutatására példa gyanánt álljon itt egy hosszabb részlet Zakariás próféta könyvéből:
     „Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy megtisztuljanak a bűntől és a tisztátalanságtól. Azon a napon – mondja a [Seregek] Ura – kiirtom a bálványok nevét az országból, úgyhogy nem is említik őket többé. Kiirtom az országból a prófétákat és a tisztátalanság lelkét is. ….. Ezen az egész földön – mondja az Úr – két rész elpusztul [és elvész], a harmadik rész megmarad. Ezt a harmadik részt tűzbe vetem, és kiégetem, amint az ezüstöt is kiégetik; megtisztítom őket, amint az aranyat is megtisztítják. S majd segítségül hívja nevemet, én pedig meghallgatom, és azt mondom: "Ez az én népem!" Ő meg azt mondja: "Az Úr az én Istenem!" Nézd, elérkezik a nap az Úr számára, amikor szétosztják zsákmányodat. Az Úr minden népet harcba gyűjt Jeruzsálem ellen. Elfoglalják a várost, kifosztják a házakat, meggyalázzák az asszonyokat. A város fele fogságba megy. A lakosság másik részét azonban nem űzik el a városból. Akkor az Úr kivonul és harcba száll: harcolni fog a népek ellen, amint háború idején szokás harcolni. Lába azon a napon az Olajfák-hegyére hág, amely Jeruzsálemmel szemben áll, keletre, s az Olajfák-hegye középen kelet-nyugati irányban kettéválik, úgyhogy egy igen mély völgy keletkezik. A hegy egyik fele északra, a másik fele dél felé húzódik vissza. A Hinnom völgye pedig beomlik Goától a Jasolig. Beomlik úgy, amint már Uzijának, Júda királyának idejében is beomlott a földrengés következtében. Az Úr, a te Istened pedig bevonul, és vele együtt a szentek is, mindnyájan. Azon a napon nem lesz többé sem hideg, sem fagy. Csodálatos nap lesz – csak az Úr ismeri. Nem lesz nappal és nem lesz éjjel; és este is világos lesz. Azon a napon élő víz fakad Jeruzsálemben. Az egyik fele a keleti tenger felé, a másik fele a nyugati tenger felé folyik: télen és nyáron így lesz. Az Úr lesz a király az egész földön. Azon a napon az Úr lesz az egyetlen, és az ő neve lesz az egyetlen. Az egész ország síkság lesz. Gebától egészen Rimmonig, amely a Negeben van. Jeruzsálemet magasra emelik, de minden a maga helyén marad. Benjamin kapujától az Első-kapu tájékáig, vagyis a Vártorony kapujáig, valamint Hananeel tornyától a királyi sajtóig mindenütt lakni fognak benne. Átok nem sújt többé semmit; biztonságban élnek majd Jeruzsálemben. Ez lesz a csapás, mellyel az Úr minden népet sújt, amiért Jeruzsálem ellen harcolt. Szétmállik a testük még amikor lábon járnak, szétmállik a szemük a gödrében, szétmállik a nyelvük a szájukban. Ugyanez a csapás sújtja a lovakat és az öszvéreket, a tevéket és a szamarakat is, és minden állatot, amely a táborukban lesz. Azon a napon nagy rémületet támaszt köztük az Úr: mindenki megragadja a másik kezét, és kezet emelnek egymásra. Júda is küzd majd Jeruzsálemben. Minden körülöttük élő népnek összehordják a kincsét: aranyat, ezüstöt és tömérdek ruhát. Aki életben marad azokból a népekből, amelyek felvonultak Jeruzsálem ellen, évről évre feljön és leborul a Király, a Seregek Ura előtt, és megünnepli a sátoros ünnepet. S azoknak, akik a föld nemzetségei közül nem jönnek fel Jeruzsálembe, hogy leboruljanak a Király, a Seregek Ura előtt, nem esik majd eső. Ha Egyiptom népe nem vonul és nem jön fel, ugyanaz a csapás sújtja őket, amellyel az Úr azokat a nemzeteket fogja sújtani, amelyek nem jönnek fel, hogy megünnepeljék a sátoros ünnepet. Így bűnhődik Egyiptom, és így bűnhődik minden nép, amely nem jön fel, hogy megünnepelje a sátoros ünnepet. Azon a napon még a lovak csengőjére is ez lesz írva. "Az Úr szent tulajdona." Az Úr templomában pedig olyanok lesznek az edények, mint a csészék az oltár előtt. Minden edény, ami csak Jeruzsálemben és Júdában lesz, a Seregek Urának szent tulajdona lesz. Azok, akik áldozatot akarnak bemutatni, eljönnek, vesznek belőlük, és főznek bennük. Nem lesznek többé kereskedők a Seregek Urának templomában azon a napon.” (Zak 13,1-2/8-9; 14,1-21)]

Bárki, aki vette magának a fáradtságot, hogy a Teremtés könyvétől egészen a Jelenések könyvéig végig olvassa a Bibliát, megállapíthatja, hogy abban mindenütt az ősbűn végzetes következményeiről van szó, melyek nem csak az egyes személyek összességére, hanem az egész teremtésre rázúdultak, mert az ősbűn miatt lett ez a világ megátkozva. De arról is olvashat, hogy Ádámnak és Évának közvetlenül bűnbeesésük után Isten egy Megváltót ígér, aki ennek a katasztrófának a következményeit fel fogja oldani, azáltal, hogy minden dolgot helyreállít, és egy adott pillanatban az Ádám és Éva, és miattuk az egész földre lezúdult átkot érvényteleníti.
     Mindazonáltal fontos emlékeztetni arra, hogy a Megváltó eljövetelét Isten nem Ádámnak és Évának, hanem a kígyónak, azaz a Sátánnak jelentette ki, ami azt jelenti, hogy az emberi nem ellensége ellen folytatott harcot közvetlenül Isten vezeti, és hogy a Sátánt csak az asszony ivadéka, vagyis Krisztus fogja véglegesen legyőzni, és Isten a Sátán fejét azzal az asszonnyal tiportatja szét, aki a Megváltót szűzen foganja és szüli meg. …

Izrael egész története nem más, mint katasztrófák sorozata, egészen az utolsó legnagyobb katasztrófáig: a Messiás halálra ítéléséig, Jeruzsálem elpusztításáig, és az egész hitehagyott és istengyilkos nép szétszóratásáig. Izrael országa tövestül lett kiírtva….
     Olvasva e sorozatos katasztrófák történetét, ki kell jelenteni, hogy az a számtalan és csodálatos jövendölés, melyeket a zsidók prófétái az egész ószövetségi történeti periódus alatt Izrael békés, dicsőséges és igazságos országáról megénekeltek, eddig soha nem valósultak meg. És ugyanezt kell sajnálatos módon az Egyház történetéről is megállapítani: abban sem volt egyetlen pillanat sem, amikor az Egyháznak és híveinek ne kellett volna szakadatlanul a Sátán és démonai ellen harcolniuk.

Még egyszer le kell szögezni, hogy a Biblia szavai szerint Izrael országa helyreállításának elengedhetetlen feltétele a vadállat és a hazug próféta, vagy Antikrisztus megsemmisítése. Szent Pál tanítja: „Van még egy kérésünk: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságotokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna. Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.” (2 Tessz 2,1-4) – Következésképpen azok, akik Ágostonra hivatkozva Krisztus békés és igazságos ezeréves birodalmát az Egyház történetébe helyezik, nemcsak az ószövetségi prófétákkal, a Krisztus utáni első háromszáz év egyházatyáival és egyházi tanítóival, hanem Szent Péterrel, Szent Jánossal és Szent Pállal is szembekerülnek, az ő szavaikat is tévesnek állítják be!

De mindazok véleményében, akik az ezeréves birodalmat az Egyház korába helyezik, az igazságtalanság a legvisszataszítóbb. Mint fentebb már láttuk, a Megváltó eljövetelének ígéretét nem az Egyház mint intézmény kapta, vagy Izrael mint nép, mely arra lett kiszemelve, hogy testileg belőle származzon a Megváltó, hanem Ádám és Éva összes utóda. Katolikus dogma, hogy a megváltás a teremtés kezdetétől a világ végéig minden ember számára nyitva állt és áll. Akkor ki meri Ádámot és Évát ebből kizárni? Ők adták szájhagyomány útján tovább ezt az ígéretet, amit később a nagy törvényadó, Mózes írt le első könyvéban.
     Ezen ígéret alapján az összes, Ádám óta, de Krisztus előtt élt ember is részesül a megváltásban, amennyiben az isteni törvények, valamint a természettörvények, melyeknek szintén Isten a szerzője, szerint élt. A kiválasztottak számát egyedül Isten ismeri. Mi az Ószövetségnek köszönhetően nagy valószínűséggel ismerünk néhányat közülük; de van közöttük egyvalaki, Dániel, akivel Isten maga közölte megmenekülését:
     „Abban az időben fölkel Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója; mert olyan szorongattatás ideje következik, amilyen még nem volt soha, amióta nemzetek vannak. Abban az időben megszabadul néped, mind, aki be van írva a könyvbe. Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra. Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok. Te meg, Dániel, zárd el ezeket a szavakat, pecsételd le a könyvet a végső időkig. Sokan eltévelyednek, és a gonoszság növekedni fog. … Hallottam ugyan a szót, de nem értettem, azért újra megkérdeztem: "Uram, hogy állunk ezekkel a végső dolgokkal?" Így válaszolt: "Eredj, Dániel, mert el vannak zárva, és le vannak pecsételve ezek a szavak a végső időkig. Sokat kiválasztanak, megtisztítanak és próbára tesznek, ám a gonoszok tovább folytatják gonoszságukat. A gonoszok közül senki se jut el a belátásra, de az értő szívűek meg fogják érteni. Attól az időtől kezdve, amint megszűnik a mindennapi áldozat, és felállítják a vészt hozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap lesz. Boldog, aki bízni tud, és megéri az ezerháromszázharmincötödik napot. Te meg menj és légy nyugodt! Amikor véget érnek a napok, te is fölkelsz a végső napon kijelölt sorsodra. "” (Dán 12,1-4/8-13)
     Dániel próféta e kapitális szövege – melyre maga Jézus is hivatkozik, amikor tanítványai kérdésére: „S mi lesz a jel eljöveteled és a világ vége előtt?” (Mt 24,3), többek között ezt válaszolja: „Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt – aki olvassa, értse meg!” – tehát azt tanítja nekünk, hogy az Emberfia újraeljövetele után sokan, de nem mindenki, fel fog támadni, köztük Dániel is, hogy megkapják jutalmukat.
     Teljesen egyértelmű, hogy a szöveg nem átvitt értelemben vett feltámadásról szól, hanem az a föld, amiről Dániel beszél ugyanaz, amiről a Teremtés könyvében szó van: „In sudore vultus tui vesceris pane, donec revertaris in terram de qua sumptus es: quia pulvis es, et in pulverem reverteris” – „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3,19) Következésképpen a test valóságos feltámadásáról van szó, melyben mindazon igazak és szentek részesülnek, akik Ádám óta éltek, ami az irgalmas Isten igazságosságának elementáris aktusa.

De mikor fog ez bekövetkezni? Isten – „a gyolcsruhába öltözött férfi, aki a folyóvíz fölött állt, jobbját és balját az égre emelte; s hallottam, amint megesküdött az Örökkévalóra” – azt válaszolja erre a kérdésre Dánielnek, hogy a végső időben, azaz az Emberfia újra eljövetelekor (ahogy a tanítványok összekapcsolták e két eseményt: „eljöveteled és a világ vége”). Az Emberfia visszajön, hogy helyreállítsa Izrael országát, és megalapítsa azt a birodalmat, melyet prófétái által népének megígért.
     Mivel az ezeréves birodalom és Izrael országa egyidőben nem állhat fenn, világos, hogy e két fogalom egy és ugyanazon valóságot fejezi ki.
     Mindezt azonban csak azok az emberek értik meg (ahogy ezt Jézus maga és Dániel is kihangsúlyozza), akik „érteni tudók”; míg az istentelenek, akik a Bibliát tudatosan ignorálják, vagy megvetik, vagy meghamisítják nem, hiszen a Szentírás csak a hit által érthető meg.

Természetesen minden valaha élt ember számára Jézus kereszthalála szerzi meg a megváltást, azok számára is, akik az Ő megtestesülése és halála előtt éleek, és azok számára is, akik ez után éltek. De ez egyúttal nem jelenti azt, hogy maga az üdvtörténet nem Ádámmal, majd Ábellel, a Megváltó első előfutárával kezdődött, akiről Jézus beszélt, miközben a hitetlen zsidókat ostorozta: „E nemzedéknek számot kell majd adnia minden próféta véréről, amelyet a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen az oltár és a templom között megölt Zakariás véréig kiontottak. Igenis, mondom nektek, számot kell adnia ennek a nemzedéknek. Jaj nektek, törvénytudók! Elvettétek a tudás kulcsát, de magatok nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok.” (Lk 11,50-52 és Mt 23)
     Jézus eme korholó szavai nem csak az Ő idejében élt hitetlen zsidókra vonatkoznak, hanem mindazokra, akik a kezdetektől a mai napig kitartanak a hitetlenségükben. Tehát Jézus maga tanítja nekünk, hogy a megváltás története egy egészet alkot, ami Ábelig, az igazig nyúlik vissza, az első vértanúig, akinek vére az Isten szava iránti gyűlöletből ömlött ki, és akit maga Jézus fog megbosszulni. Azok száma, akiket maga az Isten Fia egyértelműen szentnek nevezett meg, nem nagy. Ábel tehát azok közé tartozik, akikről a Jelenések könyve 20. fejezetében szó van: „Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal.” (Jel 20,4)

Feltéve: 2018. október 26.

Az ezeréves birodalom eljövetelének bizonyítására a Szentírásnak olyan sok szövegét lehetne idézni, ami szétfeszítené egy ilyen tanulmány kereteit. Vagyis: saját üdve érdekében mindenki jól teszi, ha a Bibliát újra és újra elolvassa, és az olvasottakat újabb ismeretei alapján ismételten átelmélkedi. Ha azok, akik kategorikusan tagadják, hogy az ezeréves birodalom Krisztus újraeljövetele után alakul meg, kellőképpen áttanulmányozták volna a szentírási szövegeket, nem estek volna ilyen súlyos tévedésbe.
     Mint már fentebb szó volt róla, Ágoston óta szinte mindenki, még a katolikus lexikonok szerzői is, súlyosan megrágalmazzák az apostolokat, amikor az Apostolok Cselekedetei elején Krisztusnak feltett kérdésüket ironikusan kommentálják, és olyan vádakat hoznak fel ellenük, melyek egészen biztosan nem terhelték őket. Nevezetesen azzal rágalmazzák őket, hogy kérdésükben Izrael politikai uralmára gondoltak, vagyis még mindig nem voltak képesek a Messiás-tan helyes értelmezésére. Ezek az írástudók, akik nevetségessé teszik az apostolokat, a legfontosabbat hagyják ki a számításból, nevezetesen, hogy ezt a kérdést nem egy közönséges halandónak tették fel, hanem a feltámadt Jézusnak, akinek istenségét ekkorra már kivétel nélkül mindannyian felismerték és megvallották.
     Az apostolok tehát kérdésük feltevésekor egészen biztosan nem egy politikai birodalomra gondoltak, hiszen pont isteni Mesterük utasította vissza, hogy ezen a bűnös világon állítsa fel országát, és ezért még az elképzelhető legszégyenletesebb halált is elviselte, amit a legrosszabb gazembereknek tartottak fenn. [Jn 18,35-36: „"Hát zsidó vagyok én? – tört ki Pilátus. – Saját néped és a főpapok adtak kezemre. Mit tettél?" Jézus így válaszolt: "Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való."”]
     Az Izrael országának (vagyis azon messiási királyságnak, melyet az összes ószövetségi próféta megjövendölt, de aminek felépítése se a megtestesülés, se közvetlenül a Jézus feltámadása utáni időkben nem következett be) visszaállításáról szóló kérdést tehát az isteni Emberfiának tették fel. És Ő azt válaszolja, hogy e birodalom újraállításának idejét egyedül az Atya ismeri, egyébként pedig csak azután fog ez az idő eljönni, miután tanítványai az Evangélium üzenetét az egész világra elvitték. Akik tehát azt állítják, hogy az Antikrisztus után nem lesz ezeréves birodalom, valójában Jézusnak egész e témával kapcsolatos tanítását tagadják, és nem utolsó sorban az Ószövetség összes jövendölését, amire Szent Péter ismételten felhívta az emberek figyelmét [ApCsel 3,21: „…ahogy az Isten réges-rég megmondta szent prófétái ajka által”], és amik mostanáig még nem teljesedtek be.

Tény, hogy a Jelenések könyvében említett vadállat uralma a paradicsomban kezdődött Ádám és Éva bűnbeesésekor, mert a Sátán, a vadállat ura abban a pillanatban tudott behatolni a világba, és tudott mindazokon keresztül, akik az ezt követő évszázadokban őt mesterüknek ismerték el, és ily módon az ő eszközéül szolgáltak, uralkodni e világ felett. Ezek képezik tehát az első vadállat monstruózus erkölcsi testét, melynek Sátán átadományozta azon képességét, hogy mindenütt bajt tudjon okozni. És miként Dániel, úgy a történelem is azt tanítja nekünk, hogy Sátán a legnagyobb hatással azokban a politikai hatalmakban tudja kifejteni gonoszságát az emberek ellen, melyek Isten nélkül, sőt Isten ellenére uralkodnak. Sátánnak ez a romboló képessége akkor a leghatékonyabb, amikor ezek az államok egyesülnek, és olyan törvényeket hoznak, melyek az isteni törvényekkel direkt ellenkeznek. Nem kell egyetemi professzornak lenni, hogy ezt észre lehessen venni; elegendő a történelmet tanulmányozni, a Szentírást olvasni, és korunkban nyitott szemmel járni. A mai világhatalom nem a keresztények testét, hanem a lelkét támadja meg az élet minden területén egyedül uralkodó hazugságok özönével. Korunk demokráciájára, azaz népuralmára inkább illik a démonokrácia, azaz a démonok uralma kifejezés, hiszen e rendszer alapját és irányvonalát az élet minden területén olyan téveszmék, törvények képezik, melyek az isteni törvényeknek direkt ellentmondanak.

Bár a Sátán a bűnbeesés óta szakadatlanul azon munkálkodik, hogy minél több szerencsétlenséget és bajt okozzon Isten teremtményeinek, és minél több embert vezessen a kárhozatba, kétségtelen, hogy korunkban érte el uralma (eddigi?) legátfogóbb és legteljesebb időszakát.

Dániel próféta azt írja a négy vadállatról szóló látomásában, hogy „egy negyedik vadállatot is láttam; félelmetes, rettenetes és szörnyű erős volt; hatalmas vasfogai voltak: falt és rágott, a maradékot pedig széttiporta a lábával. Egészen más volt, mint a többi vadállat, tíz szarva volt.” (Dán 7,7) Majd így folytatja: „Amint a szarvakat figyeltem, lám, még egy kis szarv nőtt ki közöttük … ezen a szarvon emberi szemhez hasonló szemek voltak, meg fennhéjázón beszélő száj”. (Dán 7,8)
     E látomás magyarázatát egy angyal így mondja el neki: „A negyedik vadállat (ezt jelenti): egy negyedik ország lesz a földön, amely különbözik a többi országtól. Ez felfalja, összetiporja és szétzúzza az egész földet. A tíz szarv (ezt jelenti): ebből az országból tíz király jut hatalomra. Utánuk pedig egy másik kerül uralomra. Ez különbözik a többiektől, és három királyt megaláz. Beszédeket mond a Fölséges ellen, és eltiporja a Fölséges szentjeit. Azt tervezi, hogy megváltoztatja az időket és a törvényeket. Mindnyájan a kezébe kerülnek egy időre, két időre és egy fél időre. Akkor ítéletet tartanak, s megszűnik uralma, széttiporják, úgyhogy végleg megsemmisül. Azután a Fölséges szentjeinek népe nyeri el a királyságot, a hatalmat és a legnagyobb országot az egész ég alatt. Az ő országa örökkévaló ország lesz, neki szolgál, és neki engedelmeskedik minden uralkodó.” (Dán 7,23-27)
     Vagyis ezen utolsó vadállatnak a jellegzetességét az a szándéka adja, hogy ellene szegüljön a Fölségesnek, az az őrült elképzelése, hogy ő felette áll mindennek, és joga van az időket és a törvényeket megváltoztatni [ez kísértetiesen hasonlít a mai hatalmasságokra, közöttük is leginkább Bergogliora, akiről egyik kedves alattvalója mondta ki nyilvánosan, hogy „joga van az eddigi tanítást bárhogyan megváltoztatni”].

De vajon mit jelent ez a kifejezés: „megváltoztatni az időket és a törvényeket”? Válasz: Jogot formálni azon törvények megváltoztatására, melyeket a Teremtő szabott ki a teremtett természetre. Első alkalommal az ú. n. francia forradalom proklamálta azt az őrült ideát, hogy a törvények meghozatalára szolgáló hatalmat Istentől saját magához ragadja, és az emberek anonim tömegére ruházza át (természetesen nem ténylegesen, hanem csak demokratikus módon, azaz megtévesztéssel, hazugsággal); hogy mára a francia forradalom e vívmánya az egész világot elárassza. Dániel negyedik vadállata tehát már több mint két évszázada bálványként trónol és uralkodik a népeken, és megsemmisíti azt, aki Istentől lopott szuverenitása előtt nem hajol meg.

Míg a törvények megváltoztatására irányuló akaratot viszonylag könnyű volt értelmezni, az idők megváltoztatására vonatkozó szándék misztikus kifejezésének megfejtése már nagyobb problémát okoz. A megfejtéshez először azt kell tisztáznunk, hogy mit jelentenek az „idők” a jövendölésekben? Válasz: Az emberek üdvtörténetének különböző periódusait, ahogy azokat a Szentírás tárja fel előttünk. Miként a teremtés hét napot ölelt fel, a Bibliában is megtalálható hét világosan felvázolt periódus. Az első az ember teremtésétől az özönvízig tartott [kb. Kr.e. 5000-3400]. A második Noétól Ábrahámig [Kr.e. 3400-1850], a harmadik Ábrahámtól Isten Fiának megtestesüléséig. – Erre Szent Pál emlékeztet bennünket a galatákhoz írott levelében: „De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük.” (Gal 4,4-5) – A negyedik periódus Pünkösdtől az Emberfia újraeljöveteléig tart: vagyis ez a Szent Péterre épített Egyház kora. Az ötödik periódus az ezeréves birodalomnak azon szakasza, melyben a Sátán láncra verve ártalmatlanná lesz téve. A hatodik az a rövid időszak, amikor „a Sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket; számuk annyi, mint a tenger fövenye” (Jel 20,7-8). – Végül a hetedik periódus az Atya örök birodalma, ami a teremtés hetedik napjának felel meg, mert a kiválasztottak örök időkre Isten békéjébe és nyugalmába lépnek be.
     Hogyan és milyen ármánykodással akarja a negyedik vadállat ezeket a korszakokat megváltoztatni? Azzal, hogy önkényesen kijelenti, hogy az ember semmi esetre sem Isten közvetlen teremtménye és ezáltal az Ő képmása, hanem az evolúció eredményeképpen az állatok egyik leszármazottja, ami szakadatlan fejlődés során lett emberré, „amíg tudatára ébredt annak, hogy ő önmagának saját abszolút ura”.
     Hogy vannak „keresztények”, akik ezt a mesét elfogadják, sőt támogatják [mint például XII. Pius, és mostanra az egész zsinati szekta, és csak a protestánsok között vannak, akik tagadják, sőt támadják ezt az ostoba mesét], holott ez a tanítás Isten és Fiának gigantikus gyalázását jelenti, szinte felfoghatatlan.

A lényegét tekintve tehát az evolúciós teória valóban megváltoztatja az időt, hiszen arra irányul, hogy az egész üdvtörténetet, az emberiség egész múltját, de legfőképpen Isten létét és mindenhatóságát tagadja. Ez a groteszk idea, melyről Szent Péter és Szent Pál is beszélt, nevezetesen, hogy a világ végén tévtanítók lépnek fel, akik sokakat elcsábítanak a helyes útról [2 Tim 4,3-4: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják”], a negyedik vadállat uralkodása alatt „tudományos hit-dogmává” vált, és a média, abban is elsősorban a vadállat legkedveltebb segédeszköze, a televízió által minden mértéket felülmúlóan lett elterjesztve és reklámozva. Szent János írta jelenéseiben, hogy az a vadállat, aki „úgy beszélt, mint a sárkány”, „hatalmat kapott, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra.” (Jel 13,11/15) – Lehet ennél találóbban leírni a mozit és a televíziót és napjaink összes többi technikai csodáját? Ez is bizonyíték arra, hogy Dániel próféta negyedik vadállata nem valamikor a bizonytalan jövőben fog megjelenni, hanem már a mostani világban teljes hatalommal ül a trónján!

Mint láttuk, az angyal Dániel látomásának megmagyarázásakor azt mondja, hogy a negyedik vadállat egy ország lesz, tehát egy politikai hatalom és nem egy személy. Ezt az országot hét fej vezeti – a fej mindig a vezér jelképe – , és a hetes szám valaminek a teljességét jelzi, ebben az esetben tehát a hatalom teljességéről van szó, amit ez a politikai hatalom és vezetői Istentől bitorolnak. Szent János, aki ezt a negyedik vadállatot végső alakjában látta, ezt a helyzetet világítja meg jelenései leírásakor. Dániel azt közli velünk, hogy „felfalja, összetiporja és szétzúzza az egész földet”, és „mindenki a kezébe kerül”. És mindkét szerző, Dániel és János, megerősítik, hogy háborút fog vezetni a szentek ellen, és győzni fog: „Eltiporja a Fölséges szentjeit” (Dán 7,25); „Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre.” (Jel 13,7)
     A vadállat győzelme a szentek felett azt jelenti, hogy minden politikai hatalomból kizárják, minden befolyásuktól megfosztják az igaz keresztényeket, mert a vadállatnak az egész világra sikerül kiterjeszteni uralmát. Ezt a minden népre, országra, nemzetre ráerőszakolt demokráciának köszönheti, mely az embereknek azt az illúziót kölcsönzi, hogy ők az urak az idő és a törvények felett, melyeket kedvük szerint ők maguk határozhatnak meg, nem törődve az Isten által meghatározott törvényekkel.
     Ez a jövendölés a keresztény államok eltűnésével beteljesedett, hiszen ma a világon talpalatnyi hely sem létezik már, ahol egy állam Krisztus, a Megváltó Evangéliumára épülő alkotmányra jöhetne létre.

Tehát a Szentírás szerint a negyedik vadállat nem személy, hanem mindazon ember erkölcsi tömege, akik az egyetlen igaz Istent elvetik, és helyette hamis vallások, hamis filozófiák vagy – amit a legprimitívebbek és legbornírtabbak tesznek – a teoretikus és/vagy gyakorlati ateizmus hívei lesznek. Az ateizmus nem más, mint azon emberek intellektuális hanyatlásának utolsó lépcsőfoka, akiket Szent Pál állatembereknek nevez (lásd 1 Kor 2,14). [Mind a magyar, mind a német – és nyilván a többi – Biblia-fordításban „állatember” helyett itt a „testi” ember kifejezés áll. 1 Kor 2,14: „Az állatember [testi] ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie.”] – Mindez még döntőbb bizonyíték arra, hogy ez a negyedik vadállat nem egy bizonytalan és beláthatatlan jövőben fog megjelenni, hanem már most szuverénül uralkodik a világ felett, miközben hatalmát napról napra jobban kiterjeszti és megerősíti.


[Megjegyzés:
1. Fentebb már részletesen szó volt a Nikaia-Konstantinápolyi szimbólumról, illetve annak utolsó hittételéről, amely így szól: „Et exspecto resurrectionem mortuorum, ET VITAM VENTURI SAECULI”, magyarul: „És várom a halottak feltámadását és az életet az eljövendő században.” És arról is beszéltünk, hogy Ágostonig az egyházatyák és egyháztanítók mind tényként fogadták el, hogy Jézus újraeljövetelekor ezen a földön alapítja meg az ezeréves birodalmat. És arról is, hogy mintegy 120 évre visszamenőleg nem találni egyetlen katolikus lexikont, hivatalos egyházi írást sem, melynek szerzői ne tagadnák kategorikusan az ezeréves birodalom eljövetelét.
     Nem sikerült kiderítenem, hogy még korábban hogyan viszonyult a katolikus hittudomány az ezeréves birodalom elméletéhez, de minap ezt a „furcsa” mondatot olvastam Sziénai Szent Katalin (1347-1380) Dialógusában. A könyvben az önként vállalt szegénység dicsőítéséről szóló (151.) fejezet eleje felé ez a mondat olvasható – szó szerinti fordításban: „Megmondtam és megmutattam neked, hogy minden rossz, minden baj és minden szenvedés ebben és az eljövendő életben a gazdagság iránti önző szeretetből fakad.” („Ich habe dir gesagt und gezeigt, daß alles Schlechte, jeder Schaden und alles Lei din diesem und IM KÜNFTIGEN LEBEN aus der selbstsüchtigen Liebe zum Reichtum hervorgeht.”)
     Nos, a mai „klerikusok”, katekizmusok és lexikonok szerint az „ebben az élet” kifejezés alatt a földi életet kell érteni, és „az eljövendő” alatt az Utolsó Ítélet utáni örökéletet. Csakhogy ez utóbbiban már nincs és nem is lehet, ez teljesen ki van zárva, semmilyen rossz vagy baj vagy szenvedés! Akkor a kérdéses mondatban található „eljövendő élet” egyedül az ezeréves birodalomra vonatkozhat, csakúgy, ahogy a Nikaia-Konstantinápolyi hitvallásban! Az Utolsó Ítélet utáni örökéletben ugyan nem csak mennyország lesz, hanem pokol is, de Katalin az Úrral nem erről beszélt, ráadásul ami ott várható az elkárhozottakra, abban az anyagi „gazdagság” és az ahhoz való ragaszkodás már semmilyen formában nem játszhat szerepet!

2. És ezzel el is értünk egy igen fontos kérdéshez: Bár az ezeréves birodalomnak Jézus lesz a királya, és ott ezért igazságosság fog uralkodni, de Jézus ott is emberalakjában lesz jelen, hisz ez a birodalom az Utolsó Ítélet előtt valósul meg. A birodalom lakóit tehát a tűz után életben maradt emberek és a feltámadt szentek alkotják, és ez utóbbiak Jézussal együtt fognak az előbbieken uralkodni, ahogy ezt Jézus tanítványainak megígérte (Mt 19,28: „Jézus így válaszolt: "Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött"”).
     Bár a Sátán a birodalom végéig nem csábíthatja el az embereket, hiszen le van láncolva, de attól az emberek megromlott természete, bűnre való hajlama, azaz az ősbűn következményei még változatlanul meglesznek, és változatlanul bűnre csábítanak. Ezért feltehető, hogy miként Jézus első eljövetelekor kevesen követték őt, az ezeréves birodalomban is sokan lesznek, akik nem akarják Őt királyuknak elismerni. És éppen ezért, és CSAK ezért lesz képes a kiszabadult Sátán a már maguktól megromlott, de legalábbis romlásra, lázadásra már hajló embereket feltüzelni, és újra a szentek és Jézus ellen fellázítani! Ha az emberek végig hűek maradnának Jézushoz, ők maguk is mind olyan szentté válnának, mint a rajtuk uralkodó feltámadt szentek, és akkor Sátán nem lenne képes hatni rájuk! Csakhogy Szent János ezt jövendölte meg: „Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost.” (Jel 20,7-9) – Vagyis az ezeréves birodalom továbbra is evilági birodalom lesz, az emberek egy része ott is rosszra fog hajlani, de a király maga Jézus lesz, a vezetők a szentek lesznek, tehát a jókat nem fogják eltiporni, elhallgattatni, üldözni, kiközösíteni! És ez a birodalom ily módon két dolgot fog bebizonyítani: egyfelől, hogy mennyivel élhetőbb egy olyan világ, melyben Isten törvényei uralkodnak, és egy ilyen világ léte, működése, fennmaradása igenis a gyakorlatban is lehetséges, hiába bizonyítja a történelem ennek az ellenkezőjét; másfelől, hogy az emberek az ősbűn következményei miatt még egy ilyen igazságos világban is letérhetnek a helyes útról, fellázadhatnak Isten ellen, miként ezt ősszüleink a paradicsomban tették!

3. M. Mottet 1992-es tanulmányának azon megállapítása, miszerint „Sátán a legnagyobb hatással azokban a politikai hatalmakban tudja kifejteni gonoszságát az emberek ellen, melyek Isten nélkül, sőt Isten ellenére uralkodnak”, és hogy „Sátánnak a romboló képessége akkor a leghatékonyabb, amikor ezek az államok egyesülnek, és olyan törvényeket hoznak, melyek az isteni törvényekkel direkt ellenkeznek. kísérteties pontossággal valósul meg napjainkban. Az emberiség történelme tele van gaztettekkel, szörnyű háborúkkal, népirtással, egyszóval minden rosszal, amit csak emberek elkövetni képesek, de az a ROMBOLÁS, az az előre megfontoltan előidézett KÁOSZ, ZŰRZAVAR, RENDETLENSÉG, amit ezek az egyesült erők a média és az ú. n. demokrácia segítségével, az ú. n. emberi jogok és tolerancia és felebaráti szeretet nevében előidéznek, még soha nem létezett. Az a hatalom, amelyik nem képes megvédeni önmagát, amelyik még saját létének megmentésére sem képes használni fegyvereit, amelyik nem képes tagjait a csőcselék, a káosz ellen megvédelmezni, egyszerűen csak azért, mert ha ezt tenné, akkor a média halálra ítélné, halálra gyötörné, addig tenné tönkre egzisztenciáját, amíg le nem mond, amíg meg nem adja magát a káosz, a hazugság előtt, az már nem hatalom többé. XVI. Lajos azzal az abszolút téves felkiáltásával, hogy őmiatta egyetlen alattvalója vére se folyjon ki, az egész emberiség számára visszavonhatatlan, jóvátehetetlen károkat, pusztulást hozott. Nem tudni, hogy most mi vár az emberiségre, de az biztos, hogy soha nem álltunk olyan közel a véghez, mint napjainkban….. ]

a befejezés hamarosan következik


Feltéve: 2018. november 8.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA